NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
V. KÖTET: A HŰBÉRISÉG ÉS A KERESZTES HADJÁRATOK KORA
I. RÉSZ. A MODERN ÁLLAMOK MEGALAKULÁSA
VIII. A szláv államok és Magyarország megalakulása           X. A hűbériség

IX. FEJEZET.
Magyarország. A keresztyénség és királyság megalapítása és megszilárdítása.

Egy századdal a honfoglalás után a magyar nemzet ezer éves történetének legmélyebbreható átalakulásán ment keresztül. A minden ízében keleti nemzet, még jó ideig megtartva megszokott életmódját, vallási és politikai intézményeiben Nyugathoz csatlakozott. Lerontotta azon korlátokat, melyek eddig Nyugat-Európa míveltebb népeitől elválasztották. A keresztyénség felvétele lassanként elsimította az eddigi ellentéteket a magyar és nyugati szomszédai között s ugyanakkor a királyság megalapítása megadta azt az erős közjogi kapcsot, mely az új hazát és a nemzetet a szétbomlás veszedelmétől megóvta.

Nemzeti történetünk ezen új korszakának küszöbén Szent István hatalmas alakja áll: övé a kezdeményezés, az irányadás, az alapletevés örök dicsősége, de a dolgok természetes rendje szerint e nagy vallási és politikai átalakulás nem lehetett egy emberöltő műve. Egy új század, telve belső forrongással és nehéz külső küzdelmekkel, kellett ahhoz, hogy a keresztyén magyar királyság beleilleszkedjék az európai népek nagy köztársaságának keretébe, hogy az új állapotok megszilárduljanak s Magyarország igazán európai színt öltsön.

István nagyon fiatal lehetett, – a legenda gyermeknek nevezi – midőn 997 körül az előkelők és a nép beleegyezésével a nemzet élére állott. Ellentétben atyjával, kinél a keresztyénség csak eszköz volt hatalma emelésére, István teljesen a nyugat-európai eszmék légkörében élt.

Igazi középkori keresztyén király volt, e szónak legnemesebb értelmében, eltelve azon fenkölt eszmékkel a keresztyén egyház magas hivatásáról, melyeket a Cluny-ből kiindult mozgalom már ekkor Európaszerte elterjeszteni kezdett. Csakhogy ezek az eszmék nem tették őt, mint annyi sok kortársát, a földi élet iránt érzéketlen askétává, vagy a valósággal számolni nem tudó ábrándozóvá. A clunyiek által regenerált keresztyénség eszméit a királyi trónra vitte, de államférfiú maradt a trónon s mint egy későbbi nagy uralkodó, Szent Lajos franczia király, az által, hogy minden tettében a keresztyén vallás tanításához, nemes eszméihez alkalmazkodott, a királyságnak magasabb tekintélyt, erkölcsi szentesítést adott.

A kettős feladat, melynek megoldására István vállalkozott, óriási nehézségekkel volt összekötve. Meg volt már a monarchikus hatalom – atyja megteremtette – de csak személyre szólt, intézmények nem támogatták s csak addig volt hatásos, míg erős egyén tartotta kezében. A keresztyénség sem volt már ismeretlen, de csak a nemzet vezető osztályát, a fejedelem udvarát és környezetét hódította meg, a nép nagy tömegébe még nem hatolt s hiányzott az egyházi szervezet, mely azt az alsóbb társadalmi rétegekbe bevigye, fentartsa és erősítse.

Mindkét feladat megoldása, mint a szomszéd szláv népek példája mutatta, a nemzet önállóságának fennmaradását a legnagyobb mértékben veszélyeztette. A hatalmas német birodalom óriás súlylyal nehezedett keleti gyöngébb, fejletlenebb és míveletlenebb szomszédaira s ha István kettős feladatának megoldásában számíthatott a német birodalom uralkodójának, a nyugati keresztyénség világi fejének támogatására, e támogatás ára a német birodalom egyházi és világi felsősége volt. A Karolingok kora óta térítés és hódítás karöltve jártak.

István államférfiui nagyságát mutatja az, hogy e feladatok megoldásánál az ezzel összekötött veszélyeket el tudta hárítani. Megalapította a magyar királyságot és szervezte a magyar egyházat önállóan, függetlenül a külföldi beavatkozástól. A mű, melyet alkotott, nem volt eredeti s nem is volt bevégzett, de az által, hogy az idegen intézményeket a magyar nép szelleméhez alkalmazta, a hazai viszonyoknak megfelelően átalakította s a szervezés nagy kereteit biztos és szerencsés kézzel kijelölte, a független magyar állam és az önálló magyar egyház megteremtője lett.

Alig hogy atyja halála után az uralkodást átvette, meg kellett mérkőznie a pogány vallás és a régi politikai szervezet híveivel. A felkelés, melyet Koppány somogyi vezér, a tar Szérind fia, valamelyik törzsfő utóda, vagy talán épen István rokona támasztott, nem volt általános. Ugy látszik, csak a Dunántúlra terjedt ki, hol Árpád törzsének birtokai feküdtek, hol ezen időben és még sokáig a nemzeti élet súlypontja nyugodott s hol az új eszmék hatása leghamarább vált érezhetővé. A felkelők megrohanták István földjét s Veszprém várát vették ostrom alá. «Kezdték – úgymond a legenda – városait dúlni, jószágait pusztítani, falvait rabolni, szolgáit öldökölni és hogy egyebet elhallgassak, őt magát gúnyolni.» István a már keresztyén magyarokkal indult a felkelők ellen, de hadseregének főerejét a nyugati, elsősorban német lovagok alkották, kiknek egy része Gizella kíséretében jött az országba, más részét a vallásos lelkesedés, a dicsőség és birtokvágy vonzották a keresztyénségért küzdő fejedelem táborába. Hogy minő szerepük volt István hadseregében az idegen vitézeknek, mutatja az a hagyomány, mely e küzdelmet István és Koppány között egyenesen a magyarok és németek harczának nevezi. Emlékeink kiemelik e lovagok közül Huntot és Pázmánt, kik nyugati szokás szerint a fiatal fejedelmet karddal felövezték s mindenekfölött Venczelint, a fejedelmi hadak fővezérét, ki a Veszprémet ostromló felkelőket legyőzte és Koppányt párbajban megölte. Az elesett pogány vezér holttestét István a hagyomány szerint négyfelé vágatta s egyegy darabját elrettentő például Veszprémbe, Győrbe, Esztergomba és Erdélybe küldette. A felkelt somogyi nép minden termésének tizedét Szent Márton pannonhalmi monostorának adományozta.


Szent István kardja.
A prágai székesegyházban.

A győzelem után kezdetét vette a térítés nagy és nehéz munkája. A dolog természetében rejlett, hogy István a térítést nem kezdhette meg egyszerre az ország minden pontján, hanem lépésről-lépésre haladt a Dunántúlról, az ország akkori központjából, kelet és észak felé. Valószínűnek látszik, hogy István közvetlen hatalma egyelőre a Dunántúlra és a Duna-Tisza közére szorítkozott s csak lassankint terjedt ki előbb az északnyugati és északkeleti felföldre, majd a Tiszántúlra és Erdély nyugati részeire. A központi hatalom megszilárdulását nyomban követte a térítés, vagy talán helyesebben, mint hasonló viszonyok között egyebütt, úgy nálunk is a hódítás és térítés karöltve jártak. Az igazi térítést mindenütt az egyház szervezése: püspökségek és apátságok felállítása előzte meg. Hagyományunk Istvánt magát is térítőnek, apostolnak tünteti fel s annyiban kétségkívül jogosan, hogy a nemzet előkelőire az uralkodó tekintélye és rábeszélése első sorban hatott, de a nemzet nagy tömegeinek megtérítése a hivatásos hittérítők, a papok és szerzetesek vállaira nehezedett. István felhivására nyugat minden országából siettek hitbuzgó papok és szerzetesek résztvenni a térítés dicső munkájában; legtöbben jöttek természetesen a földrajzilag legközelebb eső vidékekről: Olaszországból, Csehországból és Németországból. Ez idegen papok egyelőre tolmácsok útján érintkeztek a néppel, de főgondjuk arra irányult, hogy az apátságok és püspökségek székhelyein felállított iskolákban minél számosabb magyar születésű papot neveljenek. A térítés munkája úgy történhetett mindenütt, mint azt a Szent Gellért legendája a csanádi püspökség területére vonatkozólag elbeszéli. A hittérítő papok buzgólkodását az uralkodó parancsa hathatósan támogatta. «Nemesek és nem nemesek – mondja Szt. Gellért legendája – nagy számmal sereglettek hozzá, kérve őt, hogy keresztelje meg őket, a háromság nevében, kiket ő fiai gyanánt fogadva, asztalához hívott meg. Sokakat a király által kinevezett ispánok vezettek és megkereszteltettek a Keresztelő Szent János monostorában. Ott állott a sokaság, élelmiszereket hozva magával, az ajtó előtt a czínteremben s nem volt nyugodalmuk azoknak, kik őket keresztelték, az éjjelen kívül. A püspök pedig azoknak, kik megkereszteltettek, folytonosan hirdette az Isten igéjét.»

A hagyomány tízre teszi az István által alapított püspökségek számát. Ezek voltak: az esztergomi, kalocsai, győri, veszprémi, pécsi, váczi, egri, bihari, gyulafehérvári és csanádi. Kétségtelen, hogy nem egyszerre keletkeztek s valószínűleg még csak a dunántúli püspökségek és a kalocsai voltak szervezve az esztergomi érsek fenhatósága alatt, midőn István sietett az általa megteremtett magyar egyház számára a szentszék szentesítését kieszközölni. Azon szoros kapcsolatnál fogva, mely e korban az egyház és az állam között fennállott, a magyar egyház önálló szervezése a magyar állam függetlenségével egyértelmű volt s István felhasználta az alkalmat, hogy midőn egyházi intézkedéseinek szentesítését kérte, az utóbbit is, t. i. a magyar állam önállóságát is nyiltan kifejezésre juttassa. Ezért kérte Rómába küldött követe Aschrich vagy Asztrik apát az egyházi intézkedések megerősítésén kívül István számára az állami önállóság symbolumát: a királyi koronát. II. Silvester, ki ez időben a pápai széken ült, szívesen fogadta István kérését s nem gördített nehézséget elébe III. Ottó császár sem, ki a régi római imperialismus ábrándjaival eltelve, a császárság érdekeit az olasz félsziget határain túl vajmi kevés figyelemre méltatta. Ha nem is az ő kegyelméből és az ő sürgetésére – mint a német krónika mondja – de bizonyára az ő beleegyezésével Silvester pápa elküldötte apostoli áldását és a koronát, melylyel István magát 1000 augusztus 15-én Esztergomban királylyá koronáztatta. A magyar nemzet belépése a nyugat-európai keresztyén népek társadalmába, mint ennek önálló tagja, ezzel külsőképen is kifejezést nyert.


Szent István harcza Kean vezérrel.
(A Képes Krónikából).

A koronázás után István folytatta a keresztyénség és a központi hatalom kiterjesztését az ország egész területére. Az ország keleti részein a Körösöktől északra a Szamos mellékén és Erdély nyugati részein István anyai nagybátyja, Gyula uralkodott, kinek különállása a dolgok új rendjével nem volt összeegyeztethető. 1003-ban István ellene ment, legyőzte, két fiával együtt foglyul ejtette s mint a német évkönyvek mondják, országát erővel a keresztyén hitre térítette. Követte ezt az Ohtum vagy Ajtony ellen indított hadjárat, ki a Körösöktől délre a Dunáig és a Tiszától keletre az erdélyi havasokig Gyulához hasonlóan, függetlenül uralkodott. A leírás, mely hatalmáról és gazdagságáról a Gellért legendában fenmaradt, találó képét adja egy X-ik századbeli magyar törzsfőnök gazdagságának. «Szelidítetlen lovainak sokasága megszámlálhatlan volt s azoknak is nagy volt a számuk, melyeket a lovászok ólakban tartottak és őriztek. Volt neki azonkívül roppant sok barma, mind külön pásztorok keze alatt s voltak jószágai s udvarai.» Keresztyén volt; Viddinben keresztelkedett meg a görögök szertartása szerint s Maros várában a görög szerzetesek számára kolostort is építtetett, de hitének gyöngeségét mutatja, hogy keresztyén létére hét feleséget tartott. A király felsőségével mitsem törődött. Mint önálló uralkodó a királynak a Maroson leszállított sóját vám alá vetette s e folyó révein a Tiszáig vámokat és őröket állítván fel, mindent megsarczolt. István ez önálló hatalmat nem tűrhette meg maga mellett. Hadat küldött ellene – a legenda szerint az Ohtumtól elpártolt Csanád vezérlete alatt – s Ohtum legyőzetése és halála után a magyar alföld e részét is birodalmához csatolta. Az ország egyesítése be volt fejezve s a politikai intézmények mellett a csanádi és gyulafehérvári püspökségek alapítása biztosították a magyar király számára a meghódított részek birtokát.

