XX. FEJEZET.
A frankok országa.

Az összes germán népek közül legnagyobb szerepet a frankoknak juttatott a népek sorsát intéző gondviselés. Országuk megalapítása s a katholicismusnak mindjárt kezdettől fogva államvallássá tétele fordulópontot jelez a középkor történetében.

Magának a népnek eredete későbbi nagyságához képest ugyan kisszerű. A frankok neve a harmadik század közepén csendül meg először s nem egységes népet jelölt, hanem a germán törzseknek egész szövetkezetét. A Rajna, Mosel és Maas folyók környékéről most szövetkezve, majd egyenként, részint rablás czéljából, részint pedig mint honkeresők szakadatlan támadásokat intéznek Gallia ellen, melynek lakossága már akkor egészen rómainak tartotta magát s a művelődés magas fokára emelkedett.

A gallok kezdetben nem igen tudtak megbarátkozni a római fenhatóság eszméjével s a római hadvezérek sokat küzködtek, hogy a nép érzelmét megváltoztassák. Négy század lefolyása alatt azonban észrevétlenül beolvadtak a polgárok és alattvalók tömegébe. A nyugat-római birodalom ledőlte után a Rajnán áthatoló germánok dühvel vívtak Gallia birtokáért. A frankok a tartomány legszebb részeit kerítették hatalmukba s különösen az északi vidékeken vittek véghez rémítő pusztításokat.

Két főágra oszlottak, t. i. száli és ripuári frankokra. Élükön főnökök vagy királyok állottak. Ilyen volt az a Chlojo is, ki Cambrait elfoglalta s területét a Somme-ig terjesztette. A halála után következett trónviszály a merovingek nemzetségét juttatta felszínre s ezek a hunn háborúban a római birodalom szövetségesei voltak. Childerich (457–481) már Tournaiben székelt, s úgy a birodalommal, mint az egyházzal, noha ő maga haláláig pogány maradt, barátságos lábon állott. Midőn 1653-ban sirját Tournaiben feltalálták, fegyverei és ékszerei mellett nem találtak a keresztyénségre vonatkozó semmiféle jelvényt. Uralkodása alatt roskadt össze a nyugati birodalom s a frankok ekkor már a nyugati gótok mellé sorakoztak. Úgy hogy a frank monarchia megalapítását tulajdonkép Childerich kezdette meg.

Utódja fia, a tizenöt éves Chlodovig lett (481–511), kivel a frankok története tulajdonképen kezdetét veszi, jóllehet tetteinek elbeszélésébe erősen belevegyűl a költészet és monda.

Mindaddig, míg a nyugati gót király, Eurich, kinek egyetlen intése – a költő szavai szerint – észak népeit majd lecsillapította, majd felrázta, életben volt, Chlodovig nem mert megmozdulni. Országa még ekkor kicsiny, fegyvereseinek száma alig ötezer volt. A rokon törzsek, melyek a Schelde, Maas, Mosel és Rajna környékét szállották meg, saját merovingi királyaik alatt független életet folytattak, kik a száli frankok királyának néha barátai, máskor meg ellenségei voltak. Ezek a germánok veszedelem idején szövetséget alkottak s a derék Chlodovig nemsokára e szövetség feje lőn. A frankok királya főtörekvését a fegyelem megizmosítására fordította; gondatlan vagy engedetlen katonákat abban a szempillantásban halállal büntetett.

Még alig volt húsz éves, midőn 485-ben Aegidius fia, Syagrius ellen föllépett. Syagrius csatát vesztett s elmenekült a nyugati gótokhoz, kik őt a frank király fenyegetésére kiadták. A győztes Chlodovig nem ismert kegyelmet s a szerencsétlen patriciusnak fejét vétette. Most már egészen a Loire-ig terjedt a frankok határa s székvárosuk Soissons lett.

Chlodovig tovább haladt hódító útján. 491-ben a thüringiaiakat szorította engedelmességre, 496-ban pedig az alamannok ellen indult. Az alamannok Elszász és Lotharingia területén laktak s vakmerő betöréseik a kölni királyság területére arra késztették a száli uralkodót, hogy ripuári szövetségeseinek segítésére siessen. Chlodovig Kölntől öt mérföldre, a tolbiaki (Zülpich) síkon találkozott az alamannokkal. Germánia két vad nemzete a multak hagyományaitól s a jövendő nagyság reményétől lelkesítve, iszonyú erővel rontott egymásra. A heves támadást a frankok nem birták ki és az alamannok győzelmi mámorban szorították őket visszafelé. De a vitéz Chlodovig felbátorította a visszavonulókat, rendbe szedte soraikat s új támadást intézett az alamannok ellen. Ezek erre nem lévén elkészülve, megzavarodtak, utolsó királyuk elesett s csapataik felkonczoltattak vagy szétfutottak. A dölyfös alamannok, kiket római fegyver nem bírt megtörni, meghajoltak a merovingi királyok előtt s területük frank birtokká vált.

