NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
IV. KÖTET: A NÉPVÁNDORLÁS KORA – AZ ISZLÁM
IX. RÉSZ: A KELET-RÓMAI BIRODALOM
LVII. A letelepedés           I. Az arabok az iszlám előtt

IX. RÉSZ.
A KELET-RÓMAI BIRODALOM.

LVIII. FEJEZET.
Byzanczi császárok az V–X. században.

Hátra van egy futó pillantást vetnünk a kelet-római birodalom történetére, mely az általunk tárgyalt kor menetére nem egyszer gyakorolt döntő befolyást. Itt-ott többször találkoztunk már világeseményeket intéző hatalmával; most rövid összefoglalásban ismerkedjünk meg azzal a képpel, melyet intézményeinek és hatalmának fejlődése elébünk tár.

Tudva van, hogy a római birodalom Theodosius fiai közt szakadt kétfelé. Arcadius mozgalmas uralkodása Konstantinápolyban lezajlott a nélkül, hogy ennek a gyenge császárnak valami része lett volna az eseményekben. Igazi felpiperézett árnyék-uralkodó volt, kinek egyéniségéhez egyetlen történeti tény sem fűződött. Halála után (408) fia, II. Theodosius foglalta el a trónt s negyvenhárom évi uralkodása alatt a birodalom szakadatlanul vérzett azokból a sebekből, melyeket rajta Attila hunnjai ütöttek. Nővére, Pulcheria, ki ő utána a Kelet császárnéja czímet örökölte, 450-ben az agg Marcianus senatornak nyújtotta kezét és koronáját, de ez az uralkodó hét évi bölcs kormányzás után meghalt s utána Aspar patricius, ki a maga fejére tehette volna a koronát, ha a nicaeai hitágazatot aláírta volna, udvarmesterét, az ismeretlen nevű thraciai Leót ajánlotta császárnak. Nagy Leo – ezt a melléknevet adták neki az egykorúak – Anthemiust ültette Róma megüresedett trónjára s hadjáratot kezdett a vandalok hatalmának megtörésére, de vállalata fővezérének, Basiliscusnak vigyázatlansága következtében csúf kudarczot vallott. Veje és utódja, Zeno (474–491), miután romba dőlt a nyugat-római birodalom, mint már egyedüli császár Itália kormányzását patriciusi czímmel rá ruházta Odovakarra; de már azt nem érte meg, hogy védencze kezéből Theodorich ragadta ki a kormánypálczát.


A pécsi ó-keresztyén sírkamra falfestménye.
Henszlmann után.

Özvegye, Ariadne, maga is császárleány és császárné egy személyben, egy főtisztviselőt, Anastasiust (491–518) ajándékozott meg kezével. E jeles uralkodó mindent elkövetett a birodalom viszonyainak rendezésére s erélyesen elbánt ellenségeivel. 512-ben Konstantinápoly körül nagy falat építtetett Selymbriától, a Propontistól kezdve Derkonig; e hatalmas fal 280 stadiumnyi kerületű volt s a főváros kincseit és emlékeit kellett megoltalmaznia a barbárok támadásaitól.

De nemcsak kívülről fenyegette a fővárost veszedelem, hanem belsejében is heves vallási harczok dúltak. Nestoriust, ki azt tanította, hogy Krisztusban a két természet, az isteni és az emberi, teljesen el van egymástól különítve s így két személy van egy egyénben és ezek csak külsőleg vannak egymással egyesülve, a chalcedoni zsinat eretneknek nyilvánította; Anastasius ezt a határozatot megsemmisítette s pártját fogta az eretnekeknek, a miből szörnyű vérengzések támadtak a fővárosban, úgy hogy a császár trónja is ingadozott.

Utána olyan császárt kivánt a nép, a ki ne csak kitünő hadvezér, hanem a chalcedoni zsinat híve is legyen. Ilyennek látszott a testőrség parancsnoka, I. Justinus (518–527), ki paraszti sorból emelkedett fokonként a birodalom legmagasabb tisztségeire. E szláv eredetű férfiú, ki sem írni, sem olvasni nem tudott, egy új dynastiának lett a bevezetője, s az orthodox-párt élére állván, visszahítta mindazokat, a kiket elődje számkivetett. Már ekkor két politikai pártra szakadt a főváros lakossága, a circus-játékok színei szerint: zöldekre és kékekre.


II. Leo és Zeno aranypénze.

Unokaöcscsét, Justinianust (527–565) uralkodótársául fogadván, ez követte őt a trónon s harminczkilencz évi uralkodása a kelet-római birodalom történetének legfényesebb lapjai közé tartozik. Törvényhozó alkotásaival a birodalmat olyan magas virágzásra emelte, a milyenen sem az előtt, sem azután többé nem volt. Fegyverei meghódították Afrikát, Itáliát és Spanyolország délkeleti részét, s még a frankokat is aggodalom fogta el, attól való féltökben, hogy a közép-tengeri partvidéket elfoglalja tőlük. Nem volt ilyen szerencsés északi és keleti vállalataival. A vad szláv és bolgár hordák be-betörtek a birodalomba s iszonyú pusztítást vittek véghez a Balkán-félszigeten. Ázsia fensíkjain is nagy forradalmak zajlottak le; a turk népek erősen terjeszkedtek s szorították maguk előtt az avarokat, kik elhagyva Káspi-tenger melléki hazájokat, a Duna-Tisza vidékein foglaltak szállásokat. Justinianus csak pénzen tudta barátságukat biztosítani; de ennek fejében azután hasznos szolgálatokat tettek neki az Al-Dunánál.

