NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
V. KÖTET: A HŰBÉRISÉG ÉS A KERESZTES HADJÁRATOK KORA
I. RÉSZ. A MODERN ÁLLAMOK MEGALAKULÁSA
III. A római német császárság fénykora           V. A pápaság és a császárság első küzdelme

IV. FEJEZET.
A pápaság felemelkedése.

A pápaság középkori állásának megalapítása, elválaszthatlanul egy ember nevéhez füződik, kit – bár jelleme fölött nagyon különbözően hangzik a kortársak, valamint az utókor itélete – méltán a történet legnagyobb emberei közé kell soroznunk. E férfiu a szerzetes Hildebránd, a későbbi VII. Gergely pápa.

Hildebránd 1020 körül Soanában, Toscanában született. Szegény családból származott – atyja, Bonizo, egyszerű földmives volt – s Rómában az Aventinuson épült Mária-kolostorban nevekedett fel. Fiatalkora az egyháztörténet azon szomorú napjaira esik, midőn az egyházban eláradt rendetlenség tetőpontra emelkedett, s midőn mindenütt, de leginkább a kolostorokban, érezték és emlegették a reformok szükségességét. Tanúja volt a pápaság legmélyebb sülyedésének, midőn három pápa versenyzett a tiaráért, sőt udvari papja volt annak a VI. Gergelynek, kit a sutrii zsinat simonia bűne miatt méltóságától megfosztott és III. Henrik Németországba száműzött. Hildebránd követte VI. Gergelyt a számüzetésbe, majd a clunyi kolostorba vonult. Itt, ha már előbb nem történt, alkalma volt megismerkedni a clunyi reform szellemével, melyet ő nemcsak lelke egész hevével felkarolt, hanem szigorú logikával levonta belőle a legvégső következtetéseket is. A clunyiek szellemében reformált egyház nem maradhatott az államnak alárendelve; sőt a teljes felszabadulás után azon tan szerint, hogy a világiak a lelkiek alá vannak rendelve, az egyház uralmának kellett következni.


A X. század végének életéből.
A lakomáról szóló bibliai parabolát ábrázoló képek, a III. Ottó által az echternachi zárdának ajándékozott evangeliariumban, készült 983–991 közt. A felső mezőben a szegények vendégségen a dúsnál; a két alábbi képen bénák és mindenféle nyatók, mellettök a többször előforduló hirnök és egy utazó házaspár.

Míg Hildebránd Clunyben tartózkodott, azalatt Rómában a császár uralma a pápaság fölött véglegesen megszilárdulni látszott. II. Kelement a pápai trónon a császár választása szerint a szintén német eredetű II. Damasus, ezt pedig a császárnak távoli rokona Bruno touli püspök, IX. Leo követte. De épen ezen időben, midőn a császári hatalom Rómában ily magas fokra emelkedett, bekövetkezett a pápaság és az egyház történetében azon mélyreható fordulat, melyet a clunyi reformmozgalom győzelemre jutása Rómában előidézett. E fordulatot jelzi IX. Leo trónralépése, ki a császár által felajánlott tiarát csak azon feltétel mellett fogadta el, ha a kinevezést a római nép és papság választása is megerősíti. IX. Leóval Hildebránd is visszatért Rómába (1049 febr.), egyike lett a pápa első tanácsosainak s mindenható intézője pár évtizeden keresztül a pápaság ügyeinek. Innen számítható – e rendkívüli ember befolyásának kezdetétől – ama kettős állandó irány a szent-szék politikájában, mely egyfelől az egyház belső reformját a clunyi szerzetesreform által megadott szellemben, másfelől pedig a papság függetlenítését a világi hatalmak alól és a pápaság legfőbb tekintélyének megalapítását a keresztyénség lelki és világi ügyeiben tartotta szem előtt. Mert ezen eszmék egyikének megvalósítása szükségképen maga után vonta a másikat. Hogy a pápaság az egyház reformatióját keresztül vihesse, egyrészről meg kellett valósítania azon központosítást az egyház kebelében, melyre a szerzetesi élet körében Cluny a példát már megadta volt és a mely nélkül a reformáló pápaság a püspökökkel szemben czélt nem érhetett; míg másrészről ez eredmények elérése a papságot a világi társadalomhoz kötő kapcsok széttörését és ez ismét a pápaság legfőbb hatalmának érvényre emelését elkerülhetlen feltételéül tűzte ki. Korlátlan hatalommal rendelkező pápaság, melynek még a királyok, sőt maga a császár is alá vannak vetve: ez volt a Hildebránd által megindított reformmozgalom végkövetkezménye.