Harminczéves koráig Chlodovig pogány volt. De azért keresztyén gall alattvalói teljes vallásszabadságot élveztek s a püspökök beletörődtek abba, hogy inkább bálványimádó, mintsem eretnek király uralkodjék felettük. Chlodovig boldog házasságot kötött a burgund király unokájával, a szép Clothilddal, ki katholikus nevelésben részesült. A szép és vallásos asszony rá vette férjét, hogy első gyermeküket kereszteltessék meg. A gyermek elhalt ugyan, de a Clothild reményét nem vitte a sírba. Mikor a király a tolbiaki csatában a kétségbeesés határszélén állott, fenhangon Clothild és a keresztyének Istenéhez kiáltott. A szerencsés győzelem azután hajlandóvá tette őt, hogy a keresztséget maga is fölvegye. A rheimsi püspök, Remigius meggyőzte őt áttérése nagy jelentőségéről s a király maga is hajlott a katolikus hithez. A nagyszerű keresztelési szertartás előkelő pompával és ünnepélyességgel ment végbe a rheimsi székesegyházban s a király példáját háromezer alattvalója követte.

Chlodvig és fiai állószobrai a St. Germain-Dès-templom előcsarnokában.

Azonban Chlodovigot inkább politikai szempontok vezérelték, mint hitbeli meggyőződés. Az evangeliumi tanok nem járták át lelkét s békében és háborúban sok ártatlan vér tapadt még ezután is kezeihez. Alig hogy összehítta a gall egyházat egyetemes zsinatra, egész hidegvérrel gyilkoltatta rakásra a meroving ház összes herczegeit. De azért kétségtelenül nagy dolog volt az ő áttérése. Így fogta fel azt a papság is s a pápa hozzá intézett levelében dicső fiának nevezi őt s felszólítja, hogy legyen az egyház oszlopa. Remigius püspök a legkeresztyénebb király czímével ruházza fel s az egyház szolgái mindenben előmozdítani törekedtek Chlodovig nagyravágyó czéljait. A püspököket gazdagságuk és törvénykezésük, szent jellemök, hivataluk megszakítás nélkül való folytonossága, ékesszólásuk és gyűléseik mindenkor tiszteltekké, sőt sokszor félelmesekké tették. Mennél jobban terjedt az előítélet és hitetlenség, annál jobban nőtt befolyásuk, s Gibbon szerint a frank monarchia megalapítását bizonyos tekintetben azon száz egynehány főpap erős szövetségének köszönheti, ki Gallia elégületlen és független városait igazgatták.

Üvegpoharak frank sírokból.

A 497. évben Armorikával növelte Chlodovig országa területét. Az itten lakó s magukra hagyott római katonák, minthogy a byzanczi császártól segítségre nem számíthattak, letették fegyveröket a katholikus hős előtt; de a római legiók ez utódai a frankok hadseregében később is megkülönböztették magukat fegyverzetükkel, zászlóikkal és sajátságos öltözetökkel. A 499. és 500. évben a burgund királylyal mérkőzött meg Chlodovig s mint láttuk, sikerült is megtörnie Gundobad erejét. 507-ben a nyugati gótok hatalmát döntötte meg s Alarichot megölvén, országuk egy részét frank területté tette. A poitiersi döntő ütközetnek Aquitania meghódítása is következménye lőn. Az 508. év folyamán egymásután adták meg magukat Angouleme, Bordeaux, s Chlodovig egészen Hispania határáig nyomulván, Aquitaniába frank települőket helyezett el.

A gót háború szerencsés befejezése után Anastasius császár 510-ben Chlodovigot a római consulság jelvényeivel tisztelte meg. A frankok nagyravágyó királya örömmel fogadta a kitüntetést és egy erre rendelt napon a toursi sz. Márton-székesegyházban koronát tétetett fejére s bíbor tunicát és köpenyeget öltött magára. Azután nyeregbe ült s végig lovagolván a város főutczáján, pazar kézzel szórta az arany és ezüst pénzt a tömeg közé, mely szakadatlanul a consul és augustus szókat kiabálta.

Ezzel a római császárok hallgatag elismerték Chlodovig uralmának jogosságát.

Egyébiránt Chlodovig főtörekvése oda irányult, hogy egyeduralmát, ha kellett, erőszakkal, ha kellett, csellel, mennél jobban megerősítse. Hogy fiainak a tónöröklést biztosítsa, kegyetlenül legyilkoltatta rokonait. Az állam egységének biztosítására újra leiratta a száli törvénykönyvet, rendezte a germánok és rómaiak jogviszonyát s a korona és egyház érdekkörét. Harmincz évi uralkodás után, 45 éves korában, meghalt 511. novemberében Párisban.

I. Theudebert pénzei. (539.)
Az elsőnek körirata: DN THEODOBERTVS VICTOR. Másik oldalán: VICTORIA AYCCI s lentebb a CONOB rövidítés a byzanczi császárral való szövetségre vonatkozik. A csillag mellett levő BO betűk alatt Bononia értendő.

