NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
III. KÖTET: A RÓMAIAK TÖRTÉNETE
III. RÉSZ: FORRADALMAK ÉS POLGÁRHÁBORÚK. A CSÁSZÁRSÁG MEGALAPÍTÁSA
I. SZAKASZ: TIBERIUS GRACCHUSTÓL SULLA HALÁLÁIG
XVI. A Gracchus-testvérek reformjai           XVIII. Mithridates-háború, Sulla dictaturája

XVII. FEJEZET.
Jugurtha. A cimberek és teutonok. Az itáliaiak forradalma.

A nemesek győzelme a jelen pillanatban teljesnek látszott, s rendkívüli diadallal ünnepelték. Opimius emlékpénzt veretett, melyen Hercules mint a szörnyetegek kiirtója volt ábrázolva. Utánozták Camillust s a lemészárolt Gracchus-pártiak vagyonából templomot emeltek Concordiának. Az optimaták a tribunusok összes alkotásait megingatták s úgy alakították át a pártviszonyokat, hogy mindenből hasznot húztak. A Gracchusok hivei, bármennyire megfogytak is a véres küzdelemben, a gyűléseken és a törvényszékekben küzdöttek elveikért; de a semproniusi törvényeket lassanként megszüntették vagy módosították. Az agrarius törvényeket eddig is nagyon tökéletlenül hajtották végre, az a tilalom pedig, melynél fogva az új birtokos nem adhatta el a neki kijelölt földet, ép a szegény nép anyagi érdekeibe vágott, mely nem sokat törődött az olcsó gabona következtében Rómától messze eső kis jószágával és szivesebben élvezte a nagyváros kellemességeit. A tilalmat visszavonták s a Tiberius által előre sejtett hatás nyomban bekövetkezett. Tőkepénzesek vásárolták össze a kis terjedelmű majorokat, s a nemesi latifundiumok visszakerültek az optimata családok kezébe. Az itáliaiakat kizárták a római polgárok jogaiból, s végre a censorok segítségével mindazokat kitörölték a senatorok és lovagok rendjéből, akikre gyanú esett, hogy az alkotmány reformja felé hajlottak. A lovagok sem maradtak a törvényszék egyedüli birái; a köztársaság két hatalmas pártja bizonyára megosztotta egymás közt az igazságszolgáltatás teendőit.

Némely külső körülmény is támogatta a nemeseket e reactióban. Kr. e. 113-ban (u. c. 641) először hozta izgalomba Rómát a cimberek és teutonok félelmes neve. Az Alpesektől északra, a mai Dél-Németországban és az osztrák tartományokban, kelta népek laktak, a kik a görögökkel és rómaiakkal állandó kereskedelmi összeköttetésben voltak. A Rajna felső folyásánál laktak a helvetiusok, tőlük keletre, a mai Csehországban, a boiusok. Ezeket a vidékeket északról megtámadták a cimberek. Először a boiusokkal ütköztek össze; visszaveretve, a Duna mentén délre vonultak, s Illyricum északi részén a scordiscusokat, majd nyugat felé csapva, Noricumban a tauriscusokat támadták meg, kik csak nemrég kötöttek barátságot a rómaiakkal. Néhány forrás szerint Itáliába is berontottak s követeket küldtek Rómába, hogy tőle lakóhelyet kérjenek és barátságukat ajánlják föl. A rómaiak ez időben lassanként terjesztették hatalmukat Illyriától a Dunáig és a thrák hegyekig szétszórtan lakó népek között. A raetiai Alpesek hágóit elzárták, hogy át ne hatoljon rajtuk valamely barbár ellenség. Gnaeus Papirius Carbo, a rómaiak vezére, utját állta az ellenség tovább nyomulásának és visszavonulásra szólította föl. A cimberek engedtek a fenyegetésnek, de midőn Papirius hátulról megtámadta őket, Noreia mellett nagy diadalt arattak rajta. A cimberek most valószinűleg akadály nélkül kelhettek volna át az Alpeseken, de hirtelen Gallia felé vették utjokat s Rómát ezúttal elkerülték.

Külső veszedelmek gyakran megbénítják a tömegek erejét s megtörik makacsságukat belső ellenfelükkel szemben. Viszont a felsőbb osztályok önérzetét növelik, mert egységes eljárásukkal erejük tudatára ébrednek. A nemesek a köztársaság védelmét magukra vállalták, a nép pedig vitézségök előtt meghódolva, hallgatagon tűrte a reactiót. Nagyszámú seregek vonultak a transalpin Galliába, hol Róma mindinkább tért foglalt, s az Alpesektől a Rhôneig virágzó provinciát teremtett. A kormánynak és a népnek nagy ellenállást kellett kifejtenie azon hordákkal szemben, melyek most e vidékre nyomultak. A cimberek ugyanis a tauriscusoktól a helvetiusokhoz mentek, s itt hozzájuk csatlakoztak a teutonok és a tigurinusok, azonkívül az ambronok is, egy ismeretlen eredetű kelta vagy germán néptörzs. E fegyveres tömeg Kr. e. 111-ben (u. c. 643) a Rajnán átkelvén, Galliában rablásból élt, s a rómaiak itt találkoztak velök újra. Marcus Junius Silanus consul Kr. e. 109-ben (u. c. 655) nagy vereséget szenvedett a cimberektől, a kik most is, később is hasztalanul kértek a rómaiaktól területet a letelepedésre; a senatus visszautasította ajánlatukat, s a háború tovább folyt. Lucius Cassius Longinus consul a tigurinusok visszavonulását vigyázatlanul nyomozva, a Garonne mellett a nitiobrogok területén szerencsétlenül járt; ő maga elesett, serege megadta magát (Kr. e. 106, u. c. 648). Ekkor Quintus Servilius Caepio állott a hadsereg élére, s Tolosa (Toulouse) városát keményen megbüntette hűtlen elpártolásáért. A következő évben (Kr. e. 105, u. c. 649) Gnaeus Manlius Maximus is segítségére jött seregével; de a barbárok is összeszedték erejüket, s a két római tábort kisebb csaták után október 6-án Arausio (Orange) mellett megverték. A csapást forrásaink a két római vezér viszálykodásának, főleg Caepio makacs gőgjének tulajdonítják, a ki nem akart Manlius csapatával egyesülni s a katonákat oly veszedelembe kergette, mely a cannaeivel és az alliaival fölért. A hagyomány szerint több mint 80,000 római maradt a csatatéren. A győztesek ezúttal sem törtek be Itáliába. Csapatokra oszolva pusztították a szomszéd területeket; némelyek a Pyrenaeusokon átkelve, Hispaniába nyomultak.

