VIII. FEJEZET.
A samnitok és a dél-itáliai görög városok. Pyrrhos legyőzése.

Ebben a korszakban jutottak a rómaiak sűrűbb érintkezésbe Dél-Itália görög városaival. Míg a rómaiak a Liris és Volturnus vidékén harczoltak, addig a félsziget déli részén más küzdelmek folytak. A gazdag Tarentumot (görög neve Taras) mindjobban szorongatták a lucaniaiak és a samnitok, a kik ellen a görögök honfitársaik segítségéhez folyamodtak. Archidamos, a spártai Agesilaos király fia, kétszer jött Tarentum segítségére; második hadmenetében ép azon a napon esett el a lucaniaiak és messapiusok ellenében, a melyen Philippos Chaironeiánál diadalt aratott (Kr. e. 338, u. c. 416). Csakhamar ezután Alexandros, Epirus királya, a makedon nagy Alexandros nagybátyja, tűzte ki czélul, hogy ép úgy vezeti seregét nyugat felé, mint a hogy unokaöcscse kelet felé vitte győzelmes hadait. Saját állítása szerint a terantumiak meghivására, Paestum közelében szállott ki seregével Dél-Itália partjain s megtámadta a samnitokat és lucaniaiakat, a kik a görög gyarmatok hanyatlásának tudatában urai akartak lenni e vidéknek. A rómaiak ekkor békében éltek a samnitokkal, hogy a latinokkal zavartalanul számolhassanak le; de midőn e czéljukat elérték, szívesen látták, hogy új ellenség kezdi szorongatni e veszedelmes népet, s Alexandrossal szövetséget kötöttek a samnitok ellen. Mert ezek tényleg elszánt küzdelemre készültek Közép-Itália legkiválóbb hatalmassága ellen. Kétségkivül tovább akartak hatolni hódításaikkal a volscus és etruszk domboknál, melyek eddig visszatartották őket portyázásaikban. A hagyomány szerint szövetkeztek a gallusokkal, valószinüleg azzal a töredékkel, mely még Latiumtól délre, Samnium és Campania határain tartózkodott. Alexandros diadalmasan hatolt előre; több várost el is foglalt, de a tarentumiakkal összezördült, s tervét, hogy Dél-Itáliában új birodalmat alapítson, meghiusította váratlan halála, melyet Pandosia közelében egy lucaniai száműzött dárdája okozott. (Kr. e. 332, u. c. 422). A rómaiak tehát az ő támogatása nélkül fogtak a munkához. A Liris mentén segítségére siettek minden városnak, melyet a samnitok megtámadtak; ha pedig valamely helységet elfoglalták, a hódítók szokott jogát gyakorolták. Privernum népével azonban kivételt tettek; bátor elszántsága nagy hatást tett rájuk, s hogy szövetségükbe vonják, római polgárjogot adományoztak nekik. A római terület határai a Volturnusig értek, a samnitok tehát viszonzáskép szövetséget kerestek a campaniai görög városok között, melyeket nem rég maguk pusztítottak. Dél-Itália népei, görögök és benszülöttek, egyaránt könnyedén pártoltak át egyik oldalról a másikra. Palaeopolisnak, egy Neapolissal szomszéd görög városnak, volt bátorsága a római csapatoknak ellenállni, de könnyű szerrel meghódolásra kényszerítették; szintúgy a lucaniaiak is szövetkeztek Tarentummal Róma ellen, s a samnitok ügyéhez csatlakoztak. Viszont Neapolis és a campaniai tengerpart Róma szövetségét vagy inkább fenhatóságát fogadta el; Apulia is hű maradt hozzá s szította Samnium ellen az ellenségeskedést.

E küzdelmeket homály borítja, nem is voltak jelentősek; csak Palaeopolis ostromának volt maradandó eredménye (Kr. e. 326, u. c. 428). A római consulnak ugyanis tovább kellett falai alatt tartózkodnia, mint hivatalos hatalma tartott; már pedig egy új törvény megtiltotta, hogy bárki is kétszer elnyerhessen valamely nagyobb méltóságot tíz éven belül. Quintus Publilius Philót azonban a jelen körülmények között nem lehetett megfosztani a hadvezérségtől; úgy kerülték hát meg a törvényt, hogy proconsulnak nevezték ki s meghagyták állásában. Ez volt az eredete annak a hivatalnak, mely a későbbi időben vezéreket adott a római seregeknek, ha több éven át tartózkodtak távoli provinciákban vagy hódító vállalatokra indultak. Szükségszerű következménye volt ez annak, hogy a legionariusokat állandóan zászlóik alatt tartották. Nem tagadhatni azonban, hogy ez ellenkezett a szabad köztársaság szellemével, mely megkövetelte, hogy a hatalom csak egy évig maradjon egy kézben. Ez eljárás Sulla, Pompeius, Caesar katonai autokratiájának egyengette útját, míg végre az imperator személyében urat teremtett consuloknak és köztársaságnak egyaránt.

