XXI. FEJEZET.
A pápaság és császárság harmadik küzdelme. A császárság bukása.

Mint a wormsi és velenczei békekötések, úgy a san-germanói béke sem hozta meg az állandó egyetértést a pápaság és császárság között. Hiába irta Frigyes az anagnii találkozás után, hogy «a pápaságot és a császárságot csak a nyelv választja el; lényegben egy testet tesznek, melynek elve Istenben van. Megoszlásuk maga után vonná a keresztyén vallás romlását. Két kard van ugyan, de csak egy egyház, egyetlen keresztyénség… Távol áll tőlünk a gondolat, hogy ezt az egységet, ezt az egyetértést az atya és fiai között valaha megtörjük. Ellenkezőleg azt hisszük és nyilvánosan valljuk szívünk egész őszinteségével, hogy mi ketten csak egyet teszünk.»

Nincs okunk kétségbe vonni Frigyes őszinteségét, különösen ha olvassuk IX. Gergely pápának ugyanekkor tett hasonló szellemű nyilatkozatait. Csakhogy az elvek erősebbek voltak, mint az emberek pillanatnyi jóakarata. A pápaság és császárság mint egyenrangú hatalmak meg nem állhattak egymás mellett s mihelyt Frigyes kisérletet tett, hogy névleges császári hatalmát Közép- és Felső-Olaszországban valósággá tegye, a pápaság legéletbevágóbb érdekeit támadta meg. A küzdelem kitörése e percztől fogva elkerülhetetlenné vált.

A siciliai királyság szervezése és a német birodalom ügyeinek rendezése után Frigyes elérkezettnek találta az időt nagy tervének keresztülvitelére, az egyetemes jelentőségű császárságnak megteremtésére. Siciliai királyságával feltétlenül rendelkezett, Németországban pedig az igényeikben kielégített fejedelmek támogatására számíthatott. Az első megadta a szükséges pénzt, a másodiktól remélhette a katonai erőt s ezen eszközökkel akart Lombardiában époly korlátlan hatalmat szerezni, mint a minővel Siciliában már rendelkezett. Egész Olaszország birtoka biztosítani látszott az uralmat Róma, a pápaság és az egész keresztyénség fölött.

La Falconara normann vár Siciliában, a XIII. században.

Az udvari kápolna, Capella Palatina, a normann királyok palermói palotájában (1129–1140).

Frigyes és a lombard városok kezdettől fogva ellenségesen állottak egymással szemben. A szabadságukra büszke és féltékeny olasz városok korán felismerték, hogy a Siciliában korlátlan hatalmat teremtő, Németországban a fejedelmek pártján álló császár mindig és mindenütt a városi szabadság ellensége s bizalmatlanságukat a császár iránt a san-germanói békekötés sem enyésztette el. Már 1231-ben elzárták az Alpok szorosait a császár által Ravennába hívott német fejedelmek előtt s egy évvel később 1232-ben Bolognában megujították régi szövetségüket mindazok ellen, kik meg akarnák sérteni jogaikat, vagy erőszakkal területükre akarnának nyomulni. Egyszersmind felszólították a pápát, meg ne engedje a császárnak, hogy hadsereggel lépjen Lombardiába, mert ez a konstanczi béke megszegését jelentené. Erre Frigyes ugyanezen évben a kegyetlen ravennai eretnek-rendelettel válaszolt, melylyel részint a lombard városokat akarta sújtani, részint a közeledést a pápa és az eretnekeket védő lombard városok között lehetetlenné tenni. A császár nagy hatalma arra birta a lombard városokat, hogy szövetségüket szélesebb körre terjeszszék ki. Közép-Olaszország mindazon városait, melyekben a municipalis élet erősebben kifejlődött: Firenzét, Orvietót, Viterbót, Assisit, Perugiát szintén belevonták a ligába, 1234-ben pedig Henrik német királylyal léptek szövetségre. Frigyes fiának, Henriknek letétele és a német ügyek rendezése után, egészen nagyatyja, Barbarossa Frigyes szellemében járva el, eltiltotta a városok szövetkezését s visszakövetelte a regaliákat. A lombard városok e követelést hadizenet gyanánt fogták fel s Közép-Olaszország városaival együtt ellentállásra készültek. Cremona, Bergamo, Parma, Reggio, Modena és Verona kivételével Észak- és Közép-Olaszország városai egy nagy ligában egyesültek (Societas Lombardiae, Marchiae et Romagnae). Viszont Frigyes német csapatokat vont maga mellé s német és saracén katonái élén Cortenuova mellett döntő győzelmet aratott a városok fölött (1237 november 27.). Milano, Alessandria, Brescia és Piacenza kivételével egész Lombardia Frigyes kezébe került, ki Felső-Olaszország rendezését a siciliai korlátlan monarchia szellemében azonnal megkezdette.

II. Frigyes császár arany bullája 1237-ből.
Körirata: FRIDERIC DI GRA ROMANOR. IMPATOR ET SEP. AVGV. A mezőben: ST REX IERLEM ET SICILIE. – A másik oldalon: ROMA CAPVT MVNDI REGIT ORBIS FRENA ROTVNDI.

A cortenuovai csapás azonban nemcsak a lombard városokat sújtotta, hanem a szent-szék hatalmi állásának alapját is megingatta. Ismét előállott VI. Henriknek a pápaságra oly szomorú kora. Észak- és Dél-Olaszországnak egyesülése egy absolut hatalommal uralkodó császár kezében az egyházi állam és a szent-szék függetlenségének végső veszedelmét jelentette. A győzelmében elbizakodott császár félretette az eddigi kiméletet a szent-szék iránt. Fölelevenítette a császárság régi igényeit Romagnára s mitsem törődve a szent-szék régi igényeivel, Szardiniát természetes fiának, Enziónak adományozta. IX. Gergely nem habozott a lombard városok segítségére sietni. Már a cortenuovai ütközet előtt kijelentette, hogy nem türheti a védelme alatt álló lombard városok ellen intézett támadásokat, a cortenuovai ütközet után pedig nyiltan szervezni kezdte az ellentállást a császár ellen. Közvetítésére Velencze és Genua Rómában kilencz évre szövetséget kötöttek a császár ellen (1238 nov. 30), oly feltétellel, hogy a szent-szék beleegyezése nélkül a császárral semmiféle szerződésre nem lépnek. A nyilt hadizenet 1239 márczius 24-én következett be, midőn a pápa ünnepélyesen kimondotta az átkot Frigyesre.

