NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
V. KÖTET: A HŰBÉRISÉG ÉS A KERESZTES HADJÁRATOK KORA
III. RÉSZ. A PÁPASÁG ÉS A CSÁSZÁRSÁG KÜZDELME
XIX. A pápaság a hatalom tetőpontján. III. Incze           XXI. A császárság bukása

XX. FEJEZET.
Németország és Olaszország a XIII. század elején.

III. Incze halála után a vezető hatalom az európai keresztyénség fölött kiesett a pápaság kezéből. Incze utóda a pápai széken III. Honorius, kiváló administrator, ki mint bibornok a pápai kincstár szervezése körül nagy érdemeket szerzett, de nem államférfiú, nem volt képes folytatni III. Incze egyetemes politikáját. A bilincsekbe szorított császárság felszabadult s Incze gyámfia, a IV. Ottó párthivei által papkirálynak gúnyolt II. Frigyes személyében még egyszer kisérletet tett a császárság világuralmi eszméinek megvalósítására.

Mint ember és mint uralkodó II. Frigyes a középkor legérdekesebb és legkiválóbb alakjai közé tartozik. Csak törekvésének végczélja, a császárság egyetemes hatalma, teszi őt a középkori német császárok utódjává, minden egyébben különbözik tőlük és kortársaitól. Felvilágosult szelleme, míveltsége s kormányzati ügyessége az újkor emberének tüntetik fel. Siciliában nevelkedett, hol három különböző civilisatio, a nyugoti latin, a keleti görög és a déli arab érintkeztek és olvadtak össze és e három civilisatiónak hatása sugárzik ki látszólag annyi ellentmondó vonást feltüntető jelleméből. Ő az első középkori császár N. Károly óta, ki törvényhozó akart lenni s oly korban, midőn még mindenütt az erő uralkodott, törvény szerint akart kormányozni. Tiszta tudatában volt annak, hogy mint fejedelemnek nemcsak jogai, hanem kötelességei is vannak: «Nem a születés különbözteti meg az uralkodókat a, többi emberektől», ezek saját szavai, «hanem az erény, bölcseség és a lelki nagyság s a király csak akkor méltó czimére, ha kormányozni is tudja népeit». Barátja, sőt mívelője volt a költészetnek és bölcsészetnek s meleg pártolója a tudományoknak; vallási tekintetben türelmes, sőt talán hitetlen; barátja a mohammedánoknak, de míg Siciliában mohammedánokkal vette magát körül, addig Lombardiában és Németországban kegyetlenül üldözte az eretnekeket. A tudomány nemcsak értelmét fejlesztette, hanem erkölcseit is szelidítette, udvarias, szeretetreméltó, nemeslelkű uralkodónak tünik fel, ki felszabadította rabszolgáit, szabadon bocsátotta hadifoglyait; de a küzdelem válságos perczeiben képes volt oly kegyetlenségeket követni el, melyek Barbarossa Frigyes és VI. Henrik méltó utódává avatták. Mint jellemében, úgy politikájában és kormányzati elveiben is feltaláljuk az ellentéteket. Németországban megengedte, sőt elősegítette a hűbériség teljes kifejlődését, Olaszországban a hűbériség elnyomására törekedett s oly absolut királyi hatalmat szervezett, melynek párját a középkor történetében hasztalan keressük.


III. Honorius pápa bullája.
A felirat szerint balról szt. Pál, jobbról szt. Péter.

E feltünő ellentéteket Frigyes jellemében és politikájában megmagyarázza azon körülmény, hogy ő a fényes Hohenstaufen név viselője és a Hohenstaufen császárok nagyratörő politikájának örököse, hazájának nem Németországot, hanem Olaszországot tekintette. A német és olasz koronák egyesítése volt az alap, melyen a császárság egyetemes hatalmát felemelni szándékozott, de ha már atyja, VI. Henrik, a fősúlyt nagyravágyó tervei kivitelénél Olaszországra helyezte s királyi hatalmát első sorban öröklött országában, a siciliai királyságban igyekezett szilárd alapokra fektetni, Frigyest nemcsak politikai érdekek és számítások, hanem személyes hajlamai is Olaszországhoz kötötték. Siciliában nevekedett, míveltsége, izlése és szellemének iránya egyaránt olaszszá s a régi normann királyok örökösévé tették. E dél-olaszországi királyságban szeretett élni még akkor is, midőn már a német királyi és a római császári korona ékesítették homlokát s ezen öröklött országában, hol szabadon rendelkezhetett, fejtette ki államszervező tehetségét.

Midőn nagykorúvá lett s királysága vezetését személyesen kezeibe vette, az országot nagy zavarban találta. Az erős, csaknem absolut hatalmú királyság, melyet Guiscard Róbert utódai megteremtettek, a II. Vilmos halálát követő zavarokban s III. Incze gyámkormánya alatt sokat vesztett régi tekintélyéből. Siciliának, melyet Roger király ragadott volt ki az arabok kezéből, még sok arab származású és iszlám hitű lakosa volt, kik a normann királyok alatt hitükben nem háborgatva, a normann uralom és királyság megbízható támaszai voltak, de a kik a pápai kormány alatt üldözéstől tartva, minduntalan föllázadtak. III. Incze megigérte, hogy szokásaikat és kiváltságaikat tiszteletben tartja, de bár fegyverrel is erélyesen fellépett, teljesen lecsendesíteni őket nem volt képes. Frigyes 1221- és 1225-ben végképen megtörte ellentállásukat s egyrészüket Olaszország déli részeibe Lucera, majd Nocera vidékére telepítette le, s közülök toborzotta a keresztyén világot megbotránkoztató, de a szent-szék ellen igen jól felhasználható, vitéz és megbízható katonáit. Megfékezte az urakat is, kik minden alkalmat felhasználtak az erős királyi hatalom lerázására s a pápai gyámkormány alatt tényleg sokat visszanyertek régi önállóságukból; leverte és kegyetlen szigorral megbüntette a szabadságaikra féltékeny és önállóságra törő siciliai városok, Messina, Catana és Syracusa lázadását.