Nagyobb baj fenyegette a birodalom keleti határait Perzsia felől, melynek ekkor hatalmas uralkodója támadt I. Chosroes személyében, kinek fegyverével a kipróbált vitézségű Belizár két ízben is összemérte a kardját, a nélkül azonban, hogy a perzsa király hatalmát meg tudta volna törni. Végre is Justinianusnak évi sarczczal kellett megvásárolnia keleti határainak a háborítatlan nyugalmat. De Perzsia e hadjáratok során Ázsia első hatalmassága lett s Chosroes fényes udvara nemcsak a hadi dicsőség következtében, hanem az irodalom és tudományok felvirágzása és ápolása révén is nagy hírre emelkedett.

S nem csupán a külügyek terén nyilvánult a Justinianus politikájának sokoldalúsága; belkormányzata felölelte a közélet összes ágait: a törvényhozást, pénzügyet, közigazgatást és egyházi életet. Főtörekvése oda irányult, hogy az elődei alatt hanyatlásnak indult központi hatalmat teljes keretében és tartalmában újra föléleszsze. Mesterileg szerezte össze azokat a rengeteg összegeket, melyeket vállalatai és példátlan építkezései elnyeltek; viszont hatalmas törvényeivel olyan erős bástyákkal látta el a birodalom épületét, hogy az még majdnem ezer esztendeig kiállotta az idők viharait.


Töredékek Justinianus Pandectáiból. Eredeti nagyságban.
(Kézirat a VII. századból. A Mediciek könyvtárában Florenczben.)

Magyarázó lap Justinianus Pandectái hasonmásához.

Ez a nagybecsű kézirat, melyet a Mediciek florenczi könyvtára, az ú. n. Laurentiana őríz, két kötetből áll s fehér pergament-lapokra van írva; pompás bíborszínű selyemkötésbe van foglalva, ezüst kapcsokkal ellátva s díszes tokba helyezve. Konstantinápolyban írták s onnan került ismeretlen időtájban Amalfiba. Mikor II. Lothar császár 1134-ben Amalfit elfoglalta, a becses codexet szövetségeseinek, a pisaiaknak ajándékozta. Pisa 1406-ban a florencziek kezébe került s azóta ez a kézirat féltett kincse Flórencznek.

Átirás:

Expl(icit) Dig(estorum) seu Pandectar(um) exord(ium). Lib(er) quintus: de jud(iciis), autem lib(er) primus; feliciter
EutucwV tw grayanti touto biblion. Feliciter.

«Feliciter» szóval szokták a középkori másolók munkájukat befejezni. Körülbelől azt akarták vele mondani: «Hál’ Istennek, szerencsésen a végére értem.»

Incipet liber VII.

R(ubrica) De usufructu et quemadmodum quis utatur fruatur. R(ubrica).

Következik a törvény szövege:

Paulus libro tertio ad Vitellium: Usufructus est jus alienis rebus utendi, fruendi, salva rerum substantia.
Celsius4 libro octavo decimo digestorum: Est enim ususfructuts jus in corpore, quo sublato et ipsum tolli necesse est.
Gaius libro secundo rerum cottidianarum vel auretorum: Omnium praedorium jure legati potest constitui ususfructus, ut heres jubeatur dare alicui usumfructu(m). Dare autem intellegitur, si induxerit in fundum legatarium, eumve patiatur utifrui. Et sine5 testamento autem si quis velit usumfructum constituere, pactionibus6 et stipulationibus id efficere potest. Constitit autem usufructus non tantum in fundo et aedibus, verum etiam in servis et jumentis ceterisque rebus. Ne tamen in universum inutiles essent propriaetates semper abscendente7 usufructu, placuit cerrtis modis extingui usumfructum et propriaetatem reverti. Quibus autem modis ususfructus et constitis et finitur, isdem modis etiam nudus usus solet et constitui et finiri.


A konstantinápolyi Sophia-templom külseje.

Épen törvényeiben emelt magának halhatatlan emléket. E csodaművével, melynek hatássa napjainkig tart, egyetlen alkotása sem állítható párhuzamba. Itt is megtalálta emberét, ki nagy eszméinek testet tudott adni; ez a nagyhírű tudós és kitünő jogismerő Tribonianus volt, a ki egy kilencz tagú bizottság élén összegyűjtötte, megválogatta és rendszerbe szedte azt az óriási anyagot, mely korábbi idők edictumaiban, rescriptumaiban és itéleteiben lassanként feltornyosodott. A törvénykönyv 529-ben készült el s a Codex Justinianeus nevet kapta. Ezt az új codexet azután aláírásával szentesítette a császár s a templomok ajtai előtt kötelező birodalmi törvényként kihirdettette. E codexen kívül a régibb kor római jogtudósainak könyveiből, mintegy kétezer értekezésből állították össze a római jog rendszerét 533-ban s ezek voltak az úgynevezett Pandecták vagy Digesták, inkább gyakorlati czélú gyűjtemények, melyek negyven kiváló jogtudós nyilatkozatait, magyarázatait és döntvényeit tartalmazták. Ugyanez időtájban törvényerőre emelkedett a harmadik jogkönyv is, az Institutiók, mely négy részben a római jog alapelemeit foglalta magában s az ifjúságot bevezetni volt hivatva a többi gyakorlati törvénykönyv ismeretébe. Ez tehát tulajdonkép iskolakönyvül szolgált. A codex ezután még egy javított és bővített kiadást ért (534) s ehhez az új rendeletek gyűjteménye járult Novellák czímen. Justinianus e törvénykönyvei a polgári jog egész rendszerét magukba foglalták.

De nemcsak mint törvényhozó, hanem mint theologus is nagy jelentőségre emelkedett Justinianus. Ádáz dühvel irtotta ki az eretnekséget, vetett véget a még itt-ott lappangó pogányságnak s minden igyekezete oda irányult, hogy a hit és istentistelet egyöntetűségét biztosítsa.

