NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
IV. KÖTET: A NÉPVÁNDORLÁS KORA – AZ ISZLÁM
VI. RÉSZ: AVAROK
XXXI. Hunnország bukása           XXXIII. A Duna-Száva közének elfoglalása

VI. RÉSZ.
AVAROK.

XXXII. FEJEZET.
Az avar honfoglalás.

Közvetetlenül a hunn birodalom felbomlása után, a 461–465. évek közt, egy új nép jelenik meg a történelem színterén, s miként elődei, a hunnok, ez is nagy pusztítást visz véghez a Maeotis és Kaspi-tenger mellékein. E nép az avar nép. Úgy látszik, ugyanazon népcsaládhoz tartozott, mint a hunnok s miként ezek is, az avarok is Magyarország területén alkotnak államot, mely harmadfélszáz évig áll fenn s kezdetben veszedelmes ellenfele a kelet-római császárságnak, mígnem Nagy Károly csapásai alatt teljesen összeomlik.

E nép neve eredetileg nem avar volt. A görög irók arról tudósítanak, hogy eleinte a vár és hunn (Var et Chunni) nevet viselték s a hunnok keleti ágából származtak, mely az V. és VI. században a Kaspi-tengertől északra s a Volgától keletre eső roppant térségeken ugor vagy uigur név alatt tanyázott. A várhunnok századokon át függetlenűl éltek saját törzsfőik alatt, mígnem egy más nemzet, a tulajdonképeni avarok, velök együtt az Ázsia fensíkjain lakott népeket mind meghódították. De ez avarok uralma nem sokáig tartott; egyik alattvalójuk föllázadt ellenök, legyőzte őket s ura lett azon egész földnek, mely azelőtt az avaroké volt. E föllázadt törzs a turkok népe volt s ősi tanyái az Altai-hegység alján terültek el. Uralkodójuk, «a nagy khán, hét nemzet királya s a világ hét tájának ura», hogy az avarok egykori alattvalóit is hatalma alá hajtsa, a Volga partjait is fölkereste, s mivel e néptörzsek ellene szegültek, megtámadta őket s oly irtóztató vérengzést vitt bennök véghez, hogy, ha a történetíróknak hinnünk lehet, háromszázezer ember vesztette életét, úgy hogy a földet négy napi járásnyira holttestek borították. A leigázott népek között volt a várhunnok nemzete is.

A megtört és az Ural bérczei közé visszaszorított várhunnok csak az alkalmat lesték, hogy gyűlölt uraik hatalma alól szabaduljanak. Több év telt el a kinos szolgálatban, mígnem egy napon főhordájok, mintegy kétszázezer ember, fölszedte a sátorfát s nyugatnak indult. Csak három törzs maradt vissza: a tarniachok, kotzagirok és zabenderek. Félelmökben gyorsan menekülve, mindent feldúltak a várhunnok, a mi útjokba esett. A rémület iszonyú lőn, midőn híre futott, hogy az avarok jelentek meg; e hiedelem a névhasonlatból származott. Különben az új jövevények a törökök ismertető jeleit viselték; hajuk szalaggal összekötve, két hosszú csimbókban lógott alá vállukra. A hunnoknál nem volt divatban ez a viselet, s a várhunnok is a török fogságban vették föl. Mikor észrevették, hogy avaroknak tartják őket, épen nem siettek eloszlatni a rájok nézve oly kedvező tévedést, sőt elfogadták a hódolat jeleit mindazon törzsektől, melyek hajdan az avarok rettegett neve előtt meghajoltak. Hogy ide-oda bolyongásuknak irányt szabjanak, elhatározták, hogy a római birodalomhoz fordulnak. Az avarok kagánja, fényes kísérettel, Kandik nevű főtisztjét küldte követül Justinianus császárhoz Konstantinápolyba.


I. Justinianus császár rézpénze.
A kysikusi pénzverő-intézetből. Anno XVIIII. (uralkodásának éve). Az M betű a pénz értékjegye s 40-et jelent.