Azt a czélját, hogy a trónt a merovingi család örökölje, el is érte a frankok hatalmas királya. Közel harmadfél századon át tartott e család uralma; de e hosszú idő alatt nem találunk a királyok között egyet sem, ki akár tetteinél, akár erényei vagy bűnei nagyságánál fogva Chlodovighoz volna fogható. Négy fia maradt, kik atyjuk birodalmát maguk közt felosztották, s kik vérengző gonosztettekben egymást felülmúlni törekedtek. A legidősb s legkevésbé romlott, I. Theodorich (511–533) Metzben, néha Rheimsban, I. Clothar (–561) Soissonban, I. Childebert (–558) Párisban, s végül Chlodomer (–524) Orléansban rendezte be székét. Utódaik alatt is nem egyszer szakadt az ország részekre, melyek rendszerint két elnevezés, Neustria és Austrasia alatt szerepelnek. Határaik nem voltak szigorúan megvonva s amaz nagyjában a Meuse és Loire, emez a Meuse és Rajna között levő területet foglalta magába s a kettőt egymástól az Ardennes-ek választották el. Neustria a római műveltség romjain emelkedett, ellenben Austrasia nagyrészt barbár elemeket zárt magába. Amott a latin, emitt a germán nyelv volt a túlnyomó s a későbbi középkorban amaz a modern Francziaországnak, emez meg Németországnak lett a szülőanyjává. Ezekhez járult, mint harmadik osztályrész, Burgundia királysága.

Frank pohár üvegből.
Lelőhelye Selzen.

Egy egykori görög történetíró dícséri a frankok családi és állami életét, de ezt a dícséretet saját évkönyveik nem igazolják. Kiemeli ügyességüket és finomságukat, mintaszerű alkotmányukat, hitbuzgóságukat, és nyiltan vitatja, hogy ezeket a barbárokat csak ruházatuk és nyelvük különbözteti meg Róma alattvalóitól. Hihetőleg Agathiasnak és kortársainak szemét a frank fegyverek hódításai és országuk hirtelen fellobbant fénye vakították el, úgy hogy nem tudták vagy nem akarták észrevenni az árnyoldalakat.

Chlodovig utódai tisztán csak a hódítás politikáját tartották szem előtt. Megtámadták a burgundokat és bár Véséronce mellett Chlodomer is elesett, országuk később a Chlotar és Childebert csapásai alatt mégis elvérzett. Ezek ketten azután megosztoztak testvérük birtokrészén; amaz kapta meg Touraine-t, emez meg Orléans vidékét. S hogy a kiskorú gyermekek valamikor ne követelhessék atyjuk örökét, Chlotar saját kezével mészárolta le őket. Theodorich a szászok segítségével a thüringeket hódoltatta meg s ennek következtében a Majna vidékét is birtokához csatolta. Fia, I. Theudebert (534–548) a császár képe helyett a maga arczképét tétette pénzeire s mint Justinianus szövetségese harczolt Itáliában a keleti gótok ellen, de a ragály visszavonulásra késztette. Szerencsésebb tevékenységet fejtett ki Germánia felé; s nemsokára azzal dicsekedett, hogy uralma a Dunától s Pannonia határaitól az óczeán partjáig terjed. Alatta erősen tért kezdett foglalni a romanizálás s lassanként a legfőbb hivatalokba is beférkőzött.

Theudebert halála után trónját fia Theudebald örökölte (548–555), de rövid uralkodás után ő is elhunyt, s mikor Childebert is bevégezte pályafutását, az egész frank terület Chlotarra szállott, ki ismét egyesítette Nyugat leghatalmasabb országát, mely a gót Septimania kivételével egész Galliát magába foglalta s keleten a Rajnán túl is nagy darab föld tartozott hozzá.

A külsőleg keresztyén, szivében pogány Chlotar Compiegneben lehelte ki lelkét s a soissons-i sz. Medárd templomban temettetett el.

II. Chlotar pénzei.

Négy fia maradt, kik atyjuk országát újra felosztották. A legidősb, I. Charibert (561–567), Aquitaniát kapta Párissal, Burgundia Orléans-nal együtt a Guntramé lett (561–93), Austrasia Rheims várossal I. Sigebertnek (561–75) jutott, végül a legsovárabb testvér, I. Chilperich (561–84) Armorikát és a száli tartományrészt vette birtokába Soissons-nal együtt. Az erkölcsi romlottság e királyfiak közt a legnagyobb fokra hágott. Egyikök-másikuk egész sereg asszonyt tartott; megesett, hogy testvérek osztakoztak az ágyastárs szerepében. Végre is Sigebert megcsömörlött ettől az állapottól, s elhatározta, hogy tisztességes házasságra lép. Athanagild nyugati gót király leányát, a fiatal és szép Brunhildát szemelte ki hitveséül s csakugyan el is nyerte a kezét. Példáját követte Chilperich, ki meg Brunhilda nénjét, Galswinthát vette nőül. Ez a két házasság azután végzetessé vált a merovingekre nézve.

A Brunhilda házassága boldog volt, de nénje szomorú napokat élt Chilperich oldalán, kit régi feleségei közül Fredegunda bájai fogva tartottak. Egy szép napon hirtelen meghalt Galswintha s mindenki férjét gyanúsította, annál is inkább, mert Fredegunda újra elfoglalta királynéi helyét. De Brunhilda szivében iszonyú bosszúérzet lobbant lángra s harczra ösztönözte őt, mely azután nevét félelmessé tette. A két nő, mint az ország két részének, Austrasiának és Neustriának tényleges uralkodónői, egyik a másiknak férjét orgyilkosokkal megölette s azután mindazok ellen vad gyűlölettel dühöngtek, kik czéljoknak útjába állottak. A neustriai Fredegunda válogatott kínzásokkal ölette s gyilkoltatta ellenségeit, a különben jeles uralkodói tulajdonságokkal megáldott austrasiai Brunhilda meg nem kevesebb, mint tíz királyi sarjnak oltotta ki életét. Fredegunda fia, II. Chlotar (584-628), miután II. Childebert (593–96) fiai, II. Theudebert (596–612) és II. Theodorich (596-613) egymás hatalmát tönkretették, újra egyesítette a birodalmat. Azután elfogatta Brunhildát s a nyolczvan éves agg nőt három napig kínoztatta, végül lófarkra köttette s úgy végeztette ki.

