XXVI. FEJEZET.
Gazdasági viszonyok a peloponnesosi háború után. Közigazgatás. Pénzügy és hadügy.

A peloponnesosi háború keleten is, nyugaton is egyrészt tömérdek emberéletbe került, másrészt roppant vagyoni károkat okozott a háborúskodó feleknek. Egész városok bevétele és elpusztítása keleten az ostromlás tudományának alacsony foka miatt ritkább eset volt: de Siciliában Syrakusain kívül alig volt város, melyet vagy a karthagóiak vagy Dionysios fel ne dultak volna; a főkárt pedig keleten is, nyugaton is a görög hadvezetésnek az a régi szokása okozta, hogy az ellenséges felek többnyire aratás közeledtekor szoktak egymás országába betörni s elpusztítottak benne mindent, a mit csak lehetett. Hozzájárultak ehhez a hosszas háborúkkal együttjáró egyéb gazdasági bajok, a forgalom szünetelése, a roppant adók, melyeket a seregek és a hadihajók fenntartása kivánt.

Mindamellett a nemzet elég szívós életű volt ahhoz, hogy veszteségeit aránylag rövid idő alatt kiheverje. Athén maga már nyolcz évre a nagy válság után ismét nagy háborúba foghatott, elvesztett tengeri uralmát, legalább részben, újra visszaszerezte s egészben véve az maradt, a mi azelőtt volt: a legnagyobb kereskedő és iparosváros, melynek gazdagságával semmi más Aegeus-tengeri görög város távolról sem mérkőzhetett. Régi népességét azonban, úgy látszik, sohasem szerezte többé vissza. A negyedik század végén már csak 21,000 teljesjogú polgárt számlált, a mi különben részben a demokratia új rendszabályainak következése is lehetett (l. 359. lap). Az egész szabad lakosság száma e szerint a mintegy 10,000-nyi zsellérek beleszámításával körülbelül 100,000 főre rughatott. De a lakosság nagyobb része ekkor már nem a városban, hanem Peiraieusban lakott. Nyugaton a Dionysios-korabeli Syrakusai volt a legjelentékenyebb görög város, sőt az egész görög ó-kor legnagyobb és legpompásabb városa. A Dion-féle zavarok és polgárháborúk ártalmára voltak ugyan fejlődésének, de Timoleon működése után újra visszanyerte előbbi jelentőségét s meg is tartotta a római hódítás koráig. Mellette csakhamar újra virágzásnak indultak a háborútól sujtott többi városok s nehány újonnan alapított város, pl. Tyndaris, Halaisa, Hadranon is. Az italiai városok ellenben a pusztulás útjára tértek. A városok nagyobb része a barbárok kezére került s a görögség, néhány városra összeszorulva, folytonos harczban állott a belföldi törzsekkel. Kivétel csak Taras (Tarentum) volt, melyet előnyös helyzete épen ebben az időben a gazdagság magas fokára emelt; de egyedül ez sem daczolhatott az italiaiakkal; előbb Dionysiosszal, aztán Spartával és Epeiros királyaival keresett szövetséget, míg végre a többi városokkal együtt ő is Róma fennhatósága alá nem került. A kisázsiai városok ellenben a sok háború és a satrapa-fölkelések daczára is újra a virágzás magas fokára emelkedtek, mert az Antalkidas-féle béke óta a perzsa uralom legalább a belfölddel való szabad közlekedést újra biztosította számukra. Kivált Ephesos, Halikarnassos, Rhodos fejlődtek e korban nagy középponti városokká. Kos is emelkedőben volt, Chios és Mytilene pedig megtartották régi jelentőségüket. Csak Samosnak ártottak meg a folytonos politikai zavarok. Magán a görög félszigeten szintén nekilendült a városi élet. Délen az újonnan alapított Megalopolis egy ideig a félsziget jelentékenyebb városai közé tartozott; ennek fejlődését azonban helyi okok később megakadályozták. Korinthos lassan szintén kiheverte a háború csapásait, Megara egyike lett a legelső iparosvárosoknak, Thebának még elpusztításakor is 40,000 lakosa volt. Északon Pagasai, szerencsés fekvésénél fogva, szintén virágzásnak indult. Általában az Iason után következő polgárháborúkig Thessalia a gazdaságilag legvirulóbb görög vidékek közé tartozott. Legfeltünőbb azonban Makedoniában és a chalkidikei félszigeten volt a gazdasági felvirágzás. Olynthos a peloponnesosi háború óta tekintélyes várossá nőtte ki magát; a negyedik század közepén polgársága már 35,000 főre rughatott. Makedoniáról alább még különösen szólunk.

A görög világ ezen új gazdasági felvirulásában a földművelésnek már csak alárendelt szerepe volt. Ennek feladata ekkor már csak a rég művelés alá vett terület intenzivebb kiaknázása lehetett. Ez a korszak kezdi a földműveléssel való elméleti foglalkozást: Xenophonnak is maradt ránk egy kis műve erről a tárgyról. Általában még most is ugarnak hagyták a földek felét; lassankint azonban a váltógazdaságot is alkalmazták. Szőlőt és olajfát mentől többet ültettek: ez volt a legjövedelmezőbb földművelési ág. A belföldi gazdálkodás különben a tengerentúli verseny miatt nehéz helyzetben volt, annyival inkább, mert az államok rendszerint semmit sem tettek védelmére, hanem ellenkezőleg, mentől alacsonyabb gabonaárakra törekedtek. Ezért, kivált Attikában, a peloponnesosi háború alatt és után, nagy volt a birtokforgalom.

