NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
III. KÖTET: A RÓMAIAK TÖRTÉNETE
IV. RÉSZ: A RÓMAI CSÁSZÁRSÁG KEZDETÉTŐL MARCUS AURELIUS HALÁLÁIG
I. SZAKASZ: A JULIUS-CLAUDIUS CSALÁDBÓL SZÁRMAZÓ CSÁSZÁROK
XXV. Irodalom és művészet           XXVII. Tiberius és Gaius uralma

IV. RÉSZ.
A RÓMAI CSÁSZÁRSÁG KEZDETÉTŐL MARCUS AURELIUS HALÁLÁIG.

XXVI. FEJEZET.
Augustus uralma.

Egyiptom birtokbavétele után Octavianus nem tért mindjárt vissza Rómába. Meglátogatta a keleti provinciákat, a hol ellenségeit megbüntette, s hű embereit bízta meg a közigazgatással. A telet Samosban töltötte, s a parthusokkal folytatott tárgyalásai egyelőre biztosították a békét a birodalom keleti határain. Távolléte alatt a senatus a legnagyobb kitüntetésekkel halmozta el győzelmeiért, míg Antonius emlékét átokkal sújtotta. Az actiumi győzelem emlékére a csatatér közelében egy új várost alapítottak, melyet Nikopolisnak neveztek el; s midőn Octavianus Kr. e. 29. (u. c. 725) nyarán Korinthoson át visszatért Rómába, a nép kitörő lelkesedéssel fogadta. A senatus az illyricumi, actiumi és alexandriai győzelemért hármas diadalmenetet szavazott meg neki, melyet augusztus 13-15-én rendkívüli fénynyel tartottak meg. Octavianusnak most dönteni kellett a fölött, vajjon a köztársaság polgára vagy ura gyanánt rendezze-e be életét. Az alkotmány keretei még sértetlenűl fönnálltak; a senatus még kezében tartotta a birodalom kormányzatát, s a nép is gyakorolta választó-jogait. Octavianus elismerte legfőbb tekintélyüket s eddig csak törvényes hatalmat fogadott el. Triumviri tisztéről már előbb leköszönt; mint consul vezette hadát Actiumnál. Egyiptom ereje ellen, s mint consul igázta le Kleopatra birodalmát. Ázsiai és görögországi rendelkezései még a senatus megerősítésére vártak; mérséklete és a törvények iránt mutatott hűsége a legnagyobb népszerűséggel övezték.

A triumphusok elmultával az imperator csak tizennyolcz legiót bocsátott el, pedig a törvény értelmében a hadvezérnek az egész hadsereget föl kellett volna oszlatnia, mert a triumphussal az imperium is véget ért. Most azonban e kényszerűség megszünt. Az alázatos és hízelgő senatus ép úgy megszavazta Octavianusnak az «imperator» czímet, mint Julius Caesarnak; ennek alapján az állandó hadsereg urává lett, s minden katonatiszt köteles volt esküjénél fogva teljesíteni parancsait. Ezelőtt a hadvezér méltósága megszünt, ha átlépte a pomoerium határait; a város kapui előtt levetette a katonai sagumot és a polgári togát öltötte föl, s csak a triumphus napján viselhette kardját és hadvezéri köpönyegét a városban, bár ő e kiváltsággal sohasem élt, s utódai híven követték példáját. Rendszerint az imperator nevet sem használták; ő maga az állam első polgárának szerette magát nevezni, ki a köztársaság hatalmát kezében tartja.25

A hadseregnek mint a hatalom leglényegesebb föltételének birtokában Octavianus azzal igyekezett takargatni monarchikus uralmát, hogy a senatusnak mint a nemzeti akarat képviseletének tekintélyét emelte. Habár nem kérte, mégis fölruházták a censura jogával. Átvizsgálta a senatorok névsorát s kitörölte, kiket akár alacsony származásuknál, akár csekély vagyonuknál fogva e rangra méltatlanoknak tartott. Julius Caesar nagyon alászállította e testület tekintélyét, midőn idegen és alacsony eredetű embereket nevezett ki senatorokká. A triumvirek híveikkel és clienseikkel pótolták a polgárháborúk és proscriptiók következtében támadt hézagokat. E vegyes testület alázatosságán sokan megbotránkoztak a városban, s Octavianus készséggel másította meg régi álláspontját. A senatorok számát, melyet Antonius ezerre emelt, hatszázban állapította meg, s három censusa (Kr. e. 28, 14, és Kr. u. 14) alkalmával mindig kizárta azokat, kik a minősítés föltételeinek nem feleltek meg. Megállapította a lovagok censusát is; sok családot patricius rangra emelt, s az általa alkotott nagy hivatali szervezetben gondoskodott az előkelők jövedelmeiről.

A senatus tekintélyét azzal is növelte, hogy mint princeps vezette tárgyalásait. E köztársasági méltóság nem volt ugyan hatalommal egybekötve, mégis a legmagasabb polgári kitüntetés volt; s mivel régebben élethossziglan adományozták, Octavianus is haláláig viselte e czímet. Ezért kapta monarchikus kormányformája a principatus nevet. Polgárias érzületét azzal is fitogtatta, hogy le akart köszönni hadvezéri méltóságáról, s csak hosszas erőltetés után fogadta el tíz évre; de azután mindig megengedte, hogy imperiumában megerősítsék. A consuli méltóságot több évig viselte (tizenegyedszer Kr. e. 23-ban, u. c. 731), de azután másokat nevezett ki, maga pedig megtartotta hatalmát. A potestas consularis birtokában ő volt Róma leghatalmasabb embere és az állam elismert feje, kinek a törvényhozói és végrehajtói intézkedésekben, valamint a külügyi politikában döntő szava volt. A rómaiak a consult tényleg uralkodónak szokták volt tekinteni, a kit két alkotmányos korlát fékezett: tiszttársa és rövid ideig tartó hatalma. Octavianust azonban a névleges consulok semmiben sem korlátolták, s az élethossziglan megszavazott consuli hatalom a köztársasági formák mellett is királylyá avatta. Régebben a consul, ha városi uralmának ideje lejárt, a provinciákban kapott kormányzói állást, de Octavianus a consuli hatalommal egyidejüleg proconsuli hatalmat is szavaztatott magának. A provinciákon a senatussal megosztozott; mint imperator azokat a tartományokat kormányoztatta a maga nevében, melyekben a veszedelmes szomszédok vagy a zavargó lakosság miatt legióknak kellett állomásozniok, tehát Syriát, Galliát és az innenső Hispaniát. Proconsuli tekintélye az egész birodalomra kiterjedt, s habár a békés provinciák kormányzóit a senatus nevezte ki, a legfőbb tekintély mindenütt Octavianus akarata volt. A czímeket és jogokat kiegészítette a néptribunusi méltóság, melyet ugyan szintén örökösnek jelentettek ki (Kr. e. 23, u. c. 731), de azért minden évben választással erősítettek meg. Ezért számították Octavianus és utódai sokáig tribunatusuktól uralkodásuk éveit. E méltóság értéke nevének népszerűségében rejlett. Róma lakossága még mindig a tribunatusban kereste törvényes jogainak védelmét; s midőn látta, hogy új ura kezeskedik kiváltságaiért, nem tudta elhinni, hogy szolgaságba sülyedt. Midőn pedig Lepidus halála után (Kr. e. 12, u. c. 742) Octavianus vette át a pontifex maximus méltóságát, a nép nem aggódott, hogy politikai eszközként fogja fölhasználni papi hatalmát a népjogok gyakorlásának megakadályozására. A nemzet félelem nélkűl juttatta egy ember kezébe azt a két hatalmat, melyek közűl az egyik a patriciusi zsarnokságnak, a másik a plebeius függetlenségnek volt eszköze.

Octavianus így egymásután hatalmába kerítette a különböző méltóságok jogkörét, de finoman visszautasított minden czímet, mely souverain állását kifejezte volna. Antonius eltörölte a dictaturát, ő nem elevenítette föl; Octavianust sohasem üdvözölte a nép «király» gyanánt. De mégis szerette a megkülönböztető czímeket. Egynéhány tanácsosa azt ajánlotta, hogy vegye föl a Quirinus vagy a Romulus nevet; de az egyik istent jelölt, a másik királyt, a kit zsarnok gyanánt eltettek láb alól. Már az «Augustus» (= fenséges) jelző ellen nem lehetett hasonló kifogást tenni. Ezt a nevet még senki sem viselte, s Octavianus nem szorult történeti név támogatására. A szó maga eddig isteni fogalmak diszítésére szolgált. Jelezte az isteneket, a szertartásokat, a templomokat; hamis nyelvtudományi alapon kapcsolatba hozták az auguriumokkal, melyek az istenek akaratát közvetítették. A senatus Kr. e. 27 (u. c. 727) januárius 16-án tüntette ki Octavianust e névvel, s az udvari költők helyesebb nyelvérzékkel alkalmazták a szójátékot, midőn azért imádkoztak, vajha Róma ura «növekednék» (auget = növel) években és «növekednék» hatalomban. Octavianus isteni tisztelete már terjedőben volt a provinciákban; s bár tilos volt Rómában és Itáliában isteni tisztelettel adózni neki, a hizelgő szónokok és költők előre sejtették apotheosisát. Életében a nép inkább a köztársaság első polgára, a haza atyja, az állam végső megalapítója vagy a rend helyreállitója gyanánt szokta volt üdvözölni.

Bármily hiányos adatok jutottak reánk Julius Caesar politikájának rendszeréről, kétségtelen, hogy monarchikus kormányzati elvet akart Rómában megvalósítani, s ha fényes pályája nem szakad meg hirtelen, ennek megfelelőleg iparkodott volna átalakítani a birodalmat. Nyilt autokratia tekintélyével Róma alattvalóit egy néppé akarta összeolvasztani. A görög világ már századok óta szolgáltatott példákat, miként váltja föl a köztársasági intézményt a királyság, s igen sok gondolkodó ember természetesnek találta, hogy minden műveltebb társadalomban ismétlődjék ezen átalakulás. Caesar bizonyára nem félt személyét illetőleg azon forradalomtól, melyet Rómában az államcsiny előidézni készűlt; legfölebb a pillanat kiszemelésében ingadozott. Azonkívül fölülemelkedett honfitársainak nemzeti büszkeségével járó előitéletein. Semmiféle tekintet sem tartóztatta volna vissza attól, hogy ne folytassa a provinciák fölszabadításában a megkezdett utat, mely a birodalom alattvalóit az egész római világban egyenlő polgári jogokkal ruházta volna föl. Ez a politika avatta Gallia Transpadana, több gallus és más község lakosait római polgárokká. A nagy dictator sasszeme és vaskeze nem riadt volna vissza azon nagy eszmétől, hogy a birodalom összes nemzetiségeit egyesítse, hogy a kelet és nyugat, az észak és dél erkölcseit és törvényeit egy rendszerbe foglalja össze. De a birodalom szervezése közben kicsinyes feladathoz fogott, midőn vissza akart szerezni a parthusoktól néhány elhódított zászlót, habár ezzel a vállalatával is nagy hódító tervek voltak egybefűzve. Julius Caesar politikájának fővonásai talán akkor domborodnak ki legjobban, ha utódjának kormányzati elveivel hasonlítjuk össze. Augustus majdnem mindenben az ellenkező utat választotta, mint a melyen nagybátyja haladt. Minden személyes kitüntetést és hatalmi kört a köztársaság nevében és törvényei szerint viselt. Augustus korlátozta a római polgárjog osztogatását; csak veteranusokat tüntetett ki vele, s bármily más jogczímen kérték idegen nemzetiségüek, ő következetesen megtagadta. Hangzatos kifejezésekkel ápolta a rómaiaknak, «a togás nemzetnek, a világ urainak» nemzeti büszkeségét, midőn távol tartotta tőlük a többi népeket. Pedig a fajok egyesítése e korban a kosmopolita irányú gondolkodók természetes kivánsága volt; Nagy Alexandros kora óta a philosophusok elmélkedései mind népszerűbbé tették. Kivánta ezt az összes népek és osztályok mindennapi szükséglete is; közös törvényekről és közös jogokról mint az emberi társadalom legégetőbb kérdéseiről vitatkoztak.