Régi hatalmuk és balsorsuk híre jóval előbb megérkezett a császári székvárosba, mint maga a követség s most az a körülmény, hogy e vitéz nép a turkok jármát lerázva, a Kaukázus síkjait elárasztotta s követeket küld a császárhoz, nagy érdeklődést keltett. A követek viselete és nyelve hunn vala s rendes hunn tolmácsok voltak a közvetítőik. Kandik a császár elé járulván, ily pöffeszkedő beszédet intézett hozzá: «Császár! egy vitéz és számos nemzet, a legszámosabb és legvitézebb e földön, jön magát neked fölajánlani. Ezek az avarok, a legyőzetlen és győzhetetlen faj, mely minden ellenét meg tudja semmisíteni, pajzsúl szolgálhat e birodalomnak. Ha saját javad kívánja, hogy ily néppel fegyveres szövetséget köss s azt mint segítő felet örökre magadhoz csatold: fölajánljuk szövetségünket s csak két dolgot kötünk ki: fizess az avaroknak illő ajándékok mellett évi segélypénzt s adj nekik jó földeket, hol békében megtelepedhessenek.» Justinianus korábbi éveiben meg tudott volna felelni e szemérmetlen és dölyfös szavakra, de épen ez évben (557), midőn a dögvész és földindulások a birodalmat nagyon megviselték, csak annyit válaszolt, hogy meg fogja a dolgot fontolni. S hogy a követeket jóindulatáról biztosítsa, aranynyal befuttatott lánczokat, olyan formákat, minőkkel a foglyokat szokták vasba verni, fekvőhelyül és trónul szolgáló és metszetekkel ékesített arany ágyakat, gazdag öltözeteket és aranynyal áttört selyem szöveteket adott nekik ajándékul. Azután tudtukra adta, hogy üzenetét rövid időn egy Valentinus nevű római tiszt viszi meg a kagánhoz.

Valentinus azzal az utasítással indult útnak, hogy évi segélypénzt ajánljon a kagánnak, oly föltétellel mégis, ha ez kötelezi magát, hogy a Kaukázus felől minden ellenségtől megvédi a birodalmat; illő ajándékokat is igérhetett, de nem volt szabad földek átengedéséről beszélnie, legföljebb akként nyilatkoznia, hogy se ne igérjen, se meg ne tagadjon semmit. Justinianusnak mindegy volt, úgymond a görög történetíró, Menander, akár győznek az avarok, akár nem; a birodalom csak nyerhetett az által, hogy egyik barbár törzs a másikat emésztette. S a kagán derekasan hozzálátott a dologhoz; megtámadta először a hunnugurokat, majd az ephthalita-hunnokra vetette magát s végkép kiirtá a sabirokat. Azután a Fekete-tenger mellékein tanyázó utigurokkal és kutrigurokkal bánt el, s nem törődvén azzal, melyik a rómaiak szövetségese, egyformán bánt el mind a kettővel. Mind a két nép könnyen meghódolt s a várhunnok számát szaporítá. A kagán a Deneper partjainak birtokba vétele után, a szláv antokkal találkozott, a kik ellenállást kisérlettek, de végre is kénytelen voltak meghódolni s ettőlfogva az avarok szolgáivá lettek.


Justinianus császár és udvarbirái.
Mozaikkép a ravennai San Vitale templomban; a VI. század közepéről.

Elfoglalván a várhunnok a pontusi síkokat, 562-ben már a Dunához érkeztek. Előcsapataik átkeltek a folyam deltáján s Kis-Scythiába nyomultak; azonban a kagán seregének zömével a balparton megállapodott, hol sátort üttetett s fölállította szekérvárát. Egyúttal fölhívta a túlparti római parancsnokot, hasítaná ki azon földeket, melyeket Justinianus császár számukra kijelölt. A római tiszt zavarában arra kérte a kagánt, hogy követsége által folyamodjék egyenesen a császárhoz. A kagán ráállott. E közben a turkok nagy-khánja követeket küldött Konstantinápolyba, hogy visszakövetelje nem az avarokat, a kik Ázsia belsejében turk uralom alatt éltek, hanem az avarok egykori alattvalóit, a leghitványabb rabszolgákat, a várhunnokat. Így tudta meg az új népről a császári udvar, hogy kikkel van tulajdonképen dolga.