Az ellenség elvonulása jól esett Rómának, mely ugyanekkor messzebb is viselt háborút. Numidia királya, Massinissa, a római köztársaság dédelgetett szövetségese, birodalmát rendkívüli módon kiterjesztette. Hatalma Afrika északi részében a római provincia kivételével Kyrenéig terjedt, s így Carthago hatalmának és tekintélyének örököse lőn. A lakosságnak ugyan pún míveltsége volt, de Massinissa és utódai buzgón hódoltak a görögök szellemének, s Numidiában sok görög és itáliai telepedett le. Így Numidia fölkeltette a rómaiak féltékenységét. Massinissa halálakor Scipio Aemilianus azt követelte a fejedelem három fiától, hogy oszszák föl egymás közt a birodalmat; kettőjük azonban idő előtt elhalt, s az egész királyság sértetlenül Micipsára szállott. Ennek az volt a terve, hogy a királyságot halála után két fiára, Adherbalra és Hiempsalra hagyja; de ezeket unokaöcscse, Jugurtha, a kit fiává fogadott, szellemben és ügyességben messze fölülmulta. Micipsa szabadulni akart tőle, s veszedelmes háborúkba küldötte; így került Scipióhoz Numantia ostrománál. Innen azonban nagy hírnévvel és gazdag tapasztalattal tért vissza. Megismerkedett a hódító rómaiakkal, s éles szeme fölismerte romlottságukat. Micipsa halálos ágyán (Kr. e. 118, u. c. 636) az országot két fia és Jugurtha között felosztotta, így remélve legalább fiainak birtokát biztosítani. De csakhamar viszály tört ki közöttük; Jugurtha Hiempsalt elkergette és megölte, Adherbalt pedig megvervén, arra kényszerítette, hogy segítségért Rómába meneküljön. Jugurtha a senatorokat megvesztegette s így büntetlen maradt, de kénytelen volt Numidiát Adherballal megosztani. Az egyezség nem tartott sokáig. Jugurtha Kr. e. 112-ben (u. c. 642) Adherbalt székhelyében, Cirtában (Constantine) ostrom alá vette s a város elfoglalása után kivégezte. A rómaiakat látszólag fölbőszítette rendelkezésük e semmibevevése, de örömmel ragadták meg az alkalmat, hogy fegyveresen beavatkozhattak. Gaius Memmius tribunus a nép nevében követelte, hogy a köztársaságon esett sérelemért bosszút álljanak. El is határozták, hogy Numidiát consuli sereg foglalja el, s a feladattal Lucius Calpurnius Bestiát bízták meg (Kr. e. 111, u. c. 643). Jugurtha színleg meg is hódolt; tényleg azonban biztosították, hogy meg fogja tartani birtokát. Memmius újra izgatni kezdett a megvesztegethető senatus és a tehetetlen vezérek ellen; különösen a nemesi párt vezérét, a táborban legatusként szolgáló Aemilius Scaurust támadta meg, a kivel Jugurtha állítólag összeköttetésben állott. Jugurthának igazolás végett meg kellett jelennie Rómában, a hol látszólag mindenbe beleegyezett, a mit tőle követeltek; de titokban egy másik tribunust az eljárás ellen tiltakozásra igyekezett bírni, sőt versenytársa, Massiva élete ellen merényletet tervezett. Végre megengedték, hogy visszatérjen hazájába. A hagyomány szerint Róma kapuját átlépve visszafordult, s így kiáltott föl: «Ó te megvesztegethető város, mily hamar fogsz elpusztulni, ha vevőre akadsz!» (Kr. e. 110, u. c. 644) Jugurtha eltávozása után folytatták ellene a háborút. Spurius Postumius Albinus consul féken tartotta az ellenséget, de tartózkodott a döntő csatától, s midőn a választógyűlés megtartása végett Rómába visszatért, testvére, Aulus, vette át a vezérletet. Jugurtha vesztegetései következtében a sereg az ellenség kezébe került, s Albinus kénytelen volt Jugurthával olyan egyezséget kötni, hogy ez Numidia birtokában maradt. A tribunusok erre még hangosabban izgattak a megvesztegetett árulók ellen. A senatus kénytelenségből visszautasította a szerződést, Albinust a háború folytatására kötelezte, s a vesztegetés ügyében vizsgálatot rendelt el. Aemilius Scaurus, a kit leginkább támadtak a tribunusok, ügyesen kivitte, hogy ő legyen a biróság feje, mely négy consul s egy pontifex fölött volt hivatva itéletet mondani. De a város izgalmaiba külső események is beleszóltak. Silanus consul veresége miatt északról betörés fenyegette Itáliát; az afrikai háborút sem volt szabad elhanyagolni. Midőn a betörés veszedelmét elodázták, Quintus Caecilius Metellus, Silanus consultársa, megbizást kapott, hogy vegye át Albinustól a hadsereg vezérletét (Kr. e. 109, u. c. 645).

