NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
IV. KÖTET: A NÉPVÁNDORLÁS KORA – AZ ISZLÁM
IV. RÉSZ: GERMÁNOK
II. SZAKASZ: GERMÁN ÁLLAMALAKULÁSOK
XV. A nyugati gótok országa           XVII. A burgundok országa

XVI. FEJEZET.
A keleti gótok országa.

A hunn birodalom bukása után Attila örökségén vagyis a mai Magyarország földjén germán népek osztozkodtak meg. Legelsők a keleti gótok voltak, a kik a maguk részét biztosítani iparkodtak. Három vezérök ilyen renddel helyezte el népét Pannoniában: Valamir a Scarniunga (Sárvíz?) és Aqua-Nigra (Karassó?) folyók közt, Theodemir a Pelso (Balaton) nevű tó mellett, Videmir pedig közbűl.

Ez az elhelyezkedés számbavette az ellenséges támadást, mely a keleti gótokat a hunnok töredékei, a gepidák és alánok részéről fenyegette. Hadilábon kellett állniok, s kétszer is megverték egymásután Attila utódait, míg végkép kiszorították szállásaikból, melyeket azután a gepidák vettek birtokukba. A gepidák foglalták el Sirmiumot s a Dráva és Száva közét is, mi által a keleti gótok szomszédságába jutottak.

A Drávától északra fekvő Pannoniát a keleti gótok nem mint ellenség szállották meg. Marcianus császártól kértek és kaptak rá engedelmet, hogy ott lakhassanak. Az ilyen kérelemnek sajátságos módon adtak súlyt a barbár népek s ezt a szokást híven követték a keleti gótok is. A kérelmező nép tűzzel-vassal látogatott át a birodalom területére, mint a hogy azt Valamir is tette. Erre a császár követeket küldött a gót uralkodóhoz, kik felpanaszolták a szövetség megszegését s egyúttal évi fizetést igértek annak pontosabb megtartására. Valamir ezt nemcsak elfogadta, hanem bocsánatot is kért, azt a kifogást hozván fel mentségűl, hogy nagyszámú népe nyomasztó szükséget szenvedett élelem és ruházat dolgában, minélfogva kénytelen volt azt fegyverrel megszerezni számára.

Ez is mutatja, hogy a keleti gótokat már nem volt képes táplálni a kiélt és romokban heverő Pannonia, a szomszédos népek meg annyira ki voltak már rabolva, hogy azok meglátogatása nem sok zsákmánynyal kecsegtette őket. 483 körül már Sirmium is függésbe kerül tőlük s a gepidák itteni királya, Traserich elismeri fenhatóságukat. De úgy látszik, ez a szolgai viszony nem volt ínyére s titkon szövetségre szólította fel a tiszamelléki gepidák királyát, Gunderichet, hogy segítsen neki a gót igát lerázni. A keleti gótok nem várják be a támadást, fölkerekednek s először Gunderichet verik meg a mai Vinkovcze mellett elterűlt Ulca tónál (most Palacsa-tó, belőle szakad ki a Vuka folyócska, mely a régi név maradványa), melyet a gepida király biztos védelemnek hitt. Azután Traserichre kerül a sor, kit szintén levernek s ki is végeznek. A birodalom kapuja, Sirmium most már a keleti gótok kezébe kerül s csak vezérre van szükség, hogy azon át a kiéhezett népet kivezesse. Az is csakhamar előáll egy bátor és okos, elszánt és művelt királyfi személyében. Theodorich volt a neve s talán a legnagyobb mindazok közt, a kiket a gót faj szűlt és nagyra nevelt.

A tizennegyedik hajtás volt az Amalok királyi családfáján s hazánk földjén, valahol a Balaton partján látta meg a napvilágot. Atyja Theodemir király volt, anyja ennek ágyasa, a katholikus Ereliva. Mondják, hogy a gótok épen egy nagy győzelmüket ünnepelték (454 tájban), a mikor a királyi ház a kis királyfival megszaporodott. Még kis gyermek volt, midőn mint kezes a császár udvarába, Byzanczba került. Itt kiváló gondozásban és gyengéd nevelésben részesült. Testi ügyességét hadi gyakorlatokkal fejlesztették, ismereteit a művelt környezet előkelő szokásai tágították. A legkitünőbb tanítók iskoláit látogatta, de lenézte vagy elhanyagolta a görög műveltséget s épen a tudományok elemeiben annyira tudatlan maradt, hogy még itáliai király korában is csak úgy tudta görögül a nevét leírni, ha a betűket előbb egy arany lemezen kimetszették. A mint tizennyolczadik évét betöltötte, a császár visszaadta a kitünő ifjút az őt epedve váró keleti gótoknak, s azzal a hittel tette ezt, hogy jóindulata a népet iránta lekötelezi. Valamir csatamezőn esett el; Videmir meg népével kivándorolt Italiába s onnan Galliába; a keleti gótok mindannyian a Theodorich apját ismerték el királyuknak. A vad gótok bámulattal csodálták a fiatal királyfi hatalmas erejét és sudár növését, s Theodorich csakhamar megmutatta, hogy ereit őseinek vitézsége dagasztja. Hatezer vállalkozó társának élén megindult kalandot keresni s meg sem állt Singidunumig (Belgrád), a hol egy szarmata királyt legyőzött s diadaljeleit elszedte. Látva a gótok a királyfi bátorságát, egy szívvel-lélekkel elhatározták, hogy pannoniai nyomoruságos tanyáikat oda hagyják s a byzanczi udvar szomszédságába költözködnek, hol már annyi szövetséges gót csapatot fürösztöttek tejbe-vajba. A mint egynéhány ellenséges betöréssel megmutatták, hogy veszedelmesek tudnak lenni, a császár barátságukat és hűségüket magas áron sietett megváltani; földet és adót kinált nekik s Theodorich parancsnoksága mellett rájok bízta az Alsó-Duna védelmét.


Gót aranyfüggő.
Egészében barbár munka. A szilágysomlyói kincsből 1797.

De a pazar keleti gótok rövid idő alatt elfecsérelték a császár küldötte pénzeket s újra hangosabbakká váltak a panaszok, melyek a kivándorlást sürgették. Végre is Theodemir fölkerekedett táborával a Pelso tava mellől s átkelt a Száván, egyenesen Naissusnak (Niš) tartva. Miután ezt meglepte és elfoglalta, itt rendezte be székhelyét. Egyszersmind társául vette maga mellé fiát s külön hadtest vezérletét ruházván reá, azt a megbízást adta neki, hogy kémlelje ki az előnyomulási vonalat. Theodorich egymásután fosztotta ki Thracia és Macedonia városait s már Thessalonikát vette ostrom alá, midőn Leo császár egyességet ajánlott s a gótoknak letelepedési helyül felajánlotta Macedonia északi részét. A gótok tehát ide telepedtek le s noha e vidék terméketlenebb volt Pannoniánál, mégis minthogy Byzancz és Thessalonika közelebb estek hozzá, a rablásból élő barbárok meg voltak vele elégedve. A császári udvar meg azzal hitegette magát, hogy a keleti gótokkal sikerül majd a birodalomban tanyázó többi barbárokat féken tartania.

A gyáva Zeno császár, kit a bitorló Basiliskus támadása alkalmával Theodorich segített vissza trónjára, pazar kézzel szórta kitüntetéseit a keleti gótok királyára; patriciussá és consullá nevezte ki, megtette őt testőrsége parancsnokává, felállíttatta a forumon lovas szobrát, fiává fogadta s a mellett hogy gazdag és előkelő feleséget igért neki, több ezer fontnyi arany és ezüst kincscsel tisztelte meg. Theodorich ennyi jóindulatért eleinte hálásnak is mutatkozott iránta, midőn trónja visszaszerzésére segédkezet nyújtott. De a hű alattvaló csakhamar félelmetes ellenséggé vált s lángba borította a birodalmat a Bosporustól az Adriáig. Elhamvasztotta a legvirágzóbb városokat s romhalmazzá változtatta egész Thraciát. Nem törődött vele, hogy ez által csak saját népe romlását sietteti, melyet a kiírtott munkás népek ezrei láttak el addig táplálékkal.


Mozaikkép a ravennai San Vitale templomban.
Ábrahám feláldozza fiát az Úrnak.