A gazdasági főszerepet a peloponnesosi háború óta mindinkább az ipar vitte, még pedig a rabszolgamunkára támaszkodó nagyipar. Ez most már Phokisba és Lokrisba is elhatolt. A szabad emberek keresetének elvonása sok panaszra adott okot, de nem olyan mértékben, hogy megakadályozhatta volna a fejlődést. Az iparos vállalatokat többnyire egyes emberek vezetik, még az állami bányák kiaknázását is; a tengerentúli kereskedéssel járó koczkázat ellenben társaságbaállásra kényszerítette a vállalkozókat. Ez többnyire úgy működött, hogy a tőkepénzesek hitelt adtak a hajótulajdonosnak hajójára és árúira, melyet aztán a hajó szerencsés visszaérkezésekor kamatostól visszakaptak. Társaságok vették bérbe az állami jövedelmeket, vámokat stb. is s az állami építkezéseket, szállításokat is rendesen társaságok eszközölték: amott a legtöbbet igérők, emitt a legkevesebbért vállalkozók társasága. Ezek a társaságok csak egy-egy évre alakultak, de rendszerint megujították szerződéseiket, már csak azért is, mert a kezeléshez szükséges avatott és tapasztalt személyzettel csak ők rendelkeztek. A nagy bérlőtársaságok így lassankint egész monopoliumra tettek szert az állami bevételek kezelése terén s ez a körülmény nagy kárára vált, kivált az attikai pénzügyeknek.

A pénzüzleteknek bankrendszer útján való intézése is fejledezni kezdett. A legelső bankok az istenek templomai voltak; részint a templomhoz tartozó birtokok jövedelméből, részint alapítványokból jelentékeny tőkék halmozódtak bennük össze s azonkívül államok és magánosok is szívesen helyezték el bennük, mint biztos helyeken, tőkéiket: ezeket a tőkéket a templomok igazgatóságai gyümölcsöztetni szokták. De a forgalom szükségleteinek fejlődésével lassankint magánosok is foglalkozni kezdtek pénzüzletek közvetítésével. Első sorban a pénzváltók, kiknek hivatalos helyiségük Athénben a piaczon volt, szabad ég alatt elhelyezett asztalkák mellett: azért «asztaltartóknak» (trapezites) nevezték őket, a bankot magát pedig «asztal»-nak (trapeza). Athén leghíresebb bankárai a peloponnesosi háború után a rabszolgából polgárrá lett Pasion és Phormion voltak. Pasion volt Görögország Rothschildja; magánvagyona 30 talentomra (több mint 80,000 forintra) rugott, a mi akkori időben rendkívüli vagyon volt. A banküzletek kifejlődése után a készpénzzel való fizetés helyébe az utalványozás lépett, minek következtében ismét nagyobb pénzösszegek, melyeket eddig gyümölcsözetlenül hevertettek, könnyebben bejuthattak a forgalomba. Fontos körülmény az is, hogy a zavaros politikai viszonyok között a templomokban, vagy állami pénztárakban heverő kincsek is nagyobbrészt ismét visszakerültek forgalomba: így az athéni állami kincs és a delphoi szenthely kincsei. A bányászat és a kelettel való kereskedés, a keleti szolgálatban való katonáskodás is sok érczpénzt, kivált aranyat juttatott Görögországba, úgy hogy mindezen tényezők következtében az arany értéke az ezüstéhez képest leszállt, 1:12 vagy 1:11 1/2 arányra sülyedt és lassankint európai görög államok, pl. Athén és Syrakusai is kezdtek aranypénzeket veretni. Mindamellett az ezüst maradt az uralkodó értékrendszer s mikor később, Ázsia elfoglalása után a kettős rendszer az arany értékének további esése következtében tarthatatlanná vált, Nagy Sándor ismét a tiszta ezüst-értékrendszerhez tért vissza, még pedig úgy, hogy az attikai rendszert követte, melynek ezüst tetradrachmonjai még mindig uralkodtak az Aegeus-tenger mellékén. Ezüst pénzeket e korban már a legtöbb keleti állam veretett; ellenben Siciliában a sziget meghódolása óta csupán a syrakusai dekadrachmonok és tetradrachmonok voltak forgalomban s Boiotia egyesülése után ott is mindenütt a thebai pénzek uralkodtak.