Metellus azon kiváló családok egyikének tagja volt, melyek a római aristokratia dicsőségének megalapításában és föntartásában nagy érdemeket szereztek. Különös érdeméül tudták be, hogy megőrizte becsületét abban a korban, midőn ez ritkaság számba ment. A polgárság nagy tisztelettel volt iránta, s midőn némi szabálytalanságok miatt vádat emeltek ellene, a birák még a vádpontok vizsgálatát is megtagadták. A numidiai háborúban nagy segítségére volt legatusa, Gaius Marius, a római köztársaság egyik legnagyobb katonája. A népies hagyomány szerint földmívelő családban született Arpinumban, de már korán feltünt bátor viseletével. Numantia ostrománál kitünt a katonai fegyelem pontos megtartásával és hősi bátorságával. Scipio, midőn azt kérdezték hízelgői, hogy hol akad majd méltó utóda halála után, a hagyomány szerint Marius vállára tette a kezét, s mosolyogva így szólt: «Talán itt». Az ifjú katona becsvágya fölébredt. A béke beálltával polgári kitüntetésre vágyott, s mint a nép embere, a nép kegyét igyekezett megnyerni. Mint néptribunus a demokrata törvényjavaslatok mellett küzdött, de a politikában járatlan volt s pártállásában következetlen. Házassága a régi és előkelő Caesar-családdal hozta rokonságba; így a nemesek érdekei őt is magukkal sodorták. Valószinűleg ily összeköttetések juttatták Metellus oldala mellé, a kinek jobb keze lőn. A legiókban a fegyelmet helyreállítva, önbizalmat öntött beléjük, s a sereg győzhetetlenné vált. Metellus sikerrel verte vissza Jugurtha támadásait, meghiúsította cselvetéseit, s ha döntő csatát nem tudott is nyerni, mégis jelentékeny sikereket aratott.

Hadvezérlete alatt Marius rendkívüli érdemeket szerzett. Hadosztályát egy hirtelen támadáskor megszabadította; ha nem volt csata, a közkatonákkal együtt dolgozott a sánczmunkán. Durva szokásai még jobban megkedveltették durva bajtársaival; talán ép ezért volt Rómában is népszerű, hol mint tribunus merészen megtámadta a nemeseket, sőt egy Metellust fogsággal is fenyegetett. Így jutott már a numidiai háború előtt a praetori méltósághoz, s vezette egy provincia közigazgatását. Mint Metellus legatusa negyvennyolczadik évében, előkelő összeköttetései és nagy híre révén megérett arra, hogy a consulságra is jelöljék. Csakhogy alacsony származású volt, s mint homo novus, mint a saját szerencséjének kovácsa, nem büszkélkedhetett olyan névvel, mely a köztársaság évkönyveibe lett volna beírva; az ilyenek pedig nehezen juthattak a polgári méltóságok legmagasabb fokára. Ekkortájt a consuli méltóság néhány előkelő család kiváltsága lőn; csak a Metellusok tizennégy év alatt hat ízben adtak consulokat Rómának, s most Metellus, a hadvezér, gőgösen állotta útját merész legatusa törekvéseinek. Nem adott Mariusnak szabadságot, hogy szavazatok szerzése végett Rómába utazhassék, de az a táborban is félelmessé tudta magát tenni, s Metellus közvetlenül a választás előtt kénytelen volt Marius távozásába beleegyezni. Még kellő időben ért Rómába, hol a nép nagy küzdelemmel diadalhoz juttatta s Numidiát jelölte ki működése teréül, bár a senatus Metellus kezében akarta hagyni a vezérletet. Ezelőtt mindig a senatus intézkedett a consulok provinciái ügyében, s Marius joggal tarthatta megválasztását a nemesek fölött kivívott diadalnak. «Nem igen tetszhetem,» – mondá, – «házamban nem láthatók ősök képei és tisztelet jelvényei; de a magam kezével vívtam ki a hadi diadal jelvényeit». Méltán tekinthette magát a senatus legyőzőjének (Kr. e. 107, u. c. 647).

Uj hivatalában a köztársaság hadseregét jobb fegyverekkel látta el, harczmódját teljesen átalakította s a legiókat a proletariatusból toborozta össze. Kétségkívül sürgős szükség volt ez ujításra. Róma szabad népét kifosztotta a folytonos háború; latinok és itáliaiak nem lehettek legionariusok, csak a segítő csapatokban szolgálhattak, s északon és délen félelmes ellenség tünt fel. De az ujítás következményeiben is forradalmi volt. A város koldusait feltüzelte a zsákmány reménye; szemük előtt lebegtek alacsony származású vezérük fényes sikerei; tömegestűl tódultak tehát zászlaja alá.

Metellus folytatta volna a háborút Jugurtha ellen, kit ujabban a gaetulusok és apósa, Bocchus, Mauretania királya is támogattak; de arra a hírre, hogy a vezérletet Mariusra bízták, bosszús szívvel tért vissza Rómába. Aligha vigasztalta meg a triumphus és a «Numidicus» jelző, a melylyel nagy győzelmek híján is megtisztelték. Marius a sereg élén csakhamar majd minden várost meghódított Numidiában, de Jugurthának a sivatag bevehetetlen erőssége volt. Innen daczolhatott a rómaiak támadásaival, váratlanabbul lephette meg őket, s egy ízben zavarba is hozta a consult. Végre azonban – legalább római forrásaink állítják – mauretaniai szövetségese lett árulója (Kr. e. 106, u. c. 648). Marius quaestora, Sulla, lánczokba verve vitte Rómába Numidián keresztül, hol egyetlen kisérlet sem történt megszabadítására. Két évig szenvedett fogságot, hogy végre legyőzőjének diadalmenetében mutassák lánczaiban a népnek; végre a Capitolium alatt, a mamertinus börtönben hat napi éhség és fagyasztó hideg kínjai közt kiszenvedett (Kr. e. 104, u. c. 650).

Jugurtha elfogása után Marius Afrikában maradt. Numidia nyugati részét Bocchusnak ajándékozta, a keleti részt a római provincia, Africa részére foglalta le, a közbensőt a Massinissa családjából származó Gaudának engedte át. Egynéhány évvel később, Kr. e. 96-ban (u. c. 658) Ptolemaios Apion, Kyrene területének utolsó görög fejedelme, Rómára hagyta királyságát. A köztársaság a függetlenség némi látszatával ruházta fel az öt várost, mely a hellén művészetnek és irodalomnak virágzó telepe volt. Róma fenhatóságát évi adójuk jelezte, a drága mézga, melyet annyira becsültek, mint az ezüstöt. A két Syrtis közt fekvő Leptis római őrséget kapott, s ez közvetítette az érintkezést az africai alattvalók és a kyrenei alárendeltek között.


Jugurtha térdet hajt Sulla előtt.
(Egy római pénz hátsó lapja.)

