NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
V. KÖTET: A HŰBÉRISÉG ÉS A KERESZTES HADJÁRATOK KORA
II. RÉSZ. A KERESZTES HADJÁRATOK
X. A hűbériség           XII. Első keresztes hadjárat

XI. FEJEZET.
Az iszlám államai és a görög császárság.

Az ősrégi ellentét kelet és nyugot között, mely már annyi ízben adott ösztönt és irányt az emberiség fejlődésének, a XI. század végén újra összeütközésbe hozta Európa és Ázsia népeit. Az iszlám invasióját hirtelen a keresztyénség támadása váltotta fel. Négy század óta folyt már a küzdelem az iszlám és a keresztyénség között, de míg a két vallási és társadalmi rendszer harczában mindeddig az iszlám volt a támadó s az Afrikából és Ázsiából villámgyorsan és csaknem teljesen kiszorított keresztyénséget Európában szorongatta, most a keresztyénség intéz nagy támadást a mohammedán világ ellen s a harcz színterét Európából Ázsiába teszi át. E két század a XI. század végétől a XIII. század végéig – mely alatt a keresztyén világ nagy vállalatai az iszlám ellen tartanak – az európai nemzetek hőskora, az egyetlen pillanat, midőn a vallásos érzelem Európa nemzeteit, társadalmának minden rétegét oly mértékben egyesítette, minőre politikai czélok vagy kereskedelmi érdekek soha képesek nem voltak.

Az arab birodalom a VIII. század elején érte el hatalmának tetőpontját. Mint igazi világbirodalom, három világrészen az Indiai-Oczeántól az Atlanti-Oczeánig, északon a Pyrenéek, Kaukasus és Kaspi-tenger vidékétől Afrika homoksivatagjáig terjedt. De e roppant területet magában foglaló birodalom egysége a VIII. század közepén megszakadt. Az Abbaszidák forradalma e részben vallási, részben politikai forradalom, nemcsak az Omajjádok trónját forgatta fel, hanem örökre véget vetett a mohammedán világ politikai egységének is. Nyugot legtávolibb tartománya, Spanyolország megmaradt az Omajjád család iránti hűségben s a damaskusi vérfürdőből megmenekült Abderrahman alatt önálló országgá, majd a X. században III. Abderrahman alatt 929-ben külön khalifasággá alakult. E nyugoti khalifasággal egyidejüleg a X. században Észak-Afrika is kivált az Abbaszidák birodalmából. A Fatimiták, kik magukat a próféta vejétől, Alitól és leányától, Fatimétől származtatták, a bennszülött berberek által támogatva Mangrebtől (Mauretania), melyet az Omajjádok kezéből teljesen kiragadni nem birtak, Egyiptomig terjedő birodalmat alapítottak. 969-ben elözönlötték a Nilus völgyét is és székhelyöket Kairóba téve át, felállították a harmadik, az afrikai khalifaságot. A X. század közepén ilyformán három khalifa uralkodott egyszerre Bagdadban, Cordovában és Kairóban; a mohammedán világ három birodalomra oszlott, igen különböző terjedelemmel és hatalommal.

Abasszída khalifák (750–1258).

Abul-l-Abbász al-Szaffáh750–754      Al-Rádhi934–940
Abu-l-Dsáfar al-Manszúr 754–775       Al-Muttakí 940–944
Al-Mahdí775–785      Al-Musztakfí944–945
Al-Hádí785–786      Al-Mutí945–974
Hárún al-rasíd786–809      Al-Táï974–991
Al-Amín809–813      Al-Kádir991–1031
Al-Mámún813–833      Al-Káim 1031–1075
Al-Mútaszim833–842      Al-Muktadí1075–1094
Al-Váthik842–847      Al-Musztazhir 1094–1118
Al-Mutawakkil847–861      Al-Musztazsid1118–1135
Al-Muntaszir861–862      Al-Rásid 1135–1136
Al-Musztaïn862–866      Al-Muktafí 1136–1160
Al-Mútass866–869      Al-Musztandzsid 1160–1170
Al-Muhtadí869      Al-Musztádhí 1170–1180
Al-Mútamid870–892      Al-Nászir1180–1225
Al-Mútadhid892–902      Al-Záhir1225–1226
Al-Muktafí902–908      Al-Musztanszir 1226–1240
Al-Muktadir908–932      Al-Musztászim1240–1258
Al-Káhir932–934        

A bagdadi khalifaság fénykorát az első Abbaszídák alatt élte. Al Mahdi Mohammed Hárún al-rásid N. Károly kortársa, Mámún és Mutaszim, ha nem versenyezhettek is, mint hóditók és hadvezérek a megelőző Omajja-dynastia tagjaival, a tudományok ápolása és szelid kormányzásuk által elfeledtették az Abbaszida család véres eredetét s az első Abbaszida uralkodó, Abul Abbász kegyetlen, zsarnok uralmát. Kis-Ázsiában a görögök, Örményország északi határán a kazárok ellen vívott harczokat nem tekintve, a bagdadi khalifaság ezen idő alatt külháborúktól nem nyugtalanítva, az akkor ismert világ legmiveltebb és legjobban kormányzott országa volt. Élén állott a próféta utóda, a khalifa, vallási és politikai tekintetben korlátlan hatalmú feje a birodalomnak.

Székvárosa Bagdad, a Tigris mellett, e csodálatos gyorsasággal felvirágzott város volt, hol az uralkodó palotái egy egész városrészt tettek ki s honnan a khalifák a régi babyloniai és perzsa uralkodók méltó utódaiként hallatlan fényben és pompában tudósaik, költőik, énekeseik, tisztviselőik, udvaronczaik és szolgáik seregétől környezve kormányozták a roppant birodalmat.


Ibn Tulún mecsetje Kairóban.

A kormányzat összes ágai a khalifa és ministerei – köztük első sorban a vezér – kezeiben központosultak, de az uralkodó szeszélye szerint gyakran változó ministerek mellett a kormányzatnak állandóságot és következetességet az állandó személyzettel ellátott divánok vagy ministeriumok adtak. Az egyik – modern kifejezéssel a hadügyministerium – a hadsereg toborzásáról, zsoldjáról és ellátásáról gondoskodott. Az arab hadsereg állandó volt, béke idején is zsoldot huzott s toborzással egészítette ki sorait. Mindenki beléphetett a hadseregbe, ha az iszlámot követte, szabad ember s testileg és lelkileg egészséges volt. Azon elvvel, hogy csak arabok legyenek katonák, rég szakítottak; már az Omajjád dynastia alatt az arabokat a bennszülöttek háttérbe szorították. Béke idején a hadsereg hadosztályokra különítve szét volt osztva a tartományokban, de a dolog természete szerint legnagyobb részük ekkor is a határokon táborozott. A fővárosban állandóan 50,000 ember a khalifa személyének maradt őrizetére. Külellenséggel szemben e hadsereg megállotta a sarat, s a mennyiben az Abbaszidák hódító hadjáratra többé nem vezették, a határokat megvédelmezte, de az első khalifák hadseregének vallásos fegyelmezettsége rég letünt. A zsákmányra és többé nem hadi dicsőségre szomjazó katonák nem egyszer okoztak bajt a tartományokban. A fővárosban központosított 50,000 ember pedig idővel a régi római praetorianusokra emlékeztető testőrséggé fajult. Minden trónváltozást jövedelmi forrásnak tekintettek s már a VIII. század végén a trónra lépő khalifának méltósága elismertetését, a hódolatot pénzen kellett tőlük megvásárolni. Még rosszabb lett a helyzet a IX. század közepén, midőn a khalifák, hogy a belforradalmak ellen biztosítva legyenek, a barbár török törzsekből toborzott zsoldosokkal kezdték magokat körülvenni. Igaz, hogy e barbár törökök jobban harczoltak, mint a mivelt arabok, de idővel erejük tudatára ébredve követelők, kevélyek s még sokkal veszedelmesebbek lettek, mint az arab testőrség.


Hárún al-rásid dirhemje.

Egy másik díván – modern kifejezéssel élve, pénzügyministerium – az adókivetésre ügyelt fel s általában az állami jövedelmeket kezelte. Az adókivetés e korban is jóformán a még Omar által felállított elvek szerint történt. A telekadót muzulmán és nem-muzulmán egyformán fizette, amazt zekkatnak, emezt kharadzsnak nevezték; ellenben a fejadót csak a nem-muzulmánoktól követelték. A fejadó nagysága az adófizetők vagyoni viszonya szerint változott s e szempontból a nem-muzulmán lakosság három osztályba volt beosztva. Az egyenes adókon kívül az állam jövedelme volt az állami birtokokból befolyó haszonbér, a vám és a bányák jövedelme. Az örökösök nélkül elhaltak vagyona szintén az államra szállott. Az adót részint pénzben, részint termesztményben fizették; mindenik tartomány legjobb terményével vagy legkiválóbb gyártmányával adózott. Az állam jövedelmét a IX. század elején körülbelül 200 millió koronára becsülték, mi mai pénzértékben közel két milliardnak felel meg. Miután a tisztviselők ellátása a tartományokra nehezedett, az állami jövedelmeket a khalifa a hadsereg zsoldjára, közmunkákra, első sorban pedig saját kényelmére, fényűző udvartartására használta fel.