Természetesen, míg III. Henrik élt, e végkövetkezmény levonásáról szó sem lehetett; de az egyház belső reformját már IX. Leo erélyesen megkezdte. Keveset tartózkodott Rómában, mindig útban volt Olaszországban, Francziaországban és Németországban s a reimsi és mainzi zsinatokon (1049) kemény végzéseket hozott azon püspökök ellen, kik simonia által jutottak méltóságukhoz. Kevesebb szerencse kisérte azon törekvésében, hogy a pápai hatalmat Dél-Olaszországban megerősítse. Benevent birtokát megszerezte, de midőn a dél-olasz fejedelmekkel és mindinkább veszélyessé váló normann hatalom megtörésére szövetkezett, Civitate mellett teljes vereséget szenvedett (1053). Ő maga is fogságba esett s hogy megszabadulhasson, kénytelen volt a hadjárat megkezdése előtt kiátkozott normannokat az átok alól feloldani. Minő része volt Hildebrándnak e dél-olaszországi törekvésekben, nem tudjuk, de midőn IX. Leo 1054-ben meghalt, kétségtelenül ő volt a pápai udvar első embere. A császári hatalmat azonban a pápai szék betöltésénél még nem lehetett mellőzni s Hildebránd maga ment Németországba, hogy a császártól új pápát kérjen. A császár választása Gebhard eichstädti püspökre esett, ki mint pápa II. Victor nevet vett fel.

III. Henrik halálával (1056 okt.), kit egy év mulva II. Victor is követett a sírba, megérkezett a kedvező alkalom Hildebránd terveinek kivitelére. A császárságtól nem kellett többé tartani. III. Henrik nagy hatalma oly visszahatást keltett a német birodalomban, mint a minővel II. Ottó halála után találkoztunk. Csakhogy most a kormányzóságban az erélyes és férfias Theophania helyét az asketa életű gyönge Ágnes császárné foglalta el s míg III. Ottó kiskorusága alatt a német főpapok egész tekintélyöket latba vetették a birodalmi egység és a császári ház érdekében, addig IV. Henrik kiskorúsága alatt a német főpapok a világi urakkal versenyeznek a birodalmi javak elragadozásában. Találóan festi a helyzetet e kor egyik német krónikása (Bremai Ádám): «A fejedelmek méltatlankodnak, hogy egy asszony vagy egy gyermek uralkodjék fölöttök; visszakövetelik régi szabadságukat; azután a hatalomért versengenek s végre összeesküsznek, hogy letegyék urokat és királyukat.» A főpapok a gazdag apátságokat foglalták el; az urak a herczegségeket ragadták ki a gyönge császárné kezéből.