II. Frigyes császár oklevele a brémai dominikánusok részére.
A brémai állami levéltárban. – Eredeti nagysága 36×35 cm.

Ily előzmények után, a királyi hatalom korlátlanságát akadályozó elemek megtörése után adta ki 1231-ben Melfiben a siciliai királyság közigazgatására vonatkozó hires constitutióját. Ez volt az első kisérlet a középkori hűbéri rendszer fénykorában oly monarchikus kormány felállítására, mely korlátlan hatalommal rendelkezve, biztosítsa az ország belbékéjét s annak összes erejét a fejedelem kezében központosítsa. Nem a hűbérurak, s nem a városok kormányoznak, hanem a király hivatalnokai által. A hivatal nem hűbér, mint e korban általánosan; szorosan meg van határozva minden tisztviselőnek hatásköre, meg van szabva a hivatalnokok rangsora s szigorú ellenőrzés és rendőri intézkedések biztosították a központi kormányt, hogy a hivatalnokok kötelességüket pontosan teljesítik. A nemesek az előbbi királyok alatt a királyi uradalmakból nyert birtokaikat elveszítették, erődítéseik, melyeket II. Vilmos halála óta emeltek, lerontattak. Halálbüntetés fenyegette a közbéke megzavaróját, a nemes ember is gyilkosságért fejével lakolt, fegyvert csak a király szolgálatában álló egyének viselhettek. Birtokaikon az urak megtartották a polgári igazságszolgáltatást, de a büntető igazságszolgáltatást a király hivatalnokai vették kezökbe. Mint a nemesség, úgy a papság is elvesztette kiváltságos állását: egyházi törvényszékek csak házasságtörés esetében itélhettek világiak fölött, a király törvényszéke itélt a papok fölött is, s a papok is ép úgy fizettek adót, mint a világiak. Világos, hogy a dolgok ezen rendje nem volt összeegyeztethető az egyház akkori felfogásával s a szent-szék nem is késett az 1231-ki törvénykönyvet ismételten elitélni. Azonban Frigyes és munkatársai a siciliai királyság szervezésében, Jakab capuai érsek, és Vineai Péter nagy justitiarius nem törődtek a szent-szék tiltakozásával s az államfelséggel össze nem férő rendi kiváltságok eltörlése által megteremtették az európai országok hűbéres szervezetétől anynyira elütő siciliai hivatalnok államot. Ennek élén a király állott, kinek kezében központosult minden hatalom; egyedül és csakis ő hozhatott törvényeket. Alatta állott mint legfőbb felebbviteli törvényszék, a nagy justitiarius elnöklete alatt a magna curia és az adó, általában a királyi jövedelmi ügyekben, mint legfőbb pénzügyi hatóság, a magna curia rationum. A tartományokban a kamarások kezelték a pénzügyeket, a justitiariusok pedig az igazságszolgáltatást és a rendőri ügyeket alájok rendelt hivatalnokok segítségével.


II. Frigyes császár pénzei.

A legfőbb felügyeletet az összes hivatalnokok fölött a nagy justitiarius gyakorolta, ki e czélból a királyság kilencz tartományát évenkint beutazni tartozott. Ha tekintetbe veszszük, hogy az igazságszolgáltatás ingyenes és részrehajlatlan volt, továbbá, hogy az állam terheihez az ország minden lakója tartozott hozzájárulni és hogy az állam minden rend fölött állva az alattvalók életét és vagyonát egyformán védte, II. Frigyes siciliai királyságát e korban Európa minta-államának nevezhetjük. Csakhogy e képnek meg volt árnyoldala is. A közigazgatási, birói és katonai hatalom igen gyakori egyesítése egy ember kezében, minden rend és ellenőrzés mellett is nem egy esetben súlyos elnyomásra, valóságos zsarnokságra vezetett, mit még nehezebben elviselhetővé tett az alattvalókra azon körülmény, hogy Frigyes államrendezésében az ország vagyonának kihasználása irányadó, lehetne mondani fő-fő szempont volt. A nagy adók, a súlyos vámok és az állam számára fentartott gabonára, sóra, vasra, rézre és nyers selyemre kiterjedő kereskedelmi monopoliumok a királyi kincstárt megtöltötték ugyan, de az ország adózó képességét gyorsan kimerítették s hova-tovább az alattvalók súlyos zaklatására, az ország elszegényedésére és általános elégedetlenségre vezettek.