Római ezüstpénz Augustus képével.

De Augustus mindig tartott egy, a Brutuséhoz hasonló merénylettől; bizonyára úgy gondolkozott, hogy Brutus tettét főleg a senatus és a nép nemzeti féltékenysége érlelte meg. Reactiót kívánt indítani mindazon eszmék ellen, melyeket Caesar időszerütlenül terjeszteni iparkodott. Az ő rendszere hadat izent a mariusi és caesari nemzedék törekvéseinek. Névleg a demokrata párt híve volt, kormányzati rendszere azonban csakhamar határozott alakot öltött, midőn Antoniusnak idegen csapataival szemben a senatus, a nép és a római istenek nevében az egész nemzet védőjeként lépett föl, s egy osztály vagy párt sem foglalt vele szemben ellenséges állást. Caesar s e korszak műveltjeinek legnagyobb része erkölcsi kérdésekben Epikuros hívei voltak; Cato, Brutus és kevés számú előkelő gondolkodó stoikusoknak vallották magukat. Még kisebb csoportnak volt a vezére Cicero, ki a két iskola között a középúton járt. Augustusról kiemelik az irók, hogy nem volt barátja a philosophiai elmélkedésnek és kinevette a bölcselkedőket. Pedig a bölcselkedés nagy reformoknak egyengette útját. Az összes philosophiai iskolák megegyeztek abban, a mit már az athéni köztársaság legnagyobb bölcse hirdetett, hogy természettől minden ember egyenlő, közös az eredetük, közösek vágyaik és egyenlő jogok illetik valamennyit. E nagy gondolat Alexandros hódításai után a görög nyelvvel együtt messze elterjedt a világon; a művelt emberek lassanként hozzászoktak, hogy kis hazájuk és érdekeik körén túl egyetemes emberi eszmékkel is foglalkozzanak. Az összetartás érzetét az is fokozta, hogy a latin nyelv a római birodalom összes provinciáiban elterjedt; a kormányrendeleteket latin nyelven adták ki, s csak mellékletkép fűzték hozzájuk görög és provinciabeli nyelvű fordításaikat. A kormányzók mindenütt a római törvények alapján itélkeztek, de számolniok kellett a népszokásokkal, melyek így viszonhatással voltak a római jog kifejlődésére. A római connubium és a quirinusi tulajdonjog ősi elvei lassanként elenyésztek idegen intézmények befolyása következtében; mert ezek jobban simultak a haladó műveltséghez és a kor humanus eszméihez. A római nép majdnem összes régi vallásos fogalmai meginogtak a környező világ babonáinak betódulása miatt. Hiába küzdöttek két századon át azon irány ellen, mely isteneiket és vallásos szokásaikat alattvalóik vallásos fogalmaival összeegyeztetni iparkodott. Görögök és egyiptomiak, Syria és Judaea lakói egyaránt elvárták, hogy hitüket és vallási szertartásaikat elismerjék. A világ fővárosa minden vallás és caerimonia közös otthona lőn.


Victoria megkoszorúzza Juppitert.
(Pompeii festmény)

Julius Caesar codificálni akarta Róma régi municipalis törvényeit, össze kivánván egyúttal egyeztetni azokat a korszellemmel. Hirtelen halála miatt az előmunkálatokat sem indíthatta meg; Augustus pedig visszariadt e nagy mű végrehajtásától, sőt úgy látszik, az ily irányú törekvést is elnyomni igyekezett. Róma nagyságának igazi forrásaként magasztalta a jogi hagyományokat, s a római jogászok liberalis és conservativ iskolái között határozottan az utóbbi felé hajolt. Ép ily ellentét választotta el Caesartól a vallás dolgában is. Juliusnak nem volt hite, s bár számtalan babona hatása alatt állott, elő kívánta mozdítani a régi vallás hanyatlását. Augustus összes erejéből ápolta a régi nemzeti hagyományokat, s Róma vallását mindenképen fölujítani igyekezett. A roskatag templomokat kijavíttatta, új templomok építésével emelte a várost; a papságot ellátta javadalmakkal s a köztársaság legrégibb ünnepeit fölujította. Politikájának hatása alatt keletkezett Ovidius Fasti czímű műve, mely a szertartások naptárát kívánta költői mezbe öltöztetni. E politikai jelentőségű költemény jelezte a rómaiaknak, hogy új uruk, a ki a hazát és az isteneket megvédte, a birodalmat az égi hatalmak oltalma alá helyezte. Augustus tehát minden tekintetben reactionarius politikus volt. Irányát kezdetben talán a félelem sugallta, mely őt is Caesar végzetével rémitette, de mérsékelte egyszersmind éles gyakorlati érzéke, melylyel kitalálta, hogy mi vihető keresztűl. Szenvedély nem térítette le az utról, melyet tapasztalatai alapján követett. Nem lehet kételkednünk, hogy a viszonyok döntő erejét is kellőleg tudta mérlegelni. Nem igen bízhatott abban, hogy az eszmék haladását meggátolhatja; megelégedett azzal, ha elodázta vagy mérsékelte hatásukat. Lehet, hogy egy vitézebb és még nagyobb eszű ember az ő helyében nagyobb tettekre egyesítette volna a forrongó erőket, melyeket ő csak fékezni iparkodott; de el kell ismernünk, hogy vérmérsékletéhez és jellemvonásaihoz képest rendkívüli sikereket ért el. A római császárság megalapítása, a pápaságtól eltekintve, a legnagyobb politikai mű volt, melyet valaha emberi elme teremtett. Alexandros, Caesar, Nagy Károly, Napoleon vagy Bismarck alkotását nem lehet hozzá hasonlítani.

A császárságot föntartó ez általános elvekhez még pár szót kell fűznünk. Julius Caesar neve volt a jelszó, mely alatt a veteranusok Augustus háborúiban harczoltak; a polgárok is lelkesen emlegették a dictatort, de az augustusi kor legkiválóbb irói, kik inkább az udvar, mint a nép kegyében állottak, nem osztozkodnak e közérzületben. Vergilius és Horatius nem dicsőítik Caesart. Pedig Augustus bátran eltűrhette volna nagybátyja magasztalását; az ő dicsősége azért nem homályosult volna el. De politikája kivánta, hogy a pharsalosi heros dicsőségét ne emlegessék. Antonius halála után lelke átalakult, a triumvir helyébe a princeps, a senatus feje lép, s Augustus most az aristokratákhoz közeledik, kik ellen hajdan irtó háborút viselt. A diadalmas demokratia összes hatalmával támogatja érdekeit. Ily nemes hódítóval szemben az aristokraták nem táplálhattak sokáig ellenséges indulatot, s nem tagadhatták meg támogatásukat, midőn a legyilkolt Cicero fiát és Lucius Sextiust, Brutus barátját is consuli méltóságra emelte. Bámulattal hallgatták ajkairól a conservativ álláspont és a reactio dicséretét, a melylyel egyedűl hirdette föntarthatónak a dicső római köztársaságot.

E rendszer egyrészt okosan ápolta az előkelők érdekeit, másrészt csillapította a nép vágyait. Az előbbieket elárasztotta senatori és lovagrendű hivatalokkal, miáltal elfojtotta lázadó hajlamaikat; a népnek pedig munka helyett mulatságokat, katonai szolgálat helyett látványosságokat és gabonát nyujtott. Valamint Caesar, úgy Augustus is megállapította azon polgárok számát, kik naponként élelemben részesültek; ő 200.000 polgárnak adott ingyen mindennapi kenyeret. A nemesek előtt azzal büszkélkedhetett, hogy többször mondott le az imperatori rangról, melyet azután mindig ráerőszakoltak. A népet biztosíthatta, hogy Róma uralma biztos alapokon nyugszik. Végre összes honfitársai előtt kijelentette, hogy intézményeiket az istenek kegyeletével tette állandókká. A ledöntött oltárokat helyre állította, tiszteletüket fölujította s jámborsággal töltötte el a nemzet szívét.

Bizonyára még ily ügyes politika mellett is úgy tünik föl a dolog, hogy a római nép könnyedén nyugodott bele e rendszerbe, mely csak fölületesen takargatta a kényúri hatalmat. De a száz évig tartó polgári villongások kimerítették a nemzetet, melynek aristokrata családjai a vérontásokban nagyon megfogytak, s így a köztársaság régi elveit a korcs polgárok nemzedéke nem tarthatta fönn. Az eredeti római faj a hosszú harczokban majdnem teljesen kipusztult, s Róma vegyes lakossága nem láthatott a monarchikus kormányformában hanyatlást. A makedonok Philippos alatt hódították meg Görögországot, Alexandros alatt igázták le Ázsiát; Spárta királyi uralom alatt virágzott, s a római mondák is hirdették Romulus, Numa és Tullus dicsőségét. Nem állíthatták tehát, hogy a haza nagyságának hanyatlani kell monarchikus kormány alatt. Az állam életét nem annyira a szabad cselekvés jogának és a szólásszabadságnak biztosításában látták, mint inkább a társadalmi szervezet állandóságában. A közvélemény hatalma és a szabad sajtó helyett az osztályok megállapított rendje, az ősi szokások és a vallásos hagyományok nyugtatták meg a népet. A törvénynek az ókori népek általános fölfogása szerint bizonyos isteni és állandó jellege van, mert örök szükségességnek felel meg. Ezért hittek rendületlenül még a fényűzési törvényekben is, abban a kisérletben, hogy tekintet nélkül a változó életviszonyokra visszaidézhetik a régi egyszerűséget a polgári életben. Innen eredt Augustusnak vagy legalább kortársainak hite, hogy a régi hagyományok felújításával új fény fog áradni Rómára.

