NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
IV. KÖTET: A NÉPVÁNDORLÁS KORA – AZ ISZLÁM
III. RÉSZ: THRÁKOK
V. A dákok           VII. A germán hőskor

VI. FEJEZET.
Dacia meghódítása.

A következő tíz év alatt azután háborítatlan maradt a birodalmat Daciától elválasztó limes. Nerva nyugodt uralkodása megfelelő küszöbéűl szolgált annak a fényes és boldog korszaknak, melyről Trajanus nevével kapcsolatban emlékezik a világtörténelem. A katonai nevelést nyert és hadvezéri tehetségekkel megáldott Trajanust legfőképen a birodalom pénzügyi viszonyai késztették hódításra. Elődei többé-kevésbbé folyvást pénzügyi bajokkal küzdöttek. Nem is csoda; a római birodalomnak, e roppant katonai államnak kormányzása óriási összegeket nyelt el, s ha Vespasianus kissé nagynak tetsző vágyat táplált is, midőn a birodalom összes szükségleteinek fedezésére 40,000 millió sestertiust (mintegy 9000 millió korona) óhajtott volna, épen nem mondhatni, hogy túlzott. Trajanus sem birta meg e rengeteg kiadásokat s épen ezért gondolt Dacia meghódítására, melynek gazdagságáról mesés hírek szárnyaltak. Dacia megtámadására jó ürügy volt a lealázó adó, melyre a dákok évről-évre igényt tartottak; továbbá az a körülmény, hogy hatalmuk és elbizakodottságuk nőttön-nőtt.

Az előkészületek már a 100. év telén megtétettek, hogy a hadjárat a rá következő tavaszszal megindítható legyen. E czélra Trajanus leginkább a közel eső pannoniai és moesiai legiókat mozgósította. Hét legió osztozott a dákok ellen vívott harczok dicsőségében: a I. Italica, melynek az alsó moesiai Durostorum (a mostani bolgár Drszter, törökül: Silistria), a I. Minerva, melynek az alsó-germániai Bonna (Bonn), a I. Adjutrix, melynek az alsó-pannoniai Aquincum (Ó-Buda), a IV. Flavia, melynek a felső-moesiai Singidunum (Belgrád), a V. Macedonia, melynek az alsó-moesiai Troesmis (Hirsova), a VII. Claudia, melynek Felső-Moesia fővárosa Viminacium (Kostolac) és a XIII. Gemina, melynek a felső-pannoniai Carnuntum (Hainburg) volt állomáshelye, úgy hogy az összes hadsereg számát, ha a legiók segédhadait is hozzá vesszük, körülbelűl 100,000 emberre tehetjük.

A gyülekező hely Viminacium, Felső-Moesia fővárosa volt. Ide érkezett Trajanus is, hogy személyesen vezesse a hadat. Kiséretében találjuk L. Licinius Surát, kinek tiszteletére Trajanus hálából, hogy őt uralomra segíté, fürdőket emeltetett, s kinek széles körű tudománya nagy tekintélyben állott. Itt látjuk Qu. Glitius Atilius Agricolát, Pannonia császári helytartóját, M. Laberius Maximust, a Domitianus alatt is magát kitüntetett hadparancsnokot, mindkettőjüket az első háború szerencsés befejezése után consuli méltósággal ruházta fel a császári kegy. Claudius Livianus, a testőrség parancsnoka s Lusius Quietus, a mauretánok fejedelme, ki segédhadaival önkéntesen állott a római zászló alá, egészítették ki Trajanus vezérkarát.

Trajanus a hadsereg zömével a Lederata (a szerbiai Rama) mellett vert hajóhidon a Dunán átkelvén, Arcidava, Centum Putei, Bersovia, Aizizis és Caput Bubali helyeken át Tibiscumba ért, hol csatlakozott hozzá az a szárny, mely Tsierna mellett szállva át a Dunán, Ad mediam, Pretorio, Ad Pannonios, Zeugma és Masclianis nevű helységeken keresztűl jutott Tibiscumba, mely csaknem a Vaskapu-szoros torkában feküdött. A hadsereg vonulása közben rendkívül nagy gondot fordított hadi utak építésére; hidakat vert s alkalmas pontokon castrumokat emelt. Óvatosan is kellett haladnia, mert a hegyek között lappangó ellenség támadásának minden nyomon ki volt téve.