Nem volna teljes a kép, ha meg nem említenők Frigyes törekvéseit országa míveltségének emelésére. Nem méltatlanul nevezték őt az olasz renaissance előfutárjának, e czímet mint a tudományok kedvelője és a művészet pártolója egyiránt megérdemli. Ő maga is foglalkozott költészettel, még pedig nemcsak latin, hanem olasz nyelven is, e nyelveken kívül beszélte a német, franczia, görög és arab nyelvet s jártas volt a mennyiségtanban, természetrajzban, astronomiában és az astrologiában. A tudomány, a míveltség emelésében népe jóllétének egyik tényezőjét ismerte fel: tőle származnak e szép szavak, melyek a tizenharmadik századból oly különösen hangzanak: «Azt hisszük, hogy hasznos lesz ránk nézve, ha alattvalóinknak megadjuk az eszközöket a tanulhatásra; a tudomány képesebbé fogja őket tenni önmaguk kormányzására és az állam szolgálatára». Mindenütt iskolákat nyitott; a szegény tanulóknak ösztöndijakat adott s siciliai királysága számára, hol egy kortársa kifejezése szerint előtte kevés tanult ember volt, megalapította a nápolyi egyetemet (1224). Pártfogásába vette a salernói régi híres orvosi iskolát s elrendelte, hogy országában orvosi gyakorlatot csak az folytathat, ki Salernóban szerzett képesítést. Udvarába vonta a tudósokat, lefordíttatta Aristoteles műveit, melyeket a következő levél kiséretében küldött meg a bolognai egyetemnek: «A tudománynak együtt kell haladni a fegyverekkel és törvényekkel, hogy együtt indítsák vagy szabályozzák a szellemnek mozgalmát. Ifjúságunktól fogva szerettük a tudományt; ma is, midőn a királyság gondja ránk van bízva és az ügyek sokasága minden időnket lefoglalja, igyekezünk az állam ügyeitől szabadulni néhány pillanatra s ezeket az olvasásnak szentelni, hogy a lélek ébersége erősödjék a tudomány által, mert e kincs nélkül az ember nem használhatná fel méltóan életét. E czélból fordíttattuk le Aristoteles munkáit; de mivel a szellemi kincs élvezete nem kisebbedik az által, hogy többen részesülnek benne, mivel a tudomány megosztása annak nem kárára, hanem hasznára van, mert annál tartósabb, minél jobban el van terjedve, nem akarjuk fáradságunk gyümölcsét elzárni és azt gondoltuk, hogy csak akkor élvezhetjük igazán, ha másokat is részesítünk benne». Tudományszeretete magasan felül emelte kora vallásos előitéletén, udvarában szívesen látta és épúgy pártolta, mint a keresztyéneket, a mohammedán és zsidó tudósokat, összeköttetésben állott a spanyolországi, egyiptomi és afrikai arab tudósokkal. De az araboknak nemcsak tudományát, hanem erkölcsét is elsajátította; Luceriában valóságos háremet rendezett be s ágyasoknak és odaliszkoknak csapatja követte őt még hadjárataiban is.

Az ekként szervezett siciliai királyság erejével remélte Frigyes Olaszország fölött az uralmat biztosítani s ily módon a császárság világuralmi törekvésének biztos alapot szerezni. Mint a szent-szék pártfogoltja emelkedett fel, de mihelyt a német koronát elnyerte és III. Incze pápa elhalt, azonnal igyekezett lerázni a nagyravágyásának fékentartására a pápaság által rárakott bilincseket. Midőn III. Incze pápa őt a német trónra segítette volt, két igéretre kötelezte: először hogy keresztes hadjáratot fog viselni, másodszor, hogy a siciliai koronát nem fogja a császári koronával egyesíteni. Frigyes sem az egyik, sem a másik igéretet nem volt hajlandó teljesíteni. A keresztes hadjárat eszméje távol állott szellemétől s ha hatalma növelése szempontjából gondolt is egy keleti hadjáratra, arra uralkodása kezdetén, midőn állása Olaszországban és a német birodalomban egyiránt ingatag volt, az időpontot nem látta elérkezettnek. Arra pedig, hogy mint III. Inczének igérte volt, a siciliai koronát fiára, Henrikre ruházza, Incze halála után többé nem gondolt, ellenkezőleg mint császár akart Sicilia fölött uralkodni s Németországot szándékozott fiának, természetesen császári felsőségének fentartásával, átengedni. Ily módon a hatalom látszólagos megosztása mellett is ura lett volna Német- és Olaszországnak egyiránt. Terve kivitelére III. Incze utódjának, III. Honoriusnak gyönge jelleme kedvező kilátást nyujtott. III. Honoriusnak mindenekelőtt a keresztes hadjárat megvalósítása feküdt szivén s Frigyes ügyes politikával a keresztes hadjáratot ismételten elhalasztva s annak megvalósítását a német és olasz viszonyok rendezésétől téve függővé, végre csakugyan kierőszakolta a türelmetlen pápa beleegyezését a császári és siciliai koronák egyesítéséhez.