Személyes érintkezésben Augustus gondosan megkülönböztette az imperator és princeps jellegét. A katonákkal szemben tartózkodott a bizalmas hangtól. Caesar bajtársaiként szóllította veteranusait; Augustus csak úgy beszélt róluk, mint katonáiról. De a pompa és fény közepett, melyre a nemeseket buzdította, a maga életszokásait feltünő egyszerűség jellemzi. Palatinusi háza nem vált ki sem nagyságával, sem berendezésével. A városban olyan ruhában járt, mint a többi senatorok, s nem titkolta, hogy a szövet Livia lakosztályában készült. Kisérete az utczán a nemesi kiséretet tevő cliensekből és szolgákból állott; ismerőseit szivesen megszólította, kezet fogott velük, sőt pereikben is tanuskodott és meglátogatta őket. Ha suttogtak is ledér kalandjairól, ezek vagy ifjabb éveire vonatkoztak, vagy kevés hitelre találtak. Asztalnál mértékletes és finom modorú volt; rendszerint utoljára ült le és legkorábban hagyta oda a társaságot. Kevés vendéget látott magánál s csak előkelő állású és kiváló szellemű embereket. Főként az irókat és költőket gyűjtötte maga köré, s nagy szerencséje volt, hogy uralma alatt éltek a római irodalom legkiválóbb alakjai. Horatius arra buzdította korát, hogy bizvást és büszkén nyugodjék meg az új uralomban, mert Augustus akár Herculesnek vagy Bacchusnak is méltó versenytársa volna; Vergilius a legendás őskornak fényét árasztotta a plebeius Octavius fiára. Az Aeneis elterjesztette a hitet, hogy Caesar családja Venus istennőt vallhatja ősanyjának; s e két kiváló költővel együtt a többiek is buzdították a népet, hogy foglalja imájába a rend helyreállítóját és az egyetemes jólét megteremtőjét. A polgárok megszokták, hogy az istenek neveivel együtt a trójai herosokat, Anchisest és Aeneast is fölsorolják, kiket a gens Julia védőistenei gyanánt tisztelt. Az esti libatiónál Augustusért is imádkoztak, mint a haza atyjáért. A római polgár e legnagyobb czímével már régen megtisztelte uralkodóját a lakosság, midőn a senatus is megszavazta neki (Kr. e. 2, u. c. 752). Nem indítvány útján mondták ki; illőbbnek tartották, ha a lelkesedés közvetlenül nyilatkozik. Valerius Messala, a senatus egyik legkiválóbb tagja, ajánlta föl e czímet a senatus és a nép nevében. «Atyák és Összeirtak», – felelt könnyek közt a császár – «összes vágyaim teljesülése után mi mást kérhetnék még a halhatatlan istenektől, mint hogy tetszésteket életem végéig megtarthassam?» Említettük már, hogy a birodalom különböző tartományainak kormányzatát a császár és senatus megosztották egymással. Ezért nevezi Mommsen Augustus uralmát dyarchiának. Itália, a birodalom középpontja, tizenegy kerületre oszlott s a római praetor közvetlen hatásköre alá került. Császári provinciák voltak: Hispania Tarraconensis és Lusitania, Gallia (mely négy részre oszlott: Narbonensis, Aquitania, Lugdunensis és Belgica) a Rajna vidékével, Makedonia, Coelesyria, Syria, Phoenicia, Kilikia, Kypros és Egyiptom. Később Germania és Pannonia is császári tisztviselők és legiók felügyelete alatt állott. A senatus hatáskörébe tartoztak: Hispania Baetica, Numidia, Africa, Kyrene, a nagy szigetek, Achaia és Kis-Ázsia. Kezdetben Dalmatia és Illyricum is a senatus provinciái voltak, de később a császári tartományokhoz csatolták, s a senatus Narbonensist és Kyprost kapta cserébe. Herodes halála után Augustusnak egy időre Palaestinát is sikerült békés úton a birodalomhoz kapcsolnia, mely így Mauretania kivételével a Földközi-tenger medenczéjét és összes szigeteit magában foglalta, azonkívül mélyen behatolt az európai szárazföldbe, hol kemény civilisáló munkát kellett végeznie, mert a Földközi-tengertől beljebb eső vidékek teljesen barbár állapotban voltak. A nagyobb városok, a kereskedelem és ipar központjai, nagyrészt a tengerparton és a hajózható folyók mentén alakultak; Augustus uralma alatt a régibb coloniák rendkívül felvirultak az uj telepítések következtében, de igen sok új gyarmat is alakult. Magában Itáliában huszonnyolcz coloniát szervezett a császár a veteranusok elhelyezése végett; a provinciai városok közűl sok új lakost kaptak: Panormos és Thermae Siciliában, Carthago Africában, Augusta Emerita (Merida) és Caesar Augusta (Zaragoza) Hispaniában, Aquae Sextiae és Lugdunum (Lyon) Galliában, Dyrrachion Epirusban, Philippi Makedoniában, Patrai Achaiában, Berytos Syriában, Tergeste (Triest) és Pola Istriában, s az utóbbi jelentékeny kikötő várossá fejlődött a dalmatiai Salonae (Spalato) versenytársaképen.


Római templom Polában.


Praetorianus katonák. Ókori dombormű.
(Paris, Louvre)

A belföldi tenger teljes partvidékének birtoka roppant megkönnyítette az egymástól távol eső provinciák közlekedését. A tengerjáratok biztonsága előmozdította az egyes vidékek erejének kifejlését, s mind szorosabb kötelékek fűzték össze a különböző vidékek lakosait. Soha birodalom nem volt oly kedvező helyzetben, mint most a római; jóléte emelkedett, s a Földközi-tenger partvidékének valamennyi provinciája annyira kivánta a békét, hogy Augustus majdnem az összes katonai őrséget kivonta belőlük. Magában Itáliában és Rómában alig tartózkodtak rendes legiók. Augustus a tizennégy kerületre osztott Rómában nem tartott katonákat, hanem inkább rendőri és tűzoltó szolgálatra betanított hét csapatot (cohortes vigilum) szervezett (Kr. u. 6); ezenkívül a városban testőrcsapatot, úgynevezett praetorianus tábort alapított, a melynek tagjai csak utódai alatt jutottak nagy befolyásra. Az állandó hadsereg legióit a birodalom határainál vagy távoleső és zavargó provinciákban helyezte el. Három ily hadosztály Hispaniában tartotta fönn a rendet, nyolcz legio a Rajna partjainál; kettő állomásozott Africában, kettő Egyiptomban; négy legio védte az Euphrates mentén a keleti határokat; Pannonia meghódítása után négy legio tartózkodott a Száva mellett, s végre kettőnek Dalmatiában volt az állomása, mert innen gyorsan vihették Rómába. E huszonöt legio egyenként 5300 gyalogosból és 120 lovasból állott, s három századon át alig változott egy ily legio állománya. A praetorianusok kezdetben kizárólag itáliaiak voltak; a rendes hadsereg katonáit Itálián kívül toborozták, a provinciák római eredetű vagy polgárjoggal felruházott lakosai közűl; később ezeket a korlátokat is ledöntötték. Az alattvaló harczias népek tovább is segédcsapatokat szolgáltattak, melyeket a legiók mellé osztottak be. Számuk nagyon ingadozott, de átlag akkora volt, mint a rendes legióké, úgy hogy a birodalom teljes hadereje a főváros csapatait nem számítva, 254.000 emberből állott. Augustus szervezett először, kétségkívül Agrippa tanácsára, állandó tengeri haderőt. A hajóhad Misenumban, Ravennában és a galliai Forum Julii-ban (Fréjus) táborozott. Volt kisebb hajócsapat Trapezusban és a Niluson is. E hajók nem vettek részt háborúban, de rendet tartottak a tengeren, elijesztették a kalózokat a szövetkezéstől, biztosították a rendszeres gabonaszállítást Rómába, s kisérték a hajókat, melyek pénzbeli adót szállítottak a keleti és nyugati provinciákból.


Ijászok a segédcsapatokban. Dombormű-részlet Traianus emlékoszlopán.

A közjövedelmek sokféle és gazdag forrásból buzogtak. Az állami földeket, melyek régebben a hódító jogán a köztársaság birtokába mentek át, most a polgárok között osztották szét vagy meghagyták az alattvalók kezében. Földadót Makedonia meghódítása óta az itáliai birtokosok nem fizettek, a provincia lakói pénzben vagy természetben szolgáltatták be; fejadót a birodalom minden lakosa fizetett. Bányákat, sótárnákat és halászatot az állam adott bérbe; minden városban és minden országúton jövedelmezett a vám, s a legtöbb ingatlan és ingó vagyonra, még a rabszolgákra is adót vetettek ki. Augustus a nagyobb örökségeket is ötszázalékos adóval terhelte, de ez az adó elégedetlenséget keltett. A gazdag gabonatermő vidékek, Egyiptom és Africa, megállapított gabonaszállítmányokkal látták el Rómát és Itáliát; e kortól kezdve a gabona- és pénzkiosztás állandó és rendszeres lett. A császárság pénzügyi politikája még nagyobb hibát követett el, midőn a provinciák iparából is jövedelmet húzott, csakhogy a római lakosság henye gőgjének kedvezhessen.


Augustus aranypénze.
(Eredetije Berlinben.)

Midőn Augustus biztosította uralmát a Rajna, Duna, Euphrates és az Atlas között, a birodalom majdnem elérte azon kiterjedését, mely később is állandó birtoka maradt. E nagy terület lakossága hozzávetőleges számítással majdnem száz millióra tehető, s a császárság alatt e szám bizonyára szaporodott. Magának Rómának lakosait illetőleg sem adnak biztos számokat forrásaink. A város területének nagyságából, a házak számából (mely adat ugyan későbbi korból maradt fönn), továbbá az ingyen gabonát élvező polgárok tömege alapján a tudósok nagy része 625.000-re teszi a polgárok számát. E szám később szaporodott, de aligha lépte túl az egy milliót. Augustus odaadó gonddal szépítette a fővárost, sőt provinciai városokat is. A templomokon kívül emelt egyéb középületeket is, buzdítva a gazdag nemeseket, hogy kövessék példáját. Nemcsak ebben, de más tekintetben is egyik legkiválóbb munkatársa volt barátja, Agrippa, a ki hőstetteivel, alkotásaival, közigazgatási érdemeivel fényessé tette nevét; de azért változatlan hűséggel szolgálta urát; beérte azzal, hogy a császár után a leghatalmasabb emberként tiszteljék. Midőn Augustus Kr. e. 23-ban (u. c. 731) nagyfokú lázba esett, s fölépüléséhez alig volt remény, pecsétgyűrűjét Agrippának adta át; általánosan az volt a vélemény, hogy ezzel őt jelölte utódjának. Fölgyógyulása után oly hatalommal ruházta föl a keleti provinciákban, mely majdnem fölért a magáéval, sőt Kr. e. 18-ban (u. c. 736) a tribunusi méltóságot is megosztotta vele. Másik kiváló munkatársa Kr. e. 8-ig (u. c. 746) a tapintatos és nagyeszű Gaius Cilnius Maecenas volt, az Antoniussal vívott küzdelmek alatt Rómában és Itáliában Augustus helyettese s haláláig tanácsadó ministere. A rómaiak neki tulajdonították azon kormányzati elveknek legalább vázlatos megállapítását, melyeken a császári uralom alapult. A népies hagyomány azt hiresztelte, hogy midőn Augustus vissza akarta adni a senatusnak a rábízott hatalmat, tanácskozott Agrippával és Maecenassal; amaz a köztársaság helyreállítását ajánlotta, emez a monarchia mellett kardoskodott. Magánélete ép úgy támogatta Augustust czéljaiban, mint politikai tanácsai. E finom epikureus lovag, a ki sohasem vágyott a senatori rangra, korának legjobb embereit, legtehetségesebb politikusait, költőit és gondolkodóit gyűjtötte maga köré, s gondoskodott arról, hogy az új kormányrendszert az irodalom is népszerűvé tegye. Asztalának vendégei voltak a politikusokon kívül Vergilius és Horatius, Varius és Asinius Pollio, a kik mind Maecenas pártfogoltjai s gyakran Augustus jelenlétében vitatták meg szellemesen a politika és philosophia ellentétes elveit. Sohasem övezett államcsinyt oly fénynyel költők és historikusok hízelgése, mint Augustusét.