Mindez Isten dicsőségének nevében ment végbe, ép úgy, mint azok a nagyszerű templomépítések, melyek Justinianusnak egész szenvedélyévé váltak. Építőmestereinek, Proclusnak és Anthemiusnak híre vetekedett a leghíresebb ókori művészekével s a konstantinápolyi sz. Sophia vagyis az örök Bölcseség templomában az építészet egyik utólérhetetlen remekét hozták létre. Ez a székesegyház a Nika-forradalomban leégett templom helyére épült s tízezer munkás dolgozott rajta. Nem telt bele hat év s a patriarcha ünnepélyesen fölszentelte; Justinianus kebelét öröm dagasztotta, midőn felkiálthatott, hogy fölülmúlta bölcs Salamont. Egy költő (Silentiarius), ki e székesegyházat, mely a századok viszontagságait átélte s Aja Sophia néven a törököknek is főtemplomuk, még eredeti fényében látta, tíz-tizenkét féle színű márvány, jaspis és porphyr-nemet számlált meg benne s mindezeket Kis-Ázsia, Görögország, Egyiptom, Afrika és Gallia bányái szolgáltatták. Nyolcz porphyr-oszlopát egy előkelő római matrona ajánlotta fel, ugyanannyi zöld márványoszlop dicsérte Ephesus város tanácsának hitbuzgóságát. A nézőt egészen elkápráztatta az a dús fény, melyet a karzatok, az oszlopfők, az ajtók és a hatalmas kupola árasztottak. Csak magára a szentélyre 40,000 font ezüst fordíttatott s a szentedények és oltári öltözetek a legtisztább aranyból készültek, becsesnél-becsesb drágakövekkel díszítve. Összes költségei 320,000 fontra rugtak s a fontokat akár aranyban, akár ezüstben számítsuk, a végeredmény mai pénznemünk szerint legkevesebb húsz millió koronát tehetett. Ezen kívül Justinianus még huszonöt pompás templomot emeltetett Konstantinápolyban és külvárosaiban. Építkezése kiterjedt az egész birodalomra s Ephesus, Antiochia, Jeruzsálem, sőt Ravenna és Carthago is tőle kapott díszes templomokat. Az egykorúak ezerre teszik az általa épített templomok számát. Ha csak a tizedrészét vesszük is igaznak, kétségkívül nem csekély tanúbizonyságát adta ebben egyházi érzületének s még inkább építészeti szenvedélyének.


Konstantinápoly falai a tenger partján.

De nemcsak az egyházi építészet köszönhet sokat Justinianusnak; bőkezűségének néma szószólói voltak világi épületek is. Ázsia és Európa határvédelmi erősségeit rendkívül megszaporította; a Száva torkolatától a Fekete-tengerig a Duna mentén mintegy nyolczvan erődítmény lánczolata húzódott, hogy a barbár népek betöréseit feltartóztassa. Dacia, Epirus, Thessalia, Macedonia és Thracia tartományokban hatszáz castellumot emeltetett vagy újíttatott meg, s míg a császár azzal a hittel áltatta magát, hogy a birodalom biztosságát sikerült megvalósítania, az éber gondolkozó e nagyszerű rendszabályokban inkább a hanyatlás és a gyávaság bizonyítékait szemlélhette. Hasonló gonddal erősítette meg a határt Justinianus Trapezunttól kezdve az Euphrates folyóig. Általában, a hol csak tehette, hadi-útakat létesített, hidakat és vízvezetékeket építtetett, s ez által jelentékenyen emelte az ipart és kereskedelmet. A selyemtenyésztést eladdig csak a chinaiak és India lakosai ismerték s a perzsa kereskedők, kik e fényűzési czikket karavánokkal vitték Byzancz piaczaira, ezen a czímen tömérdek pénzt vittek ki a birodalomból. Justinianus két szerzetesét bízta meg, hogy csempészszék ki a selyemhernyó petéit, s ezek botjukat előre kifúrván s a petéket ide rejtvén, a féltékenyen őrzött titkot Európa népeivel csakugyan megismertették. Ekként honosult meg egy nagyfontosságú iparág, mely később népeket és országokat tett gazdagokká. Nagy gondot fordított Justinianus a főváros megerősítésére és raktárainak ellátására. Alexandriából évenként háromszor eveztek be Konstantinápoly kikötőjébe gabonával megrakott hajók.


II. Justinus és felesége, Sophia rézpénze.
A konstantinápolyi pénzverőből.

Az úgynevezett Nika-forradalom, mely a győzelem (görögül nika) jelszót írta zászlajára, mindjárt Justinianus uralkodása elején borzasztó heves kitörése volt a felizgatott tömeg szenvedélyének s vérbe-lángba borította Konstantinápoly utczáit. Szerencsére ez a vihar rövid ideig tartott s többé nem is újult meg. Justinianus hosszú uralkodása a nyugalom korszaka volt, s míg elődeinek kormányát belháborúk és véres lázadások szakadatlan sora zaklatta fel, alatta a béke és csendes fejlődés ülte uralmát.


Krisztus alakja a konstantinápolyi Sophia-templom mozaikképén.
Két oldalt Mária és Mihály arkangyal mellképe, a trónus előtt leborulva Justinianus császár alakja látható.

Utána a birodalom lassú haldoklása kezdődik. Egy borzasztó ellenfele támad keleten, az iszlam, a melylylel való küzdelemben folyton-folyvást veszíti életerejét, mígnem 1453-ban Konstantinápoly bukásával teljesen elvérzik s befejezi történelmi hivatását.