Ily körülmények között a Hildebránd által vezetett reformpárt nem tartotta szükségesnek a pápai szék betöltésénél a császári udvart tekintetbe venni s II. Victor halála után a német kormány megkérdezése nélkül a pápai trónra emelte Frigyes bibornokot IX. István név alatt. Az új pápa, mint Gottfried herczeg testvére, már családi összeköttetései és hagyományainál fogva a császári befolyás ellensége volt s mint a clunyi reform buzgó híve azonnal heves harczot kezdett nemcsak a simonia, hanem a laikus investitura ellen is. Azonban IX. István már egy év mulva meghalt (1058 márcz.) s ekkor kitünt, hogy a reformpárt kisérlete a szent-széket a császári befolyás alól kiszabadítani korai volt. A pápa kinevezésének jogára nemcsak a német királyok, hanem a római nemesek is igényt tartottak s alig hogy IX. István elhalt, az eddig egymással vetélkedő Crescentiusok és Tusculumi grófok kezet fogva trónra emelték a maguk emberét János velletrii püspököt X. Benedek név alatt. A meglepett reformpárt kénytelen volt visszatérni az imént mellőzött császári udvarhoz s Ágnes császárné a reformpárt kivánsága szerint a firenzei püspököt II. Miklós név alatt pápává nevezte ki. Gottfried toscanai herczeg és Wibert ravennai érsek, császári kanczellár, érvényre emelték a császárné kinevezését. X. Benedeket Rómából elűzték s II. Miklóst a pápai trónra helyezték (1059).

Az új pápa, ki Hildebrándot azonnal trónralépése után archidiaconussá nevezte ki, első és legfontosabb feladatának a pápaválasztás szabályozását tekintette. A pápaválasztás a szokás által szentesített jognál fogva a római népet és papságot illette, de igen számos esetben bebizonyult, hogy a könnyen megvesztegethető római nép és a romlott meg tudatlan római papság mennyire nem volt méltó e jogra. Nem is tudta megtartani. A X. század első felében a római főurak kezébe került a pápa kinevezésének joga, kik ezt önző személyes vagy családi érdekek kielégítésére igyekeztek felhasználni. Az innen keletkezett botrányos visszaélések vonták magok után a császári beavatkozást, mi ismét a nélkül, hogy a botrányos jeleneteknek Rómában teljesen véget vethetett volna, a pápaság függetlenségének elenyészésére vezetett. Kettős baj fenyegette tehát a szentszéket: a császárságtól való függés, mi a pápa egyetemes állásával nem volt összeegyeztethető, s a római főnemesség hatalmaskodása, mely utóbbi a pápaság méltóságát ismételten sárba tiporta. Hogy e bajokon segítsen, II. Miklós pápa rendelete, melyet 1059 ápril 13-án bocsátott közre, az eddigi főtényezőknek a választásnál csak másodrangú szerepet juttatott és a főhatalmat oly testület kezeibe tette le, melytől, az e testületet a szent-székhez kötő érdekazonosságnál fogva, a pápaválasztás jogának méltó és mindenekfölött az egyház érdekeinek megfelelő gyakorlatát jogosan meg lehetett várni. Ez a testület a cardinalisok collegiuma volt.

A cardinalis czím nem most tűnik fel először; régebben általánosan használták, mindenik egyházközségnek volt cardinalis papja s Olaszországban ez elnevezés még a XI. században is, az élethossziglan megválasztott vagy kinevezett, tehát el nem mozdítható papok czíméhez tartozott. Rómában a város hét egyházkerülete szerint, hét templomhoz voltak cardinalis papok és cardinalis diaconusok beosztva; hozzájok járultak aztán Róma környékének cardinalis püspökei. A cardinalisok száma a középkorban gyakran változott; a XII. században a cardinalisok collegiuma állott hét cardinalis püspökből, huszonnyolcz cardinalis papból és tizennyolcz cardinalis diaconusból. Mióta II. Miklós pápa rendelete a szent-szék sorsát a cardinalisokra bízta, e testület nagy változáson ment át: levetkőzte Róma szűk városi jellegét és az egész nyugoti keresztyén egyház legkitünőbb embereit magában foglaló egyetemes jellegű testületté alakult át. Ez időtől fogva a cardinalisok collegiuma a pápaság állandó tanácsává fejlődött ki, s minthogy szokássá lett a pápai széket mindig a bibornoki testületből tölteni be, ez által a szent-szék politikája megszerezte azt a következetességet és szilárdságot, mely nélkül a pápaság későbbi roppant hatalma aligha lett volna kivivható. Mert oly nagy czél elérésére, a minőt Hildebránd maga elé kitűzött, nem volt és nem lehetett elegendő egy ember élete. De a cardinalisok collegiumának szervezése után a szent-szék politikája – mint egykor a római senatusé – állandó és következetes maradt s határozottan haladt a kijelölt úton a kitűzött czél, a pápaság legfelső hatalmának megvalósítása felé.