Mire Marius Kr. e. 104 januárius elsején Rómába ért, hogy még aznap diadalmenetben vonuljon a városba, a római nép újból rábízta a consuli méltóságot. A cimberek, kik a nyugati tájakon kóborolva pusztították a celtiberek szegényes falvait, minden pillanatban visszatérhettek a gazdag római provincia, Gallia Narbonensis fosztogatására, hogy azután gyorsan átkeljenek az Alpesek hágóin Itáliába. A numidiai háború alatt az Alpesek és a Rhône között elterülő vidék nyitva állott a betörők előtt; öt seregének elpusztulása után Róma irtózott ujabb hadat küldeni e tájra, s lakosai kénytelenek voltak váraikban keresni menedéket.

De a rómaiak végre megelégelték a gyalázatot, a nép szabadítóra vágyott, a nemesség elfojtotta féltékenykedését, s Mariust a közóhaj másodízben emelte a consulságra, hogy a háború viselését az ő gondjaira bízhassa.

Az új hadsereg, melyet a köztársaság vezére a provinciába vezetett, nem volt begyakorolva s hamar megijedt az óriás testű és ijesztő külsejű barbároktól. De a betörők rendetlenül kóboroltak szerteszét s időt engedtek a rómaiaknak, hogy készüljenek a harczra. Marius a Rhône torkolatához közel ütött tábort, s a tengeri közlekedés könnyítése végett – mert így szállították Rómából az élelmet és katonákat – a folyónak új torkolatot (fossa Mariana) ásatott. E maig látható munka bizonyítja, mily gyakorlatok és fáradalmak edzették meg a római hadat, mielőtt szembeszállott volna az ellenséggel. E munkák közben Róma harmad- és negyedízben választotta consullá Mariust; oly komolynak látta a nép a helyzetet s annyira kiválónak a férfiút, kitől szabadulását várta. A negyedik választás biztosítására Marius személyesen jelent meg Rómában, s csak arra a hírre sietett vissza táborába, hogy a barbárok Hispaniából visszatértek. A cimberek és a tigurinusok az Alpesek megkerülésével a mai Tirolon át akartak Itáliába törni, a teutonok és az ambronok Marius seregét készültek megtámadni, hogy a tengermelléken hatolhassanak be a félszigetre; a négy nép azután a Pó mellett akart találkozni, hogy egyesült erővel vonuljanak Róma ellen. A köztársaság két részre osztotta haderejét. Marius megtartotta táborhelyét a transalpin provinciában, consultársa, Quintus Lutatius Catulus pedig egy másik consuli sereggel az Adige mentén Itália északi határait védte. A teutonok hasztalan iparkodtak Mariust erősen védett táborából kicsalni; pedig a római hadvezér nehezen fékezte katonái harczvágyát, biztatva őket, hogy egy Márta nevű ihletett syrus jósnő sugalmait követi. Az ellenség végre megunta a várást, s a római tábor mellett elhaladva, gúnyosan kérdezte a katonákat, mit izennek haza feleségeiknek. Marius nyomon követte őket s alkalmas helyet keresett a csatára. Aquae Sextiae környéke (a mai Aix mellett) kedvezett a rómaiaknak, csak vize nem volt. Midőn a katonák erre figyelmeztették Mariust, nyugodtan azt felelte, hogy az ellensége háta mögött elég vizet fognak találni a folyóban. A nagy csata három napig tartott (Kr. e. 102, u. c. 652). Előbb az ambronok támadták meg a rómaiakat, de csúfos vereséggel vonultak vissza. A rómaiak az üldözés után régi állásukat keresték föl, s itt várták be a teutonok támadását, mely két napig késett. Végre a barbárok egyesült erővel rontottak a római táborra, de megtörve, futásnak eredtek. Rengeteg halott maradt a csatatéren, s Marius jövendő triumphusának fényét emelendő, gazdag zsákmányt halmozott össze; a többit halomba gyüjtve, az isteneknek akarta áldozni. A katonák körben sorakoztak, mialatt Marius diszes köpenyében áldozó pap módjára készült meggyujtani a máglyát. Egyszerre lovas követ ugratott elő s azzal a szerencsés hírrel üdvözölte, hogy Róma ötödízben választotta consullá.

Időközben a cimberek a tigurinusok kalauzolása mellett átkeltek az Alpesek északi hátán, s nagy szekereiket a Brenner hágón átszállítva, előre hatoltak. Catulus, úgy látszik, nem bízott abban, hogy a hegyi utakat elzárhatná előttük, s az Adige mentén ütött tábort. Itt sem maradt sokáig, mert a rómaiakat a barbárok ellenállhatatlan erejének híre zavarba ejtette. Catulust magát is félelem fogta el katonái miatt, s a Pó mellékére huzódott vissza. A rómaiak gyorsan visszahívták Mariust Galliából, ki diadalmenetét jobb időkre halasztva, a haza megmentésére sietett. Catulust visszavonulásában megállította, az ellenséget pedig saját győztes csapataival a Pó bal oldalán szorította össze. A cimberek kijelentették, hogy míg szövetségeseik meg nem érkeznek, nem bocsátkoznak nyilt csatába; midőn pedig ujra földet kértek maguk és a teutonok számára, Marius azt felelte, hogy a «teutonok már mindnyájan kaptak földet az Alpeseken túl». Minthogy a tigurinusok visszatértek helvetius törzsrokonaikhoz, a cimberek kénytelenek voltak egyedül harczolni. A döntő csata Kr. e. 101 (u. c. 653) augusztus 30-án a «Campi Raudii» nevű téren, Vercellae (Vercelli) közelében, az ellenség teljes vereségével végződött. Maga Marius legiói élén keresztül tört a cimberek sorain, s bár a győzelem oroszlánrésze tényleg Catulusra vagy inkább legatusára, Sullára esett, a nép mégis Mariust üdvözölte megmentője gyanánt s a város harmadik megalapítójakét emlegette.