II. Childebert pénze.

II. (?) Theudebert pénze.

Ékszerek és fegyverek I. Childerich király sírjából.

A doornicki sz. Bereczk-templom czíntermében 1653-ban bukkantak rá. A sírban két emberi és egy lókoponyát találtak; továbbá fegyvereket, ruhaszövet-maradványokat, számos ékszert s egy pecsétgyűrűt CHILDERICHI REGIS körirattal. A lelet egy része idővel elkallódott; szerencsére mindjárt feltalálása után szakszerűen leírta és rajzban is megörökítette Chiflet J. orvos, kinek fölvételei után készült a mi képünk is. Egyébiránt a lelet még meglevő részét a Louvre-múzeum őrzi. A képünkön látható tárgyak a következők:

1. A köriratos gyűrű.

2, 3. Szíjvégek.

4. Övlemez.

5. Szekrény-lemezek.

6, 7. Díszes csatok.

8. Fibula.

9–14. Boglárok és gombok.

15, 16, 17. Méh-alakú ruhadíszek, drágakövekkel kirakva.

18, 19. Bikafej, mely a sírba temetett ló homlokát ékesítette.

20, 21. Leo császár aranypénze; az egyik elefántcsont-foglalatban.

22. Karperecz.

23. Gömb hegyikristályból.

24. Hüvelyében levő kard.

25. Vas lándzsacsúcs.

26. Csatabárd.

27. Eddig lópatkónak tartott vasdarab; valószinüleg azonban a pajzs maradványa.
(A patkó még nem volt használatos a merovingi korban.)

Ekkor már nagy változáson ment át a Chlodovig birodalma. Az elpuhult, kéjelgő királyok, kiket a történelem «henye királyoknak» (rois fainéants) bélyegez, az egykor hatalmas országot a sülyedés lejtőjére juttatták; eltünt a fény, melyet Chlodovig hatalmas egyénisége árasztott a trónra, s a királyi család tekintélye porba omlott. A nőuralom iszonyatosságai, melyek virágzó városokat, falvakat s tömérdek emberéletet követeltek áldozatul, arra ösztönözték az egyházi és világi nagyokat, hogy a maguk részére mindenféle kiváltságokat biztosítsanak, melyeket azután siettek a trónra kerülő uralkodókkal bővíttetni vagy megerősíttetni. A belzavarok következtében kisiklott a királyok kezéből a püspökök kinevezésének joga s azt az alsó papság és a nép ragadta magához, az uralkodó számára csak a megerősítés joga maradván. Nem értek el semmit a királyok a számüzetéssel és jószágelkobzással sem, melyekkel régebben a hűtlen nemességet sujtották; a szakadatlan polgárháborúk, ha e büntetést alkalmazni akarták volna, az ellenfél táborába terelték volna a nemeseket. Minthogy a meroving uralkodók rengeteg magánbirtokok fölött rendelkeztek, harczban kitünt híveiket nem lóval vagy fegyverzettel jutalmazták, hanem állásukhoz és érdemökhöz képest birtokokat juttattak nekik, melyeket beneficiumoknak neveztek. Ez adományokat kezdetben az uralkodó tetszése szerint vissza is vehette; de később a független és rabló frank nemesek lassanként illusoriussá tették e királyi jogot s az adományok állandó birtoklását és öröklését biztosították a maguk számára. A trónváltozások alkalmával is mindig félhettek attól, hogy javaiktól az új király megfosztja őket; minélfogva az országnagyok arra törekedtek, hogy az állami javakat igazgató tisztviselőket, a palotagrófokat (majordomus) ők maguk válaszszák s hivataloskodásuk időtartamát is függetlenné tegyék a változó királyok tetszésétől. Természetesen ez a majordomusok hatalmát rendkivüli mértékben megnövelte. Idővel mint legfőbb udvari tiszteknek nemcsak az igazgatás volt a teendőjük, hanem a törvénykezésre és hadügyre is befolyást nyertek. A király kiskorúsága, meg a nőuralom emelték állásuk jelentőségét, annál is inkább, minthogy az asszonyok számos hivatalos- és kormányügy intézésére nem voltak képesek. Ők lettek a haderő uraivá is. Azóta pedig, hogy nem függtek királyi kinevezéstől s az országnagyok minden királyi székhelyre a maguk kebeléből választott majordomusokat állítottak, ők lettek a korona és a nemesség közt a közbenjárók.

Fredegunda állítólagos síremléke, Párisban, a St-Germain-des-Prés templomban.