A császári udvar végre is szégyenteljes és lealázó egyességet volt kénytelen vele kötni; háromezer font aranyat utalványozott ki neki s tizenháromezer katonáját zsolddal látta el. De míg a király és katonái aranyban fürdöttek, a nép nagy része nyomorgott, s Theodorich belátta, hogy vagy a néppel gyűl meg a baja, ha a béke hosszasan tart vagy újra a császár ellen kell fordítania fegyverét s akkor elveszti az évi adót. Nagyravágyásához és vitézségéhez méltó elhatározás fogant meg lelkében; fölkereste a császárt s így szólt hozzá: «Soha semmi szükséget nem szenvedtem a te szolgálatodban, felséges császár; de ha kegyelmességed megengedi, elmondom előtted szívem szándékát. Itália, a mely fölött elődeid sok századon át uralkodtak, úgyszintén Róma városa, a világ feje és úrnője, most a bérencz Odovakar zsarnoksága alatt nyögnek. Ha te is úgy akarod, elmegyek oda népemmel együtt s megszabadítom ezt az országot s fölmentelek téged azon tartásdíj terhe alól, a melyet most fizetsz nekünk. Ha Isten segítségével czélt érek, dicsőséged sugára a nyugat tájai felett is felragyog majd. S illő is, hogy nagylelkűséged nékem adja e királyságot, a ki a te szolgád és fiad vagyok s ne annak az embernek, a kit nem is ismersz, és a ki zsarnok járom alatt nyomorgatja senatusodat s rabbilincsekbe veri köztársaságod egy részét. Igen, ha győzök, a te jóindulatodnak köszönhetem, hogy bírhatom Itáliát; ha pedig legyőzetem, nemcsak te nem veszítesz semmit, hanem inkább még megnyered azt a pénzt, a mibe mostan neked kerülök.» A byzanczi udvar kapva kapott az ajánlaton, ha ugyan nem maga volt a sugalmazója. Császári okirat állíttatott ki a gót királynak; ez okirat azonban nagyon rövid, nem épen világos fogalmazvány lehetett s kétes szavakon nyugodott az értelme. Egyébiránt a két fél közül az egyiknek az nyomta a szívét, hogy mennél előbb indulhasson, a másik meg azt várta nehezen, hogy e barbártól és népétől szabaduljon.

A mint a nagyarányú vállalat híre elterjedt, a gótokon szokatlan nyugtalanság vett erőt. Készülődni kezdtek s számukat csakhamar megnövelte úgy a zsoldban álló, mint a többi tartományokban élő gótok serege. Izgatta őket mindaz, a mit Itália szépségéről és gazdagságáról hallottak, s Theodorich tábora nemsokára egy mindenestől kivándorló nép képét mutatta. Asszonyok, gyermekek és aggok vonultak a tömérdek szekerek mellett, melyekre a gótok kincseiket és málháikat rakták. A kézi malmokat a szolgák és terhes asszonyok gondozták; a többi nők fárasztóbb dolgokat vállaltak magukra. Ezek hajtották a barmokat, vágták a tüzelő fát, sőt szükség esetén még kardot is forgattak. Mindamellett a gótok sorait majdnem éhinség pusztította, míg a kétszáz mérföld útat, kegyetlen tél közepén, megtették. Mindenütt valóságos kiélt sivatagon mentek keresztül s a hegyek tömve voltak rablókkal vagy olyan barbárokkal, a kik a római városok omladékai közt bujkáltak, hogy ha bennök valami ott maradt zsákmányra találnának. Odovakarnak is gondja volt rá, hogy az előnyomulást lehetőleg akadályozza. Mindazáltal Theodorich néhány véres ütközet árán keresztül törte magát s 489 nyarán leereszkedett népével a Juli Alpok lejtőin.

Nem messze Aquileja romjaitól, a Sontius (Isonzo) folyó partján várakozott rá Odovakar, egy hatalmas hadsereg élén, de a melynek vezérei a fegyelemre semmit sem adtak. Római módra egy nagy elsánczolt tábort készített s nyugodtan várta ellenfelét. Theodorich fáradt lovasságának egy kis pihenőt engedett; azután merészen rontott az ellenfél sánczaira. A fölbérelt zsoldosok nem birták ki ezt a rohamot, szétfutottak s Theodorich első győzelmének díja Venetia környéke lőn egészen Verona kapujáig. E város közelében, a rohanó Adige meredek partjain újabb ellenséges hadsereg állotta útját; ez már számosabb és fegyelmezettebb csapatokból állott. Az ütközet heves volt, de kimenetele még végzetesebb. Odovakar Ravennába futott, Theodorich pedig Milanóig előnyomult. A levert hadak meghódoltak és hűséget esküdtek. De csakhamar kitűnt, hogy nem lehet bennök megbízni. Theodorich előhadát meggondolatlanul egy Tufa nevű szökevény herulra bízta, ki rút árulást követett el s Faenza mellett az egész előcsapatot felkonczoltatta. Odovakar újra összeszedte erejét s Theodorich annyira jutott, hogy magát Pavia mellett elsánczolván, kénytelen volt rokonait, a Galliában lakó nyugati gótokat segítségül hívni.

Egyébiránt a veronai csata eldöntötte Itália sorsát. A német hősi monda is mindig e város nevét fűzi a halhatatlan Detre nevéhez. Érezte ezt maga Theodorich s a csata reggelén meglátogatta sátorában anyját, hogy búcsút vegyen tőle. «Oh anyám, így szólt hozzá, a te neved híres minden nép előtt, mert születésem napján férfiút hoztál a világra, valódi férfiút, a mint azt a mai nap újra be fogja bizonyítani. Kardommal megvédem az Amálok dicsőségét. Nosza anyám és húgom, adjátok ide, hadd öltsem fel azt az öltözetet, a melyet számomra készítettetek, ezt a csodaszerű szövetet, a melyet saját kezeitekkel szőttetek. A mai csata napján szebb akarok lenni, mint a milyen valaha bármily nagy ünnepen is voltam. Így legalább ékes öltözékemről is rám ismer, a ki karom erejéről rám nem ismerne. Legyen ez a díja legyőzőmnek.» A hőslelkű asszony bátorító szavakkal bocsátotta el fiát s beszélik, hogy mikor egy kétségbeesett összeütközés alkalmával a futó tömeg Theodorichot is magával ragadta, a tábor bejáratánál eléje rohant fiának s az ellenség sorai közé visszaparancsolta.


A San Vitale templom Ravennában. 526–547.

Már Calabria csúcsáig ura volt a félszigetnek Theodorich. A vandalok átadták neki Sicilia szigetét s a senatus és nép úgy üdvözölte őt, mint Róma szabadítóját. Még csupán Ravenna tartotta magát, melyet a gótok három évig hiába ostromoltak. Odovakar többször kisérlett meg merész kitörést s a gótok táborában halál és rémület követte fegyvereit. Mikor azután minden élelme elfogyott s sehonnan semmi kilátással sem biztathatta magát, engedett alattvalói sürgetésének és katonái zaklatásának: alkuba bocsátkozott. A ravennai püspök volt a közbenjáró; a keleti gótok előtt megnyiltak a város kapui s a két király esküvel szentesítette a szerződést, mely Itália tartományai felett egyforma és közös uralkodást biztosított számukra. Előre volt látható, hogy mi lesz ennek az egyességnek vége. Néhány vidám nap után Odovakart vetélytársa egy ünnepélyes lakomán állítólag maga keresztüldöfte vagy legalább is orvúl meggyilkoltatta. Zsoldosait, kik nem hódoltak meg, ugyanazon időpontban, előre megállapított terv szerint, mindenütt felkonczolták s Theodorichot az összes gótok királyukká kikiáltották.

A hódítók és hódítottak közti állapotot akként szabályozta Theodorich, hogy Itália tartományainak egyharmadrészét katonái között osztotta föl. E részben egészen az Odovakar példáját tartotta szem előtt. Theodorich híre-neve s a barátságos olasz éghajlat a gótok seregét napról-napra növelte, úgy hogy azt rövid időn kétszázezer főre szaporodott. Mindez a nagyszámú jövevény a vendégjog alapján követelte részét Itália területéből s a részesedés zsinórmértékéül a születés és állás előkelősége szolgált. Éles volt a különbség nemesek és nem-nemesek közt; amazok javai adómentességben részesültek. A hódítók csakhamar megbarátkoztak a benszülöttek viseletével, de másfelől anyanyelvükhöz erősen ragaszkodtak. Theodorich ugyan mindent elkövetett, hogy mennél erősebb választófalakat emeljen az itáliaiak és gótok közt; mégis a szegényebb rómaiak szivesen vették föl azokat a szokásokat, melyektől a barbárok menekülni igyekeztek. Az alattvalók védelme kiváló gondja volt az uralkodónak s épen ez a védelem, mely minden perczben fegyverfogást parancsolhatott, juttatta a harczos-osztályt földbirtokokhoz. Legnagyobb jutalomra tarthatott számot az udvari és határőri szolgálat, mint a mely nagyobb fáradalmakkal volt összekötve.