A második samnit háború igen sokáig tartott (Kr. e. 326–304, u. c. 428–450). Ismét érvényesült a rómaiak közmondásos érzéke a fegyelem iránt, mely egy régibb katonás eseményre emlékeztet. Lucius Papirius Cursor, a dictator, halálra itélte bátor lovas vezérét, Quintus Fabius Rullianust, mert ez parancsa ellenére támadott meg és vert le egy samnit hadsereget (Kr. e. 325, u. c. 429). A bűnös szerencsére elkerülte az itéletet; Rómába menekült, hogy a polgárokhoz fölebbezzen a katonai hatalom ellen. A tribunusok is közbenjártak érdekében, de nem merték sürgetni a dictator önkényes itéletének megsemmisítését. Végre az egész nép kérelmére maga Papirius is megkegyelmezett, s a fenyítés elmaradt. Róma nem kivánta vissza az alkuvást nem ismerő szigorúság korszakát.

Samnit katonák.
(Antik edényrajz).

Samnit harczos.
(Antik edényrajz).

Ezalatt a nagy háború Közép-Itália birtokáért tovább folyt. Időről-időre kötöttek ugyan a rómaiak és samnitok fegyverszünetet vagy csalfa békét, melyet kölcsönös kimerültségük tett kivánatossá, de a megszűnt ellenségeskedés csakhamar ujra kitört. Egy ízben a samnitok a békét megszegték, s megveretvén, kiengesztelés végett vezérüknek, Papiusnak holttestét ajánlották föl, ki a fogságot öngyilkosságával kerülte ki. A rómaiak megvető visszautasítása miatt azonban kétségbeesésükben ismét fegyvert fogtak; úgy érezték, hogy az igazság részükön van, s az istenek is kegyelmesek voltak irántuk. Hős vezérüknek, a telesiai Gavius Pontiusnak, sikerült a két consult, Titus Veturius Calvinust és Spurius Postumius Albinust Kr. e. 321-ben (u. c. 433) négy legióval Caudium mellett egy szűk helyre, az emlékezetes caudiumi szorosba csalni (a mai Arpaia és Montesarchio között) és megadásra kényszeríteni. «Állj bosszút rajtuk» – mondá Hortensius fiának, a samnitok vezérének, – «s öld meg valamennyit; de azután végtelen háborúra készülhetsz Róma ellen, mert az sohasem fog megbocsátani, sem feledni. Vagy bocsásd őket szabadon fegyvereikkel és zászlóikkal, s a rómaiak békét fognak kötni, melyet talán meg is tartanak ily nagylelkű ellenséggel szemben.» Pontiusnak sem az egyik, sem a másik mód nem tetszett; az ellenséget a legnagyobb gyalázattal akarta illetni. Megkegyelmezett ugyan foglyai életének, de «járom» alatt léptette keresztül az egész római hadsereget, a két consult, négy legatust, két quaestort és 12 katonai tribunust. Azután hatszáz lovagot visszatartott kezesül a béke biztosítására, melyet a consulok a város nevében kötöttek.

De a város nem járult hozzá e szerződéshez, mely Fregellae és Cales átengedését kötötte ki. Mindenki érezte, hogy ily gyalázatot nem lehet elviselni. A consulok nem merték használni hivatali jelvényeiket. Kétszer jelöltek ki dictatort a veszedelem elhárítására, de az auguriumok mindkétszer eltiltották megválasztásukat. A kormány kereke teljesen megakadt; végre az interrex, Valerius Corvus, két igen jeles polgárt, Papirius Cursort és Publilius Philót jelölte ki consulokul. A meggyalázott Postumius volt az első, ki a béke visszautasítását ajánlotta, melyet kényszer alatt maga kötött. Hozzátette azonban, hogy a római becsület megóvására szükségesnek tartja kiadni a hadsereg vezéreit, kiket a samnitok szabadon bocsátottak. Föl is kereste a fetialis-papok kiséretében Pontius táborát, a hol így szólt: «Nem vagyok többé római, hanem samnit ember, mint ti magatok.» Azután egy fetialist megütve: «Lássátok, rómaiak,» – kiáltott fel – «megsértettem a ti követeteknek szent személyét! Rajtatok áll most, hogy elégtételt vegyetek érte.» Így adott okot honfitársainak a háborúra, s a rómaiak lelkiismerete könnyedén megvigasztalódott.