Decebalus készülődéseiről mit sem tudunk; úgy látszik, teljesen tisztában volt a veszély nagyságával, mert mielőtt a harcz megnyilt volna, a germán búrok egy követségét küldé Trajanushoz, mely kérte őt, hogy vonuljon vissza s hagyja nyugton őket és szövetségeseiket. Azonban Trajanus tántoríthatatlanúl ragaszkodott azon elhatározásához, hogy fegyver döntsön Dacia sorsa felett. Még a 101. évben megütközött a dákokkal; de ez ütközet jelentéktelen lehetett. A tél közeledtével hadait jól elsánczolt erődökben elhelyezvén, maga Moesiába vonult.


Trajanus szobra Nápolyban.

A pihent hadak mindjárt a következő tavaszszal Tapae mellett állottak szemben Decebalus seregével. A csata mind a dákokra, mind a rómaiakra nézve nagy veszteségekkel végződött. Midőn a rómaiak táborában a sebesülteknek szükséges kötelékek elfogytak, Trajanus saját ruháit rendelte e czélra. De Decebalust is annyira megtörte e véres ütközet, hogy a béke megkötése végett követség által Trajanustól személyes találkozást kért. E követség – nem miként az ütközet előtti – előkelő dákokból állott. Ezeknek meghagyta Decebalus, hogy ha a találkozást nem sikerül kieszközölniök, legalább arra birják rá Trajanust, hogy követeket küldjön a dák táborba a békealkudozások megkezdésére. Trajanus az első feltételt el nem fogadván, L. Licinius Surát és Cl. Livianust bízta meg, hogy Decebalusszal értekezzenek.

Azonban e békekisérletnek sem lett eredménye, mert Decebalus, valószínüleg csak időt akarván nyerni, Trajanus küldötteivel szóba sem állott. Ekkor Trajanus beljebb hatolt a hegyek közé, egyik magaslatot a másik után kerítette birtokába, elfoglalta a dákok sánczműveit, melyek között számos fegyvert, hadi gépeket és foglyokat talált s hatalmába ejtette a Cornelius Fuscus elvesztette római zászlókat. Lusius Quietus ezalatt más oldalról hatolt be a bérczek közé és számos ellenséget vágott le, de még többet fogott el. A háború mindkét részről nagy elkeseredéssel és kegyetlenséggel folyt; a rómaiak az elfoglalt dák sárkányokkal és fegyverekkel megterhelt szekereket vontatták keresztűl a foglyokon s ezeket kerékbe törték, míg a dák nők égő fáklyákkal sütögették a foglyúl esett római katonák testét. Trajanus mindinkább közeledett Decebalus székhelyéhez, Sarmizegethusához, mely a mai Várhely vidékén, a kies hátszegi völgyben terült el, s midőn ennek közelében egy fontos erődöt elfoglalt, s midőn Laberius Maximus Decebalus nővérét elfogta: a dák király megrémült és kész volt bárminő föltétel alatt a békét megkötni, nem azért ugyan, hogy megtartsa, hanem hogy legyen ideje erejét ismét összeszedni. A béke pontjai a következők voltak: Decebalus Rómával szövetségi viszonyba lép, ennek barátait és ellenségeit a maga barátaiúl és ellenségeiül tekintendi; miután pedig igen sok római katona szolgált hadseregében, ezeket el kellett bocsátania s tiltva lőn zsoldjába rómaiakat fogadnia; kötelezte magát, hogy az elfoglalt fegyvereket és hadigépeket kiszolgáltatja, a nála volt építészeket és foglyokat szabadon bocsátja, erődeit lerontatja s a tőle elfoglalva tartott idegen földeket visszaadja. E békepontokat aláírván Decebalus, maga is megjelent a római táborban s eldobván pajzsát, hódolata jeléül Trajanus lábai elé borúlt.

Decebalus előkelő dákokból követséget alakított, mely a római senatusnak megvigye hódolatát s kérje a békekötés megerősítését. Trajanus pedig, miután Sarmizegethusában és több fontosabb helyeken őrséget hagyott hátra, gazdag zsákmánynyal megrakottan visszatért Itáliába.

