IV. RÉSZ.
EURÓPA FŐBB ÁLLAMAI A XII. ÉS XIII. SZÁZADBAN.

XXII. FEJEZET.
A franczia királyság felemelkedése.

Több, mint egy század telt el azóta, hogy Capet Hugó családjának a koronát megszerezte, a nélkül, hogy a Capeting család a rá várakozó nagy feladat teljesítésében: a királyi hatalom kiterjesztésében Francziaország egész területére, lényeges előhaladást tett volna. Midőn I. Fülöp 1108-ban meghalt s VI. Lajos trónra lépett, (1108–1137) a királyság helyzete rosszabb volt, mint a XI. század elején. Míg Capet Hugó idejében a franczia király hatalomban legalább is egyenlő volt bármelyik hűbéresével, azóta a normandiai herczegek az által, hogy az angol koronát megszerezték, a franczia koronáét messze felülmuló terület urai lettek s a hűbéri rendszer átültetésével oly hatalomra és tekintélyre tettek szert a Csatornán túl, minővel akkor Európában kevés uralkodó dicsekedhetett. E hatalmi lendülettel éles ellentétben a franczia korona a Capet Hugótól örökölt királyi területet sem tudta megtartani teljes épségében s a mi még nagyobb baj volt, tekintélye és hatalma a XI. század második felében még e területen is erősen megrendült. Páris környékén közvetlenül a királyi területen emelkedtek azon lovagvárak, (Monthlery, Corbeil, Montmorency stb.) melyeknek birtokosai, a király tekintélyével daczolva, elvágták Páris összeköttetését a királyi birtok többi városaival s büntetlenül zsarolták az egyházak birtokait s az átutazó kereskedőket. E szomorú viszonyokra való tekintettel írta Suger st. denysi apát I. Fülöp uralkodásának utolsó éveiben: «A királyok kötelessége hatalmas kezük és hivataluk eredeti joga által megfékezni a nagyok merészségét, kik szünetlen háborúikban szétmarczangolják az államot, sanyargatják a szegényeket és lerombolják az egyházakat.»

VI. Lajos személyében oly uralkodó lépett a trónra, minőt Suger apát óhajtott. Mindig lóháton, mindig fegyverben kérlelhetlen harczot folytatott a kereskedőket fosztogató, az egyházak jószágait pusztító urak ellen s sikerült is a rendet és a királyság tekintélyét a korona közvetlen birtokain helyreállítania. Felújította a Capetingek régi, de az utolsó időkben meglazult szövetségét az egyházzal s igen ügyes politikával nem mint a királyság jogainak visszaállítója, hanem mint a gyöngék védelmezője s mindenek fölött mint a papság hivatott oltalmazója lépett fel a féktelen hűbér urak ellen folytatott küzdelmében. Természetesen a papság egész erejével támogatta a királyt, «mert – mint Suger apát mondotta – az egyház és az Isten dicsősége a királyság és papság egyesülésében áll.» VI. Lajosnak csaknem valamennyi hadjáratára a papság panasza és kérése adott alkalmat, de nem csupán a lovagias érzelmek vezették a királyt, midőn a papság segélykérését meghallgatta. A királyság és az egyház érdekei szorosan össze voltak forrva. Mint már alkalmunk volt megjegyezni, a legtöbb apátság és püspökség Ile-de France területén királyi birtok volt, innen folyt a legtöbb pénz a királyi kincstárba s a királyi haderő java részét a püspökök és apátok állították ki. Midőn tehát VI. Lajos, mint az egyház védelmezője lépett fel, tulajdonképen a királyság érdekeit védelmezte.

A beaugency-i donjon a Loire mellett.
A XI. századból.

Az egyházzal kötött szövetségnek megfelelően VI. Lajos alatt a franczia királyság szoros szövetségre lépett a szent-székkel is. A római német császárok egyetemes uralomra irányuló törekvéseivel szemben a franczia királyság és a pápaság egymásra voltak utalva, de közel egy század telt el, míg az érdekazonosságot mind a két fél felismerte és méltányolni tudta. A XI. század egész folyamán a két hatalom érintkezései csaknem mindig ellenségesek voltak. A pápák hatalmi törekvéseivel szemben a franczia királyok ez időben mint a franczia egyház önállóságának védői léptek fel s ellenséges magatartásukat legalább részben érthetővé teszi azon körülmény, hogy a XI. század közepén uralkodó pápák a császár által neveztetve ki, a császárság eszközei gyanánt tüntek fel. Még akkor sem változott a helyzet, midőn VII. Gergely a pápaságot a császárság hatalma alól felszabadítva, a pápaság és császárság összhangjának örökre vége szakadt. VII. Gergely azon szilárd meggyőződésben, hogy mint Isten földi helytartójának joga van rendelkezni népek és királyok fölött, ép úgy nem ismert kiméletet a franczia királylyal, mint a német királylyal szemben. Mivel Fülöp egyházi politikája s magánélete egyaránt megbotránkozást keltett a szigorú reformpárt körében, VII. Gergely és hasonló szellemtől áthatott utóda, II. Orbán, az egyház legsúlyosabb fegyverével léptek fel ellene. De a császársággal élethalálra folytatott küzdelem veszélyei a szent-széket a franczia királysággal szemben elfoglalt merev álláspontjának feladására kényszerítette. A hosszú ellenségeskedést a XII. század elején barátságos közeledés és tartós – mindkét félnek érdekeit támogató szövetség – váltotta fel. II. Orbán utódai, II. Paschalis és II. Calixtus pápa, a császár győzelmes fegyverei elől Olaszországból menekülve, franczia földön, a franczia király oltalma alatt találták fel azt az erkölcsi támogatást, mely a szent-széket e küzdelemben végre is diadalra juttatta.