Augustus kapuja a galliai Nemaususban
(Nimes).


Augustus császár ókori szobra.
(Róma, Vatican)


Maecenas képmása. Amethyst-gemma.
(Paris, Cabinet de France.)

E negyvenhárom évig (Kr. e. 29-Kr. u. 14) tartó uralom külső eseményei nem oly jelentősek, mint belső intézményei. Augustus hármas diadalmenetével (Kr. e. 29, u. c. 725) a polgárháború utolsó jelenete is véget ért. Huszonegy éve múlt el, hogy Caesar átlépett a Rubicón, azóta most élvezte először a római birodalom a békét. A római történetirók a város megalapításától kezdve csak kétszer jegyezték föl eddig a Janus-kapu bezárását, ép azért lelkes örömmel magasztalják. De bármily békés hajlamú volt is Augustus, csakhamar foglalkoztatnia kellett haderejét. Az iberiai hegyilakók lázongása őt magát is Hispaniába szóllította; betegsége miatt azonban odahagyta a tábort és vezéreire bízta a cantaberek leigázását, melynek sikerét imperiuma egyik legkiválóbb diadalaként emlegették. Ekkor (Kr. e. 25, u. c. 729) újra bezáratta Janus templomát, s uralma alatt még harmadszor is, de forrásaink nem jegyezték föl pontos idejét. Az a büszkén hangoztatott «római béke» nem uralkodott a nélkül, hogy kisebb-nagyobb harczi zaj meg ne zavarta volna. A birodalom határait az alsó Dunánál a geták és a bastarnák, a Rajnánál a germán törzsek, az Euphratesnél a parthusok folytonosan háborgatták; a provinciákban sem volt mindenütt béke, s a rómaiak hódító vágya sem aludt ki végkép. Kr. e. 24-ben (u. c. 730) azt hitték, hogy a császár sereget visz át Britanniába, s a költők már képzeletükben látták, miként hurczolják a lánczokba vert szigetlakókat a Sacra-vián keresztűl a Capitoliumra. De ha volt is ily szándéka Augustusnak, okos mérsékletével halasztotta. Caesar sem tudott Britanniában igazi sikert aratni; megelégedett tehát a külső hódolattal, melylyel a britanniai fejedelmek neki és a capitoliumi Juppiternek adóztak. Ugyanekkor egy hadsereget csak azért indított Arabia déli vidékére, hogy a nemzet hódításvágyának és zsákmányszomjának eleget tegyen. Gaius Aelius Gallus, Egyiptom praefectusa, hajóhaddal nyomult az arab öbölbe és 10.000 embert szállított partra Leuké Komé (valószinüleg a mai el-Haura) mellett. A sereg kanyargós útakon haladt dél felé a fűszeres vidéken, de a remélt szövetségesek elmaradtak. A katonák sokat szenvedtek a talaj és az éghajlat miatt, s bár Mariaba városáig (a mai Mekkától kissé délre) hatoltak, üres kézzel és nagy veszteséggel vissza kellett vonulniok. Az első kudarcz nagyon elkedvetlenítette Augustust, s csak némileg vigasztalta meg Gaius Petronius sikere Egyiptom déli határainál, a hol Aethiopia királynőjét, Kandakét évi adóra kényszerítette (Kr. e. 21, u. c. 733). Augustus legatusai Kyrene szomszéd népeivel, a marmaridákkal és garamantokkal is hadakoztak a határok biztosítása végett. Numidiát Kr. e. 30-ban Juba király hasonnevű fia kapta birtokul, de 25-ben (u. c. 729) e tartományt az africai provinciához csatolták, s Jubát Mauretaniával elégítették ki. Azonban a birodalom déli határait folyton nyugtalanították a gaetulusok, s csak hosszas küzdelemmel lehetett e tájon véglegesen helyreállítani a rendet.

A Murena-féle ügyetlen összeesküvés elfojtása után Augustus Kr. e. 21-ben (u. c. 733) elég erősnek érezte magát, hogy a birodalom keleti részének rendezése végett hosszabb időre távozzék Rómából. Siciliában megállapodva, coloniát alapított Syrakusaiban és a sziget több városában. Görögországban különös kegyével halmozta el Spártát, míg Athént több municipalis jövedelmétől megfosztotta. A telet Samosban töltötte, s tavaszszal Kis-Ázsiában végleg rendezte a fejedelmek és a provinciák viszonyait. Syriába is átkelt, hol Tyrost és Sidont megfenyítette békétlenségükért, s talán személyesen talákozott Herodessel, a kinek jelentékeny területet engedett át. Ez utazás főczélja azonban Crassus zászlóinak visszaszerzése volt. Mostoha fiát, Tiberius Claudius Nerót, egy hadsereggel küldte a parthusok ellen, s midőn a rómaiak már benyomultak Armeniába, Phraates király a belső trónviszály miatt nem akart harczot kezdeni. Ha hihetünk a császári pénzeknek, Phraates meghódolt a császár képviselőjének s elfogadta kezéből a koronát. Tiberius a régi zászlókat visszahozta atyjának, a ki azokat Róma üdvrivalgása között függesztette föl Mars Ultor templomában (Kr. e. 20, u. c. 734).

Midőn a senatus Kr. e. 18-ban (u. c. 736) megujította Augustus imperiumát, a monarchia végleg megállapítottnak volt tekinthető, bár a császár most is hangoztatta lemondási szándékát. E jelentős eseményt méltó díszszel örökítette meg a saecularis játékok ünnepe, melyet ugyan nem nagy pontossággal, de minden századik vagy száztizedik évben megtartottak. Augustus nagy pompával akarta jelezni az állami rend helyreállítását; engedelmes hívei fölütötték a Sibylla-könyveket, s a jóslatok megszentelték tervét. A szertartás formáit régiségtudósok segítségével a császár unokáinak nevelője, a nagy tudományú Verrius Flaccus úgy állapította meg, hogy három napig és három éjen át tartsanak, s hogy hirdetők gyűjtsék össze a lakosokat a látványosságra, «melyet közülük még senkisem látott és senkisem fog ismét látni.» Az áldozatok egyszerűek voltak; a papok engesztelő szerekül ként, szurkot és fáklyákat, az áldozathoz pedig buzát, babot és árpát osztottak ki a népnek, melynek nagy gyönyört nyujtottak a rendezett színjátékok és körmenetek. Az ünnepet egy nagy choralis hymnus fejezte be, hálát adva az isteneknek áldásaikért. Ez alkalommal a költeménynek (Carmen saeculare) a szerzője Horatius volt (Kr. e. 17, u. c. 737).

A következő évben Agrippa nagyobb imperiummal keletre ment, főleg a bosporusi vidék rendezése végett; maga Augustus is elhagyta Rómát, hogy Gallia fővárosából, Lugdunumból, helyreállítsa a rendet az északi határoknál. De nemcsak a hegyi népek ragadtak fegyvert; az Alpeseken túl Noricum és Pannonia kelta eredetű lakói betörtek az istriai félszigetre, mely már most Itáliához tartozott; Dalmatia nyiltan föllázadt; Makedoniát a moesiaiak, Thrakiát a sarmaták árasztották el. A gallusok nem igen tudtak beletörődni a római uralomba, s gyakran hívták szövetségül a germán szomszédokat. Ez volt a sok germán háborúnak az oka Kr. e. 16-ban (u. c. 738) a sugamberek és szövetségeseik megverték Marcus Lolliust, s főleg ez a hír, meg a Licinius procurator zsarolásai miatt kitört forrongás szólította Augustust e vidékre. Ekkor osztotta négy részre Galliát; Aquitania, Lugdunensis és Belgica egy kormányzó alá tartoztak, Lugdunumban a 64 kerületnek közös tanácsa székelt, s itt volt azon úthálózat központja, melyet még Agrippa alapított. Galliát erős lakossága és termékei csakhamar a birodalom legfontosabb provinciájává emelték; ezért látogatta meg Augustus még egyszer (Kr. e. 8, u. c. 746), s később legközelebbi rokonait, Drusust, Tiberiust és Germanicust állította az idevaló legiók élére. Az északi határok viszonyai tényleg erélyes módosulásra szorultak; Germania és Vindelicia (a felső Duna völgye) veszedelmes szomszédai voltak Galliának, honnan semmivéle út sem vezetett az illyricumi birtokokhoz, mert a keleti Alpesek hágói a barbárok kezében voltak. A gazdag Pó-vidék gyakran lecsalta a szomszéd törzseket, úgy hogy Itália biztonsága teljes leigázásukat követelte. A salassusok és a többi nyugati törzsek már kipusztultak vagy másfelé költöztek, s vidékükön Augusta Praetoria (Aosta) tartotta fönn a rendet. Raetiát Kr. e. 15-ben (u. c. 739) Augustus ifjabb mostoha fia, a huszonhárom éves Drusus Claudius Nero megtámadta a tridenti Alpesekben, s a breunusokat a genaunusokkal együtt a felső Inn vidékén megverte. Ugyanekkor Tiberius is elérte Galliából jövet a bodeni tavat, hol mindenfelé diadalmaskodott. A keleti Alpesek (Noricum és Raetia) végleg a birodalomhoz csatoltattak; a vindeliciaiak és raetiaiak letünnek a történet szinteréről, melyen csak rövid ideig szerepeltek. A római politika ezentúl gyarmatosokat telepít le a bodeni tó és a felső-dunai völgy között, hogy a helvetiusokat a szabad Germaniától elvágja.


Gallus-római rézpénz kiálló vadkan-lábbal.
(Numismatikai unicum, Nemaususban verték.)


Lyonban (régi neve Copia) vert római rézpénz.

A császári család mindinkább előtérbe nyomul Róma történetében. A consuli méltóság hatásköre egyre szűkül. A császárok maguk is fölveszik olykor e czímet, s tiszttársukká néha nemest, de gyakran alacsony sorsú kegyenczeket is kineveznek. A consuli hivatal hanyatlását már az a körülmény is jelzi, hogy a consulok nem egy évig, hanem kezdetben hat hónapig, később négy, sőt két hónapig viselik méltóságukat. Tribunus sem védi ezentúl a nép érdekeit; mindig a császár a tribunus. Annál nevezetesebb szerepet játszanak a császári család tagjai és a rokonság; ezek sorából kerülnek elő a birodalom intézői, a kik gyakran nagyon jelentéktelen alakok.