A pénzérték csökkenésével együtt járt, hogy az árak általában tovább emelkedtek (v. ö. 265. lap); e tekintetben azonban csak egyes elszigetelt adataink vannak, melyeknek általánosítása ez idő szerint még nem mutatkozik tanácsosnak. Emelkedett a munkabér is, mely mint tudjuk, az V. században még igen alacsony volt (l. 266. lap). Nagy Sándor idejében (329 körül) közönséges munkás, az eleusisi templomigazgatóság egy ránk maradt számlája szerint, 1 1/2 drachma napszámot kapott, kőmives 2–2 1/2 drachmát; sőt rabszolgák is 3 obolost. Athénben felemelték a munkára-képtelen polgárok segélydíját is 2 obolosra, a népgyülési dijat pedig 1 drachmára, sőt a rendes népgyüléseken 1 1/2 drachmára. Csak birói napidíjnak maradt meg a régi 3 obolos, mert a szövetségeseken való biráskodás megszünte óta a szükséglet is megcsappant. A napszám és napidíjak emelkedése azonban nem változtatott a görög munkásosztály helyzetén, mert mint említettük, az árak s kivált a gabonaárak ugyanazon mértékben emelkedtek. Csak a felsőbb társadalmi osztályok életében kezd mutatkozni olyan fényűzés, melyet az V. század még nem ismert. Egyesek most már díszes külsejű és berendezésű magánházakat építtettek s háztartásukra is sokat költöttek. A terjedő fényűzés azonban az alsóbb néposztályra sem maradhatott hatás nélkül s azért demokratikus államokban a tömeg mindinkább hozzászokott az állami pénzen való lakmározáshoz és mulatáshoz. Athénben ez a szokás a pénzügyek igazi rákfenéje lett s a politikára is nagy hatással volt. Kezdetben csak a szinházi belépődíjakat adták vissza a közönségnek: ez volt az ú. n. theorikon (látványossági pénz), melynek behozatalát Kleophonnak tulajdonítják (410. Kr. e.; l. 347. lap). Később azonban mindenféle más ünnepek és látványosságok alkalmával is pénzt osztottak ki a nép közt s az eredetileg csak két obolosnyi theorikon-összeget mindig magasabbra csigázták. Nagy Sándor idejében egyszer 5 drachmányi theorikont említenek. Ezek a látványossági és ünnepi pénzutalványozások a makedon-korban végtére az állam összes feleslegeit felemésztették s képtelenné tették az államot erélyes hadviselésre. Sokáig minden küzdelem hiábavaló volt ellenük; csak 339-ben sikerült Demosthenesnek keresztülvinnie, hogy a theorikont a háború idejére felfüggesztették. De a béke megkötésekor azonnal újra kezdődött a régi gazdálkodás, mely egyrészt tönk szélére vitte a pénzügyeket, másrészt demoralizáló hatásával Athén politikai hanyatlásának egyik főtényezője volt.

Pedig a mi a birtokviszonyokat illeti, azok Athénben aránylag még a IV. században is elég kedvezők voltak. A nagyipar, nagykereskedés, pénzüzletek ugyan itt is változást hoztak létre a birtokviszonyokban; sok régi földbirtokos család elszegényedett, a nagy vagyonok a vállalkozók birtokában halmozódtak össze: de a középvagyonú osztály még mindig elég nagy százalékban tartotta fenn magát. A lamiai hadjárat után 21,000 polgár közül 9000-nek volt 2000 drachmát meghaladó vagyona. Ennek oka abban keresendő, hogy épen Athénben egyrészt mindenki könnyen talált keresetre, a ki dolgozni akart s másrészt az állam kleruchiák alapításával még mindig meg-megcsappantotta a városbeli proletariatus számát. Kétségbeesett birtokviszonyok uralkodtak ellenben a földművelő államokban, kivált Spartában. Itt a folytonos háborúk, a földszerzésre vonatkozó tilalom már a leuktrai csata ideje táján 1500-ra apasztotta le a teljes jogú polgárok számát; s mikor Epameinondas hadjárata következtében Messenia elszakadt Spartától, a polgárságnak mintegy fele elvesztette földbirtokát. A spartai alkotmány életerejéről és polgárainak személyes derékségéről fényes tanuságot tett az, hogy még ilyen viszonyok közt is egy egész század telhetett el a birtokviszonyok reformálása nélkül; különben, mikor beállt a reformmozgalom, akkor is felülről, nem pedig a birtoktalan tömegből indult ki. A többi földművelő államokban is nagyon megnehezítette a szabad tömeg megélhetését a népesség szaporodása és az olcsó rabszolgamunka. A szaporodó proletariatus, az athénit kivéve, e században már nem kereshetett tengerentúli új hazát magának. Új gyarmatokat most már nem alapítottak, sőt Italiában a régiek nagy része is a barbárok fennhatósága alá került.

Ilyen körülmények között az otthon megélni nem tudó tömegnek egyetlen egy módja maradt a megélhetésre: zsoldoskatonának szegődött pénzes hatalmasságok szolgálatába. Kyros mintegy 12,000-nyi zsoldost fogadott kivált Achaiából és Arkadiából; Dionysios egész nagy sereget szervezett főleg peloponnesosi zsoldosokból; pherai Iason 6000, Onomarchos 10–20,000 görög zsoldost tartott. Mióta a Kyros-féle felkeléskor bebizonyult a görögök hadi kiválósága, a perzsa király is ezerével fogadott görög zsoldosokat szolgálatába s viszont az ellene felkelő satrapákat és fáraókat is majdnem kizárólag görög zsoldosok segítették diadalra. Hellas tele volt ilyen ide-oda csatangoló, külföldi szolgálatból hazatért hivatásos katonával, kik mindig készek voltak a legtöbbet igérő fél zászlója alá szegődni s a folyvást növekedő veszélylyel fenyegették a közbiztonságot. Hasonló veszedelemmel, de tán még nagyobbal, járt a politikai számkivetettek roppant száma is. Spartát kivéve alig volt görög állam, mely e században legalább egyszer valami belső rázkódáson ne ment volna keresztül; a belső rázkódás pedig Görögországban az ellenkező pártiak kiirtását vagy számkivetését jelentette. Görögország tele volt ilyen hazátlan számkivetettekkel, kik többnyire csak alkalomra vártak, hogy régi helyzetüket, vagyonukat erőszakos úton szerezzék vissza s hazájuk ellenségeivel sem átallottak e czélra szövetkezni.