A consulok megnyugtatott lélekkel törtek be Samniumba, annál is inkább, mert a samnitok megrohanták Fregellaet, s e latin coloniát elfoglalván, a védő őrséget a meghódítás föltételei ellenére fölkonczolták. Kezdetben ismét a samnitoknak kedvezett a hadi szerencse, de a legiók áttörvén Apuliába, hátulról is pusztíthatták Samniumot; s ugyanazok a katonák, kik a caudiumi járom alatt átmentek, most döntő ütközetre szorították az ellenséget és fényes diadalt arattak. A Pontiusnál visszatartott kezeseket megszabadították, az utolsó vereség alkalmával elvesztett fegyvereket és zászlókat visszaszerezték, s viszonzásul 7000 samnit katonát hajtottak át vezérükkel együtt a járom alatt. Róma kiköszörülte a becsületén ejtett csorbát, visszanyerte bátorságát és önbizalmát, s az nagyobb értékű volt most, mikor hódító pályája megnyilt, mint utolsó győzelmének tényleges gyümölcse; bár ez sem volt csekély, mert a samnitok két évi fegyverszünetért könyörögtek, Apulia pedig szövetségét ajánlotta fel s biztosítékul egynéhány megerősített városát engedte át a rómaiaknak (Kr. e. 318, u. c. 436). Apulia és Lucania legkiválóbb helységeinek uraként most már könnyen elzárhatta Róma Dél-Itáliát a samnitok elől, a kiket másrészről erősen szorongatott azon a nagy területen, melyet Latiumban és Campania sabell népei között szerzett.

A megállapított idő lejártával a samnitok az így megvont szűkebb határok között is szerencsét próbáltak fegyvereikkel. Campania és Latium népei ellen heves támadásokat intéztek vagy elpártolásra igyekeztek őket birni. Sok helyet vesztettek így el a rómaiak, de ismét visszaszerezték. A latinok hivek maradtak a köztársasághoz, de az auruncusok meggondolatlanul föllázadtak ellene; oly szigorúan lakoltak, hogy nevük ezentúl eltűnik a történetből. Quintus Fabius dictator a samnitok és a fellázadt campaniai, főleg capuai katonákkal szemben Lautulaenál, Tarracina közelében, érzékeny vereséget szenvedett, de az ellenség nem mérkőzhetett a római kitartással és elszántsággal. Fabius halálos csapást mért rájuk a római gyalázat színhelye, Caudium közelében, s a csatatéren 30,000 samnit harczos vesztette életét (Kr. e. 314, u. c. 440). A capuai lázadás fejei kardjaikba dőltek, annyira kétségbeejtő volt Campania függetlenségének ügye. A samnitok ismét a középső Apenninek területére szorultak; teljesen el voltak zárva Itália tengerpartjától, melynek szövetsége oly becses lett volna rájuk nézve a jelen körülmények között. Viszont a rómaiak most már a tengeren is gondoskodtak, ezúttal először, hatalmi eszközökről, s hajóhadat szerveztek két hajósvezér (duoviri navales) felügyelete alatt (Kr. e. 311, u. c. 443).

Ily viszonyok között a küzdelem más irányba tért és nagyobb arányokat öltött. Róma sikerei a samnitokkal szemben aggodalommal töltötték el összes szomszédait. Mindannyian sejteni kezdték, hogy a végzetet, mely egész Itália egyesítésére irányul, aligha kerülhetik el. Az etruszkok s a gallusok is féltek, hogy ha a nagy hódításra készülő népet le nem verik, portyázásuk határai nagyon szűk területre szorulnak. E csatákról a római évkönyvek tanúságát nem tarthatjuk teljesen megbízhatóknak, mert minden évet valamely diadallal jeleznek, melyet Róma e három nép valamelyike vagy egyesült hadaik fölött aratott. A győzelmek sora szakadatlanul folyik, s nem képzelhetjük el, mikép állhattak ki Róma ellenségei annyi súlyos csapást. A római vezérek ugyanazok, kik eddig is kitüntették magukat a samnit háborúkban: egy Fabius, egy Papirius, egy Valerius. De más nemes családok, a Juniusok, Fulviusok, Curiusok és Semproniusok fiai is kitünnek a csatákban.

Etruriát Quintus Fabius Rullianus hódította meg, ki a manipulusok kiképzésében nagy érdemeket szerzett. Caere és Tarquinii, a legközelebbi két etruszk város, Veii és Falerii elpusztulása után folyton nyugtalanította a köztársaság határait. Ujra meg ujra veszedelemben forgott a Janiculum, ép úgy, mint Porsenna idejében. De a római fegyverek győzelmesen nyomultak előre s messze maguk mögött hagyták e két várost. Fabius egyik legkiválóbb hőstette a Ciminius erdő (M. Cimino) áttörése volt, melynek áthatatlanságáról borzalmas meséket gondolt ki a népi képzelet. Mély szorosai és sűrű bozótjai eddig tényleg bástyául szolgáltak minden délről jövő támadás ellen. Fabius álruhába öltöztetett kémekkel átvizsgáltatta a vidéket, s a mellett sikerült Etruria keleti szomszédait, Umbria népeit szövetségre birnia. Erre merészen az erdő mélyébe nyomult és elfoglalta az etruszkok legkiválóbb erősségeit. Alig fejezhette volna be győzelmi tettét, ha utóléri a megrendült senatus követe, ki tiltó szavával vissza akarta tartani ily kétségbeesett kaland koczkázatától. A római fegyverek most akadálytalanul hatoltak előre; Cortona, Perusia (Perugia) és Arretium (Arezzo) első ízben lépnek föl történetünk táguló körében, s a köztársaság szövetségét keresik (Kr. e. 310, u. c. 444). A Vadimonius tó (Laghetto di Bassano) mellett is fényesen villogtatta Fabius a római fegyvereket az etruszkokkal szemben, s a rómaiak e csatát a legfényesebb győzelmek közé sorozták.