Mauricius császár papyrusra írt oklevelének hasonmása.
Kelt 600. körül. Eredetije a párisi Louvre-ban.

Justinianusnak nem maradtak gyermekei. Utána unokaöcscse, II. Justinus (565–578) lépett a trónra, ki igen korlátolt eszű uralkodó volt s hiúságában nem ismert határt. Alatta Itália legnagyobb része a longobárdok kezébe került, Afrika veszendőbe ment s a keleti határokon mindinkább terjeszkedtek a perzsák. A tehetetlen uralkodó végre is belátta, hogy a veszedelemmel szembe szállani nem elég egymaga: 574-ben testőrsége parancsnokának, a derék Tiberiusnak személyében uralkodótársat emelt maga mellé s ő teljesen visszavonult a közügyektől.

Tiberius Constantinus (578–582) méltó volt arra, hogy császárrá felmagasztaltatott. Becsületes uralkodásával megnyerte a nép szeretetét; enyhített terhein s bölcs törvényekkel előmozdította jólétét. Az avarokat hadisarcz árán békeszövetségre bírta s a perzsák felett kivívott győzelmével új erőt és bizalmat öntött a kedélyekbe. Halála után veje, Mauricius (582–603) örökölte a koronát. Vitéz, bátor ember volt, ki már a perzsa hadjáratban kitüntette magát. Mint uralkodó, elődjét, Tiberiust választotta követendő képéűl s főtörekvése neki is a nép jólétének emelése volt. Minden erejét a Perzsia elleni százados harcz foglalta le s ez volt az oka, hogy Itáliának, honnan egyre sürgették a segítséget a mindinkább terjeszkedő longobárdok ellen, fájdalmas részvétén kívül mit sem juttatott. A trónjáról letaszított perzsa uralkodót azonban visszasegítette s a császári fegyvereknek tekintélyét helyreállította Chosroes birodalmában. Mint tudjuk, az avarok fejedelmét, Bajánt is megalázta s jeles tábornoka, Priscus elfordította a Duna felől fenyegető veszedelmet.


I. Chosroes ezüstpénze.

Azonban a jeles uralkodó élete szerencsétlen véget ért. Katonái, kik a tőle behozott fegyelmet tűrni nem akarták s zsoldjuk megrövidítése miatt is elkeseredtek, föllázadtak ellene, összetörték szobrait s nyiltan megtagadták az engedelmességet. Késő volt a császár rendelete, melylyel az intézkedéseket visszavonta s nagy ajándékokkal próbálta a katonaságot kiengesztelni. Egy alsóbbrendű tiszt, Phokas centurio állott az elégedetlen hadsereg élére, Mauriciust trónvesztettnek nyilvánította s egyenesen a főváros ellen indult. A zöldek pártja, melyet a császár fösvénysége szintén elégedetlenné tett, készséggel csatlakozott a fölkelőkhöz. A császár családjával együtt az ázsiai partokra menekül, hogy a perzsáktól segítséget kérjen; de a kedvezőtlen szél következtében csak Chalcedonig jut, hol egy templomban vonja meg magát s fiát, Theodosiust küldi a perzsákhoz. E közben Phokas a hálátlan nép örömrivalgásai közepett bevonul Konstantinápolyba, elfoglalja a trónt s parancsot ad ki Mauricius elfogatására és kivégzésére. A szerencsétlen apa szeme-láttára fejezik le öt fiát s csak azután fosztják meg őt is életétől. Phokas és felesége arczképét a római papság és senatus Constantinus és Theodosius szobrai közt állította fel s N. Gergely nevén örök szégyenfolt marad az a lelkesedés, melylyel a gyilkos bitorló trónraléptét üdvözölte.


Az edessai vár romjai.

A vöröshajú, állán hatalmas forradástól eltorzított szörnyeteg uralkodása (602–610) csupa vérengzés volt. Bukása után Afrika helytartója, Heraclius (610–641), a papság, senatus és nép által neki ajánlott koronát elfogadván, megalapítója lőn egy új dynastiának. Azonban a birodalom ellenségei felhasználták a trónváltozás szülte zavarokat. A keleti határtartományokat egymás után foglalta el II. Chosroes s sorba vette Antiochiát, Caesareát és Damascust, sőt Jeruzsálemet is, hol a világ legszentebb ereklyéje, Krisztus ezüst szekrényben őrzött keresztje is a kezébe került. Hódításai egész Egyiptomig és a Nilusig terjedtek s Kis-Ázsia felől Konstantinápolylyal szemben lobogtak a perzsa hadak zászlói. Darius és Xerxes fénykora látszott megújulni s a kelet-római birodalom, melyet most még az avarok is megrohantak, a végromlás szélére jutott. A főváros lakosai kétségbeesésükben egyik követséget a másik után indították a perzsa királyhoz, hogy tőle, ha másként nem, függetlenségük árán, békét eszközöljenek ki; de hiába. A kincstár üres, a hadsereg demoralisált lévén, Heraclius elcsüggedésében már azon jártatta az eszét, hogy Afrikába menekül s onnan kísérli meg trónját visszaszerezni. De e szándéka ellen fellázadt a polgárok büszkesége. A patriarcha ünnepélyes esküt tétetett vele, hogy a néppel együtt él és hal, s a Konstantinápolyban kitört éhség és dögvész a pártokra szakadt lakosságot újra egyesítette. A fölébredt önbizalom útat nyitott a szabadulásra, s az egyházak kincseiket, a polgárok fiaikat ajánlották fel a fenyegetett társadalom megmentésére. Hat évig tartott a nagy hadjárat, melyet Heraclius személyesen intézett; győzelmes fegyverei behatoltak Médiának egészen a szívéig. Itt még egyszer szembe szállott vele II. Chosroes, hogy megvívja az élethalálharczot. Az avarok, szlávok és bolgárok feluszítása ellenében Heraclius a kazar szövetséggel válaszolt s egyenesen a perzsa király székhelye, Dastagerd ellen nyomult, melynek mérhetetlen gazdagságát nem győzték eléggé híresztelni. A régi Ninive romjai közelében folyt le (628) a hatalmas mérkőzés, mely a császár kezébe juttatta a diadal pálmáját. A perzsa királyi székhely kincseivel s a benne felhalmozott zsákmánynyal együtt a győző martaléka lett s Heraclius négy elefánttól vont diadalkocsin vonúlt be Konstantinápolyba az örömittas nép ujjongása közepett. A következő évben mint kegyes zarándok maga vitte Jeruzsálembe a visszahódított szent keresztet s ismét elhelyezte a szent sír templomában.