Jóllehet a Párisban 614. őszén tartott nagy nemzetgyűlés, melyen csak egyházi részről 79 püspök vett részt, Frankország egysége mellett foglalt állást, idő folytán Chlotar kiskorú fiára, I. Dagobertre ruzházta Austrasia kormányát, magának Neustriát tartván meg. Dagobert tanácsadói voltak Arnulf metzi püspök és landeni vagy idősb Pippin, ki a majordomusi méltóságot töltötte be udvarában. Ez utóbbi hatalmas főúr, igazságszerető férfi és kiváló hadvezér volt. Midőn atyja és öcscse, Charibert (630) halála után a királyi hatalom I. Dagobert kezében egyesült (628–39), Austrasia kormánya, kivált miután a király Párisba tette át lakását, úgyszólván egészen Pippin vállaira nehezedett. A büszke s érzéki gyönyörökben elmerült Dagobert, ki a mindinkább elhatalmasodó szláv vendeket sem bírta visszaszorítani, miután az országot két fia közt felosztotta, az általa nagyszerű adományokkal gazdagított st.-denis-i székesegyházba temettetett el.

Mindkét fia, t. i. II. Sigebert (633–56) és II. Chlodovig (639–56) még fejletlen gyermekek voltak s nevökben a két majordomus uralkodott. Amannak atyja Austrasiát hagyta, emezé lett Neustria. Austrasiát Pippin halála után (640) fia, Grimoald kormányozta, ki a kiskorú király alatt annyira hozzá szokott az egyedül való uralkodáshoz, hogy Sigebert halála után ennek fiát, II. Dagobertet kolostorba záratta. Azután a maga Childebert nevű fiát ültette a trónra. De a kisérlet balul ütött ki; a nemesség fellázadt, elfogatta Grimoaldot s Neustriába küldte, hol fejét vették. Austrasia újra egyesíttetett Neustriával s a fiatal II. Chlodovig Párisból egymaga kormányozta a frank birodalmat. Egyébként mint ősei, ő is részeges kéjencz volt s huszonhárom éves korában itt hagyta az árnyékvilágot. Özvegye, az angolszász Bathildis, kit az egyház szentté avatott, idősbik fia, III. Chlotar (657–671) nevében vitte egy ideig a kormányt, mígnem az országnagyok Ebroint tették mellé majordomusnak. Ez kiváló erélylyel dolgozott azon, hogy a korona és a majordomus tekintélye emelkedjék. Ez időben kezdték magukat a neustriabeliek szemben az austrasiaikkal és burgundokkal «frankoknak» nevezni.

Frank fejedelem.
Miniature-kép egy IX. századi s a metzi székesegyház egykori kincstárában őrzött misekönyvből. Most a párisi nemzeti könyvtár tulajdona.

Ékszerek és eszközök merovingi sírokból.

1. Üveggyöngyökkel kirakott fibula.
A sprendlingeni frank temetőből.

2. Ugyane fibula hátsó lapja, phantastikus állatidomokkal.

3. Gömbölyű doboz pléhből.

4. Arany fülönfüggő.
Az Alzey melletti sírból.

5. Hegyi kristály gömb, arany foglalatban.
Ugyanonnan.

6. Vaskovand gömböcske, ezüst foglalatban.
Ugyanonnan.

7. Hajtű ezüstből, arany fejjel.
A sprendlingeni frank temetőből.

8. Arany tűtartó.
Ugyanonnan.

9. 10. Ezüst szíjvég, innenső és hátsó fele.
Ugyanonnan.

11. 12. Gyűrű, aranyból, római gyöngygyel.
Az alzeyi sírból.

Épen ez az elkülönzés idézte elő, hogy a nagyok tanácsára Austrasia királyává Chlotar öcscse, II. Childerich (661–73) lett. Ebroin azonban nem nyugodott; minden erejét ellenfelei megtörésére és a trón hatalmának emelésére fordította. Urának, III. Chlotarnak halála után ennek legkisebb öcscsét, Theodorichot kolostorba záratta s Childerich kezébe juttatta a háromegy királyságot. De Childerich sem volt hosszú életű; orozva gyilkolták meg egy vadászat alkalmával. A burgundok most II. Theorodichot (673–691) szólították elő a kolostorból; ellenben az austrasiaiak az Irlandba száműzött II. Dagobert körül csoportosúltak s volt egy párt, a mely II. Chlotar egy állítólagos fiát, III. Chlodovigot léptette föl. Másfél évtizedig tartó iszonyú polgárháború tört ki; az egykorúak azt hitték, hogy közel van az Antikrisztus eljövetele.

Ebroin, Neustria ez utolsó hatalmas majordomusa, fölvette a harczot az austrasiaiakkal, kik a középső Pippin körűl csoportosultak s Laon mellett erősen megverte őket, a foglyul esett Dagobertet pedig kivégeztette. Azonban őt is elérte végzete; egy Ermenfried nevü frank katona orozva meggyilkolta (681). A neustriai nemesség fejetlen lőn s Pippin 687-ben Tertri (Testri) mellett, St. Quentin közelében diadalt aratott. Theodorich király kincseivel együtt kezébe jutott. De csakhamar elbocsátotta őt s maga keletre vonult a lázangó friesek ellen, kiket teljesen megvert, s a keresztyén vallás fölvételére szorított.

II. Charibert pénze.

II. Austrasiai Sigibert pénze.

Nemsokára meghalt III. Theodorich, ez az árnyékkirály, ki alig vitt véghez följegyzésre méltó tetteket. Épen ilyen árnyékkirályok voltak utódai; u. m. kiskorú fiai: II. Chlodovig (691–95), III. Childebert (695–711) és unokája III. Dagobert (711–15), a III. Childebert fia.

Részlet a st. denisi templom belsejéből.
A templom alapítási éve 613.

