NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
III. KÖTET: A RÓMAIAK TÖRTÉNETE
III. RÉSZ: FORRADALMAK ÉS POLGÁRHÁBORÚK. A CSÁSZÁRSÁG MEGALAPÍTÁSA
II. SZAKASZ: SULLA HALÁLÁTÓL AZ ELSŐ TRIUMVIRATUSIG
XIX. A provinciák. Pompeius Magnus           XXI. Az I. triumviratus, Gallia, Crassus halála

XX. FEJEZET.
A Catilina-féle összeesküvés. Pompeius hazatérése.

Míg Pompeius Ázsiában harczolt, a senatori párt legbüszkébb része a nagy imperator távollétét föl akarta használni hatalma gyarapítására s olyan vezéreket keresett, a kik régi családfára és őseik érdemeire hivatkozhattak. De a párt kiválóbb tagjai, mint Catulus, Lucullus, Publius Servilius, Cornelius Lentulus, Marcus Claudius Marcellus, hijával voltak a szükséges erélynek és vezető képességnek. Catulus általános tiszteletben részesűlt ugyan, de nem volt szilárd akarata. Lucullus, úgy látszik, kitért a nemesek sürgető kérései elől. A gazdag oligarchák az élet gyönyöreibe merültek s nem törődtek a közügyekkel; legkiválóbb szónokukat, Hortensiust, mindinkább háttérbe szorította Cicero. Csak egy plebeius származású férfiú volt soraik között, a kiben bátran bízhattak rendületlen erélye és bátorsága miatt, habár tisztességét és őszinte hazafiságát csak kevesen méltányolták pártbeliei közül. Az igaz, hogy kevés emberismerete és tapintata volt, de ezeket a tulajdonságokat a nemesek nem becsülték sokra, és sem ő, sem pártja nem érezte hiányukat.

Ez a híres Cato Censorius dédunokája, Marcus Porcius Cato volt. Ősének tisztes neve a becsületesség és egyszerűség eszménye gyanánt élt a hagyományban, s az ő elveit követve az ifjabb Cato abban a meggyőződésben volt, hogy valamint a római köztársaságnak fensőbb hivatása uralkodni a világon, úgy Rómában a kiválóbb osztályt, szerinte a nemeseket, illeti meg a föltétlen uralom, ép úgy, mint a férjet neje, a szülőt gyermeke, az urat szolgája fölött. Csakhogy ez erőszakos elveket most olyan ember vallotta, a kinek természete irtózott az erőszaktól, s a ki elvont gondolkodás és önfegyelmezés útján a gyöngédebb érzéseket ki akarta írtani lelkéből. Kr. e. 95-ben (u. c. 695) született, látta a szövetséges háború végét, s már mint gyermek haragudott, hogy az itáliai népek polgári jogokhoz jutnak. Lelke föllázadt Sulla kegyetlenségein, a nemesek pártjából egyedül ő fájlalta győzelmeit. Veleszületett igénytelenségénél és egyszerűségénél fogva kiemelkedett rangbelijei közül, s tartózkodott a rablástól és zsarolástól. Apollo papi testületébe lépett, s isteni hivatást érzett magában, hogy testét megtartóztassa. Lelkébe szívta a stoikus philosophia elveit, a melyek merevsége lelke ösztöneinek leginkább megfelelt. Büszke volt érdemeire, vakon bízott itéletében, emberszeretét elnyomta, epésen itélt mások fölött, vakon tisztelte a formákat és rabja volt előitéleteinek. Ha csupa Catókból állott volna a senatus pártja, csakhamar elvesztette volna minden hatalmát az ellenfél fondorlataival szemben, s midőn az önző és léha nemesek tőlük ily elütő jellemet választottak vezérükké, a szövetség természetellenesnek, az ügy reménytelennek bizonyult.

Velök szemben Pompeius, Crassus és Caesar ugyanegy czélra, a régi uralkodó párt megalázására törekedtek, habár még nem jutottak megegyezésre egymás közt, s hármuk közűl a leghatalmasabbat elvonta Rómától a kalózok és a Mithridates ellen viselt háború. Erélyes segítséget nyujtott nekik Cicero is, a ki most még az ő ügyüket támogatta, mert előmenetelét az ő táboruk szavazataitól várta. Caesar már nagy hírre vergődött, s nagy reményekkel töltötte el a demokrata pártot, midőn Kr. e. 68-ban (u. c. 686) Hispaniából visszatérve, nyiltan daczolt Sulla törvényeivel s Marius diadaljelvényeit újra fölállíttatta a Capitoliumon. A száműzött Marius feleségét, a maga nagynénjét, Juliát, halotti beszéddel tisztelte meg. Amnestiát eszközölt ki Cornelius Cinnának s Marius pártja egyéb száműzötteinek is. Quaesturája után három évvel (Kr. e. 65, u. c. 689) aedilis lett s ünnepélyekkel gyönyörködtette a népet. A költségeket e czélra hivataltársa, Calpurnius Bibulus szolgáltatta, mert neki vagyona már nem volt, sőt adóssága 1300 talentumra gyült. Cicero támogatta a Manilius javaslatát, hogy Pompeius barátságát megnyerje. Ugyancsak ő vállalta el Gaius Cornelius néptribunus védelmét, a ki, bizonyára Caesar vagy Crassus ösztönzésére, hevesen megtámadta az optimaták kiváltságait, s ellenségei azon vád alapján hurczolták a birák elé, hogy tiszttársának veto-szavát nem vette figyelembe.