Theodorich sikerei kezdetben aggodalommal töltötték el a nyugati barbár népek szivét. Mikor azután látták, hogy békességre és nyugalmas uralkodásra törekszik, a félelem helyébe a tisztelet érzete lépett. Európa legtávolabbi udvaraiból mentek Ravennába követek, kik nem győzték az igazságszolgáltatást, a fényt és előkelőséget magasztalni, melyet ott találtak. A külföldi fejedelmek fegyverekkel, vadállatokkal, fehér lovakkal vagy rabszolgákkal kedveskedtek Theodorichnak; ő meg rendszerint értékes műtárgyakkal viszonozta ajándékukat. Neje, két leánya, nővére és unokaleánya révén rokonságba jutott a frank, burgund, nyugati-gót, vandal és thüringi fejedelmi udvarokkal s ez országa tekintélyét nagyban emelte. A Visztula vidék lakói, a vad herulok is felkeresték Theodorichot s királyuk boldognak érezte magát, hogy Itália ura fiává fogadta őt. Megjelentek a Keleti-tenger partjairól az esthek is, legbecsesb természeti kincsöket, borostyánkövet hozván a híres uralkodónak. A mellett Theodorich fentartotta az összeköttetést a gótok őshazájával vagyis Skandináviával, melyet az akkori tudós világ Thule néven ismert. Svédország egyik gót nemzetiségű királya, mikor megunta az uralkodást, vendégszerető otthonra lelt a ravennai palotában.


A ravennai San Vitale templom alaprajza.

Theodorich úgyszólván az «egyetlen barbár uralkodója a népvándorlás korának, ki hatalma tetőpontján s életerejének teljességében kardját hüvelyébe dugta». Harminczhárom évig tartó uralkodását majdnem egészen a polgári kormányzat foglalta el s egyes harczviszályait kitünő hadainak és derék szövetségeseinek fegyvere már csirájukban elfojtotta. Rhaetia, Noricum, Dalmatia és Pannonia tartományaiban, a Duna forrásaitól egész Sirmium omladékáig mindenütt elismerték fenhatóságát s maguk a görög írók kénytelenek voltak bevallani, hogy Theodorich uralma a nyugati birodalom legszebb részére terjed ki.

Sajnos, Theodorich egyéniségében nem volt törvényhozói talentum. Pedig a gótok és rómaiak egyesítéséből hatalmas nemzetet lehetett volna teremteni, mely Itália boldogságát századokra biztosíthatta volna. De Theodorich szolgai módon átvette Constantinus és utódjai rendszerét, sőt e rendszer hibáit is. Nem fogadta el a császári czímet, bíbort és koronát, de azért mint király gyakorolta a császári jogok teljességét. A keleti birodalommal való érintkezésében tisztelettel teljes, de kétértelmű kifejezésekkel élt s a maga uralmát a nyugati birodalom folytatásakép tüntette fel. A ravennai gót palota Theodosius vagy Valentinianus udvarának képét tükröztette vissza. Föléledtek a régi hivatalok is s a főbb tisztviselők a praefectus praetorio, Róma praefectusa, a quaestor, a magister officiorum stb. czímekkel voltak felruházva. Az igazságszolgáltatást és az állami jövedelmeket a hét consularis, a három corrector és öt praesidens kezelte, kik Itália tizenöt megyéjét (regiones) a római jog tételei és formái szerint igazgatták.

Nagy súlyt helyezett Theodorich a római senatus és nép hajlandóságának megnyerésére. A főváros népét úgy hajlította a maga pártjára, hogy biztosította részére a rendet, a bőséget és a nyilvános játékokat. Apulia, Calabria és Sicilia újra ellátták Róma magtárait gabonával; a szegény polgárok közt kenyeret és húst osztottak ki s a nép jólétének és egészségének gondozására hivatalnokok ügyeltek föl. A nyilvános játékok ugyan csak halvány másolatai voltak a caesarok idejebeli játékoknak; mindazáltal a zene, torna és harczjáték művészete még nem ment egészen feledésbe. Az amphitheatrumokban Afrika vadállatai még mindig erősen izgatták a tömeget s a circusok kék és zöld felekezete hol lármával, hol vérrel tartkázta a látványosságokat. Uralkodása hetedik évében Theodorich maga is meglátogatta a világ fővárosát. Mint hajdan a caesarok elé, a senatus és a nép ünnepiesen elé vonult, s beszédében, melyet nyilvános téren mondott el és azután ércztáblára is bevésetett, igazságos és törvények szerinti kormányzásról biztosította a lakosságot. Az alatt a hat hónap alatt, melyet Theodorich az örök városban töltött, még egyszer fölcsillant Róma hanyatló dicsősége. A gót uralkodó saját nyilatkozata szerint napról-napra fokozódó csodálattal szemlélte Traianus forumát és hatalmas diadaloszlopát. Még romjaiban is meglepte őt Pompeius szinháza s Titus amphitheatruma azt a megjegyzést csalta ajkaira, hogy fölépítésére egész aranybányák kincstárát kellett fordítani. Tizennégy vízvezeték látta el a főváros egyes részeit üde és tiszta vízzel, köztük a Claudius-építette, mely a sabin hegyek közül, hatalmas boltíveken vezetett csatornákban hozta a vizet az Aventinusra. A tágas és hosszú földalatti boltozatok, melyek a cloacák tartalmát távolították el, tizenkét százados fennállásuk után megvoltak még régi épségükben s az örök város nevezetes látnivalói közt csodaszámba mentek. A gót király nagy gondot fordított arra, hogy a tőle leigázott nemzet emlékeit kegyelettel megőrizzék. Királyi rendeletek intézkedtek, hogy a polgárok kényelmi eszközeit megvédjék s külön szerződtetett építőmester, ki évenkét ezerkétszáz font arany fizetést kapott, volt megbízva a falak és nyilvános épületek kijavításával. Hasonlókép külön hivatalnok tiszte volt az emberi és állati szobroknak a gondozása, melyeket Theodorich királysága legnemesb ékességének tekintett.


Theodorich pénzei.

Az is a birodalom hagyományaiban leli magyarázatát, hogy Theodorich, az utolsó császárok példájára, minden egyéb városok felett Ravennát választotta székhelyül, s csak akkor tette át szállását az északibb vidéken fekvő Veronába, mikor országa békéjét barbár népek fenyegették. Úgy ezt a két várost, mint Nápolyt, Spoletót, Paviát és a többi nagy városokat templomokkal, palotákkal, oszlopcsarnokokkal, fürdőkkel és vízvezetékekkel ékesítette. Mindenütt jólét és boldogság honolt; felvirágzott a földmívelés és az előkelő osztályok körében elterjedt a fényűzés. Szorgalmas mívelőkre találtak Dalmatia vasbányái, úgyszintén a bruttiumi aranybánya, s úgy a pontini mocsarakat, mint a Spoleto körül elterülő sárréteket egyes vállalkozók fáradságos munkával kiszárították. Rossz termés esetén magtárak alapításával, méltányos árszabásokkal és a kiviteli tilalom elrendelésével igyekeztek az alattvalók nyomorán enyhíteni; általában pedig a kitünő föld bőven ontotta az áldást, úgy hogy jó esztendőben mintegy négy koronának megfelelő összegért (egy solidusért) 60 véka buzát vagy nyolcz hektoliter bort lehetett kapni. Nem csoda, ha ily körülmények közt nagy lendületet vett a kereskedelem is, melyet a király minden irányban elősegített.