A katonai hőstettek során kívül emlékezetre méltó Appius Claudius censorsága (Kr. e. 312, u. c. 422). E férfiú a hires decemvir ivadéka volt; patricius gőg és hevesség ép úgy jellemvonásai voltak, mint ősének. Hivatalos idejének lejárta után vonakodott hatalmát visszaadni, s bár hivataltársa, Gaius Plautius, törvényszerűen leköszönt méltóságáról, Appius a következő évben is megmaradt censori hivatalában. Publius Sempronius néptribunus bevádolta, sőt azzal fenyegette, hogy elfogatja. Hat tribunus-társa támogatta erélyes föllépésében, de hárman a jogbitorló pártjára állottak, kit hamar utólért az istenek sujtó keze. Midőn ugyanis szilaj gőgjében megengedte, hogy a Potitiusok, kiknek családja köteles volt Hercules tiszteletét ápolni, e szolgálatot clienseikkel is végeztethessék, hirtelen az egész család kihalt, Appius pedig elvesztette szeme világát. Innen eredt Caecus neve, mely őt családja tagjaitól megkülönbözteti, ha ugyan nem megfordítva, mint némely modern tudós hiszi, ép sajátos jelzője adott okot e legenda keletkezésére.

Quintus Fabius Rullianus censorsága (Kr. e. 304, u. c. 450) sokkal fontosabb eseményről nevezetes. Livius felfogása szerint a belső béke tömegével szemben az előkelőbbek érdekeinek megóvására Fabius olyan reformot vitt keresztül, hogy a kisiparosok és általán a legalsóbb rendű nép, mely nagyobbrészt felszabadult rabszolgaivadék volt s csak egy nemzedék óta római polgár, a négy városi tribusba sorozandók. Így megszüntette a nyomást, melyet a puszta szám a néphatározatokra gyakorolt. Legalább ez a lényege Fabius reformjának, mely vagy az előkelő osztály növekedő hatalmát vagy az alsóbb nép szokatlan mérsékletét bizonyítja. Ezért s nem diadalaiért kapta Fabius a Maximus jelzőt. De ép ez időben, midőn a patriciusok látszat szerint régi befolyásuk egy részét a népgyülésben visszanyerték, vesztették el hatalmuk egy sajátságos elemét, melyet eddig zavartalanul élveztek. Gnaeus Flavius, Appius censornak volt titkára (scriba), egy fölszabadult rabszolga fia, a patricius jelölttel szemben curulis aedilissé választatott. Egy, a piaczra kifüggesztett táblán merészen közzétette a naptárt és a törvénykezési szokásokat (vádeljárást stb.), melyeket eddigelé csak a patriciusok ismertek s hatalmuk egyik hathatós eszköze gyanánt titokban tartottak; de Flavius eltanulta azokat Appius oldala mellett. Ezentúl nem volt többé szükséges a plebeiusnak látogatást tenni patronusánál s tőle a peres eljárásokban tanácsot kérnie. A törvényszék mindenki előtt megnyilt, s a hagyományos jogszokásokat szabad és pontosan följegyzett utasítás tette közkincscsé. Kr. e. 300-ban (u. c. 454) Gnaeus Ogulnius tribunus javaslata vált törvénynyé, melynek értelmében a papi hivatalok is megnyiltak mindenki számára.

Régi római sírkamra Perugiában.
(Az etruriai Perusiában.)

Ez események jelentőséges és biztos tényeknek tekinthetők e korszak történetében. A legközelebbi években újra felszinre kerülnek az adósságterhek, osztályok közt megujult viszályok s a plebs secessiója, habár csak a Janiculumra is. Több évnyi időközt kellett az évkönyvszerkesztőknek a samnit háborúkban kifejtett, többé-kevésbbé túlzott vagy koholt hőstettekkel kitölteni, s könnyen fölmerül a gyanú, hogy ezek a belső egyenetlenségek bizonyos mértékben szintén költöttek. Sem a csatákat, sem a polgári mozgalmak eseményeit nem igazolja történeti hitelesség, s e nélkül érdekességüket is elveszítik.