Ezzel megkezdődött a nagy küzdelem utolsó felvonása oly szenvedélyességgel, semmi eszköztől vissza nem riadó elkeseredéssel, melyhez hasonlóval a történetben ritkán találkozunk. Gergely a kiközösítés formulájában Frigyest halála napján kiszolgáltatta a sátánnak, összes alattvalóit fölmentette a hűségeskű alól, s megtiltotta, hogy neki engedelmeskedjenek. Egyszersmind Antikrisztusnak nevezte a császárt és a legirtózatosabb vádakat emelte ellene. «Egy vadállat támadt fel a tenger mélyéből – írta Frigyesről – medvelábakkal, oroszlánszájjal és leopárdtagokkal. Szüntelen átkozza Isten nevét; egyforma dühvel támadja az Úr szentélyét és a szenteket, kik az egekben laknak… Készek vagyunk bebizonyítani, hogy e dögvészes király nyiltan állította, hogy a világon három főcsaló volt, t. i. Jézus Krisztus, Mózes és Mohammed, hogy kettő közülök dicsteljesen halt meg, míg Jézus Krisztust egy keresztre akasztották fel. Sőt azt merte állítani, hogy csak az ostobák hihetik, hogy egy Isten, a mindenség teremtője, egy szűztől születhetett.» stb. E vádakat a szentszék buzgó katonái, a kolduló szerzetesek, mindenfelé elterjesztették s minden városban és faluban hirdették a szent háborút a császár ellen. Viszont Frigyes a pápa itéletétől az Isten itéletére hivatkozott, ki majd itélni fog közte, az ő lovagja, és a pápa, az ő helytartója között és a keresztyén fejedelmekhez intézett iratában a pápát a királyok közös ellenségének tüntette fel. «A pápa – így szóllott – telhetetlen nagyravágyásában nem kevesebbre törekszik, mint hogy az összes királyságok fölött uralkodjék… Ha a római császárt, ki ellen első csapását intézi, összezúzta, könnyű lesz megalázni a többi királyokat és fejedelmeket. Felhivjuk tehát a ti támogatástokat, a végből, hogy a világ tudja meg, hogy közös becsületünk forog kérdésben, valahányszor egy világi fejedelem megtámadtatik… A római pápák kevélysége és nagyravágyása okozza mindazon bajokat, melyek a keresztyénséget sújtják, csakis akkor lesz béke, csak akkor lesz a keresztyénség igazán erős, mikor a pápa megszünik a világi ügyekbe avatkozni, hogy az Üdvözítő által kijelölt úton a lelkek üdvével foglalkozzék.»

Mindkét fél tehát a közvéleményre hivatkozott s egyelőre minden attól függött, melyiknek sikerül a közvéleményt a maga részére hódítani. Olaszországban, hol a szent-szék ügye a városok szabadságával szorosan összeforrott, a polgárság nagy tömege a szent-szék mellett állott; de Németországban, hol IX. Gergely VII. Gergely politikáját felújítva, a német nemzetet a császár ellen felizgatni törekedett, a pápai átok egyelőre kevés visszhangra talált. Beham Albert passaui kanonok, a pápa legatusa, hasztalan igyekezett a fejedelmeket a császár pártjáról elvonni. A világi fejedelmek közül a bajor és osztrák herczegek, meg a cseh király egy ideig ingadoztak, de az egyházi fejedelmek, élükön Sigfried mainzi érsekkel, kit Frigyes 1237-ben királylyá választott kiskorú fiának, Konrádnak, oldala mellett a kormányzósággal megbizott, szilárdan állottak a császár ügye mellett. A pápához intézett levelökben kérték, ne kényszerítse őket a császár ellen kiadott leveleinek közzétételére; sürgették, hogy kössön békét a császárral s ily módon vessen véget az egyházban előidézett botránynak s hárítsa el a bekövetkezendő nagyobb bajokat.

Németország felől biztos lévén Frigyes, minden erejét Olaszországban központosította. A küzdelem kiterjedt egész Közép- és Felső-Olaszországra, mert Lombardia, Toscana és Romagna csaknem valamennyi városa a pápa ügye mellett harczolt. Ravenna és Faenza elfoglalása után Frigyes egyenesen a pápa ellen fordult. 1239-ben fiát, Enziót helyettesévé nevezte ki egész Olaszországra s 1240 elején Róma kivételével csaknem az egész egyházi államot elfoglalta. A minden oldalról körülvett és szorongatott pápa fegyverszünetet kért, mit azonban Frigyes csak a lombard városok kizárásával volt hajlandó megadni, mibe viszont a pápa nem egyezhetett bele. A harcz tehát tovább folyt s a legnagyobb szükségben, midőn a szerencse mindenütt a guelfek ellen fordult, IX. Gergely egy egyetemes zsinat összehivását határozta el. Ünnepélyesebb és hatásosabb alakot akart adni a Frigyes ellen kibocsátott átoknak s egyszersmind az európai keresztyénség figyelmét és erejét egy közös nagy vállalatra egyesíteni, mely a császárságot, mint hasonló körülmények között a XI. század végén az első keresztes hadjárat – háttérbe szorítsa s a pápaságnak megingott egyetemes tekintélyét Európa népei fölött ismét megszilárdítsa. Az alkalmat erre megadta a mongolok nagy betörése Európába.