Heraclius és Heraclius Constantinus ezüstpénze.
A visszáján levő körirat: Deus adiuta Romanis. 1/48 font, miliaresion.

A szerencsétlen Chosroes túlélte ugyan gyalázatát, de nem sokkal utána fia kivégeztette. Vele sírba szállott Perzsia nagysága. Utódai alatt azután az egykor oly hatalmas birodalom megsemmisült az iszlám csapásai alatt.

De a perzsa birodalom hatalmának megdöntése nem biztosította Byzancz nyugalmát. Új ellenfél jelent meg a világ színpadán az iszlámban s ezzel hiába próbált megmérkőzni Heraclius. Elvesztette Syriát, Egyiptomot és Tripolist s maga Kis-Ázsia is csak annak köszönhette rövid ideig tartó megmenekülését, hogy a mohammedánság erejét Perzsia elfoglalása tartotta lekötve. Heracliusnak újra Jeruzsálembe kellett mennie, hogy megmentse s Konstantinápolyba vigye a szent keresztet. A kereszt átvitele egyszersmind jelképe volt a keresztyénség meghátrálásának.

Heracliust csakhamar követte a sírba fia, Constantinus s ekkor a hadsereg ez utóbbinak fiát, II. Constanst (641–668) kiáltotta ki császárnak. Martinát és a muzulmánokkal szövetkezett Heracleanust elfogták, megcsonkították, s száműzték. Constanst trónraléptekor a legjobb reménység vette körül; de alattvalói csalódtak benne. Minthogy öcscsétől, Theodosiustól féltette trónját, pappá szenteltette fel őt; de még így sem bízott benne, minélfogva orozva meggyilkoltatta. A nép e hallatlan merénylet miatt felzúdult s a császárnak Konstantinápolyból menekülnie kellett. Hosszas bolyongás után Syracusában állapodott meg; de itt lekiismereti fiurdalások kínozták, mígnem végre fürdőjében egyik szolgája fejbe ütötte s leszédülve, belefúladt a vízbe. A siciliai csapatok ekkor egy szép arczvonású ifjút ékesítettek föl a biborral, kit azonban az elhúnyt császár Konstantinápolyban élő fiai bitorlónak tekintettek.


II. Constans és fia, Constantinus Pogonatus ezüstpénze. (Miliaresion.)

A legidősebbik, IV. vagy Pogonatus – szakáláról neveztetve így – Constantinus átvéve atyja örökét, haladéktalanul hajóhadat szerelt föl s megindult a bitorló ellen, kit csakhamar kézre kerített s lefejeztetett. Szép fejét a hyppodromban közszemlére tétette ki. Uralkodása végén minden gondját elsőszülött fia trónutódlási jogának biztosítására fordította.

II. Justinianus (685–695) erős szenvedélyekkel, de gyönge tehetségekkel megáldott uralkodó volt. Minden élvezetét a kínzásokban találta. Ezt végre is megunták alattvalói s Leontius tábornok körül csoportosultak, ki azután az esztelen Justinianust letaszította a trónról, levágatta orrát és nyelvét s száműzetésbe küldte. De Leontiust (695–698) is hasonló sors érte.

E közben Byzancz népe elfeledte Justinianus alávaló tetteit s midőn bolgár segítséggel a főváros alá érkezett, ismét urának ismerte el. Most azután Justinianus dühe nem ismert határt; válogatott kínzásokkal végeztette ki ellenfeleit, köztük Leontiust is. Végre maguk a katonák is undorral fordultak el a vérszomjazó szörnyetegtől s Philippicust kiáltották ki császárrá. A szolgáitól elhagyott Justinianust, valamint a szent kereszt oltalmához menekült fiát, Tiberiust a nép irgalmatlanul lemészárolta (711). Heraclius nemzetsége száz évi uralkodás után teljesen ki lőn irtva.

Philippicus (711–713) és II. Anastasius (713–716) rövid uralkodás után, kiket szintén erőszak fosztott meg a tróntól, Izauriai Leo személyében végre erélyes uralkodó vette kezébe a kormányt (717–741). Benne egy új dynastia jutott a trónra. Épen ideje volt, hogy a mindenfelől roskadozó birodalom élére erős kezű férfiú kerüljön; ugyanis az iszlám feltartóztathatatlanul döngetni kezdte Byzancz kapuit. Leo kolostorba küldvén a csak imént császárul kikiáltott Theodosiust, egy kisebb állású vámtisztviselőt, teljes erélylyel látott hozzá a damascusi kalifa visszaszorításához. Moslama szárazon és vizen körülfogta Konstantinápolyt. A város a túlerővel szemben kétségkívül elbukott volna, ha a polgárok bátorsága, a császár hadi jártassága, a görögtűz és az elemek (szélviharok) egymással szövetségre nem léptek volna. A kegyetlen tél is súlyos csapásokkal nehezedett az arabokra. Az arabok seregében szolgáló keresztyének egymásután átszökdöstek hitfeleikhez, egyes muzulmán seregek Nicomedia mellett és Thraciában vereséget szenvedtek, s végre is az éhség és pestistől megtizedelt arabok, kalifájuk halálával kénytelenek voltak Konstantinápoly alól kudarczczal visszavonulni. Ez volt az első súlyosabb csapás, mely az iszlám fegyvereit érte. És nemcsak Konstantinápoly köszönhette neki megmenekülését, hanem a görög művelődés, sőt talán a nyugat is; az arabok e veresége egyszersmind erős alapját vetette meg az izauriai dynastiának.