A IX. század elején, midőn csak Spanyolország és Mauretania váltak ki a birodalomból, a bagdadi khalifaság még mindig világbirodalom. Határai az Industól az Atlanti-Oczeánig, a Kaukazustól a Szaharáig terjedtek. Minden tartomány élén egy helytartó állott, mint legfőbb katonai és pénzügyi tisztviselő. Ő rendelkezett a tartományban elhelyezett csapatokkal, rá hárult a tartomány határainak védelmezése, a belbéke, a közbiztonság fenntartása, továbbá ő hajtotta be az adókat s szolgáltatta be az állami jövedelmeket a khalifa kincstárába. A Bagdadhoz közelebb eső tartományok helytartói fölött a divánok szigorú ellenőrzést gyakoroltak, de a távolabbi, nevezetesen az afrikai tartományok helytartói (Aglabiták) már a IX. század elején oly veszedelmes önállóságra tettek szert, mely néhány évtized mulva az illető tartományok teljes elszakadására vezetett. Az igazságszolgáltatást és közigazgatást a helytartók felügyelete alatt a helyi hatóságok végezték. Az iparosok és kereskedők külön testületeket alkottak, melyeknek főnökei a testület tagjai fölött birói hatalommal voltak felruházva. A keresztyének egyházi és világi fejei a püspökök voltak, a zsidók Bagdadban székelő főnökük, «a diaspora feje» (rés gelúthá) alatt állottak. Minden városban a kadi szolgáltatott igazságot, míg a «mohtesib» az utczákon és a városokon rendőri szolgálatot teljesített.

Bármily kitünő volt is e szervezet e korban, nem gátolhatta meg a bagdadi khalifaság gyors hanyatlását. A X. században egymást érik a palotaforradalmak; a tartományok egymásután elszakadnak s a XI. században a Bagdad környékére szorított khalifa a világi hatalmat kénytelen a szeldzsuk törökök fejedelmének engedni át. A romlást első sorban a hatalom túlságos központosítása okozta, mely minden szabad fejlődést kiölő vad despotismusra vezetett. Minden hatalom – világi és egyházi egyiránt – a khalifa kezében központosult, mi feltételezte volna, hogy az uralkodó minden tekintetben kitünő ember legyen, vagy legalább is képes legyen a legalkalmasabb embereket a birodalom kormányzására kiválasztani. Az első Abbaszidák – bár a hatalom tudata őket is minduntalan zsarnok tettekre ragadta – általában megállották helyüket; de a háremélet, mint keletnek annyi más dynastiáját, az Abbaszida családot is megrontotta. A IX. század közepétől csupa jelentéktelen khalifák ültek a trónon, kik vad zsarnokságban, irtózatos kegyetlenségben egymással versenyeztek. Mutavakkil (847) első ministerét elevenen megégettette, testőrségének összes tisztjeit egy lakoma alatt leölette, palotájában mindenféle vad és mérges állatot bocsátott szabadon, melyek elől udvaronczainak kitérni halálos büntetés terhe alatt megtiltotta. A hanyatlás egy másik oka a trónöröklés rendezetlensége s az ebből keletkezett palotaforradalmak és polgárháborúk voltak. Az Abbaszidák megkisértették a trónörökösödést szabályozni az által, hogy a khalifa kijelölte utódját, kinek mint trónörökösnek még a khalifa életében hűséget esküdtek. De a khalifa akaratát nem tartották tiszteletben s a trónváltozás csaknem mindig a legnagyobb zavarok közepett történt. Mindenik herczeg igényt tartott a trónra, s mindenik minister, hadvezér és helytartó azt a herczeget szerette volna a trónra juttatni, kinek személye legtöbb biztosítékot nyujtott a hatalom megtartásához vagy megszerzéséhez.

Növelte a bajt és a birodalom hanyatlását, hogy a khalifák elvesztvén bizalmukat alattvalóikban, török testőrségükre kezdettek támaszkodni. Most már ez idegen zsoldosok kardja döntötte el a trón birtokát és a pártok által felizgatott s a rendszeressé vált donativum reménye által serkentve a török testőrök minduntalan palotaforradalmat támasztottak s egymásután buktatták és emelték a khalifákat. A kegyetlenségéről híres Mutavakkilt a török zsoldosok meggyilkolták s fiát Muntaszirt emelték a trónra. Rövid idő mulva ezt is megölték, unokatestvérét Musztaint kiáltották ki, majd ezt is megfosztva méltóságától, Mutavakkil másik fiát Mútaszt emelték fel. Ez utóbbi nem lévén képes a követelt nagy donativumot megfizetni, a török testőrök megrohanták, kirabolták a palotát s a szerencsétlen khalifát, bár sietett méltóságáról lemondani, halálra kínozták.

A központban minduntalan megújuló palotaforradalmak és trónzavarok alatt a tartományok egymásután elszakadtak s önálló országokká szervezkedtek. E birodalmat, mely az Industól az Atlanti-Oczeánig nyult s annyi különböző, a természet által egymástól élesen elkülönített és régi történeti multtal dicsekvő országból alakult, csak egy erőteljes kormány tarthatta össze. Mihelyt a központ meggyöngült, a részek azonnal elváltak, előbb a központtól távolabb esők, majd a közelebbiek. A részek elválását, a birodalom szétbomlását elősegítették az arab hódítás által levert, de meg nem semmisített nemzetiségi eszme felújulása Afrika és Ázsia népeinél s még nagyobb mérvben az iszlám kebelében keletkezett felekezetek. Vallási forradalom nyomában keletkezve, vallási alapokon épülve fel, az arab birodalom és az iszlám szorosan összeforrtak s mihelyt a vallási egység megszünt, meg kellett szünni a politikai egységnek is.

A vallásos irány, mely az Abbaszidák uralkodását jellemzi, az ő korszakukban táplálékot nyujtott a vallásos felekezetek felburjánzásának. A mi az omajjád korszakban a vezető szellemeket egyáltalán nem foglalkoztatta, most a nyilvános élet első rendü érdekévé válik: a dogmatikai speculatió. A görög philosophia hatása alatt, melynek tanulmányát a khalifák a görög irók fordítása által nagyban előmozdították, más-más gondolkodók különféleképen formulázzák az iszlám dogmáit, minden nézet körül iskolák, felekezetek csoportosulnak.


Al-Mutavakkil khalifa.
Papyrus kép Rainer főherczeg bécsi gyűjteményében.

A régi orthodox tant módosító rendszerek között a legnevezetesebb és legbefolyásosabb a mutaziliták-é volt. Ezek a rideg fátum helyett a szabadakaratot tanították, mint a tiszta monotheismussal össze nem egyeztethető képleteket, visszautasították az istenség anthropomorphistikus felfogását, a hagyományos tan ellenében, mely szerint a Korán istennél örök idők óta létezett, azt vallották, hogy a szent könyv teremtve van és az időben keletkezett, akkor, midőn Alláh jónak látta azt Mohammednek kinyilatkoztatni. Mámún és Mútaszim khalifák e tanokat az állami vallás tételeiként ismerték el és üldözésnek vetették alá a régi hagyományos tan hires képviselőit, kik a mútazilita rationalismust vonakodtak elismerni. Mint hajdan Haddád alatt a lázadókat, úgy most azokat, kik az állami dogmatikát nem akarták elismerni, vetették börtönre és hajtották a kinpadra. Mutavakkil, kivel az abbaszida dynastia hanyatlása kezdődött, ismét helyreállította a régi orthodoxiát, mely ezentúl az államhatalomtól elősegített nagy fanatizmussal üldözte a rationalistákat, kik nem szüntek meg a hagyományos tanok ridegségére bontó hatást gyakorolni.

A kháridsiták is folyton sok dolgot adtak az Abbaszidáknak, kiket, minthogy uralkodásuk az örökösödés legitimitásán alapult, nem pedig a kháridsiták demokratikus elvein, nem ismerhettek el igazi mohammedán khalifáknak.

Legnagyobb jelentőségre azonban e korszakban a síiták vitték.