Mindjárt Incze pápa halála után fiát Henriket Németországba rendelte, sváb herczeggé nevezte ki (1216) s megkezdte a tárgyalásokat a német fejedelmekkel fia királylyá választása ügyében. Honorius pápa tiltakozott ugyan, de Frigyes azon ürügy alatt, hogy keresztes hadjárata tartamára törvényes helyettesítésről kell gondoskodnia, tovább folytatta a tárgyalásokat, sőt azon igérettel, hogy a Damiette ostromával elfoglalt keresztesek segítségére fog sietni, még nagyobb engedményeket csikart ki a gyönge Honoriustól. Az annyira óhajtott keresztes hadjárat érdekében a pápa megigérte, hogy Frigyest a keresztes hadjárat előtt császárrá koronázza s hajlandónak mutatkozott arra is, hogy Frigyest Incze pápának tett igérete ellenére a siciliai királyság birtokában megerősítse. A pápa gyöngesége által felbátorítva, Frigyes tovább haladt a megkezdett úton. A szent-szék beleegyezésének kikérése nélkül fiát Henriket német királylyá választatta (1220) s a pápának, ki e miatt szemrehányásokat tett, gúnyosan azt válaszolta, hogy fia megválasztatása tudtán kívül történt. Honorius mindig csak keletre gondolva, hol épen akkor a keresztyének ügye nagyon rosszúl állott, belenyugodott a már megtörtént s nagy küzdelem nélkül meg nem változtatható ténybe, annyival inkább, mert Frigyes a főczélt elérve, a mellékes kérdésekben a szent-székkel szemben engedékenynek mutatkozott. Németországból Olaszországba viszszatérve az annyit vitatott Mathild örökség ügyét a szent-szék kivánsága szerint intézte el s miután a pápa a császári koronát fejére tette (1220 november 22) és a siciliai királyság birtokában is megerősítette, a városok önkormányzatának rovására az egyházat nagy kiváltságokkal ruházta fel s ő, a szabad gondolkodó fejedelem, az arab és zsidó tudósok barátja, világi hatalmát az eretnekek üldözésére az egyház rendelkezésére bocsátotta.

De a pápát mindez nem elégítette ki. A keresztes hadjáratot sürgette, melyet a császár még mindig vonakodott megkezdeni. Sürgősebbnek találta siciliai királysága ügyeinek rendezését, hatalmának megszilárdítását az olasz félszigeten, mert nem mint a pápa szolgája, hanem mint nyugot uralkodója akart keleten megjelenni. Hogy keletet meghódítsa, hogy atyja VI. Henrik világuralmi terveinek örökébe léphessen, először is Itália ura akart lenni s erre az eszközt Siciliában az absolut királyi hatalom megteremtésében vélte feltalálni. Csakhogy ezalatt a keresztyéneket keleten csapás csapásra érte. Az 1217-ben Briennei János vezérlete alatt keletre vitorlázott keresztes hadsereg hosszas ostrom után elfoglalta Egyiptom kulcsát, Damiettet, de midőn innen Kairó felé előrenyomult, döntő vereséget szenvedett s 1221-ben Damiette ujra az egyiptomi szultán kezeibe került. A pápa e kudarczért a császárt okolta s átokkal fenyegette, de Frigyes szép szóval, fényes igéretekkel még két évi haladékot eszközölt ki (1223). A ferentinói találkozás alkalmával ünnepélyes igéretet tett, hogy 1225-ben megindítja a hadjáratot s hogy igéretének nagyobb nyomatékot kölcsönözzön, kötelezte magát, hogy nőül veszi a jeruzsálemi korona örökösnőjét, Brienne János jeruzsálemi király leányát, Izabellát. E két év is letelt, de a császár még mindig nem volt készen a hadjáratra. Tett ugyan előkészületeket, de ezek azt mutatták, hogy a tervezett hadjáratot nem a keresztyénség s mindenekelőtt nem a pápaság, hanem saját császári hatalma érdekében szándékozik megvalósítani. 1225-ben igérete szerint nőül vette Brienne János leányát s mitsem törődve apósa jogaival, felvette a jeruzsálemi király czímét s a gyönge Honoriustól a san-germanói szerződésben újabb két évi haladékot csikart ki azon feltétellel, hogy ha 1227-ben a hadjáratot meg nem indítja, minden további intézkedés nélkül átok alá esik.

E két évet Frigyes olaszországi hatalmának megszilárdítására akarta felhasználni. Mint Siciliában, Olaszországban is úr akart lenni s elhagyva az alázatos hangot a szent-székkel szemben, a pápa hatalma alatt álló városoktól, s nevezetesen Spoletótól, hadi szolgálatot követelt. A pápa feljajdult, hálátlansággal vádolta a császárt, de Frigyes ezzel nem törődve, tovább haladt a maga útján s Lombardiát is hatalma alá akarta vetni. Itt azonban ellentállásra bukkant. Milanó vezetése alatt 1226 tavaszán új lombard liga alakúlt s midőn Henrik király német csapatokat akart atyjához Olaszországba vezetni, állítólag a keresztes hadjáratra, mint azonban az olaszok nem alaptalanul gyanították, Lombardia leigázására, Verona lakosai az Alpokon átvezető szorosokat elzárták s a németeket visszatérésre kényszerítették. A hildesheimi püspök interdictummal, a császár pedig birodalmi átokkal sújtotta a fellázadt városokat, sőt Frigyes eddigi sikereiben elbizakodva, a pápát is fölszólította, hogy tekintélyével a lombard városokra kimondott itéletet szentesítse. De már ekkor a jámbor Honorius türelmének is vége szakadt. Megtagadta az átok szentesítését s elkeseredésében Frigyes kétszínű politikája miatt felújítani készült a szent-szék és a lombard városok régi szövetségét, midőn 1227 márczius 18-án elhalt.