II. Justinanus Rhinotmetus és fia, Tiberius pénze.
Körirata: DomiNus IVSTINIANVS ET TIBERIVS PerPetuus Augustus. A visszáján: IhS ChS REX REGNANTIVM, Krisztus mellképe, keresztalakú nimbussal. Ez a Megváltó legrégibb érmen ábrázolt képe.

Leo vitézsége és szerencsés hadviselése új bizalmat öntött a csüggedő byzancziakba s a hanyatlásnak indult iszlám fenyegető magatartása nagyon meggyengülvén, reményt nyújtott arra, hogy a birodalom újra a virágzás korszakát fogja élni. De csakhamar vallási viszálkodások kaptak lábra s oly féktelen módon zaklatták fel a kedélyeket, hogy a birodalom alapjaiban látszott megingani. A mohammedanismus egyszerű istentisztelete s a templomi képek imádássá fajult körülrajongása arra bírta Leót, hogy a vallásos áhítattal érintett s csodatévő hatással felruházott képeknek magasan az oltárok fölé függesztését, majd pedig – látva az e rendeletére támadt visszahatást – szigorú büntetés terhe alatt az összes képeknek és szobroknak a templomokból való föltétlen eltávolítását rendelje el. A császár ez alapjában véve helyes intézkedésével a bálványimádás egy nemét óhajtotta kiküszöbölni a keresztyénség kebeléből, de nagy tévedésbe esett, midőn ezt az erőszak segélyével vélte keresztül vihetőnek. Az emberekben évszázadok óta megrögzött a képek iránt való előitélet s hevesen feljajdultak, midőn a császár ez előitéletet ki akarta irtani. Egész vallásos harcz tört ki a képrombolók (ikonoklasták) és képtisztelők (ikonodulok) közt, s annál veszedelmesb, mert az emberi gyöngeséget támadta meg. Végeredménye pedig az itáliai exarchatus elszakadása lett s közvetve kétségkívül nagyban hozzájárult a pápaság világi uralma kifejlődésének s a kelet-római birodalom bukásának siettetéséhez.

Leót, ki huszonnégy évi mozgalmas uralkodás után halt meg, fia, V. Constantinus (741–775) követte a trónon. A papság «Kopronymus» (piszkos) gúnynévvel illette s alatta is tovább folyt a képüldözés, még pedig fokozott mértékben, úgy hogy gyakran átlépte a józanság határát is. De egyébként az arabok és a bolgárok ellen viselt hadjáratait győzelem kísérte, kétezerötszáz hadifoglyot kiváltott s Konstantinápolyt és a thraciai városokat új települökkel népesítette. Ezen kívül a székes-fővárosban egy elpusztult régi vízvezetéket újjáépíttetett.

Lelkileg és testileg gyenge utód fia, fia, IV. Leo (775–780) követte őt a trónon, kinek főtörekvése volt, hogy szép és hatalomvágyó nejétől, Irénétől született fiának biztosítsa a koronát. Az öt éves Constantinust anyjával együtt még életében megkoronáztatta s a polgárokat a palotában, a templomokban és a circusban hűségükre megeskette.

Iréne nyiltan a képtisztelőkhöz csatlakozott s e miatt férje neheztelését vonta magára. Mondják, hogy férje halálában neki is része lett volna. VI. Constantinus (780–792) alatt, mint a kiskorú császár gyámja, hatalomra jutván, első dolga volt, hogy a képtiszteletet újra visszaállítsa. A Nicaeában 787-ben tartott egyetemes zsinaton a képtisztelet ellen addig kiadott császári rendeletek egytől-egyig hatályon kívül helyeztettek, a képüldözők egyházi átok alá vettettek s kimondatott, hogy a szentképeket ha nem is imádás, de térdhajtás illeti meg. A zsinat végzéseit 350 püspök írta alá s egyértelmű volt a nézet, hogy a képek tisztelete úgy a szentírással és a józan észszel, mint az egyházi atyák és zsinatok irataival megegyezik.

A mint Iréne a képtisztelet helyreállításával elérte czélját, még nagyobb dolgot vett a fejébe. Minthogy fia únta a gyámságot s tanácsadói arra ösztönözték, hogy rázza le nyakáról a kelletlen igát, Iréne, a mint a terv fülébe jutott, elfogatta Constantinust s mint valami gonosztevőre, lánczot veretett rá. Mikor pedig az asszonyi uralom ellen tiltakozó örmény csapatok követelték, hogy Constantinus vegye át a kormányt, összeesküvést forralt ellene s a heréltek tanácsára ugyanabban a biborteremben, a hol világra hozta, vad indulattal megvakíttatta önnön gyermekét. Még hat évig tartotta magát a trónon e szörnyű tett után Iréne; de épen azok, a kiket kegyeivel és jóindulatával elhalmozott, a meggazdagodott heréltek buktatták meg. E nyomorultak összesküdtek ellene s titkon Nikephorus kincstartót ruházták fel a biborral. A pénzen megvesztegetett patriarcha azután a székesegyházban megkoronázta s Nikephorus a császárnét minden vagyonától megfosztva, Lesbos szigetére száműzte, hol öreg napjaira rokkájával szerezte meg a betevő falatot.