Marius ókori szobra.
(Róma, Capitolium)

Míg Marius Galliában tartózkodott, Rómát egészen új jellegű belső zavargás hozta izgalomba. A rabszolgák föllázadtak Itáliában. Harmincz évvel előbb egy siciliai rabszolgalázadás tört ki, s Róma a terjedő tűz elfojtására kénytelen volt fölfegyverezni legióit. Most közelebb esett a veszedelem. A rabszolga munkások végtelen nyomort szenvedtek. Uraik szigorú ellenőrzése miatt nem érintkezhettek egymással s nem szőhettek sikeres összeesküvést. Lázongásaik mulékonyak és szervezetlenek voltak. Egy mozgalmat Nuceriánál fojtottak el, egy másikat Capuánál vertek le; egy harmadik, melynek egy Lucius Vettius nevű gonosz római lovag állott az élén, már félelmesebb volt. Rabszolgáival megölte hitelezőit; királyi jelvényeket öltött, lictorokkal vette körül magát, s felszólította Campania rabszolgáit, hogy legyenek alattvalói és harczoljanak oldalán. A lázadás csakhamar Siciliában is elterjedt. A nyugati részen a mozgalom hamarabb lelohadt, de Enna környékén vagy 20,000 rabszolga Salvius vezérlete alatt félelmes sereggé egyesült. Salvius mint király «Tryphon» nevet viselt és sikeresen harczolt Lucius Licinius Lucullus praetor ellen. Mert a praetort hagyomány szerint saját katonái árulták el, s hogy nagyobb kínoktól szabaduljon, önmaga vetett véget életének. Csakhamar a Lilybaeumnál fellázadt rabszolgahad is Tryphonhoz csatlakozott a kilikiai Athenio vezérlete alatt, a ki Tryphon halála után (Kr. e. 102) a mozgalom feje lett, s keleti szokás szerint állítólagos ihlettsége révén óriási hatással volt a népre. Több római hadsereg hasztalan próbálta e tömeget megfékezni; végre Marius consultársa, a kitünő katonai képzettségű Manius Aquillius, két évi küzdelem után (Kr. e. 101–100, u. c. 653–654) megverte Athenio 100,000 főnyi hadát s a lázadásnak, legalább egy időre, véget vetett.

Marius ellenzéki álláspontját a senatussal szemben sikeresen ellensulyozták a hazának teljesített szolgálatok. Az optimatáknak nem volt ellenökre, hogy a nép kegye Mariust hazatérése után hatodízben is a consuli méltósággal tüntette ki. Mariusnak azonban nem voltak magasabb politikai eszméi, csak személyes hatalmát akarta békében és háborúban biztosítani, s azért a lármás demokrata párthoz szegődött, mely a Gracchusok agrarius törvényeit akarta fölujítani. A lovagok is haragudtak, hogy Servilius Caepio consulsága alatt (Kr. e. 106, u. c. 648) megfosztattak a biráskodás kizárólagos jogától. Személyes gyülölség és önérdek minden politikai érzéket elölt. A nép haragja különösen Servilius Caepio ellen fordult, ki a cimberektől vereséget szenvedett, de előbb árulás révén kézre kerítette a tolosai templomok kincseit (aurum Tolosanum, állítólag 150,000 talentum = 830 millió korona). Ekkor még megbocsátottak neki; veresége azonban fölkeltette a nép haragját, mely azt hitte, hogy a gallus istenektől elorzott aranyhalmaz zúdította Caepio seregére az ég bosszúját. A proconsult megfosztották hivatalától, vagyonát elkobozták (Kr. e. 105, u. c. 649), s a demagógok izgatására lépett életbe a Caepio ellen hozott lex Cassia, melynek értelmében a népitélet által imperiumától megfosztott tisztviselő örökre elveszti a senatusban ülését (Kr. e. 104, u. c. 650). A senatus védelmébe vette a szerencsétlen proconsult, ki consul korában azon volt, hogy a nemesek birói székeiket visszanyerjék. A pártok erőszakoskodni kezdtek; egy tribunus a nemeseket elkergette a népgyülés helyéről; Aemilius Scaurus, a senatus feje, a tolongásban sebet kapott. Maga Caepio fogságba, majd számkivetésbe került; némely adat szerint börtönében fojtották meg. A népies hagyomány szerint nemes házának becsületét sárba tiporta erkölcstelen leánya, s az «aurum Tolosanum» közmondásszerű kifejezés lett a jogtalan nyereség megjelölésére, mely tulajdonosát nyomorba és gyalázatba taszítja.

Az erőszakoskodásoknál fontosabb vívmánya volt a demokrata pártnak a Kr. e. 103-ban (u. c. 651) hozott lex Domitia, mely szerint a pontifex maximust többé nem a papi testület választja cooptatio (a maga tetszése) utján, hanem a nép. A nemzeti vallás feje fontos politikai személyiség volt; ő nyitotta föl és zárta el a jósló Sibylla-könyveket; ő rendelt el szertartásokat és áldozatokat; ő hirdette ki minden állami actusnál az égi jeleket. A kormányzat e hathatós eszközeit a nemesek sokáig tartották kezükben, s pontifex maximus csak patricius lehetett. De a patriciusok érdekei ebben a korban már nem voltak azonosak az uralkodó oligarchia, az úgynevezett optimaták érdekeivel, s a régi alkotmány hagyományait épen patricius eredetű demokraták döntötték meg. Az, hogy ezentúl a nép szavazata adott Rómának főpapot, hatalmas eszköz lett az alkotmány fölforgatására. A nemesség hatalmát Lucius Appuleius Saturninus és Gaius Servilius Glaucia tribunusok is gyöngítani iparkodtak törvényjavaslataikkal; az előbbi ujabb földfelosztást indítványozott, Glaucia pedig a biráskodás jogát ismét kizárólag a lovagokra kivánta ruházni. Saturninus indítványa megbukott, a másik törvényerőre emelkedett.