Ilyen gazdasági és politikai viszonyok között, a mint folyvást szaporodott az olyan polgárok száma, kik hijjával voltak a független polgársághoz szükséges gazdasági és társadalmi föltételeknek, nem maradhatott el a demokratikus egyenlőségnek eddig ismeretlen értelmezése sem: a socialismus és communismus eszméje. A szabadság és egyenlőség politikai jelszavai gazdasági értelemben mindinkább az adósságok eltörlését, a földbirtok új felosztását, sőt a vagyonközösséget kezdték jelenteni. A tömegek lelkét az a kérdés kezdi foglalkoztatni: hogyan lehessen a gazdasági és társadalmi állapotok tényleges fejlődését összhangzásba hozni a polgári egyenjogúsággal, mely a formális jog terén többnyire már meg volt valósítva. A felelet az volt a kérdésre, a mi mai napság is: hogy a formális szabadságot és egyenlőséget anyagi egyenlőséggé kell fokozni és átalakítani. A demokratia már szervezeténél fogva is módot adott ilyen törekvéseknek bizonyos határig való megvalósítására, az adórendszerekkel való visszaélésre, közpénzek kiosztására, stb. De ezek a rendszabályok nem segítettek a bajon; ellenkezőleg, csak öregbítették, mert a fáradság nélkül elért nyereség csak demoralizáló hatású lehetett, csak izgatta a tömeg vágyait, a nélkül, hogy kielégítette volna. Elképzelhető, milyen bizonytalan és veszedelmes volt a birtokos osztály helyzete ebben a demokratiában, melyben a tömeg lelkiismeretlen demagógok és sykophanták befolyása alatt állott. Azért már az ötödik század végétől olyan demokratia-ellenes áramlat indult meg Görögországban, hogy a kor egész irodalmát a maga részére nyerte. Még olyan, aránylag jól rendezett és kedvezőbb viszonyok közt élő államban is, mint Athénben, a műveltebb és vagyonosabb elemek többnyire egészen visszavonultak a politikai élettől és hivatásos szónok-államférfiaknak és hivatalvadászoknak engedték át a tért. Abban, hogy az északi uralkodó olyan könnyen beférkőzött Görögországba, a birtokos osztályok ezen magatartásának igen nagy része volt. A görög pártok közti ellentét rendesen socialis eredetű és socialis érdekek megvalósítására irányuló volt, s a politikai pártok a maguk hatalmát az ellenpárt socialis kizsákmányolására szokták felhasználni. Az ellentétnek annál nagyobbra kellett nőnie, minél inkább összeolvadt az az osztály, melynek feladata épen az lett volna, hogy ellene működjék az osztályönzés erőszakos kitöréseinek: a kisbirtokos középosztály. Borzasztó példái az osztályok közti ellentétnek a korkyrai (427) és kivált az argosi (370) forradalmak. Isokrates így jellemzi a korabeli peloponnesosi állapotokat: «Az ellenségtől sem félnek annyira a polgárok, mint saját polgártársaiktól. A gazdagok inkább a tengerbe dobnák vagyonukat, semhogy megoszszák a szegénynyel, a szegények fő vágya meg, hogy kifoszthassák a gazdagokat. Némely városban több kivándorlott él, mint azelőtt egész Peloponnesosban». Az osztályok közt való ellentét kapcsolatban a zsoldosrendszer fejlődésével sok görög államban (Syrakusaiban, Thessaliában, Euboiában, bizonyos tekintetben Phokisban is, Korinthosban, Sikyonban, a kisázsiai partokon, a szigeteken, Byzantionban, Halikarnassosban) monarchikus államcsínyek megkisérlésére, vagy egyenesen tyrannisra vezetett, s a belsőleg meggyöngült hellén államélet külsőleg is magán kezdte viselni a bénulás jeleit; ahhoz, hogy a politikai és socialis bomlás magát a hellén kulturát is bomlással ne fenyegesse, mindinkább érezhetővé vált valamely erőszakos fordulat szükségessége. Ezt a Hellasra magára nézve végzetes, de a világtörténetre áldásos fordulatot a makedon uralom hozta meg.

Mielőtt azonban a politikai események további előadásába fognánk, szükséges még egy tekintetet vetnünk azokra a változásokra, melyeken a görög államok, s legkivált Athén belső közigazgatása és hadügye e korszakban keresztülment.