A küzdelem, melyet Róma Semniummal vívott, hetven évnél tovább tartott. Időleges fegyverszünetek és névleges békekötések megszakították ugyan, de csak annyi időre, míg mind a két fél összeszedhette erejét. Az ütközetek sorát, melyek a második samnit háborút alkották, a Kr. e. 304. (u. c. 450) évi szerződés szakítja meg; a harmadik háború Kr. e. 298-ban (u. c. 456) kezdődött és kilencz évig tartott. A samnitok, gallusok és etruszkok ismét szövetkeztek Róma ellen; a legiók ismét kivonultak északra, keletre és délre, hol mindenütt várta őket ellenség; az évkönyvek ismét nagy részletességgel irnak le hadi hőstetteket, közlik az ellenfelek vezéreinek nevét s a leölt sokaság számát. Pár év eltelt a nélkül, hogy Róma nevezetes diadalt aratott volna egyik vagy másik népen. Végre Umbriában, Sentinum (Sentino) mellett, nyilt mezőn kaphatták a gallusokat és rajtuk – majdnem azt lehetne mondani: első izben – fényes győzelmet arattak Kr. e. 295-ben (u. c. 459). E csatában ismét Quintus Fabius Maximus volt a vezér consultársával, Publius Decius Mussal együtt, de a győzelmet főleg Decius szerezte meg, ki a küzdelem válságában megemlékezve atyjának önfeláldozásáról a Vesuvius mellett vívott csatában, nagylelkűen az ellenség sorai közé rohant, s nemes életmegvetésével visszaidézte a régi hősiség fényét. Ismét egy plebeius mentette meg a hazát. A régiek fölfogása szerint «az alvilági istenek s az anyaföld befogadták a legionariusok, a szövetségesek és az egész köztársaság életének váltságáúl». A sentinumi csatát tekintették a józan római történetírók az itáliai gallusok fölött kivívott utolsó diadalnak, bár a hagyomány még egy győzelemről beszél, tizenkét évvel később.

Lucius Cornelius Scipio Barbatus sarkophagja.
(Róma, Vatican)

A római történet e részében a részletek megbízhatatlanok. Mellőzve a sentinumi csata festői leirását, melylyel Livius képzeletünket gyönyörködteti, az is gyanús, hogy a gallusok sarlós szekereiről beszél. Caesar commentariusai elvitathatatlan hitelességgel bizonyítják, hogy sokkal később az Alpeseken túl az északi gallus népek tényleg szokták használni e hadi gépeket, melyek nagyon sokszor megzavarták a rómaiak hadsorait. De semmi nyoma sincs annak, hogy az itáliai gallusok vagy Gallia Transalpina délibb törzsei ekkor éltek volna e sarlós szekerekkel. Valószinűnek látszik, hogy Livius azt, a mit Caesar hadjárataiban e szekerekről hallott, merészen átviszi azon harczokra is, melyek egynéhány századdal előbb az Apenninek szorosaiban folytak.

Még nagyobb gyanút kelt történetünk forrásaival szemben az a legrégibb feliratos emlék, mely Róma e korszakából való. Ez Lucius Cornelius Scipio Barbatus sírjának felirata, ki Kr. e. 288-ban (u. c. 466) consuli méltóságot viselt. A dór stilusú szép sarkophagon ősrégi saturnius versekben számol be a felirat a consul érdemeiről, hogy ez a «Cornelius Lucius Scipio Barbatus, Gnaeusnak fia, ép oly okos, mint bátor férfiú, kinek termete méltó kifejezője volt erényeinek, consuli, censori és aedilisi hivatalokat viselt; Samniumban elfoglalta Taurasiát, Cisaunát, legyőzte Lucaniát, honnan kezeseket hozott.» A Scipiók családja Róma későbbi történetében rendkivül nevezetes szerepet játszott, de már ebben a korban is nagy tekintélyre tett szert, a mennyiben Kr. e. 306-ban (u. c. 488) dictatort adott a köztársaságnak. E családnak az a tagja, a kit a sírfelirat magasztal, Livius lapjain a legnagyobb tiszteletben részesül, mint a ki a samnitok és etruszkok ellen sok jelentőséges csatában győzelmet aratott. A felirat pedig, az egykorú tanú, csak olyan tetteket említ, melyekről a történetiró mint mellékes eseményekről emlékezik meg, ha egyáltalán fölemlíti őket; viszont azon tettekről, melyeket ő különösen kiemel, a sírfelirat hallgat.

A harmadik samnit háborút Samnium végleges leveretése fejezte be Bovianum (Bojano) elfoglalásával Kr. e. 290-ben (u. c. 464), midőn adataink szerint a hős Pontius Telesinust fogolyként hurczolták Rómába, s azon gyalázat megbosszulására, melylyel régebben a római legiókat illette, kegyetlen halállal végezték ki. A békét Manius Curius Dentatus consul kötötte meg, s Samnium népe ezentúl Róma szövetségese (socius) gyanánt szerepel.

Történetünk ismét belső viszályokról beszél, melyeket a lex Hortensia elfogadása tesz nevezetessé. Quintus Hortensius a hagyomány szerint Kr. e. 287-ben (u. c. 467) dictatorrá választatott, hogy a versengő rendek egyenetlenségét megszüntesse, s visszahozza a köznépet a Janiculumról, hova ujból secessiót vezetett. A lex Hortensia Publilius Philo rég elfogadott javaslatát ismételte, hogy t. i. a plebiscitumok, vagyis a tribusi gyülésekben hozott határozatok törvényerővel birnak, melyeket nem kell felsőbb testületnek szentesítenie. Némelyek azt hiszik, hogy ez a szentesítés a senatus jogkörébe tartozott, mások a curiák gyülésére gondolnak. De a curiák gyülekezete e korban alig játszhatott szerepet, s ha van valami igaz az egészben, csak annyi lehet, hogy a lex Hortensia fölelevenített egy törvényt, melyet a senatus kikerült vagy elnyomott. Általában a római politika ebben a korszakban az etruszk és a többi városokban a tömeggel szemben a nemesek pártját támogatta, a köztársaságban pedig a belső mozgalmak szelleme következetesen ellentétes irányú volt. Róma külpolitikáját még mindig a senatus igazgatta, s kész támogatókra talált a külföldi királyokban és nemesekben.