Marius hatodik consulatusa (Kr. e. 100, u. c. 654) nem emelte a hős katona tekintélyét; törvényjavaslatai nem a népnek, hanem katonáinak voltak javára. Ügyes szónok sem volt, politikája sem simult eléggé hiveinek érdekeihez. Főleg az itáliaiaknak kedvezett, kiknek óhajait a római köznép féltékenyen visszautasította. Utolsó győzelme után ezer camerinumi veteranus katonának adott polgárjogot. Intézkedése ép oly törvénytelen, mint népszerűtlen volt, s nem vált tetszetősebbé, midőn Marius avval védekezett, hogy «a fegyverzörej között nem hallhattam a törvények szavát». Mindazáltal a tribunusok segítségére voltak; a vitéz katonák közt földet osztottak ki, különösen Gallia Transalpina területén, hol felfogásuk szerint a birtokosok nálok nélkül elvesztették volna vagyonukat; a rómaiak tehát oly szabadon rendelkezhettek velük, mintha visszahódították volna. De ezt sem vihették ki veszekedés és erőszak nélkül. Lucius Appuleius Saturninus néptribunus, ki Mariusnak hatalmas kortese volt, a nép élén elűzte az ellenpártot a forumról. Különösen Quintus Metellus Numidicust, a nemesi párt fejét, üldözte gyülöletével, s bár az aristokraták meg tudták volna védeni vezérüket, ez fölháborodásában inkább önkéntes számkivetésbe vonult.

Saturninus jól tudta, hogy a nemesek bosszút akarnak rajta állani; tehát a következő évre is jelöltette magát a tribunatusra, Glaucia meg a consuli méltóságra pályázott. Midőn Gaius Memmius kifogást emelt megválasztatása ellen, Saturninus a forumi zavargásban megölette ellenfelét. Ekkor önvédelmében elfoglalta a Capitoliumot s fegyveres lázadással válaszolt a nemesek támadásaira. Az optimaták azzal vádolták, hogy királyi hatalomra tör, s a nép ismét hitelt adott a vádnak. A senatus kimondta, hogy veszélyben a köztársaság, s Mariust rendkívüli hatalommal ruházta föl. A consul hűtlen lett támogatóihoz; megszállotta a várat, s a Capitoliumi vízcsöveket elzárva, a lázadókat megadásra kényszerítette. Saturninusnak megigérte, hogy meg fogja kimélni életét; de a nép Saturninust Glauciával együtt megölte. Saturninus híveit is üldözték ezután különböző perekkel, Metellus pedig nagy tisztelettel tért vissza Rómába 98-ban (u. c. 656).

Az itáliai népek régóta hangoztatták óhajukat, hogy a római polgári rendbe jussanak. Nem játszottak itt közre a méltányosságról alkotott modern fogalmaink; «Róma a rómaiaké» – vagyis a hódítás összes gyümölcseinek élvezete: ez volt a római állam alapelve. Ha a köztársaság ez alapelvtől eltért, a megkimélt államok csak a pillanatnyi szükségtől kicsikart engedményt láttak benne. A római hivatalokhoz és méltóságokhoz vezető út kivánatosnak látszhatott ugyan egynéhány előkelő embernek az itáliai városokban; maga a köznép általában hosszú ideig nem igen vágyódott a polgári jogokra. A szigorú fegyelem, mely a római népre súlyosodott, a kötelező katonai szolgálat, a sokáig fönnálló tilalom ipar és kereskedelemtől, a tisztviselők gyámkodása: mindez a tömegre nem volt akkora vonzó erővel, hogy értök elhagyta volna nemzetiségét, – mert a római polgárrá lett itáliai különvált népétől. Voltak ugyan kézzelfogható előnyök is: az adómentesség, a jövedelmező provinciai hivatalok; csakhogy az utóbbiak oly kis osztály előtt állottak nyitva, hogy egy itáliai «homo novus» alig juthatott hozzájok. Csak a Gracchusok keltette mozgalom óta lett hangos e kétes értékű jogok követelése, minek oka nagyon természetes volt. A félsziget állami földeit nagyurak tartották kezükben, kik birtokaik egy részét a lakosságnak adták ki albérletbe. Az itáliaiakat a hódítás megfosztotta ugyan saját földeik birtokjogától, de a haszonélvezet jogát visszanyerték, azon visszaélés alapján, mely egynéhány optimata családnak juttatta a nemzeti vagyon élvezetét. Ha már most a Gracchusok kivánsága szerint a római polgárok között szigorú következetességgel osztották volna föl az állami földeket, akkor az itáliai albérlő kénytelen lett volna majorjából kiköltözködni, s azt a plebeius tulajdonos foglalta volna el. A tribunusok javaslatai még inkább fenyegették az itáliai parasztot, mint a római aristokratát. Ezt az osztályt csak büszkeségében és kiváltságaiban sértették a reformok, az előbbinek létföltételét semmisítették meg. Az itáliainak ennélfogva nem volt más választása: vagy tiltakoznia kellett a nép kivánságai ellen, vagy megszereznie a római polgár jogait, hogy így az új felosztás alkalmával ő is kapjon földet. A második utat választották, s ez volt az eszesebb eljárás. A plebeius izgatás vezetői az itáliai mozgalomnak is szószólói voltak, a két áramlat egybevegyült. A köztársaság külső háborúi alatt mindkettő szünetelt, de ha a külső veszedelem elmult, az itáliaiak még hangosabban követeltek, mint előbb. Előre volt látható, hogy az uralkodó római osztálynak nagy küzdelmet kell vívnia idegen alattvalóival. A lovagok a senatussal szemben már is fölhasználták az idegen támogatást, s a római oligarchák kiváltságaik védelmében a legszélesebb és a legfélelmesebb szövetkezés ellen voltak kénytelenek összeszedni erejüket.