A csanádi püspökség, melynek élére István a Velenczéből bevándorolt Gellértet, a zsenge magyar egyház e tiszteletreméltó alakját és vértanúját állította, volt minden valószínűség szerint időrendben az utolsó az István által alapított püspökségek között. De az egyház szervezése a püspökségek felállítása s ezek keretén belül a káptalanok és plébániák szervezése által még korántsem volt befejezve. A középkori egyház főerejét a szerzetesek alkották. Ők adták az egyháznak a legkitünőbb főpapokat, ők voltak a leglelkesültebb s egyszersmind a legnagyobb eredménynyel muködő hittérítők s épen ekkor ők kezdték regenerálni a barbárságba sűlyedt egyházat. István, ki a szerzetes világ akkori központjával, Clunyval folytonos összeköttetésben állott, ki a szerzetesek szellemi felsőségét a világi papság fölött igen jól ismerte, sietett apátságok felállítása által a keresztyén egyház e buzgó harczosainak segítségét megkezdett művének folytatására és bevégzésére biztosítani. A pannonhalmi és pécsváradi apátságokon kívűl a tatai, oroszlányosi, zobori, zalavári és bakonybéli kolostorok alapítása e korra vezethető vissza.


A magyar szent korona.
A budai várban. Ipolyi után.

Hogy a hittérítő papok és szerzetesek buzgalma és lelkesedése sikert arasson, István az új egyház érdekében a világi hatalom egész erejét és tekintélyét latba vetette. Törvényhozásának legfőbb czélja a keresztyénség elterjesztése és megszilárdítása volt. Elrendelte, hogy minden tíz falu népe egy templomot építsen s mint a püspökök, ugy az alsó papok fentartásáról is a tizeden kívül fekvő birtokok, továbbá szolgák és marhák adományozása által gondoskodott. Az egyház parancsainak megtartásán, mint a keresztyén Európában mindenütt, úgy nálunk is a világi hatalom őrködött. István törvénykönyve a vasárnap megülését szigorúan elrendelte. A ki vasárnap dolgozott, igásbarmainak vagy szerszámainak elvesztésével bünhődött. A falu előljárói tartoztak felügyelni, hogy vasárnap mindnyájan, kicsinyek és nagyok, férfiak és asszonyok azok kivételével, kik a tuzet őrizték, a templomban megjelenjenek. Figyelme arra is kiterjedt, hogy a hívők az isteni tisztelet alatt a hely szentségéhez illően viseljék magukat. Hajlenyírással és vesszőzéssel büntette azokat, kik a templomban az isteni tisztelet alatt beszélgettek. Épúgy gondoskodott a böjt megtartásáról. Elrendelte, hogy a ki a kántornapokon vagy pénteken húst eszik, bezárják és egy hétig bőjtöljön. A ki megátalkodva, gyónás nélkül halt el, mint hitetlen, egyházi szertartás nélkül temettessék el; de ha hozzátartozói mulasztották el papot hívni, meg kell neki adni keresztyén módra a végső tisztességet, hozzátartozói azonban bunhődjenek. A ki pedig a keresztyénség tanait általában megveti, a püspök itélete szerint bunhődjék, ha pedig a püspöknek engedelmeskedni vonakodik, a király itélete alá essék. Minő lehetett ily esetben a király itélete, arra némi világot vet Thonuzoba bessenyő-főnök esete, kit István a hagyomány szerint, mivel a pogány hitet elhagyni vonakodott, az abádi révnél élve temettetett el.

Látjuk e törvényekből István azon buzgó törekvését, hogy a magyar államra a keresztyénség bélyegét letörülhetlenül rányomja. Az ő kormánya valóban keresztyén kormány volt – e szó középkori értelmében – mely kötelességének ismerte és vallotta, hogy az alattvalókat az egyház által előírt vallásos cselekedetek teljesítésére erőszakkal is kényszerítse. Így volt ez e korban Európaszerte, de a dolog természetében rejlett, hogy a kényszeritő eszközök a keresztyénség lényegének, nemes eszméinek és tanainak elterjedését, megszilárdulását elő nem segítették. Épen ezért az István által elért eredményt nem szabad túlbecsülnünk. A magyar nemzet névleg keresztyén lett már ő alatta, de a keresztyénség csak lassan verhetett gyökeret s csak akkor vált a nemzet testévé és vérévé midőn István egyházi intézményei igazi hatásukat kifejthették, midőn többé nem idegen, hanem külföldi és hazai iskolákban képzett magyar születésu papok és szerzetesek hirdették Isten igéjét a társadalom legalsó rétegeiben is.

A keresztyénség terjesztésével egy időben és szoros kapcsolatban ment végbe a magyar nemzet politikai szervezetének átalakítása. A hatalom, melyet István a koronázás után kezébe vett, megfelelt az akkori keresztyén világban a királyi hatalomról táplált felfogásnak és a magyar nemzet akkori politikai viszonyainak. István királysága nem volt despotikus, de nem is volt a mai modern értelemben vett alkotmányos királyság. Az első magyar király gyakorolta mindazon jogokat, melyeket e korban a nyugat-európai királyok gyakoroltak s melyeket ma felségjogoknak nevezünk és nem osztotta meg azokat alattvalói egy részével, miként azt a nyugati királyok a kifejlődött hűbériség nyomása alatt tenni kényszerültek. Az övé volt a legfőbb katonai, birói és törvényhozó hatalom, de eltérőleg a nyugat-európai viszonyoktól, a pénzverés, a háborúizenés és békekötés joga is egyedül csak őt illette meg és a mi nem kevésbbé lényeges, hatalma egyformán kiterjedt az ország összes szabad lakosaira. Hivatalnokai, kik a hatalom gyakorlatában neki segédkeztek, a megyei ispánok, az udvarbiró és mindenekfölött a frank mintára szervezett palotaispán, a későbbi nádorispán, a hatalmat ő tőle bírták, az ő nevében gyakorolták és bármely perczben elmozdíthatók voltak. István hatalma tehát jóval nagyobb volt, mint a nyugati királyoké, de mégsem volt absolut. Törvényhozási és közigazgatási rendeleteit a nemzet akkori képviseletének, az ország legkiválóbb embereiből alkotott királyi tanácsnak meghallgatásával s ennek beleegyezésével adta ki. Úgy lehetett nálunk is e tekintetben a szokás, mint azt a frank birodalomra vonatkozólag Hinkmár reimsi érsek 882-ben következőleg jegyezte fel: «Szokás volt akkor (t. i. Nagy Károly idejében) évenkint két gyűlést tartani. Az egyikben az egész ország közügyeit rendezték egy évre és az itt hozott végzéseket csakis a legnagyobb szükség változtathatta meg. E gyűlésen összejöttek az összes egyházi és világi nagyok. Az urak, hogy tanácskozzanak: a kisebbek, hogy a hozott végzéseket meghallgassák, s hogy néha ők is értekezzenek, de nem hatalmuknál fogva, hanem értelmiségökhez és véleményökhez képest. A másik gyűlésen, melyen az egész ország ajándékait benyújtották, csak az urak és a fő tanácsosok jelentek meg.»

Senatusában, az egyházi és világi főurak gyülekezetében hozta István is törvényeit, hogy irányt adjon nemzetének, «miképen éljen tisztességesen és békésen». Mint a középkori törvénykönyvek általában, István törvénykönyve is főképen a büntető igazságszolgáltatásra vonatkozik. A törvényhozó fő feladatának tartotta a közbéke, a személybiztosság fenntartását s épen ezért a verekedést, a gyilkosságot a legszigorúbb büntetésekkel sújtotta. A ki csak kirántja kardját, nagy vagy kicsiny ember, hogy mást megsértsen, kard által vesszen el. A törvénykönyv második, későbben fogalmazott részében azonban már enyhítve találjuk e túlszigorú rendelkezést. A halálos büntetés csak azon esetben maradt fenn, ha valaki kardjával mást megölt. Ha sebet ejtett, egész vérdíjat, ha pedig csak kirántotta kardját, a nélkül, hogy sebet ejtett volna, fél vérdíjat fizetett. Mivel a társadalmi fejlődés zsenge korában minden emberölést vérboszúval toroltak meg, a törvényhozók a vérboszúval járó örökös harcznak a vérdíj pontos megállapítása által igyekeztek elejét venni. A vérdíjon a király, a rokonok és a birók osztozkodtak. István törvénykönyve a szabadok vérdíjában nem tett különbséget (110 aranypénz, ami értékben körülbelül 300 forint). A szolga vérdíja természetesen sokkal csekélyebb volt s mai felfogás szerint igen csekélynek tünik fel a nő vérdíja is. A férfi, ki nejét megölte, a szabad ember vérdíjának csak felét tartozott a megölt asszony rokonainak fizetni. Ez enyhe büntetésekkel szemben túlszigorúaknak látszanak a mi felfogásunk szerint az esküszegésre, lopásra és más kisebb bűntényekre kiszabott büntetések.

István törvényhozásának legfontosabb része az, melynek czélja a magánvagyon biztosítása és az örökösödés jogának szabályozása volt. A királyi hatalomról táplált középkori felfogás, mely szerint az egész ország a királyé és az egyház érdeke, melynek hivatása teljesíthetésére birtokra volt szüksége, egyiránt megkövetelték, hogy a föld közös birtoklása nemek és ágak szerint megszűnjék s helyébe a családra szorított magánvagyon s e mellé a király és az egyház vagyona lépjen. Elrendelte tehát, hogy mindenki azzal, a mije van, szabadon rendelkezzék, tetszése szerint adhassa nejének, gyermekeinek, rokonainak vagy az egyháznak. Ez elvhez oly szigorúan ragaszkodott, hogy noha a rabszolgaság a keresztyénség szellemével ellenkezett, kemény büntetéssel sújtotta azt, ki rabszolgát ura tudta nélkül fel akart szabadítani. Csak egy esetben támadta meg a tulajdon szentségét: ha valaki a király élete ellen tört, vagy elárulta az országot, vagy külföldre szökött, birtoka a királyra szállott. De még ezen esetben is, ha az illető bűnéért fejével lakolt, javait ártatlan gyermekei örökölték. Viszont fentartotta István mindazt az ország területéből, mi még nem volt egyházi vagy magánbirtok, a király számára. Ilyformán az ország nagy, még gazdátlan része királyi birtok lett s ezen királyi birtok, mely természetesen nemcsak földből, hanem rabszolgákból és fegyverrel szolgáló szabad emberekből, azaz katonákból is állott, lett ezen korban s még soká ezután, midőn minden szolgálatot pénz hiányában földbirtokkal jutalmaztak, a királyi hatalom alapja és támasza egyszersmind.

E királyi birtokok a rajtok élő szolga és vitézlő néppel nyújtottak módot Istvánnak a kormányzás berendezésére. Az alap az ország politikai beosztására többé nem a régi törzs és nemzetségi felosztás, hanem a föld. A frank és német grófságok mintájára keletkeztek a megyék, melyek mindenikének élén a király által kinevezett ispán állott, ki a megye központjából, a királyi várból – ez időben természetesen földvárból – kormányozta a király nevében a megye területén lakó népet. Ő vezette a király táborába a megye fegyveres erejét, ő biráskodott a megye kisebb kerületeinek, a századoknak előljáróival s ő szedte be a megye területén a királyi jövedelmeket, melyeknek egy harmada őt illette meg. Alatta állottak, mint parancsainak végrehajtói, a pristaldusok. A királyi végrehajtó hatalom jóformán az ispánok kezében központosult, de István gondoskodott arról is, hogy az ispánok e nagy hatalommal vissza ne éljenek. Elrendelte törvénykönyvében, hogy ha valamelyik ispán másnak házára törne, hogy őt megölje és vagyonát megsemmisítse és ha a gazda otthon van és a támadó megöli, úgy lakoljon, mint azt a kardot rántókról szóló törvény előirja. Ha pedig ő személyesen nem ment, hanem csak vitézeit küldötte, életét száz tinóval váltsa meg.