Nagy veszedelemmel fenyegették a mohammedán világ egységét azon politikai mozgalmak, melyek az iszmáilita tanok kapcsolatában léptek fel az abbaszidák korszakában. Ezek nemcsak a khalifaság felbontását, hanem végső eredményükben az iszlám vallástanának megsemmisítését is czélozták. Egy Abdalláh E. Maimún nevű szemorvos, ki őseitől a bölcsészeti speculatiókkal való foglalkozást örökölte, az iszmáiliták sectáját arra használta fel, hogy az iszlám alaptanait megingassa és ujplatonikus izű allegorikus magyarázatokkal hiveit a positiv iszlám és különösen az arab nemzet ellenségeivé avassa. Szyria egy kis városkájából, Szalmiából, a hol ősei is laktak, finom számítással intézte e nagy titokzatossággal szervezett ügyet. Hat beavatási fokozaton átvezetve híveit, lassu, de tervszerü haladással kivetkőztette tanát az iszlám jellegéből, melyből az első fokon legalább látszólag kiindult. Az utolsó fokon már az iszlám tanai és törvényei érvénytelenségének tanításaig jutott el. Az isteni kinyilatkoztatás Ádám óta folytonos fejlődésben van; Mohammed egy átmeneti mozzanat. Iszmáil imám fia volt az, ki a dolgok belső értelmét felfedte, az ő tanait mindenkor a felekezet nagymestere jeleníti meg. Az iszlám törvényei az értelmesek számára csak symbolumok, melyeknek szószerinti gyakorlása teljesen fölösleges. Plato és Aristoteles valamennyi prófétát és vallásalkotót felülmulta bölcseségben és értelmiségben. Azok a gondolkodókhoz, ezek az értelem nélküli köznéphez szólottak. Nem kellett a legutolsó fokig elérni, hogy az ember e tanok révén teljesen megszünjék az iszlám hivője lenni.

Titkos propagandával terjesztették e tanokat a nép között, a nem arab muszlimok között sok hivőre találtak, mert az arab nemzet ellen táplált ellenszenvüknek kedveztek. Midőn Abdalláh meghalt, fiában, Ahmedben e tanok beavatott követője folytatta munkáját. Egyik missionáriusának, Huszein-al-Ahvázi-nak sikerült 887-ben egy együgyü mesopotámiai parasztot, Hamdan Karmatot megnyerni arra, hogy az arabok és az iszlám ellen lázadást szítson Irák nebataeus származásu népe között, mely amúgy is csak kényszerüségből viselte az arab uralom igáját és melyből még nem veszett ki őseinek az aramaeus műveltségen függő hagyománya. Innen indult ki a karmaták mozgalma, melynek elméleti kiinduló pontja látszólag az iszmáilita síita hitvallás volt és melyhez könnyü szerrel csatlakoztak egyéb árnyalatú síiták is, kik szivesen támogatták a khalifátus ellen törő forradalmat. Minden irányba indultak az iszmáilita dái-k a titkos imám nevében. Ügyesen csöpögtették az emberek lelkébe lázító hitvallásukat. Szoros tervszerűséggel nagymesterük Ahmed utasításai szerint behálózták a nem-araboktól lakott vidékek népét. Abú Szaidnak hítták a mozgalom legerélyesebb munkatársát, a ki Bahrán vidékét lázította fel és 900-ban már karmata hadsereggel indulhatott a khalifa hatalma ellen. A khalifa hadseregét legyőzte, hadvezérét fogságba ejtette. Nem sokára Ománig terjesztették ki hódításukat, győzelmesen nyomultak elő Arábiában, melynek beduin lakossága örömmel üdvözölte azokat, kik őket az iszlám fáradságos szertartásai alól felmentik; 930-ban már Mekkát is elfoglalják, szentélyeit fosztogatják, a fekete követ hatalmukba ejtik és csak 20 év után szolgáltatják vissza, 24,000 dinár (240,000 korona) fizetése fejében. A XI. század elejéig tartották fenn magukat a karmaták és a khalifaságnak sok bajt okoztak.

Befolyásuk azon idő óta csökkent, mióta az iszmáilita ügy egy az övékével párhuzamos, de komolyabb államalakulásra vezető mozgalomban jutott kifejezésre. E párhuzamos mozgalom a fatimida dynastia megalapítására vezetett. Egy Abu Abdalláh Haszan nevű iszmáilita dáinak sikerűlt Mekkában az északafrikai berberek Katáma törzsével kapcsolatba kerülni; velük hazájukba (a mai Constantine vidékére) költözvén, a törzs gyermekeit irásra-olvasásra tanította és a szülők bizalmát megnyervén az iszmáilita titkos mahdi-hitét csepegtette lelkükbe. Ez idő tájt Északafrikában az Abbaszida dynastia helytartója kormányozott. Ez ellen fellázadtak a mahdi engedelmességére térített berberek, kiknek Abú Abdalláh már az iszmáilita szövetség ügyét a dáïk közvetítésével igazgató akkori nagymesterét, Szaidot, Abdalláh b. Maimún szemorvos unokáját mutatta be, mint az Ali örökségére egyedül jogosult Iszmáil imám ivadékát. Ősei fészkét Szalomiját, hol rejtve élt, elhagyván, Obeidalláh néven lépett fel és csakhamar az Iszmáil jogczimén nyiltan vezette az aghlabidák elleni lázadást, mely a berberek közt napról-napra nagyobb tért hódított. Az uralkodók börtönre vetették, a honnan 909-ben hívei kiszabadították. Rövid idő mulva sikeres harczok után az aghlabidákat elűzte és Tunis vidékén Kairavánban megalapította a fátimidák uralmát. Tőle származnak a fatimida dynastia uralkodói, kik 1171-ig, az iszlám khalifaságáért az abbaszidákkal versenyezve, előbb Tripolisz és Feszte, majd Siciliára is kiterjesztették hatalmukat, Al-Muizz khalifa alatt (969–970) Egyiptomot hódították meg, a hová uralmuk központját helyezték át, a tizedik század végén már Sziria nagy részét és Palaestinát is hatalmukba ejtették. Az Obeidalláh utódai között Hákim 1017-ben már nem elégedett meg a khalifa méltóságával, hanem hívei által egyenesen isten megtestesülésének mondatta magát és ilyen minőségben fogadta az iszmáilita felekezet imádását. 1021-ben Hákim isten-ember titkos módon eltünt, utána még vagy másfél századig tartotta fenn magát a fatimidák uralma. Már e dynastia utolsó uralkodója, Ádhid (1160–1171) idejében a tényleges hatalomnak a kurd származású Szalóh al-din (Saladin) hadvezér gyakorolta. A tehetetlen uralkodó halála után az Abbaszida khalifa névleges fenhatósága alatt az ügyes hadvezér utódai (Egyubidák) lettek a fatimidáknak alávetett területek uraivá (1171–1263).

A Hákim istenítése, miután a fatimida imám-tan ezen tulzó hajtása Egyiptomban nem élte túl Hákim uralkodását, Egyiptomból a Libanon hegység drúz lakosságánál talált menedékre, a kik közé a tant egy Parazi nevű ember vitte, ki azelőtt Hákim udvarán élvén, egyik előmozdítója volt Hákim önistenítésének.

Az iszmáilita tanok megtestesítői voltak különben az asszaszinok is, kikkel a keresztes hadjáratok történetében sűrűn találkozunk, s kik a hegy főnökének palotájában a hasis által lerészegítve, előre élvezték a paradicsom gyönyöreit s azután készek voltak minden áldozatra. Habozás és félelem nélkül leszurták azt a muszulmán emirt vagy keresztyén fejedelmet, kit a nagymester a halálra kijelölt. Az asszaszinok rendje egészen a mongol invasio koráig fennmaradt.

Ezen okok idézték elő a bagdadi khalifaság felbomlását, melynek itt csak főbb eseményeit emeljük ki. A bomlás már a IX. században megkezdődött, midőn a táhíriták (egy fellázadt helytartó utódai) Khoraszán egyik részéből független fejedelemséget alkottak. Valamivel később a szaffaridák (Leith nevű rézműves, szaffár, utódai) Perzsia egy részét szakították ki. A X. században a birodalom szivében Perzsia nyugoti részében a Buidák, egy halász fiai jutottak hatalomra s emir-al-omrá név alatt a khalifa udvarában is parancsoltak. Ugyanekkor a Fatimidák Egyptomban egy új, a kairói khalifaságot állították fel s Mesopotamia egy része Sziriával függetlenné lett. Itt a Hamdanidák Hamdan emir utódai alakítottak körülbelül egy századig fennállott országot Moszul és Aleppo székvárosokkal.