A pápaválasztást tehát Miklós pápa rendelete a cardinalisokra ruházta; de a császárság befolyása hosszasabb ideig volt gyakorlatban, hogysem azt a fennállott körülmények között egyszerűen mellőzni lehetett volna. A pápaválasztásról szóló rendelet tehát a megerősítés jogát fenntartotta a császárnak, azon esetre, ha a császár a patricius méltóságot személyesen megszerezte. A patricius méltóság adományozása azonban a szent-szék joga lett.

Gondoskodni kellett azonban arról is, hogy e rendelet, melytől a pápaság egész jövője függött, holt betű ne maradjon. Nem volt elég a pápaság függetlenségét elvileg megalapítani: a pápaválasztás szabadságát és a pápa személyét biztosítani kellett a császárság és a római főnemesség előre látható támadásai ellen. E czélra fegyveres erőre volt szükség, s ezt megadták a dél-olaszországi normannok.

Alig pár évtizeddel előbb tüntek fel először e bátor kalandorok Dél-Olaszországban. VIII. Benedek hívta be őket először Melus barii herczeg segítségére a görögök ellen (1020 körül), de jelentőségre akkor emelkedtek, mikor a magas zsold és nagy zsákmány reményében, mind nagyobb számban beözönlő csapatjaik élére Hautevillei Tankréd vitéz és ravasz fiai, Guiscard Robert és Roger, állottak. Kezdetben mint zsoldosok harczoltak, hol a bennszülött lombard fejedelmek szolgálatában a görögök ellen Apuliában, hol a görögök szolgálatában az arabok ellen Siciliában, később szövetségeseik gyöngeségét felismerve, ezek rovására Apuliában és Calabriában állandóan megtelepedtek s már ekkor Sicilia meghódítását is megkezdették. A keleti és nyugoti császárság között, mindkét hatalom iránt ellenséges álláspontot foglalva el, a kis számu, de rendkívül harczias nemzet nemcsak fenn tudta magát tartani, hanem hódításait Dél-Olaszországban mind tovább és tovább terjesztette. III. Henrik korában, a császári mindenhatóság idején Rómában a pápák is ellenséges szemmel nézték ez új és épen nem békés természetű hatalom keletkezését; sőt IX. Leo nem elégedve meg az egyházi fegyverrel, a kiátkozással, személyesen is küzdött ellenök. Azonban a Civitate mellett vívott ütközetben a normannok a pápának németekből és olaszokból álló hadseregét teljesen megverték s maga Leo pápa is a győzők hatalmába került. De a tiszteletteljes bánásmód, melylyel a normannok nemes foglyuk iránt viseltettek, elfeledtette a pápával a szenvedett vereséget és a két fél között fennállott érdekazonosság az ellenségeskedést előbb barátsággá, majd szoros szövetséggé változtatta. A normannok hódításaik szentesítésére a pápánál magasabb tekintélyre nem találhattak; viszont a szent-szék a normannok hadi erejében a még mindig hatalmas római aristokratia és szükség esetén a német királyok ellen is hathatós támogatást nyerhetett. A közös érdekek felismerésének következménye volt, hogy II. Miklós pápa 1059-ben Rikhárd aversai grófot Capua fejedelmévé nevezte ki. Ennek fejében Rikhárd a pápa hűbéresévé lett s mint ilyen a Tusculumi grófok ellen háborut viselt s X. Benedek pápát lemondásra kényszerítette. Ugyanekkor a pápa Apuliát, Calabriát és a még meghódítandó Sicziliát, mint pápai hűbéreket, ünnepélyesen Guiscard Róbertre ruházta, ez pedig a maga részéről esküt tett, hogy a szent-szék birtokait bárki ellen oltalmazni fogja és minden módon elő fogja segíteni, hogy a pápaválasztás a jövőben az új szabályok szerint történjék.