A közigazgatás terén e korszakban az úgyszólván folytonos zavarral küzdő pénzügyek érdemelnek legtöbb figyelmet. A zavarok okairól, a folytonos háborúkról, a napidíjakról és közpénzkiosztásokról már szóltunk. A növekedő terhek természetesen a rendes bevételek arányos szaporítását tették volna szükségessé. De tudjuk, hogy a görög államok a polgárok egyenes megadóztatására legfeljebb csak rendkivüli szükségletek idején gondoltak. Monopoliumok alapítása olyan luxusczikk hijjában, mely tömeges fogyasztás alá esett volna, szintén nem vezetett volna czélhoz, a sómonopolium pedig tengermelléki országban nem lehetett volna jövedelmező. Így hát arra szorítkoztak, hogy újra szervezték, illetőleg felemelték a már eddig is szedett adókat és vámokat. Athén a dekeleiai háború óta 1%-os be- és kiviteli vám helyett 2%-osat szedett, s felemelte az adás-vevés után járó állami illetékeket is; egyébként nem tehetett egyebet, mint lehetőleg ellenőrizte az állami jövedelmek bérbeadását, és a bérbeadott jövedelmek kezelését, s iparkodott kivenni a bérleteket ama nagy társaságok kezéből, melyek a közvetett bevételek bérletéből valóságos monopoliumot üztek (l. fennebb). Mit lehetett ezen az úton elérni, Kallistratos működése mutatja, ki számkivetése idején a makedoniai vámbevételeket csupán az árlejtő eljárás reformálása útján kétszeresre (20 talentomról 40-re) emelte. A mi az egyenes adókat illeti, ámbár ezek, mint említettük, rendes bevételekként sohasem szerepeltek, a peloponnesosi háború óta olyan gyakran szorultak rájuk kivált Athénben, de kétségkívül máshol is, hogy rendezésük és igazságosabb elosztásuk szintén mellőzhetetlenné vált. Azért, mint tudjuk (l. 267. l.) Athénben Nausinikos archon esztendejében (378/7) katasztert készítettek az összes polgárok és zsellérek vagyonáról, mely valószinüleg hosszú időn át alapul szolgált az egyenes adó kivetésére (eisphora). Az adóalap a mi fogalmaink szerint tetemes volt: 1–2%-os adót még mérsékeltnek tartottak, s Demosthenesről tudjuk, hogy 376 és 367 közt tíz év alatt egész vagyonának tized része ment rá az eisphorára. De tekintetbe kell venni, hogy akkori időben a vagyon után járó jövedelem háromszorosa volt a mostaninak. A megtelepedett idegenektől később, a század második felében egyenes vagyonadót is szedtek, de évenkint mindösszesen csak 10 talentomot, a peiraieusi hajószertár építési költségeire.

Helena. Menelaos. Thetis. Achilles. Eos. Memnon.
Két régi stilusú edényrajz (a berlini császári múzeumban lévő eredeti után) a hoplitesfegyverzet illustrálására (1. Helena visszavétele. 2. Achilles és Memnon párbaja).

A személyes közszolgálmányok (leiturgiák) közül a trierarchia (l. 273. lap), mely legtöbbet könnyített Athén állami terhein, még a két részvevő közt való megosztás óta is elviselhetetlen terhet rótt a tehetősebb polgárokra is. Azért a szövetséges háború kezdetén (357/6) újra szervezték, még pedig úgy, hogy a reá kötelesek legnagyobb részére nézve egészen elvesztette régi jellegét, s valóságos egyenes adózássá vált. Ugyanis az eisphoránál szokásos rendszer mintájára az 1200 leggazdagabb polgár közül bizonyos számú (talán 60-60 tagból álló húsz) adózó testületet, ú. n. symmoriát alkottak, melyek közül háború idején mindenkinek egy vagy több hajót kellett felszerelnie. Így, igaz, egyenletesebben volt a teher felosztva, mint előbb; de még mindig nem igazságosan, egyrészt, mert minden testületi tag egyforma járulékot fizetett, másrészt, mert a symmoriák vezetői (hegemones), épen a leggazdagabb testületi tagok, gyakran az egész terhet szegényebb társaikra hárították. Ennek a bajnak megszüntetését czélozta később (valószinüleg 340–339-ben) Demosthenes törvényjavaslata, mely a terhet a testületi tagok közt vagyonuk arányában, fokozatosan osztotta meg. A hajók parancsnokai azonban ezentúl is a symmoriák egyes tagjai voltak, néha bizony a hadászathoz és hajózáshoz alig értő emberek: az államnak nem jutott eszébe, hogy a trierarchia ügyét, egyszerű egyenes adó alapján, egészen kezébe vegye.

A többi leiturgiákat e korszakban sem viselték kelletlenül a polgárok, mert koczkázattal nem jártak, s rendesen nagy népszerűséget szereztek a vállalkozó polgárnak; mind a mellett a peloponnesosi háború pénzzavarai közepett szükségessé vált a nyilvános szinielőadással kapcsolatos karok megszorítása, s a tehernek két személy közt való megosztása is. Később, Nagy Sándor idején a choregia egészen állami kezelésbe ment át.

A háborúk folyamán felemésztett szent kincsek visszafizetéséről persze szó sem lehetett máshol sem, Athénben sem; a kőbe vésett adóslevelek ott álltak a fellegvárban, s némelyikük mai napig is szomorú tanúságot tesz az athéni állam pénzügyi tönkrejutásáról. Athénben többször megesett ebben a korszakban, hogy még a birák napidíjait sem volt miből megfizetni, úgy hogy az igazságszolgáltatásnak szünetelnie kellett. Hogy a hadvezérek többször üres kézzel indultak útnak, s később sem kapták meg a zsoldosaik fizetésére szükséges összegeket, a politikai események előadásában többször tapasztaltuk. Ennek persze nem lehetett más vége, mint hogy a hadvezérek a szövetségeseket vagy a közömbös feleket is megzsarolták, s nem rendes haditerv szerint működtek, hanem oda mentek, a hol seregük eltarthatását leginkább remélhették. Az athéni hadvezetés bajai az államkincstár kimerülése óta a pénzügyi zavarokban gyökereztek.