Az Iszlám országai

Végzetteljessé vált a bagdadi khalifaságra a török törzsek megjelenése s megtelepedése a birodalomban. Először a Gaznevida dynastia alatt álló törökök jelentek meg s a szaffaridákat követő szamanidák birodalmát megbuktatva s a Buidák birodalmának keleti részeit meghódítva, az egykori arab birodalom keleti tartományait uralmuk alatt egyesítették. Innen kezdi meg e dynastia egyik tagja, Mahmúd, India meghódítását. Nyomukban tűnnek fel a szeldzsuk-törökök. A Kaspi-tengertől keletre elterülő pusztaságon nomád életmódot folytató és számos törzsre oszlott lovas török nép történeti jelentőségre akkor emelkedett, mikor az 1000. év körül egyik főnökük, Szeldzsuk, őket Bokharába vezette s az iszlámra térítette. Az elerőtlenedett arabok kezéből e megedzett, harczias lovas nép vette át a próféta zászlóját s azt a hivatást, hogy az iszlámot fegyverrel terjeszsze. A Szeldzsuk nevéről szeldzsukoknak nevezett törökök egy ideig a Gaznavida Mohammed szolgálatában állottak, majd onnan tovább vándorolva Khoraszánban alapítottak önálló államot. Szeldzsuk egyik utódja, Togrul bég alatt, kit mély vallásossága, a Korán parancsainak szigorú megtartása tett híressé, elfoglalták Iszfahánt s egyes csapataik Elő-Ázsián keresztül a görög birodalom határáig kalandoztak. A síita, tehát eretnek Buidák uralma alatt álló Alkaim bagdadi khalifa, az igazhitű muzulmánhoz, Togrul béghez fordult segítségért s kelet és nyugot királyává, a hívők parancsnokává nevezte ki. Togrul bég és utódai emir-al-omra czímmel, mint a khalifa testőrségének parancsnokai, tényleg kezükbe vették a hatalmat a birodalom fölött s az iszlám elernyedt testébe új erőt öntöttek. Helyreállították a rendet s a hitetlenek ellen régóta szünetelt harczot nagy erélylyel, az újonnan megtért népek lángoló lelkesedésével ismét megkezdették. Togrul bég unokaöcscse és utóda, Alp Arszlán, «a derék oroszlán», (1063) meghódította Turkesztánt és Khoraszánt, azután nyugat felé fordulva, leigázta Örményországot és Georgiát s Sziriát és Palaestinát is kiragadta a fatimidák kezéből. Szerencsésen harczolt a görögök ellen is. Az Erzerum közelében Manakerd mellett vívott ütközetben foglyul ejtette és lealázó békekötésre kényszerítette Romanus Diogenes császárt.

Alp Arszlán legidősebb fia Melik sah, ki atyját 1072-ben követte a szultáni méltóságban, még tovább fejlesztette a szeldzsuk törökök hatalmát. Míg ő maga személyesen a birodalom keleti részein harczolt s Bokhara és Isasgar meghódításával a sinai birodalom határáig nyomult előre, az alatt vállalkozó szellemű török vezérek, részben Melik sah rokonai, nyugaton terjesztették tovább a szeldzsuk birodalom határait. Sziriában és Palaestinában teljesen megszűnt a Fatimidák uralma s Melik sah unokaöcscsei e területen az aleppói és damaszkusi emirségeket alapították. Tovább nyugaton egy merész szeldzsuk főnök, Szolimán a görögöktől elfoglalt Ikoniumból csaknem egész Kis-Ázsiát meghódította s székhelyét Konstantinápolylyal átellenben a gazdag Nicaeába tette át. De a nyugoti hódítások, mert a vezérek önálló vállalatai voltak, a szeldzsuk birodalom bomlására vezettek. A bomlás jelei már Malek sah alatt feltüntek, de míg ő élt, nagy erkölcsi tekintélye útját állotta a vezérek separatistikus törekvésének s az ázsiai iszlám világ egységes jellege megmaradt, azonban alig hogy elhalt, megszünt a szeldzsuk birodalom egysége. Míg a keleti tartományok a Tigristől az Indusig Melik sah legidősebb fiának, Barkijaroknak kormánypálczája alatt összetartottak, addig a nyugati tartományokban egész serege keletkezett a kisebb-nagyobb mohammedán fejedelemségeknek. Névleg mindnyájan elismerték a bagdadi vagy kairói khalifa felsőségét, ezek nevét említették fel a nyilvános imákban, tényleg azonban mindenik teljesen önállóan kormányozta a hatalma alatt álló területet. Volt közöttük olyan is, kinek egész birtoka egyetlen erősségből állott s e kisebb fejedelmek a dolog természete szerint a legközelebbi hatalmasabb emir védelme alatt ettől függő viszonyba jutottak. A leghatalmasabb fejedelmek voltak Sziriában az aleppói és damaskusi emirek, Kis-Ázsiában az ikoniumi szultán, Egyiptomban a fatimida khalifa nevében uralkodó török vezérek és végre a Mesopotámiában és Iránban uralkodó szultánok, Melik sah szeldzsuk birodalmának igazi örökösei, kik birodalmuk földrajzi fekvésénél és terjedelménél fogva egyaránt arra voltak hivatva, hogy az iszlámot fenyegető veszély esetén az ázsiai mohammedán fejedelmek szövetségének vezérei legyenek.

Mindezek az Euphrates vonalától a Márvány-tengerig nyúló nagy területen szétszórt mohammedán fejedelemségek katonai jellegüek voltak. Az emir vagy szultán – rendszerint vitézsége vagy katonai tehetsége által kiváló török főnök – valamelyik megerősített városban lakott s onnan uralkodott a város körül elterülő vidéken. Alattvalói keresztyének vagy muzulmánok, földmívelők, iparosok és kereskedők, ha megfizették az adót, nyugodtan éltek az arab korból fennmaradt autonomiájukkal, anélkül természetesen, hogy az állam ügyeibe avatkoztak volna. Épen azért, ha a fejedelem a régi szokásokat fenntartotta, az alattvalók nem sokat törődtek azzal, hogy ki uralkodik fölöttük s a legnagyobb közönynyel nézték az emirek meg nem szünő harczait egymás közt, melyek e mohammedán fejedelemségek számát és területét minduntalan megváltoztatták. A fejedelem hatalmának alapja a katonaság volt, mely mint épen akkor Nyugat-Európában a lovagság, a lakosság többi részétől élesen elkülönített osztálylyá tömörült. Az iszlám természete szerint, mely születési különbséget nem ismert, mindenki beléphetett e hadseregbe, ha az iszlám hitet vallotta, de bár arabokkal, berberekkel és kurdokkal is találkozunk, a XI. század közepétől fogva túlnyomóan török lovasokból állt az ázsiai mohammedán fejedelmek hadserege. A fejedelmek katonáik szolgálatát zsolddal, vagy még gyakrabban földbirtokkal jutalmazták, ép úgy, mint ez nyugaton is épen ekkor divatban volt, csakhogy e földbirtokok nem voltak örökölhetők, mint az európai hűbérek s így a mohammedán katonák függő viszonya a fejedelemhez sokkal szorosabb volt, mint azon kötelékek, melyek nyugaton a hűbérest a hűbérúrhoz csatolták.

Mint a nyugati lovagok, úgy a keleti harczosok is főképen lovasok voltak, ezeknek is voltak apródjaik, harczi játékokat tartottak s becsületükre ép oly sokat adtak, mint a nyugotiak. De a vasba öltözött, nehéz európai lovaghadsereggel ellentétben a keletiek könnyű lovaghadsereget alkottak, melyben a harczos támadó fegyverei a könnyű görbe kard, a lándzsa és a nyíl, védő fegyvereik a sisak és a könnyű paizs voltak. A nyugoti és keleti lovagok közti ellentétet találóan jellemzi az az anekdota, melyet Uszáma saizari (caesareai) emir beszél el önéletrajzában. Az emir egy ízben felkereste Fulkó jeruzsálemi királyt, ki a következő szavakat intézte hozzája: «Azt mondják, hogy te nemes lovag vagy. Én pedig teljességgel nem tudtam, hogy te lovag vagy.» – «Uram – válaszolt Uszáma – én lovag vagyok fajom és családom módja szerint. Nálunk az a kiváló lovag, ki vékony és hosszú.»

A szeldzsuk birodalomnak Melik sah halála után történt felbomlása meggyengítette az iszlám erejét, de nem törte meg legkevésbbé sem az iszlám új katonáinak, a török csapatoknak harczi kedvét s nem szabott határt az iszlám terjeszkedésének Kis-Ázsiában. A török harczosok Melik sah halála után is folytatták szerencsés vállalataikat Kis-Ázsia nyugoti vidékein s az Aegei-tenger mellékén a nicaeai szultánság mellett több kisebb emirséget alapítottak. Az Európában is elfoglalt görög császárság minden ponton hátrálni kényszerült s nemcsak elvesztett ázsiai birtokainak visszaszerzésére nem gondolhatott, hanem már Konstantinápolyt és Athént is komoly veszedelemben látta. E szorongatott helyzetben fordult segítségért Nyugot Európához.