A nemesek elvesztették e perüket, de a kölcsönt visszaadták Caesarnak. Ez még aedilisi évében azt óhajtotta, hogy Egyiptomot a meggyilkolt Ptolemaios Alexandros király végakarata értelmében provinciává alakítsák, s hogy e feladattal őt bízzák meg. Rómában ennek az országnak mesés híre volt gazdagsága miatt, s így a köztársaság képviselője rengeteg kincset szerezhetett magának kormányzósága alatt. A könnyű zsákmány megszerzésében Caesarnak versenytársa akadt, mert Crassus is vágyott a kiküldetésre; a senatus pedig minden erejét összeszedte, hogy mindkettőjüket elüsse czéljától. Híveik megoszoltak, s így a nemesek akarata jutott érvényre. Papius tribunus a senatorok kérelmére elrendelte, hogy minden idegennek távoznia kell a városból. Caesar cliensei, a transpadan gallusok, kénytelenek voltak Rómát odahagyni, s a forum megtisztult híveinek erőszakosságra hajló részétől. Az egyiptomi kérdés lekerült a napirendről; a senatus nagy ajándékokért megengedte, hogy Ptolemaios Auletes üljön Egyiptom trónján; Caesar pedig annak a törvényszéknek elnöke lett, mely gyilkossági perekben itélt. Rögtön meg is bélyegezte Sulla dictaturáját, a mennyiben két jelentéktelen hívét törvény elé idézte, s a proscriptiók alkalmával elkövetett gyilkosságaikért elitélte. Két év mulva (Kr. e. 63, u. c. 691) a senatorok bosszantása végett rábeszélt egy tribunust, hogy vádolja be az öreg Rabirius senatort, mintha ő ölte volna meg harminczhat év előtt a hirhedt Saturninust. E perben maga Cicero védte a vádlottat, de nem tudta a birákat meggyőzni. Rabirius fölebbezett a néphez, s ismét Cicero emelt szót érdekében; a nemesek mindent elkövettek a lakosság részvétének fölkeltésére. Valóban köztudomású volt, hogy nem Rabirius ölte meg Saturninust; a tényleges gyilkost nyilvános felmentése után megjutalmazták, a mellett oly rég elkövetett bűn rendes körülmények közt elévült. De az izgatás megtette munkáját; a nép minden jogot lábbal tiport volna, hogy e bűnperből politikai hasznot húzzon, ha Metellus Celer, a praetor, a tribusok gyűlése alatt hirtelen be nem vonatja a zászlót a Janiculum ormáról. Régente a zászló bevonása vészjel volt, hogy az etruszkok közelednek ilyenkor; a népgyűlés föloszlott, s a polgárok a falak védelmére siettek. E szokás most is élt, a csel a tömeg dühét lecsillapította, s az beleegyezett a tárgyalás elnapolásába. Caesar elérte czélját: megfélemlítette és megalázta a senatust, nem is törődött hát tovább a dologgal.

De Caesar még többet is elért. A demokrata párt vezérei nagy reményekre jogosító társukat pontifex maximus-szá választották. Caesar mint az államvallás főpapja nagy politikai hatalmat tartott a kezében, személye pedig szinte sérthetetlenné vált. Sem könnyelmű életmódja, sem őszinte vallomása, hogy nem hisz az államvallás tanaiban, nem gátolták abban, hogy az első papi méltóságot elfogadja. Az új állás annál nagyobb diadala volt Caesarnak, mert versenytársa Catulus volt, a ki nagy összeget ajánlott föl neki, ha a jelöltségtől visszalép. De neki tartania kellett az optimatáktól, a kik egy összeesküvés bűnrészességének vádjával fenyegették; mint pontifex maximus vértezve volt támadásaik ellen. A választás napján e szavakkal búcsúzott el anyjától, midőn lakását odahagyta: «E napon fiad pontifex maximus lesz, vagy száműzött».

A bűn, melylyel a nemesek Caesart valószínüleg alaptalanul gyanusították, a legvakmerőbb és leggonoszabb összeesküvés szálaival áll kapcsolatban. Róma társadalmi viszonyai e válságos korszakban mások voltak, mint azon nemzedék idejében, mely a Gracchusok nyomába lépett. A nemes elvek cultusa végkép megszűnt; a kelet meghódításával rengeteg kincs özönlött Rómába, s a gazdagság az önző érdekek melegágya lett. De a fényűzés és a kicsapongó életmód egyszersmind igen sok nemes családot koldúsbotra juttatott, s néhány ravasz uzsorás a maga kincstárába gyűjtötte össze a tékozló tisztviselők zsákmányait. A politikai és magánéletben uralkodó nagyzás előkelő származású és magas állású embereket szűkölködő kalandorokká aljasított, a kik egyrészt az államra váltak veszedelmesekké összeköttetéseiknél fogva, másrészt egyénekre is bátor fellépésük és csábító modoruk következtében.