Maga Theodorich híven ragaszkodott atyái vallásához, az arianismushoz, de tiszteletben tartotta Itália lakosainak meggyőződését, kik mindnyájan a nicaeai hitvallás hívei voltak. Nem avatkozott bele theologiai kérdésekbe, inkább csak úgy viselte magát, mint az egyház védelmezője. A katholikusok ugyanolyan jogokat élveztek, mint az ariánusok; püspökeik megtarthatták a zsinatokat, érsekeik szabadon biráskodhattak. Föltétlenül elismerte a római püspök állásának, kit ekkortájt kezdtek pápa névvel megtisztelni, fontosságát és méltóságát, s midőn szent Péter székeért Symmachus és Lőrincz vetélkedtek, az arián Theodorich itélőszéke elé vitték ügyöket.


Theodorich ravennai palotájának maradványa.

Azonban országa nyugalmát uralkodásának vége felé sajnálatos események zavarták meg, melyek egyébként szelíd lelkében kegyetlen szenvedélyeket költöttek fel. Liguria lakosai a terhes adók miatt lázadtak föl, Ravennában és Rómában pedig borzasztó zsidóüldözések ütöttek ki. E belzavarok hatása alatt Theodorich elrendelte, hogy Itália polgárainak tilos fegyvert tartaniok s házi szükségletre legfeljebb egy kis kést hagyott meg náluk. Nemsokára meg az történt, hogy Justinianus, ki az eretnekség kiirtását vette czélba, Konstantinápolyban kegyetlen rendeletet bocsátott ki az ariánusok ellen s ezzel mélyen megsértette Theodorich jogos érzékenységét, ki keleti hitfelei számára ép oly türelmet követelt, mint a minőben ő saját birodalmában a katholikusokat részesítette. A görög császári udvar titokban a senatorokat és püspököket bujtogatta fel. Theodorich parancsára a római püspök vezetése alatt négy előkelő senatorból álló követség hajózott át Konstantinápolyba, hogy Justinianust a kiadott rendelet visszavonására birja. A nagyszerű fogadtatást, melyben a Konstantinápolyban először megjelenő pápát részesítették, a féltékeny Theodorich félremagyarázta s a pápát mint bűnrészest visszatérte után börtönbe vettette, hol ez nemsokára meg is halt. A császári udvar áltatása Theodorichot módfelett felizgatta; intézkedéseket tett megtorló rendelet kibocsátására, melylyel a katholikus vallás szabad gyakorlatát Itáliában meg akarta szüntetni.


Theodorich keleti gót király ezüstpénze.
I. Justinus császár képével. Visszáján Theodoricus monogrammal.

Történt pedig, hogy egy Albinus nevű senator ellen vádat emeltek s rá bizonyították, mintha elég vakmerő lett volna kinyilatkoztatni, hogy Róma nemsokára bekövetkező szabadságát reméli. Társa Boethius, egy Catóhoz méltó lélek, merészen védelmére kelt Albinusnak s e miatt ő is felségsértés vádját vonta magára. Csakhamar előkerült egy hamis aláírásokkal ellátott levél, melyben a császárt felhívták, jőjjön, szabadítsa meg a gótoktól Itáliát; találkozott három előkelő állású tanú, kik a két patricius hazaárulását hit alatt bizonyították. A gyáva senatus fő- és jószágvesztésre itélte legnemesb társát, Boethiust, ki paviai börtönében bölcshöz méltó nyugalommal várta sorsa kimenetelét s «A bölcselet vigasztalásáról» (Consolatio philosophiae) írt egy remek könyvet. Végre megjelentek előtte a halál poroszlói s rettenetes módon hajtották végre az ítéletet. Erős kötéllel vontak hurkot homlokára, azután olyan erővel szorították össze, hogy szemei a szemgödrökből kidülledtek. Az emberi részvét némi nyomát tanúsították azzal, hogy e kegyetlen művelet után furkósbotokkal addig verték, míg lelkét kilehelte. Ipát, az öreg Symmachus senatort Ravennába hurczolták s Theodorich rendeletére kivégezték.

Ily hihetlen gyöngeség fertőjébe sülyedve közeledett dicsőséges élte vége felé Theodorich. Lelkét a mult emlékei és a jövő rémképei marczangolták. Beszélik, hogy midőn egy este nagy halfejet tettek asztalára, hirtelen felkiáltott, hogy Symmachus haragos arczát látja, szemeiből düh és bosszú szikrázik, hosszú, éles fogait vicsorgatja s szét akarja őt morzsolni. Tüstént termeibe vitték vissza a beteg uralkodót, ki halálos ágyán reszketve, mély töredelem hangján, jelentette ki bűnbánatát udvari orvosa, Elpidius előtt, hogy a bűntelen Boethiust és Symmachust meggyilkoltatta. Három napi kínos halálvergődés után 526. aug. 30-án bevégezte életét ravennai palotájában, uralkodásának harminczharmadik vagy, Itáliába való betörésétől számítva, harminczhetedik évében. Utolsó napjaiban, minthogy fia nem maradt, megosztotta kincstárát és tartományait két unokája közt, s határvonalul a Rhonét jelölte ki. Amalarichnak Spanyolország jutott, Itáliát pedig a keleti gótok többi hódítmányaival együtt Athalarich kapta, ki ugyan még csak tízéves gyermek volt, de mint az Amalok ágának utolsó férfisarjadékát, a gótok úgy szerették, mint szemükfényét.

Theodorich síremlékét leánya, Amalasuntha egy magaslaton építtette föl, a honnan be lehetett látni Ravenna városát, a kikötőt és a tengerpartot. A hamincz láb átmérőjű kerek kápolnában, melynek kupolája egyetlen darab gránitkőből lett kifaragva, a legnagyobb gót király földi maradványait egy porphyr úrna rejtette magába, melyet a tizenkét, porphyr urnákat tartó apostol érczszobrai vettek körül. E síremlék túlélte az idők viharait s Santa Maria della Rotonda néven még ma is megvan.


Theodorich sírja Ravenna mellett.

Theodorich egyik nővérét, mint tudjuk, Thrasamund vandal király vette feleségül. Amalafrida hozományához tartozott a siciliai Lilybaeum erősség, melyet a gót király a vandaloknak ajándékozott. A menyasszonyt ezer nemes születésű harczos és ötezer gót katona kísérte Afrikába, kik vitézül viselték magukat a mórok elleni hadjáratban. Azonban kihívó és elbizakodott magaviseletük fölingerelte a vandalokat, kik összeesküdtek ellenök s mindnyájokat fölkonczolták. Amalafrida is fogságba került, a hol nemsokára életét vesztette. A ravennai udvar fenyegetődzött, de nem lévén hajóhada, nem állhatott bosszút a vandalokon. Épen ekkor indúlt meg Belizár az afrikai hadjáratra; nosza a gótok örömmel nyitották meg előtte a siciliai kikötőket s csakhamar hírét vették, hogy óhajtásuk teljesedett s támogatásuknak köszönhette a császár, hogy a vandalok országát szerencsésen összetörte. Most már fennhéjázva azt remélték, hogy Siciliának azt a darabját, mely mint nászajándék veszett el rájok nézve, visszakövetelhetik a császártól. De forró óhajtásukat csakhamar lehűtötte Belizár hatalmi nyilatkozata. «Lilybaeum városa és környéke – ezek voltak szavai – a vandaloké volt s hódítás jogán most én követelem. Ha engedelmeskedni fogtok, a császár kegyére számíthattok, ellenben nyakasságtokkal csak haragját ingerlitek s olyan háborút idézhettek föl, mely bukástokkal végződhetik. Ha kényszeríttek fegyverhez nyúlnunk, nem azért fogunk harczolni, hogy egy város birtokát biztosítsuk magunknak, hanem hogy összes tartományaitokat elvegyük, melyeket jogos birtokosuk, a császár kárára bitoroltok». Ha a gótok élén kitűnő hadvezér állott volna, nem igen ijedtek volna meg e fenyegetéstől; de nagy királyuk halála után visszavonás ütötte föl köztük a fejét s a kormány gyeplőjét női kezek tartották.


Athalarich pénzei.


A «jó pásztor.»
Mozaikkép Galla Placidia mausoleumában, az V. századból.