A kilenczedik század közepén, 867-ben, a keleti császárság trónján a kilenczedik század első felében uralkodó phrygiai családot a macedon-család váltotta fel. A nagy remények, melyeket az új uralkodó család alapítójának nagy tehetségei keltettek, nem valósultak; a birodalom helyzete az új uralkodó család két századra terjedő uralma alatt (867–1057) lényegesen nem változott. Mindazon bajok, melyek a keleti császárság életét Justinianus kora óta jellemezték, fennmaradtak s lehetetlenné tették a még mindig tekintélyes, régi fényére oly büszke, de a hanyatlás útján feltartóztathatlanul tovább haladó császárság regeneratióját. Konstantinápolyt kedvező földrajzi fekvése megőrizte ugyan Róma szomorú sorsától, de a birodalom többi részei e korban is megérezték a kedvezőtlen földrajzi fekvés hátrányait, a természetes, könnyen védelmezhető határok hiányát. A kilenczedik század közepén a birodalom magában foglalta a Balkán félszigeten kívül Olaszország déli részét, Apuliát és Calabriát s Kis-Ázsia nyugoti tartományait s ha nagyságra már nem is, de gazdagságra, népei míveltségére Európának még mindig első országa volt. De három elkülönített, egymástól tenger által elválasztott részből állott s mindenik részen ellenséges népekkel érintkezett. Kis-Ázsiában és Dél-Olaszországban meg nem szünő harcz folyt az arabokkal, míg a törzsországban, a Balkán félszigeten, Kelet-Európa barbár népei ujították fel minduntalan a népvándorlás korának minden nyomorát. E külső bajokhoz járultak a belső bajok: a császárok korlátlan hatalma, mely az alattvalók öntevékenységét elfojtotta s közönyösökké tette őket az állam ügyei iránt, továbbá a fényüző császári udvartartás, a nagy hivatalnoki kar s a meg nem szűnő külháborúk következményeképen a népre súlyosodó nagy adóteher, végre a görög nép hajlama a theologiai vitatkozások iránt, melyek, míg egyfelől gyakori belvillongásokat idéztek elő, addig másfelől lassanként a keleti egyház teljes elszakadására vezettek s a keleti császárságot az iszlám ellen folytatott küzdelmeiben a nyugoti keresztyénség annyira szükséges támogatásától megfosztották.

Ha mégis a görög császárság a X. és XI. században több életerőt tanusított, mint a mennyit e bajok mellett várni lehetett, azt a trónöröklésben beállott nagyobb szabályszerűségnek lehet tulajdonítani. Az eddigi kísérletek a trónöröklés rendezésére, nevezetesen az örökösödés szentesítésére, nem vezettek eredményre. Egy európai állam története sem ismer annyi palotaforradalmat, oly meglepő, a kalandosságba átcsapó trónváltozást, mint a byzanczi birodalom. Itt mindenki remélhette, hogy koronát fog viselni. Tényleg mészárosok, pásztorok emelkedtek a császári trónra, honnan úgy látszik, a születés senkit ki nem zárt. E körülmény tág tért nyitott minden nagyravágyásnak; megingatta a legtöbb szerencsés hadvezér vagy népszerű minister hűségét s a birodalom belbékéjét minduntalan felzavarta. Kiszámították, hogy az Arcadius halálától Konstantinápoly bukásáig 1453-ig uralkodó 107 császár közül csakis 34 halt meg a császári trónon természetes halállal; 12 lemondott önkényt vagy kényszerítve; 12 fogságban vagy klastromban halt el; 3 éhhalállal múlt ki; 18-at megvakítottak; 20-at meggyilkoltak. A nyolczadik században a császárok az adoptio rendszerével igyekeztek e bajon segíteni s ezt a rendszert követték a macedon-ház uralkodói is. Mindenik császár kormánytársul fogadta fiát mindjárt születésekor és pedig nemcsak a legidősebb fiút, mint azt már az isauriai császárok megkezdették és a phrygiai császárok követték, hanem valamennyi fiút, sőt még a lányokat is. «Arra való volt ez – mondja e család egyik tagja, Biborban-született Constantinus császár – hogy a császári család minél hatalmasabb és számosabb gyökeret bocsásson a birodalomba.» A palotaforradalmakat, az erőszakos trónváltozásokat ugyan e rendszer sem zárta ki, de az örökösödés elvének mégis annyiban érvényt szerzett, hogy 190 éven át oly császárok ültek a császári trónon, kik névszerint vagy adoptio útján a macedon-családhoz tartoztak.


II. Basilius császár.
Miniature a X. század végéről. Az ajánlás lapja a császár zsoltáros könyvében.
Velenczében, a Szt. Márk könyvtárban.

A macedon-dynastia tagjai – egy pár dicséretes kivétellel – nélkülözték azt a tehetséget, melyre e minden oldalról ellenség által szorongatott birodalomnak leginkább szüksége volt: a katonai tehetséget. Maga I. Bazil, (867–886) a dynastia megalapítója, vitéz katona volt, ki Samosatát az arabok kezéből kiragadta (873) s két szerencsés hadjárattal Cappadociát és Ciliciát ismét a birodalomhoz csatolta. De már fia, VI. Leó, a «bölcs» melléknevű (886–912), kivel szövetségben a magyarok Simon bolgár fejedelem ellen harczoltak – bár mint a Tactica czímű, reánk oly fontos műve bizonyítja, kitűnő hadi iró volt – a harcztéren szerencsétlen hadvezérnek bizonyúlt. Sem a bolgárokkal, sem az arabokkal nem bírt boldogulni. Az utóbbiak Ciliciát ismét meghódították; egy arab hajóhad pedig Szalonikit felprédálta s 22,000 fogolylyal tért vissza (904). Utóda Biborban-született VII. Constantinus (912– 959) kiváló tudós, a nemzetünk őstörténetére oly becses adatokat nyújtó diplomatiai kézikönyvnek (A birodalom kormányzása) írója, egész uralkodása alatt báb volt környezete kezében. Előbb anyja, Zoe uralkodott nevében, majd apósa, a hajóhad parancsnoka, Romanos ragadta kezébe a hatalmat. Ez utóbbi a császári czimet felvéve, egy ideig (920–944) formaszerinti uralkodója lett a birodalomnak. Egy szerencsétlen háború a bolgárok ellen megdöntötte Romanos trónját s ismét Constantinus lett császár, ki azonban ezután is ép oly kevés önállósággal dicsekedhetett, mint uralkodása első felében. Fia, II. Romanos (959–963) szerencsés volt hadvezérei megválasztásában: Phokas, Nikephoros és Leó szerencsésen harczoltak az arabok ellen, kiktől Kreta szigetét és Sziria északi részét visszafoglalták. Romanos halála után az özvegy császárné Theophania kezével Nikephoros nyerte el a koronát (963–969). Az arabok ellen Nikephoros mint császár is szerencsésen harczolt; szövetségben az oroszokkal a bolgárokat is féken tartotta s Alsó-Olaszországot is megvédelmezte I. Ottó császárral szemben, de midőn a papság túlkapásainak, nevezetesen vagyonszerzésének útját akarta állani, összeesküvés támadt ellene, melynek áldozatúl esett. A trónra az összeesküvők feje, Tzimiskes János lépett (969–975) ki hogy uralkodásának a legitimitas szinezetét megadja, egy biborban szülött herczegnőt vett nőül. Tzimiskes erőteljes kezekkel vezette a kormányt, kinn és benn helyreállította a császárság tekintélyét. Az arabokkal szövetségben megvédelmezte Alsó-Olaszországot II. Ottó ellen, Sziriában és Siciliában szerencsésen harczolt az arabok ellen; a szövetkezett oroszok és magyarok támadását diadalmasan visszaverte s az oroszoknak a magyarok régi ellenségében, a vad bessenyőkben veszedelmes ellenséget támasztott. Fia és utóda II. Bazil (975–1025) a bolgárok birodalmára mért halálos csapást. A bolgárok Görögország ellen intézett támadásának visszaverése után II. Bazil személyesen állott a görög hadsereg élére s élethalál harczot kezdett a bolgárok ellen. Több ütközetben diadalmaskodott s 15,000 megvakított bolgár foglyot küldött Sámuel czárhoz, minden száz fogolyhoz egy félszemű foglyot adva vezető gyanánt (1014). E rettenetes csapás megölte Sámuel czárt s négy évi küzdelem után 1018-ban Bolgárország meghódolt a «bolgárölő» Bazilnak, ki, hogy hódítását biztosítsa, igen sok bolgárt Ázsiába, Örményországba telepített s helyökbe Bolgárországba görög és örmény gyarmatosokat szállított. II. Bazil halála után trónzavarok gyöngítették a birodalom erejét. II. Bazil öcscsének és utódának VIII. Constantinusnak rövid uralma után (1025–1028), a császári korona Constantinus leányának, Zoenak férjére, III. Romanosra szállott (1028–1034). E tudománykedvelő, de épen nem harczias császárt saját neje mérgezte meg, ki előbb kedvesét, a paphlagoniai IV. Mihályt (1034–41), midőn pedig ez őrültségbe esett, unokaöcscsét, V. Mihályt (1041–42) emelte a trónra. V. Mihály megkisértette lerázni Zoe császárné gyámságát s önállóan kezdett uralkodni, de a konstantinápolyi nép annyira ragaszkodott a maczedon-család méltatlan ivadékához, hogy a mellőzött császárné érdekében forradalom tört ki, melynek V. Mihály áldozatul esett. Zoe császárné kezével most IX. Constantinus a «Monomachos» melléknévvel nyerte el a koronát (1042–1054), kinek uralkodása alatt a birodalmat minden oldalról súlyos csapások érték. Dél-Olaszországot a normannok hódították meg, a Balkán félszigetet a bessenyők pusztították el, Ázsiában pedig a szeldzsuk törökök szorították mind tovább nyugatra a birodalom határait. S mintha mindez nem lett volna elég, az annyifelől szorongatott szerencsétlen birodalomra egyházi téren is új válság következett be. A régi ellentét a keleti és nyugoti egyház között, a mely Photius óta annyi ízben fenyegette a keresztyénség belbékéjét és egységét, IX. Constantinus alatt végleges szakításra vezetett. Épen azon időpontban, midőn a cluny-iek reformja által megújult és megerősödött pápaság állása egyetemes jelentőségének erős tudatára emelkedett, a konstantinápolyi patriarchai széket egy tehetséges, de szenvedélyes ember, a nyugoti egyház és a pápaság határozott ellensége, Kerularios Mihály foglalta el (1043). Bár a Dél-Olaszországban veszedelmesen terjeszkedő normannokkal szemben a közös érdek a szent-széket és a keleti császárságot egyetértésre utalta, a patriarcha a tranii püspökhöz intézett levelében hevesen megtámadta a nyugoti egyházat. Szemére hányta a nyugotiaknak eretnekségöket, hogy t. i. áldozáshoz kovásztalan kenyeret használnak, szombaton bőjtölnek stb. s midőn úgy látszott, hogy az afrikai és ázsiai egyházak Rómához kívánnak közeledni, Mihály patriarcha, ki keleten ép oly állást szeretett volna elfoglalni, mint nyugaton a pápa, felvette az «egyetemes» czímet; a latin templomokat és kolostorokat Konstantinápolyban bezáratta, a nyugotiak pappá avatását és keresztelését érvénytelennek, a pápa összes híveit eretnekeknek nyilvánította. Ez már nyilt hadizenetet jelentett, de IX. Leó pápa, bár az eretnekség vádját erélyesen visszautasította s a pápaság elsőségének kiemelésével a konstantinápolyi patriarchát a többi keleti patriarchával egyenrangúnak nyilvánította, mégis tekintettel a dél-olaszországi viszonyokra, hajlandó volt a kibékülésre. 1054-ben római követség utazott Konstantinápolyba a politikai és egyházi ellentétek kiegyenlítésére. Csakhogy a követség feje, Humbert bibornok, ki a keletiekkel a már említett vitás pontokban heves és szenvedélyes polemiát folytatott, nem volt helyesen kiválasztott ember ily kényes ügy elintézésére. Theologiai felsőségének tudatában mindjárt a tárgyalások kezdetén oly élesen támadta meg a patriarchát, hogy ez a római követekkel minden további érintkezést mereven visszautasított. Erre a pápai követek elutaztak, de elutazásuk előtt Zsófia templom főoltárán egy iratot hagytak hátra, melyben Mihály patriarchát az egyház kebeléből kizártnak nyilvánították. A szakadás a keleti és nyugoti egyház között véglegesen megtörtént.