E banditák között egy sem volt oly ügyes, mint Lucius Sergius Catilina. Róma egyik legrégibb családjának sarja volt; egyik őse a második pún háborúban nagy hírt szerzett rendületlen bátorságával és kitartásával; ő maga is kitüntette magát Sulla háborúiban. De féktelen durvasága beszennyezte nevét. Már említettük, hogy testvére meggyilkolásával és vagyonának elkobzásával vádolták. Egész Róma látta, mint tűzte dárdája hegyére a meggyilkolt Gratidianus fejét; azt is beszélték, hogy a gazdag, de elveteműlt Orestilla kezének megnyerése végett saját fiát nem átallotta eltenni láb alól. E gyalázatos híre mellett is megválasztották praetornak, azután Africa kormányzója lett, majd consuljelöltként akart föllépni a Kr. e. 65. évre (u. c. 689). Azonban Publius Clodius bevádolta zsarolásai miatt, s nemcsak ő nem érhette el czélját, hanem a megválasztott consulokat, Publius Autronius Paetust és Publius Cornelius Sullát is elitélték hivatalba lépésük előtt, miáltal elvesztették méltóságukat és másokat választottak helyükbe. Hír szerint ekkor Catilina, Autronius, Calpurnius Piso és több tönkre jutott nemes összeesküdtek, hogy a consulokat januárius 1-én leölik és magukhoz ragadják a kormányt. A szóbeszéd Caesar és Crassus nevét is belekeverte e társaságba, s hogy az egyik dictatorrá lett volna a merénylet sikerűltével, a másik pedig magister equitum-má. Katonai segítségről Piso akart gondoskodni, a ki Hispania kormányzójaként katonákat toborzott a vidéken, hogy legióival ellensúlyozza Pompeius erejét. De a terv idő előtt kitudódott, Pisót provinciájában megölték; némelyek Pompeius kezét gyanították a dologban. A többi bűnösöket nem üldözték tovább, mert egy tribunus közbenjárására megszüntették a vizsgálatot. Ezt az összeesküvést örök homály borítja.

Catilinát a kudarcz és a bűnvádi perek nem riasztották vissza attól, hogy a következő években újra ne kérje a consuli méltóságot. Mindenesetre különös, hogy gazságai nem riasztották el tőle a kiválóbb férfiakat. Maga Cicero is kész volt őt védeni Clodius vádjaival szemben. Főleg azonban a megromlott patricius ifjúságra tett Catilina ellenállhatatlan hatást. Barátjuk, vezérük és bálványuk volt. Magasztalták erejét és bátorságát, bámulták testi ügyességét, dicsőitették kitartását harczi fáradalmakban és vad mulatozásokban; ő lett a nagyravágyó ifjak mintája divatos fényűzéseikben.

Csak erkölcstelen viszonyok között szerezhetett ily ember nagy befolyást. Ha a római polgár a háborúk után rövid pihenőre hazatért, kevés tárgyat láthatott maga körül otthon, melyek fölizgatott képzeletének hevét csillapították. A diadalok, a hadi foglyok tömege, a kirablott paloták kincsei csak növelték nagyravágyását. A veszedelmek és rablások rövid szünetei között kevés embernek volt kedve a művészet és irodalom műveiben gyönyörködni. Rómának kevés irója és költője volt, s ezek is csak kis közönségre hatottak. A polgári élet szokásai sem tudták szelidíteni a tábori élet durvaságait. A rómaiak először osztályok, később pártok szerint érintkeztek; még a nyilvános tereken is keveset közlekedtek a különböző rangbeliek; otthon pedig korlátlan urak voltak. A felsőbb osztály gondosan neveltette ugyan gyermekeit, de a tanítók rabszolgák voltak, a kik inkább megmérgezték tanítványaik lelkét, mint fejlesztették eszüket. Midőn pedig a fiatal emberek családot alapítottak, nem gondoltak arra, s nem is volt tehetségük hozzá, hogy még hanyagabbul nevelt feleségeiket fölemeljék. A nők sohasem vettek részt a férfiak munkájában, mulatságaikban is ritkán, melyek ezért nagyon elvadultak. A római matronát majdnem erény gyanánt díszítette a tudatlanság. Görögül beszélni, latin könyveket olvasni, énekelni, tánczolni, elmésen társalogni, a történetiró Sallustius szerint, csak szabad személyekhez illett. A törvények nagyon könnyűvé tették a válást s így nem ápolták a házas élet érdekeit; viszont az adoptálás elterjedt szokása elárulja, hogy a szülők nem nagyon szerették gyermekeiket.

A komor és gőgös római tehát elszigetelve élt családjában és a környező társadalomban; erkölcsét a vallás sem emelte. Alig egy századja, hogy Polybios magasztalta a rómaiakat őszinte vallásosságukért, melynek érezték is erkölcsi áldásait. Akkor isteneikben a bűn megbosszulóit és az erények pártfogóit látták, de sohasem gondoltak arra, hogy bennök az isteni jóságot imádják. Vallási szertartásaik nem voltak erkölcsi cselekedetek, csak varázserejű formulák, melyekről azt hitték, hogy megóvják őket a fölöttük álló hatalmak haragjától. Ez alacsony babonától még a legnagyobb szellemek sem tudtak szabadulni, s míg a hit a művelt osztályban rohamosan hanyatlott, a tudatlan tömeg istenfogalma még mélyebbre sűlyedt, s készséggel fogadta be az egyiptomi isteneknek, különösen Isisnek és Serapisnak tiszteletét. Kezdetben a senatus lerontotta oltáraikat, s csak titkon áldozhattak nekik a hívők, de már Kr. e. 43-ban (u. c. 711) nyilvános templomot építettek számukra. Más keleti babonák és varázslatok is kész hivőkre találtak Rómában.