Valószínű, hogy mint a püspökségek, úgy a megyék szervezése sem történt az ország egész területén egyszerre. Mint az első püspökségek, úgy az első megyék is az ország nyugati, aránylag legsűrűbben lakott s aránylag legmíveltebb részein keletkeztek s a királyi hatalom és a keresztyénség fokozatos terjeszkedésével vonattak be lassanként a megyeszervezet keretébe az ország keleti és északi gyérebben lakott hegyes vidékei. Hogy a másfél századdal később említett hetvenkét megyéből hány állott fenn már István idejében, nem lehet biztosan megállapítani. Egyik újabbkori történettudósunk igen elmés, de épen nem biztos alapból kiinduló számítással e számot negyvenötben véli megállapíthatónak.

Minő volt Magyarország lakosságának anyagi helyzete e korban, vagyis az ország gazdasági képe, arról első sorban István törvényei és egypár fennmaradt oklevele adnak némi felvilágosítást. Kétségtelen, hogy a még mindig szerfölött gyér lakosság főfoglalkozása, épúgy mint a vezérek korában, az állattenyésztés volt. Marhában áll a nép gazdagsága, minek világos bizonysága, hogy a törvény a kártérítést, a birságot tinókban szabja meg. Szűkebb határok között, mint azelőtt, de még mindig vándorol a lakosság s csakis a püspöki székhelyek, a kolostorok és a királyi várak körül váltják fel a nomád sátrakat az állandó megtelepedést jelző vályogból vagy fából készült kunyhók. Mint Németországban évszázadokkal előbb, úgy nálunk is a keresztyén papok, első sorban a szerzetesek lettek gazdasági tekintetben is a nép tanítói és mesterei s az első földmívelő és iparos telepek a kolostorok és a püspöki székhelyek körül keletkeztek. Igen tanulságosak e tekintetben az első királyaink által a legrégibb apátságok számára kiadott oklevelek. A pécsváradi kolostor alattvalói, számszerint 1107 családfő, 41 faluban laktak. Közülük 156 lóval, 409 lóval és szekérrel szolgált a kolostornak. 110 szőlőmíveléssel foglalkozott. A cselédek közül szántóvető volt 36, halász 50, juhász 13, kanász 3 és lovász 3. Méhészettel foglalkozott 12. A mesteremberek között volt: 10 kovács, 6 kádár, 12 esztergályos, kilencz sütő, 10 szakács, 6 timár, 5 ötvös, 8 kerékgyártó. Ezenfelül huszan a Mecsek-hegység vasbányáiból vasat szolgáltattak. Egy önálló kis társadalmat tüntet fel e felsorolás, mely mindazt, mire a kezdetleges míveltségi állapotban szüksége volt, maga állította elő s ily képet nyújtott e korban és még sokáig ezután minden kolostor, püspöki székhely és királyi vár környéke.

A keresztyénség befolyása alatt a társadalmi viszonyok is lényegesen átalakultak. Míg a vezérek korában csak a szabadok és a rabszolgák nagy tömege domborodik ki, addig István törvényeiből a szabadság és szolgaság különböző, bár meghatározatlan fokozatai tünnek ki s körülbelül egy század telt el István halála után, míg a szabadok és nemszabadok ingadozó, határozatlan tömegéből az Árpádkori magyar társadalom különböző osztályai kibontakoztak.

A középkor szelleméhez híven István törvényei az új magyar társadalom első osztályává a papságot helyezték. Ezután következtek a seniorok, valószinüleg a régi törzs- és nemzetségfők utódai és a külföldről bevándorolt s a király által földbirtokkal felruházott lovagok, kik közül választotta István tisztviselőit, nevezetesen az ispánokat. Ez önálló birtokosokból fejlődött ki a magyar társadalom aristokratiája.

A nemzet nagy zöme István korában a miles-ek, a katonák osztályába tartozott s közép állást foglalt el a szabadok és nem-szabadok közt. Birtokukat részint a királytól, részint a nagy birtokos senioroktól kapták s ennek fejében katonai szolgálattal tartoztak. Nem voltak teljesen szabadok, hiszen személyesen le voltak kötve a királynak vagy seniornak, s a király jószágai és rabszolgái közt mint tulajdonát őket is felsorolva találják, de a mennyiben szolgálati kötelezettségük tisztán katonai volt, a középkori felfogás szerint nem voltak szolgáknak tekinthetők. Az ország honvédelmi ereje e katonaosztályon nyugodott, melyből egy század mulva a köznemesek és a várjobbágyok katonai osztálya fejlődött ki.

Ily forma, de mégis alantabb álló átmeneti osztályt alkottak a külföldről bevándorolt idegenek, kik azonban nem karddal szolgáltak, hanem békés módon mint földmívelők, bányászok, iparosok és kereskedők telepedtek le. A föld, melyen ez idegenek – mint később okleveleink nevezik, vendégek – letelepedtek, a király, az egyház vagy valamely hatalmasabb, gazdagabb úr birtoka volt, s a vendégek a nekik átengedett földekért vagy bizonyos meghatározott munkát teljesítettek, vagy pénzben adót fizettek. Számuk Szt. István korában bizonyára még nagyon csekély lehetett.

E szabad és félig szabad osztályok alatt állott a szolgák nagy tömege, kiket a törvény élesen elkülönített a szabadoktól. Szabad embernek nem volt szabad szolganőt feleségül venni s az a szabad ember, ki másnak szolgálóját nőül vette, szabadsága elvesztésével bünhődött. Eredetükre a szolgák részint idegenek voltak, a vezérek korában külföldről behurczolt foglyok utódai, részint bennszülöttek, t. i. az itt talált és leigázott szláv lakosok utódai, de voltak nem csekély számmal magyarok is, kik bizonyos bűntettekért szabadságukat elveszítették. A szolgaság állapota sem lehetett egyforma. Némelyek közülök teljesen az úr tulajdonát tették, valóságos rabszolgák voltak, mások ismét, s ezek lehettek nagyobb számmal, bizonyos szolgálatok fejében mívelték a nekik átengedett földeket. Körülbelül egy század leforgása alatt a keresztyénség befolyása alatt a szolgák tömegében is osztályok alakultak. Némelyek rabszolgák maradtak, mások földmívelő parasztok lettek, kik az úr földjét mívelték, de saját vagyonnal is birhattak, míg a királyi jószágokon a vármegyei földeken, a rabszolgák helyébe mesterségeket üző királyi udvarnokok és a földmívelő várnép léptek.

Az István által kitüzött feladat természetéből következett, hogy a szent király politikája kifelé békés czélokat követett. A keresztyénség elterjesztése és az új állam szervezése feltétlenül megkivánták a békés, barátságos viszony fenntartását a nyugati világgal, mely a keresztyén magyar királyság felállításának nagy munkájához a szükséges erőt kölcsönözte s István mindent elkövetett, hogy a barátságos viszony ápolása által megkezdett művét megszilárdítsa, s népét és országát a keresztyén míveltség nagy központjaival minél szorosabb összeköttetésbe hozza. Említettük már érintkezését Clunyvel, de összeköttetésben állott a benczésrend Európaszerte tisztelt anyakolostorával, a monte cassinói apátsággal is. Követei ismételten felkeresték a keresztyén hit és míveltség két nagy központját: Rómát és Konstantinápolyt. Az elsőben káptalant alapított és a magyar zarándokok számára házat rendezett be; a másodikban pompás, ereklyékben gazdag templomot építtetett. Az épen István korában Nyugat-Európában hatalmasan fellendülő zarándoklási vágy a szentföldre, idézte elő, hogy a magyar keresztyén egyház alapítójának figyelme és jámbor érdeklődése már a távol keletet is érintette. A hagyomány szerint Jeruzsálemben templomot és a magyar zarándokok befogadására és támogatására kolostort alapított. Ekkor kezdik a nyugati zarándokok a költséges tengeri utat elhagyni és Jeruzsálem felé a már keresztyénné és vendégszeretővé lett Magyarországon keresztül vezető szárazföldi utat választani.

István uralkodásának első felében a Balkán félszigeten fontos hatalmi változás ment végbe. A tizedik század végén oly hatalmas, a félsziget legnagyobb részére kiterjedő bolgár császárság helyébe, mint a félsziget vezető állama, ismét a görög császárság lépett. A két évtizeden keresztül irtózatos kegyetlenséggel folytatott háboruban II. Bazil görög császár teljes diadalt ült. A bolgár császárság 1019 körül teljesen elbukott s a görög birodalom a bolgároktól elfoglalt Szerém vidékén közvetlen érintkezésbe jutott a magyar birodalommal. Részt vett-e István e nagy küzdelemben, nem egészen bizonyos, de az kétségtelen, hogy a keleti császárság diadala után a magyar és byzanczy érdekek összeestek s magyarok és görögök egyiránt küzdöttek a keresztyén világ közös ellenségei, a Duna torkolatától északra tanyázó, a magyar és görög birodalmat egyiránt pusztító vad bessenyők ellen. E küzdelmekben István hadai az Erdélybe betört bessenyők fölött Fejérvár alatt, a legenda által csodákkal kiszínezett, nagy győzelmet arattak.

A nyugati császársághoz Istvánt az egyetemes keresztyén érdekeken kivül családi kötelékek és politikai érdekek fűzték. II. Henrik német király, III. Ottó császár utóda, sógora volt Istvánnak, ki nemcsak rokonérzetből, hanem komoly politikai okokból támogatta a német birodalmat a II. Henrik egész uralkodását betöltő lengyel háborukban. Boleszláv lengyel herczeg a «Chrobry» melléknévvel, a keresztyénség megalapítója Lengyelországban, III. Ottó halála után megszerezte a cseh herczegséget és Lausitzot s ilyformán oly birodalmat alapított, melynek határai a cseh erdőtől a Dnyeper forrásvidékéig és a Keleti-tengertől délre a Kárpátokig, sőt állítólag a Dunáig terjedtek. Mert – igaz, hogy későbbi időből származó lengyel források szerint – a lengyel herczeg birodalma határait a mai Magyarország területén Trencséntől délre Pozsonyig és Komáromig, tehát a Duna vonaláig terjesztette volna ki. E nagy hatalom, mely csaknem az összes északnyugati szláv törzseket egyesítette, ék gyanánt nyomult a német birodalom testébe, s mint előbb Szvatopluk, majd később II. Ottokár idejében szövetkezésre birta az érdekeikben egyformán fenyegetett magyarokat és németeket. István mint Henrik császár szövetségese küzdött Boleszláv nagy hatalma ellen s e küzdelmekben történhetett, hogy a magyar és német hadak ellen több izben győzelmes lengyel herczeg hadai egészen a Dunáig hatoltak. Északnyugati Magyarország huzamosabb lengyel birtoklására azonban gondolni sem lehet; a hős lengyel herczeg ép oly kevéssé volt képes hódításait a Kárpátoktól délre a magyarokkal szemben, mint Csehországot a németekkel szemben megtartani. 1018 körül István ismét birtokában volt az ország egész területének s állandó békére lépett Boleszlávval, kinek hadseregében, midőn 1018-ban a kievi orosz fejedelem ellen harczolt, magyar segédcsapattal is találkozunk.

Megváltozott Magyarország viszonya a német birodalomhoz, midőn II. Henriknek 1024-ben bekövetkezett halála után a német trónt II. Konrád foglalta el. Az új király, kivel a frank uralkodók sora kezdődik, bevégezte azt a már az utolsó szász királyok alatt megkezdett politikai fordulatot, mely a hatalom súlypontját többé nem a birodalom északi részére, a szász földre, hanem Dél-Németországra helyezte. A német királyság megváltozott világhelyzete, az olasz, majd később az arelati koronák megszerzése és egyesítése a német koronával tették e politikai fordulatot szükségessé s idézték elő a frank uralkodók azon törekvését, hogy hatalmuknak Dél-Németországban minél szélesebb alapot szerezzenek. Ezért, míg egyfelől a birodalom határait kelet felé a magyarok rovására mind tovább terjeszteni, addig másfelől Magyarországot is a cseh és lengyel herczegségek példájára a császársághoz függő viszonyba hozni törekedtek.