A zavaros pénzügyi helyzet következtében a pénzügyi tisztviselők fontos tagjaivá váltak az államszervezetnek, úgy hogy rájuk még a máskülönben általános egy éves hivataloskodási időt sem alkalmazták. A látványossági pénzeket (theorikon) kezelő tisztviselők s később a chaironeiai csata után a «hadipénztáros» nevű új tisztviselő is négy-négy évig hivataloskodtak, egyik panathénai ünneptől a másikig. Azok az athéni államférfiak, kik tevékenységüket a pénzügyek javításának szentelték, a legnagyobb tekintélyben álltak. Az első olyan szakember ezen a téren, ki vezető szerephez jutott Athénben, valószínűleg Agyrrhios volt. Unokaöcscse, Kallistratos is kiváló tehetség volt: ő szervezte a harmadik tengeri szövetséget, s tán a Nausinikos idejebeli adóreform is az ő műve. Athén legnagyobb pénzügyi tekintélye azonban kétségkívül Eubulos volt, ki a szövetséges háború után, mint látni fogjuk, nemcsak megmentette a tönktől az államot, hanem újra rendbe hozta az állam pénzügyeit. Ezeknek az érdemeinek köszönhette hosszú ideig elfoglalt vezető állását. Később, már Chaironeia után Lykurgos, a szónok szerzett hasonló érdemeket Athénben; az utolsó pénzügyi tekintély ugyanott phaleroni Demetrios, Aristoteles tanítványa volt.

Két görög harczos teljes fegyverzetben (panoplia).
a) Sisak; b) Ellenző; c) Nyakvédő; d) Arczvédő (tehát négyellenzős sisak); e) Sisaktaraj; f) Forgó-bokréta; g) Pánczél; h) Hátpánczél; i) Vállazók; k) Szijazat; l) Bőr alsó-ing; m) Pánczélrojtok érczből; n) Öv; o) Szárpánczélok; p) Paizsszíj; q) Bőrgyűrűk; s) Pajzsfedő; t) Kard.

A hadügy terén a szüntelen háborúskodás folyamán fontos változások történtek. A peloponnesosi háborúban kivált Spartôlosnál, Spakteriánál, Syrakusaiban kiderült, hogy az a hoplites-taktika, mely jónak bizonyult a perzsákkal szemben, nem felel meg többé az idők követelményeinek. Lassankint a többi fegyvernemekre is gondot kezdtek tehát fordítani, s Athén és Sparta példájára majd minden állam lovascsapatot is szervezett. A könnyű fegyveresek nehezen élelmezhető és hasznavehetetlen nagy tömege helyett pedig kisebb ijas, dárdavető és parittyás-csapatokat ékeltek be a hoplitesek csapatai közé. De később magát a hoplites-fegyvernemet is reformálták. Ez a reform Iphikrates nevéhez fűződik, ki a korinthosi háborúban az eddigi nehéz érczpánczél helyett lenpánczélt, az érczborítékos paizs helyett könnyű bőrpaizst (ú. n. peltát) adott a maga katonáinak. ezek az úgynevezett «peltastesek», kik a csatarendben való és a szétszórt harczban egyaránt jártasak voltak, gyors és könnyű hadi műveleteikkel nemsokára rémeivé váltak a hoplites-seregeknek, s így felszerelésük a zsoldoshadakban általánossá vált. A polgárhadak általában véve megtartották a régi, nehéz felszerelést, s a vele járó taktikát, kivált Spartában, melynek dicső hagyományai nem engedtek ezen a téren módosítást. Ellenben Makedoniában, hol a hagyomány nem állotta útját a reformnak, már Amyntas egészen Iphikrates módjára fegyverezte fel gyalogságát, s a sereg egy hadosztályának fegyverzete később is ilyen maradt: a nagyobb rész azonban még hatodfél méter hosszú dárdákat (ú. n. sarisákat) is kapott, úgy, hogy az első hat sor katona előreszegzett dárdái túlértek az arczvonalon, s áttörhetetlen falat alkottak. Ezt az úgynevezett makedoniai phalanxot persze épen zárkozottsága tette félelmessé, s így nem volt olyan mozgékony, mint a peltastesek egyébként hasonló fegyverzetű csapatai; de viszont, ha szétszórtabb arczvonal ellen való támadásról volt szó, az ellenség rendesen nem állhatott ellen mindent elsöprő előnyomulásának.

Egészben véve a hadi taktika azonban csak lassan fejlődött. A régi szokás, mely még a peloponnesosi háború nagy csatáiban is uralkodott, az volt, hogy a hoplitesek átlag csak nyolcz embernyi mélységben, hosszú sorban állottak fel, a jobb szárnyon a legjobb csapatok. Összeütközéskor a jobbszárnyak kölcsönösen megszalasztották az ellenséges balszárnyakat, s aztán egymás ellen fordulva, döntő csatát vívtak. A diadal attól függött, melyik rész tartotta meg jobban a csatarendet a legyőzött balszárny üldözése közben. A könnyűfegyveresek és lovasok, ha egyáltalában voltak, csak egymással mérkőztek, s legfeljebb legyőzöttek üldözésében vettek részt, – a mivel különben a hoplites-taktika rendesen nem sokat törődött (l. 114. lap). Ez a rendes hoplites-harczmód először a tizezer-görög visszavonulásánál mutatkozott hasznavehetetlennek, s Xenophon az alkalommal kisebb egységekre tagolta a visszavonuló sereget. De a görög hoplitesekkel szemben ez az ujítás nem járt nyereséggel, s így egyelőre hatás nélkül maradt. Nagy hatása volt ellenben az Epameinondas-féle ujításnak, melyet a leuktrai csatából ismerünk (l. 396. lap). Ez az úgynevezett ferde csatarend (loxe phalanx) volt, melynek súlypontja nem, mint addig, az ellenfél balszárnya, hanem jobbszárnya felé irányult. A könnyű csapatokat, sőt a kitünő thebai lovasságot is, Epameinondas sem tudta kellőleg felhasználni. A lovassági taktika csak Philipposnak és Nagy-Sándornak köszönhette kifejlődését. Az is makedon találmány volt, hogy a fő csatarend mögött tartalékul egy másodikat is állítottak fel, s a csata czéljául nem csupán az ellenség legyőzését, hanem bekerítését és teljes megsemmisítését tűzték ki, mi épen a lovasság alkalmas felhasználásával volt elérhető.