E kiskorú királyok alatt Pippin még jobban meg akarta hatalmát erősíteni. Ifjabb fiát, Grimoaldot Neustria majordomusává tette, Drogo nevű idősb fia pedig herczegi czímmel Burgundiát igazgatta. Részint okos politikával, részint fegyverrel lecsendesítette a keleti frankokat, bajorokat, Thüringiát és Alamanniát. Azonban öreg korára sok szerencsétlernség érte: elvesztette mindkét fiát s betegség gyötörte. Halálát közeledni érezvén, Neustria palotagrófjává Grimoald hatéves kis fiát, Theudoaldot tette, gyámjáúl hátrahagyandó özvegyét, Plektrudét jelölvén ki. Volt egy törvénytelen fia, Károly; de ezt, jóllehet már vitézi hírben állott, Plektrude elüldözte az udvartól. Pippin 714. deczemberében végezte be pályáját.

Azonban Neustria nem szívesen nézte a nőuralmat. Fellázadt s Compiegne mellett lerázta a gyűlölt igát. Nemsokára meghalt Dagobert is s ekkor a neustriabeliek II. Childerich fiát, II. Chilperichet (715–720) szólították elő, ki egy klastromban Dániel apát néven élt visszavonultságban. Nyugat épen a legválságosabb időket élte; csak az imént omlott össze túl a Pyrenaeken a moszlimok csapásai alatt a nyugati gótok országa s a frank birodalom is azon a ponton állott, hogy belső viszálkodások tönkre fogják juttatni.

Dagobert állítólagos trónusa.
Aranyozott bronzból.

A gondviselés ekkor kiváló egyéniséget állított a frankok élére. Ez Pippin fia, a huszonötéves Károly volt, ki később a Martell (Pőröly) melléknevet kapta. Mostohája üldözése elől az austrasiaiakhoz menekült, kik csakhamar seregestül csoportosultak köréje. Eleinte nem boldogult ugyan a neustriaiakkal; de 717 márcz. 21-én Vincy mellett, Cambraitól délre, megtörte II. Chilperich hatalmát s II. Chlotart állította helyébe. Mikor pedig ez a két király elhalt, III. Dagobert hétéves fiát, IV. Theodorichot (720–737) ültette a trónra. Egyébiránt a király ekkor már csak egyszerü báb volt s a merovingi dynastia uralkodása tulajdonkép ez időben már véget ért.

Merovingi pénzek.

1. A sens-i egyház pénze. 2. A tours-i sz. Márton-basilika pénze. 3. Ismeretlen polgári hatóság pénze. 4. Rennes-i pénz. 5. Az angers-i egyház pénze. 6. A bannassac-i sz. Márton-egyház pénze. 7. Rebais-i pénz. 8. A jumiéges-i sz. Philibers ezüst pénze. 9. Rennes-i pénz. 10, 11. Angers-i pénzek. 12. Tournai-i pénz. 13. Mains-i pénz. 14. Chamboni (?) pénz. 15. Auvergne-i pénz. 16. Laoni (?) pénz. 17. Bannassac-i pénz. 18, 19, 20. Ismeretlen helyről való pénzek, keresztyén symbolumokkal. 21. Candes-i (?) pénz. 22. Laoni (?) pénz. 23. Tonnerre-i pénz. 24. Chalons-sur-Saone-i pénz. 25. Limoges-i pénz. 26. Senlis-i pénz. 27. Ambo se-i pénz. 28. Roueni pénz. 29. Orleáns-i dénár. 30. Ismeretlen helyről való pénz. 31. Auvergne-i (?) pénz. 32. Metzi (?) dénár. 33. Duccio éremverőtől készített pénz. 34. Aresches-i (?) pénz. 35. Ismeretlen helyről való pénz. 36. A limoges-i egyház pénze. 37. Párisi dénár a merovingi korszak elejéről. 38. Igen régi aranypénz, Landegisel pénzverő munkája.

Károly mindenekelőtt Germániában csinált rendet. A szászokat, alamannokat és bajorokat megtörte s velök hatalmát elismertette. Azután nagy súlyt helyezett a keresztyénség terjesztésére; erre az időre esik Bonifácz hittérítői működése. De világraszóló dicsőségét nem ezek a tényei alapították meg, hanem a félelmes arab hatalommal vívott győzelmes csatái. A moszlimok megvetvén lábukat a Pyrenaei félszigeten, már 720-ban betörtek Galliába s elfoglalták Septimania fővárosát, Narbonne-t. Utjokat pusztulás és vér jelezte; a férfinépet legyilkolták, nőket és gyermekeket Spanyolországba hurczoltak. Aquitania herczege, Eudo szembeszállott velök; de nem bírta őket visszaszorítani. Spanyolországot a vitéz Abdel-Rahman kormányozta, vetélytársa, Munúsa berber főnök meg a galliai határszéleken parancsnokolt. Ez utóbbival Eudo szövetséget kötött és neki adta leányát nőül, abban a reményben, hogy ekként függetlenítheti magát. Mikor azután Bourges-t elfoglalta, Károly megindult hadaival s erősen megverte őt, úgy hogy futva kellett menekülnie. Hiába kérte a Munúsa segítségét is; ez fellázadt Abdel-Rahman ellen, erős vereséget szenvedett, s hogy a fogság szégyenét elkerülje, önként véget vetett életének.