Szent István király koronázási palástja.
A budai várban.

E törekvés nem kerülte el István figyelmét s erélyesen visszautasította. Midőn Wernher strassburgi püspök Konrád megbizásából nagy kisérettel Magyarországon keresztül Konstantinápoly felé szándékozott utazni, hogy a két császár között a magyar állam függetlenségét veszélyeztető szövetséget hozzon létre, István a német követet a határszélrol visszautasította s midőn a bajorok a magyar határokon áttörtek, István megengedte alattvalóinak, hogy, mint őseik a vezérek korában annyiszor tették, a határokon át a német földre csapjanak.


Szent István és Szent Imre Ágnes királyné diptychonán.
A berni városi múzeumban.

Ily előzmények után következett be 1030 nyarán Konrád nagy hadjárata, melyről a német krónikás is elismerte, hogy azt a németek igazságtalanul kezdették. Nem is hozott az fegyvereikre dicsőséget. Maga Konrád a főhadsereggel Mosonynál a Duna balpartján tört be és a Rábáig hatolt, míg Bretiszláv cseh herczeg a Duna jobb partján haladva, az Esztergomig elterülő vidéket pusztította. István harczra szólította az ország fegyveres erejét s országát a Boldogságos Szűz oltalmába ajánlotta, de a nyilt ütközettől óvakodott. Elpusztította a német hadsereg előtt a vidéket s csak akkor lépett fel támadólag, midőn a németek az elpusztított, mocsaras, erdős vidéken éhséget szenvedve, visszavonulni kezdettek. A visszavonuló német hadsereget nyomon követték a magyarok s Bécset elfoglalták. Konrád új hadjárattal szándékozott a fegyverein ejtett szennyet lemosni, de mialatt a Rajna vidékén időzött, István békeajánlatot tett s a fiatal Henrik herczeg, Konrád fia, ki atyja megbizásából a bajor herczegséget kormányozta, a bajor urak tanácsára a felajánlott békét, állítólag atyja tudta nélkül, elfogadta. Az 1031-ben megkötött béke előnyös volt Magyarországra: István megkapta az osztrák határgrófságból a Dunától délre a Lajta és Fischa között elterülő vidéket, a Dunától északra pedig a Morva jobb partját, a Fischától a Thaja torkolatáig huzható vonalig. Ez volt István legutolsó és legfontosabb hadjárata, melyben a már keresztyén Magyarország életképességének fényes bizonyítékát adta.

Benn és künn egyiránt béke volt, midőn 1038-ban elhalt Magyarország első és szent királya, kinél maradandóbban egy ember sem folyt be soha nemzetünk életére. Benne tiszteli nemzetünk fennmaradása és sajátlagos nemzeti fejlődése főtényezőinek: az önálló keresztyén egyháznak és a független magyar királyságnak megalapítóját.

A dolgok Szt. István által megalapított új rendjének nyugodt fenmaradása és fejlődése főképen attól függött, kinek kezeibe kerül a szent király halála után az ország vezetése. Sem a királyság, sem a keresztyénség nem forrottak még össze a nemzet testével és lelkével, nem voltak s nem is lehettek népszeruek. István maga első sorban idegen erőkre támaszkodva hozta létre e forradalomszerű változásokat és a nemzet mégis megnyugodott a dolgok új rendjében, mert uralkodójának ereiben Árpád vére folyt s mert a szent király bölcsesége el tudta hárítani az idegen intézményekkel járó veszélyeket. A magyar állam megtartotta ily formájában is nemzeti jellegét s megőrizte minden irányban függetlenségét. Az volt a kérdés, hogy István utódai képesek lesznek-e e vívmányokat biztosítani? Nemzetünk szerencsétlenségére épen azon pillanatban, midőn a nemzet bölcs vezére sirba szállt s a szomszéd német birodalom élére egy elődeinél nagyravágyóbb, erőteljesebb és hatalmasabb uralkodó lépett. Szt. István közvetlen utódainak méltatlansága, majd a trónöröklés határozatlansága alkalmat adtak a német uralkodónak a beavatkozásra, mi ismét a német felsőség megalapítására, a régi pogány nemzeti szellem visszahatására s egy félszázadig tartó belső forrongásra és nehéz külső küzdelmekre vezetett.

István uralkodásának utolsó éveit a trónöröklés nehéz kérdésének rendezése töltötte be. A szent király egyetlen fiát, Imre herczeget, ki atyja és Gellért vezetése mellett a kor szellemének megfelelően az asketa erényekben nagy tökéletességre emelkedett, kevéssel a német háboru bevégzése után vadászaton vadkan ölte meg (1031). Árpád családjából ez időben négyen voltak még életben, Vazul, Endre, Béla és Levente. A herczegek genealogiája nem bizonyos. Későbben szerkesztett hazai krónikáink szerint István nagybátyjának Mihálynak két fia volt, Vazul és Szár László. Az elsőtől származott az ifjabb Vazul, míg az István halálakor még nagyon fiatal Endre, Béla és Levente Szár László fiai voltak. Ellenben egy egykorú német évkönyv és a Szt. Gellért legendája Endrét, Bélát és Leventét a Vazul fiainak nevezi. Bármelyik leszármaztatás az igazi, kétségtelen, hogy István utódja kijelölésénél az Árpádházi herczegeket mellőzte. Valószinuleg nem találta őket elég buzgó keresztyéneknek, nem tartotta muvét kezökben biztosítottnak s utódjául a trónra hugának és Urseoló Ottó velenczei dogenak fiát Pétert, ki mint számüzött a magyar udvarban tartózkodott, nevezte ki. Midőn az Árpádházi herczegek a király rendelkezését elfogadni vonakodtak, István nem riadt vissza az erőszakos, kegyetlen rendszabályoktól. Vazult keleti szokás szerint megvakittatta, Endre, Béla és Levente herczegeket pedig Csehországba száműzte.


Szent Imre a csiksomlyói szárnyoltár külső oldalán.

A nemzet – vagy mint egy történetirónk mondja – «az ország, úgy a mint azt István megalkotta», elfogadta a király rendelkezését. A mint István elhalt, Péter minden akadály nélkül elfoglalta a trónt. Fiatal, merész, erőszakosságra hajló ember volt, nem méltatlan arra, hogy egy harczias nemzet élén álljon, ha ennek rokonszenvét megnyerni sikerült. De Péter nem tudott népszerűségre szert tenni. Nem volt bátorsága az idegenekkel szakítva, a nemzet nagy tömegére támaszkodni s így a még István által idegenekből összeállított udvar élén ő maga is idegennek tünt fel a nemzet szemében s uralma épen azért nem tudott gyökeret verni. Ez tükröződik vissza a magyar hagyományban, mely Péter uralkodását – kétségkivül eros színekkel – az idegenek gyalázatos zsarnokságának tüntette fel. «Miután uralkodni kezdett -– mondják a magyar krónikák – levetette a királyi felségnek nyájasságát és német dühvel kegyetlenkedve, az ország nagyjait megvetette, németekkel és olaszokkal falta fel az ország javait, kevély szemmel és telhetetlen szívvel. Az erősségeket pedig, a kastélyokat és az országnak minden méltóságait a magyaroktól elvéve, németeknek és olaszoknak adta. Azonfelül igen kicsapongó ember is volt, senki sem lehetett biztosságban neje tisztasága vagy leánya szűzessége felől, Péter testőrei miatt.»

Érezte Péter is annak szükségét, hogy a nemzet közvéleményét megnyerje s erre a legalkalmasabb eszköznek látszott a vezérek kora óta még mindig oly népszerű német háború. Midőn tehát Bretiszláv cseh herczeg II. Konrád fiától és utódjától, III. Henrik német királytól elszakadt, Péter mint a Bretiszláv szövetségese lépett fel. 1039/40. telén betört Ausztriába, majd az 1040. év nyarán a németek ellen küzdő Bretiszlávnak Csehországba segédcsapatokat küldött. Hadai mindkét izben szerencsésen küzdöttek, de a hadi siker nem volt képes a baluralma ellen forrongó közvéleményt lecsendesíteni. A mit a magyar az Árpád véréből származott Istvánnak elnézett, hogy t. i. kormányzásában főképen az idegenekre támaszkodott, nem volt hajlandó elnézni Péternek, ki maga is idegen volt és midőn Péter az özvegy királynéval, Gizellával szemben való durva bánásmódja által az idegenek egy részét is maga ellen ingerelte, uralmának napjai meg voltak számlálva.

A közvélemény gyűlölete első sorban a király főtanácsosa, Buda ellen irányult, ki ugy látszik, már István udvarában nagy szerepet játszott, mert a hagyomány Vazul megcsonkítását neki és fiának Sebesnek tulajdonította. Az urak Péter jelenlétében darabokra vagdalták Budát, fiait megcsonkították s azután a többi idegenek ellen fordultak. Péter megrettenve a nemzeti felháborodás hirtelen kitörésétől, meg sem kisértette az ellentállást. Egynéhány hu embere kiséretében Németországba menekült, hol sógoránál, Adalbert osztrák határ-grófnál talált menhelyet.

A visszahatás egyelőre csak az idegen uralom ellen irányult. Az urak, kik a felkelést vezették s kik közül a német évkönyvek Ztoizla és Pehzili épen nem magyaros hangzású neveit említik, nem szándékoztak István intézményeit felforgatni s talán épen azért, hogy a tömeg gyökeresebb változtatásra törő vágyának útját vágják, nem tartották tanácsosnak a Péter futása által megüresedett trónt hosszabb ideig betöltetlenül hagyni s ily módon az országot a fejetlenség veszélyének tenni ki. Ez lehetett az oka, hogy István koronájának jogszerű örököseit, az idegen földön bolyongó Árpádházi herczegeket mellőzték s a trónra, mindjárt Péter távozása után, az ország egyik legtekintélyesebb főurát, Aba Sámuelt emelték.


Aba Sámuel ezüst dénárai.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.

Aba Sámuel, kit a külföldi évkönyvek Obo vagy Aba, a hazai krónikák is egyszerűen csak Aba néven említenek s kinek keresztnevét csak a Névtelen jegyzőnél megőrizett hagyomány tartotta fenn, Szt. István egyik nővérének férje s némelyek szerint az ország nádora volt.

A hagyomány, valószinűleg az Aba szóra építve, atyáskodó, az alsó néposztályt pártoló, jámbor fejedelemnek tünteti fel, mit azonban tettei nem látszanak bizonyítani. Az urak által felajánlott koronát elfogadta s hogy ragaszkodását István intézményeihez kimutassa, a püspökök által magát megkoronáztatta. Az országban meg is hajolt előtte mindenki, de annál nagyobb vihar készült ellene Németországban.

A Németországba menekült Péter mindent elkövetett, hogy trónját német segítséggel visszaszerezze. Sógorának Adalbertnek közvetítésével megtalálta az útat III. Henrikhez, ki «megsajnálva szerencsétlenségét s Isten kedvéért elfeledve a tőle szenvedett bántalmat», szivesen fogadta a száműzött királyt s oltalmáról biztosította. Az alkalom valóban kedvezőnek látszott Péter visszahelyezése által a német felsőséget, mint előbb Cseh- és Lengyelországra, ugy most Magyarországra is kiterjeszteni s ily módon a frank-ház hatalmát Dél-Németországban az eddiginél szélesebb és biztosabb alapra helyezni. Mindazáltal nem Henrik kezdte a támadást. Aba értesülve Péter fogadtatásáról, tisztázni akarta a helyzetet Németországgal szemben s az 1041. év karácsonyát Strassburgban ünneplő Henrikhez követséget küldött azon határozott kérdéssel, hogy békét akar-e vagy háborút? Midőn Henrik e büszkeségét sértő kérdésre nagy önérzettel, de kitérőleg válaszolt, Aba gyors támadásra határozta el magát. 1042. elején, a tavaszt sem várva be, egyszerre három oldalról intézett betörést Németországba. Maga a főhadsereggel a Duna jobb partján, egy második hadosztály a Duna balpartján s végre egy kisebb csapat Stájerország északi részein nyomult előre. A készületlen német földön mind a három csapat gazdag zsákmányra tett szert, de míg a főhadsereggel a király szerencsésen visszatért, annyi zsákmánynyal, a mennyit a német évkönyvek szerint a magyarok Bajorországban még soha sem szereztek, addig az északi hadosztályt Adalbert osztrák határgróf, a délit pedig Gottfried karinthiai határgróf hamarosan összeszedett fegyvereseikkel a visszatérés közben megtámadták és csaknem teljesen megsemmisítették.