Latium, Campania, Samnium és a sabin vidék most már teljesen Róma fenhatósága alatt állott. De északon az etruszkok még mindig ellenségek voltak, s a sentinumi csata után nemsokára a gallusok is visszanyerték bátorságukat. Szintúgy a tengerparti görögök, Lucania és Bruttium lakosai, a félsziget végén szökevény rabszolgákból és banditák tömegéből összeverődött nép, állandóan arra leselkedtek, hogy a hódítók hatalmát gyöngitsék, s ebben kész szövetségesük volt a samnitok meg nem fékezett maradéka. Tarentum kereskedő lakossága féltékeny szemmel nézte a római hajók szaporodó tengerjáratait. Ez a város volt a feje ennek a laza szövetségnek, mely ugyan folyton dolgot adott Róma katonáinak, de komoly aggodalmakat nem okozott. Az Apenninek lábánál Arretium a nemes Cilnius család befolyása alatt hive maradt a köztársaságnak, de ép ezért megtámadták a többi etruszk városok, melyeket a még mindig nyugtalan gallusok is támogattak. Valamint hajdan a senoni ág támadta meg először Clusiumot s vonult azután Róma ellen, úgy most is a senonok népe látta el fegyverrel az utolsó vállalatot, mely az Apennineken áthatolt. Egy római hadtest sietve indult hű szövetségesének felszabadítására, de Lucius Caecilius Metellus praetor, hét tribunus és 13,000 legionarius vesztette életét, s midőn a senatus e miatt panaszt emelt, követeit is felkonczolták. Erre Publius Cornelius Dolabella ujabb hadtesttel titkon áthatolt Picenum vidékén és a senonokat hátulról megkerülvén, hazájukat elpusztította, falvaikat fölégette, a foglyokat rabszolgalánczra füzte, a nőket és gyermekeket kardélre hányta. Ugyanekkor a másik consul, Gnaeus Domitius Calvinus, szembe támadta az etruszkokat és gallus szövetségeseiket, s a Vadimonius tó mellett, hol már előbb is győztek a római fegyverek, teljesen megsemmisítette az ellenfél erejét (Kr. e. 283, u. c. 471). Ekkor végre a gallusok is békéért könyörögtek, Etruria pedig csak rövid ideig tudott még ellenállni: Tiberius Coruncanius győzelme Volsinii mellett véget vetett a hosszú és borzasztó küzdelemnek.

Ezalatt délen csekély jelentőségű összeütközések történtek. Thurii, görög város, a köztársaság segítségét kérte Lucania banditái ellen. Róma első támogatása nem járt eredménynyel, másodszor azonban már Gaius Fabricius Luscinus consul állott a sereg élén. A fenyegetett várost megszabadította ostromlóitól s római őrséget hagyott hátra (Kr. e. 282, u. c. 472). Ez volt Róma első háborúja, mely nagy kincset juttatott neki; bár nehéz elképzelni, honnan kaphatott 4000 talentum jutalmat, hacsak a többi görög város is nem járult hozzá, úgy hogy Thurii könnyen megfizethette szabadulásának díját. De nemcsak a közkincstár gazdagodott, hanem a legionariusok egyenként is szereztek vagyont e háborúban. Ekkor ébredt fel a végzetes kincsvágy, mely Róma seregeit csakhamar rendszeres zsákmányolásra ösztönözte. Dél-Itália görög városait félelem szállta meg, s Tarentum, Nagy-Görögország első városállama, leggazdagabb, legfényűzőbb s szerencsétlenségére legkevésbbé harczias községe, volt kénytelen a partvidék védelmének élére állni, vagy inkább biztonságát idegen segítségre bízni.

Pyrrhos ókori szobra.
(Róma, Capitolium)