M. Tullius Cicero ókori mellszobra.
(Róma, Capitolium)

Ily társadalom már a feloszlás lejtőjére lépett, s gondolkodó emberek elrémültek az erők láttára, melyek a fönálló rendet felforgatni törekedtek. Catilina az első kudarcz után nem állott el terveitől. Mint adósságokba merűlt embernek egy provincia kizsákmányolása volt utolsó reménye; propraetori zsarolásait fölemésztették a pörök, melyektől csak vesztegetések árán menekűlhetett meg. De ép fölmentése bizonyította, hogy sokkal előkelőbb vádlott volt, semhogy könnyen lehetett volna elitélni. Csak keveseknek tárta föl terveit, s a város legkiválóbb családjaiból származó férfiak pártfogását nyerte meg. A tékozló nemes ifjak «új törvénytáblákat» követeltek, vagyis az adósságok eltörlését; de főtörekvésük mégis a forradalom volt, hogy egymás közt oszthassák föl az állami hivatalokat. E kétségbeesett összeesküvők közt volt Sulla két unokaöcscse, Lentulus és Cethegus, a Cornelius család tagjai, Lucius Calpurnius Bestia néptribunus, Publius Autronius, a volt consuljelölt, Lucius Cassius, Lucius Vargunteius, Quintus Curius, Marcus Porcius Laeca és más senatori rangú férfiak, szintúgy több lovag. Gaius Antonius is, ki a 63. évre Catilinával együtt a consuli méltóságra pályázott, a hír szerint szintén be volt avatva a gonoszok terveibe. Számítottak mindazok támogatására, a kiket Sulla megfosztott vagyonuktól, s remélték, hogy a nép salakját a rablás reménye táborukba fogja hajtani. Az elbocsátott veteranusok fegyveres segítségére is vártak, mert azok már elpazarolták vagyonukat. Némelyek azt indítványozták, hogy föl kell szítani az itáliaiak lappangó gyűlöletét Róma ellen, s hatalmukba kell keríteni Capuában a gladiatori iskolákat; némelyek még a rabszolgákat és a börtönök lakóit is föl akarták fegyverezni. Catilina csak ezt az utolsó javaslatot tartotta elfogadhatatlannak.

Az optimaták közül többen titkos elégtétellel figyelték meg a fenyegető vihart. Érezték, hogy túlságos hatalommal ruházták föl Pompeiust, s lestek az alkalomra, hogy távollétében visszavívják a senatus régi jogait. A consuli és a legfőbb papi méltóságot nem az ő jelöltjeik kapták meg; de ha most egy politikai kalandort megfoghatnak saját hálójában, értésére adhatják Pompeiusnak, hogy az ő segitsége nélkül is megmenthetik és igazgathatják a hazát. Választásuk ezért egy folyton népszerűbb lovagra, Ciceróra esett. Úgy számítottak, hogy a kiváló szónok az ő érdekeik szószólója lesz, ha segítségükkel eléri a consuli méltóságot, s buzgóságával és ügyességével visszavívhatják régi befolyásukat. A legfőbb hivatal jelöltjei kívüle Catilina és Gaius Antonius voltak; az utóbbinak jelentéktelensége miatt az összes pártok az arpinumi származású «új ember»-től várták a fenyegető veszedelem elhárítását. Cicero Kr. e. 63. (u. c. 691) januárius 1-én foglalta el hivatalát; consuli éve alatt a forum heves politikai küzdelmek színhelye volt. Cicero teljesen a senatus politikájának szolgálatába szegődött, s hevesen izgatott Servilius Rullus tribunus agrarius javaslatai ellen, melyek értelmében egy tíz tagú bizottság öt éven át összeírta volna az összes itáliai és külföldi állambirtokokat s a jövedelmeket, hogy ezek alapján a szegény nép között földet lehessen kiosztani. A javaslat első sorban valószínüleg Pompeius veteranusaira czélzott, s Caesar melegen szólalt föl mellette. Cicero azonban több nagy beszédben ellenezte a dolgot, s ebben a kérdésben a senatorok győztek. Az év másik felét választási izgalmak foglalták le, mert Catilina végső erőfeszítéssel újra pályázott a consulatusért. Október végén Catilina a választáson ujból megbukott; tovább már nem halaszthatta államfelforgató terveinek végrehajtását. Csakhogy az összeesküvés egyik tagja, Curius, a titkot elárulta Fulvia nevű szeretőjének, a ki a dologról Cicerót értesítette, s a gondos consul minden részletről pontos tudomást szerzett. A senatus borzalommal hallotta, hogy az elveteműltek terve Rómát lángba borítani, a consult az aristokratia legkiválóbb tagjaival együtt megölni s egy Itáliában gyűjtendő sereg segítségével a hatalmat magukhoz ragadni. A senatus természetesen «decretum ultimum»-ot hozott, csakhogy a consul részéről minden lépés nagy koczkázattal járt. Az összeesküvés tagjai előkelő emberek voltak, s elmult már az a kor, midőn a consul kardot rántva fölszólíthatta a polgárokat, hogy rohanják meg a gonoszokat, kiket a senatus ellenségeinek nyilvánított. Elvet is sértett ily eljárás, mert főbenjáró bűnnel vádolt polgárnak joga volt fölebbezni a tribusi gyűléshez, s erről a jogról a nép nem volt hajlandó lemondani. De a veszedelem is közel volt; az összeesküvők megtettek minden előkészületet és gyűjtötték fegyvereiket. Már kitűzték a lázadás napját s mindenkinek kijelölték helyét és teendőjét. Remélték, hogy a hajóhad Ostia mellett hozzájuk pártol, s csapatokat vártak Hispaniából és Africából. A legiók Pompeiussal együtt keleten vagy a provinciákban voltak elfoglalva, Róma falait tehát könnyen meg lehetett vívni. A polgárokat mind be lehetett ugyan sorozni katonáknak, de csak idegen ellenséggel szemben; otthon pártok szerint oszlottak meg. Több helyről egyszerre kellett a lázadóknak Róma ellen vonulni, s a bűntársak otthon száz helyen akarták felgyujtani a várost.