Aba támadása nem maradt megtorlatlanul s csak siettette Henrik tervezett hadjáratát Péter trónjának visszaállítására. A magyarok támadásáról értesülve Kölnben, hol a husvéti ünnepeket ülte, Henrik maga köré gyűjtötte országa nagyjait s a Magyarország ellen intézendő hadjárat határozatba ment. 1042. őszén készen állott a német hadsereg a hadjárat megkezdésére. Henrik kiséretében voltak Péter és egyik Árpád-házi herczeg, kiben Endrét gyanítják, a hadjáratban szintén résztvevő cseh herczeg pártfogoltja. Bretiszláv cseh herczeg tanácsára Henrik, hogy a Duna déli partján nehezen járható mocsaras vidéket elkerülje, a Duna északi partján nyomult előre és egy magyar csapatot legyőzve, a Garamig hatolt. Miután azonban a magyar király nyilt csatát vívni vonakodott, Henrik a tél közeledtével visszavonult. Az elfoglalt országrészt – kilencz várost, mint a német évkönyv mondja – mivel a meghódolt lakosok Pétert uroknak elfogadni semmiképen sem akarták, Endre herczeg gondjaira bízta.

A németek öröme a sikerült hadjárat fölött korai volt. A mint a német hadsereg eltakarodott, Aba előrenyomult; Endre herczeget könyuszerrel elűzte s ismét az egész országot egyesítette keze alatt. A következő 1043. év nyarán tehát Henrik újra támadott. Ezuttal a Duna jobb partján a Rábczáig nyomult előre, hol az Aba hadseregére bukkant. Döntő ütközetre azonban most sem került a dolog. Aba, ki már a hadjárat megkezdése előtt kereste a kibékülést, megújította békeajánlatait s Henrik tapasztalva a magyarok nagy ellenszenvét Péter iránt, elfogadta a békét. Aba megigérte, hogy az 1031-ben Istvánnak átengedett területet a Lajthától és Morvától nyugotra visszaadja, fizet hadikárpótlásképen 400 talentum aranyat (mai pénzérték szerint körülbelül 137,000 forintot), négyszáz prémes mentét, visszaadja az özvegy Gizella királynétól még Péter által elvett javakat és a feltételek teljesítésének biztosítására a németek által kiválasztandó hét kezest ad át Henriknek.

Aba elérte czélját; trónja Németország felől biztosítottnak látszott; de a béke lealázó feltételei, melyek Magyarországot nyiltan legyőzöttnek hirdették, a hadikárpótlás, melynek fizetésére magát kötelezte, mindenekfölött az ország területi épségének megcsonkítása aláásták népszerűségét. Ha a krónikáinkban megőrzött hagyománynak hitelt adhatunk, népszerűségét az urak előtt már előbb elveszítette volt. «Megvetette – mondja a krónika – az ország nemeseit s mindig parasztokkal és nem nemesekkel társalkodott.» Nem is valószinűtlen, hogy Aba Péter példáján okulva, kit az urak felkelése buktatott meg, az alsóbb néposztályokra akart támaszkodni. Ezért a büszkeségökben megsértett urak, mint előbb Péter ellen, úgy most Aba ellen összeesküdtek. A király, midőn nyomára jött az összeesküvésnek, kegyetlen bosszút állott. Tanácskozás ürügye alatt magához Csanádra hívatta a gyanús urakat s ott őket – számszerint mintegy ötvenet – katonái által legyilkoltatta. Gellért csanádi püspök, kinek székhelyén e mészárlás történt, kemény szavakkal szemére lobbantotta a királynak kegyetlenségét s megjósolta bukását, mi csakugyan hamar be is következett.

Az összeesküvők közül azok, kik Aba bosszúját kikerülték, valamint a legyilkolt urak rokonai Németországba menekültek s Henrik királyt Aba megbuktatására ösztönözték. Henrik talán azért is, mert Aba az 1043-ki béke feltételeit teljesíteni elmulasztotta, nem habozott a magyar ügyekbe ismét beavatkozni. Most, midőn a magyar urak egy része mellette állott, alkalmasnak látta az időpontot régi tervének kivitelére s 1044. nyarán aránylag csekély haderővel, udvari fegyvereseivel, a bajor és cseh csapatokkal megkezdette harmadik hadjáratát Magyarország ellen. Most is a Duna jobb partján nyomult be, de a természettől is megerősített mocsaras, ingoványos vidéken nehezen haladt előre. A Rábcza vizénél egy kisebb magyar hadosztály útját állta, de a német hadsereg a táborban levő magyarok által vezetve, a folyó mentén felfelé haladva, alkalmas gázlón átkelt a folyón, megkerülte a magyarok hadállását s a Rábán is átkelve, a győri úton előre nyomult. A ménfői síkon Győrtől délre, tünt fel, «mint feketéllő erdő», az Aba által vezetett nagyszámu magyar hadsereg s julius 5-kén döntő ütközetre került a dolog. Rövid, heves ütközet után a jobban fegyverzett – bár csekélyebb számú – német hadsereg a Péter titkos híveinek megfutamodása által zavarba hozott magyar hadsereg fölött teljes diadalt aratott. Kevés német mellett nagyon sok magyar holtteste borította a csatatért; Aba aranyozott lándzsája, a királyi hatalom jelképe is a győzők kezébe került. Aba megmenekült, de később Péter híveinek kezébe esett s magyarokból és németekből álló törvényszék itélete alapján lefejeztetett.

A ménfői csata eldöntötte az ország sorsát. Minden ellentállás megtört s Henrik akadály nélkül vonult Székes-Fejérvárra, hol az összegyült urak és nagy néptömeg jelenlétében Pétert a trónhoz vezetve, a királyi méltóságba ünnepélyesen beiktatta. Magyarország függetlenségének napja egyidőre leáldozott, A német uralkodó kardja adott királyt az országnak s ha talán nem igaz is, mit egy német krónikaíró mond, hogy Péter már ekkor hűséget esküdött Henriknek, a hatalom e pillanatban tényleg a német király kezében volt. Így fogták fel a dolgot Németországban is, hol Henriket a ménfői diadal és Péter visszahelyezése után, mint az eddig a németekről hallani sem akaró Magyarország megfékezőjét ünnepelték. Henrik, miután még – mint a német krónikák mondják – a magyarokat saját kérésükre a bajor törvényekkel megajándékozta és Péter trónjának biztosítására német őrséget hagyott hátra, kivonult az országból. De a következő 1045. évben Péter hívására s ez ízben hadsereg nélkül, ismét megjelent s ez alkalommal a német felsőséget Magyarországon ünnepélyesen, formailag is kifejezésre juttatta. Pünkösd napján Székes-Fejérvárott az isteni tisztelet után Péter a német és magyar urak előtt az országot egy aranyozott lándzsa jelképében átadta Henriknek, ki azt, mint élethossziglan tartó hűbért, Péternek ismét visszaadta. Ugyanekkor a magyar urak hűséget esküdtek nemcsak III. Henriknek, hanem utódainak is.

Magyarország megaláztatása teljes volt. Szent István trónján idegen fejedelem ült, idegen zsoldosoktól környezve s a nagy király alkotása, a független magyar állam, most már formailag is elveszett. A német király hűbéri felsőségét és hatalmát az az ember, ki Szt. István koronáját viselte, ünnepélyesen, minden kétséget kizáró alakban elismerte. Az urak hűséget esküdtek a német királynak s még a nemzet nagy tömege is meghajolt a bevégzett tény előtt. De csak egy pillanatra. Nem telt el egy év a fejérvári híres jelenet után s oly vihar tört ki az országban, mely nemcsak Péter ingatag trónját döntötte porba, hanem a dolgoknak Szt. István által megállapított rendjét is alapjában megrendítette.

Mindazt, mi a tömegeket forradalomba hajtja: gyűlölet a fennálló viszonyok ellen s a végső elszántság e viszonyok által rárakott bilincseket lerázni, átérezte Péter második uralma alatt a magyar nemzet. A forradalom anyaga készen volt mint 1041-ben, de az azóta lefolyt három év eseményei az anyagot veszedelmesen gyarapították s a nemzet alsó rétegeiben támadt forrongásnak kiszámíthatlan erőt adtak. A visszahatás most már nem elégedett meg az idegen uralom lerázásával, hanem az egész Szt. István által teremtett új rendszer ledöntésére irányult. A keresztyénség és az idegen uralom összeforrt a nemzet nagy részének szemében s mindazt a bajt, mi a nemzetet Szt. István halála óta érte, hajlandó volt a keresztyénségnek tulajdonítani. Ennek tulajdonította a főhatalom jogszerű örököseinek, az Árpádházi herczegeknek száműzetését, az idegen Péternek trónbitorlását, az idegenek gazdálkodását; a német király beavatkozását, a magyar fegyvereket ért szégyenletes vereséget, az ország területének megcsonkítását és függetlenségének gyalázatos feladását. Nem csoda, hiszen az egyház vezető embereinek, a püspököknek mindebben döntő részük volt; a németek győzelmüket mint a keresztyénség diadalát ünnepelték s a keresztyén világ főpapja, IX. Benedek, az idegenek ellen felkelő nemzetet s a zsarnok, de hazája függetlenségéért küzdő Abát kiközösítette.

A felkelés először a Tiszán túl tört ki, hol a még nagyon is friss keresztyénség a régi pogány vallás emlékeit ki nem irthatta, hol a német fegyverek nem rémítettek s hol az emberek életmódja és gondolkozása a vezérek kora óta vajmi keveset változhatott. A Csanádon összegyült főemberek követeket küldöttek az Árpádházi herczegekhez, hogy jöjjenek és «mentsék meg az országot a németek dühétől». Endre, Béla és Levente időközben Csehországból Lengyelországba távoztak, hol Béla Kázmér herczeg hugát nőül véve megtelepedett, míg Endre és Levente tovább keletre, Oroszországba vándoroltak. Míg azonban Endre és Levente haboztak s előbb az ország hangulatáról biztos híreket akartak szerezni, a felkelés lángba borította az országot. Mindenfelől felkelt a nép Péter és a keresztyénség ellen s midőn Endre és Levente a Kárpátokon keresztül Abaújvárra érkeztek, nagy tömeg fogadta őket, mely felajánlotta kardját Péter ellen, de csak azon esetre, ha a herczegek beleegyeznek, «hogy az egész nép pogány módra éljen, hogy a püspököket és papokat leöljék, a templomokat lerombolják, a keresztyén hitet eldobják és bálványokat imádjanak.» Endre és Levente kénytelenek voltak engedni s a tömeg az éveken keresztül elfojtani kényszerült gyűlölet vad dühével fordult a papok és idegenek ellen. «Legelőször – mondja a krónika – a magyarok között Vatha Belus várából adta magát az ördögöknek, pogány módra lenyirván fejét és három üstököt eresztvén…, Vathának gyalázatos és átkos ösztönzésére akkor mindnyájan az ördögnek ajánlották fel magukat, kezdettek lóhúst enni és borzasztó bűnöket követni el. A papokat és a keresztyén hithez hű világiakat legyilkolták és Istennek igen sok egyházát lerombolták.»