A nép gyűlölettel fogadta az új császárt, kit nagyravágyás, hálátlanság és képmutatás juttatott a trónra. Nikephorus (802–811) nyomasztó adóival a maga iránti ellenszenvet csak fokozta, s ép oly szerencsétlen volt az arabok és bolgárok ellen viselt hadjárataiban. Ez utóbbiak csúful megverték; maga is a csatatéren maradt s a bolgár Krum ivóserleget csináltatott koponyájából. Néhány hónapra rá meghalt fia, Staurakios is, ki e csatában súlyos sebet kapott s atyját követte a trónon.

Most Nikephorus leányának, Prokopiának férje, I. vagy Rhangabe Mihály (811–813) lépett a trónra; de tehetetlen uralkodó volt, egyházi kérdésekkel bíbelődött, s midőn a bolgárok elől megfutamodott, a nép elfordult tőle s Örmény Leót kiáltotta ki császárnak. Mihály önként a kolostort választotta menedékhelyül s itt élte le életének még hátralevő harminczkét esztendejét.


Theodora császárné és udvarhölgyei.
Mozaikkép a ravennai San Vitaléban; a VI. század közepéről.

V. vagy Örmény Leo (813–820) megtörte a bolgárok erejét, de eszélytelenül fölidézte a képrombolás korszakát s ez lőn veszte. Egyik bizalmas embere, II. vagy Dadogó Mihály (820–829) taszította le a trónról. Ennek egész uralkodása harczban telt el; alatta foglalták el az arabok Kréta és Sicilia szigeteit.

Újra föléledt a képrombolás szelleme, midőn Theophilus (829–842) lett a császár. A képírókat kegyetlen kínzások közt végezték ki, a kolostorokat bezárták s a szerzeteseket megostorozván, száműzték. A legkisebb hiba vagy tévedés elegendő volt, hogy valamely kiváló tisztviselő, praefectus, quaestor vagy testőrparancsnok számkivettessék, forró szurokba mártassék vagy a hippodromban elevenen megégettessék. Egyébként Theophilus pártolta a tudományt s fejlesztette az ipart és a kereskedést. Becsülte a tudósokat, iskolákat állíttatott, összegyűjtötte a régibb irodalmi műveket s kedvelte a zenét és dalköltést. Jóllehet az arabokkal folytatott háborúi nem voltak valami nagyon sikeresek, mégis Theophilus uralkodása még a birodalom szebb időszakai közé tartozott. Végrendeletében kiskorú fia, Mihály fölött a gyámságot nejére, Theodorára ruházta s Theodora, mint egykor Iréne, sietett helyreállítani a képek tiszteletét. A templomok újra képekkel teltek meg s a képrombolók felekezete minden irányban tért veszített.

E közben III. Mihály (842–867) is fölcseperedett s kicsapongásokban töltötte életét. Tizenkét éve volt már fiának gyámja Zheodora, midőn nagyravágyó öcscse, Bardas megirigyelte tőle a hatalmat s a fiatal uralkodót titkon anyja ellen kezdte izgatni. Theodora csendes megadással tűrte sorsát s visszavonult a kormányzástól, melyet közmegelégedésre oly hosszú időn át viselt. Most Bardas vette a kezébe a gyeplőt s hallatlan könnyelműséggel tékozolta a birodalom vagyonát. A császár minden idejét a circusi játékok foglalták le s az aljasságnak alig volt olyan neme, a melyben hitvány lelkét meg ne förösztötte volna. Ignatius, a szigorú patriarcha kiközösítette az egyházból Bardast; erre az lett a felelet, hogy letették méltóságából s a dicsvágyó Photiust nevezték ki a helyére, ki tulajdonkép nem is volt egyházi ember s a rendfokozatokat csak kineveztetésekor vette föl. Azután Bardas keresztülvitte azt is, hogy a püspökök zsinatja helybenhagyta Ignatius letételét és száműzetését. Nem így I. Miklós pápa; e hatalmas férfiú ellene szegült a görög császári udvarnak, Photiust megfosztotta papi méltóságától s mindazokat, kik intézkedése előtt meg nem hajoltak, egyházi átok alá vetette. A császári udvar hevesen tiltakozott a pápa eljárása ellen; Photius pedig zsinatot hívott össze s ezen elkárhoztatta a római püspököt és tanait. Ekként vette kezdetét a keleti és nyugati egyház között a szakadás.

E viszályok alatt a birodalom legválságosabb napjait élte. Dél felől az arabok, észak felől az oroszok fenyegették. Ez utóbbiak 866-ban kétszáz hajóval ostrom alá fogták Konstantinápolyt, melyet csak a véletlenül kitört vihar mentett meg a pusztulástól. A nép által nemcsak meggyűlölt, de meg is vetett Mihályt új kegyencze, Macedoniai Basilius tette el láb alól, midőn részegségtől elnyomva palotájában álomba merült. Harmincz éves volt, midőn végzete utólérte s a nép örömujongással üdvözölte gyilkosát, ki azután örökébe lépett.