Míg az európai keresztyén világ két feje élethalál harczot vívtak, az európai keresztyénséget és civilisatiót irtózatos veszedelem fenyegette. Ázsia középső fensíkjain Temudzsin a 13. század elején a mongol törzsek erejét egy nagy birodalomban egyesítette s minden irányban hódításokhoz fogott. Fia, Ogoai kán alatt a mongol áradat már Európába tört s elborította a Fekete-tengertől északra eső vidékeket. Moszkva és Kiev elestek, Krako elhamvadt s Magyarország erejét Batu kán, a mongol fővezér Mohi mezején tönkreverte. Lignitz mezején a Henrik alsó-sziléziai herczeg által vezetett német hadsereg is elbukott. Már Nyugot-Európa is a legnagyobb veszedelemben forgott; a német fejedelmek sietve fegyverkeztek s Konrád király zászlói alá gyülekeztek, midőn Oktai kán halálának hírére a mongol áradat a letarolt Magyarországból Ázsiába visszahömpölygött.

Még e rettenetes veszedelem sem volt képes a pápaság és császárság ádáz küzdelmét megszakítani. Hiába rimánkodott IV. Béla magyar király segítségért, hiába ajánlotta fel a császár hübéruraságának elismerését, ha segítséget kap, Frigyes sürgősebbnek találta a küzdelmet a szent-szék ellen, mint a fenyegetett keresztyénség megmentését. Rendeleteket bocsátott ki Németországban a mongolok elleni védelemre, de ő maga nem mozdult az egyházi államból s átlátva a pápa tervein, mindent elkövetett, hogy az egyetemes zsinat összeülését megakadályozza. A pápa felhivásának engedve, a franczia, angol, spanyol és olasz főpapok Genuában gyülekeztek, hogy onnan hajón Rómába utazzanak. De az Enzio által vezetett császári hajóhad Elba sziget délkeleti részénél Meloriánál legyőzte a genuai hajóhadat. Huszonkét hajó, három pápai legatussal s több mint száz főpappal a császár fogságába került. (1241 ápril). E győzelem által felvillanyozva, Frigyes is nagy erélylyel támadott. Elfoglalta Tivolit, Albanót s 1241 nyarán csaknem az egész Campagna meghódolt előtte. Mindezek a csapások nem voltak képesek megtörni IX. Gergely erélyét és harczkedvét. A megelőző években annyira ingatag Rómában teljesen biztosította uralmát. A ghibellin párt fejét, Colonna bibornokot kiűzte a városból, senatorrá a buzgó guelph párti Rubens Mátét választotta meg s a Staufok koronáit egy franczia herczegnek ajánlotta fel. A legvégsőig vitt ellentállásra, élethalálharczra készült, midőn ez aggkorában is oly bámulatosan erélyes és tevékeny pápa csaknem száz éves korában 1241 augusztus 21-én elhalt.

E pillanatban a császár győzelme biztosítottnak látszott. A mongol veszély elvonult, hatalma Németországban kiállotta a tűzpróbát, csaknem egész Olaszország lábainál hevert s hadai az örök várost elzárva tartották, IX. Gergely halála után a bibornokok IV. Coelestint választották pápává, de midőn ez még fölszenteltetése előtt 1241 novemberben elhalt, a bibornokok közül senki sem merte a győzelmes császárral szemben az oly nagy felelősséggel járó pápai méltóságot elvállalni. Közel két évig állott a pápai szék üresen, de a császárság egyetemes hatalma most sem valósult meg. A világuralom, mely Frigyes világos szellemét is lebilincselte, most is, mint annyiszor, ábrándképnek bizonyult.

A császár győzelme mindenfelé ellenhatást keltett. Míg a pápa és császár harczban állottak, a német fejedelmek nyugton maradtak. Hatalmuk a keresztyén világ két fejének ellentétén épült fel, de midőn most az olasz viszonyok akként alakultak, hogy a győzelmes császárral szemben a pápai szék betöltése kérdésessé vált, felébredt féltékenységük a császár nagy hatalmára. Számolniok kellett azon önkénytelenül fölmerülő kérdéssel, hogy kiváltságaikat, önállóságukat fentarthatják-e azon esetben, ha a császár hatalmát a pápaság nem ellensúlyozza? Így történt, hogy a császárhoz eddig híven ragaszkodó egyházi fejedelmek hűsége ingadozni kezdett s nem sokára IX. Gergely halála után 1241 szept. 10-én Sigfried mainzi érsek és Konrád kölni érsek a pápaság és császárság között folyó küzdelemben érdekeik kölcsönös támogatására szövetséget kötöttek. Bár nem volt kifejezve, Frigyes azonnal belátta, hogy a szövetség éle tulajdonképen ő ellene irányul s megkísértette a hatalmi állását fenyegető mozgalmat csirájában elfojtani. Megjelent Németországban s a frankfurti birodalmi gyűlésen a kormányzóságot a mainzi érsektől elvette és Venczel cseh királyra, meg Raspe Henrik thüringiai őrgrófra ruházta. Ugyanekkor eddigi német politikájával ellentétben a püspöki városoknak kiváltságokat osztogatott. Mint eddig az egyházi és világi fejedelmekre támaszkodva remélte a hatalmat megtarthatni, úgy most az ingadozó főpapokkal a polgári osztályt és a világi fejedelmeket állította szembe. Ily módon a nyugalmat egy ideig ugyan még fentartotta, de czélját elérni még sem sikerült. A városok pártolása által teljesen elidegenítette az egyházi fejedelmeket s azon szoros érdekazonosságnál fogva, mely az egyházi és világi fejedelmek között fennállott, a döntő pillanatban az egyházi fejedelmek magokkal ragadták a világiakat is.