A helyzet ezzel hirtelen megváltozott. A békeszerető Honoriust a pápai széken IX. Gergely követte, nyolczvan éves öreg ember, kit azonban az évek sem testi, sem lelki erejében meg nem gyöngítettek. Vasakarattal erős szenvedélyt, hajlíthatatlan jellemet és fiatal lelkesedést egyesített. Világos volt Frigyes előtt, hogy az új pápával a régi játékot folytatni nem lehet s miután a küzdelemre magát elég erősnek nem érezte, IX. Gergely erélyes felszólításának engedve, 1227 szeptember 8-án Brindisiben többnyire német keresztesekkel hajóra szállt. Általános meglepetésre néhány nap mulva visszatért, tudatva a pápával, hogy a hajón kitört ragályos betegség, melyet ő is megkapott s melynek többek között a fiatal Lajos thüringiai őrgróf, magyarországi Szt. Erzsébet férje is áldozatul esett, lehetetlenné tette útja folytatását. Bár Frigyes mentsége ezúttal jogosult volt, a pápa nem fogadta el s a san-germanói szerződésre hivatkozva, 1227 szept. 29-én Anagniban kimondotta az átkot. Viszont Frigyes visszavette a szent-széktől az anconai őrgrófságot és a Mathild-féle örökséget, igazoló nyilatkozatot bocsátott ki s ösztönzésére a római gibellinek a Frangipániak vezetése alatt fegyvert ragadtak érdekében s a pápát 1228 tavaszán Rómából kiűzték. A pápaság és császárság régi küzdelme ismét megkezdődött s Frigyes, érezve az európai közvélemény nagy fontosságát, mindent elkövetett, hogy azt megnyerje. Nem a pápa ellen, hanem keresztes hadjáratra készült. A pápa a keresztyénség ellenségének tüntette fel őt s Frigyes meg akarta mutatni a világnak, hogy ő az, a ki a keresztyénség érdekeit a pápaság nagyravágyása ellenére is védelmezi. Valóban annyi kétszínű játék után a császárt csak az menthette ki a közvélemény előtt, ha tettekkel bizonyítja be, hogy fogadalmát komolyan vette s a pápa igaztalanul járt el, midőn őt váratlan visszatérése miatt, mint a keresztyénség ellenségét átokkal sújtotta. Viszont a pápa mindent elkövetett, hogy az eddig annyira sürgetett keresztes hadjáratot lehetetlenné tegye. Hová, lesz a szent-szék tekintélye, ha a kiátkozott császár vezeti a keresztyénség szent háborúját? Eltiltotta tehát a keresztes hadjáratot, feloldozta a kereszteseket fogadalmuk alól s a keleti keresztyéneknek, nevezetesen a lovagrendeknek szigorúan megtiltotta, hogy a kiátkozott császárt vállalatában bármi módon támogassák.


Királyi viselet a XIII. században.
Üvegfestmény a kölni dóm szentélyének egyik ablakán.


Püspöki dísz.
A XIII. század elejéről való festmény a worm dómban.

A császár mindezekkel nem törődve, 1228 nyarán másodszor is hajóra szállt s ezúttal csakugyan elérte a szent földet. Kétségtelen, hogy nem lelkesítette őt Bouillon Gottfriednek vallásos szelleme, nem égett a vágytól, hogy kardját a hitetlenekével összemérje, de az általános politikai helyzet, első sorban a szent-székkel kitört viszálya, égetően parancsolta, hogy a keresztyénség érdekében hadjárata eredményt mutasson fel. Elhagyatva, sőt üldöztetve a pápától, kinek haragja a tengeren túl is követte, megfosztva a keleti keresztyének támogatásától, nem sok reménye maradt arra, hogy a szentföldet fegyverrel szerezze vissza, de a mit fegyverrel el nem érhetett, elérte ügyes alkudozásokkal. Alkamel egyiptomi szultán 1229 februárban tíz évi fegyverszünetre lépett s visszaadta a keresztyéneknek Sidont, Jeruzsálemet, Bethlehemet és Nazarethet, a köztük fekvő helységekkel egyetemben azon feltétellel, hogy a mohammedánok a jeruzsálemi két mecsetet szabadon látogathassák. Oly eredmény volt ez, minőt a keresztyének az első keresztes hadjárat óta nem mutathattak fel s bár a szent-szék buzgó hívei, így a jeruzsálemi patriarcha, megtámadták a szerződést, a keresztyén világ közvéleménye a császár mellett állott s Salza Hermann, a német lovagrend nagymestere, a pápához intézett levelében nem habozott kijelenteni, hogy Frigyes még kedvezőbb feltételeket eszközölhetett volna ki, ha a mohammedánoknak nem lett volna tudomásuk a pápaság és a császárság között kitört viszályról. A pápai pártot azonban a kiátkozott császár által kivívott eredmény még jobban elkeserítette s midőn Frigyes 1229 márczius 18-án a szent sír templomában a jeruzsálemi koronát fejére tette, a caesareai érsek a jeruzsálemi patriarcha megbízásából az összes szent helyeket interdictummal sújtotta.