Szerencsére két proconsul, Marcius Rex és Metellus Creticus, ép ekkor érkezett meg keletről csapataival, s a kapuk előtt megállva, diadalmenetet kértek a senatustól. Marciust rögtön Etruriába küldötték, a hol Gaius Manlius, Catilina legatusa, már sereget toborzott Faesulae mellett; Metellus pedig az apuliai fölkelők ellen vezette katonáit. Picenumba is indítottak csapatot a lázongó lakosok ellen. A gladiatorokat Capuából elvezették és kis csoportokra osztva a szomszéd városokban helyezték el. Cicero magára vállalta Róma őrizetét; a polgárokból őrséget alakított, őrjáratok ügyeltek az utczák biztonságára, s a lakosság a láthatatlan ellenség ellen védekezett.

Mind a két fél elkészűlt az összecsapásra, midőn a consul november 8-án Juppiter Stator palatinusi templomába gyűlésre hívta a senatust. Catilina is megjelent, bár mindenki sejtette szándékát, s a senatorok, a kik közt helyet foglalt, megbotránkozva hagyták oda üléseiket és más padokra ültek. Ekkor dörögte el Cicero híres négy catilinarius beszéde közül az elsőt. A szónok helyzete nagyon különös; ismeri az összeesküvés minden szálát s határozottan szemére veti a főösszeesküvőnek bűneit, de mégsem meri az igazságszolgáltatás elé hurczolni. Catilinának magának a senatusban sok a barátja; a félénkek óvakodnak itélni kézzelfogható bizonyítékok nélkűl; mások viszont azzal vádolhatták volna a consult, hogy zsarnok módra bánik a polgárokkal. Cicero czélja most az volt, hogy Catilina megfélemlítve hagyja el Rómát, s szabad utat engedett neki. Ha a városon kívül gyülekező barátai közé vonul, a polgároknak az összeesküvőket a haza ellenségeinek kell tekinteni. Rámutatott a templom lépcsőzetén tolongó lovagokra, a kik türelmetlenül várják a senatus határozatát, s csak egy szót kell szólnia, hogy Catilinára rohanjanak s darabokra tépjék.

A bűnös elfojtott dühvel hallgatta a vádakat, de bízott hatalmas barátaiban és a hallgatóság kétkedő hangulatában. A fenyegetések hallatára fölugrott, akadozva mondott néhány mondatot. Hivatkozott születésére, rangjára, aristokrata érzéseire, melyek alacsony származású vádlójának minden állítását megczáfolják. A senatorok azonban a fegyveres hívek jelenlététől fölbátorítva, hangosan hazaárulónak nyilvánították. Catilina erre vad fenyegetések között odahagyta a tanácsot.

Éjjel akadály nélkül elhagyta a várost s etruriai híveinek táborába sietett. Szövetségeseinek a városban utasításokat hagyott, hogy ne távozzanak helyükről; ha lehet, öljék meg a consult s készüljenek a döntő pillanatra, a mikor megtámadja Rómát. Hívei valóban elhatározták, hogy a Saturnalia ünnep első napján, deczember 17-én, fölgyujtják a várost. Cicero ezalatt ujongott örömében, hogy Catilina távozása által nyiltan a haza ellenségének vallotta magát, habár egynéhány befolyásos senatorhoz írt levelében mentegetőzött. A consul teendője most az volt, hogy az otthon maradt összeesküvőkről lerántsa a leplet. Kémei minden lépésüket ellenőrizték, de írott bizonyítékok nélkűl nem tehetett ellenük semmit. Végre az összeesküvők vigyázatlansága ilyeneket is szolgáltatott kezébe. Követek érkeztek az allobrogoktól, hogy panaszt tegyenek a római tisztviselők zsarnoksága miatt, de alig értek el valamit s bosszúsan készülődtek haza. Az összeesküvők ügyvivője ekkor fölkereste őket s kicsalta igéretüket, hogy honfitársaik hathatós támogatást fognak nyujtani a tervezett lázadásban. De csakhamar megbánták szavukat, s biztosabbnak látván a törvényes kormány szövetségét, a dolgot elárulták Cicerónak, ki az alkudozás látszólagos folytatására bíztatta őket, hogy írott szerződést kaphassanak az összeesküvőktől. Így azután Lentulus, Cethegus, Statilius és mások aláirásai okmányokkal és levelekkel együtt Cicero kezébe kerűltek. Az összeesküvés fejei gyanutlanúl megjelentek a consul idéző szavára, de a lictorok a senatus elé vezették a bűnösöket. A bizonyítékok fölolvasása után nem védhették magukat; kitünt, hogy leveleztek Róma ellenségeivel, hogy a várost a gallusoknak és Etruria lakóinak zsákmányul odadobják. Róma könnyebben vehetett lélekzetet: az árulók börtönbe kerültek vagy száműzetésbe menekűltek.