Görög peltastes (könnyű fegyveres), edényrajz után.

A xanthosi diadalmi-emlék domborművei.
(Magyarázó szöveg.)

Ezeket a domborműveket Fellows nevű angol fedezte fel 1838-ban Xanthosban, Kisázsiában (Lykiában), s most a londoni British Museumban vannak. A diadalmi emlék frízéről valók, mely az emlék magas talapzatát diszítette; maga az emlék ión oszlopoktól környezett templomforma épületből állott. Az emléknek rendeltetését felfedezni eddig nem sikerült; a domborművek stilusa a negyedik (Kr. e.-i) századra vall, de nem tiszta görög.

Az első darab egy város ostromát ábrázolja, melyet háromszoros fal övez. Idegen, vagy szövetséges csapatok a vártorony őrével alkudoznak.

A második darab zárt sorban előretörő csapatot ábrázol. Nehányan megsebesülve visszafordulóban vannak.

A harmadik darab egy város ellen intézett támadást ábrázol. Az ellenség a kapu mellett, létrán akarja megmászni a falat; a létrát, úgy látszik, kötéllel vagy lánczczal tartják az alatta guggoló harczosok.

A negyedik darabon egy diadalmas (úgy látszik idegen) hadvezér görög követséget fogad. Jobbra a követeket kísérő fegyveresek.

A xanthosi diadalmi emlék domborművei.

Az ostromharcz tekintetében is nagy változás állt be. Kezdetben az ostrom nem volt egyéb, mint tartós körülzárolás útján való kiéheztetés. Az ötödik században kezdték használni az első ostromgépeket, a faltörő kost és a védőtetőt, tudomásunk szerint először a Samos elleni athéni hadjáratban. De hathatósabban csak a karthagóiak használták az ostromgépeket 408-iki siciliai hadjáratukban. Ők már mozgó fatornyokat is építettek, s faltörő kosaikat toronyban elhelyezett nyilazók és parittyások védelme alatt működtették. A siciliai görögök ebben is csakhamar felülmulták mestereiket. Nagy dárdahajító gépeket, úgynevezett katapelteseket (catapulta) először a syrakusaiak szerkesztettek, s nemsokára kővető-gépeket (lithobolos, ballista) is készítettek a falak nagyobb távolból való megrongálására. A hajító erőt vagy arányos nagyságú ijakkal, vagy vastag, rugalmas lószőr- vagy idegkötelek összecsavarása által állították elő. De a keleti részben csak lassan haladt az ostromlás ez újabb művészete. Athénnek voltak már katapeltesei a IV. században, de Sparta, mint mindenben, ezen a téren is a hagyományokhoz ragaszkodott. Philippos aztán nagyban alkalmazta az új ostromtaktikát is, miben hires mechanikusa, a thessaliai Polyeidos járt kezére: kivált Perinthos és Byzantion 340-iki ostroma jelez új korszakot a keleti görög ostromművészet történetében. Az ostromművészet fejlődésével természetesen a megerősítés művészetének is lépést kellett tartania. Nyugaton ebben is Syrakusai volt a mester, de Attikát is egy egész sor határerősséggel erősítették meg, melyek Eleusistól Phylén át Rhamnusig vonultak. Chabrias is ilyen erődítmény-rendszerrel gátolta meg Egyiptom keleti határán a perzsák támadását.

1. Katapeltes (catapulta) oldalról.

2. Ugyanaz hátrulról.

3. Ugyanaz felülről.

4. 5. A gép vályújának átmetszete.

6. 7. 8. A gép zárja.

9. Egyállványos Katapeltes.

1. Palintonon v. Lithobolos (ballista) oldalról.

2. Ugyanaz hátulról.

3. Ugyanaz felülről.

4. 5. Gastraphetes (hasonfelhúzandó nagyobb íj.)