Augustus hugának, Octaviának, első férjétől, Gaius Marcellustól, volt egy Marcus nevű fia, s mivel Augustusnak nem született férfi ivadéka, a császári család reménye ebben összpontosult. Az ifjú Marcellus jól fejlődött, s Augustus egyetlen gyermekét, a Scriboniától született Juliát adta hozzá nőül. De Marcellus huszonkét éves korában váratlanul elhúnyt (Kr. e. 23, u. c. 731), s nejét gyermektelenül hagyta hátra. Hogy jogosult volt-e a beléje helyezett bizalom, nem tudjuk eldönteni, de az Aeneisben Vergilius nagy tiszteletet adott emlékének. Julia nemsokára Agrippának lett a felesége, s így ennek családjára nézett a trón. E házasságból öt gyermek született. A két idősebb fiú, Gaius és Lucius, fényes politikai és katonai pályát futott meg, de férfikora kezdetén mindkettő meghalt, Lucius Kr. u. 2-ben, a másik 4-ben. Egy harmadik fiú apja halála után jött a világra, s ezért volt Agrippa Postumus a neve. Augustus nem tartotta uralomra valónak, s egy szigetre küldötte, a hol a mendemonda szerint titkos rendeletre megmérgezték (Kr. u. 14). A két leány közül Julia Aemilius Paullus nevű nemeshez ment nőül; Agrippina Drusus fiának, Claudiusnak lett a felesége, a kit apja érdemeiért Germanicus névvel tüntettek ki.

Augustus házában két más fiú is nevelkedett, harmadik nejének, Livia Drusillának gyermekei. E híres nőről a rómaiak sok jót és sok rosszat beszéltek. Ő volt az első asszony, ki a római birodalom igazgatásába beleszólt. Először Tiberius Claudius Nerónak volt a felesége, s már megszülte Tiberius fiát, midőn a Scriboniától elvált Octavianus Kr. e. 38-ban elragadta férjétől. Hat hónappal később született fiának Drusus nevet adott, s így a saját családjához fűzte, bár a fiú apjának a fővárosi pletyka Octavianust tartotta. Liviának nagy hatalma volt második férje fölött, s mivel több gyermeke nem született, Claudiustól származott fiait igyekezett a császár kegyébe juttatni. Tiberius és Drusus rendkívül tehetségesek voltak, korán kitüntették magukat az alpesi népek ellen; később Augustus mindig nagyobb feladatokat bizott rájuk a germánok és pannonok ellen vívott küzdelmekben. Marcellusnak, majd később Agrippának halála után (Kr. e. 12, u. c. 744) Augustus bennök látta a birodalom oszlopait. Mindkettőtől megkivánta, hogy az uralkodó ház és az állam érdekeinek szenteljék életüket; a fővárosi fényűzéstől távol, a határokon foglalkoztatta őket, nehogy otthon esetleges gőgjük népszerűtlenekké tegye őket. Minthogy Tiberiust egy lázadás Pannoniába szólította, Augustus Gallia kormányzását Drususnak adta át. A provincia lakosait a rájuk kivetett adó nagyon elégedetlenekké tette, s a germánok is készülődtek, hoy átkeljenek a Rajnán, midőn az ifjú helytartó fölszólította alattvalóit, hogy hűségük jeléül emeljenek oltárt Lugdunumban Augustus és Róma istenségének (Kr. e. 12). Az összes törzsfők megjelentek a szertartáson; egy római nemes lett az új istentisztelet főpapja, s a druidákkal szemben, a kiknek izgatása állandó veszedelemmel fenyegette a hódítókat, megalakult a ritus, mely a császár méltóságával és a római állam szerencséjével állott kapcsolatban.


Aranypénz Livia képmásával.
(A körirat: QEA SEBASTA BUZ(antiwn) jelzi, hogy Livia halála után Byzantiumban verték. Qea sebasta = Diva Augusta.)

A Rajna-melléki erődök és sánczok századokon át a germán betörések megfékezésére szolgáltak. A rómaiak is sejtették, hogy itt elérték hódításaik természetes határát, de egy tettre vagyó ifjú a római legiók élén könnyen elhitette a központi hatalommal, hogy Germania is meghódítható. Róma meghódította a kelta népeket, most a germánok ellen indította erejét, s legalkalmasabb kiinduló pontul Gallia keleti határa szolgált. Közvetlen okot a támadásra a sugamberek adtak, kik Maelo vezérlete alatt Galliába törtek (Kr. e. 12). Drusus visszakergette őket hazájukba, a Lahn folyó vidékére, s mivel végleges hódításra gondolt, a Rajnából csatornát vezetett a Zuyder-tóba, hogy hajóival kerülő úton a Weser folyóig szállitva haderejét, oldalt is megtámadhassa a chaukusok és cheruskusok hatalmas törzsét. Tengeri hadával meg is hódította az északi partokon lakó batavusokat és frizeket, de a téli viharok visszavonulásra kényszerítették. A következő évben (Kr. e. 11, u. c. 743) már szárazföldi úton vitte a Weserig a római sasokat, de a cheruskusok és chattusok óvakodtak nyilt csatára kelni, s bár a köztük dúló viszálykodás apasztotta erejüket, Drusus csak nagy nehézségek között vonulhatott vissza téli szállásra Galliába. Ekkor építtette katonai állomáshelyéül a Lippe mellett Aliso várát és Homburg fölött a Taunusnál az erős Saalburgot (Arctaunum). Ez évi sikereiért Augustus diadalmi jelvényeket küldött neki és ovatióban részesítette. Hasonló kitüntetést kapott ugyanekkor Tiberius is pannoniai győzelmeiért, s Augustusnak örömére szolgált, hogy mostoha fiait nemzeti hősök gyanánt tüntethette föl a népnek. Ugyanebben az évben özvegygyé lett Julia leányát Tiberiushoz adta nőül.


Drusus Claudius Nero ókori mellszobra.
(Róma, Vatican.)

Míg Tiberius Pannoniát védte a dákok ellen (Kr. e. 10, u. c. 744), azalatt Drusus harmadszor is átkelt a Rajnán, s nemcsak a chattusok, hanem a suebusok is szenvedtek fegyvereitől. A következő évben Drusus mint consul indította meg negyedik hadmenetét. Miután a chattusokat, suebusokat és cheruskusokat legyőzte, egészen az Elbáig hatolt. De visszatérő útjában lováról leesett és sebébe belehalt. Augustus Tiberiust rendelte Galliába, hogy ő hozza haza meghalt testvérét; Ticinumig (Pavia) maga is elébe ment a szomorú menetnek, s halotti beszédet tartott az elhúnyt fölött, midőn Rómában a családja számára épített mausoleumba helyezték. A harmincz éves Drusust halála után a Germanicus névvel tüntették ki, s e díszes jelzőt a római szokás ellenére fia is örökölte. Emlékét megörökítette a porta Appia (p. San Sebastiano) fölött emelt diadalív is.

Tiberius pannoniai háborújáról forrásaink nem szólnak oly részletesen, mint Drusus tetteiről. Pannonia népe a félelmes Agrippa halála után hiába bízott szabadulásában. Tiberius szigorúan megbüntette a lázadókat, s ebben különösen a Száva torkolatánál lakó skordiskusok voltak segítségére. A következő évben (Kr. e. 11) a pannonok a dalmatákkal együtt ismét fegyvert fogtak. Tiberius mind a két népet engedelmességre szorította, Augustus pedig úgy intézkedett, hogy Pannonia, Dalmatia és Moesia Illyricumhoz csatolva, császári procurator igazgatása alatt álljon. De a dák törzsek betörése miatt Tiberius újra Pannoniába sietett; átkelt a Dunán s a dákokat egy diadalmas csatában a római fönhatóság elismerésére kényszerítette. E győzelmeért és a dalmaták ismételt lázadásának leveréseért Rómában triumphust kapott. Maga Augustus is megemlékezik e győzelemről emlékiratában, de szavait, hogy «Illyricum határait a Duna folyam partjáig toltam előre,» régebben úgy fogták föl a tudósok, mintha az egész Dunántúl már az ő uralkodása alatt került volna római uralom alá. Ámde az ő uralma alatt a Közép-Duna mentén nem volt legio-állomás; a római emlékek, melyek Felső-Pannoniában találhatók, mind későbbi korból származnak. Így tehát e korban Pannoniág a Duna csak Eszéktől (római neve Mursa) Zimonyig határolta, s csak Traianus terjesztette ki Dacia meghódítása után e tartomány határait északra is a Dunáig. Mommsen szerint Pannoniának északi határát e korban a Dráva, Fröhlich Róbert szerint a Száva alkotta, bár ez utóbbi is elismeri, hogy a Dráva-Száva köze szövetséges viszonyban állott. A pannoniai legióknak Poetovio (Pettau), Emona (Laibach) Siscia és Sirmium (Mitrovicza) volt állomáshelyük; a tartomány a Szávától délre, a mai Bosznia nagy részére is kiterjedt. A vidék itt is a római cultura hatása alá került, a latin nyelv gyorsan elterjedt, s az irodalom nemesebb eszméket is terjesztett. Mindazáltal még Augustus uralma alatt terjedt ki a római uralom Magyarországra, csakhogy nem délről, hanem nyugat felől. Carnuntum (Nemet–Óvár) ugyan még ekkor noricumi helység volt, de már megvolt; ugyancsak Augustus alapította Scarbantiát (Sopron), s a római limes talán a Balatonig terjedt.


A saalburgi vár alaprajza.
(a = külső bástya; b = sánczok; c = széles út csapatok számára, via angularis; d = főkapu, porta praetoria; e = porta principalis dextra; f = porta principalis sinistra; g = porta decumana; h = praetorium, a fővezér lakása; i és k = épületromok; l = kis szentély; m = kút; n = hosszas épület három kapuval; o = négyszögű bástyatorony.)


A forum romanum mai képe keletről tekintve.


A forum romanum keletről tekintve.
(Képzeleti helyreállítás.)

Drusus halála után a galliai legióknak Tiberius állott az élükre, s bár Kr. e. 8-ban és 7-ben (u. c. 746–747) az Elbáig hatolt, csak névleg hódította meg Germániát. A Rajna vidékét a sok háború kimerítette, s csak nehezen lehetett a sereg élelmezéséről gondoskodni. Valószínű, hogy az óvatos császár sem akart koczkázattal járó nagy háborúba fogni. Megelégedett azzal, hogy mint a birodalom határainak kiterjesztője, jogot nyert a város pomoeriumának kitolására is; Tiberiust pedig visszahívta Rómába és maga mellett tribunussá nevezte ki. Germaniát több éven keresztül kisebbrangú tisztek tartották féken. Gnaeus Domitius Ahenobarbus, Nero császár nagyapja, a meghódított területre a Majna folyó mentén egy germán törzset, a hermundurokat telepítette le, kik a római nép barátaiként műveltségét terjesztették azon a vidéken.


Drusus diadalíve Rómában.