De a pápa nem elégedett meg azzal, hogy a császár elé keleten akadályokat gördített, hanem a keresztyén világ megbotránkozására, míg Frigyes keleten a keresztyénség érdekeiért fáradozott, nyugaton Olaszországban és Németországban nyilt küzdelmet kezdett ellene. Németországban a szent-szék hű katonái, a dominikánusok izgattak a császár ellen, de Lajos bajor herczeg gyorsan elfojtott lázadási kísérletét leszámítva, eredménytelenül; Olaszországban pedig Brienne János czímzetes jeruzsálemi király és két bibornok vezetése alatt egy pápai zsoldos hadsereg tört be Apuliába, hogy a függetlenségre törekvő siciliai főurak segélyével a Hohenstaufen-család uralmának véget vessen. Azonban Frigyes megjelenése Olaszországban 1229 júniusban gyorsan véget vetett a pápa által megindított mozgalomnak s midőn a császár az Apuliából kiűzött pápai hadsereget nyomon követve az egyházi államot kezdte pusztítani, IX. Gergely képtelen lévén ellent állani, megkezdte a béketárgyalásokat, melyek Salza Hermann közvetítésével 1230 augusztusban a san-germanói békére vezettek. Frigyes bűnbocsánatot adott mindazon alattvalóinak, kik a pápa pártján állottak, megigérte az anconai határgrófságban és a spoletói herczegségben elfoglalt várak és városok visszaadását s a sziczilai papságnak fontos kiváltságokat, nevezetesen adómentességet biztosított. Viszont a pápa feloldotta a császárt az átok alól (1230 aug. 28.). A békekötést a két ellenfél anagnii személyes találkozása erősítette meg, hanem az itt váltott barátságos nyilatkozatok is csak elleplezték, de el nem enyésztették azon elvi ellentéteket, melyek a pápa és császár jelleme által kiélesítve, néhány év leteltével a két hatalom között engesztelhetetlen, halálos küzdelemre vezettek.


II. Frigyesnek, mint jeruzsálemi királynak pecsétje.
Körirata: † FRIDERICVS DI GRA IMPERATOR ROMANORV SEMP. AVGVSTV. A mezőben: REX – IERLM.

A san-germanói békekötést követő öt év II. Frigyes uralkodásának fényes korszaka. Ez időre esik a siciliai királyság fennebb vázolt szervezése; ez időben fejtette ki Frigyes e korban páratlanul álló uralkodói tehetségét, melynek azonban Németország hasznát épen nem látta. Frigyes politikájában – mint már említettük – Németország alárendelt szerepet játszott. Azon meggyőződésben, hogy a császárság hatalma Olaszországban gyökeredzik s a római császárság fénye és dicsősége csak olasz földön emelhető fel, minden tehetségét, összes törekvését olaszországi hatalmának emelésére fordította. Németországban mindenekelőtt nyugalmat óhajtott, hogy olasz tervei kivitelében esetleg német bonyodalmak meg ne zavarják s a fejedelmek részéről önkényt kiállított hadiilletéken kívül a német birodalomból más hasznot húzni, úgy látszik, nem is igen remélt. Tovább haladt a már atyja, VI. Henrik által kijelölt úton s trónralépésének pillanatától kezdve következetesen előmozdította a német birodalom lassú átalakulását külsőleg egymással a császári méltóság által lazán összetartott, belügyeikben önálló egyházi és világi fejedelemségekre. Mindjárt uralkodása kezdetén, hogy fiának, Henriknek megválasztatását római királylyá keresztül vigye, az egyházi fejedelmeket a frankfurti birodalmi gyűlésen (1220 ápril) felruházta azon nagyjelentőségű kiváltságokkal, melyek a német egyházi fejedelmek tartományi felségének (Landeshoheit) alapját megvetették. Kimondotta, hogy a püspöki területen a püspök engedelme nélkül senki várost, falut vagy várat nem alapíthat, senki vámot nem szedhet, pénzt nem verethet s mindazon városokban, melyek püspöki székhelyek voltak, lemondott a királyi hatalom érvényesítéséről. Ez által megteremtette az egyházi területek katonai és pénzügyi önállóságát s ugyanakkor a fejedelmek és városok között folyó küzdelemben a királyság érdekeinek feláldozásával a fejedelmek mellett foglalt állást.


Egy pápa alakja a XIII. századból.
Szobor a chartresi dómban.

A mit az egyházi fejedelmek 1220-ban megkaptak, néhány évvel későbben elnyerték a világi fejedelmek is. Midőn Frigyes 1220-ban fiát, Henriket, Németország királyává választatta, a német ügyek vezetését fia kiskorúsága alatt mint gubernatorra, Engelbert kölni érsekre bizta. Az erélyes kölni érsek, «az egyház oszlopa, a birodalom aegise», megfelelt Frigyes várakozásának; erélye, erkölcsi befolyása és ügyessége által fentartotta a nyugalmat, de midőn 1225-ben orgyilkosságnak esett áldozatul, megkezdődött az anarchia. «Mint Izraelben, midőn nem volt király, – mondja egy egykorú író – mindenki azt csinálta, a mi neki tetszett.» Frigyes, hogy Németországban a nyugalmat helyreállítsa s így Olaszországban szabad kezet nyerjen, tovább haladt a megkezdett úton: különböző kiváltságokkal igyekezett a fejedelmek hűségét biztosítani s a tartományi felséget lassanként a világi fejedelmekre is kiterjesztette. Ide vonatkozó rendeletei közül legfontosabb az 1231-iki (Statutum in favorem principum ecclesiasticorum et mundanorum), melyben kimondotta, hogy a fejedelmek rovására nem fog új városokat alapítani, a birodalmi városoknak megtiltotta, hogy törvénykezési jogukat területükön kívül kiterjeszszék; városi egyleteket, szövetkezeteket a király csak a fejedelmek beleegyezésével, a fejedelmek csak a király beleegyezésével állíthatnak fel vagy tűrhetnek meg, a királyi városoknak nem szabad a fejedelmek, nemesek és az egyházak embereit befogadni. Kimondotta, hogy «mindenik fejedelem zavar nélkül élvezze azon szabadságokat, törvénykezést, grófságokat és századokat, melyek saját tulajdonát teszik vagy hűbér gyanánt reá ruháztattak.» «Mindenik egyházi és világi fejedelem akár a birodalom, akár a maga érdekében, megerősítheti városát falakkal, árkokkal vagy bármi más módon.» Világosan ki van fejezve e statutumban a nagy ellentét a városi és territoriális fejlődés, a polgári elem és a fejedelmi hatalom között, valamint az is, hogy a királyság a fejedelmek részére állott s így független állását a pártok fölött, más szóval hatalmának lényegét elveszítette.