De a reformált pápaság Hildebránd vezetése alatt már Közép- és Felső-Olaszországban is szövetségeseket szerzett. Közép-Olaszországban a XI. század első felében Tuscia vagy Toscana emelkedett nagy jelentőségre s e tartomány urára, a német királyság veszedelmes ellenségére, Gottfried herczegre, a szent-szék mindig bizton számíthatott. Felső-Olaszországban az elvilágiasodott, gazdag papság ellen az alsó néposztály foglalt állást, melyet a reformhoz szító papok «pataria» (rongycsőcselék) név alatt a nagyobb városokban, így Milanóban, Cremonában és Piacenzában hatalmas párttá szerveztek. Már IX. István összeköttetésben állott a patariával s ez az összeköttetés lassanként természetes szövetséggé erősödött, mert a simoniától nem idegenkedő, gazdag és régi függetlenségére meg hatalmára féltékeny lombard főpapság leküzdése egyformán érdekében állott a patariának és a reformált pápaságnak.

Ily előzmények után nem igen lehetett többé senki előtt kétséges, hogy a római udvar, mióta ügyeinek vezetését Hildebránd vette kezébe, minő czélok felé törekszik. A reformpárt nemcsak a pápaság függetlenségére tette meg a már említett lépéseket, hanem az egyház reformálása körül is lázas tevékenységet fejtett ki. A mind gyakoribbá váló római zsinatok, melyek a reformpárt embereit a római udvarral szoros összeköttetésben tartották; a nagy számmal és minden irányban kiküldött pápai legatusok erélyes fellépése minden jelentékenyebb egyházi kérdésben, a clunyi irányhoz tartozó szerzetesek buzgó tevékenysége a reformeszmék terjesztésében, mindezek összehatottak a reformmozgalom általánossá tételére, valamint a közelmultban oly mélyen lesülyedt pápai tekintély felemelkedésére. De az élénk működés az ellenpártot is tevékenységre ösztönözte s előidézte a reformmozgalom által már megsértett vagy fenyegetett érdekek szövetkezését.

Így történt, hogy midőn II. Miklós halálával (1061 julius) a pápai szék megüresedett, a lombard főpapok, a római főnemesek és a császári udvar szövetkeztek a dolgok régi rendjének visszaállítására. Míg Rómában a bibornokok az új pápaválasztási rendelet szerint II. Sándort pápává választották, addig a lombard főpapok a német püspökökkel egyetértve Baselban Cadalus pármai püspök személyében ellenpápát állítottak. A küzdelem a két ellenpápa között, bár egy pár évig elhuzódott, végre is a reformpárt győzelmével végződött. Olaszországban a normannok és Gottfried mindaddig fenntartották II. Sándor ügyét, míg Németországban Gottfried szövetségese, Hannó kölni érsek a fiatal király személyével a hatalmat is kezébe kerítette. Hannó hatalomra jutása eldöntötte a sokáig huzódó schismát: a mantuai zsinaton a német főpapok is elismerték II. Sándort törvényes pápának (1064).

Míg a reformált pápaság Hildebránd erélyes és czéltudatos vezetése alatt nemcsak visszanyerte régi tekintélyét, hanem új igényeihez naponként új sikereket csatolt, az alatt a császárság tekintélye egyre hanyatlott, régi igényei érvényesítésénél minden ponton meghátrálni kényszerült.