A hadigépek feltalálása a tengeri harczra is befolyással volt. Mivel katapelteseket, vagy épenséggel haditornyokat a régi háromsorevezősökön nem lehetett felállítani, most már nagyobb, négy-, sőt ötsorevezős hadihajókat is készítettek, először ezeket is Syrakusaiban (l. 380. lap). Az első próba alkalmával (Katanénél) ugyan nem vált be ez az ujítás, és azért lassan terjedt, pl. Athén csak Nagy-Sándor idejében kezdett négy és ötsorevezősöket építeni: de ettől kezdve a háromsorevezősök mindinkább divatjukat multák.³¹

A taktika haladása a strategiára is hatással volt. Mióta az erősségek bevétele rövidebb idő alatt is remélhető volt, az ellenfelek hathatósabban folytatták a háborúskodást, és nem szorítkoztak mindig épen csak nyári hadjáratokra. Még keleten is nyoma van ennek a változásnak: Kleombrotos télen támad rá Boiotiára, Epameinondas néhány évvel később Lakoniára, Philippos pedig általában nem igen volt már tekintettel hadjárataiban az évszakra. Azonban a fejlettebb taktika, s a vele együtt fejlődő strategia hozzáértő és tapasztalt hadvezéreket is kívánt. A zsoldoshadseregek élén hivatásos hadvezérek állanak, Athénben Xenophon, Iphikrates, Chabrias, Timotheos, Diophantos, később Phokion, s Athén épen ezeknek a kiváló vezéreknek köszönhette a korinthosi háború óta elért sikereit. Dicséretökre válik ezeknek a zsoldosvezéreknek, hogy szükség esetén tehetségüket teljes önzetlenséggel hazájuknak szánták, mely pedig anyagi jutalmat nem igen adhatott nekik, sőt köszönet fejében nem egyszer vád alá fogta, sőt el is itélte őket. Persze, alkalom adtán a kitüntetésekben sem fukarkodott az athéni nép: hires hadvezéreinek szobrokat állított piaczán, felmentette őket a leiturgiáktól, és jogot adott nekik a prytaneionban való étkezésre. S különben is, ha a hazának nem volt szolgálatára szükséges, többnyire minden zsoldosvezér ráért arra is, hogy idegen hatalom szolgálatában összeköttetéseket és vagyont szerezzen magának. Iphikrates és később Charidemos Kotys vejeivé lettek, Chares Sigeion valóságos uralkodójává. Csak Xenophon volt kivétel; ő mikor a hazájabeli demokratia visszautasította szolgálatait, zsoldoshada maradékaival Sparta szolgálatába állott, s hű maradt hozzá azon túl is, hogy Athén meghasonlott a perzsa királylyal.

A haditudomány fejlődésének meg voltak a maga mélyreható politikai következményei is. A politikus (rhetor) és a hadvezér (strategos) pályája ezentúl mindinkább elválik egymástól, mert a hadsereg vezérletére csak hivatásos katona vállalkozhatik. Így Athénben már Kallistratos is csupán egyszer, Iphikrates kivánságára vállalt hadvezérséget, egyébként a közigazgatási ügyek vezetésére szorítkozott. A legtöbb utána következő athéni államférfiú, Eubulos, Demosthenes, Lykurgos, Hypereides pedig egyáltalában nem is pályázott strategosi hivatalra. Viszont a hivatásos hadvezérek nem igen játszottak politikai szerepet; még Iphikrates és Timotheos sem iparkodtak vezető állásra a közügyek terén. Sőt bizonyos ellentét fejlődött ki a szó és a kard emberei közt, mely nem egyszer végzetessé vált e kor történetében. Demosthenes élénk tudatában volt ennek a bajnak, s többször ki is fejezte beszédeiben. Rámutatott, mennyivel kedvezőbb helyzetben van e tekintetben a demokratiánál Philippos, ki a maga személyében egyesítette a legfőbb államférfiú és hadvezér hivatalát, s ki az alkotmányos formaságok nyüge nélkül, gyorsan végrehajthatta terveit, s attól sem kellett tartania, hogy ügyetlen hadvezérek meghiúsítják kivitelöket. Platon és Isokrates még inkább érezték, hogy kivált a külügyek terén, de a belügyekén is csupán a monarchia vezethetné czélhoz a hellén nemzetet. Ez a meggyőződés vezette Platont Dionysios udvarába, ez lelkesítette Isokratest, mikor nemzeti eszméjének, a perzsák ellen indítandó általános görög háborúnak, sorban iparkodott megnyerni a kor összes kiváló uralkodóit, Iasont, Dionysiost, Archidamost, s végül Philippost; ez késztette Xenophont is Kyrupaideiájának megirására, melyben a hadvezér és uralkodó mintaképének fejlődését állítja nemzete elé. De efféle eszmék gyakorlati megvalósulása elé elháríthatatlan akadályokat gördített az a gyülöletes felfogás, melyet a görögök nemzeti köztudata a monarchiáról a perzsa királyság és az újabb tyrannis alapján alkotott; sőt ez az a kor, mely még a régi idők kegyes tyrannosait is vérszopó zsarnokká formálta át a köztudatban. A siciliai tyrannis bukása megmutatta, hogy a forradalom-létrehozta tyrannistól a nemzet politikai ujjászületése nem remélhető. A békét csak a törvényes, hagyományos alapon álló egyeduralom állíthatta volna teljesen vissza; ilyennek nem létében pedig Hellas ideig-óráig való egyesítése legfellebb csak abból az északi államból indulhatott ki, melynek görög nemzeti jellegét a görög köztudat nem ismerte ugyan el, de a melyben a régi «Zeuskegyelméből való» királyság még teljes tekintélyében megmaradt, s mely az illyrek és thrákok legyőzése után máris a hatalom magas fokára emelkedett.

31. Hogyan voltak az evezősök elhelyezve a négy-, öt-, és többsorevezős hajóknál, nem világos. Némelyek szerint már a négysorevezős is csak abban különbözött a háromsorevezőstől, hogy a felső sorban két-két legény evezett, s három sor evezősnél több egymás felett semmiféle hajóban sem volt elhelyezve.^[VISSZA]