I. Bazil rézpénze.
Eredeti nagyság. A berlini királyi éremgyüjteményben.

A következő császárok alatt a birodalom helyzete még rosszabbra változott. Constantinus halála után a trónt az időközben szintén elhalt Joe huga, Theodora foglalta el (1055–56), kit rövid uralkodás után örökbefogadás útján VI. Mihály, a macedon-dynastia utolsó tagja követett (1056–57).

A trónöröklésben beállott némi szabályszerűség mellett a birodalom szilárd – noha bonyolult – szervezete magyarázza meg, hogy a császárság annyi belső és külső válságon a felbomlás veszélye nélkül áteshetett s egy-egy erőteljes uralkodó alatt megfogyatkozott terjedelmével is tiszteletreméltó állást foglalhatott el. E szervezet, mely annyira elütött a nyugot-európai királyságok szervezésétől, a macedon-dynastia alatt fejlődött ki véglegesen s lényegében fennmaradt a birodalom bukásáig, 1453-ig.

A birodalom élén a császár állott korlátlan hatalommal. A fény, mely övezte, a szigorú szertartás, mely minden lépését előírta, a szentség jellege, melylyel személyét felruházták, nem európai uralkodóhoz, hanem ázsiai despotához tették hasonlóvá. Öltözködése, mely a körülmények szerint minduntalan változott, érintkezése alattvalóival, kik csak földre borulva beszélhettek vele, az előre kihirdetett körmenetek, melyen fényes udvara hierarchikus rendben utána sorakozott s melyeken még az is elő volt írva, hogy a nép minő felkiáltással üdvözölje, mind arra voltak kiszámítva, hogy a nép bámulatát és tiszteletét a császár szent személye iránt minél magasabb fokra emeljék. Még nagyobb volt a fény és pompa az idegen követek fogadásánál, midőn a barbarok elvakítására még színpadi fogásokat is igénybe vettek. Luitprand, ki mint Berengár olasz király követe 948-ban Konstantinápolyt meglátogatta, elbeszéli, hogy a császár trónjához közel két aranyozott oroszlán ordított és csóválta a farkát, egy aranyozott fán pedig aranyozott madarak énekeltek. A fogadás közben a császár trónja a magasba látszott emelkedni s egyszerre csak más ruhában tünt fel a nélkül, hogy az átöltözködést észre lehetett volna venni. Valószinű, hogy kelet barbar népeinek követei nagy ámulattal szemlélték e csodás dolgokat, de nyugot barbárjai, mint Luitprandból látjuk, nevetségesnek találták, sőt megbotránkoztak a császári udvar üres pompáján, feszélyes szertartásain; hogy pedig a konstantinápolyi nép szemében e szinpadi fogások a császár személye iránti tiszteletet nem emelték s a császárság erejét nem gyarapították, arról a palotaforradalmak hosszú sora tanúskodik.

A császár környezetében részben udvari, részben kormányzati teendőkkel megbízott főhivatalnokok szigorúan megállapított rangsorozatban foglaltak helyet. A legkiválóbbak voltak: a pénzügy és a közigazgatás legfőbb vezetésével megbízott logothét, kinek felügyelete alatt a pénzügy és a közigazgatás különböző ágait a logothétok egész serege vezette. A nagy logothét volt egyszersmind a birodalom kanczellárja is. A császár udvartartására és az udvari szertartásokra a protovestiárius ügyelt fel. A hadsereg élén állott a nagy domesticus, a tengerészet élén a megaduc; az előbbinek helyettese volt a protostrator, az utóbbié a hajóhad nagy drungariusa. Együttesen e főhivatalnokok a főkamarással, a nagy primiciariussal, a császári tanácsot alkották. A császár, mint főbiró, e jogát a császári törvényszék által gyakorolta, hová a pereket a különböző alsó fokú törvényszékektől felebbezték. E törvényszékek elnöke maga a császár volt, helyettese az eparchos, a XI. század közepétől fogva pedig a császári palota rendőri felügyelője. A főváros igazságszolgáltatásának élén az eparchos állott. Az alsóbbfokú igazságszolgáltatást a praetorok törvényszékei végezték.


IV. Romanos császár és Eudoxia.
Byzanczi elefántcsont munka, a XI. századból. A párisi Nemzeti Könyvtárban.

A senatus, a császárság római hagyományának egészen 1453-ig, a birodalom bukásáig fenmaradt emléke, részint politikai, részint birói hatáskörrel volt felruházva. Összeállításának módját nem ismerjük: valószinű, hogy tagjait a császár a kormányzat különböző ágait vezető hivatalnokokból nevezte ki. VI. Leó császár megszüntette a senatus törvényhozói működését, de úgy látszik, hogy az egész birodalmat érdeklő fontos törvényeket a senatus ezután is megvitatta. E testület választotta a patriarchát, határozott egyházi kérdésekben, megerősítette a megválasztott császárt méltóságában s nem egyszer béke és háború fölött is határozott. Politikai bűnügyekben, összeesküvésekben mint biróság szerepelt, valamint saját tagjai fölött is ő maga hozott itéletet. A senatus birói hatásköre alá tartozott az egész senatori rend, e részben hivatalnoki, részben születési nemesség, hova a főhivatalnokokat, ezek utódait és a tartományi nemességet sorozták.