Már III. Henrik megérezte uralkodása utolsó éveiben a visszahatást, melyet a császárság nagy hatalma minden oldalról felkeltett; halála után fiának IV. Henriknek kiskorúsága alatt e visszahatás teljes erővel tört ki. Az özvegy császárné előbb a főpapokra támaszkodva igyekezett a királyi hatalmat összetartani; de a német főpapok e korban ép oly kevéssé törődtek a birodalom egységével és a királyság tekintélyével, mint a világi urak. Egyházi és világi fejedelmek a már teljesen uralkodóvá lett hűbériség szellemének hatása alatta kedvező alkalmat a központi hatalom meggyöngítésére törekedtek felhasználni. A császárné kénytelen volt, hogy mindent el ne veszítsen, engedményeket tenni. A sváb herczegséget, Burgund kormányzásával együtt átengedte vejének, a nagyravágyó Rheinfeldeni Rudolfnak, Karinthiát Veronával Zähringeni Bertholdnak és végre a bajor herczegséget egy szász főúrnak, Nordheimi Ottónak. Ezzel azonban megingatta azt az alapot, melyen a frank dynastia eddigi hatalma Németországban felépült. A fejedelmi hatalom újra előtérbe lépett és semmivé tette a királyság tekintélyét és hatalmát benn és kinn egyiránt. Mindenki úgy segített magán, a mint lehetett; az erősebb joga érvényre emelkedett, a birodalom minden pontján felhangzott a polgárháboru zaja, legerősebben Szászországban, a szász herczeg és Adalbert bremai érsek között. Természetes dolog volt, hogy ily körülmények között a birodalom minden külső actióra képtelenné vált. Olaszország és a szentszék, Csehország és Lengyelország önállóan haladtak saját útjaikon, s Magyarországból a német befolyás teljesen kiszorult, midőn a német udvarral rokonságban álló és a németek által támogatott Endre megbuktatásával a koronát I. Béla nyerte el.

Az általános elégületlenséget Hannó kölni érsek és Nordheimi Ottó bajor herczeg a császárné kormányzóságának megbuktatására használták fel 1062-ben. Midőn a kis király Kaiserswerthben a Rajna mellett időzött, Hannó és Nordheimi Ottó azon ürügy alatt, hogy egy kiválóan szép hajót mutatnak meg, a királyt hajójukra csalták s Kölnbe ragadták. Ugyanakkor az összeesküvők a birodalom jelvényeit, a keresztet és lándzsát is elrabolták s ezekkel és a király személyével, az akkori német felfogás szerint, a hatalom birtokába jutottak. Ágnes császárné lemondott a kormányzó hatalomról s askéta hajlamait követve, Rómába ment. A kormányzást a püspökök vállalták el, első sorban Hannó, de az askéta élete mellett is hatalomra vágyó kölni érseknek csakhamar vetélytársa akadt Adalbert bremai érsekben, ki III. Henriknek egyik főtanácsadója volt s a keresztyénség kiterjesztésére és megszilárdítására az északi germán államokban erélyes tevékenységet fejtett ki. 1063-ban e két főpap kiegyezett s vicedomini név alatt egy ideig együtt kormányoztak. A belbéke helyreállítása némileg ismét felemelte a birodalom tekintélyét: a mantuai zsinaton II. Sándor ügyét a német kormány pártállása juttatta diadalra; Magyarországon I. Béla halála után (1063) a trónt Salamon, IV. Henrik sógora, foglalta el; de a két vezető főpap nagyon különböző jelleme s ebből kifolyólag különböző egyházpolitikai iránya a közös kormányzást hosszasabb időre lehetetlenné tette. Midőn 1065-ben Wormsban a fiatal királyt a kardfelövezéssel nagykorúnak nyilvánították, e szertartás tulajdonképen csak azt jelentette, hogy Hannó mellőzésével a hatalmat egyedül Adalbert nyerte el. A pazarló, nagyon is világias hajlamú, a clunyi reformot ellenséges szemmel néző bremai érsek a király nevében a gazdag korveyi és lorschi apátságokat püspöki székéhez csatolta, s nehogy eljárása irigységet keltsen, megengedte, hogy a többi püspökök, sőt világi urak is hasonlót tegyenek a birodalmi apátságokkal. Így jutottak e katonai és pénzügyi tekintetben egyiránt oly jelentékeny birodalmi jószágok, honnan az első frank császárok hadseregük és pénzük java részét merítették, az egyházi és világi fejedelmek kezébe s a német királyság egy fokkal ismét tovább haladt a hanyatlás lejtőjén. A mainzi és kölni érsekek, meg a délnémet herczegek, kik a zsákmányból kevesebbet, vagy semmit sem kaptak, az udvar pazarlása miatt felingerült közvéleményre támaszkodva, 1066-ban a triburi gyülésen a királyt Adalbert elbocsátására kényszerítették.