Bármennyire alá volt is ásva az optimaták hatalma, még mindig bőséges forrásból buzogott erejük. A papi hivatalokat az ő soraikból töltötték be, s az államvallás hathatós eszköz volt kezükben a nép előitéleteinek irányításában. Azonkívül a nemeseket szoros kapocs fűzte Róma katonai intézményeihez, clienseik és híveik fegyelmezett csapataihoz, melyek ép oly hűségesen adták rájuk szavazatukat, a mily készséggel kisérték őket a háborúba. De a római polgári jogért küzdő itáliai népek is erős fajok vegyületei voltak, melyek századokon át akadályozták a rómaiakat hatalmuk kiterjesztésében. Városaik a hódítás után is megtartották alkotmányukat, mi ügyes szónokokat és államférfiakat nevelt közöttük. A cimber háború sok ezer vitéz veteranust edzett meg, kik a Vercellae mellett vívott csata után hazatértek. Ez erőforrásokon kivül hatalmas szövetségesre találtak egy római tribunusban. Marcus Livius Drusus, a Gracchusok ellenfelének fia, a legőszintébb odaadással követte azt a politikát, mely az itáliai fajoknak polgári jogokat akart adni. De bár a mozgalom feje lőn, azért nem lett hűtlen a nemesekhez, kikhez származásánál fogva tartozott. Becsületesen akarta az ellentételeket kiegyenlíteni. A biráskodás jogát visszavívta ugyan a senatoroknak, de ugyanekkor 300 lovagot vitt be a megfogyott senatusba. A szegény polgároknak földosztást igért, az itáliaiaknak polgári jogokat. Joggal nevezték őt a legbölcsebb és legügyesebb népvezérnek. Őszinte és merész volt. Midőn az építész olyan tervet mutatott be neki, hogy lakása védve lesz a szomszédok kiváncsi tekintetétől, azt felelte: «Építs inkább olyan házat, mely összes polgártársaimnak föltárja, a mit teszek!» Helyzeténél fogva az összes pártokkal jó barátságot kellett ápolnia, de ez oly rengeteg költséget okozott, hogy kiadásainak fedezete miatt gyanú támadt ellene. Költekezése összes elődjeiét fölülmulta, a nép kegyét bámulatos leleményességgel tudta biztosítani; joggal dicsekedett, hogy utódai fönt már csak az eget, lent csak a földet ajándékozhatnák oda a népnek. Ha betegségbe esett, a félsziget összes városaiban imádkoztak fölgyógyulásáért. Nem is merült neve feledésbe több nemzedéken át. Nem véletlen, hogy Augustus feleségét Liviának hívták, s hogy utódainak Tiberius és Gaius volt a nevük. Ez is hozzájárult, hogy a császárság népszerű intézménynyé váljék.

Mihelyt Drusus az itáliaiak érdekeinek szószólója lett, a kiváltságos osztályok esküdt ellenségeivé váltak. Még otthonában is féltek politikai terveitől s a haza ellenségének tekintették. Családja körében nevelkedett unokaöcscse, a később oly hires Marcus Porcius Cato (Uticensis), a ki Drusus tribunatusa évében (Kr. e. 91, u. c. 663) négy éves kis fiú volt. Egy előkelő marsus férfiú római tartózkodása alatt Drususnál ebédelvén, tréfálva kérdezte a gyermektől, hogy pártolja-e az itáliaiak ügyét. A kis Cato daczosan felelt. Kinált neki játékszert, kalácsot; a gyermek tovább is ellenkezett. Végre a marsus megharagudván, megragadta és lábainál tartva kemény szavakkal fenyegette, ha nem szavazza meg neki a polgárjogot. De a fenyegető szavak ép oly kevés hatással voltak rá, mint a beszélgetés; s az itáliai sóhajtva gondolta el, mily ellenállást fognak kifejteni Róma polgárai, ha már a gyermek is ily hajthatatlannak mutatkozik. Drusus pályája rövid volt és gyászos véget ért. A senatorok és a lovagok mindig hevesebben ellenezték indítványait, s ő a Rómában letelepült idegenek és vendégeik karjaiba vetette magát. Mindazáltal a törvény határai között igyekezett őket tartani, s maga jelentett föl összeesküvőket, kik a consulok élete ellen törtek. Az itáliaiak azonban nem törődtek már ellenőrzésével. Quintus Pompaedius Silo mellékutakon 10,000 emberrel Róma alá ért és a várost megrohanással fenyegette. A senatus megigérte, hogy tárgyalásba bocsátkozik vele. Egy pillanatra elhárult az erőszak veszedelme, de a senatusban heves viták folytak, s az eredmény kétséges volt. Még az itáliaiak is ingadoztak, s pártfogóik közül többen az ellenpárthoz csatlakoztak. A szavazás napján Lucius Marcius Philippus consul föl akarta oszlatni a gyűlést, mire egy tribunus megragadta és fojtogatni kezdte. A várost a legnagyobb izgalom fogta el; tribunus tribunus ellen, nemesek nemesek ellen, rómaiak és itáliaiak honfitársaik ellen húztak fegyvert, s a polgárháború réme fenyegetett. E válságos pillanatban Drusus híveitől környezve ment haza; egy sötét sikátorban egy hatalmas csapás földre terítette, s e szavakkal: «Mikor lesz Rómának ismét oly hű fia, mint én?» kilehelte lelkét. A merénylő a tömegben eltünt.

A gyilkosság értelmi szerzőjét mindenki a senatori pártban kereste, s leginkább a consult, Philippust gyanusították. A tisztviselők nem akarták nyomozni a bűnöst, sőt Drusus egynéhány törvényét érvénytelennek mondatták ki; híveit ezalatt a váratlan esemény megfosztotta erejöktől. Fölbérelt vádlók panaszára többet a legelőkelőbb optimaták közül törvény elé hurczoltattak, mert résztvettek az izgatásban. Egy Memmius, egy Cotta, egy Mummius, egy Pompeius és egy Bestia bűnösöknek itéltettek. A vádlottak közt volt a hires Amilius Scaurus is, s ő csak ennyit mondott: «Az iberiai Varius vádolja Scaurust, a senatus fejét, hogy az itáliaiakat lázadásra izgatta. Scaurus tagadja. Ugyan kinek adtok ti hitelt, rómaiak?» A nép egyhangúlag fölmentette.

