XXXVII. FEJEZET.
Baján utódai.

Az avarok Baján halála után tisztán csak Mauricius császár bukásának köszönhették, hogy a római fegyverek Európából ki nem űzték őket. Phocas centurio fellázítván a legiókat s kezébe kerítvén az uralmat, mindenekelőtt visszavonta a csapatokat Daciából, s mivel a perzsákkal nagy háborúja volt, hogy minden erejét ezek ellen fordíthassa, 604-ben békét ajánlott az avaroknak. Azt a roppant évpénzt, melyet Mauricius megvont a hűtelen Bajántól, az új császár megint megajánlotta a kagánnak, tetemes pótlékkal együtt. Az avarok kalandozásaik czéljául ekkor a nyugati tartományokat választották s fiatal kagánjok már 609-ben segédhadakat küldött a longobárdoknak Felső-Itáliába. Agilulf longobárd király táborában az avaroknak adózó tízezer szláv harczos szerepelt, kik Cremonát kegyetlenül kirabolták.

Szent Ilona.
A bécsi udvari könyvtár egyik codexéből.

Úgy látszik, hogy ez alkalommal a longobárdok és az avarok közt egyenetlenségek támadtak, mert 610-ben a kagán roppant erővel Friaulra tört. Gisulf herczeg nem bírt ellenállani a heves betörésnek; hirtelen összegyűjtött seregét megverték, őt magát megölték s kapitányai, még megmaradt katonáival, a közeli várakba menekültek. Az erős fekvésű, régi római város, Forum Julii volt a herczeg vára s egyszersmind székvárosa; ide menekültek Gisulf özvegye, gyermekei, a longobárd nagyok s a hadsereg egy része. A herczeg özvegye, Romhilda, határozott, férfias jellemű nő volt, de szemérmetlen és féktelenül szenvedélyes. Egyízben épen egy bástyán időzött, midőn a kagánt megpillantotta. Valószínű, hogy ifjú és szép volt Baján utódja s deli termete jól vette ki magát fényes nemzeti öltözetében. Romhilda nem tudta róla szemeit levenni, akkor is egyre látta, mikor már eltünt előle. Féktelen vágy ébredt a germán nő szivében s föltette magában, hogy azt minden áron kielégíti. Másnap reggel már megizente a kagánnak, hogy átadja a várost, ha őt nejévé fogadja. A kagán kapva-kapott az ajánlaton s hamar megvolt az egyesség. Romhilda éjjel nyitva hagyta az egyik kaput s az avarok tűzzel-vassal pusztítva, rohantak be a városba. Az özvegy belemerült egészen a szerelem mámorába; palotájába hívta a kagánt s nagy ünnepélylyel fogadta. A kagán fölvette Romhildát nejei közé; másnap azonban, úgy hivén, hogy immár ura volt szavának, elkergette magától, s miután testőrei közül még tizenkettőnek kiszolgáltatta, legutolsó rabszolganői sorába taszítá.

Heraclius állítólagos szobra.
Lelőhelye Barletta, Apuliában.

Az avar kagán a várost teljesen kirabolván, magával vitte mindazon lakosokat, a kik elkerülték a halált; ezeknek jó földeket igért az Alpokon túl, a Duna és Száva partjain, de tulajdonképen a moesiai és thraciai rabszolgavásárokra szánta őket. Minthogy azonban e tömegben erős férfiak is voltak, kiktől tartani lehetett, megállapodott Forum Julii mellett s itt tanácsot tartván, elhatározta, hogy a férfiakat azonnal megöleti, a nőket és gyermekeket kisorsoltatja a katonák közt. A mészárlástól csak Gisulf herczeg legkisebb fia, Grimoald menekült meg. A nyomorult Romhildát karóba húzatta a kagán. «Ime, hitvány nő, szólt a barbár a karóra mutatva, ez az egyetlen férj, melyre méltó vagy!»

E közben Heraclius jutott a császári trónra s neki első dolga volt, hogy előkelő követeket küldött a kagán udvarába. Ez feltünően jól fogadta őket; esküdözött baráti érzelmeire s annyira őszintének mutatkozott, hogy a követek gyanúja oszlani kezdett. Kijelenté, hogy személyesen szeretne az új szövetség feltételeiről a császárral értekezni s nagyon óhajtaná, hogy e szövetség örök időkre köttessék. A követek egészen el voltak ragadtatva, s maga a kagán a Konstantinápolytól csak fél mérföldre levő Heracleát hozta javaslatba találkozóul. A császár értesülvén az avar fejedelem előzékenységéről, rendeleteket bocsátott ki, hogy szekérversenyek és színjátékok emeljék a heracleai ünnepélyt. S hogy a kagánnak minden tisztességet megadjon, mi egy királyi barátot megillet, elhatározta, hogy Selymbria és Heraclea közt elébe megy. Csakúgyan úgy is lett; fényes kiséretében kevés katonaság, de annál több díszbe öltözött országnagy s minden rangú hivatalnok volt jelen. Hátul mentek az ajándékokkal dúsan megrakott szekerek, azután a szinház teljes podgyásza, valamint a versenytéri kocsik, lovak és versenyfutók, kik a kiséret fedezete alatt utaztak. Azon három nap alatt, míg Selymbriában időzött a császár, az utak szüntelen borítva voltak kiváncsiakkal, kik mindenfelől, de kivált Konstantinápolyból oda tódultak, hogy a mulatságokban részt vegyenek. Minden rendű és rangú tömeg volt ez, papok és világiak, napszámosok és tisztviselők, paraszt és városi egymás mellett.