Könyvtábla.
Német munka. Az elefántcsont faragás a X. századból, a zománcz- és ötvös-munka a XII. századból való. A Spitzer-féle gyüjteményből.

Ily körülmények között kezdte meg IV. Henrik önálló uralkodását. Mint nagy ellenfele, úgy az ő életét is a szeretet vagy gyűlölet irták meg s az egykoruak itélete visszhangzik a mai történetirásban is. A fiatal királyt senki sem készítette elő az uralkodásra s midőn mint egészen fiatal ember a kormány gyeplőit kezébe vette s a kiskorusága alatt annyira megfogyatkozott királyi tekintélyt helyreállítani igyekezett, nem a politikai eszély, hanem a szenvedély szavára hallgatott. Összeütközésbe jutott mindenkivel, egyházi és világi fejedelmekkel, első sorban a törzsi önállóságukra mindig féltékeny szászokkal. Mióta nem a szász törzs adott a német nemzetnek királyt és a birodalom súlypontja az olaszországi összeköttetések következményeképen az északi részekről a déliekre ment át, a szász herczegség külön állást foglalt el a birodalomban. A szászok folytonosan elfoglalva az Elbe és Odera mellett lakó szlávok meghódításával és fékentartásával, a birodalom más irányú vállalatai iránt közönyösek maradtak; nem is vettek részt azok terheiben, mi aztán a dolgok természetes rendje szerint a királyi tekintély fokozatos hanyatlására vezetett. III. Henrik, hogy e bajon segítsen, Szászország déli részében, a Harz hegységben fekvő Goslarban tartotta székhelyét, személyes jelenlétének hatásával remélte a szászok idegenkedését, sőt ellenszenvét a királyi udvar iránt legyőzhetni s őket a birodalomhoz közelebb hozhatni. E politikát IV. Henrik is folytatta. Ő is Goslarban tartotta udvarát, az atyja által a Harz hegység lejtőin a szászok fékentartására emelt várak építését erélyesen tovább folytatta, az eltékozolt vagy erőszakkal elfoglalt koronabirtokok visszavételét megkezdette. A szászok, közrendűek, urak és főpapok, mindebben önállóságuk veszedelmét, régi jogaik megsértését látták s 1073-ban a méltóságától IV. Henrik által megfosztott Nordheimi Ottó bajor herczeg izgatására nyilt felkelésben törtek ki. A Harzburgban a felkelők által váratlanul körülvéve, a király csak nagy ügygyel-bajjal menekülhetett Hersfeldbe, honnan a fejedelmeket a lázadók ellen fegyverre szólította. Siker nélkül. A világi fejedelmek, élükön Rudolf sváb herczeggel, kedvezőnek találták az időt a királyi hatalom megtörésére s nyiltan megtagadták az engedelmességet. Az egyházi fejedelmek is csak közvetítésre voltak hajlandók. Elhagyatva a fejedelmektől, Henrik kénytelen volt engedni; de mialatt az alkudozások folytak, a szászok megrohanták a Harzhegységben emelt királyi várakat, s lerombolták oly dühvel és alapossággal, hogy Harzburgban a várkápolnát sem kimélték s a királyi család sirboltját is megszentségtelenítették. Békére most már gondolni sem lehetett. Mint király méltóságában, mint ember önérzetében vérig sértve, IV. Henrik élethalál küzdelemre készült.


IV. Henrik pecsétje.
Körirata: † HEINRICUS DI GRA REX.
A British Museumban lévő lenyomat után.