Az összeesküvés kapzsiságnak és nagyravágyásnak a műve volt, de a nemesek pártja bele akarta keverni politikai ellenfeleit. Már Catilina első kisérlete alkalmával bűnrészességgel gyanusították Crassust és Caesart, most is hévvel rájuk akarták sütni a bélyeget, s különösen Catulus unszolta Cicerót, hogy szerezzen bizonyítékokat Caesar ellen. De a consul kijelentette, hogy meg van győződve ártatlanságáról. Sokkal nehezebb kérdést kellett most megoldania: kilencz összeesküvőnek jött a nyomára, s közülök öten fogságban várták büntetésüket. A törvény értelmében a senatus «végső határozata» élet és halál urává tette ugyan a consult, de ily jogbővítés ellen a nép mindig tiltakozott, mert ellenkezett a köztársasági intézmények szellemével. Cicero ennélfogva nem mert a néphez fölebbezni, de a nemesi párt puszta biztatására sem vállalhatta el a felelősséget. Egész eljárásában szorosan ragaszkodott a törvényes formákhoz. Az összeesküvőket nem fogatta el házaikban, nehogy megsértse az otthon jogát. Négyüket a lictorok vezették a senatorok elé, Lentulust maga Cicero, mert a praetort csak a consul tartóztathatta le. A bűnösöket hazaárulóknak (perduelles) nyilvánította, hogy büntetésük előtt megfoszsza őket polgári jogaiktól. Ekkor ismét a senatus itélete alá bocsátotta az ügyet. Deczember 5-én, a rá nézve oly végzetes Nonae napján, Concordia templomába hívta össze az apákat, s minden óvó intézkedést megtett egy esetleges forrongás elnyomására. Decius Junius Silanus, a következő évre megválasztott consul, szólalt föl először s a bűnösök halálára szavazott. Mindenki azt hitte, hogy a gyűlés egyértelmű határozatot fog hozni, mert Crassus nem jelent meg, Caesarról pedig azt hitték, hogy szívesen föláldozza a bűnösöket, csak hogy szövetségük gyanujától megszabaduljon. De Caesar megvetett ily fogásokat. Ő az örökös fogságra szavazott, mely szerinte előkelő emberekre sokkal megalázóbb büntetés a halálnál; utána sokan az ő indítványára szavaztak, melyben nézetük szerint bizonyos kegyelem nyílvánult. Cicero megpróbálta ellensulyozni e véleményt, kifejtve, hogy a senatus és az ő eddigi intézkedéseinek csak a halálbüntetés lehet természetes következménye. De a consul csak a forumon volt a szónoklat mestere, itt a senatus ministere volt, s ez nem az ő óhajtása szerint határoz, ha föl nem kel Cato, hogy az összeesküvők kivégzését követelje. A hallgatóság az ő szigorú álláspontját fogadta el s kimondta a halálbüntetést. Cicero gondoskodott, hogy a határozat rögtön végrehajtassék; a bűnösöket kihallgatás és fölebbezés nélkül egyszerre akarta megöletni. Maga ment föl a Palatinusra és maga vezette ki Lentulust a házból, a hol el volt zárva; a praetorok pedig a többieket vitték le a Tullianum nevű állami börtönbe. A törvényszolgák először Lentulust fojtották meg, azután sorban Cethegust, Gabiniust, Statiliust és Cepariust. Midőn Cicero, ki a kivégzés végéig a börtönben maradt, a forumon keresztül haza tért, s az útjából kitérő tömegnek oda kiáltotta: «vixerunt» (= meghaltak), az emberek borzongva és csendben oszlottak el.

A consul a városban, a senatus megbizottai Itália minden vidékén helyreállították a békés állapotokat. Csak Etruria fejtett ki komoly és makacs ellenállást. Cicero azzal vásárolta meg tiszttársának, Antoniusnak közreműködését, hogy hivatali évük után provinciául neki engedte át Makedoniát. Antonius eddig az összeesküvők ügyét segítette ingadozásával, de most maga indult Catilina ellen. Míg Rómát ez a sereg védte, Metellus egy másikkal Gallia Cisalpinában foglalt állást, s így elvágta az összeköttetést Catilina és transalpin szövetségesei között. Az összeesküvők táborában 20.000 ember gyűlt össze, de csak egy részük volt ellátva fegyverrel. Catilina már meg akarta Antoniust vesztegetni, midőn a római czinkostársak kivégzésének híre hozzá jutott. Átlátta, hogy a senatusnál többé nem számíthat kiméletre, s hogy Antonius megnyerése csak rövid időre késlelteti romlását. Emberei tömegesen elhagyták, csak 4.000 maradt hű hozzá. Át akart kelni az Apennineken, hogy Metellus figyelmét kikerűlve az Alpesekig jusson és lázadást szítson a provinciában. De a szorosokat megszállva találta s így ismét Antonius ellen vonult. A consul betegnek mondotta magát s legióit Petreius legatusra bízta. A két sereg Pistoria (Pistoja) mellett, Firenzétől északra találkozott, s a kétségbeesett küzdelem hamar véget ért. Catilina holttestét az első csatasorban elesett rómaiak között találták meg; fejét a kormány megnyugtatására Rómába küldötték (Kr. e. 62, u. c. 692. év elején).