A kagán is útra kelt, de nem bohóczokkal és circusbeli kocsisokkal, hanem legvitézebb katonáival, serege legjavával, mert egészen más, sötét terveket forralt agyában. Két hadoszlopban indította útnak seregét, melynek aztán a hosszú falnál kellett volna egyesülnie s onnan ütött volna Konstantinápolyra, melylyel a közrémület zavarában a kagán könnyen végezhetni remélt.

A kagán közeledésének hírére Selymbriából megindult a császár is. Semmi rosszat nem gyanítva lovagolt díszparipáján, koronával fején s bíbor-palásttal vállain. Nem volt már messzire Heracleától, midőn néhány paraszt ember, a kiknek figyelmét az avarok mozgolódása a hosszú fal körül nem kerülhette ki, a testőrök és tisztviselők során áthatolván, elmondták Heracliusnak, hogy mit láttak s intették, hogy vigyázzon magára. A kagán csapata 616. jul. 16-án szombaton tünt fel a láthatáron s villogó fegyverzete épen nem mutatott barátságos szándékra. Heraclius mint katona gyors elhatározáshoz lévén szokva, azonnal leugrott lováról, eldobta palástját s hóna alá rejtve koronáját, paraszt ruhában elmenekült. Ezalatt a kagán csapata is megérkezett s a császár még hallhatta kisérete kiáltásait, melyre kopjaszögezve rohantak rá a barbárok. A rómaiak soraiban csakhamar általánossá lőn a kiáltozás: «Fusson, ki merre tud!» A császár szerencsésen elérte a hosszú falat, a melyen pór öltözetében könnyen átjuthatott, málháit azonban elrabolták s főtisztviselőit rablánczra fűzték. A kagán szüntelen a császárt kereste; de katonái csak bíbor köpenyét találták meg a földön, sárba tiporva. Ekkor vette észre, hogy csele nem sikerült. Nem maradt egyéb hátra, mint Konstantinápoly alá sietni, melyről azt hitte, védtelen állapotban találja. Megparancsolta tehát lovasainak, kik szerte-széllyel raboltak, hogy álljanak össze rendbe s kövessék őt a nagy falhoz, hol bajtársaikhoz csatlakozniok kellett.

Avarkori bikafejű csésze.
A nagy-szentmiklósi kincsből.

Vasárnap virradóra kevesed-magával érkezett meg a kagán, mert emberei nagy része, a rablás hevétől elragadtatva, nem jelent meg idejében a gyülekező helyen. Mindamellett vídám önbizalmat mutatott az avarok ura. «Csak oda kell mennem, mondá, s enyém lesz Konstantinápoly!» Azonban katonáit be akarván várni, azt határozta, hogy kívül marad a hosszú falakon, mert így szükség esetén katonáinak féktelenségével menthette árulását. Reggeli tíz órakor korbácsával jelt adott az indulásra s a könnyű avar lovasság útra kelt Konstantinápoly felé. Naplementre érkezett Melanthias vára alá, mely csak négy órányira feküdt a fővárostól. A sereg itt megállapodott, míg az előörsök kikémlelték a vidéket; ezek egészen Konstantinápoly alá vonultak, de a kapukat zárva, a falakat katonákkal rakva, egyszóval az egész várost védelmi állapotban találták. Az avarok nem is merték a várost megtámadni, hanem megkerülve a kőfalat és a Ceras (Szarv) öbölt, a gazdag elővárosokra vetették magukat; ezek közt irgalmatlanul feldúlták a Sykoi, Blachernae és Promotus nevű helységeket. Néhány kiütés véget vetett e dúlásoknak s a rabló hadak most Thraciának vették az útat, tűzzel-vassal pusztítván s tömérdek lakost hurczolván el magukkal. A hosszú falakon túl csatlakozott hozzájuk a kagán s egyesülve tértek vissza hazájukba.

Ez a galád árulás és körmönfont rablás a leggyorsabb és legszigorúbb megtorlást érdemelte volna, ha a császár a szent kereszt fölkeresésére Perzsiába nem sietett volna. Kapóra jöttek a kagán követei, kik mindent a rakonczátlan katonaságra hárítottak s urokat igyekeztek kimenteni. Ennélfogva a császár újra fölvette a félbeszakadt alkudozásokat s miután a kagán igen engedékenynek mutatkozott, könnyű volt megkötni a békét. Kétszázezer darab aranyat igért Heraclius a kagánnak, ha visszatér, s igérete biztosítékául kezeseket küldött a császári házból és más előkelő családokból.

Az avarok felől ekként magát biztosítottnak vélvén, 622 április 4-én megindult a perzsák elleni hadjáratra.