Frigyes politikája fiát, Henriket nem elégítette ki. A német ügyek élére állítva, távol Olaszországtól s atyja nagy terveitől, az ifjú király egészen más szemmel nézte a birodalmi viszonyok fejlődését. Természetes törekvése volt, hogy a királyi hatalmat emelje, mit csak úgy érhetett el, ha a fejedelmek ellen ezek természetes ellenségeire, a városokra és a nemességre támaszkodott. Ezek voltak a régi német királyok, sőt még Barbarossa Frigyes szövetségesei is, de az a hatalmas harczias nemesség, melyből egykor I. Frigyes hadvezéreit és tisztviselőit választotta, nagyon aláhanyatlott; I. Frigyes halála óta politikai jelentőségét elveszítve, a ministerialisok osztálya az alsó nemességgel kezdett összeolvadni s elveszítve az érzéket a birodalom érdekei iránt, a maga particularis érdekeit hajhászta. E szövetség nem volt és nem lehetett elég erős, hogy a fejedelmek hatalmasan fölemelkedő erejét megtörje s nem volt nehéz előre látni, hogy az atya és fiú között elkerülhetlenné vált összeütközésben melyik fél lesz a győztes.

Frigyes és fia között az ellentétek már 1229-ben kezdtek nyilvánulni. Engelbert kölni érsek halála után Frigyes a német ügyek vezetését Lipót osztrák herczegre, majd Lajos bajor herczegre bízta, de Henrik a világi és egyházi fejedelmek nagy hatalmában a királyság veszedelmét látván, 1229-ben a bajor herczeget lerázta nyakáról s a városokra és ministerialisokra támaszkodva, önállóan kezdett uralkodni. A császár aggodalommal látta a fia által kezdeményezett új politikai irányt s hogy a német fejedelmek segítségét olasz terveire biztosítsa, fia politikájával ellentétben még jobban emelte a fejedelmek hatalmát. Az 1232-iki ravennai birodalmi gyűlésen az összes városi szabadságokat megsemmisítette. Kijelentette, hogy a városok önkormányzata csak a városok urainak beleegyezésével jogosult, s a városi regaliákat és a városok kormányzatát visszaadta a régi birtokosoknak. Henrik nem érzett elég erőt magában, hogy atyjával és a fejedelmekkel daczoljon. 1232 tavaszán Aquilejában atyja előtt bocsánatot kért és engedelmességet igért, de alig hogy Németországba visszatért, újra felvette régi terveit s most már külföldi segítséggel akarta azokat megvalósítani. Azonban sem a IX. Lajos franczia királylyal folytatott tárgyalások, sem a lombard városokkal 1234-ben tíz évre megkötött szövetség nem menthették meg a bukástól. A császár fia üzelmeiről idejében értesülve, a franczia szövetség ellensúlyozására az angol királylyal lépett szövetségre s ez által a maga pártjára vonta az angolokkal rokonszenvező, eddig ingadozó alsó-rajnai püspököket is. A világi fejedelmekre biztosan számíthatott s midőn 1235-ben Németországban megjelent, a mindenkitől elhagyatott Henrik kénytelen volt meghódolni. Frigyes, miután az angol szövetség megerősítésére Wormsban nagy fénynyel megtartotta menyegzőjét Henrik angol király hugával, Izabellával, fiát, Henriket méltóságától megfosztotta s mint foglyot Aquilába küldötte, hol a szerencsétlen herczeg hét évi fogság után 1242-ben elhalt.

Henrikkel együtt elbukott Németországban az utolsó rend is, mely egy erős központi hatalom felállításában a királyságot támogatni kész lett volna. A ministerialisok rendje teljesen elvesztette régi jelentőségét, összeolvadt az alsó nemességgel s a király kezéből kiesett az utolsó eszköz, mely által közvetlenül befolyhatott a birodalom kormányzására. Nem maradt egyéb hátra, mint a királyság még mindig jelentős erkölcsi tekintélyével, a fejedelmek jóakaratával és egy legfelső birodalmi törvényszék felállításával biztosítani annyira, a mennyire lehet, a birodalom belbékéjét. Ennél többet Frigyes nem is akart s hogy e czélját elérje, 1235-ben megtette a szükséges lépéseket. A Mainzban tartott birodalmi gyűlésen általános belbékét hirdetett ki, a magánháborút eltiltotta s birodalmi főtörvényszéket állított fel, melynek hatásköre, a fejedelmek személyét és érdekeit kivéve, minden más ügyre kiterjedt. Másfelől megerősítette a fejedelmeknek már előbb adományozott nagy kiváltságokat. A városok önkormányzatára vonatkozó régibb szigorú tilalmat ugyan nem újította meg, de a püspöki városokat újra a főpapok hatósága alá helyezte. A fejedelmek megtartották a már megszerzett regaliákat: igazságszolgáltatást, pénzverést, vámszedést stb. Frigyes, csakhogy olasz tervei kivitelében a német ügyek ne háborgassák, legalább hallgatagon elismerte az urak bitorlását. «Ez volt – mondja egy modern német történetíró – a vég kezdete.»