A dolog természetében rejlett, hogy az ellenhatás sokkal erősebb volt Olaszországban, hol a császárság nagy hatalma legközvetlenebbül, első sorban fenyegette a városokat. Nemcsak Róma nem hajolt meg most sem a császár előtt, hanem a még le nem igázott guelph városok is kétségbeesett védelemre készültek, sőt az eddig a császár oldala mellett küzdő ghibellin városok közül nem egy, megrettenve a császár hatalmától, ingadozni kezdett. Érezhető volt az ellenhatás a császár győzelme által közvetlenül nem érdekelt nyugoti országokban is, nevezetesen Francziaországban. A franczia és angol királyok a pápaság és császárság küzdelmében eddig semlegesek maradtak; mindazáltal észrevehető volt, hogy IX. Lajos franczia király és a franczia közvélemény inkább a császár, mint a pápa részére hajoltak. Midőn IX. Gergely II. Frigyest kiátkozta, Sicilia koronáját IX. Lajos öcscsének, Róbertnek ajánlotta fel. A franczia bárók tanácsában, melyet a király ez alkalommal összehívott, heves hangok emelkedtek a pápa nagyravágyása ellen, a tanács elitélte a pápa eljárását s ennek alapján IX. Lajos visszautasította a szent-szék ajánlatát. Most azonban a helyzet megváltozott. A pápai hatalom teljes háttérbe szorítása, esetleg a pápaság megszünése, mire a hoszszas interregnum következtetni engedett, nem egyezett sem IX. Lajos vallásos érzelmeivel, sem Francziaország érdekeivel. Már 1241-ben, midőn Frigyes a Genuából Rómába utazni készülő franczia főpapokat letartóztatta, tiltakozott IX. Lajos s erélyes hangon követelte a főpapok szabadon bocsátását. Most pedig az interregnumban a pápaság és az egyház romlását látva, erélyesen, sőt fenyegetőleg sürgette a bibornokoknál, hogy minél hamarább új pápát válaszszanak.

A franczia király sürgetésének engedve, a bibornokok 1243 jun. 25-én a császár barátját, a genuai Fieschi Sinibaldot IV. Incze név alatt pápává választották. Azon elbeszélés, mely szerint Frigyes a választás hirére fájdalmasan felkiáltott volna, hogy «elvesztettem egy jó barátomat és több van egy ellenségemmel», nem látszik valószínűnek. Kezdetben mindkét fél kereste a kibékülést. Frigyes nagy örömmel tudatta a fejedelmekkel «régi barátjának» megválasztását s elrendelte, hogy a templomokban hálaadó isteni tiszteletet tartsanak. Viszont úgy látszik, mintha IV. Incze a pápaság jövőjét e válságos helyzetben a császárral kötendő béke által vélte volna biztosítandónak. Elfogadta a császár szerencsekivánatait és békeajánlatait. 1244 márcz. 31-én meg is állapodtak a béke feltételeiben. A pápa megigérte a feloldozást az átok alól, viszont a császár beleegyezett, hogy a pápa összes hívei és szövetségesei bűnbocsánatot nyerjenek, megigérte, hogy a szent-széket e háborúban szenvedett veszteségekért kárpótolni fogja s hogy egyházi ügyekben feltétlenül meghódol a pápa akarata előtt.

Mint azonban bebizonyult, hogy a császár nem lehet guelph, úgy most kitünt, hogy a pápa nem lehet ghibellin. A midőn a béketárgyalásoknál a föltételek részleteinek megállapítására került sor, világossá lett, hogy az ellentétek békés úton ki nem egyenlíthetők. A pápa a lombard városok szabadságát minden áron biztosítani akarta, viszont Frigyes csak a lombard városok kizárásával volt hajlandó békére lépni. IV. Incze tehát, midőn a béketárgyalások eredménytelenségéről meggyőződött, megtette az előkészületeket, hogy a császár hatalmi köréből szabaduljon. Mint elődei a pápaság és császárság régebbi küzdelmeiben, szabad kezet akart nyerni és biztosítani akarta a most már végsőig folytatandó küzdelemben a nyugoti keresztyén világ erkölcsi és anyagi támogatását. 1244 juniusban elhagyta Rómát s a genuai hajóhad oltalma alatt szülővárosába Genuába, onnan pedig ugyanazon év deczemberében Francziaországba utazott. Itt Lyonban, e névleg császári, tényleg önálló városban, telepedett le s ide hivta össze a nagy egyetemes zsinatot, mely hivatva volt II. Frigyes sorsa fölött dönteni.

Midőn a lyoni zsinat 1245 junius 25-én megnyilt, IV. Incze el volt határozva, hogy a fegyvert addig le nem teszi, míg II. Frigyest s vele együtt a császárságot meg nem buktatja. Száznegyven püspök jelent meg, francziák, angolok és olaszok, jelen voltak a konstantinápolyi és antiochiai latin patriarchák, II. Balduin konstantinápolyi latin császár, hogy a zsinat figyelmét a keleti keresztyénséget fenyegető veszedelmekre felhívják. A császár nevében Suessai Tadé jelent meg, s kijelentette, hogy ura kész kibékülni. Valóban Frigyes, érezve a zsinat itéletének nagy horderejét, őszintén kereste a békét s oly békeajánlatokat tett, melyek más körülmények között a szent-széket a legnagyobb előnyökkel kecsegtették. «Harczolni fog a tatárok és saracénok és a keresztyén név összes ellenségei ellen; személyesen fog a szent földre menni, hogy ezt a közvetlenül fenyegető veszedelemtől megmentse; a keleti keresztyénséget hódolatra birja a pápa iránt, s elégtételt ad mindazokért a sérelmekért, melyekről a pápa panaszkodik.» Kezesekül, hogy igéreteit valóban teljesíteni akarja, felajánlotta a franczia és angol királyokat. De a pápa minden békeajánlatot mereven visszautasított. «A császár – így szólott állítólag – el akarja hárítani a gyökér ellen irányzott fejszecsapást.» Julius 17-én utolsó ülésre gyült össze a zsinat. Suessai Tadé hosszasan és nagy ékesszólással védelmezte a császár ügyét, de szava eredménytelenül hangzott el. IV. Incze kiátkozta és megfosztotta méltóságától Frigyest, mint esküszegőt, eretneket és szentségtörőt. «Isten maga – így szólott – visszautasítja a császárt; megfosztja minden tisztességétől és méltóságától.» Ezután a pápa feloldozta a császár alattvalóit a hűségeskü alól, megtiltotta, hogy neki engedelmeskedjenek; azokat, kik őt segítenék, kiátkozottaknak nyilvánította. A német fejedelmeket felhívta, hogy más királyt válaszszanak; a rendelkezést a siciliai korona fölött magának tartotta fenn. Az itélet kimondása után a zsinat atyái a kezeikben tartott gyertyákat a föld felé fordítva kioltották, annak jelképezéséül, hogy a kiátkozott császár és nemzetsége így semmisüljön meg.