Péter a Duna balpartján tartózkodott, midőn a felkelésről és a herczegek bejöveteléről értesült. Azonnal átkelt a Dunán és Fejérvár felé sietett, hogy a főváros birtokát biztosítsa. De a felkelés már a Dunántúlra is átcsapott. Fejérvár is a felkeléshez csatlakozott; Péter saját emberei bezárták a kapukat előtte. Most már látta Péter, hogy minden veszve van s menekülni igyekezett. Utját Moson felé vette, de az ország határait már elzárva találta. Visszafordult s ismét Fejérvár felé igyekezett, de Zámoly falunál üldözői körülvették, hősies ellentállás után elfogták s megvakítva Fejérvártt börtönbe vetették, hol rövid idő mulva meghalt.

Míg Endre és Levente Pesten keresztül Fejérvár felé igyekeztek, az országot a fejetlenség minden csapása sujtotta. Az állam és egyház kötelékei felbomlottak; a nép dühe épen azok ellen fordult, kik eddig az állami és egyházi téren vezetői voltak. Némelyek a püspökök és világi főemberek közül Fejérvárott gyültek össze, talán menhelyet keresve vagy talán azért, hogy segítségüket a rend helyreállításában az új királynak felajánlják. Közöttük Gellért csanádi püspök, továbbá Besztríd, Buldi és Beneta püspökök és Szolnok ispán, midőn értesültek, hogy Endre és Levente Pestre érkeztek, a herczegek elé siettek, hogy őket üdvözöljék. Midőn azonban a kelenföldi síkság északi végén a pesti révhez érkeztek, egy dühöngő pogány csapat megtámadta őket. Gellértet, Szt. István kedvelt emberét és egyik fősegítőjét a keresztyénség megalapításában «szekeréből kifordították, s egy taligára téve a Kreenfeld hegyéről letaszították. És mivel még akkor is lélekzett, mellét lándzsával átdöfték s azután egy kőhöz vonszolva, fejét azon széttörték.» Gellért társai is vértanúhalált szenvedtek Beneta püspök kivételével, kit Endrének még sikerült a dühöngők kezéből kimenteni.

Endrére hárult most az a feladat, hogy a romboló elemeket megfékezve, a rendet helyreállítsa. Arra, hogy ő a keresztyénséget megsemmisíteni akaró túlzókkal egyetértett volna, gondolni sem lehet. Keresztyén hitben nevelkedett, s ha vallásos buzgóságot nem teszünk is fel nála, saját hatalma érdekéből ragaszkodnia kellett a keresztyénséghez. Csak a keresztyén eszmék uralma alatt, a keresztyén egyház fentartásával lehetett Szt. István utóda, Magyarország királya. Míg a hatalom Péter kezében volt, el kellett fogadnia a túlzók szövetségét, de mihelyt vetélytársától megszabadult, útjaik elváltak. A mint Fejérvárra érkezett, a Dunántúlra; arra a vidékre, hol a keresztyénség már mély gyökeret vert, azonnal mint Szt. István utóda lépett fel. A még életben maradt három püspök által megkoronáztatta magát s szigorúan elrendelte, hogy a pogány szokásokat letéve, «mindenki a Krisztus hitére térjen és Szent István törvénye szerint éljen.» A pogányság gyöngeségét mutatja, hogy a keresztyén hit uralma e nagy megrázkódtatás után gyorsan helyreállott. Emlékeink semmit sem tudnak arról, hogy Endre rendelete végrehajtásában ellentállással találkozott volna.

Nemzetünk szerencséjére a nagy forradalom, mely az idegen uralommal együtt Szent István nagy alkotásait is megsemmisítéssel fenyegette, külső beavatkozás nélkül zajlott le. A túláradt szenvedélyek visszatérését a rendes mederbe nem tartóztatta fel külső veszedelem, sőt Endrének négy évi ideje maradt, hogy a nagy leszámolásra a német birodalommal előkészüljön.

Mert amint kétségtelen volt, hogy Péter trónjának felforgatása Magyarország elszakadását jelentette a német birodalomtól, úgy az is kétségtelen volt, hogy Henrik a ménfői diadal által megszerzett hűbérúri igényeit feladni nem fogja. Endre, kit a forradalom emelt trónra, nem léphetett Péter nyomdokába, nem lehetett a német király hűbérese, viszont Henrik hatalmi állása követelte, hogy a kor hűbéri szelleme szerint hűbéresének bukását fegyverrel torolja meg.

III. Henrik Péter bukásának idején hatalma tetőpontján állott. A magyarokon aratott diadala nevét oly hiressé tette nyugaton, mint egy századdal előbb az ágostai diadal I. Ottóét, s mint akkor, úgy most is a magyar hadjáratot az olasz hadjárat és a császárrá koronáztatás követte. De III. Henrikre ezenkívül más nagy egyetemes jelentőségű feladat is várakozott. Tőle várta a nyugoti keresztyénség a Rómában elharapózott rendetlenség, a három pápa botrányának megszüntetését s Henrik, miután hatalma Németországban s az ettől függő hűbéres országokban, melyekhez most már Magyarország is tartozott, biztosítva látszott, nem habozott e nagy feladat megoldását kezeibe venni. A császári koronán kívül a szent-szék ügyeinek rendezésével a hatalom a pápaság fölött várakozott rá. Azon ponton állott, hogy a keresztyén világ két legfőbb hatalmát, az egyházit és világit kezeiben egyesítse. E pillanatban tört ki Magyarországon a forradalom.


I. Endre ezüst dénárai.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.

Henrik már útban volt Olaszország felé, midőn Péter bukásáról értesült. Bármennyire fájlalta védenczének sorsát s habár előrelátható volt, hogy hatalmának megcsorbítását e ponton általános viszszahatás fogja követni, kénytelen volt megkezdett útját folytatni s a magyar ügyek rendezését későbbre halasztani. Olaszországi útját fényes siker koronázta. A sutrii zsinaton véget vetett a három pápa botrányának, a császári koronát fejére tétette s az által, hogy a pápa kinevezésének jogát magának tartotta fenn, oly hatalmat nyert az egyház fölött, minővel eddig egy császár sem dicsekedhetett. De e nagy és fényes sikerek mellett is Henrik hatalma hanyatlóban volt. A nagy hatalom, melyet kezeiben egyesített, s mely az egyház és a nemzetek függetlenségét s a német fejedelmek önállóságát egyiránt fenyegette, általános visszahatást keltett fel s az érdekeikben megsértett vagy fenyegetett elemek csak a kedvező alkalomra vártak, hogy a császár fenyegető hatalma ellen fegyvert ragadjanak. A magyarok felkelése megadta a jelt a visszahatás kitörésére. Magában Németországban Gottfried lotharingiai herczeg tűzte ki a felkelés zászlóját s az Olaszországból visszasiető császárnak három év kellett a felkelés lecsendesítésére, a nélkül, hogy engesztelhetetlen ellenfelének, Gottfried herczegnek erejét megtörhette volna.

Henrik teljesen átérezte a magyar felkelés egyetemes jelentőségét s épen azért minden alkudozást az új magyar királylyal visszautasított. Hiába ajánlott Endre békét – egy, a helyzetnek ellentmondó tudósítás szerint – még évi adó igérete mellett is, Henrik fegyverrel akarta a tekintélyén ejtett csorbát helyreütni: Magyarországot engedelmességre kényszeríteni. Mihelyt a lothringeni felkelést lecsendesítette, készületeket tett a magyar hadjáratra. Gebhard regensburgi püspök – a császár harczias nagybátyja – már 1050 elején betört Magyarországba rabolva és pusztítva, mit a magyarok még ugyanazon év nyarán hasonló betöréssel viszonoztak. A németek által keményen megerősített Haimburg körül heves küzdelemre került a dolog. A magyarok nagy erővel támadtak, de megverettek s kénytelenek voltak visszavonulni. A nyugati fegyverzet felsősége a kézviadalban még egyszer fényesen kitünt, de azért hosszú ideig ez volt az utolsó győzelem, melyet a németek magyarok fölött arattak.

A császár rég várt támadása 1051-ben következett be. Ez izben Henrik nagy haderővel indult Magyarország ellen. A német birodalom mindenik része a még nem megbízható Lotharingia kivételével kiállította hadiilletékét s a németekhez csatlakoztak a burgundok, olaszok, csehek és lengyelek. A császár hadseregének egy részét a Duna bal partjának pusztítására küldötte, maga pedig a főhadsereggel – mivel a szokatlanul esős nyár az előnyomulást a Duna jobb partjának mocsaras vidékén lehetetlenné tette – délnyugat felől Steierországból a Balaton és Bakony vonalának irányában intézte a támadást. Mintha pogányok ellen harczoltak volna, úgy pusztítottak tűzzel-vassal a németek, de a mint beljebb vonultak az országban, fölöslegessé vált a pusztítás. Megtették azt magok a magyarok. Endre és öcscse, Béla, kinek a magyar hagyomány e hadjáratban a fővezérséget tulajdonítja, óvakodtak a német hadsereggel nyilt ütközetbe bocsátkozni. A pusztai népek annyiszor bevált harczmodora szerint az időre és távolságra bízták a hadsereg tönkretételét. A német hadsereg előtt sivataggá változtatták a vidéket s az éhség és szünetlen apró csatározások által kifárasztott sereget mind beljebb csalták az országba. Henrik Fejérvárig nyomult, de haderejét a nélkülözések megtörték s a magyarok mind sűrűbbé és merészebbé vált támadásai visszavonulásra kényszerítették. Utját a Vértesen keresztül Győr felé vitte, de a magyarok mindenütt útját állották s a megfogyott német hadseregnek karddal kellett utat törni Németország felé. A német hadsereg romjai haza tértek, de a Vértes és Bársonyos hegyek nevéről szóló mondák ma is élő emlékei a császár kudarczának s a magyar hadviselés diadalának.

A szerencsés hadjárat nem tette Endrét elbizakodottá, ismét békét ajánlott s ennek érdekében IX. Leo pápa és Hugó clunyi apát is közbenjártak. De a császár büszkesége nem engedte, hogy a vesztett hadjárat után a fegyvert kezéből letegye. A következő 1052-dik évben újra támadott s Pozsonyt vette ostrom alá. Két hónapig folytatta nagy erőfeszítéssel a vár vívását, de az őrség, melyből a legkiválóbb vitézek neveit – Woytech, Endre, Vylungard, Urosa és Márton – a magyar hagyomány megőrizte, hősiesen ellentállott s a császár végre is kénytelen volt minden eredmény nélkül visszavonulni. Nem mondott le a reményről, hogy Magyarországot fegyverrel leigázza, de a körülmények úgy alakultak, hogy többé a magyarok ellen hadjáratot nem viselhetett. A magyarokkal szemben szenvedett kudarcz visszahatását birodalma minden pontján megérezte. Mindenütt mozgásba jöttek a császárság ellenségei. Dél-Olaszországban a normannok verték le a császár hadait, Közép-Olaszországban a Németországból elűzött Gottfried lotharingiai herczeg emelkedett a tusciai őrgrófság megszerzése által nagy hatalomra s magában Németországban is megrendült a császár tekintélye. A frank császárok alatt háttérbe szorult szászok között veszedelmes forrongás támadt. Dél-Németországban Konrád bajor herczeg tűzte ki nyiltan a felkelés zászlaját s a magyarokkal szövetkezve, éveken át pusztította Karinthiát és az osztrák határgrófságot. Az egykor oly hatalmas Henrik, midőn 1056-ban elhalt, minden oldalról titkon vagy nyiltan megtámadott császári hatalmat hagyott örökségképen kiskorú fiára, IV. Henrikre.

Az 1051. és 52-iki háborúban Magyarország tényleg visszanyerte a ménfői csatában elvesztett függetlenségét. Elismerte ezt az akkori világ is. «A római respublica – írta hivatalos császári stilusban IX. Leo pápa életírója, Wibert touli főesperes – fenhatóságát Magyarország fölött elveszítette.»

A külső veszedelem egy pillanatra egyesítette az országot. A nemzet minden eleme, a keresztyénség őszinte hívei és a pogány vallás titkos követői, a nyugoti eszmék és intézmények barátai és a keleti világnézetnek és szokásoknak hódolók kezet fogtak a küzdelemben az idegen zsarnokság lerázására és az ország függetlenségének helyreállítására. Azonban alig csendesedtek le a német háború utolsó hullámai, megszünt az egyetértés is. Kelet- és Nyugot-Magyarország ismét szemben állottak egymással. Alkalmat erre a trónörökösödés kérdése adott.