A kiskorú Athalarich nevében anyja, a nemének bájaival dúsan megáldott, huszonnyolcz éves Amalasuntha uralkodott. Férje, Eutharich ifjan özvegységben hagyta s Chlodovig unokanővére mint nagy műveltségű nő – egyforma jártassággal beszélte a latin, görög és gót nyelvet – kitünő nevelést akart adni fiának. Azonban Athalarich czimborái csakhamar nyíltan követelték, hogy az anya tegye le a kormányt. De az erélyes királyné a három főczinkost eltávolította az udvartól, s mikor ezek bosszút forraltak, egyszerűen kivégeztette őket. E tettével népe gyűlöletét zúdította magára. Csakhamar más szerencsétlenség is érte; Athalarich tizenhatodik életévében áldozata lett a korai kicsapongásoknak. Fia halálával azután megszűnt minden jogczíme az uralkodásra. De a büszke nőt nem hagyta pihenni a nagyravágyás ösztöne. Mindenekelőtt a Justinián császár pártfogását iparkodott a maga számára biztosítani; azután pedig azon mesterkedett, hogy egyik nagybátyját, Theodahatot uralkodótársául fogadja maga mellé s vele a királyi czímet megoszsza. Theodahat elfogadta az ajánlatot; de rövid időre rá szövetkezett a bosszús főurakkal s elfogatta a királynőt a bolsenai tó egyik szigetén, hogy megszabadulhasson tőle. Rövid fogság után megfojtatta.

Amalasuntha kivégzése jó ürügyül szolgált Justinianusnak, hogy a pártokra szakadt gótok dolgába beavatkozzék s nagyravágyó czéljait megvalósítsa. Az 536. év deczember 31-én a hütlen orgyilkosok ellen megüzente a háborút s megbízta diadalmas hadvezérét, hogy a hadjáratot kezdje meg. Belizár válogatott testőrségén kívűl a sereget 200 hunn, 300 mór és 4000 szövetséges lovasból s 3000 izauriai gyalogból állította össze. Azután Catana mellett, Siciliában kötött ki s e termékeny szigetet, miután a palermói gót őrséget megadásra kényszerítette, rövid idő alatt birtokába vette. Még jóformán ki sem tavaszodott, Carthagóban az oda kirendelt katonaság fellázadt és Belizárnak, mielőtt terve kiviteléhez foghatott volna, Afrikában kellett rendet csinálnia. E közben Siciliában hagyott serege is lázongani kezdett s csak olyan kiváló lángelmének sikerült itt is a fegyelmet helyreállítani, mint a minő a Belizáré volt.

Most azután megkezdhette hadműveletét Theodahat ellen. E gyáva uralkodó, jóllehet hősök nemzetségéből vette származását, remegett a háború veszedelmétől s az ellenség első fenyegető mozdulatára, félvén, hogy a Gelimer sorsára jut, lemondott a trónról. Justinianus királyi ellátást rendelt számára s mindazon kiváltságokat kilátásba helyezte neki, melyekre alattvalónak és katholikus embernek számot lehetett tartania. Egyben a szerződés végleges megkötésével Belizárt bízta meg. Történt azonban, hogy egy gót sereg két római tábornokot, kik Dalmatiába ütöttek be, erősen megvert s megölt. Erre Theodahat dölyfösen visszutasította a császár ajánlatát, követeit fogságba vetette s visszautasítását még fenyegetésekkel is tetézte.


Theodahat pénze.

Belizár Palermót és Syracusát megfelelő őrséggel látva el, hadaival Messinába hajózott. Theodahat vejét bízta meg azzal, hogy Itália területére való átkelését akadályozza meg. De a gonosz Evermud, a helyett, hogy a rábízott kötelességet teljesítette volna, embereivel együtt meghunyászkodott a római sereg előtt s a vezér fogolyképen elküldte őt a császári udvarba. Rhegiumtól fogva Nápolyig párhuzamosan haladt, egymást mindíg szemmel tartva, Belizár hadserege és hajóhada. A gótok iránt ellenséges indulattal viseltető katholikus lakosság, u. m. Bruttium, Lucania és Campania népe, elősegítette a hadmenetet. Nápoly, mely ekkor már tekintélyes és népes várossá fejlődött, görög gyarmat lévén, hűségesen kitartott a görög nyelv és szokások mellett. A város hatalmas falakkal volt megerősítve. Benne gót őrség volt elhelyezve s a többi lakosság sem viseltetett valami jó indulattal a byzantinusok iránt. Kárba veszett minden tárgyalás és ostromtámadás. Belizár belátta, hogy vagy elvérzik a bevehetetlen falak alatt vagy ha Róma ellen fordúl, ellenséget hagy a háta mögött. Ekkor a véletlen jött segítségére. Egy izauriai katona fölfedezte, hogyan lehetne a vízvezetéki csatorna nyilásán látatlanúl a városba jutni. Az éj leple alatt csakugyan megtörtént a kisérlet. A benyomuló négyszáz katona lemészárolta a kapuk őreit s megnyitotta a várost Belizár előtt. Rettenetes utczai harcz keletkezett; a hunnok kegyetlensége nem ismert határt, még a templomokat sem kímélték. Belizárnak kellett magát közbevetnie, hogy az embertelen vérontásnak véget vessen. A nápolyiak hűséget esküdtek a császárnak s Apulia és Calabria is örömmel rázták le magukról a gótok gyűlöletes uralmát.


Matasuntha pénze.

A szerencsétlen Theodahat napjai meg voltak számlálva. A gótok belátták, hogy a gyáva király képtelen az ellenséget feltartóztatni vagy épen legyőzni, ősi szokás szerint összegyűltek tehát Sosio mellett, Terracina és Anagni közt, s egyhangú elhatározással megfosztották Theodahatot a tróntól. Azután nagy lelkesedéssel Witichis (536–539) nevű vezéröket választották meg királylyá, ki vitézségéről az illyriai harczokban tett fényes tanúbizonyságot. A tróntól megfosztott uralkodó a hír vételekor menekülni próbált, de egyik embere utólérte s könyörtelenűl legyilkolta. Ekként ért véget az Amálok uralma. Witichis pedig, kit tisztán csak egyéni érdeme emelt föl a fényes polczra, úgy hitte, hogy hatalmának nagyobb súlyt ad, ha az uralkodó házhoz rokonság fogja kötni; elűzte hát feleségét s Amalasuntha leányát, Matasunthát erőszakkal nejévé lenni kényszerítette. De csakhamar bebizonyúlt, hogy Witichis nem az az ember, kitől a gótok szabadulásukat várhatják.

A gótok nagy nemzetgyűlésükön elhatározták, hogy a győzelmes ellenség elől egyelőre visszavonulnak s a támadó hadjáratot csak a tavaszszal kezdik meg, a mikorra seregeiket összegyűjthetik. Rómába, melynek lakossága várva-várta Belizárt s megérkezésétől új korszak felvirradását remélte, mindössze négyezer főből álló őrséget rendeltek. Mikor pedig a pápa és a papság, a senatus és a nép felnyittatta Belizár előtt az asinari kaput, ez az őrség a flaminiai úton szépen kivonult a városból. 536. decz. 9-én Róma kulcsai a görög hadvezér lábánál feküdtek.

Witichis a telet sietett felhasználni. 150.000 embert gyűjtött össze zászlói alá s márczius elején már Rómától két mérföldre, a milviusi híd előtt állott, melyet csak egy keskeny torony védett. Az ide rendelt őrség az ellenség közeledtére megfutott. Belizár erre ezer lovassal a flaminiai kapun kirohanást kisérlett meg, de majdnem szerencsétlenül járt, mert a gótok bekerítették. Azonban borzasztó tusa után, mely a gótoknak ezer emberébe került, s melyben Belizár oroszlán bátorságával küzdött, keresztűl vágta magát s visszatért a városba. Erre az egész gót tábor bekerítette a várost s kezdetét vette a megszállás, mely körülbelől egy évig tartott. Belizár a tizenkét római mérföld kerületű várost hatalmasan megerősítette, a várfalakat kijavíttatta, az ostromgépeket felállíttatta s a magtárakat gabonával megtöltette.


Witichis pénzei.

A megszállás tizennyolczadik napján a gótok általános rohamot intéztek a falak ellen. Férfias halálmegvetéssel fogtak feladatukhoz, de a magas falakkal s a görögök ügyességével nem bírtak boldogulni. Csak a Hadrianus síremléke (a mai Angyalvár) környékén sikerűlt létrákat felállítaniok s azokon pajzsuk óltalma alatt felfelé kúszniok. Már-már a falakon voltak, mikor az ostromlottaknak mentő gondolatuk támadt; a síremlék márványszobrait tördelték össze s dobták le a létrákon tolongó gótokra, mire ezek kénytelenek voltak innen is visszavonulni. Általában a támadás roppant veszteségekkel végződött rájuk nézve.