Mert jóllehet a császárok hatalmuk jól felfogott érdekében a latifundiumok kifejlődését meggátolni törekedtek, a nagybirtokos nemesi osztály keletkezését meg nem akadályozhatták. Hiában rendelte el VII. Constantinus császár 947-ben, hogy a nagybirtokosok a trónralépése óta szerzett kisbirtokokat régi tulajdonosaiknak kártalanítás nélkül visszaadni tartoznak, hasztalan tettek később II. Bazil és I. Elek (Alexios) hasonló szellemben intézkedéseket, a birodalom több tartományában, nevezetesen Kis-Ázsiában és Peloponnesusban, a kisbirtokok helyét a latifundiumok foglalták el. A nagybirtokosok vásár vagy erőszak útján megszerezték a szomszéd kisbirtokokat, vagy pedig a szomszédságukban lakó paraszt kis földbirtokosok fölött fenhatóságot kezdtek gyakorolni. Mindazon nagybirtokos nemesi családok, melyek később a birodalom sorsára döntő befolyást gyakoroltak – a Dukaszok, Komnenosok, Palaiologosok, Melissenosok stb. – már a macedon-dynastia alatt feltűnnek. Később, midőn a nyugoti népek érintkezése a keleti birodalommal mind sűrűbbé lett – a keresztes háborúk korában – e keleti nagybirtokos nemesek ép oly végzetesekké váltak a központi hatalomra, mint a nyugoti nagy hűbérurak. A lovagi szokásokkal együtt átvették a nyugatiaktól az önállóságra való törekvést, ezzel meglazították a birodalom részeinek eddigi szoros kapcsolatát a központhoz s ilyformán, ha nem idézték is elő, de megkönnyítették és siettették a birodalomnak a XIII. század elején bekövetkezett szétmállását.

A tartományok kormányzásának a VIII. században III. Leó és IV. Constantinus által megteremtett rendszere fennmaradt és tovább fejlődött a megadott irányban a macedon-dynastia alatt is. A régi Diocletianus-Constantinus-féle beosztás dioecesisekre, tartományokra s városokra bár névleg a VIII. századig fennmaradt, a megváltozott viszonyokhoz képest már ezen idő alatt lényeges változásokon ment át. A minden oldalról és csaknem szünet nélkül fenyegető invasiókkal szemben a katonai és polgári hatalom szétválasztása nem volt fenntartható s már Justinianus, hogy a katonai és polgári tisztviselők között minduntalan felmerülő összeütközéseknek elejét vegye, a fenyegetett határokon, nevezetesen a kis-ázsiai tartományokban a katonai és polgári hatalmat kivételesen egy kézben egyesítette. Utódai a birodalom szorult helyzetében, az arab támadások fenyegető hatása alatt, kénytelenek voltak a katonai érdeket minden más érdek fölé helyezni s mind több és több tartományban egyesíteni a katonai és polgári hatalmat. Az ekképen megindult átalakulást III. Leó fejezte be a birodalom teljes újjászervezése által.

A régi dioecesisek és tartományok helyett az egész birodalom thémákra osztatott fel. Ez lényegesen katonai jellegű felosztás volt. Mauritius császár óta a kelet-római hadseregben a legiókat themáknak nevezték s most ez elnevezés átment a tartományokra. A birodalom nagyon változó kiterjedése szerint változott a themák száma is, annyival inkább, mert gyakran a szükség szerint két, három themát is egyesítettek. Biborban-született Constantinus idejében számuk huszonkilenczre ment. Mindenik thema élén a stratégos állott, ki közvetlenül a császárnak volt alárendelve s ki az illető themának nemcsak katonai parancsnoka volt, hanem a közigazgatást is vezette. Alatta állottak a turmarchok, kik csapatvezérek és egyszersmind a thema egyes részeinek a turmáknak polgári kormányzói voltak. Mint önálló, szintén egyenesen a császártól függő polgári hivatalnok a strategos mellett a protonotarius állott. Rangban a protonotarius a strategos után következett, de hatáskörében emettől teljesen függetlenül működött. Ő kezelte a pénzügyeket; beszedte az adókat, gondoskodott a hadsereg élelmezéséről s olykor-olykor polgári ügyekben a thema főbirója is volt. Különben nem mindenik thema kormányzója viselte a strategos nevet. A II. Bazil által meghódított Bolgárországot, valamint Antiochiát és Edessát duxok kormányozták, kiket a kezökben egyesített nagyobb hatalomnál fogva nem alaptalanul a nyugoti határgrófokkal hasonlítottak össze. A themák földrajzi fekvése politikai és katonai fontossága szerint a strategosok különböző rangban állottak s nem egyenlő jövedelmet élveztek. Hivataloskodásuk tartalmát tisztán a császár szabta meg, ki tetszése szerint nevezte ki őket és mentette fel állásuktól. Voltak czímzetes strategosok is, oly themáknak kormányzói, melyek az ellenség kezeibe jutva megszüntek a birodalom tényleges alkotó részei lenni; de a melyeket nem szüntek meg a birodalomhoz tartozóknak tekinteni. Sicilia és Lombardia themái még a tizedik században is együtt említtetnek a birodalom többi themáival. Mert a császárság bármennyit veszített fényéből és hatalmából, igényeit egy perczre sem adta fel. A tizedik század császárai épúgy igényt tartanak a világuralomra, mint a régi római császárok s önmagukat tartják a Földközi-tenger mellett elterülő összes tartományok jogos birtokosainak.

És ez első tekintetre nevetségesnek látszó büszkeség nem alapult üres képzelődésen. Nemcsak műveltség tekintetében multa felül Konstantinápoly a Földközi-tenger mellékének összes városait, hanem diplomatiája és hadserege is páratlanul állottak. Annyi belső rázkódás és barbár invasio leküzdése után a görög császárság még a X. században is az akkori mivelt világ központja gyanánt tünik fel. Követeit, diplomatáit feltaláljuk mindenütt; a német császárok udvaránál, a Duna, Tisza síkjain tanyázó magyar vezéreknél, az oroszok és kazárok fejedelmeinél, a bagdadi és cordovai khalifák fényes palotáiban épúgy, mint a bessenyők sátraiban. A byzanczi követek ügyessége, mely főképen a barbár népek politikai és társadalmi viszonyainak helyes ismeretén alapult, a byzanczi arany és a byzanczi czivilisatió becses termékei csaknem mindenütt fényesen érvényesültek. Eszközökben a byzanczi diplomatia épen nem volt válogatós: a cselszövényt, hazugságot és árulást Konstantinápolyban a barbárokkal szemben mindig jogos fegyvereknek tekintették. Ez az a híres byzanczi diplomatia, melyet legelőször Velencze tanult el s mely aztán a renaissance korában Itáliából megtalálta az utat egész Európába.

A byzanczi politika, a mint diplomatiája segítségével Konstantinápoly körébe vonta az akkor ismert világot, úgy megadóztatta, nem pénzzel, hanem vérrel hadserege számára Európa és Ázsia legerőteljesebb népeit. A görög hadsereg csak részben volt nemzeti hadsereg és a nemzeti elem is, a birodalom megváltozott néprajzi viszonyainak megfelelőleg, csak elenyésző kis mérvben telt ki a görög nyelvű lakosságból. Az általános hadkötelezettség elve ismeretlen volt s a császárok, hogy a hadsereg számára ujonczokat szerezhessenek, a katonaosztály számára anyagi előnyöket igyekeztek biztosítani. A birodalom mindenik részében kisebb vagy nagyobb kiterjedésű földbirtokokat kihasítottak s egyesek vagy testületek által meg nem vásárolható katonai hűbérbirtokokká tették. E katonai hűbérek birtokosai hadi szolgálattal tartoztak, oly formán, mint a nyugot-európai vasallusok, de a birtokot nem örökíthették gyermekeikre, s egyenesen a császártól függtek. Hiányzott tehát a görög birodalomban a nyugot-európai hűbéri rendszer két jellemző vonása, a hűbérek örökölhetősége és a hűbér urak, meg vasallusok azon hierarchiája, mely nyugaton az ország fegyveres erejének igen nagy részét kivonta a király közvetlen rendelkezése alól. A katonai hűbérek számát biztosan nem tudjuk; a nagyobb themákban számuk 4000-re is felemelkedett. Mivel a görög elem, mint iparűző és kereskedő néposztály, főképen a városokban lakott, a katonai hűbéreket a vidéki nem görög nyelvű alattvalók, első sorban a szlávok, nyerték el, de mellettök nagy számmal találunk örményeket, arabokat, perzsákat és más néptől származó hűbéreseket is. A császárok e czélból nagy számmal telepítettek le a birodalom különböző részeiben harczias barbár törzseket, így pl. II. Justinianus szlávokat Kis-Ázsiába (687); Theophilos (829–842) törököket Macedoniába és perzsákat több európai themába. E themákba felosztott és a strategosok vezetése alatt álló rendes hadseregen kivül állott a császári testőrség, mely tisztán zsoldos és túlnyomólag idegenekből alakult hadosztály volt. Az akkor ismert világnak csaknem minden harczias nemzete képviselve volt e hadosztályban, a germán angolok és normannok mellett, Kelet-Európa és Elő-Ázsia különböző nemzetei: magyarok, kazárok, arabok és perzsák, kik közül nem egy magas rangra emelkedett.