I. vagy Macedoniai Basilius (867–886) egy új dynastiának vetette meg alapját, mely közel két századon át adott császárokat a hanyatló birodalomnak. Basiliusban a kiváló császárok egyik legnemesebb alakja testesült meg. Alacsony sorból küzdötte fel magát, de szép lelkének zománczát nem bírta leköszörülni a nyomorúság, melyen ifjú korában keresztülment. Igaz, hogy a birodalom trónjára Bardas és Mihály császár holttestén át emelkedett s jóltevőinek meggyilkolása szennyfolt gyanánt esik jellemére; de másfelől az is igaz, hogy a mint a kormányt kezébe vette, egy szerető atya bölcseségével és gyöngédségével dédelgette népét. Unokája, Biborbanszületett Constantinus a jó fejedelem tökéletes mintaképét festi benne s emlékén a gyönge utód bajosan lelkesedett volna fel annyira, ha szemei előtt tényleg nagy alak nem lebegett volna. Mesteri kézzel orvosolta a bajokat, melyeket az idők folyama és a példák hatalma mintegy szentesíteni látszott; s régi fényébe újra visszahelyezte a birodalom tekintélyét és méltóságát. Nem volt hivatásos katona, de azért a római fegyverek ismét félelmesekké lettek a barbár népek előtt. Miután fegyelem és gyakorlat által edzett új sereget alkotott, személyesen jelent meg az Eufrates partjain, megtörte az arabok dölyfét s elnyomta a manichaeusok veszedelmes lázadását.


Arab útlevél töredéke 750-ből.
Eredetije a londoni British Múzeumban.

Legnagyobbb érdeme azonban a birodalom háztartásának és a törvény tiszteletének helyreállításában nyilvánult. Szerencsés pénzügyi műveletekkel megtöltötte a kincstárt, méltányos fej- és jövedelmi adót hozott be s megteremtette az egyensúlyt az állami bevételek és kiadások közt. A császári udvartartás költségeinek tisztességes, de minden pazarlástól ment kiadásainak fedezésére némely uradalmakat jelölt ki, az alattvalók adóját az állam védelmére fordította s csak a felesleget használta fel a főváros és a tartományok szépítésére. Szenvedélye volt az építkezés s az a száz templom, mely neki köszönheti létrejöttét, vallásos kedélyének is tanúbizonyságául szolgált. Mint birót is a pártatlanság és szigorúság jellemezte; a nép sanyargatóit kímélet nélkül büntette. A nyelv és szokások változása szükségessé tette Justinianus elavult törvénykönyveinek felülvizsgálatát; az Institutiókat, Pandectákat, a Codexet és a Novellákat lefordíttatta görög nyelvre s fia és unokája kibővítvén és kiegészítvén e gyűjteményeket, az utókor ő róla Basilika néven nevezte el ezt a törvénykönyvet.

Basilius vadászat alkalmával leesvén lováról s halálos sebet kapván, 886 telén hozzátartozói és alattvalói őszinte könyei közt fejezte be példás életét.


A Hebdomon palota romjai.

Utódja fia, VI. Leo (886–911) lett, kit kortársai a «Bölcs» melléknévvel tiszteltek meg. Úgy látszik, e czímet nem annyira uralkodói erényeinek, mint inkább tudományszeretetének és tollforgatásának köszönhette, mert egyhangú életét érzéki kedvtelések közt, nejeinek és ágyasainak társaságában töltötte. Míg elméjét együgyű babonák szórakoztatták s a birodalom sorsát a csillagokban és jövendőmondásban kutatta, a szaraczén rablókat nem tudta megfékezni s az északon dúló népek betöréseinek képtelen volt gátat vetni.

Az irodalom terén azonban nevezetes működést fejtett ki Bölcs Leo. Egyházirodalmi és jogtudományi művein kívül fenmaradtak versei és jövendőmondásai is. De a magyar nemzet történetére nézve legnagyobb érdekű A hadi taktikáról szóló munkája, melynek egyik részében a régi magyaroknak, vagy a mint akkor nevezni szokták őket, a turkoknak hadakozó módját és főbb népi tulajdonságait írta le. E munkája, mint dr. Vári Rezső ki alapos tanulmányban foglalkozott vele, kiderítette, a 904–908. évek közt keletkezett s e szerint első fejedelmünkkel, Árpáddal épen egykorú.

Nemzetünk történetének szempontjából nem kevésbbé nevezetes Bölcs Leo fiának, Biborbanszületett Constantinusnak (911–959) alakja. Melléknevét a byzanczi palotának ama biboros termétől kapta, melyben a császárnék áldott állapotuk időszakát töltötték. A római császárok közül többen láttak itt napvilágot, de csak VII. Constantinus részesült abban a szerencsében, hogy a «Porphyrogenneta» névvel ruházták fel. Névleges uralkodása egészen sírjáig tartott.

Az államügyekkel egy cseppet sem törődött; csendes visszavonultságban tudományos foglalkozásban töltötte életét. Könyveiben és a zenében keresett szórakozást; a császári könyvtárt nagy gonddal összegyűjtött kéziratokkal a tudományosság tárházává emelte.

A hatalmas gyűjtemény óriási nagysága érlelte meg benne azt a gondolatot, hogy a könyvek roppant halmazából kivonatokat készíttessen. Ez ötvenhárom czím alatt ugyanannyi két-két kötetbe foglalt kivonatokból csak két kötet maradt fenn; ezek egyike A követségekről szól s tartalmazza, habár csak töredékekben, Priscus Rhetor tudósítását Attiláról és udvaráról. Maga Constantinus császár is számos munkát írt, melyek közül a magyar nemzet őstörténetére becses adatok vannak A birodalom kormányzásáról és A byzanczi udvar szertartásairól czíműekben.

A birodalom további sorsa Basilius dynastiája alatt már későbbi fejlődésekkel van kapcsolatban.


  1. Az idézett jogtudósok neve vörös tintával van írva.[VISSZA]
  2. A másoló e szóban u-t írt n helyett; ezt azután kiigazította.[VISSZA]
  3. Itt a másoló újra hibát ejtett s tévedésből rationibus szót írt.[VISSZA]
  4. Az absce után fölösleges n betűt kitörölte.[VISSZA]