A ravennai Sant’ Apollinare in Classe.

Most már a haditerven változtatniok kellett s a kiéheztetéshez folyamodtak. Lerombolták a vízvezetékeket, a Tiberisbe fatörzseket és döglött állatokat hánytak s ekként megmételyezték a városiak ivóvizét. Megszállották a Tiberis torkolatát, hogy a tengerrel való összeköttetést meghiúsítsák s köröskörűl elpusztították az egész vidéket, hogy Belizárnak ne lehessen módja a napról-napra ürülő magtárakat megtölteni. Belizár pedig a nőket és gyermekeket szekerekre rakatta s biztosabb vidékekre szállíttatta, azután szűkebbre szabta az élést, segítséget kért a császártól s örökös kirohanásaival iparkodott az ostromlókat kifárasztani. Mikor a nép türelmének és kitartásának már-már vége szakadt, mindenre kiterjedő figyelmével helyreállította a fegyelmet s új lelket öntött katonáiba és a polgárságba. A közeledő tél növelte az inséget s ragályos betegségek pusztították a rómaiakat. Végre megérkezett a nehezen várt segítség s a kimerült gótok, kiknek majdnem egyharmad része áldozatul esett a hosszú ostromnak, három hónapi fegyverszünetet kértek. Belizár egyenesen a császárhoz utasította őket. Közben kiürítették a Tiberis torkolatánál eső Portót, valamint Civita Vecchiát, minthogy az itteni őrségeket nem tudták élelmezni; ezeket a görög hadak tüstént megszállották. A mint a segítséget megkapta Belizár, azonnal megerősítette Narni, Spoleto és Perugia őrségét is; úgy hogy a gótok egyszerre csak azon vették magukat észre, hogy mindenfelől be vannak kerítve. Maga Milano püspöke is a város előkelő embereivel együtt kérte, hogy küldjön oda is megszálló csapatokat, mit Belizár szívesen teljesített is. E közben a gótok is megszegték a fegyverszünetet, mire Belizár hatalmas csapásokat mért reájuk. Riminit is elfoglalták a byzantinusok s már Ravenna körül portyáztak, hol Witchis felesége, gyűlölettel eltelve férje iránt, titkon a kezökre játszott. Végre is a gótok élelmi szereikből tökéletesen kifogyva, s egészen elcsüggedve, elhatározták, hogy megkezdik a visszavonulást. Elhamvasztották ostromszereiket s lomha tömegekben hagyták oda táborukat. Mikor felerészük a Tiberis hídján átvonult már, Belizár az innen levőket megtámadta s borzasztó vérengzést vitt végbe köztük. Számosan lelték halálukat a Tiberis hullámaiban.

Hadseregének romjaival Witichis Rimini felé vonult, hogy legalább ezt vegye vissza a byzantinusoktól. Belizár pedig most már háborítatlanul folytatta a közép- és felsőolaszországi városok elfoglalását. Közben megérkezett a herélt Narses, Kelet legválogatottabb csapataival, s Belizár hadaival egyesülve, Rimini alól visszaszorították Witichist, ki erre Ravennába vonult vissza, mely a környező mocsarak és erős falak következtében legbiztosb menedékhelyül kínálkozott.

A gót király uralma már csak a fővárosra s néhány kisebb erősségre terjedt. A tartományok a császár pártjára állottak, kinek húszezer főre szaporodott serege a hódítást csakhamar be is fejezte volna, ha Belizár és Narses közt viszálkodás nem tör ki. Az egyenetlenség megosztotta a hadsereget is, s míg Belizár a fegyelmet helyre tudta állítani, a gótok lélekzetvételhez jutottak és megnyerték Theudebert frank király segítségét, ki tízezer burgund harczost küldött át az Alpokon. Ezek a Milano megfékezésére Witichistől kirendelt gótokkal egyesültek s Liguria fővárosát kiéheztették. A milanóiak kegyelemre megadták magukat s a gótok rettenetes bosszút állottak rajtuk. A férfiakat egytől-egyig felkonczolták, a nők és a zsákmány a burgundok jutalma lettek, a város falait pedig tövig lerombolták. Erre a frankok királya is megindult hadaival s a rakonczátlan tömeg iszonyú pusztítást vitt véghez Liguria és Aemilia tartományokban. Witichisnek a segítségből több kára lett, mint haszna; belátta, hogy a frankok, kik közt a dögvész is kitört s ennélfogva hazasiettek, nem fogják birodalmát megmenteni. Most a perzsa uralkodó, Chosroes szövetségébe vetette minden reményét s igyekezett őt rábírni, hogy újítsa meg a keleti birodalom ellen a háborút. Sikerült is a hatalmas uralkodót megnyernie, s Justinianus kénytelen volt Belizárt Itáliából visszahívni. De Belizár már ekkor Ravennát ostromolta, melyet egészen körülzárt, s melynek magtárait is elhamvasztotta. Biztosra vette, hogy a gótok rövid idő alatt megadják magukat. Így állottak a dolgok, mikor egyszerre csak császári követek jöttek Konstantinápolyból, hozván a Justinianustól megerősített szerződést, mely szerint a császár, a kit a perzsák már erősen nyugtalanítottak, megszünteti a háborút, ha a gótok a Po mögé vonulnak és kincsüknek felét neki átengedik. Belizár, ki Narses visszahivatása óta ismét egyedüli feje volt a görög hadseregnek, tudván azt, hogy Ravenna legfeljebb csak napokig daczolhat még, a szégyenteljes szerződést félretette s maga elé bocsátotta a gótok követeit, kik a hatalmas vezérnek felajánlották a gót királyi koronát. Belizár szinleg beleegyezett s Ravenna kapui megnyiltak előtte. A város megadásának napján egy élelmi szerekkel megrakott hajó evezett be a kikötőbe, melyet a kiéheztetett lakosság mohó örömmel üdvözölt. Belizár diadalmasan vonult be a kapukon s a gótokat mély szégyenérzet fogta el, mikor saját gyámoltalanságuk eredményét szemlélték; az asszonyok fiaik és férjeik arczába köptek, hogy ily kevés számú, satnya katonától engedték uralmukat és szabadságukat elvenni. Mielőtt a gótok felocsúdtak volna első meglepetésükből, a győzelmes vezér megszállotta a város minden pontját s ezzel elejét vette minden eshető lázadásnak. Őrséget rendelt a király palotája elé s azután a császár birtokának jelentette ki Gótországot. A fiatalság színe-javát a császári seregbe osztotta be s az elnéptelenedett várost új települőkkel szaporította. Hiába óhajtottak a Pavia- és Veronában fegyver alatt levő szabad gótok Belizár alattvalói lenni; a kötelesség embere csak mint Justinianus helytartója fogadhatta el hódolatukat s nem bánta, ha követeik azzal a szemrehányással illették, hogy inkább szolga akar lenni, mint király.

A gótok hatalmának megtörése után hajóra szállott Belizár s a zsákmányt és diadalmi emlékeit a császár lábaihoz tette. Justinianus nagy pompával fogadta Witichist és büszke feleségét; hatalmas birtokokat jelölt ki számára Ázsiában s senatori és patriciusi ranggal ruházta fel, de kikötötte, hogy az athanasiusi hitágazatot fogadja el, a mibe Witichis bele is egyezett.


A ravennai San-Vitale templom belseje.

Azonban csakhamar kitűnt, hogy a byzanczi udvar nagy hibát követett el, a mikor Belizárt féltékenységből visszarendelte, mielőtt Itália végleges meghódítása teljessé vált volna. Gyors elvonulása csak fokozta a gótok bátorságát. Elvesztették ugyan mindenüket, de maradt még néhány ezer harczosuk s ezek egy értelemmel a Witichis unokaöcscsét, Urajast kiáltották ki vezéröknek. De ő elhárította magától a megtiszteltetést s Ildibadot (540) ajánlotta, ki személyes érdemén kivül azzal a reménynyel is kecsegtethette őket, hogy rokona, Theudis nyugati gót király, Spanyolországból segítséget fog nekik küldeni. Fegyvereinek szerencséje kezdetben meg is felelt a nép várakozásának; de jótevőjének, Urajasnak felesége, egy szép és gőgös asszony, megsértette Ildibad nejét s a bosszú áldozata Urajas lőn. A derék hazafi erőszakos halála mélyen felingerelte a gótokat, s egyikök Ildibadnak fejét, mikor épen lakománál ült, kardjával leszelte.