Időközben viszály tört ki a császári családban. Drusus elhúnyta óta Livia csak Tiberius érdekében érvényesítette befolyását; mivel pedig Julia lenézőleg bánt Tiberiussal s tőle született egyetlen gyermeke csecsemő korában meghalt, Agrippától született fiait ajánlotta Augustusnak kegyébe. Gaius tizennégy, Lucius tíz éves volt, midőn Tiberius visszatért Germaniából, s az előbbi már táborban szolgált. De Augustus kénytelen volt Juliát feslett élete miatt Rómából örökre száműzni (Kr. e. 2); bár nem lehetetlen, hogy szigorúságát Livia féltékenysége idézte elő. Fondorlatát azonban nem jutalmazta siker, mert az anya távollétében a nagyapa fokozott szeretettel övezte gyermekeit. Tiberius már előbb oly rosszul érezte magát a palotában, hogy Augustus kivánságát megtagadva, nem ment a keletre Róma befolyásának biztosítása végett, hanem mogorván önkéntes számkivetésbe vonult s nyolcz éven át (Kr. u. 2-ig) Rhodos szigetén tartózkodott. Magányában görög irodalmi és philosophiai tanulmányokban keresett vigasztalást, bár a hagyomány szerint jövendőmondókkal is körülvette magát, s velük együtt kutatta jövendő sorsát. Mikor engedelmet kért a visszatérésre, Augustus csak Livia esdeklő szavára bocsátott meg neki. Az armeniai viszonyok rendezésére Augustus Kr. e. 1-ben unokáját, Gaius Caesart küldte keletre, ki Armenia trónjára új királyt ültetett, s Phraates parthus királylyal találkozva, megujították a barátságos viszonyt. Csakhamar azonban fegyverrel volt kénytelen a hűtlen Armeniába törni, hol Artagera ostroma alatt (Kr. u. 2-ben) mély sebet kapott, mely őt Kr. u. 4-ben megölte. Öcscse, Lucius, még két évvel előbb meghalt Massiliában, midőn a hispaniai legiókhoz utazott. Így Tiberiusban ismét fölébredt a remény, hogy Augustus fiává és örökösévé fogadja. A császár elhagyottnak érezte magát; régi barátai és tanácsadói elhaltak, s más tehetséges munkatársak hiányában trónja sem látszott szilárdnak. Mindazáltal a Cinna-féle összeesküvés fölfedezésekor (Kr. u. 4-ben) nagylelkűségével bebizonyította, hogy a triumviratus idejében tanusított kegyetlenségétől teljesen elszokott. Családjának uralmát úgy hitte biztosítottnak, ha több törvényes örököse van; ennélfogva Tiberiust ismét fölruházta a tribunusi méltósággal, a mi annyit jelentett, hogy uralkodó társának tekinti. Vele együtt unokáját, Agrippa Postumust is fiává fogadta, Tiberiustól pedig megkivánta, hogy ugyanigy járjon el unokaöcscsével, Germanicussal, habár neki első nejétől, Vipsaniától, volt egy Drusus nevű fia.


Julia, Augustus leánya.
(Ókori gemma.)


Gaius és Lucius Caesar aranypénze.
(Eredetije Berlinben.)

Tiberius most a rajnai legiók élére állott s megfeszített erővel vezette a germaniai hadmüveleteket. Első táborozása alkalmával (Kr. u. 4) több törzset legyőzött, s ekkor történt először, hogy a római sereg germán földön, Alisóban töltötte a telet. A következő év hadjárata nemcsak nagyságáról, hanem merész mozdulatairól és sikereiről is nevezetes. Tiberius a Lippétől szárazföldön hatolt kelet felé, de egyúttal nagy hajóhadat indított útnak a Rajnán, hogy a német tengeren át az Elbába hajózzék, s az ismeretlen folyón addig evezzen fölfelé, míg a szárazföldi sereggel nem találkozik. A merész terv sikerült, s az Elba balpartján lakó langobardok meghódoltak, sőt a túlsó parti törzsek közül is többen, így a semnonok, keresték a rómaiak barátságát. E gyakori hadmenetek, a germán törzsek óvatossága, hogy nyilt csatát nem koczkáztattak, végre több nép meghódolása Közép-Európát mindinkább római befolyás alá vetette. Róma az Elbáig terjedő germán területet provinciái közé számította; a törzsfők fiai római nevelésben részesültek, s kiséretük közül többen Róma falai közt telepedtek le. Viszont az ubiusok legnagyobb helységében, melynek később Colonia Agrippina (Köln) volt a neve, egy germán eredetű pappal Augustusnak isteni tiszteletet rendeztek be. Tiberius az összes germánokat Róma hatalma alá akarta hajtani, de nem volt meg benne Caesar erélye, s valószinű, hogy a császár sem támogatta eléggé. Augustus jól látta, hogy a monarchiában mindinkább a katonaság játsza az első szerepet. Az ujabban toborzott katonák vagy nagyobb zsoldot és kiváltságokat követeltek, vagy háborogtak, hogy oly sokáig tartják őket a határokon. A polgárok mindinkább vonakodtak a katonai szolgálattól, melynek szigorú fegyelme nagyon keserűvé tette a szolgálatot. Még nem volt fenyegető a veszedelem, de már sejteni lehetett, hogy Róma legkeményebb ellenségei azok a katonák lesznek, kiket a Rajna és Duna mentén foglalkoztat.

Tiberius Kr. u. 6-ban a Duna mellé tette át hadiszállását, hogy előkészületeket tegyen a markomannok ellen indítandó háborúra. E suebus eredetű törzs Maroboduus vezérlete alatt még Drusus támadásai elől keletre vonult, s Boiohemiában (a mai Cseh- és Morvaország területén) a többi germán népek laza szervezetétől eltérőleg erős királyságot alapított. A rómaiak főállomása Carnuntum volt, honnan Tiberius hat legio élén indult nyugot felé, hogy a Rajna felől ép oly erő élén közeledő legatusával, Sentius Saturninussal a Hercynius erdőben találkozva, együtt támadják meg Maroboduust. E hadi terv ép oly merész volt, mint a megelőző évi, s bámulatos, hogy a rómaiak e vad és ismeretlen vidéken egyedül a hermundurok kalauzolása mellett mégis egyesíthették erejüket; nem is a tervezőn múlt, hogy nem érte el czélját. Mert veszedelmes pannoniai lázadásnak jött a híre, s bár a zsákmány szinte kezében volt, Tiberius nem koczkáztathatta a birodalom nyugalmát. Gyorsan egyességet kötött Maroboduussal, a római legiókat visszaparancsolta régi állomásaikra s legalább gyalázat nélkül vonult vissza.

A pannoniai lázadás valóban veszedelmes volt. A pannonok a szomszéd népekkel szövetkezve, egy Bato nevű dalmata és egy Bato nevű breukus vezérlete alatt elárasztották Makedoniát és Istriát, s Augustus csak azzal a nyilatkozattal tudta a szükséges legiókat előteremteni, hogy a katonaszedés miatt fölbőszült népek tíz nap alatt Róma alá érhetnek. A lázadás elfojtása három évig tartó küzdelembe került, mert ugyanekkor a dákok és a szomszédjaik Moesiát is megtámadták. A fölkelők csapatai mindig gyarapodtak, s állítólag 200,000 ember fogott fegyvert. Tiberius Germanicustól támogatva, tizenöt legióval és segédcsapatokkal, körülbelül 150,000 emberrel vonult a lázongó népek ellen; a háborút mindenütt szakavatottsággal vezette s óvatos mozdulatokkal vetett neki véget. A Batinus folyócska (a Varasd melletti Bednya) mellett kivívott diadal Kr. u. 8-ban, a pannonokat meghódolásra kényszerítette; a következő évben a dalmaták is lerakták a fegyvert. Ezentúl Pannonia, mely eddig Illyricumhoz tartozott, az önálló provinciák sorába lépett.

Augustust a hosszas küzdelem nagyon elkedvetlenítette; a nagy katonai monarchia már most elárulta gyöngeségének jelét; a városi lakosság a katonaszedés miatt haragudott urára, a ki így túlélte sokáig élvezett népszerüségét. A családjában előforduló botrányok is annál mélyebben fölháborították, mert mindenféle eszközzel irtogatta az erkölcsi romlottságot. Már Kr. e. 18-ban (u. c. 736) hozott lex de adulteriis érzékenyen sujtotta a házasságtörőket; a Kr. u. 9-ben hozott lex Papia Poppaea pedig kimondta, hogy csak házas emberek és gyermekekkel megáldott tisztes családfők juthatnak közigazgatási hivatalokba; s íme nemcsak leányát, Juliát, kellett régebben erkölcstelen élete miatt száműznie, hanem most ilynevű unokáját is, a kinek kalandjai Ovidiusra is rázúditották a császár haragját, úgy hogy a költő sohasem térhetett imádott Rómájába vissza. Agrippa Postumus is elvesztette kegyét. Augustus azzal igazolta számüzetését, hogy a gonosz és vad lelkületű ifjút mint családfő nem tűrhette tovább Rómában, hol megbotránkoztatta a polgárokat. Bármi volt is ez eljárás oka, Liviának nagy örömöt, Tiberiusnak pedig megnyugvást szerzett.


Rézpénz Quinctilius Varus képmásával.

E szomorú év (Kr. u. 9.) még egy nagy csapással tetézte a császár gondjait. A félig szervezett germán provinciának kormányzása két év óta Quinctilius Varusra volt bízva, ki előbb a gazdag, romlott és szolgalelkű Syriában szolgálván, semmikép sem tudott hivatásának a szegény, de büszke germánok között megfelelni. Egyszerre meg akarta honosítani a római közigazgatás és jogszolgáltatás elveit, bár maga Augustus is csalódott, ha azt hitte, hogy északi alattvalóit már föl lehet szabadítani a tisztán katonai kormányzás terhei alól. A germán törzseket főleg a cheruskusok izgatták föl, a kiknek vezére a pannoniai táborból visszakerült és római lovaggá ütött hőslelkű Arminius volt. A proconsul három legióval vonult a lázadók ellen, a kik azonban nem keltek nyilt csatára, hanem midőn Varus a Wesertől az Ems folyó felé vonult, a teutoburgi erdőben meglepték. Kedvezőtlen helyzetében folyton hátrálni volt kénytelen, s midőn a mocsaras vidéken végre csatára került a dolog, a legiók nagy veszteséggel megfutamodtak. Varus kétségbeesésében saját kardjába dőlt, a germánok pedig három római sasjelvényt ragadtak el. Rómában e hír lesujtólag hatott s az agg császárt erélyes intézkedésekre serkentette. Tiberiussal együtt megküzdött a veszedelemmel, mely északon és a városban lázadással fenyegette. Új csapatokat gyüjtött, bármily kedvetlenül jelentkeztek is a katonák zászlói alá; a Rómában letelepedett gallusokat és germánokat erős felügyelet alá helyezte, s a következő év is előkészületekkel telt el. Szerencsére a gallusok és germánok nem fogtak fegyvert, s Tiberius Kr. u. 11-ben elégséges erővel kelt át Germanicus társaságában a Rajnán. A germán népek szokásuk szerint visszavonultak előle, de ő sem vette váraikat ostrom alá. Néhány héten át minden irányben bebarangolta a nyilt vidékeket, azután lassan visszavonult a Rajnához s ennek védősánczait megerősítette. Pannoniai diadalát nem akarta egy esetleges germán vereséggel elfeledtetni, s Rómában tartott második triumphusával megnyugtatta a polgárokat. A birodalom határát ezentúl nem az Elba, hanem ismét a Rajna jelezte, s Germania mint provincia ezentúl csak a folyammenti területre szorult. Augustus sokáig nem tudta feledni Varus vereségét, melyet maguk a rómaiak is az alliai, cannaei és carrhaei vereséggel hasonlítottak össze. A szomorú hír után hónapokig alig gondozta haját és arczát, s gyakran a falhoz verdeste fejét, kétségbeesetten kiáltva: «Varus, Varus, add vissza legióimat!»