A lyoni zsinat határozata irtózatos csapás volt a császárra. Eddig a pápa személye ellen látszott harczolni, most az egész keresztyén egyház mondotta ki rá az itéletet és IV. Incze az egyház támogatásából új, hatalmas erőt merítve, kétségbeesett, halálos harczot kezdett ellene. Németországba legatust küldött azon megbizással, hogy «romboljon és irtson, szétszórjon és megsemmisítsen». A kolduló szerzetesek bejárták Európát, első sorban a császár tartományait, mindenütt forradalmat szitva, keresztes háborút hirdetve és a legmesszebb menő bűnbocsánatot igérve mindazok számára, kik a császár ellen fegyvert fognak. Frigyes fölvette az odadobott kesztyűt; a pápa ellen a királyokra hivatkozott s mindent elkövetett, hogy a fejedelmeket egyesítse ügyének védelmére, melyet mindnyájok közös ügyének nyilvánított: «Ha a pápa leteheti a császárt – így szólott –, leteheti a királyokat is. Boldogok azok, kiket másnak veszedelme okosokká tesz! A bántalmazott császári méltóság példája szolgáljon tanulságul a királyoknak. Tanulják megismerni ellenségöket. A pápa rajtunk kezdi; ha sikerül neki hatalmunkat tönkre tenni, könnyen el fog bánni a királyokkal. Tulkapásait mindjárt kezdetben vissza kell szorítani; ez minden uralkodóra életbe vágó kérdés».

A gelnhauseni császári palota romjai.

De a királyok – nem tekintve IX. Lajos franczia király jóakaratú, de teljesen eredménytelen békéltető kisérleteit – tétlenek maradtak s az ügyek a császárra mind Németországban, mind Olaszországban kedvezőtlen fordulatot vettek. Németország eddig hű maradt a császárhoz, de az egyházi fejedelmek, a lyoni zsinat végzése után, elszakadtak II. Frigyestől s a pápa, hogy a világi elemet is megingassa, nem habozott a legaljasabb, de a leghatalmasabb emberi szenvedélyt, a birtokvágyat izgatni fel. A Hohenstaufen család birtokait szabad zsákmánynak nyilvánította. Most már világi urak is csatlakoztak az egyházi fejedelmekhez s Frigyes ellenségei 1246 május 22-én Raspe Henrik thüringiai őrgrófot, majd ennek egy év mulva történt halála után Vilmos hollandiai grófot királylyá választották. A polgárháború Németországban is megkezdődött: az egyházi és világi fejedelmek – kiket Frigyes annyira dédelgetett – elfordultak a kiátkozott császártól; de a városok, még az interdictum borzalmaival is daczolva, hívek maradtak s támogatásukkal Konrád a Hohenstaufen-család ügyét Frigyes haláláig győzelmesen fenntartotta.

Irtózatos kegyetlenséggel dühöngött a polgárháború Olaszországban, hol Frigyes személyesen vezette a küzdelmet. Város várossal, család családdal állott itt szemben. Guelphek és ghibellinek a régi görög városok polgárháborúira emlékeztető, százados versengés által élesített dühvel rontottak egymásra. Északon Lombardiában Frigyes oldala mellett fia Enzio és veje, Ezzelino de Romano, Toscanában Antiochiai Frigyes, a császár egy másik természetes fia vezették a ghibellinek csapatjait. 1246-ban a császár minden ponton győzött. Oly erővel rendelkezett, hogy már hadai egy részét a pápa ellen Lyon elfoglalására s onnan Németországba az ellenkirály leverésére szándékozott vezetni, midőn váratlanul nagy csapás érte. Parma, az eddig ghibellin város, 1247-ben a guelphek ügyéhez csatlakozott. Frigyes a hűtlen várost azonnal ostrom alá vette, de a hadi szerencse ezután elpártolt tőle. Siciliai királyságának segédforrásai kiapadtak, Németországból nem kapott többé hadsereget. Pénz és hadsereg hiányában kénytelen volt a féktelen olasz nemességre támaszkodni. Lombardiában Ezzelino, Közép-Olaszországban Estei-Azzo – az olasz aristokratia e legkiválóbb alakjai e korban – fenntartották ugyan még egy ideig a ghibellinek hatalmát, de oly kegyetlen eszközök, igazi rémuralom által, hogy a császár és a ghibellinek ügyét teljesen népszerűtlenné tették. Ezalatt Frigyes kétségbeesett makacssággal folytatta Parma ostromát. Mint egykor nagyatyja Milanót, romhalmazzá szándékozott változtatni e várost, melylyel szemben egy új, Vittoriának nevezett várost alapított. 1248 februárban a parmaiak egy szerencsés kirohanással tönkre tették Frigyes seregét, táborát, kincstárát, koronáját s még háremét is zsákmányul ejtették, megölték hű tanácsadóját, Suessai Tadét, Vittoriát porrá égették. E csapás után a súlyos adók által zaklatott siciliaiak hűsége is ingadozni kezdett. Forradalmak törtek ki, összeesküvések keletkeztek, melyek a császár lelkét bizalmatlansággal töltötték el leghívebb emberei iránt s újabb meg újabb kegyetlen tettekre ragadták. Összeesküvés ürügye alatt megvakíttatta régi tanácsadóját, kormányának jobb kezét, Vineai Pétert, kit udvaronczai a császár Messiás apostolának szoktak nevezni. 1249-ben a bolognaiak kedvencz fiát, Enziót a fossaltai csatában megverték s a fogságba esett szerencsétlen herczeget börtönbe vetették, honnan csak a halál szabadította ki huszonhárom évi fogság után (1272). Mindez nem volt képes megtörni a császár bátorságát. Siciliában új haderőt gyüjtött s újra a lombard városok ellen indult. Ezen útjában halt el 1250 deczember 13-án Foggia mellett Fiorentino várában. Halálának hírére a pápa így kiáltott fel: «Örvendjenek az egek és a föld reszkessen örömében! A fejünk fölött oly soká lebegő villám és zivatar friss harmattá és enyhe szellővé változtak át. Az az ember, ki az egyházat az üldöző kalapácsával sujtotta, ki Krisztust össze akarta törni a hivők lelkében, Heródiás nincs többé». De a kiket a küzdelem szenvedélye nem vakított el, nem tagadhatták meg elismerésüket és részvétüket a pápaság nagy ellenségétől. «Igy tünt el – írja Parisi Máté angol krónikás – a föld fejedelmeinek legnagyobbika, ki bámulatba ejtette és felforgatta a világot; az átok alól feloldozva halt meg – mint mondják – a cziszterczita szerzetesek ruhájába öltözve, csodálatosan elszomorodva és bűnbánólag.»