II. Childerich pénzei.

II. Dagobert pénzei.

Ezzel azonban nem szűnt meg a fenyegető veszedelem. 732-ben a spanyolországi helytartó újra betört, s Bordeaux-t ostrom alá fogta. Az egész keresztyén világ Károly zászlói alá sietett; maga Eudo sem habozott. Az arabok már Poitiers-t is feldulták s a régi római út mentén Tours felé nyomultak. Károly észak fiait, a szászokat, thüringeket, frieseket és alamannokat is táborába gyűjtötte; de hadseregének zöme kétségkivül austrasiai hiveiből telt ki. Az arabok értesülvén a frankok közeledéséről, Tours alól Poitiers alá vonultak vissza. Itt ütöttek tábort s várták be Károly hadait. Egy hétig mozdulatlanul állott szemben egymással a két ellenfél; mintha sejtették volna, hogy a csata Európa sorsát fogja eldönteni. Végre Abdel-Rahmán támadásra vezette lovasságát s megkezdődött a harcz az egész vonalon. Mindakét ellenfél a legnagyobb elszántságot vitte az ütközetbe; a frankok zárt oszlopai a krónikás szavai szerint «úgy állottak, mint a falak vagy a jéghegyek». Az arab lovasság rohama megtört a germán katonák ellenállásán. Végre is észak fiainak vitézsége döntötte el a csata sorsát. Borzasztó erővel hasították kétfelé az arabok fejét s az iszonyatos mészárlásban maga Abdel-Rahmán is elesett. Az arabok óriási vereséget szenvedtek s az ütközetnek az éjtszaka vetett véget. A 732. okt. 25-én vívott potiers-i csata megállította a félholdat nyugati előnyomulásában.

Azonban Károly, ki e dicsőséges csatában vívta ki a «Martell» nevet, nem szabadult meg végleg az arabok beütéseitől. Aquitania lázongó herczegei csakhamar újra behívták őket s Arles és Avignon, a déli tengerpart egy részével együtt, kezükbe került. Károly Narbonne közelében támadta meg újra az arabokat s majdnem teljesen megsemmisítette hadseregüket.

I. Childerich király pecsétgyűje.

E hadjáratok alatt úgyszólván egészen észrevétlenül ősei sírjába hanyatlott IV. Theodorich. Halálát egyetlen krónikás sem jegyezte föl s Károly a trónt bátran betöltetlenül hagyhatta, nem törődött azzal senki.

III. Chlodovig pénzei.

III. Dagobert pénze.

Midőn 738-ban északon a szászok megfékezésével vesződött, az arabok újra elözönlötték a Provence-t. Károly a longobárdokat hívta segítségül, egész Marseille-ig utánok sietett, de nem várták be; nagy pusztítás után visszatértek Spanyolországba.

Ekkor már végét érezvén közeledni, az országnagyok beleegyezésével idősb fiára, Karlmannra (741–47) Austrasiát hagyta a rajna-jobbparti területtel; kisebbik fia, Pippin (741–68) Neustriát és Burgundiát kapta. 741. okt. 22-én azután kiadta lelkét s tetemeit a st.-denis-i székesegyház fogadta magába, melyet élte utolsó szakában gazdag adományokban részesített.

Károlynak volt egy harmadik fia is a bajor Schwanhildétől, Grifo, ki szintén részt követelt az osztályból s apja halála után fellázadt. De a két testvér leverte őt s fogságba vetette. Martell Károly katonái lehető egységesnek akarták birodalmát. Majd nemsokára ezután fölzendültek az aquitánok, alamannok, bajorok és szászok. Karlmann és Pippin határozott föllépése mindenütt rendet és engedelmességet parancsolt ugyan, de a folytonos belső harcz egyszersmind meggyőzte őket a felől, hogy a nyugtalanságnak addig nem szakad vége, míg a trón üres marad. Előhívták tehát 743-ban az utolsó merovingi sarjadékot, III. Childerichet (-751) s ünnepélyesen beültették a trónba. A dolog egészen jelentéktelen esemény volt; a király egy 744. évben kelt iratában maga beismeri, hogy őt Karlmann palotagróf ültette a trónra. Egyébiránt úgy az austrasiai, mint a neustriai rendek egyaránt elismerték Childerichet királyuknak.

A tours-i sz. Márton-basilika alaprajza.

A vallásos érzületű Karlmann 747-ben lemondott tisztéről s fiát öcscse jóindulatába ajánlván, nagy kísérettel Rómába zarándokolt Zachariás pápához. Éveket töltött itt, majd barátcsuhát öltött s végül Monte-Cassino magányát kereste föl.

Ekként Pippin a frankok egyedüli urává lőn. Kis testben erős lélek, ki a harcztól nem riadt vissza, de szívesebben járt békés úton. Számító, mértéket tartó jellem, mely az egyház fensősége előtt készséggel hajolt meg. Első dolga volt, hogy Grifo öcscsét szabadon bocsátotta. De ez nyugodni nem tudó büszkeségében a szászokat, majd a bajorokat lázította fel Pippin ellen, ki mindkét segítőtársát leverte s Grifónak nagylelküen megbocsátott. Egyúttal gondoskodott fejedelmi ellátásáról, de úgy hogy többé ne árthasson.