Varus hadmenetében elesett római centurio emlékköve.
Xanten mellett találtatott 1633-ban; jelenleg a bonni múzeumban van. Az eredeti 11/3 méter magas. Az elesett katona neve Manius Caelius, a ki teljes diszben van ábrázolva: fején a corona civica, a homlokát övező széles, arany-csattban végződő tölgylevél-koszorú, melyet a csatában megmentett polgáréletért szoktak volt adományozni; nyakát torques övezi, válláról két nagy armilla csüng le. A tulajdonképeni katonai diszjelvények: a vállak fölött látható két oroszlánfej és a mellen csüngő öt nagy érem (phalerae); a középsőn Medusa feje van kiverve, mellette borostyán-koszorús fők, alul oroszlán feje. Mindezek díszeket szíjak szorítják a pánczélhoz (lorica). Jobb kezében szöllővesszőt (vitis), a centurio-rang jelvényét tartja, a kézcsuklókat karpereczek diszítik. A felirat szövegét így olvassák: M’(anio) Caelio, T(iti) F(ilio), LEM(onia tribu) BON(onia), (legat)O LEG(ionis) XIIX, ANN(orum) LIII S(emis). (ce) CIDIT BELLO VARIANO. OSSA (i)NFERRE LICEBIT P(ublius) CAELIVS T(iti) F(ilius) LEM(onia tribu) FRATER FECIT. – A főalaktól jobbra és balra külön talapzatokon Manius Caelius két felszabadított rabszolgájának feje nyugszik, kik valószinüleg urukkal együtt estek el a germánok ellen küzdve. Az egyiknek felirata: M’. CAELIVS M(anii) L(ibertus) PRIVATS. A másiké: M’. CAELIVS M(anii) L(ibertus) THIAMINVS.

Tiberius a második diadalmenet után a császári provinciák gondját is magára vette; de Augustus Rómában tartotta, a rajnai vidék védelmét pedig az ifjú Germanicusra bízta. Livia mindinkább megbizonyosodott, hogy fia lesz férje utóda; bár szállongtak hírek, hogy a császárt nagyon nyugtalanította Tiberius komor természete, mely rossz szinben tüntette föl jövendő uralmát. Augustus egészsége mindinkább hanyatlott, de munkáját be akarta fejezni, hogy lássa az utókor, mily hatalomra emelte a köztársaságot, s mily tetteket vitt véghez. Ezért harmadszor is censust rendelt el Kr. u. 14-ben, s bár rossz előjelek előzték meg a munkát, hamarább készűlt el, mint ő meghalt. Arról is gondoskodott, hogy tetteinek rövid foglalatja az állami levéltárba kerüljön. Ancyra, a halás phrygiai város, Augustus istenségének tiszteletére templomot emelt, s falára latin és görög nyelven fölvésette az ókor e legérdekesebb okmányának másolatát, mely részletesen fölsorolja a császár vállalatait, viselt hivatalait, kitüntetéseit, bőkezűségét, vallásos kegyeletét és hazafiságát. Az emlékirat (monumentum Ancyranum) ötvennyolcz év eseményeit öleli fel, s a felsorolt nagy tettekkel egy más történeti hős sikerei sem állják ki a versenyt. Az okirat józan és előkelő nyugodt hangja méltó a jelentős tartalomhoz.

Az utolsó nyáron Augustus fölkereste villáit. Egy ideig Tiberius is kísérte utjában, de azután katonai megbízással Illyricumba indult. A császár Asturában vérhasba esett, de felgyógyulva ismét útra kelt Capua felé. Midőn Nolában visszakapta baját, Tiberius halálos ágyához sietett. Livia sem vesztette el lélekjelenlétét; ő terjesztette el a hírt, hogy fia ép jókor érkezett, hogy átvegye a haldokló utolsó parancsait. Augustus Kr. u. 14 augusztus 19-én 77 éves korában halt meg; félszázadnál tovább élt boldog házasságban nagyravágyó nejével. A nép gyanúja, hogy Livia megmérgezte férjét, alaptalan volt; a mint egyáltalán kétséges sok ilyen gonosztett, melyektől a császári ház későbbi története hemzseg. Augustus utolsó óráit részletes pontossággal irják le forrásaink. Már reggel érezte, hogy nem éri meg az estét, s aggódva tudakozódott, vajjon nem kelt-e majd izgalmat a városban halálának híre. Miután megnyugtatták, tükröt kért elő s azt kívánta, hogy fejét és arczát hozzák rendbe. Majd környező híveihez fordult, hogy jól játszotta-e életének szerepét, s egy vigjáték epilogusát eldadogva, fölhívta őket, hogy tapssal búcsúztassák el halálos ágyán. Liviától Tiberius egyik beteg unokája után tudakozódott, s nejének karjaiba esve, már csak annyi ereje volt, hogy emlékébe ajánlja hosszú házasságukat.


A Pantheon keresztmetszete.

Augustus hosszú, békés uralma nemcsak a monarchiát alapította meg; emelte dicsőségét, hogy Rómából fényes nagyvárost teremtett, meg hogy irodalmi műveket sugallt, melyek az óriási birodalom egyetemes szelleméhez emelkedtek. Róma a gallus pusztítás után rendszertelenül fejlődött; szűk utczák és nagy bérházak éktelenítették; a császár megváltoztatta, s büszkén emlegethette uralma végén, hogy téglavárost talált és márványt hagy hátra. Határait a pomoeriumon túl messze kitolva, belevonta a régi falakon kívül keletkezett részeket, s az egészet tizennégy városrészre osztotta. (Kr. e. 8-ban). Építkezéseivel munkát adott a proletariatusnak, s mindenképen igyekezett feledtetni az alkotmányon ejtett csorbát. Szaporította a circusi és gladiatori játékokat, a vallásos és hazafias ünnepeket, a színházi előadásokat. Építtetett csarnokokat, szinházat, fürdőket, vízvezetéket, kutakat, s berendezett hatalmas könyvtárt. Főleg a vallásos építkezésre fordított gondot. A polgárháborúk folyamán és a vallásos érzés hanyatlása miatt roskadozó templomok közül nyolczvankettőt helyreállított, s remek templomot épített Apollónak a Palatinus hegyén. Nem sejtette, hogy épen az ő uralma alatt született távol keleten egy új vallás megalapítója, s hogy ez az új vallás diadalmaskodni fog Róma régi istenein. A városban mindenütt szobrok, oszlopok, diadalívek hirdették Róma gazdagságát és a császárság pompaszeretetét. E fényűzés hizelgett a lakosságnak s mindvégig a császári politika lényeges eszköze maradt.

Első sorban a Palatinus alakult át e városszépítő munkában. Nem a régi királyság emlékei varázsolták ide a palotákat, hanem az a véletlen, hogy Augustus ezen a halmon született, s ide vonzották gyermekkori emlékei. Kezdetben Hortensius egyszerű háza volt a császár lakóhelye; de midőn Kr. u. 3-ban egy tűzvész elpusztította, nagyterjedelmü palota került helyére, melyben az ünnepi fogadótermeken kívül a császári őrség számára is voltak helyiségek. A császárság a forumra is nagy gondot fordított, mert ki akarta irtani a hozzá fűződő köztársasági emlékeket. Nem kimélte meg egy épületét sem, valamennyit fényesen átépítette. Augustus a maga nevére is alapított egy forumot Mars Ultor templomával, s a nagy urakat is buzdította, hogy szépítsék a várost. Legkiválóbb munkatársa e téren is veje és barátja, Agrippa volt, ki a circus maximus terén nagy fürdőt épített, melybe a «Virgo» nevű vízvezeték Rómától hat óra távolságból szállította a vizet. A thermák kiegészítő része volt a Pantheon, a római kupolaboltozatos építészet még ma is fönnálló legkiválóbb alkotása.

Augustus korában a római irodalom szelleme megváltozott. A politikai szabadság árán vásárolt béke átalakította az erkölcsöket, s a kiváló polgárok érdeklődése a közélettől az irodalom felé fordult. A szellem megkivánta táplálékát, s ezért pártolta Augustus oly buzgón az irókat. Rómára most virradt először igazi irodalmi korszak.

E fordulat természetes következménye, hogy a próza elvesztette első rangú szerepét; helyét a költészet foglalta el, mely inkább megfelelt az irodalmi ízlésnek. E kor csak egy nagy prózairót szült; a szónokok elhallgatnak, s a költők hallatják dalukat, folytatva azt az irányt, melyet már az előző korok megszabtak. Az új költők nem állnak szűkkörű nemzeti alapon. A római költészet fénykora a világ meghódításán alapult egyetemes műveltség szellemét leheli. Róma átvette a görög culturát, a görög történetet, a görög philosophiát, s midőn az irók az eszmék terjesztésében történeti hivatásukat betöltik, nem érheti őket jogos szemrehányás, hogy nem volt bennök eredetiség.

Az augustusi kor legkiválóbb költői alakja kétségkívül Publius Vergilius Maro (Kr. e. 70-19). Mantua környékén, az andesi járásban született, s élete csendjét csak az zavarta, hogy Octavianus veteranusai kizavarták apai birtokából. Később a császári udvar busás kárpótlásul neapolisi földbirtokossá tette, s itt szeretett tartózkodni a természet ölében, távol a főváros zajától. Egynéhány kisebb költeményén kívül, melyeknek hitelessége kétséges, három műve tette halhatatlanná nevét. Eclogáiban adott először mintát Rómának pásztori költeményekre. Theokritos ugyan a mestere, de nem volt pusztán utánzója. Élénk érzéke volt a természet iránt, s idylljeibe egyéni érzelmeit is beleszövi. Már ezen bukolikus költeményekben megvolt a költő legkiválóbb művének, a Georgica-nak csírája. A világirodalom e párját ritkító tankölteménye négy könyvben a földmívelésről, fa- és állattenyésztésről, meg a méhészetről beszél. A költő előtt Hesiodos példája lebegett, de műve azért nemzeti szellemet lehel. A multra mutatva elmondja a korcs utódoknak, mint dolgoztak őseik. Gyöngéd lelke szeretettel öleli át a mező lakóit, munkájukat, az egész természetet, a melynek szépségétől szinte megrészegül. E benső érzés teszi e tankölteményt költői remekké.