A dák király küldöttei a senatus elé vezettettek, letették fegyvereiket s mint hadi foglyok kezeiket mellükön keresztbe tévén, kifejezést adtak hódolatuknak; miután a senatus szentesítette a békepontokat, fegyvereiket visszanyerték. Trajanus még a 102. évben megtartá a diadalmenetet s fölvette a Dacicus melléknevet. Ez alkalommal a szinházakban nagyszerű gladiatori játékokat rendeztetett s megengedte, hogy a szinpadon tánczosok (pantomimusok) is fölléphessenek.

Mindamellett előre látható volt, hogy a Decebalusszal kötött béke nem lesz tartós. Hogy is mondhatott volna le könnyen oly fejedelem a függetlenségről, ki sohasem hódolt embernek. A békeszerződésnek csak oly feltételei is, mint az, hogy a rómaiakat el kellett szolgálatából bocsátania, hogy erődeit le kellett romboltatnia s a meghódított területet visszaadnia, egy perczig sem hagyták nyugodni azt az uralkodót, kitől ez ideig csak pénzen vásárolhattak a rómaiak békét. Mintha arról lett volna meggyőződve, hogy az oroszlánbarlangba sok lábnyom vezet, de vissza kevés.


A dákok Tapae nevű erőssége.
Dombormű Trajanus diadaloszlopán.

És csakugyan alig adta át magát Trajanus a pihenésnek s megszokott élvezeteinek, alig találta magát otthon Augustus forumán és a liviai csarnokokban, midőn híre jött, hogy a dák fejedelem ismét készül, hogy római szökevényeket fogad zsoldjába, az erődöket megint helyreállíttatja, szomszédaihoz követségeket küldöz s azoktól, kik korábban nem tartottak vele, földterületeket foglal el. Átrontott a Tiszán s megtámadta régi ellenségeit, a jazygokat, kiket pedig megtámadnia megtiltotta Trajanus. A senatus ennélfogva ismét ellenségnek nyilvánította őt s Trajanus bosszúra gerjedvén, régi elhatározását gyakran hangoztatá: «Úgy segéljenek az istenek, a hogy Daciát római provinciává teszem!» Megint személyesen vette kezébe a hadak vezérletét és nem bízta ezeket alvezérekre.

Már a 104. év tavaszán új készületeket tőn Trajanus s az alsó Duna mellékére összpontosította a haderőt, hogy az a támadásra minden pillanatban készen legyen. Ekkor már nagyszerű hadi út vezetett a Fekete-tengertől Galliáig, melynek a Majnától a Fekete-erdőn keresztűl a Duna mentén húzódó részét Trajanus építtette ki. Ő volt az, ki az imperatorok közt először vette behatóbb szemügyre a barbár fajok egyöntetű jellemét s félt ezeknek eshetőleges egyesülésétől; a miért is a birodalom minden eszközeit felhasználta arra, hogy e nyers néptörzseket lehetőleg elkülönítse egymástól. És e tekintetben az egész limes hosszában elhelyezett castra stativák s az ezekben állomásozó hadak kitünő zálogául szolgáltak a birodalom biztonságának.

Trajanus most már határozottan végképen meg akarta törni Dacia hatalmát s azt egyszersmindenkorra a birodalomhoz csatolni. Dacia sorsa élet-halál kérdéssé vált. Mi sem mutatja ezt jobban, mint Trajanusnak az az elhatározása, hogy az al-Dunán állóhidat veret. E világra szóló mű építésével Trajanus a kor egyik legnagyobb építőmesterét, Damascusi Apollodorust bízta meg, ki azt még a második hadjárat megkezdése előtt, 103–104-ben általadta a forgalomnak. Állott e világhírű híd a mai Turnu-Severinu és a szerbparti Kladova között, hol alacsony vízálláskor pillérjeinek romjai mai napig is láthatók. (Képét ld. III. k. 508. l.) Apollodorus mindenekelőtt a balparton beszögellő földnyelvre állított fel két oszlopot, melyek közt csatornát húzván, a víztömeg nagy részét oldalra vezette, miáltal magában a mederben sekélyebbé vált víz munkája felét megkimélte. Maga a hid húsz tömör kő- és téglafalazatból álló oszlopon nyugodott s az alapfalakat nem számítva, 150 láb magas és 60 láb széles volt. Alatta a legnagyobb árvizek idején is közlekedhettek a hajók. Az oszlopok 170 lábra állottak egymástól s úgy látszik, csak fa-szerkezettel voltak összekötve. Mindkét hidfő erődítési védművekkel volt biztosítva. Hadrianus, ki egészen Augustus tanácsát követte, hogy a birodalom határát nem kell a Dunán túlra terjeszteni, később lehányatta a híd boltozatait s még századok múlva is hirdették a habokból kimagasló pillérek romjai az építőművésznek és urának nagy szellemét.