A krónikáinkban megőrzött nemzeti hagyomány a németek ellen vívott küzdelmek hőse gyanánt nem Endre királyt, hanem öcscsét, Bélát tünteti fel. Béla herczeg ez időben a nemzet ünnepelt hőse, kinek alakjával a krónikák feltünő előszeretettel foglalkoznak. Ő szerez a száműzetés alatt a három testvér közül a nemzet nevének becsületet, legyőzve párbajban a pomeránok vezérét, kivel megvívni a lengyel herczeg és fiai nem mertek. Jutalmul a lengyel herczeg leányának kezét, nagy jószágokat és az adófizetővé tett pomeránok évi adóját nyerte. Míg aztán Endre és Levente «mivel testvérök kegyelméből élni nem akartak», tovább vándoroltak Oroszországba, Béla herczeg Lengyelországban maradt, hol Géza és László fiai születtek s csak akkor tért vissza Magyarországba, midőn Henrik császár boszuló hadjáratára készült. Ekkor Endre a maga erejében nem bízván, haza hívta öcscsét, felajánlotta neki a trónt halála után, addig is az ország harmadrészét kormányzás végett neki átadta.

E mondával telített elbeszélésből, melyből Béla lengyel házasságán és az ország megosztásán kívül a testvérek között, történelmi ténynek egyebet alig fogadhatunk el, világosan feltünik a későbbi krónikaírók azon törekvése, hogy Béla herczeg igényeit a koronára igazolják.

Az ország harmadrészének átadása Béla herczegnek, megfelelt az akkori idők természetének. Igy volt az akkor Csehországban, Lengyelországban, Oroszországban, így volt ez régen a Karoling birodalomban, sőt bizonyos tekintetben Németországban is. A királyra hárult a feladat, hogy családja férfi tagjainak fenntartásáról gondoskodjék s miután a király és az állam ez időben egyet jelentettek, a király akként felelt meg feladatának legegyszerűbben, hogy az ország területének egy részén a kormányzást és a királyi jövedelmeket rokonára ruházta. Igy tett Endre is: az ország egy harmadrészét átadta Bélának, ki ezen a területen a királyi jövedelmeket élvezte és gyakorolta a királyi jogokat. Melyik volt az Endre által Bélának átadott terület, egykoru emlékek nem mondják, csak az kétségtelen, hogy Bihar megye a herczeg területéhez tartozott s ennek mintegy magva volt. Az ország földrajzi viszonyai szerint a herczegnek átengedett terület alig lehetett más, mint a tiszántúli rész Erdélylyel.

Az ország területének és a királyi jogoknak még rendes körülmények között is veszélyes megosztását még veszélyesebbé tette a hazánkban ekkor a trónörökösödés rendje felől uralkodó bizonytalanság. Mint sok másban, ebben is szemben állottak akkor még a keleti és nyugati felfogás. Míg nyugaton általánosan elfogadott szabály volt, hogy a királyt a trónon első szülött fia követi, addig nálunk ekkor s jó darabig még ezután is a közvélemény azon felfogásnak hódolt, hogy a király halála esetén a trón a királyi család legidősebb férfitagját illeti meg. A nélkül tehát, hogy Endrének a krónikában említett igéretére szükség lett volna, Béla herczeg trónörökösnek tekinthette magát s e tekintetben a nemzet közvéleménye mellette állott.

Kétségtelen azonban, hogy voltak olyanok is, kik, mint egyebekben, úgy e kérdésben is a nyugati felfogást osztották. Első sorban maga Endre király, mióta nejétől, Jaroszláv kievi nagyfejedelem leányától fiai születtek, mindent elkövetett, hogy a trónöröklést Béla igényeinek mellőzésével elsőszülött fiának, Salamonnak biztosítsa. Miután e törekvésében a nemzet többségére nem támaszkodhatott, külföldi segítség után nézett. Arra törekedett tehát, hogy a bizonytalan állapotnak a német birodalommal véget vessen s tervének keresztülvitelére a hatalmas német udvarban találjon támaszt. Czélját elérte. Kérésére az özvegy császárné kis fiával, IV. Henrikkel 1058 szeptemberben a magyar határra utazott s a Morva-mezőn találkozott a magyar királylyal. A két birodalom nagyjai megesküdtek a békére, melynek megszilárdítására a császárné ifjabb leányát, Juditot, Endre kis fiával, Salamonnal eljegyezték. A német udvarnál a császárleány jegyesében természetesen a magyar korona örökösét látták s hogy ez iránt semmi kétség fenn ne maradjon, Endre még a találkozás és eljegyzés előtt 1057-ben Salamont királylyá koronáztatta.

A magyar krónika nem mondja biztosan, hogy Salamon megkoronáztatása Béla herczeg beleegyezésével történt-e; de elbeszéli, hogy Béla herczeg jelen volt a koronázás ünnepélyén és midőn az irás szavait latinul énekelték: «Légy ura testvéreidnek,» és ezt neki a tolmács megmagyarázta, nagy haragra gyúladt. Úgy látszik, hogy Salamon megkoronáztatása meglepetés volt Béla herczegre, ki nem is titkolta e fölött érzett bosszúságát s tüntetőleg távol maradt a morvamezei találkozástól. Az ellentét a király és öcscse között mindinkább kiélesedett, mígnem sikertelen alkudozások után, melynek emlékét a hazai krónika a várkonyi jelenetről szóló mondában örökítette meg, mindkét fél külföldi segély után nézett és a kardra hivatkozott. Béla egész családjával Lengyelországba távozott, hol ekkor sógorának, Kázmérnak fia, II. Boleszláv uralkodott, Endre pedig fiát, Salamont, Németországba küldötte s segítséget kért a német udvartól. A császárné Ernő osztrák őrgrófot, Vilmos meisseni őrgrófot és Eppó naumburgzeitzi püspököt küldötte Endre segítségére s utasította Spitinyev cseh herczeget is, hogy csapataival Endre segítségére siessen. A csehek azonban elkéstek. Mikor a németek megérkeztek, már akkor Béla lengyel segélyhadakkal az országban volt s az ország nagy része, mely ügyét jogosnak tartotta, nevezetesen a keleti részek, hozzá csatlakoztak.

Mint tizennégy évvel előbb a Péter ellen támadt forradalom, úgy most is a két testvér között kitört küzdelem nemzeti jelleget öltött. A német csapatok megjelenése végképen elfordította a nemzet rokonszenvét Endrétől s Béla ügyét nemzeti ügygyé emelte. Német hadaival és a hozzá még hű magyarokkal Endre támadólag lépett fel, de a Tisza mellett vereséget szenvedett s most már feladva ügyét, a német csapatok kiséretében a német határ felé igyekezett menekülni. Mosonnál, hol a Béla üldöző hadai utolérték, még egyszer irtózatos küzdelem fejlődött ki. A németek kétségbeesett hősiességgel harczoltak, de a túlnyomó számú magyarok által minden oldalról körülvétetve, vagy elhullottak, vagy fogságba estek. Endre, némelyek szerint, a csatában lelte halálát a szekerek és lovak által összetapostatva, mások szerint nehezen megsebesülve, fogságba esett s a zirczi királyi udvarban végezte be nemsokára életét. Holttestét az általa alapított tihanyi monostorban temették el.

Mint Pétert, úgy Endrét is a német szövetség buktatta meg. A szabadságára féltékeny nemzet a hatalmas német birodalommal kötött szövetségben Endre alatt is az ország függetlenségének veszedelmét látta és sietett a Béla herczeg zászlói alá csoportosulni, kinek ügyét nem alaptalanul nemzeti ügynek tekintette. De mint Péter bukása idején, úgy most is a nemzeti ügy diadala vágyat és reményt keltett fel a nyugoti intézmények megsemmisítésére. A pogányságnak, úgy látszik, még mindig elég számos hívei még egyszer kisérletet tettek a keresztyénség megdöntésére és a pogányság felújítására.

Miután Béla a fegyverrel szerzett koronát 1060 decz. 6. Fejérvártt fejére tétette, a polgári háború alatt felbomlott rend helyreállítását tartotta első feladatának. Győzelmét a nemzet nagy tömegének csatlakozása tette lehetővé, s így természetes volt, hogy az ország ügyeinek rendezésénél az alsó néposztály panaszait és kivánságait meg akarta hallgatni. «Békésen kormányzott – mondja a krónika – és népének javát kereste.» Elrendelte tehát, hogy minden falu népe két-két értelmesebb embert küldjön Fejérvárra a királyi tanácsba. El is jöttek számosan nemcsak a követek, hanem velök együtt nagy tömeg «parasztok és szolgák, kik a város előtti térségen összegyülve, előljárókat választottak s követelték a királytól, engedje meg, hogy őseik példáját követve, pogány módon éljenek, hogy a püspököket, papokat és dézsmaszedőket leöljék, a templomokat lerombolják és a harangokat széttörjék». A király nem tartotta tanácsosnak a felizgatott tömeg kivánságát egyenesen megtagadni, hanem három napi gondolkodási időt kért s ennek leteltével, katonái felkészülve a mitsem sejtő tömeget hirtelen megrohanták, a vezetőket felkonczolták, a tömeget szétűzték. Ez volt a pogányság utolsó nyilt kisérlete hazánkban elvesztett uralma visszaszerzésére. Hívei száma ezután mindinkább apadt s csak a központoktól távol eső vidékeken a legalsó néposztály – nevezetesen a pásztorok – körében tartotta fenn magát még egy ideig.

A belső rend helyreállításánál sokkal több gondot okozott az új királynak az ország viszonyának rendezése a német birodalommal. Mint a belügyekben, úgy a külügyekben sem volt Béla a szélsőségek embere s a mint trónra jutott; mindent elkövetett, hogy a békés viszonyt a német birodalommal helyreállítsa. Békeajánlatot tett a német udvarnak s bár nem talált meghallgatásra, a mosoni ütközetben fogságba esett német urakat nagylelkűen szabadon bocsátotta. Közvetlen veszélytől különben ez oldalról egyelőre nem kellett tartania. Endre özvegye és Salamon vendégszerető fogadtatásra találtak Ernő osztrák határgróf melki várában, de az özvegy császárnénak nem volt elég hatalma és tekintélye, hogy a kormányzásával elégedetlen német fejedelmeket egy közös hadi vállalatra Magyarország ellen egyesítse. Megváltozott a helyzet 1062-ben, midőn Hannó kölni érsek a kiskorú IV. Henrik királyt anyjától elrabolta s a kormányzó hatalmat a német nagyok a főpapokra, első sorban Hannó kölni érsekre és Adalbert brémai érsekre ruházták. Hannó és Adalbert szoros összeköttetésben állottak Nordheimi Ottó bajor herczeggel, ki, nem tudjuk minő okból, különösen buzgólkodott Salamon érdekében, s Nordheimi Ottó ösztönzésére az 1063 tavaszán Mainzban tartott birodalmi gyűlésen a Magyarország ellen indítandó hadjárat határozatba ment. A fejedelmek nagyban készülődtek ifjú királyuk ez első hadjáratára s Béla a németek nagy hadi készületeiről értesülve, még egyszer kisérletet tett a békés kiegyenlítésre. Ha a német évkönyveknek hitelt adhatunk, felajánlotta a koronát Salamonnak, ha a herczegséget, melyet még Endre életében bírt, megtarthatja, s jóhiszeműségének bizonyítására kész volt egyik fiát kezesül adni. De a németek ismerték már a magyarok ravaszságát – mondja a német évkönyvíró – s bár a követeket egyenesen nem utasították vissza, 1063 őszén a német hadsereg Nordheimi Ottó vezérlete alatt megkezdte az előrenyomulást. Ez alatt Béla is megtette az előkészületeket a védelemre. A Duna jobb partján Németországból vezető utakat elzárta, a «kapukat» megerősítette, de midőn a hadsereghez a határszélre készült, dömösi curiájában a királyi trón összeomlása következtében nehezen megsebesült. Félholtan vitték a határszél közelébe a Kőrös vize mellé (a Rába és Rábcza közt), s a németek ezalatt megkezdték az előrenyomulást. A Salamon kiséretében levő magyarok által vezetve a németek megkerülték a magyarok által eltorlaszolt bejárókat, Mosont rohammal elfoglalták s mindkét részről döntő ütközetre készültek, midőn Béla király halála a dolgok állását hirtelen megváltoztatta.