De a legnagyobb hírt a költőnek utolsó munkája, az Aeneis szerezte, a melyen utolsó simítást nem is tehetett, mert halála meggátolta benne. Aeneasnak, a trójai hősnek utazását beszéli el, kalandjait, megérkezését Itáliába, küzdelmeit Turnussal és a régi latinokkal, míg végre Latinus király veje lesz s a trójai isteneknek új hazát szerez; mert a trójaiak és a latinok egyesüléséből támad később a római nép. A monda e keretébe azonban Vergilius ügyesen beleszövi a római népnek majdnem egész történetét és dicsőíti világuralmi hivatását. Habár a cselekmény a mythos homályában foly le, sűrű az utalás a köztársaság küzdelmeire, a pún háborúkra, a császári birodalom nagyságára és dicsőségére. Az eposzban szüntelen nyilatkozik a nagy eszme, a római nép végzete, mely őt a világ összes népei fölé emeli, s büszkén utal a küzdelmek és győzelmek hosszú sora után Augustus uralmára. A tárgy természeténél és feldolgozásmódjánál fogva az Aeneis még jobban hizeleg a hazafias büszkeségnek, mint Ennius eposza; a görögök iskolájában felnőtt finom társadalomnak kedves olvasmánya lett. A görög és római mondák kapcsolata, a homerosi emlékek és a nemzeti történet legkiválóbb eseményei, az Ilias herosai párosulva Etruria és Latium királyaival, a görög mythologia és a római szertartások, az isteni eredetű hős mint a végzet végrehajtója (bár ép ezért a modern olvasó hiányát érzi benne a férfias önállóságnak): e különböző elemeknek a költő megfelelő részt juttatott, s ügyességét támogatták beható tanulmányai, melyek feladatát megoldani segítettek. De mindenekfölött fordításban vissza nem adható költői nyelve, fenségesen gördülő hexameterei teszik bájossá művét. E tulajdonságaival sikerült egyéni birtokká tenni, a mit másoktól, főleg Homerostól kölcsönzött. Így lett a görög költészetben gyökerező, de római érzést lehelő Aeneis a modern nemzetek eposzainak mintája.

E kornak második kiváló költője Quintus Horatius Flaccus (Kr. e. 65-8). Philippitől megfutva, Rómában kisebb hivatalban tengette egy ideig életét, s lelkének keserűségét humorával enyhítve öntötte első műveibe (epodusaiba és szatiráiba). Vergilius és Varius barátsága 38-ban Maecenas körébe vonta, ki egy tiburmelléki kis földbirtok urává tette. Horatius ezentúl függetlenül élhetett lyrai és elmélkedő múzsájának; személyes szabadságát még Augustussal szemben is megőrizte, a ki közelébb akarta vonni az udvarhoz. Ifjusága eszményéből kiábrándulva, lemondással nézte a világot. Az átalakult politikai helyzetben eltalálta a helyes utat, mint rendezze be életét; s így alakult ki életbölcsesége, melynek alaphangulata a derült irónia. Belátta, hogy Augustus principatusa elkerülhetetlen állami szükség, s így a fejedelem politikájának szellemében, erős hazafias érzéssel hirdette honfitársainak az egyszerűsg és megelégedés erényét. Személye méltóságát mindig megőrizte; s nyugalmát féltve a csendes élet boldogságát magasztalta. Világnézete magában véve önzőnek tünhetnék föl, ha nem szólna minden verséből szeretetreméltóság. Ifjabb éveiben Epikuros bölcseletéhez hajolva, később a stoikusokat pártolva hirdeti, hogy ne zavartassuk meg nyugalmunkat, elégedjünk meg azzal, a mi van; legszebb életörömök a szerelem, a barátság, a múzsák társasága. Eszméit szatiráiban humorosan, az emberek gyarlóságain mulatva, Alkaiost, Sapphót és Pindarost utánzó ódáiban fenséges nyelven, leveleiben szeretetreméltó hangon fejezi ki, mély műveltséggel, finom izléssel, egyszerű nyelven, előkelő formában. E tulajdonságaiért tesz ma is mély hatást olvasóira; ezért maradt mindvégig az utókor legkedveltebb latin költője.

Bármennyire iparkodott Augustus az erkölcsöket javítani, Róma társadalma rohamosan hanyatlott. Gazdag és szegény egyaránt élvezeteket hajhászott, s a szerelem költőit olvasták és hallgatták a legszívesebben. A költők az alexandriai iskola hagyományait követve, distichonokban irt «római» elegiákban énekelték meg érzelmeiket. Ez új iskolának legkiválóbb képviselői Tibullus, Propertius és Ovidius.

Albius Tibullus (Kr. e. 54-19) és Sextus Propertius (Kr. e. 46-15) szerelmük örömeit és bánatát öntötték ki verseikben. Tibullusban több a kellem és közvetlenség, stilusa tiszta, világos, keresetlenül előkelő. Propertius művészete már tudatosabb, s utolsó éveiben komolyabb tárgygyal is megbirkózik. Római Kallimachos akart lenni; lelkesedéssel üdvözölte a készülő Aeneist, s maga is dicsőíteni kivánta Róma hagyományait és emlékeit. Stilusa nem oly tiszta, mint társáé, olykor nehézkes, ódonszerűségében homályos; de verseiben erős képzelet és férfias indulat nyilatkozik.

Leghívebb képviselője kora romlott erkölcseinek Publius Ovidius Naso (Kr. e. 43 – Kr. u. 16), egy rendkívül nagy műveltségű, előkelő lovag, ki a verselés művészetében ritkította párját. Költeményeinek nyelve, szerkezete, rhythmusa elragadta kortársait, de ötletességét és gyors benyomásait ellensúlyozza a műveiben (Heroidae, Amores) nyilatkozó érzékies, üres szerelem. Tréfás tankölteményeit (Ars amandi, Remedia amoris), melyekben a szabad nőkkel kötendő szerelmi viszonyokról és azok felbontásáról irt, szintén mohón olvasta a közönség. Mythosok feldolgozásával (Metamorphoses) komolyabb tárgyhoz is fordult, de itt is gyakran kivillan az útszéli hang. Augustus politikáját csak «Fasti» czímű művével támogatta, de váratlan számüzetése miatt ezt nem fejezhette be. Tomiból (a Fekete-tenger melletti Küsztendzse) küldött levelei (Tristia, libri ex Ponto) férfiatlan panaszszal telvék, nem is tudták meghatni a császárt, s a Rómáért élő-haló költő számüzetése helyén halt meg. A nagy költőt alkotó tulajdonságok: dús képzelet, élénk elbeszélő tehetség, inventio, ragyogó nyelv, mind meg voltak benne; de lelke nem tudott mélyen érezni, s ezért nem is indítja meg olvasóját.

Augustus korának legkiválóbb prózairója Titus Livius (Kr. e. 59 – Kr. u. 17). Pataviumból (Padua) korán került Rómába, hol előkelő körben élt; Augustus is kedvelte, bár az iró nem titkolta köztársasági érzelmeit. Eredetileg 142 köyvre terjedő művéből, melyben Róma történetét alapításától Drusus haláláig (Kr. u. 9) megirta, csak 35 könyv maradt fönn. Jelentősége inkább nagy hazafias vállalkozásában és elbeszélő tehetségében, semmint történetirói érdemeiben gyökerezik. Előzetes tanulmányai nem voltak elég mélyek, hiányosan ismerte Róma törvényeit és hadi szervezetét. Beérte azzal, hogy kiszemelte forrásaiból a felfogása szerint legvalóbbszínű és legelfogadhatóbb adatokat, melyeket nem tudott kellőleg mérlegelni. E módszere szükségkép pontatlanságra, sőt hibákra vezette. Főczélja nem is a kritikai kutatás volt; inkább élénken kivánta megírni az eseményeket, s ezzel ki is elégítette korát; azonkívül föl akarta kelteni a hazafias érzést, a politikailag és társadalmilag hanyatló kort az ősök példájával iparkodott fölrázni. Elbeszélő művészete valóban csodálatra méltó, különösen leirásai, jellemrajzai, szintúgy közbeszúrt beszédei, melyek nagy rhetorikai tanulmányról tanuskodnak. Előkelő nyelve némileg eltér a cicerói hagyománytól, de azért Liviust nagy népszerűség övezte, s a következő nemzedékek első sorban belőle merítették történeti ismereteiket.

Livius kortársa, Gnaeus Pompeius Trogus, még egyetemesebb munkába fogott, a mennyiben az egész világ történetét csoportosította 44 könyvben a makedon uralom köré (innen a czíme: Historiae Philippicae); művét azonfelül sok érdekes néprajzi, földrajzi és természetrajzi kitéréssel tarkította. Munkájának azonban csak kivonata maradt reánk (Justinus). Az augustusi kor tudósai közül ép oly kiemelkedő alak volt Marcus Verrius Flaccus, mint Cicero korában Marcus Terentius Varro. Legnagyobb munkája (de verborum significatu) az első latin nyelvű lexicon, mely elavult szókat, régi állami és vallási intézményekre vonatkozó kifejezéseket magyarázott.26 Említést érdemel Marcus Vitruvius Pollio is, ki az építészetre vonatkozó művében becses anyagot gyűjtött össze görög források és személyes tapasztalatai alapján.

Az augustusi kor görög irói közül kiváltak: a damaskosi Nikolaos, Herodes király ügyvivője és barátja, a kinek 144 könyvre terjedő egyetemes történetéből kivonatosan fönmaradt Augustus életrajza; a siciliai Diodoros az ó-kor történetét Caesar galliai hadjáratáig irta meg; a halikarnassosi Dionysios 22 évig tartózkodott Rómában, s művei közül a Róma régiségeire vonatkozó volt a legjelentékenyebb, melyben a legrégibb kortól a pún háborúkig haladt; végre Strabon földrajzi munkájával vált nevezetessé. Sokat utazott, Kr. e. 29-től kezdve egy ideig Rómában élt, majd visszatérvén hazájába, Amaseiába, itt irta meg mai napig fönmaradt híres geographiáját.


  1. Maga mondja magáról: «Praestiti omnibus dignitate.» (Res gestae divi Augusti, VI. 21.)[VISSZA]
  2. E nagyszabású szótárból a Kr. u. második század egyik grammatikusa, Sextus Pompeius Festus, húsz könyvre terjedő kivonatot készített, s a compendiumokat kedvelő korban az eredeti nagy munka elveszett. Festus művét egy Nagy Károly-korabeli szerzetes, Paulus Diaconus, rendkívül szűk keretben újra összevonta; a szókat magyarázó fejtegetéseket elhagyta s csak a megfelelő értelmezést őrizte meg, de legtöbbször Festus szövegezésében. Csak ez a kivonat maradt meg teljesen, Festus művéből csupán az M-V betűket tartalmazó rész, s ez is nagyon fogyatékosan. A római régiségekre oly becses kivonat legjobb kiadása magyar tudósnak köszönhető: Ponori Thewrewk Emil bocsátotta közre a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával.[VISSZA]