Valószinű, hogy Trajanus Daciába a második hadjárat alkalmával, melyben P. Aelius Hadrianus, a későbbi császár is részt vőn mint a I. Minerva legio parancsnoka, az Olt folyó mentén nyomult fölfelé; erre mutat az ennek partjain alapított Castra Trajana is.

Az a körülmény, hogy a dákok közül számosan átpártoltak a rómaiakhoz, Decebalust még egy békekisérletre késztette. Természetesen eredmény nélkül. Összegyüjté tehát seregét s felhívta a szomszéd népeket, hogy – saját jólétökért is – nyujtsanak neki segítséget. Midőn pedig meggyőződött, hogy a császár élet-halál harczot készűl vívni, a legvégső és legkétségbeesettebb eszközökhöz nyúlt. Seregében sok római szökevény volt; ezek közűl néhányat oly titkos utasítással küldött a rómaiak táborába, hogy Trajanust, kihez bárki is akadály nélkül közeledhetett, orozva gyilkolják meg. De ez a terve dugába dőlt. Más cselhez folyamodott. Alkudozás ürügye alatt magához hivatta az egyik római tábornokot, Longinust, s midőn ez nála megjelent, elfogatta és Trajanus tervei felől vallatni kezdte. Longinus nem árult el semmit. Ekkor a dák azt izente Trajanusnak, hogy oly föltétel alatt szabadon bocsátja Longinust, ha Trajanus országát a Dunáig birtokában hagyja s hadi kárpótlást fizet. A császár kétértelműleg válaszolt; nem kevésbbé féltette vezérét, mint a mennyire gyűlölte az aljasságot. Longinus, hogy urát e nehéz helyzetből kimentse, szolgáját, ki mérget csempészett be neki, Trajanushoz küldvén, római elszántsággal ürítette ki a méregpoharat. Decebalus most arra kérte Trajanust, hogy szolgáltassa ki a szabadost, ő Longinus holttestét és tíz foglyot ad cserébe. De Trajanus nem adta ki vezérének hű szolgáját.

Kezdetét vette a harcz. A jazygok és búrok Trajanushoz való átpártolása eldöntötte a hadjárat sikerét. A hegyszorosok, melyeket a dákok emberfölötti megfeszítéssel erősítettek és védtek, egymásután a rómaiak kezébe kerültek s a legiók minden mozdulatát dák vér jelezte. Úgy Trajanus, mint katonái vakmerő vitézséggel harczoltak; egy lovast súlyosan megsebesítve vittek el a harcz mezejéről, azon reményben, hogy élete még megmenthető. Ez, mikor érezte, hogy számára már nincs segítség, visszatántorgott a csatába s ott hősileg küzdve vérzett el. A királyi székhely kétségbeesett küzdelem után elesett, s midőn Decebalus látta, hogy csak szolgaság és halál közt választhat, kardjába dőlt. Az előkelő dákok, üszköt vetvén házaikra, követték uralkodójuk példáját; némelyek kardjokat meríték szivökbe, mások méreggel vetettek véget életöknek. Egy részök azonban, a szabadság érzete által hajtatva, elhagyta ősei honát s kiköltözött a független törzsek közé, úgy hogy Dacia szinte egészen elnéptelenedett.

Ez volt a vége Trajanus daciai hadjáratainak, melyeknek elseje 101–102-ig, másodika 104–107-ig tartott.

Decebalus feje győzelmi jelül Rómába vittetett. Kincseit is megtalálták, melyek a Sargetia (Sztrigy) folyó medrében voltak elrejtve. A monda szerint Decebalus e folyót hadi foglyok által más mederbe vezettetvén, ezüstjét, aranyát és ékszereit, melyeknek nem árthatott a víz, ide ásatta el s a vizet ismét ráereszteté. A titokban részeseket aztán megölette, hogy semmit el ne árulhassanak. De egyik közülök elmenekűlt s ez a rómaiak fogságába jutván, megmutatta a kincsek rejtekhelyét.