Béla fiai nem folytatták a küzdelmet. Az első siker által vérszemre kapott német hadsereggel szemben hiányoztak a sikeres ellentállás feltételei, első sorban: a nemzet egyetértése és bizalma vezérei iránt. A herczegek tehát Lengyelországba távoztak, mire a német hadsereg akadály nélkül Fejérvárra vonult. Salamon elfoglalta a trónt s német barátjait gazdagon megjutalmazta. Nordheimi Ottó, a hadjárat vezére, egy kardot kapott ajándékba, melyet a monda Attila nevével hozott kapcsolatba.

Azonban Salamon trónja még korántsem volt biztosítva. A német hadsereg távozása után a herczegek lengyel csapatokkal visszatértek s az ország tekintélyes részei – valószinűleg a keleti részek, melyeket atyjuk herczeg korában birt – hozzájuk csatlakoztak. A régi ellentét a keleti és nyugoti Magyarország közt ismét felujult s a polgárháború kitörőben volt. Salamon és családja már a nyugoti határra Mosonyba vonultak vissza; midőn a püspökök közbenjárása a király és rokonai között a békét helyreállította. A győri találkozáson (1064 jan. 20.) a herczegek Salamont elismerték királynak, viszont Salamon megerősítette Gézát és testvéreit az atyjuk által egykor bírt herczegség birtokában.

Bármily veszélyes volt a hatalom megosztása, mindaddig míg a király és rokonai egyetértettek, az ország nem vallotta kárát. Közös erővel fentartották benn az országban a rendet, kifelé a királyság tekintélyét. Megtorolták a csehek rabló betörését a Vág völgyébe, megsegítették a herczegek sógorát, Zvojnimir horvát herczeget, a karinthiai őrgróf ellen, s visszaverték az ország keleti vidékét fenyegető ujabb népáradatot.

A mai Oroszországnak déli, a nomád életre annyira kedvező vidékein, a Közép-Európában már teljesen lecsillapodott népvándorlás még mindig hullámokat vert. Mióta a magyarok a keresztyén hitre tértek, a régi szállásaikon, a mai Besszarábiában és Romániában tanyázó bessenyők voltak a pusztai nomád népek előőrsei. Rablóbetöréseiktől sokat szenvedett Magyarország, még többet a byzanczi birodalom, míg nem a tizenegyedik század közepén (1048) a görögök e vad nép erejét összetörték. De a bessenyők nyomába most a még vadabb kúnok léptek, s a bessenyőket legyőzve, velök részben összeolvadva, ostorai lettek a szomszéd országoknak. Hazánkba először 1068-ban törtek be. Erdélynek még akkor lakatlan északi részein át, a meszesi kapun keresztül rontottak az országba, s a Szilágyságot és Érmelléket elpusztítva, ugyanazon úton, a melyen jöttek, Erdély északi részein át, igyekeztek visszatérni. A herczegek, kiknek birtokait pusztították, segítségül hivták a királyt s a visszatérő rablóknak Doboka megyében, Kerlés falunál, útját állották, s teljes győzelmet arattak fölöttök. Ez a híres cserhalmi ütközet, melyet a hagyományon induló nemzeti krónika annyi szép részlettel ékesített föl, s melynek legszebb részlete, a fogoly magyar leánynak megszabadítása László herczeg által, a költőnek és a művésznek egyiránt hálás tárgyat szolgáltatott.

Ily rablóbetörés idézte elő a magyar királyság első összeütközését a keleti császársággal. Midőn a görögök a bessenyőket összetörték, egy részöket a birodalom területére, Bolgárországba telepítették le. Csakhogy e rabló nomád nép új hazájában is megtartotta régi életmódját s 1071-ben a Dunán átkelve, a magyar föld déli részét, Buziás vidékét, felprédálta. Mivel Magyarországon úgy tartották, hogy a bessenyők betörése a belgrádi görög parancsnok Niketász tudtával és elnézésével történt, Salamon és a herczegek Belgrádot, vagy mint később magyarul nevezték Lándor-Fejérvárt, ostrom alá vették. A görög és bolgár őrség vitéz védekezése daczára a magyar hadsereg megvette a várat; de alighogy a magyar hadsereg távozott, a görögök e fontos pontot meglepetéssel ismét kezökbe kerítették. Salamon tehát Géza herczeg kiséretében 1072-ben új hadjáratot intézett a császárság ellen. A Morava völgyén mélyen benyomult a birodalomba s Nist megsarczolva, gazdag zsákmánynyal – többek között Szt-Procopius vértanu testének egy részével – tért vissza.

E küzdelmekben domborodott ki a király és rokonainak egyénisége. A fiatal király vitéz leventévé fejlődött ki. Bár a nemzeti krónika, azon czélzatos törekvésében, hogy az Árpádház fiatalabb ágának trónigényeit az idősebb ággal szemben igazolja és megvédelmezze, Salamon iránt nem igazságos, mégis részrehajló előadásából is kitetszik, hogy Salamon rendes körülmények között Szent-István koronájára nem volt érdemetlen. Indulatos, könnyen fellobbanó természet volt, de erélyes, önérzetes és mindenek fölött bátor, harczra kész uralkodó. Csakhogy Salamon jobb tulajdonaiban is hiányzott az az erkölcsi alap, melyen rokona, László herczeg, már ekkor a nemzet népszerű hősévé emelkedett fel. László nemcsak bátor vitéz volt, mint koronás unokaöcscse, hanem igazi lovag, e szónak nyugati, nemes értelmében. Igaz meggyőződésből fakadó mély vallásossága vezette fegyverét s törekvéseit nemes czélok felé irányította. Nem önző egyéni érdek, nem is pártszenvedély, hanem a közjó lebegett szemei előtt. Az egyház, a szegények és ügyefogyottak, az özvegyek és árvák, s mindenek fölött s mindenkor az igazság védelmezésében forgatta fegyverét. Mint hatalmas testére, úgy lelki tehetségére nézve is magasan kiemelkedett kortársai közül; de mégsem törekedett az első hely után. Átengedte azt kevésbbé tehetséges bátyjának, Gézának, kit a régi magyar fölfogás szerint, mint az Árpádház legidősebb tagját, a korona igaz birtokosának tekintett, s csak a döntő pillanatban lépett előtérbe, hogy fényes tehetségeit és nagy népszerűségét az igaz ügy szolgálatában érvényesítse.


Salamon ezüst dénárai.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.

A nemzeti krónika, a király és rokonai között nem sokkal a görög háború után kitört egyenetlenséget tisztán Salamonnak tudja be. Elbeszélése szerint a feszült viszony már Belgrád bevételénél kezdődött, midőn Géza herczeg azon görög katonákat, kik az ő védelmébe ajánlották magukat, a király akarata ellenére, szabadon bocsátotta. Salamon ebben királyi méltóságának megsértését látta, s mindinkább hajlott főfő párthivének, Vid bácsi ispánnak szavára, ki nem győzte hangoztatni, hogy két éles kard egy hüvelyben nem fér meg. A nélkül, hogy a nemzeti krónika ide vonatkozó részeinek történeti bizonyosságot tulajdonítanánk, a dolog természetéből következett, hogy a hatalom megosztása a király és a herczegek közt polgárháborúra vezetett. Mind Géza, mind Salamon, egyik a keleti, másik a nyugoti felfogás értelmében, igényt tartottak az egész ország birtokára s igényeiknek jogossága fölött csak a kard dönthetett. Mint Endre és Béla között, úgy oszlott meg ismét a nemzet a király és a herczegek között. A királylyal tartottak a nyugoti megyék, mindenek fölött a külföldről bevándorolt lovagok már ekkor elmagyarosodott utódai, míg a herczegek ereje a régi felfogáshoz jobban ragaszkodó tiszamelléki magyarságban gyökeredzett. Mindkét fél külföldi segítség után is látott; Salamon sógorától, IV. Henrik német királytól kapott német és cseh csapatokat, míg Géza, mint egykor atyja, a lengyel herczegtől remélt segítséget. A nyilt ellenségeskedés 1074 elején tört ki. A háború menetét a német és a magyar krónika nem egyformán beszéli el. A német krónika szerint Géza három csatában győzte le Salamont, míg a magyar krónika szerint az első mérkőzésben Salamon nyert győzelmet Géza fölött. A döntő ütközetet a Duna közelében Mogyoródnál vívták s ezt a László herczeg vitézsége Géza javára döntötte el. Salamon hadseregének maradványával az ország nyugoti határára menekült, s Moson és Pozsony vidékén vonta meg magát.

Míg most Géza a királyi czímet felvéve, az ország hódolatát fogadta, Salamon mindent elkövetett, hogy sógorát, IV. Henrik német királyt, közbelépésre birja. Kész volt az ország függetlenségét is föláldozni, csakhogy elvesztett koronáját visszaszerezze. A német krónikás szerint megigérte, hogy hűbérül veszi az országot Henrik kezéből, évi adót fog fizetni, s az ország hat legerősebb városát neki átadja. Henrik rokoni szeretetből s még inkább hatalma emelésének érdekéből szivesen megsegítette volna Salamont, de saját helyzete szintén bizonytalan volt. Önkényes, erőszakosságra hajló jelleme mindenfelől ellenségeket támasztott. Az önállóságukat féltő fejedelmek és főpapok nem titkolták elégületlenségüket, a szászok között pedig épen ekkor nagy felkelés tört ki a gyülölt frank uralkodó ellen. Mindazáltal Henrik elhatározta a hadjáratot Magyarország ellen, s felszólította a német fejedelmeket, hogy hadaikkal hozzá csatlakozzanak. De a fejedelmek megtagadták az engedelmességet, s így Henrik 1074 nyarán aránylag nem nagy haderővel kezdte meg a hadjáratot. Salamonnal egyesülve a Duna bal partján nyomult az országba. Géza és László nem bocsátkoztak nyilt ütközetbe, hanem az annyiszor bevált harczmodor szerint a német hadsereg előtt a vidéket sivataggá változtatva, az időre és távolságra bizták az ellenség megtörését. Henrik nagy nélkülözések között Váczig nyomult előre, innen azonban elégületlen katonái – s állítólag Géza által megvesztegetett tanácsadói – viszszatérésre kényszerítették. Nem mondott le a reményről, hogy kedvezőbb körülmények között a támadást megujítja, de a szászok fölkelése s nyomban rá a szent-székkel kitört nagy küzdelme a tervezett támadást végképen meghiusította.

A német birodalom részéről fenyegető közvetlen veszély eltünt, de azért Géza trónját mindenfelől bizonytalanság környezte. Salamon fentartotta magát a nyugoti határszél birtokában, s a mi ennél még nagyobb baj volt, új hatalom avatkozott az Árpádház tagjainak trónviszályába. VII. Gergely pápa, ki a pápaságot eddig nem sejtett egyetemes nagy jelentőségre emelte, figyelmét a magyar ügyekre is kiterjesztette. Áthatva azon meggyőződéstől, hogy őt, mint Szent Péter utódát, Jézus Krisztus földi helytartóját a legfőbb rendelkezési jog illeti meg a népek és fejedelmek fölött, Salamont és Gézát itélőszéke elé vonta. Szivesen vette Salamon bukását, mint a kiben a vele versenyző római-német császárnak eszközét látta; de Géza elismeréséhez magas árt szabott. Nem kevesebbet követelt, mint azt, hogy Magyarország, melyet szerinte már Szt-István a szent-széknek hűbér gyanánt felajánlott, elismerje a pápa hűbéruraságát.

Úgy látszik, hogy a német király és a pápa igényei által támasztott veszélyek birták Gézát arra, hogy a keleti császársághoz közeledjék. A közeledés többi részleteit nem ismerjük, de tudjuk azt, hogy Géza második házasságában görög asszonyt vett nőül, Szünadénét, a későbbi császárnak, Botaneiatesznak unokahugát, és hogy VII. Dukasz Mihály görög császár koronát küldött Gézának «Turkia igazhivő királyának», mely a szent korona alsó részét teszi. A bizonytalanság azonban még nem oszlott el, midőn Géza 1077-ben elhalt.