Az optimaták komor elégtétellel néztek művükre, mely bebizonyította, hogy Pompeius nélkül is megvédhetik magukat. Cicero bátorította a nemeseket s biztos vezérséget remélt az általa megmentett párton. De azok nem éreztek hálát fáradozásai iránt, s készek voltak őt feláldozni, ha hasznot húzhattak belőle. Lehet, hogy Rómában túlbecsülték az összeesküvés erejét; mindazáltal Cicero jelentékeny szolgálatot tett a közügynek. Ennyiben igaza van, midőn műveiben magasztalja consuli érdemeit, de tévedett, midőn azt hitte, hogy a közügyekre nagy befolyással volt. Túlbecsülte helyzetét a senatori pártban, mely őt csak eszközül használta föl. Csakhamar felhők tornyosultak feje fölött. A következő 62. évre (u. c. 692) Caesart választották praetorrá, a kinek az optimaták ellen hű szövetségese lett Quintus Caecilius Metellus Nepos néptribunus. A nemesek ugyan kivitték, hogy a capitoliumi templom átépítésével megbízott Lutatius Catulus neve a templom falán megörökíttessék, de az összeesküvők kivégzését a demokraták bűnös gyilkosság gyanánt tüntették föl. Midőn Cicerónak az év végén hivatalát le kellett tenni, nagy beszédben akart beszámolni a népnek működéséről. Azt hitte, életének egyik legszebb napján válik meg fasceseitől. Metellus azonban közbevágott, hogy nincs joga szólni. «Az az ember, ki polgártársainkat kihallgatás nélkül elitélte, ne várja, hogy meghallgassák.» Csak a szokásos esküre szorította, hogy megtartotta a törvényeket. «Esküszöm, – kiáltott Cicero, – hogy megmentettem a köztársaságot!» A nemesek tapsoltak, Cato, a másik néptribunus, a «haza atyjá»-nak nevezte, s a nép üdvrivalgással kísérte haza. De Metellus fenyegetőzött, hogy Pompeiust visszahívja, nem annyira az akkor még élő Catilina ellen, hanem hogy véget vessen a szabad alkotmánynak. Cato erre fogadalmat tett, hogy az ő életében a népgyűlés ilyen javaslatot nem fog elfogadni, s a zavargásban erőszakoskodott. Tiszttársa, Metellus, fölkiáltva, hogy Cato őt személye sérthetetlenségében meggyalázta, pártfogójának táborába menekült. A senatus ezért megfosztotta hivatalától, mert a tribunusnak a törvény szerint nem volt szabad elhagyni a várost; ugyanekkor Caesart is fölfüggesztette praetori hivatalától.

A zavargások a városban nem szüntek meg. Caesar kijelentette, hogy csak erőszaknak enged; lictorait szétbocsátva méltósággal vonúlt vissza főpapi palotájába, a regiába. A nép Caesart magasztalva, követelte a consuloktól, hogy ültessék vissza hivatalába. Cicero is kijózanodott mámorából. Pompeius tartózkodása pártja iránt nagyon bántotta; Crassus is gyanusította, sőt rágalmazta; mások vád alá helyezéssel fenyegették. Cicero iparkodott kiengesztelni az ellene forduló hangulatot. Kedvében járt Crassusnak, magasztalta Caesar buzgóságát, mint a ki először figyelmeztette őt Catilina üzelmeire, s a ki csak nemrég hirdette, hogy a fegyveresek hódoljanak meg a polgári togának, most leborúlt Pompeius dicsősége előtt s nagyobbnak hírdette Scipiónál. Még az összeesküvők bűntársai közt is keresett szövetségeseket; elvállalta Publius Sulla védelmét, a ki nyilván híve volt a hazaárulóknak. Cicero politikai eszméje az volt, hogy a senatorokat és a lovagokat közös pártban kell egyesíteni a köztársasági alkotmány fentartása végett, s azt hitte, hogy ezt Concordia templomában megvalósította. De midőn az optimaták e szövetséget visszautasították, s Pompeius bosszantására Cato vezetése alatt támogatták az ázsiai adóbérlőket, a kik egy meggondolatlanul kötött szerződés alól fölmentésért könyörögtek: a legokosabbnak hitte teljesen az aristokratákhoz csatlakozni, a kik tehetségéből hasznot húztak, de személyét megvetették. Cicero nem tudta megszerezni Pompeius, Crassus és Caesar őszinte barátságát; Catilina életben levő barátai pedig bosszút esküdtek ellene.

Caesar üldöztetésének hatása az volt, hogy pártja még jobban ragaszkodott hozzá; de egy esemény majdnem viszályt szított közöttük. Publius Clodius, Catilina egykori bevádlója, a ki adósságai és kalandjai révén hirhedt nevet, demokrata érzületével népszerűséget szerzett magának, Bona Dea ünnepén asszonyi ruhában Caesar házába osont, a hol e napon férfinak nem volt szabad mutatkozni. Egy szolgáló fölismerte és lármát csapott, az összegyűlt matronák haza rohantak és elbeszélték férjeiknek a gyalázatot. A nemesek nagy fölháborodást mutattak; a pontifexek tanácsra gyűltek. Caesar sem zárkózhatott el az általános fölháborodás elől; de a bűnös eddig politikájának ügyes eszköze volt, viszont a szentségtörés családi becsületét, állását és befolyását szennyezte be. A kérdést úgy oldotta meg, hogy nejét eltaszította, nem mintha Clodius bűntársa lett volna, hanem mert «Caesar nejére nem szabad gyanúnak esni.» A senatus és a consulok izgatásait azonban nem támogatta Clodius ellen, ki talán az ő közbenjárására kapott kölcsönt Crassustól, hogy biráit megvesztegethesse. Ellene maga Cicero lépett föl tanúul, a ki Clodius állítását, hogy az ünnep napján Interamnában volt, megczáfolta azzal a kijelentéssel, hogy az nap nála is megfordult. Clodiust mégis fölmentették. A nemesek bosszankodtak kudarczukon, de legalább gúnyosan utaltak a lovagok romlottságára. A két rend féltékenyebb és viszálykodóbb volt, mint valaha.

A per hónapokig tartott. Ezalatt Pompeius visszatért Ázsiából és a 61. év (u. c. 693) januárius havában Róma kapui alá érve, diadalmenetet kért. Seregét még Brundisiumban szétbocsátotta s veteranusainak földosztást igért. Az optimaták azonban eljárását a gyöngeség jelének vették s azzal áltatták magukat, hogy a vezér meghajol nagyságuk előtt. Pompeius nem léphette át mint imperator a város falait; azért a senatust és a népet a campusra hívta, hogy saját ajkáról hallják meg ezután követendő politikáját. A maga tetteiről nagy magasztalással beszélt, a polgári ügyekről mérsékelten és engesztelékenyen. A senatus iránt nagy tiszteletet mutatott, de egy szóval sem emlékezett meg legujabb intézkedéseiről. Cicero megragadva az alkalmat, nagy vonásokkal festette le a veszedelmet, melyből a köztársaságot megmentette; de Pompeius ajka sem dicséretet, sem szeretetet nem hangoztatott irányában.