A görög hadsereg, melynek létszámát egy arab író a X. században 120,000 emberre teszi, osztozott az e korbeli hadseregek általános bajában, a fegyelmezetlenségben. A vezérek egyenetlensége és a katonák zsákmányszomja nem egy vereségnek lett kútforrása. Ezzel szemben ki kell emelnünk, hogy a görög hadsereg ügyessége erősségek megvivásában és megvédelmezésében páratlanul állott. Hadi építészetökből később a keresztesek sokat eltanultak, de legfélelmesebb fegyveröknek, a görög-tűznek készítési módja, jól megőrzött titok maradt. A görög kormány államtitoknak tartotta s Biborbanszületett Constantinus hires könyvében A birodalom kormányzásáról hosszú tanácsokat ad, miként kell e titkot megőrizni s az idegeneket, kik készítési módját meg akarnák ismerni, udvariasan elutasítani.


Nikephoros Botaniates.
Johannes Chrysostomos (347–407) válogatott munkáinak a császár számára készült példányából.
A párisi Nemzeti Könyvtárban.

Világos, hogy a keleti császárság nem volt e korban még oly gyönge, mint a minőnek általánosan feltüntetni szokták. Magasabb civilisatiója és ebből eredő gazdagsága, ügyes diplomatiája és jól szervezett hadserege még mindig elsőrangú hatalommá tették a Földközi tenger mellékén. De a XI. század közepén a birodalom nagy válságon ment keresztül. A macedon dynastia kihalt, s míg egy új uralkodó család a trón birtokában megerősödött, oly gyakori trónváltozások történtek, melyek a birodalom erejét kifelé, épen azon válságos pillanatban, midőn keleten az iszlám a szeldzsuk törökök harcziasságából új erőt merített, megbénították.


IV. (Diogenes) Romanos ezüstpénze.
Az első oldalon Mária a gyermek Krisztussal M Q között. Körirata: HARQENE OI HOLUAINE folytatása a másik lapon: OS HAHIKE HANTA KATORQOI. A két oldal felirata egy hexametert teszen. Eredeti nagyság. A berlini kir. éremgyűjteményben.

Komnenos Izsák (1057–1059) az első császár e hires családból, ki a makedon dynastia utolsó tagjával, VI. Mihálylyal folytatott küzdelemben nyerte el a koronát, már két év mulva lemondott méltóságáról. Visszavonult egy kolostorba s húsz évkerült, mig a nagy tehetségekben oly gazdag Komnenos család a császári koronát véglegesen megszerezte. Mert Izsák nem családja, hanem ministere, a Dukasz családból származott X. Constantinus (1059–67) javára mondott le, ki a császári méltóság viselésére e nehéz időben képtelennek bizonyult. Hogy trónjának főtámaszait, az orosz varég testőröket, minél gazdagabban fizethesse, leszállította a határokon álló hadseregek létszámát, elhanyagolta a határszéli erődítéseket s ily formán megnyitotta az utat a barbároknak a birodalom belsejébe. Keleten a szeldzsukok Armenia egy részét foglalták el, északon a birodalom fontos végvára, Belgrád, rövid időre a magyarok kezébe került. Utóda Romanos Diogenes (1067–71) hasztalan igyekezett a birodalom ázsiai tartományait elözönlő szeldzsuk áramlatot feltartóztatni. Ő maga is fogságba esett, s midőn nehéz feltételek mellett szabadságát visszanyerte, felkelés tört ki ellene, melyben trónját és életét is veszítette. A trónt most Dukasz Constantinus legidősebb fia, VII. Mihály (1071–78) nyerte el, ki alatt a birodalom tovább haladt a végzetes lejtőn. Míg az uralkodásra teljesen képtelen császár rhetorikával foglalkozott és görög verseket faragott, azalatt kegyenczei, kik nevében kormányoztak, új adókkal igyekeztek nem az állam kincstárát, hanem saját zsebeiket megtölteni, a határokon pedig a zsold nélkül maradt, fegyelmezetlen hadseregek minden ponton vereséget szenvedtek. Nyugaton, Dél-Olaszországban a görög hatalom utolsó bástyája, Otrantó is a normannok hatalmába került, keleten a szeldzsukokkal szemben elveszett Kis-Ázsiának fele s a tehetetlen Mihály nem látott más módot a szeldzsuk veszedelem elhárítására, mint hogy az 1074-ben Szulejman emirrel kötött békében, az emir által kiállítandó segédcsapatok fejében, az elvesztett ázsiai tartományokat forma szerint is átengedte a törököknek. Az általános elégedetlenséget felhasználva Botaniates Nikephoros hadvezér 1078-ban megbuktatta Mihályt s III. Nikephoros név alatt elnyerte a koronát, (1078–81) de bár elődjénél több tehetséget fejtett ki, a birodalom zilált viszonyait rendezni ő sem volt képes. Mig ő a hadvezérek véget nem érő felkeléseivel küzködött, a délolaszországi normannok ravasz és nagyravágyó fejedelme, Guiscard Róbert, újra megkezdette a harczot a császárság ellen, most már a Balkán félszigeten, Epirusban, azon czéllal, hogy magát Konstantinápolyt is elfoglalja. Még nagyobb volt a baj keleten, hol a szeldzsukok az 1074-ki békét megszegve s a fellázadt görög vezérrel, Melissenossal szövetkezve, a Propontisig nyomultak előre s Kyzikos és Nicaea városokat is hatalmukba kerítették. A birodalmat a minden oldalról fenyegető bukástól Komnenos Alexios mentette meg, ki a hadsereg legkitünőbb tisztjeivel szövetkezve, egy hadsereg élén Konstantinápolyt ostrom alá fogta, bevette s Nikephorost lemondásra kényszerítve, a trónt elfoglalta (1081).


VII. Mihály aranypénze.
Körirata: † MICAHA L BAC J L(O LOˇKAC) A hátlapon Krisztus alakja IC XC között. Eredeti nagyság. A berlini királyi éremgyűjteményben.


Komnenos Alexios ólombullája a trón elfoglalása előtt.
Körirata: † KEROH QEIALEXIW SEBASTWKAI DOMESTIKW THS DˇSEWS TW KOMNHNW (Kúrie bohdei Dlexíw salastw caí dúsewV tw Komnhnw). A hátlapján St. Demetrios paizszsal és lándzsával. A felirat: O...S DH MH TRI (O agioV DhmhtVioV).


I. Alexios ólombullája.
Az első oldalon a császár, jobbjában labarum, baljában keresztes országalma.
Körirata: † ADEXIW DESPOTH TW KOMNHNW (˘Alexíw despóth tw Komnhnv). A hátlapon trónon az Üdvözítő, jobbját a szivére szorítja, baljában az evangelium. Felirat: IC. X =’IhsuV CrístoV.

Ezzel kezdődik a Komnenos család uralkodása. A forradalmak kora egyidőre véget ért s az új uralkodó család erőteljes császárjainak vezetése alatt a keleti császárság visszanyerte régi szívósságát, sőt – pillanatra bár – visszanyerni látszott rég elvesztett világuralmi állását is. Egyelőre azonban a birodalom nehéz sebekben szenvedett s Alexiosnak, bármily kitünő tehetségekkel volt megáldva, lehetetlennek látszott a birodalom minden pontján fenyegető veszélyt a maga erejével feltartóztatni. Nehéz küzdelmek után szövetkezve IV. Henrik császárral, megállította Guiscard Róbertet diadalmenetében a Balkán félszigeten s visszaszorította a merész és szerencsés kalandort Dél-Olaszországba. Megvédelmezte a birodalom északi határait is a bessenyők és kúnok rabló betörései ellen, de a keleti ellenséggel, a Kis-Ázsiában hatalomra vergődött szeldzsukokkal szemben nem boldogult. Nikomediát és Sinopét, e fontos kikötővárost, nem annyira fegyverrel, mint inkább ravasz diplomatiájával visszaszerezte ugyan, de nem birta megakadályozni, hogy a tengeren is erőre kapott törökök elfoglalták az Aegeai-tenger szigeteit és kikötővárosait. Lesbos, Samos és Rhodos egymásután török kézre kerültek s 1092-ben elbukott Smyrna is, Kis-Ázsia leggazdagabb városa.

Kis-Ázsia elveszett s világos volt, hogy a török hatalom megszilárdulása a Propontis és az Aegeai-tenger mellékén a byzanci birodalmat kelet felől századok óta fenyegető veszélyt állandóvá és közvetlenné tette. Kis-Ázsia visszaszerzése, az iszlám visszaszorítása életkérdéssé vált a görög császárságra s Alexios leküzdve a keleti és nyugoti keresztyénséget elválasztó ellenszenvet és ellentéteket, a nyugoti keresztyénség segítségeért folyamodott. A nyugoti viszonyok helyes ismeretéről tanuskodó ügyes politikával kérését nem a császárhoz, hanem a pápához intézte s bár megtörtént már a szakadás a keleti és nyugoti egyház között, a keresztyénség összetartozásának eszméje háttérbe szorította egyelőre a régi ellentéteket s megkezdődött a nyugati világ nagy támadása kelet népei ellen.