II. Frigyes halála nem vetett véget a nagy küzdelemnek. A császár végső intézkedése szerint a császári korona és a siciliai királyság Konrád német királyra szállott, míg Manfréd, Frigyes természetes fia, mint a siciliai koronától függő hűbért, a tarenti grófságot örökölte. De Frigyes fiainak nehéz örökség jutott osztályrészül. A szent-szék gyűlölete nem aludt ki Frigyes sirjánál, tovább üldözte a császár nemzetségét s mindaddig nem nyugodott, míg a Hohenstaufen-családot, «a vipera fajzatot», ki nem irtotta.

IV. Konrád királyi pecsétje.
Körirata: † CVRAD DIVI AVGTI IMPIS FRIDERICI FILI DI GRA ROMAOR I. REGE ELECT. – A mezőben: HERE–SIERLM.

Konrád atyja halálának hírére elhagyta Németországot – hol Vilmos ellenkirálylyal általában szerencsésen, de döntő eredmény nélkül harczolt – s délnek vonult. Elzálogosítva mi még a birodalom felségjogaiból fennmaradt, csekély számú hadsereget toborzott s 1251-ben Felső- és Közép-Olaszországon át utat tört a siciliai királyságba. Nem mint atyja világuralmi terveinek folytatója, nem mint a szent-szék ellensége lépett ősei örökségébe; békét keresett, biztosította a pápát alázatos fiui hódolatáról. De a pápa már elvágta volt a kiegyezés útját, azonnal Frigyes halála után kijelentette, hogy mit sem akar tudni a Hohenstaufen-családról. «Frigyes családja – így írt a pápa a szent-szék németországi híveihez – előttünk jogosan gyanus, mint az atyai hűtlenség örököse, mint oly család, mely a vérrel együtt örökölte a vad zsarnokságot. A szent-szék beleegyezésével e család soha sem fog uralkodni sem Németországban, sem a császárságban, sem a sváb herczegségben.» Rideg visszautasításra találva a szent-széknél, Konrád fegyverhez nyult. Manfréddel egyesülve leverte a pápa ügynökei által felizgatott nápolyiak lázadását, birtokba vette a siciliai királyságot s döntő csapást készült az északolaszországi guelphekre mérni, midőn 1254 május 20-án Olaszország lázas levegője sírba vitte. Ugyanezen évben halt el a Hohenstaufen-család engesztelhetetlen ellensége, IV. Incze pápa is. Utóda, a kevésbbé harczias lelkű IV. Sándor pápa alatt (1254–1261) szünetelt a küzdelem. Mivel Konrád hasonnevű fia kiskorú volt, Manfréd ragadta kezébe Olaszországban a ghibellinek vezetését. A pápa hallgatag beleegyezésével átvette a siciliai királyság kormányát, Palermóban megkoronáztatta magát (1258 aug. 11.) s a polgárháború által széttépett országban ismét rendet teremtett. Szelid kormánya alatt rövid időre megujultak Frigyes uralkodásának legszebb napjai. IV. Sándor halála 1261-ben s azon körülmény, hogy Manfréd támogatásával Toscanában a ghibellinek a guelphek fölött uralomra vergődtek, megváltoztatta a helyzetet. IV. Sándor utóda, a franczia származású IV. Orbán, megrettenve a Hohenstanfen-család hatalmának feléledésétől, a legnagyobb erélylyel vette fel ismét a harczot Frigyes utódai ellen s mivel az elődei alatt az angol királyi családdal megkezdett tárgyalások eredményre nem vezettek, a siciliai koronát, mint pápai hűbért, IX. Lajos franczia király öcscsének, Anjou Károlynak ajánlotta fel. A franczia király tiltakozott a szicziliai korona elfogadása ellen, mert az «örökség szerint Konradint illeti meg», de Anjou Károly nem osztotta bátyjának lelkiismereti aggodalmait s a pápa ajánlatát elfogadta. Zsákmányra vágyó lovagjaival, kikhez Olaszországban guelphek is nagy számmal csatlakoztak, a grandellai síkon Benevent mellett legyőzte Manfréd saracén német hadseregét (1266 február 26). Manfréd maga is a csatatéren maradt s Károly irtozatos kegyetlenségek között az országot birtokába vette. Manfréd egész családja elpusztult: leánya tizennyolcz évi fogság után megszabadult, de három fia a börtönben végezte életét. Közülök egyik negyvenhárom évvel a beneventi csata után még életben volt.

Anjou Károly mellképe egy regalison.
Eredeti nagyság. A berlini királyi éremgyűjteményben.

De élt még a Hohenstaufen család egy férfitagja, Konradin, IV. Konrád király fia, kire őseinek számos koronáiból és országaiból csupán a sváb herczegség romjai szállottak. Az olasz küzdelmektől távol, Németországban nevelkedett fel; Manfréd halála után feléje fordult a ghibellinek reménye s a tizenöt éves ifjú ősei példáját követve 1267-ben csekély számú sereggel átkelt az Alpokon siciliai örökségének visszaszerzésére. Ellentállás nélkül áthaladt Lombardián, az uralomra jutott ghibellinek Rómában a pápai átok ellenére diadalmenetben fogadták; de midőn tovább haladva délnek, a siciliai királyság határát átlépte, Tagliacozzonál csatát veszített (1268 augusztus 23) és menekülés közben fogságba esett. A világuralomra törő Hohenstaufen családnak utolsó sarja Nápoly piaczán 1268 október 29-én hóhér keze alatt végezte életét.