Az itáliai népek Livius Drusus halála után rögtön szövetségre léptek egymással és fegyvert fogtak Róma ellen. A marsusok állottak a háború élére, s vezérük, Pompaedius Silo, volt a szövetség lelke. A pelignusok, picenumiak, vestinusok, marrucinusok, samnitok, Lucania és Apulia lakosai a marsusokkal együtt kezeseket adtak egymásnak s egyszerre lázadtak fel. Szövetséges köztársaságot akartak szervezni consulokkal, praetorokkal, 500 nemesből álló tanácscsal, melynek székhelye a pelignusok földjén Corfinium vára, vagy a mint ők elnevezték, Italica lett volna. A szövetség tagjai legnagyobb részt a sabell törzshöz tartoztak. A latinok hívek maradtak Rómához, az etruszkok és az umbriaiak is; Campania lakosai már egészen el voltak rómaiasodva. Bruttium népe mint nemzet többé nem szerepelt, s a délitáliai görög városok minden jelentőségüket elvesztették. Gallia Cisalpina lakói, kik hajdan Hannibalt támogatták Róma ellen, régóta kimerültek vagy nyugalomban éltek, s nem gondoltak függetlenségük visszavívására. A két küzdő fél hadi erejét illetőleg forrásaink a következő számokat őrízték meg. Három századdal előbb, a gallus betörés korában, Sabellia népei Apuliával együtt 200,000 embert fegyverezhettek föl; viszont Etruria, Umbria és a latinok 120,000 katonát állíthattak ki. Föltéve, hogy az arány ebben a korban is ugyanaz volt, a köztársaság hű alattvalói az ellenség haderejének három ötödét ellensúlyozhatták. Maga Róma e korban legalább 400,000 katonát szerelhetett föl, s bőséges segítséget rendelhetett Itáliába a külső provinciákból. Ereje háromszor, sőt négyszer akkora volt, mint ellenfeleié. Azonkívűl a legerősebb várak az ő birtokában voltak, s ezeket nagy katonai utak kötötték össze egymással. Mindazáltal nem használhatta föl teljesen segédforrásait az itáliaiakkal szemben, mert nagy birodalmának minden pontján erős őrséget kellett tartania. A római katonák mindig készen állottak Görögországban, Ázsiában, Hispaniában, Africában; a szövetséges államokban nem igez bízhatott, saját vezéreit pedig féltékenység és gyanu izgatta egymás ellen.


A római Capitolium északi csúcsának mai képe.
(A Santa Maria in Araceli nevű templom és kolostor, mellette jobbra a capitoliumi múzeum.)

A szövetséges vagy marsus háború Kr. e. 91-ben (u. c. 663) kezdődött és teljes három évig tartott. Fellobbanása váratlanul érte a köztársaságot. Közép-Itália minden részében egyidejüleg tört ki a háború. A történetírók mindkét részen fölsorolják a hadvezéreket és a csatákat, melyekben állításuk szerint a rómaiak győztek. Róma hadvezérei közt sok név merül föl, mely később nevezetessé vált. Marius ebben a háborúban csak mint Publius Rutilius Lupus consul legatusa szerzett érdemet, midőn a vezér a Tolerus vagy a Liris mentén jelentékeny veszteség után elesvén, ő mentette meg a sereget. Nagy szerepet talán azért nem viselt, mert szorosabb viszony fűzte az ellenséghez, hogysem szigorúan léphetett volna föl. A római vezérek között kiváltak Lucius Julius Caesar, Gnaeus Pompeius Strabo, de valamennyit fölülmulta Lucius Cornelius Sulla, ki legtöbb babért szerzett. Érdekes megemlíteni, hogy a fiatal Gnaeus Pompeius, a későbbi nagy hadvezér is részt vett a csatákban, s hogy Cicero, Róma legnagyobb szónoka, Strabo alatt érdemelte ki első és egyetlen «stipendiumát». A szövetségesek között a legtehetségesebb vezér volt a marsus Pompaedius Silo, ki az északibb vidékeken harczolt, Gaius Judacilius a picenumi Asculumból, s a samnit eredetű Gaius Papius Mutilus, a déli hadak feje. A római vezérek sikeres műveletei a háború első évében nem tarthatták volna vissza Etruria és Umbria lakosait, hogy a szövetségesekhez ne csatlakozzanak, ha Róma a fenyegető veszély nyomása alatt fel nem ruházza ezeket és az el nem pártolt itáliai lakosokat a lex Julia alapján polgári jogokkal. Kr. e. 89-ben (u. c. 665) Marcus Plautius Silvanus és Gaius Papirius Carbo néptribunusok még szabadelvűbb törvényt fogadhattak el (lex Plautia Papiria), melynél fogva a Pótól délre minden itáliai lakos, ki 60 nap alatt Rómában jelentkezik, a köztársaság egyenjogú tagjává lesz. A már meglevő 35 tribushoz ezért tíz újat szerveztek. Így akarták a föllázadt szövetségeseket megtérésre birni. De a törvénynek nem volt nagy vonzó ereje. A római vallás megkivánta, hogy minden törvényes eljárást bizonyos szertartás előzzön meg, s ez csak a város szentelt falai közt mehetett végbe. Szavazni sem lehetett másutt, csak Rómában. A polgári jogok megszerzése ezért eleinte nem igen csábította a távol lakókat, a kik helyi illetőségükkel járó előnyeikről kénytelenek voltak lemondani olyan kiváltságokért, melyeket ritkán élvezhettek. A szövetséges háború sok vérontása után az itáliaiak nagyobbrészt beérték azzal, hogy régi közjogi állásukban megmaradjanak. A római polgárok száma, melyet a 114. évi (u. c. 640) census 394,336-ra becsült, huszonnyolcz év alatt (mert csak a Kr. e. 86. évről vannak ismét adataink) csak 463,000-re szaporodott, s 16 év mulva lefogyott 450,000-re. Mindazáltal megtörtént az első lépés, melynek a római történet későbbi korszakaiban áldásos következményei voltak. Egyes esetekben már most megkapták africai, hispaniai és galliai lakosok a teljes polgárjogot; a latin jogot, mely a rómaihoz lépcsőül szolgált, még nagyobb bőkezüséggel osztogatták. Pompeius Strabo Gallia Transpadana összes lakóit felruházta ezzel. E válságos években a szabadelvű engedmények élesen kidomborítják a római kormányzat bölcseségét. A római irók kivétel nélkül magasztalják e politikát; ennek tulajdonítják az állam fönmaradását és azt az erőt, mely fejlődésének útját egyengette. Róma tényleg elvesztette a városállam jellegét, s az itáliai népek elvesztvén faji tulajdonságaikat, a latin törzsbe olvadtak bele.