Trajanus az imperatori czímet ötödízben fogadván el s Daciát a római birodalomba bekebelezvén, miután a győzelem örök emlékére a Duna mellett Nicopolis (ma Nikápoly) várost alapítá, visszatért Rómába, hol nagyszerű diadalmenetet tartott, s oly rendkívűl fényes győzelmi ünnepélyeket rendezett, minőket sem azelőtt, sem azután nem látott többé az örök város. A világ minden részeiből, még Indiából is, követségek jöttek, hogy kifejezést adjanak szerencsekívánataiknak. 123 nap egymásután dicsőítették a nagy eseményt színi előadások, melyekben 11,000 szelid és vadállat esett áldozatúl 10,000 gladiatornak.

A dákok felett vívott győzelmének legfényesebb emlékét Trajanus a már Domitianus által megkezdett s általa a dák zsákmányból fölépített s nevéről elnevezett forumban hagyta fenn. Oly bámulatos nagyszerűséggel épűlt ez a tér, hogy Constantinus császár két századdal későbben megdöbbenve legeltette a szem nem látta, fül nem hallotta óriási arányokon tekintetét.

Római-germánkori fegyverek, edények és ékszerek.


1. Vimose-i kétélű vaskard.
A kopenhágai múzeumban.


2. Római vaskard (gladius), találták Bonn mellett, a Rajnában.


3. Vimose-i egyélű vaskard.
A kopenhágai múzeumban.


4. Vimose-i kard.
Az odensei múzeumban.


5. Aczél tőr pengéje.
Lelőhelye Speyer.


6. Római lándzsacsúcs.
Találták a Rajnában. A mainzi múzeum tulajdona.


7. Vas lándzsacsúcs.
Sigmaringen vidékéről. Az itteni múzeumban.


8. Rövid lándzsacsúcs.
Norvégiából.


9. Görbe pengéjű vaskés.
A berlini múzeumban.


10. Kés Dél-Norvégiából.


11. Vas csiptető.
A boroszlói múzeumban.



12, 13. Ajtózárók.
A boroszlói múzeumban.


14. Pajzsdudor déli Norvégiából.
Vasból. 10 cm. magas.


15. Urna meander-vonal díszszel.
Szászországi lelet.


16. Korongon készített agyagedény.
A mainzi múzeumban.


17. Urna.
A berlini múzeumban.


18. Korongon készített agyagedény.
A mainzi múzeumban.


19. Urna.
A hannoveri múzeumban.


20. Ércz-lemez, csüngő díszekkel. Lószerszám alkatrésze.
A speyeri múzeumban.


21. Bronz fibula. Alsó nézet. Hársfalevél-díszszel.
A hamburgi múzeumban.


22. Fibula, a mainzi múzeumban.


23. Fibula, a hannoveri múzeumban.


24. Bronz fibula.


25. Fibula, lelőhelye Ulm.


26, 27. Fibula-lemezek.
A regensburgi múzeumban.


28. Leveles motivumokkal díszített lemez.
A karlsruhei múzeumban.


29. Csüngő dísz.
A mainzi múzeumban.


30. Ezüst karperecz töredéke.
A schwerini múzeumban.


31. Ezüst karperecz.
Az elbingi múzeumban.



32, 33. Bronz merőkanál.
Lelőhelye Pyrmont.


34. Bizonytalan rendeltetésű bronz lemez, gazdag díszítéssel.


35. Bronz fibula.
Lelőhelye Oliva.

Dacia elfoglalása után azonnal kezdetét vette a telepítés. Minthogy a második hadjárat rettenetes pusztításai és a dákok kivándorlása következtében a tartomány szerfölött elnéptelenedett, Trajanus a világ minden részéből gyarmatosokat hívott ide. A tartomány főútvonala 107-ben elkészűlvén s D. Terentius Scaurianus 110-ben Sarmizegethusát újra megalapítván, minden felől új lakosok özönlöttek Daciába.