A Hohenstaufen családdal együtt elbukott a középkori római-német császárság is. Vannak még ezután is német királyok, kik a római császári czímet viselik, de a császárságnak az a jelentősége, melyet e czímhez N. Ottó óta annyi kiváló német uralkodó fűzött, elenyészett. II. Frigyes az utolsó középkori római-német császár, ki a keresztyén Európa ura, császárja akart lenni. Utána a kapocs, mely Rómát és Olaszországot a német koronához fűzte, elszakadt. Olaszország függetlensége a császárság halálát jelentette; a Hohenstaufen család bukása után a császárság többé életre nem kelhetett, mert hatalmának alapját, Németországot elveszítette. A hosszas küzdelem alatt, a melyet a császárok a pápaság ellen folytattak, a német fejedelmek csaknem teljesen független uralkodók lettek, a német királyság, melyhez a hangzatos római császárságot még ezután is hozzácsatolják, puszta czímnél alig jelentett egyebet. Midőn Konrád távozása után Olaszországban 1254-ben Hollandi Vilmos egyedüli király maradt, Németország átalakulása államszövetséggé be volt fejezve. II. Frigyes utolsó éveiben már csak a városok ragaszkodtak a birodalom eszméjéhez, mert kereskedelmi érdekeik megvédelmezésére egy erős központi hatalom szükségét érezték; de midőn a királyság a belbéke fenntartására teljesen képtelennek bizonyult, a városok sem törődtek többé a birodalom egységének fentartásával. Megkisértették önmaguk erejével segíteni bajaikon s egy mainzi polgárnak, Walpode Arnoldnak kezdeményezésére 1255-ben megalakult a rajnai szövetség, melybe a rajnai városokon kívül a német birodalom legtöbb városa – még oly távoliak is, mint Hamburg és Lübeck s nagyon sok fejedelem, a belbéke fenntartására, a kereskedelmi utak biztosítására beállottak. Vilmos felismerte a szövetség jelentőségét s ügyes politikával nemcsak elismerte azt, hanem annak élére állva s hatáskörét szabályozva és kiterjesztve, mint a szövetség feje, a szövetség tekintélyével igyekezett azt az állást a birodalomban megszerezni, melyet mint király elérni nem tudott. Mielőtt azonban e kisérlet komoly, állandó eredményre vezetett volna, a koronára nem méltatlan fiatal király a friesek ellen viselt háborúban elesett (1256 január 28). Most a legnagyobb fejetlenség állott be. A birodalom régi alkotmánya annyira szét volt tépve, hogy még azt sem tudta senki meghatározni, kinek van joga királyt választani, a királyság ereje és tekintélye annyira össze volt törve, hogy a német fejedelmek közül egyik sem kivánkozott ez üres czím után. Külföldi vállalkozó azonban még mindig akadt. A német koronával összekötött római császárság még mindig az első méltóságot jelentette a nyugoti keresztyén világban s Cornwallis Rikhárd angol herczeg, III. Henrik angol király öcscse és X. Alfonz, Castilia királya, a «bölcs» melléknévvel egyiránt versenyeztek a hangzatos czímért. Pénzzel, a választók megvesztegetésével el is nyerték mindketten. Mindkettőnek akadtak párthívei és választói, mindkettő felvette a német királyi czímet, sőt Alfonz római császárnak is czímeztette magát; de tényleges hatalmat egyik sem gyakorolt. Alfonz meg sem látogatta soha Németországot, Rikhárd egy párszor megjelent, fejére is tétette a német koronát, de még arra sem volt képes, hogy a Vilmos politikáját folytatva, a városok segítségével megmentse a királyi hatalom romjait. A rajnai nagy szövetség felbomlott; a fejedelmek kiléptek belőle. Mindenki úgy segített magán, a hogy tudott. Megkezdődött a nagy interregnum s midőn ennek vége lett, vége volt már a középkor politikai rendszerének is. A német királyok Habsburg Rudolf után, ha hangoztatják is néha-néha igényeiket a világuralomra, ez igények megvalósítására, VII. Henrik kivételével, kisérletet többé nem tesznek.

Még nagyobb a megoszlás, a fejetlenség Olaszországban. A guelph és ghibellin pártok túlélték a pápaság és a császárság küzdelmét, túlélték a császárság hatalmának és a Hohenstaufen családnak bukását. Nincs többé császár, ki az olasz városok szabadságát fenyegetné, de azért tovább foly a küzdelem a városok között, tovább foly a pártoskodás és polgárháboru ugyanazon város polgárai között. Csaknem mindenik városnak vetélytársa van, gyakran hatalmi kérdés, leginkább azonban a kereskedelmi érdekek összeütközése miatt. Velencze és Genua régi vetélytársak, halálos ellenségek, szünetlenül küzdenek egymás ellen, szárazföldön és tengeren, mert kereskedelmi érdekeik mindenütt összeütköznek keleten, a szentföldön ép ugy, mint Konstantinápolyban. Hasonló viszonyban állanak egymáshoz Firenze és Pisa, ha az egyik guelph, a másik ghibellin. A városokban a guelph és ghibellin pártnevek régi jelentése a Hohenstaufen család bukása után elenyészett, de a pártnevek és pártküzdelmek tovább is fennmaradnak. Csaknem mindenik városban vannak továbbra is guelphek és ghibellinek; legtöbbnyire az elsők a demokraták, az alsó néposztály érdekeit védik, a ghibellinek a vagyonos polgári osztályt és nemességet képviselik. Mint a régi görög városok pártküzdelmeiben, a pártérdek elnyomja a hazaszeretetet. Bármelyik város guelphjei és ghibellinjei készek bármely pillanatban városuk ellenségeivel szövetkezni s hazájuk ellen küzdeni. S mint a régi görög városokban a demokraták és aristokraták, ép oly halálos gyűlölettel állanak egymással szemközt guelphek és ghibellinek. Bármelyik párt kerekedik felül, irgalom nélkül kihasználja győzelmét: nemcsak a város kormányát ragadja kezébe, hanem az ellenpárt embereit javaitól megfosztja, száműzi és akárhányszor halomra mészárolja.