A várhunnok, vagy nevezzük őket új nevükön, az avarok követeinek Konstantinápolyban soká kellett várakozniok, s midőn a lassúság miatt haragra lobbantak, Justinianus ajándékokkal, hizelgő szavakkal és igértekkel kérlelte meg őket. Végre is azt az ajánlatot tette a császár a kagánnak, hogy Kis-Scythiát, melyet megszállva tartott, cserélje föl Singidunum környékével Felső-Moesiában, melyet az Itáliába vonult herulok épen oda hagytak. E földterület a gepidák és longobárdok birtoka közt feküdt és Singidunum hatalmas őrsége által könnyen szemmel tartható vala. A kagán azt felelte, hogy neki Kis-Scythia jobban tetszik s azt nem is akarja elhagyni, már csak azért sem, mivel szakadatlan egybefüggésben van foglalásaival a Fekete-tenger keleti és nyugati részein. Ebbe azonban Justinianus nem egyezett bele.

Látván a kagán, hogy a császári udvaron ki nem fog, hadait az antok ellen fordította, kik ellenséges állást foglaltak az avarok ellen. Megtörvén őket, a szlovének, majd a vendek ellen indult s a szlávságot mindenütt leverve egész a thüringiai hegyekig, hol egyszerre félelmesebb ellenséggel találkozott. Ezek az austrasiai frankok voltak, kik fölött I. Sigebert uralkodott. Ez az avarok elé sietvén, megverte őket egy nagy csatában az Elbe folyón túl, annyira, hogy a kagán békét kért. Sigebert, úgy látszik, nem valami súlyos föltételeket szabott. Az avarok ugyanazon az úton tértek vissza, melyen jöttek, folyvást háborgattatva visszavonultokban a gepidák által, a kik nem jó szemmel nézték, hogy az avarok akkori hazájok, Dacia közelében fészkelték meg magukat.

Midőn az avarok épen aldunai tanyáikra visszaérkeztek, nagy változás történt a birodalomban. Meghalt Justinianus s unokaöcscse II. Justinus ült a trónra. Ugyanekkor az avaroknál is uralkodó-változás történt. Baján volt az új kagán neve s épen ifjúsága delelőjén állott. Jellemének egyik sarka volt az ügyesség, melylyel az emberek titkos terveit azonnal kiismerte; abba helyezte inkább dicsőségét, hogy hódításait ravaszsággal biztosítsa, mitnsem hogy fegyverrel koczkára tegye. Szemtelen kapzsiság, vagyonszomj uralkodott benne, de övéi iránt nagylelkű volt; szeretett fényben ragyogni s meglepő válogatásig vitte a jó izlést és fényűzést. Háborúit barbár kegyetlenség jellemezte, de azért lelke nem zárkózott el az emberies érzések előtt; megkegyelmezett Augusta városkának, minthogy hévvizei legkedvesb nejének egészségét visszaadták, s maguk a rómaiak beismerték, hogy egyízben éhségtől elcsigázott hadaikat tisztán csak az ő nagylelkű vendégszeretete mentette meg a pusztulástól. Hosszú élete folyamán három római császárral állott szemben, hazát szerzett népének a Közép-Dunánál, a mai Magyarország földén, s az avar államot a hatalom legfelsőbb fokára emelte.

Justinus császárt az avarok mindjárt trónraléptekor fölkeresték, hogy követeik által szerencsét kivánjanak neki, megújítsák a régi szerződésüket és elfogadják tőle a szokott ajándékokat. Baján e követséget ifjú, büszke és szép külsejű fiatal emberekből állította össze s vezetőül bizonyos Targites nevű, nevezetes embert adott melléjük.