Néhány hónapi zavar után a gótok a fiatal Totilát vagy gót nevén Baduilát (541–552) választották királylyá. Totila épen azon jártatta eszét, hogy Justinianus szolgálatába szegődik; de azután hogy a rúg Erarichot, ki a trónt rövid ideig bitorolta, meggyilkolták s Pavia megszabadult tőle, elfogadta a királyi czimet s rendbe szedte a mintegy ötezer főből álló nemzeti haderőt. A Belizártól kirendelt tábornokok kapzsisága és kegyetlensége elősegítette czéljait. Lelkes csapatai leverték a 20,000 főnyi római sereget s gyors meneteléssel vonultak le délfelé, hogy Nápolyt ostrom alá vegyék. A császár küldött ugyan némi segítséget, de hasztalanul, mert Nápoly megadta magát s Cumae is a gótok kezébe került. E két várossal együtt meghódoltak Lucania, Apulia és Calabria összes őrségei. Most már Róma alá vezette seregét Totila s húsz mérföldre a fővárostól megállapodott. Az agyonzaklatott néphez kiáltványt bocsátott ki s meghagyta, hogy kiki bátran munkája után lásson; a törvényes adó lefizetése után senkinek sem kell semmitől tartania, a háború káraitól ő megvédi a népet. Ez az okos föllépés megnyerte a lakosságot s Totila hadserege napról-napra szaporodott. A senatorok feleségeit, kiket útközben foglyúl ejtett, bántatlanul visszabocsátotta férjeikhez s a női szemérem megsértőit halállal sujtotta. Katonáit erős fegyelemhez szoktatta s igyekezett velök megértetni, hogy a győzelem nemcsak a hadi vitézség, hanem egyszersmind a tiszta erkölcs gyümölcse is.


A Sant’ Apollinare in Classe hajója.

Az Itáliából érkező kedvezőtlen hirekre Justinianus ismét a Belizár lángeszéhez folyamodott, ki épen a perzsa háborúval volt elfoglalva. A nagy hős Ravennánál szállt partra; de Itáliában mindössze négyezer gyakorlatlan katonát talált, kikkel semmihez sem foghatott. Pénzt és csapatokat kért tehát a császártól, s midőn sokáig hiába várakozott, átvitorlázott az Adriai-tengeren s némi hajóhadat gyűjtve, a Tiberis torkolatához hajózott. Ezalatt Totila bekerítette Rómát, melyet a gót származású Bessas háromezred-magával védelmezett. Totila a legszélesebb körű intézkedéseket tette meg a városi lakosság kiéheztetésére s Róma parancsnoka a nép szorultságából üzletet csinált. Méreg drágán bocsátotta árúba az élelmi szereket (egy véka búza hét aranyba, egy ökör ötven aranyba került), úgy hogy a városban csakhamar a legnagyobb inség ütött tanyát. A szegényebb osztály döglött állatok húsával s fűvel, sőt csalánnal csillapította éhségét.


A Sant’ Apollinare in Classe belsejéből.

A rettenetes nyomor a népet már majdnem a legkétségbeejtőbb tettekre ragadta, – sokan követelték, hogy a parancsnok végeztesse ki őket, mások meg öngyilkosokká lettek, – midőn elterjedt a hír, hogy Belizár hajói a Tiberis torkolatánál horgonyt vetettek. Belizár megtett minden előkészületet, hogy a folyón élelmi czikkekkel ellátott hajóit a városba beeveztesse; már-már sikerült is czélja, midőn alvezéreinek ügyetlensége a tervet dugába döntötte.Végre is néhány izauriai őrszem árulása egy éjtszakán, 546. decz. 17-én megnyitotta Totila előtt az asinari kaput; Bessas a város előkelő patriciusaival s katonáival egy másik kapun menekült. A mint megvirradt, Totila bement a városba s legelébb is sz. Péter templomát kereste föl, melynek oltáránál imádkozásba merült. Míg imádkozott, a templom pitvarában katonái a polgárságból többeket leöltek. Pelagius archidiaconus közbevetésére azonban a gót király kiadta a parancsot, hogy a polgárok életét és a nők szemérmét kimélni kell. E helyett szabad rablást engedett s a főváros sánczainak harmadrészét lerontatta. Felállíttatta tűzi- és hadigépeit, hogy a várost s nagyszerű emlékeit egy csapásra megsemmisíttesse; de Belizár szerencsére eltérítette e borzalmas tervétől. Azután a csaknem lakosok nélkül maradt városban őrséget hagyva, Lucania és Apulia felé vette útját. Magával hurczolta kezesekül a senatorokat, a polgárokat pedig gyermekeikkel együtt kitelepítette az ország különböző részeibe.


Totila pénzei.

Totila elvonulása után Belizár a hátrahagyott őrséget megtámadta s a várost elfoglalta. Részvét fogta el, a mint az örök város üres palotáit és házait szemügyre vette. Azután visszahívta a régi lakosokat, helyreállította a falakat s megtöltette az éléstárakat. Nem telt bele egy hónap, nagy sietve megérkezett Apuliából Totila, hogy a város birtokbavételéért Belizárt felelősségre vonja. A nagy hadvezér újra három ütközetben is megverte a gótokat, s ha a kicsinyes Justinianus idejekorán ellátta volna őt a szükséges támogatással, a gót háború hamarosan véget ért volna. E helyett parancsot küldött Belizárhoz, hogy Rómában őrséget hagyva, vonuljon a lucaniai katholikusok védelmére. Alvezéreinek tehetetlensége miatt egymásután vesztette el hadállásait s végre is Siciliába kellett mennie, hol hajóhadát a viharok rongálták meg. Nejét, Antoniát Konstantinápolyba küldte, hogy segélyt sürgessen, de ez e helyett mint császári kegyelmet csak a Belizár visszahivatását tudta kieszközölni. A nagy embert irigyei buktatták meg.

Totila egy frank királyleányt kért feleségül; de itt azt a választ kapta, hogy «Itália királya» addig nem méltó erre a czímre, míg a római néptől elismertetését ki nem vívja. A fővárosban maradt s háromezer főből álló őrség nagyon elégületlen volt, mert nem kapta meg zsoldját s azzal fenyegetőzött, hogy ha ki nem elégítik, meghódol Totilának. A mint hogy meg is nyitotta előtte a kapukat s a gót király másodszor is ura lett Rómának. Most már nem kivánta a város épületeit halomra hányatni, ellenkezőleg székhelyül választotta, a senatus és nép jogait elismerte, sőt circus-játékokat is rendeztetett számára. Elfoglalta Rhegiumot, Tarentumot s kifosztotta Siciliát. A gótok már rabló portyázásokra is vállakoztak s Görögország partjait fosztogatták. Mindazáltal a császárral szemben Totila minden lépten-nyomon a béke után való vágyakozását hangoztatta s felajánlotta fegyvereit a birodalom szolgálatára.

A közönyös Justinianus nem sokat törődött sem a háború folytatásával, sem a békével. Talán hagyta volna a dolgokat folyni a maguk rendjén, ha Vigilius pápa és Cethegus patricius meg nem jelentek volna trónusa előtt s rá nem veszik Itália újból való felszabadítására. Megtörténtek az előkészületek; de nem volt könnyű dolog a vezér személyének a megválasztása.