A császárság bukása nem hozta meg Olaszországnak a belbékét és nyugalmat; mint Németországban, úgy a Hohenstaufen család bukásával a politikai pártoskodások, a fejetlenség, a legkegyetlenebb polgárháboruk kora nyilik meg az olasz városok politikai életében is. De a mint Németország történetének nagy jelentősége a XII. és XIII. században, nem a római német császárok világuralmi törekvésében, hanem a német elem hatalmas keleti terjeszkedésében rejlik, ugy az olasz városok XII. és XIII. századi történetének nagy jelentőséget a folytonos küzdelmek által izgalomban tartott egyéni cselekvés, a míveltség hatalmas fellendülése kölcsönöz. A XIII. század végén az olasz renaissance küszöbén állunk. Már ekkor a firenzei posztót ismerik egész Európában; a firenzei bankházakkal mindenütt találkozunk Angliától a legszélső keletig; firenzei bankárok adnak kölcsön a pápáknak és királyoknak, pénzügyi ügyességük és hitelük által beavatkoznak az államok kormányzásába. Keletnek csaknem egész kereskedése nyugottal Velenczében központosul. De Firenzét nemcsak ipara és gazdag bankárai tüntetik ki, a gazdagsággal karöltve a költészet és művészet is fejlődésnek indul. E korban élnek Lapo Degli Uberti és Guido Cavalcanti költők és politikusok. Az 1265-dik év Dante születési éve. A festészet terén Giotto fellépése egy új korszak kezdetét jelenti; az építészet terén Arnolfo del Cambio a Signoria palotája, a Santa Marie del Fiore és a Santa Croce építése által nevét halhatatlanná teszi. Mint a politikai élet terén, úgy a mívelődés terén is a XIII. század második fele az igazi középkor végét és egy átmeneti korszak kezdetét jelenti a középkorból az újkorba.

A pápaság sem örülhetett győzelmének. A császárság és a Hohenstaufen család elbuktak, de a nagy küzdelem a pápaság erejét is kimerítette. A VII. Gergely és III. Incze kora örökre letünt. A pápák, midőn a császárság megbuktatására törtek, saját hatalmukat is aláásták. Európa népeinek époly kevéssé kellett a mindenható pápaság, mint a világuralomra törő császárság. Hogy a császárságot megalázzák, a pápák kénytelenek voltak a keresztyénséget kizsákmányolni, de a folytonos pénzzsarolás elidegenítette a népeket Rómától; az a gyűlölet és kegyetlenség, melylyel a pápák a Hohenstaufen család tagjait még a siron túl is üldözték, összetörték a szent-szék tekintélyét s végre az átok és interdictum szertelen kihasználása eltompította és hatástalanná tette az egyház legrettenetesebb fegyverét. A XIII. század közepén a pápaság hatalmának hanyatlása már nagyon is szembeötlő. A császárságon diadalmaskodó, látszólag oly hatalmas pápaság még saját városát, Rómát sem volt képes engedelmességre szorítani. Midőn IV. Incze Frigyes halála után Olaszországba visszatért, a rómaiak senatora a város nevében követelte tőle, hogy térjen vissza Rómába és a pápa «remegve» engedelmeskedett. Nemsokára azonban Anagniba menekűlt hű alattvalói elől s nem is lépte át többé az örök város kapuját. IV. Sándor állandóan kerűlte Rómát, mely nyiltan a ghibellinekhez csatlakozott s az utolsó Hohenstaufent, Konradint nagy pompával és kitörő lelkesedéssel fogadta. Hasonlóan viselkedtek az egyházi állam többi városai. Még az sem használt a szent-széknek, hogy Konradinnal együtt a ghibellinek is elbuktak Rómában, mert most Anjou Károly vette kezébe a város kormányát, mint római senator. Ép ily nyilvánvaló lett a nemzetek ellenszenve a pápaság iránt. Midőn IV. Incze, II. Frigyes elől menekűlve, Francziaországban keresett menhelyet, a franczia bárók kijelentették, hogy nem tűrik meg, hogy a pápa a királyság területén telepedjék meg. Épígy tiltakoztak Aragonia királya és az angol urak a pápa látogatása ellen. Ez utóbbiak a következő kijelentést tették III. Henriknek, midőn ez a pápát be akarta fogadni: «Már az is sok, hogy a rómaiak uzsorája és simoniája megfertőztetett minket, nem kell, hogy a pápa ide jöjjön s ő maga foszsza ki a templomokat és a királyságot.» A boszús pápa állítólag felkiáltott, hogy mihelyt a sárkányt, azaz a császárt, összezuzta, majd összetiporja e kis kigyókat, e királyocskákat, kik Isten helytartója ellen rugdalóznak. De a királyocskák a császárság bukása után sem szüntek meg rugdalózni. Míg a pápaság és a császárság e hosszú küzdelemben egymás erejét kimerítették, a nemzeti szellemre támaszkodó királyságok megerősödtek s minden támadást fenségjogaik és a személyökben képviselt állam önállósága ellen, bárhonnan jött is az, visszautasítanak. Midőn a császárság bukása után félszázaddal VIII. Bonifácz pápa a VII. Gergely és III. Incze igényeivel lép fel, már nemcsak a franczia királyt, hanem az egész franczia nemzetet maga ellen lázítja. Az anagnii híres jelenet és a pápák babyloni fogsága csak befejezték a pápaság hatalmának és tekintélyének nyilvánvaló hanyatlását. A XIII. századdal a középkori pápaság ép úgy véget ért, mint a hogy a Hohenstaufen családdal a középkori római-német császárság örökre elbukott.