Targites hosszabb beszédben emlékeztette a császárt, mivel tartozik atyja (így nevezte Justinianust) hű szövetségesei iránt. Justinus azt felelte, hogy többet tesz érettök, mint a mennyit atyja tőn: eszökre téríti, hogy a romlástól megmentse őket. «Nekünk nincs szükségünk segítségetekre, – így szólt a császár – s tőlünk nem fogtok egyebet kapni, mint a mit tetszeni fog nekünk adni, mint szolgálataitok díját, vagy mint jutalmat azért, hogy alávetettétek magatokat a birodalomnak, melynek szolgái vagytok.» Ezzel megszakadt minden viszony az avarokkal. A követek, dühöket fenyegetődzésben ontva ki, távoztak; urok azonban, bár nem kevésbbé ingerült volt, nem mutatta; nem jelentette ki részéről a szövetséget felbomlottnak, nem szólt semmit. Egy nagy fontosságú esemény különben is másfelé fordította figyelmét.


Avarkori aranykorsó.
A korsó domborulatán szakálas lovas, jobbjában lovas zászló, baljával oldalán lecsüngő szakálas ember üstökét tartja; a lóról ellenség levágott feje lóg. A nagy-szentmiklósi kincsből.

A mai Magyarországnak azt a részét, mely, Erdélyt is beleértve, a Tiszán túl terül el, a hunn birodalom felbomlása után a gepidák lakták. Mikor azután a longobárdok beköltöztek Pannoniába, a két szomszéd és rokon nép közt halálos gyűlölet keletkezett. Azonban megátalkodott harczok után sem birták egymást megtörni, s végre is a longobárd király, Alboin, arra határozta el magát, hogy vitéz ellenfele, Kunimund ellen az avarokat használja föl, kiknek épen kezök ügyébe esett rajta segíteni, s e végett nagy pompával követséget küldött a kagánhoz. A longobárd követeknek az volt a főfeladatuk, hogy az avarokat feltüzeljék s arra emlékeztessék, mily rosszúl bántak velök a gepidák és rómaiak, hogy az avarok a longobárdokkal egyesülve, bizonyosan megsemmisítik a gepidákat s e nép kincsei és földei közös zsákmányuk lesz. Az avarok egész Scythia uraivá lesznek, könnyen elfoglalhatják Thraciát, pusztíthatják a görög tartományokat s egész Byzanczig nyomulhatnak. Hozzátették a követek, hogy ha az avarok szövetkezni akarnak velök, sietniök kell, nehogy halálos elleneik, a rómaiak megelőzzék őket. Baján egész hidegen hallgatta őket; «nem látja tisztán – mondá – mit nyerhetne mindezzel az ő népe». Habozást szinlelt; majd azt hangoztatta, hogy nem árthatja magát e háborúba, majd meg, hogy tehetné ugyan, de nem akarja. Végre kifárasztván a követek türelmét, tettette magát, hogy kénytelen-kelletlen enged s ezt a föltételt szabta: először, hogy a longobárdok engedjék át neki azonnal szarvasmarháik tizedrészét; másodszor, hogy győzelem esetére biztosítsák neki a zsákmány felét és a gepidák egész országát. Alboin kapva-kapott a szövetségen, csakhogy megtörhesse Kunimundot, ki megrémülve könyörgött a császárnál segítségért; de Justinus nem látta át, mi érdeke lehetne a római birodalomnak a gepidák segítésében; megigért mindent, de nem tett semmit. A háború nem tartott soká. A gepidák sorait a longobárdok szemben, az avarok hátban támadva meg, áttörték, szétverték, kiirtották. A longobárdok nem ismertek kegyelmet, s ha a legyőzöttek némi részvétre találtak, ez az avarok részéről történt, kik pedig nem is voltak fajrokonaik, s kik e szerencsétlen népen könyörülve, itt-ott meghagyták falvaikban, hol szolgai sorsra kárhoztatták.

Az avarok tehát visszaszerezték a régi Hunniát, melyet egy század óta Ardarich gepidái tartottak megszállva. 568-tól fogva, a mikor e nemzetirtó hadjárat lefolyt, lassanként elenyészik a Gepidia nevezet s helyét a régi Hunnia név foglalja el, olykor-olykor az Avaria névvel váltakozva. Alboin longobárdjaival és szép foglyával, Rosimunda királyleánynyal, elvonul Itáliába, Baján pedig népével a Tisza partjain üt sátort, hol kétszáz esztendő lefolyása alatt a legtarkább vegyületben tolongtak ide-oda a legkülönbözőbb nemzetek.