Az a hős, a kinek védő szárnya alá vonultak a tarentumiak, Pyrrhos, Epirus királya volt. Országa Makedoniával szövetségben állott, maga pedig mint Philippos nejének, Olympiasnak unokaöcscse, rokona volt Görögország és Perzsia meghódítójának, Alexandrosnak. Szintúgy unokaöcscse volt az epirusi Alexandrosnak, kinek harmincz év előtti átkeléséről Itáliába már megemlékeztünk. Nagy Sándor keleti birtokainak felosztása után a nagyravágyó görög fejedelmek, kik nem részesültek a zsákmányban, abban kerestek kárpótlást, hogy nagy mintaképük példáját utánozva, a nyugaton, Itália és Sicilia görög városai és a szomszédos országok fölött katonai nagyhatalmat akartak alapítani. Itáliában a görög városokon (Kroton, Tarentum, Thurii stb.) túl voltak a római és etruszk területek; Siciliában Syrakusai, Himera és Katana területén túl Carthago gazdag birtokai. Etruria a maga hagyományos gazdagságával, tudományával és művészetével a nyugat Egyiptomaként szerepelt; viszont Carthago kereskedelmének jövedelmével Tyrus tevékenységére és fényére emlékeztetett. Csak Róma, melyet a görögök kevésbbé ismertek és becsültek amazoknál, fejtett ki rendületlen állhatatosságot és vitézséget, a minővel maga Alexandros nem találkozott sehol sem. S bármilyen lett volna Etruria vagy Carthago végzete, ha a görögökkel vagy Makedoniával összeütközik, – az csakhamar bebizonyult, hogy Róma hivatása nem az volt, hogy alattvalójuk, hanem az, hogy uruk legyen.

A tarentumiak fényes igéretekkel biztatták Pyrrhost, de azok nagyon túlzottaknak bizonyultak. Azzal hitegették, hogy ha elvállalja Róma ellenében Dél-Itália védelmét, 370,000 katonából álló hadsereget bocsátanak rendelkezésére a szövetségesek, a kiknek földjét a rómaiak elpusztították és fönhatóságuk alá vetették. Pyrrhos aránylag kis hadsereget hozhatott át az Adriai-tengeren; de egy bátor, ügyes, pénzzel rendelkező hadvezér 20,000 edzett veteranus gyalogossal, megfelelő számú lovassággal, mely mögött husz félelmes elefánt járt, könnyű győzelemre számíthatott a görög taktika kipróbált rendszerét nem ismerő ellenséggel szemben. A makedon phalanx a legtökéletesebb csatarend volt, melyet eddig a világ látott, s a római legiók még sohasem kerültek vele összeütközésbe.

Valószínüleg ez idegen védelem biztos reményében merték a tarentumiak a köztársaság egynéhány hajóját elfogni és elpusztítani; midőn pedig eljött hozzájuk Postumius és elégtételt követelt, egy gunyolódó besározta köpenyegét. A római követ a tarentumiak otromba tréfájára ünnepélyesen kijelentette, hogy a foltot vérökkel fogják lemosni, s Rómába visszatérvén, megmutatta a tanácsnak meggyalázott ruháját. Mindazáltal az atyák nem akartak hirtelen határozni; északon még nem volt minden rendben, s azt is tudták, hogy ezt a háborút nem Tarentummal vagy Nagy-Görögországgal, hanem egy mögöttük álló nagyobb ellenséggel kell viselniök. Néhány napig vitatkoztak a háború vagy az alkudozás kérdése fölött, közvetítő indítványok is hangzottak. Tarentum nemesei el is fogadtak volna bizonyos föltételeket, de a nép ellenállott, s így Rómának nem volt mást mit tennie, mint az ismeretlen és rendkívül gazdag ellenfél ellen háborúra készülni (Kr. e. 281, u. c. 473).

De a szerencse Róma felé fordúlt. Midőn Pyrrhos Tarentumba érkezett, rögtön úrként viselkedett a lusta és fegyelmezetlen tömeggel szemben, mely védelme alá menekült. A tarentumiak hamar megunták parancsait, s a szövetségesek nem igen siettek megjelenni csapataikkal. Ezalatt a rómaiak Publius Valerius Laevinus vezérlete alatt gyorsan előre hatoltak s merészen harczra hivták az ellenséget, de Pyrrhos alkudozásokkal iparkodott elodázni az összecsapást. Róma a föltételeket kereken visszautasította, s a két hadsereg a Siris partjainál, Herakleia és Pandosia között, nyilt mezőn találkozott (Kr. e. 280, u. c. 474). A csata Pyrrhos győzelmével végződött; de inkább az elefántok okozta rémület, mint a magasztalt phalanx-rendszer hozta zavarba a rómaiakat. A köztársaság 15,000 embert veszített, köztük 7000 halottat; de a győztes hadseregből is 4000 ember maradt a csatatéren, s a győztes fél e kisebb veszteséget, a legkiválóbb veteranusokat, jobban fájlalta, mint ellenfele a nagyobbat, mert nagyszámú tartalék fölött rendelkezett. «Még egy ily győzelem – mondá Pyrrhos – rosszabb volna a bukásnál.» Azonban még most azt hitte, hogy előnyösebb helyzetben van, s hogy alkuföltételeit a rómaiak nem fogják visszautasítani. Nem kivánt többet, mint itáliai szövetségeseinek biztonságát; maga részéről megigérte, hogy a tangeren visszatér hazájába. Föltételeit kedves tanácsadója, Kineas hozta Rómába, ki a hagyomány szerint többet használt urának ékesszólásával, mint kardjával. Tehetségét a senatoroknak és feleségeiknek hozott ajándékok is támogatták. A kincseket senki sem fogadta el, mégis voltak sokan, kik a maguk érdekében kivánták a békét. Erre a vak Appius Claudius is elvezettette magát a tanácsházba, hogy felszólaljon a béke ellen. Kijelentette, hogy «Róma sohasem fog alkudozni fegyverben álló ellenséggel.» Kineast meghatotta a római nép egyszerű fensége s azt mondta, hogy a senatus királyok gyülekezete. Követsége kudarczczal végződött, s midőn Pyrrhosnak a látottakról és hallottakról jelentést tett, ez nagyon elbátortalanodott.