Caesar tervei csak most kezdtek kialakulni. Mint Marius, Sulla és Pompeius, ő is katonai érdemeket akart szerezni, s erre legjobb alkalmat a provinciában kinálkozó szolgálat nyujtott. Mint propraetornak a tulsó Hispaniát ajánlották föl, de két dolog akadályozta állása elfoglalásában: rengeteg módon fölszaporodott adóssága és egy nemrég hozott határozat, hogy a clodiusi per eldőltéig egy tisztviselőnek sem szabad eltávozni. Caesarnak magánvagyona már nem volt, s e válságos pillanatban bevallotta, hogy 3400 talentum az adóssága, s most legalább a negyedére (körülbelül négy millió 800.000 korona) volna szüksége. Crassus kisegítette zavarából, mert remélte, hogy a hispaniai kormányzó támogatásával leszállítja Pompeius tekintélyét. Caesar jövedelmét lefoglalta, s ennek fejében rendelkezésére bocsátotta a sürgős pénzösszeget; a többi akadálylyal Caesar nem sokat törődött. Tudta, hogy ellenségei nem fogják visszahívni, ha fegyveres erő áll háta mögött. Hirtelen ott hagyta a várost, s az optimaták bosszúságára provinciájába távozott.

A római civilisatio emlékei Galliában.


Dionysos oltára márványból a lyoni múzeumban.
Az eredeti 94 centiméter magas; a Rhône balpartján találták a régi Lugdunum (Lyon) közelében. Valószinűleg késői görög munka, melyet ide szállítottak.


Victoria kis bronz-szobra a lyoni múzeumban.
22 cm magas, belül üres. A Saôneban találták Lyon közelében. Valószinűleg vexillum-nak volt kiegészítő része. Fölemelt jobb kezében talán koszorút tartott. (V. ö. «Domborművek Traianus római diadaloszlopáról» czimű mellékleten a harmadik zászlóvivő vexillumát.)


Antik bronz-doboz ezüsttel kiverve, az eredetinek 3/4 nagyságában (Vaisonból.)
A doboznak kifejtett hengerén középütt Venus ülő alakja látható; három galamb és két Gratia (egyikük napernyőt tart) van körülötte. Tőle balra a csoport végén egy stélához támaszkodik a taeniáról felismerhető Adonis, mellette Amorka-alakok s ezek felé nyújtja Venus hivogatólag bal kezét. Az alakok mezítelen részei ezüstből vannak kiverve. – A hengertől jobbra van a doboz alsó lapja, balra a fedője, melynek közepe kiesett.

A senatus azzal könnyített haragján, hogy Pompeiust megalázta. Sem ázsiai intézkedéseit nem akarta szentesíteni, sem katonáit nem elégítette ki. Diadalmenetet szavazott meg Lucullusnak, kivel a vezérnek viszálya volt, szintúgy Metellus Creticusnak, a ki a kalózháborúban éles összeütközésbe kerűlt Pompeiussal. Hogy most Mithridates legyőzője is kérte jutalmát, bosszantólag halogatta a kitüntetést, s Pompeius csak kilencz hónap mulva, szeptember 28-án vonulhatott be diadalszekéren Rómába. E közben minden követ megmozdított, hogy egyik hívét, Lucius Afraniust juttassa a 60. évre (u. c. 694) a consuli székbe; tiszttársául úgyis ellenfelét, Metellus Celert választották meg. De végre gyönyörködhetett triumphusában; két napon át kápráztathatta a nép szemét diadaljeleinek és zsákmányainak olyan fényével és változatosságával, a minőt Róma még sohasem látott. Pompeius büszkén emlegette, hogy huszonegy királyt győzött le, birtokába kerített 800 hajót, 1000 várat és 900 várost; ő maga harminczkilencz várost alapított vagy népesített be ujra; az államkincstárt 20.000 talentummal (100 millió korona) gazdagította, s majdnem megkétszerezte a köztársaság jövedelmét. Legfőbb dicsőségét abban látta, hogy három triumphusa közül mindegyik más világrészre vonatkozott; az elsőt libyai győzelmeért, a másodikat hispaniai diadalaiért kapta, a harmadik az egész világot betöltötte hírével. De most mégis egyedűl érezte magát a városban, hol régebben a hízelgők és bámulók tömege fogadta. Lucullus, a kit Pompeius hazatérése kihozott nyugalmából, minden intézkedését megtámadta a senatusban, kijelentve, hogy sikereit mások munkájának köszönheti. A senatorok fagyosan vagy ellenségesen viselkedtek, Cicero mérsékelte hizelgéseit, Afranius nem tudta ellensúlyozni Metellus Celer befolyását. Hiába terjesztetett elő Flavius tribunus által egy javaslatot, mely földet kért veteranusainak: a Cato által indítványozott gabonatörvény (Kr. e. 60, u. c. 694) a népet elvonta Pompeiustól. E bánásmód elkeserítette a hódolathoz szoktatott imperatort; sajnálta, hogy elbocsátotta katonáit, s bántotta, hogy a demokraták nem fogadták el vezérökül. A nép szívébe már Caesar fészkelte be magát, s mellette más nem válhatott egykönnyen bálványává.