Idestova száz esztendeje volt, hogy a merovingek árnyékkirálysága ránehezedett a majordomusokra. A frank nép mintegy semmibe sem vette őket s a legfőbb hatalmat a majordomusokban látta, kiknek hivatala már egészen örökössé vált. Hangok emelkedtek, hogy azé legyen a jog, a kié a hatalom. S Pippin belátta, hogy az alkalmat meg kell ragadnia. Azonban hogy népe jogérzetét megnyugtassa, a frankoktól annyira tisztelt «szent atya» tanácsához folyamodott. A frank birodalom mindkét feléből két főpapot, Burkhard würzburgi püspököt éas Fulrad st-denis-i apátot azzal bízta meg, menjenek el Rómába s kérdezzék meg Zachariás pápától: jól van-e az vagy sem, hogy a mostani frank királyoknak semmi királyi hatalmuk sincs? A pápa állítólag így felelt: Jobb, ha az a király, a kinél a hatalom, mint ha az, a ki a nélkül való; apostoli tekintélyénél fogva tehát parancsolja, hogy Pippin legyen a király. Mindazáltal a pápa parancsa nem sokat jelentett a főbbek és a nép akarata nélkül. Pippin a nemzetgyűlést 751. novemberébe Soisson-ba hívta össze s ez Childerichet letévén a trónról, Pippint pajzson fölemelve, királylyá kiáltotta ki. Az utolsó merovingnek lenyírták a haját s azután kolostorban jelöltek ki számára lakóhelyet.

Az egyház hatalmának térfoglalására mutat, hogy Pippin, mint a római császárok és a nyugati gót királyok is, a szent kenettel avattatta föl magát. A pápa megbízásából Bonifácz püspök nagyszámú társai élén szentelt olajjal kente föl, mintegy jelképezni akarván, hogy a királyság isteni eredetű s mint ilyen alatta áll az egyháznak. Két évvel később II. István pápa, mikor Francziaországba menekült, hogy a frank királylyal szövetkezzék a longobárdok ellen, a st.-denis-i templomban újra fölkente Pippint, a királyi méltóság részeseivé és patriciusokká tette fiait, s tekintettel a Karlmann maradékaira, átkot mondott mindazokra, a kik a Pippin családja ellen szentségtörő kezeiket fölemelni merészelnék vagy pedig ez isteni kegyelem útján felmagasztalt családból királyt választani vonakodnának. A Monte-Cassinóból visszatért Karlmann, hogy életét biztosítsa, egy vienne-i kolostorba zárkózott; ugyanez a sors érte fiait is, kik szintén barátcsuhát öltöttek. A pápa azután koronát is küldött Pippinnek, rá ruházván a rómaiak felett való védelem jogát, a mivel még szorosabbá vált az egyház és a frank királyság közötti viszony.

A tours-i sz. Márton basilika keresztmetszete.
Reconstruálva.

A pápát a longobárdok fenyegették s ezért volt szüksége a frank király barátságára. A szövetség kifolyásaként Pippin két hadjáratot is folytatott a longobárdok ellen s mint tudjuk, megtörte Aistulf hatalmát. A longobárdok, a mellett, hogy el kellett ismerniök a frank felsőséget s évi adót ajánlaniok, visszaadták Pippinnek az exarchatus elfoglalt részeit, a Romagnát, az urbinói herczegséget. E terület urává azután Pippin 756-ban kelt adománylevelével a pápai széket tette s ekként megalapította a pápák világi uralmát. (Patrimonium Petri.)

Országa nyugalmának biztosítására is sokat tett a jeles uralkodó. Kiszorította Septimaniából az arabokat s e tartomány fővárosát, Narbonne-t negyven évi moszlim uralom után visszafoglalta. 758-ban megtörte a szászokat, s évi adó fizetésére kötelezte őket. Azután az aquitániai herczeg, Waifar uralmát, ki majdnem függetlenül gyakorolta hatalmát, döntötte halomra s Aquitaniát az országhoz kapcsolta. Követségét 765-ben a bagdadi kalifa is tisztelettel fogadta; V. Constantinus császár pedig a fia számára feleségül frank királyi herczegnőt keresett.

Kevéssel halála előtt Pippin országgyűlésre hívta egybe a rendeket s két fia közt megosztotta az uralkodást. Károly nevü idősb fia Austrasia nagy részét kapta Neustriával és Aquitania nyugati felével együtt, a birodalom többi része pedig az ifjabbik fiúra, Karlmannra szállott. Pippin ötvennégy éves korában, 768. szeptember 24-én fejezte be életét s tetemeit a st.-denis-i székestemplom sírboltja fogadta magába.

Pippin legnagyobb érdeme, hogy a frankok heterogén elemekből álló országát hadi tekintetben is kitünően szervezett, egységes és elsőrendü monarchiává tette, mely ettől fogva mint az egyház hű szövetségese, a keresztyén világ zászlótartója lőn s világtörténelmi hivatást töltött be. Szerencsére Pippinnek fiában, Nagy Károlyban méltó utódja támadt, ki hatalmas lángelméjével apja művét fényesen betetőzte.

Arles-i keresztyén sírláda.
A keresztyénség első századaiból.

Mielőtt azonban az elbeszélés fonalát tovább szőnők, vessünk futólagos pillantást a frank egyházi viszonyokra s lássuk, miként ment végbe a német népek megtérítésének nagy munkája.