A rómaiak kiváló büszkeséggel emlegették a pyrrhosi háború eseményeit, melyben szerintök fajuk ereje, állhatatossága és hazafias nagylelkűsége elragadta az erkölcsi győzelmet a hatalmas és művelt ellenség elől. Bizonyára kiszínezték és nagyították a dolgot, de eredménye az volt, hogy Róma nevét olyan hír vette körül, mely soha sem szünt meg többé. Így Manius Curius Dentatus komoly egyszerűsége közmondásossá lett. Midőn Gaius Fabricius Luscinus tárgyalni kezdett a támadóval, s ez megalázó föltételekkel igyekezett őt megfélemlíteni, nyugodtsága, mely Pyrrhos borzasztó elefántjaival szemben sem hagyta el arczát, bámulatot keltett az ellenségben. Ép úgy kudarczot vallott vele szemben Pyrrhos vesztegetési kísérlete, s a királyt a bátorság és becsület e fenköltsége annyira meghatotta, hogy nem tagadta meg Fabricius kérelmét s a foglyokat a Saturnalia ünnepére hazabocsátotta. A hagyomány hozzáfűzi, hogy a foglyok szavukhoz híven valamennyien visszatértek Pyrrhos táborába. A király kegyelmét a senatus egy másik anekdota szerint nemeslelkűséggel viszonozta, a mennyiben közölte vele, hogy orvosa ajánlatot tett a rómaiaknak az ő megmérgezésére. Egy második csatában Ausculum (Ascoli) mellett ismét Pyrrhos lett ugyan a győztes, de a győzelem oly borzasztó volt, mint egy vereség, mert a győztes tábort a küzdelem folyamán saját szövetségesei fosztották ki. Helyzete utoljára tarthatatlanná vált; keresett és talált is ürügyet Itália odahagyására, s kevés őrséget hagyván Tarentum várában, Siciliába kelt át, hogy a szigetlakó görögöket támogassa a carthagóiak ellen.

A Róma és Carthago között fönálló barátságos viszony és a 348-ban (u. c. 406) kötött kereskedelmi szerződés természetes következménye volt, hogy a két fél közös ellensége ellen szövetkezett. Carthago e szövetség révén azt remélte, hogy Pyrrhos visszatér Itáliába, s így bátran vonulhat Sicilia ellen; viszont Róma csak a pún hajóhad segítségével vághatta el Pyrrhost Epirustól, mely így nem támogathatta urát, s Tarentum védtelenül állott a köztársasággal szemben. Mig Pyrrhos Siciliában vereséget szenvedett, azalatt a római legiók gyorsan visszaszorították szövetségeseit a köztársaság fönhatósága alá. Lucania és Bruttium lakosai, a sallentinusok, sőt a tarentumiak is kénytelenek voltak vele egyességre lépni; Samniumot is ujból végig pusztította a túlerő. De Pyrrhos még egyszer összeszedte erejét és Dél-Itália birtokaiért összecsapott a rómaiakkal Maluentum (később Beneventum, a mai Benevento) mellett, de a legionariusok Manius Curius Dentatus vezérlete alatt már ellesték a titkot, mint uszíthatják égő fáklyákkal az elefántokat saját uraik ellen; s ez az áruló csorda – Lucania bikái, a mint a rómaiak most gunyolódva nevezték, – a fejedelem utolsó támadását csúfosan visszakergette. Pyrrhos serege roncsaival 274-ben (u. c. 480) hazájába tért, s nemsokára (Kr. e. 272) egy csatában, melyet Argosban honfitársaival vívott, elesett.

Etruszk sírkő Bolognában.

A római hadaknak még egynéhány évig akadt dolguk Itália déli részén. Addig nem tekintették befejezettnek a félsziget meghódítását, míg a görög őrség Tarentumból Kr. e. 272-ben (u. c. 482) ki nem vonult, a várbástyákat le nem rombolták és a hajóhadat le nem foglalták. Sőt még ezután sem pihentek. A következő évben a fellázadt Campania egy legiója elfoglalta Rhegiumot, azt vissza kellett szerezni; a sereg maradványát azután Rómába hurczolták, hol hóhérbárd vetett véget lázadó kedvének. Északon a már meghódított Volsinii kérte Róma segítségét a fellázadt rabszolgák ellen, s Itália községei között ez hódolt meg utoljára a győzelmes köztársaságnak. Érdemes fölemlíteni, hogy Volsiniiből egyéb zsákmányon kívül 2000 szobrot hoztak Rómába. Ez az első eset, hogy a rómaiak idegen népek művészeti és emléktárgyait elhurczolták.