Több kisérlet és huzavona után az eunuch Narses lett a főparancsnok nélkül maradt hadsereg vezérévé. Kicsiny korában gyenge, csenevész testű gyermek volt, úgy hogy az asszonyok körében, szövőszék és rokka mellett teltek el gyerekévei. De hatalmas lelke túltette magát minden akadályon s a császári udvarba kerülve, csakhamar tanácsosa és kincstárnoka lett Justinianusnak. A császár megbízott benne s követségekre alkalmazta. Itáliai hadjárata alkalmával elsajátította a hadi ismereteket s nagyravágyó szelleme már itt fölvette a keztyüt Belizár ellenében. Most, hogy fővezér lett, a császár egész kincstárát rendelkezésére bocsátotta. S Narses értett is a hadszervezéshez, annál is inkább, mert a pénzt pazar kézzel szórta. Megnyerte a longobárdokat, kik kétezer harczossal siettek zászlói alá Salonába, hol a sereg zöme várakozott; néhány ezer herul is csatlakozott hozzá, Dagistheus meg a hunn csapatokat vezette, a királyi házból való Kobad pedig perzsa harczosokkal jelent meg. Ravennába megérkezve, Narses a tengerpart hosszában vonult lefelé s az urbinói hegyeken át a flaminiai útra tért. A gótok Róma közelében gyülekeztek s innen indultak az ellenség elé, melylyel Tagina nevű falucska mellett találkoztak. Narses békeajánlatára a gót király felelete csak ennyiből állott: győzelem vagy halál. Narses a longobárdok és herulok vitéz, de nem egészen megbízható csapatait, számszerint tízezer harczost, közbül helyezte el, a két szárnyra nyolcz-nyolcz ezer római katonát állított, kiket jobbfelől a hunn lovasság, balfelől pedig ezerötszáz válogatott lovas támogatott. A jobbszárny csücskén választotta ki a maga helyét a fővezér, innen lovagolt végig a hadvonalon, biztatva katonáit a győzelemre s gazdag jutalmat igérve számukra. Az ellenség tetszésére bízta a támadást, melyet Totila halogatott, várván, hogy utolsó, kétezer főnyi segédhada megérkezzék. Míg a követek ide-oda jártak, a gót király erejét és katonai ügyességét fitogtatta. A rajta levő arany dísz messzire ellátszott s bibor lobogóját vigan lengette a szél. Lándzsáját magasra dobta fel, azután jobbjával elkapta s gyönyörű paripáját hol előre, hol hátra ficzánkoltatta. Végre megjött a várt segédhad, Totila sátorába vonult, közönséges öltözetet vett magára s megfúvatta a kürtöket. Lovassága merészen előre tört; az ellenség félholdat formálva fogadta s egyszerre négyezer íjász zúdította rá nyilait. Mindig előbbre haladva, az ellenség félköre összébb-összébb szorult s bár rettenthetetlen vitézséggel harczoltak, csakhamar nagy rendetlenség fejlődött ki köztük, melynek hátrálás lett a vége. A gyalogság pedig, a helyett, hogy utat nyitott volna, zárt sorokban vonult előre s a rohanó lovasság patáitól összetiportatott. Hatezer gót vérzett el a csatatéren s Totila is hatodmagával futásban keresett menedéket. De a gepida Asbad utólérte. «Ne bántsd Itália királyát» rivallt rá egyik kisérője. Késő volt; Asbad lándzsája már keresztüldöfte a királyt. A gepidát azonnal lekaszabolták s magukkal vitték a király holttestét. De a rómaiak nem tartották addig teljesnek győzelmöket, míg Totila élettelen testét nem látták. Drága kövekkel kirakott sisakját és ruháját mint győzelmi jelvényeket Justinianusnak küldték el.

Narses most egyenesen Róma alá vonult s haladéktalanul megszállotta. Nem volt nehéz dolga, mert alig talált ellenállásra; hadai bevonultak a városba, melynek kulcsait elküldötték Justinianushoz, kinek kormánya alatt ötször vették vissza és foglalták el újra «a világ királynéját». A gótok a Rómából kitelepített polgárokon és a kezesekül elvitt senatorokon töltötték bosszújokat s véres munkájok olyan borzasztóan alapos volt, hogy a senatus ettől fogva egészen megszűnt.


Tejas pénzei.

A megmaradt gót harczosok átmenekültek a Po folyamon s Tejast kiáltották ki királyuknak (552–553). Ez a frankokat szólította fel segítségül, gazdag ajándékokat küldve nekik a paviai palota kincstárából. A megmaradt királyi kincsek őrizetét öcscsére, Aligernre bízta, ki a campagniai Cumaeba zárkózott be, melyet Narses azonnal bekeríttetett. Tejas álutakon, gyors menetben a Vezúv lábához vonult, hogy öcscsének segítségére lehessen. A kis Draco patak (a mai Sarno) partján, mely a nápolyi öbölbe ömlik, ütötte fel táborát. A túlsó parton táborozott a római sereg s hat álló napig néztek egymással farkasszemet. Mikor a gót király látta, hogy sehonnan semmi reménye nem lehet, sőt hajóhada is a rómaiak kezére jutott, egy közeli hegyre vonult, hol katonái elhatározták, hogy lovaikat szélnek eresztik s fegyverrel kezökben fogadják a halált. Maga a király állott élükre, jobbjában lándzsával, baljában nagy pajzsával. Halálmegvetéssel osztotta a csapásokat s pár óra mulva tizenkét hajító dárda lógott a pajzsán. A nélkül, hogy helyéről megmozdult volna, hátra kiáltott, hogy új pajzst adjanak neki; de a mint a maga pajzsát az újjal ki akarta cserélni, egy szempillantásra védtelenül maradt teste s ez alatt halálos döfés érte. A római katonák levágták fejét s lándzsára tűzték. De a gótokat ennek láttára még elszántabb düh szállotta meg; késő estig megállották helyöket s másnap pitymallatkor újra kezdték. A második napon is estig folyt az ádáz tusa, de már ekkorra szörnyen megfogyott a számuk s ivóvizük sem volt. Elhatározták, hogy Narsessel alkudozni próbálnak. Narses választást adott nekik: vagy alattvalói hűséget esküsznek Justinianusnak, vagy vagyonuk egy részével kiköltöznek az országból. A gótok többsége az első ajánlatot fogadta el; de mintegy ezeren egyiket sem akarták választani, hanem fölkerekedtek s Pavia sánczai közé megkezdték a visszavonulásukat. Ezután hosszas ostrom után Cumaet is bevette Narses s falait is szétromboltatta. A gótok beletörődtek sorsukba s a császár alattvalóivá lettek.

De nem mindnyájan. A Pótól északra lakók a frankok és alamannok segítségéhez folyamodtak. Theodebald frank király maga nem akart ugyan a császárral újjat húzni, de azért népét nem tartóztatta. Csakugyan két alamann herczeg, Leutharis és Butilin vállalkozott a hadjáratra. Nemsokára elárasztották Olaszország északi részét és egész Parmáig hatoltak. Narses seregének egy részét Cumae alatt hagyva, erős hadosztályt küldött a Póhoz, maga meg a derékhaddal Toscanába vette útját. A városok egymásután meghódoltak, csak Lucca daczolt s három hónapig ellenállott. A második hadosztályt, mely főként herulokból állott, Butilin erősen megverte s erre a gót városok megnyitották kapuikat a frankok előtt. Narses Faenzába vonta össze seregét, hol a telet is töltötte s a jövő évi hadműveletek központjává Rómát szemelte ki. A frankok mindig lejebb nyomultak s Butilin portyázva nyomult egészen a siciliai tengerszorosig. A mint az idő melegebbre fordult, a frankok seregét nagyon megtizedelte a döghalál s nem messze Capuától, a Volturno mellett, Narses kegyetlen csapást mért rájok. A csatában maga Butilin is halva maradt s a római hadseregben különösen kitüntette magát az utolsó gót király öcscse, Aligern.

A capuai véres csata után Theodorich birodalmának sorsa végkép el volt döntve. A gótok egy része ugyan még megkisérlette az ellenállást s a jól megerősített Campsaeban vonta meg magát; de csakhamar belátta, hogy minden küzdelem meddő s megadta magát Narsesnek, ki sietett azután velök a császárnak kedveskedni.

Húsz esztendei véres háború után Itália vissza volt hódítva, de csak mint rom és pusztaság. Mennyivel más lefolyása lett volna a keleti gótok történetének, ha uralkodóik elfogadták volna a katholikus vallást, és ha a nép nem külön táborokban él, hanem letelepedik. De hát a népek sorsát a gondviselés intézi.

A gondviselés vezette azt a népet is később Itáliába, mely ott a keleti gótok nyomdokába lépett. A longobárd nép volt ez, melynek fiai ott harczoltak a Narses seregében és segítették fajrokonaikat kiirtani. Az Itáliában megfordult kalandorok övéikhez való visszatérésük után élénk színekkel festették az olasz éghajlat szépségét s lassanként megérlelték a népben a vágyat, hogy a kiélt Pannonia téreit fölcseréljék Itália dúsan termő mezőivel.

Ránk magyarokra nézve érdekes, hogy úgy Theodorich, mint Alboin, a longobárdok királya – Pannonia e két kiváló szülötte – világtörténeti nagyszerű hivatásuk betöltésére hazánk földjéről indultak el.