Mintegy 19 útvonal mozdította elő a közlekedést s ez útak részint a provincia belső részeit kötötték össze, részint pedig a szomszéd Moesiából ágaztak be vagy irányultak oda. Legfontosabb volt köztük az, mely Lederátától (Rama) kiindulva Tibiscumon (Jaász és Zsuppa közt) és Apulumon át Porolissumig haladt. Élénk kereskedelmi útvonal volt a Tsierna–Tibiscum–Sarmizegethusai út is, mint a melyen leghamarabb lehetett a tartomány belsejét megközelíteni.

Nevezetesebb castrumokat emeltek a rómaiak: Apulumban (a mai Gyula-Fejérvár), Porolissumban (Mojgrád) és Sarmizegethusában (Várhely). A tartomány védelme a I. Adiutrix, a V. Macedonia, VII. Claudia és XIII. Gemina nevű legiókra nehezedett.

A harmadik század elején a tartományban már öt, itáliai joggal felruházott város virágzott, t. i. Colonia Zernensium (Orsova), melyet még Trajanus alapított, Sarmizegethusa, Napoca (Kolozsvár), Apulum és Potaissa (Torda). Ezenkívül voltak még egyszerű municipiumok, praefecturák, civitasok, pagusok és vicusok.

A tartomány fővárosának, Sarmizegethusának nevezetesebb középületei voltak: a mintegy négyezer embert magába fogadó amphitheatrum, a közfürdő, a mithraeum vagyis a Mithra nevű keleti istenség számára épített templom. Apulum legkiválóbb épületei voltak a castrumban a Templum horologiarum (nyilvános óra), továbbá a forum, melyen Jupiter Conservator és Aesculapius templomai, Aeternus isten közkútja, Marcus Aurelius és Commodus szobrai állottak és végül a polgári és katonai fürdő. Nevezetes helység volt Alsó-Ilosva is, hol castrum, praetorium, katonai épületek, fürdők stb. voltak.

Az ipartestületi szellem fejlettségére mutatnak azok az egyesületek, melyek nagy számmal létesűltek Daciában. Ilyenek voltak: az utriculariusok collegiuma (tutajosok), hajósok, bérkocsisok, műlakatosok, kovácsok, asztalosok és ácsok (collegia fabrorum), takácsok (centonarii), dendrophorok (fausztatók).

Dacia a világ minden részéből berendelt telepesekkel népesíttetvén be, a római isteneken kívül meghonosultak a keleti népek istenségei is. Az egyiptomi Isis és Serapis, a sémi Bál vagy Bél, az arab Manavat s a persa Mithra, mint a fenmaradt emlékek tanúsítják, nagyszámú hívekkel dicsekedtek.

A feltünő virágzásra emelkedett ipar és kereskedelem mellett különösen a bányászat az, mely Daciában kiváló figyelmet érdemel. A petrisi, dévai, tordai, bukovai kőbányák, a teleki és gyalári vasbányák s a kis-bányai, körösbánya-rudai, fericsel-magurai, magyarhegyi, nagyalmási, korábiai, zalatnai, vöröspataki, offenbányai és érczpataki aranybányák szorgalmas míveléséről nemcsak egyes feliratos kövek, hanem határozott nyomok is bizonyságot tesznek. A bányászat élén a procurator állott, ki nagy hivatalos személyzet fölött rendelkezett.

Maximinus császár 239 körül a gótok és szarmaták gyakori becsapásai ellen, Erdély északnyugati határszélén, a Szamos és Körös folyók közt limest építtetett. Ez volt a limes Dacicus, melynek castellumait és sánczait Torma Károly híres tudósunk nemcsak constatálta, hanem egy feliraton a «regio transvallumot» (sánczon túli vidék) is megtalálta.

Azonban a limes nem védhette meg a gazdag tartományt. A gótok becsapásai mind sűrűbbek lettek; Decius császár 251-ben Moesiában csatát vesztett ellenök s maga is ott maradt a csatatéren. Gallienus már alig tudta védelmezni Daciát s egy író szerint e tartomány a birodalomra nézve már akkor elveszett. A vitéz Aurelianus, bár fegyvereit mindenütt győzelem kísérte, Daciát 274-ben végleg feladta, s a városokból és falvakból kitelepítvén a rómaiakat, a Duna jobbpartjára, Moesiába költöztette őket által s ezt nevezte el Daciának.

A régi Dacia pedig a germán népek martaléka lett.