A központi hatalom gyöngülése aláásta a birodalom tekintélyét és erejét az általános európai politikában, de a német elem régi terjeszkedésének útját északkelet felé nem vágta el. Mióta az összeköttetés Olaszországgal a birodalom súlypontját északról délre vonta, az északnémet fejedelmek vették át az első szász királyok politikáját s terjesztették tovább a német hatalmat észak és kelet felé. Ez irányban a német nemzet tevékenysége egy perczig sem szünetelt s a XI. és XII. században elért nagy eredmények a XIII. században nemcsak megmaradtak, hanem újakkal is gyarapodtak. Magának II. Frigyesnek ép oly kevés érzéke volt ez északkeleti politika iránt, mint legtöbb elődjének s hogy nyugalmat szerezzen az északi határokon és II. Valdemár dán király szövetségét biztosítsa, 1214-ben az Elbe jobb partját átengedte a dánoknak. Holstein, Ratzeburg, Schwerin és Lübeck dán befolyás és felsőség alá kerültek; a németek ismét kiszorultak a Balti tenger mellékéről. De a császár által feláldozott északnémet fejedelmek csupán a magok erejére utalva is tovább folytatták a küzdelmet. 1223-ban Schwerin Henrik gróf fogságba ejtette Valdemár dán királyt fiával együtt s e csapásra az Eidertől délre lakó németek, fejedelmek és városok siettek lerázni a dán felsőséget. Salza Hermann közvetítésével Valdemár egy év múlva 1224 juliusban visszanyerte szabadságát, de kénytelen volt nagy váltságdíj fizetésén kívül összes hódításairól az Eidertől délre lemondani és a német királyt hűbérurának ismerni el. Mint már annyiszor előbb és utóbb, a pápa felmentette a dán királyt a rákényszerített szerződés megtartása alól; Valdemár újra fegyverhez nyúlt, de a bornhövedei ütközet (1227) véget vetett reményeinek. Észak-Németország fejedelmei, nemesei és polgárai egyesült erővel döntő győzelmet vívtak ki a dánok fölött s ezzel megkezdődött Lübeck fénykora és a német elem ellenállhatlan terjeszkedése a Keleti-tenger mellékén. Pomerania szláv fejedelmei, Barnim és Vratiszláv, hosszas küzdelem után kénytelenek voltak birtokaik egy részét Brandenburgnak átengedni, a megmaradt rész fölött pedig a brandenburgi őrgrófok felsőségét elismerni. 1232-ben János és Ottó őrgrófok Teltow vidékét ragadták ki a lengyelek kezéből, azt a vidéket, melyen a mai német birodalom fővárosa, Berlin emelkedett fel s már 1250-ben a brandenburgi őrgrófok birtoka az Oderáig terjedt. 1252-ben kapja az Odera melletti Frankfurt nagy szabadságlevelét János őrgróftól. Mint Medve Albert és Oroszlán Henrik, a brandenburgi őrgrófok a hódítást a germanisatióval kötötték össze. A Németország nyugoti részeiből behívott német gyarmatosok elözönlötték a szlávoktól elhódított területeket, virágzó falvakat, első sorban pedig városokat alapítottak, mindinkább visszaszorították a régi szláv lakosságot, mely nagy részében lassanként feladva nyelvét, a német elembe olvadt.

Már ekkor a német elem megvetette lábát a Visztula mellékén is. 1200-ban Albert rigai püspök Livland, Kurland és Esztland megtérítésére egy új lovagrendet, a kardrendet alapította s míg a lovagrend vitézei e távol vidékeken terjesztették a keresztyénséget, a német befolyást és míveltséget, azalatt a német lovagrend a német határon Poroszországban alapított egy új német államot. Lengyelország, Brandenburg és Pomerania közé beékelve, a szláv poroszok a lengyelek minden erőfeszítései mellett is megőrizték régi pogány vallásukat és függetlenségöket, sőt felhasználva a lengyel állam megoszlását és gyöngülését, 1224-ben elárasztották és iszonyúan elpusztították Lengyelország északi vidékeit. Konrad mazoviai lengyel herczeg ekkor Salza Hermannhoz, a német lovagrend nagymesteréhez fordult segítségért s felajánlotta birtokul a lovagrendnek Kulm vidékét. Frigyes császár 1226-ban megerősítette a lengyel herczeg adományát, sőt a rendnek adományozta mindazt a földet, mit a lovagok a porosz földön meg fognak hódítani. Miután IX. Gergely és IV. Ineze pápák (1234. és 1244-ben) szintén megerősítették a lengyel herczeg és a császár adományát és a lovagrend birtokát a szent-szék hűbérének nyilvánították, a lovagok megkezdték azt a harczot, mely félszázadig tartó szünetlen és kegyetlen küzdelem után a német lovagrend porosz államának megalapítására vezetett. Mint Brandenburgban, úgy itt is virágzó városok (Thorn, Kulm, Marienburg) alapítása, német gyarmatosok tömeges betelepítése s a régi szláv és litván lakosság kegyetlen kiirtása biztosították a német elem számára a karddal elfoglalt föld békés birtokát.


Konrád mazoviai herczeg pecsétje.