De az egyházzal és a pápával kötött szoros szövetség egy pillanatra sem feledtette el VI. Lajossal koronája jogait. Királyi tekintélyét a franczia főpapokkal szemben erélyesen fentartotta még akkor is, ha a szent-széknek, vagy e kor nagy prófétájának, Szt. Bernátnak hangos elégedetlensége vagy tiltakozása állott útjában. Bármennyire zugolódott a szigorú egyházi reformpárt, szigorúan ragaszkodott ahhoz, hogy a papság is alá van vetve a király legfőbb biráskodásának, valamint nem szünt meg befolyását a főpapi választásoknál az állam érdekében állandóan érvényesíteni.

Kevesebb szerencse kisérte VI. Lajos hol barátságos, hol ellenséges érintkezéseit hatalmas hűbéreseivel, az egész tartományok fölött rendelkező franczia herczegekkel és grófokkal. A veszély, melyet a normandiai herczegség egyesítése az angol koronával a franczia királyságra előidézett, nemcsak abban nyilvánult, hogy a korona egyik hűbérese tényleg hatalmasabb lett mint a király s ennek következményeképen kivonta magát ennek fenhatósága alól, hanem legfőképen abban, hogy a korona többi vasallusai e hatalmas hűbéresben, kinek érdekei a királyéval minden ponton összeütköztek, szilárd támaszra találtak. A kisebb hűbéresek természetesen követték a hatalmas normandiai herczeg példáját s mint ez nem engedelmeskedett hűbérurának, úgy ők sem engedelmeskedtek. VI. Lajos tisztán felismerte e veszélyt s erélyesen, bár nem nagy sikerrel, fáradozott annak leküzdésén. Mindenek előtt arra törekedett, hogy felbontsa Normandia és Angolország egyesülését egy uralkodó alatt s mint már atyja tette, előmozdította a normandiai hűbérurak törekvéseit az elszakadásra s szította az egyenetlenséget a normandiai uralkodóház tagjai között. Ezért vette pártfogásába I. Henrik angol király unokaöcscsét, Cliton Vilmost, ki a normandiai herczegséget a maga számára akarta megszerezni, de az abrenneville-i (1119) vereség meghiusította e törekvést s Lajosnak még meg kellett érnie az angol-normann hatalom újabb fellendülését is. Gottfried, Anjou grófja, 1127-ben nőül vette I. Henrik egyetlen leányát, Mathildot s e házasság az angol hatalmat Francziaországban most már a Loireig terjesztette ki. Ezzel szemben – bár látszólag fényes eredményekkel kecsegtetett – tényleg kevés kárpótlást nyujtott az aquitaniai herczegségnek megszerzése VI. Lajos hasonnevű fiának és utódjának X. Vilmos aquitaniai herczeg leányával, Eleonorával kötött házassága által. A franczia korona közvetlen hatalma most már a Pyrenéekig terjedt ugyan, de a királyi birtokokat a Loirenél az angol király birtokai választották el egymástól s a mi még nagyobb baj volt, ez új szerzemény nem sok idő mulva a VII. Lajostól elvált Eleonóra kezével a franczia király már is oly hatalmas versenytársának, az angol királynak birtokába ment át.

Az angersi egyetem pecsétje.
Angers Anjou fővárosa volt, egyeteme nagy hírben állt a XIII. században.
A pecsét alsó része középkori auditoriumot mutat. – Eredeti nagyság.

A királyi hatalom fejlődésében VII. Lajos uralkodása (1137–1180) visszaesést tüntet fel. E korban, midőn az állam a király személyével oly szorosan összeforrt, VII. Lajos, kit a franczia krónikaíró elég értelmes és jámbor, de gyönge uralkodónak nevez, kegyes erényeivel az atyja harczias és fáradhatlan tevékenysége által elért eredményeket ismét koczkára tette. Végzetessé vált a királyságra részvétele a második keresztes háborúban és aquitaniai Eleonorával kötött házasságának felbontása. Hosszas távolléte alatt Francziaország minden részét, még a király közvetlen birtokait is polgárháború tépte szét s csak a kormányzással megbizott Suger st. denysi apát okossága és erélye mentette meg VII. Lajos számára a koronát, melyet a főurak öcscsének, Róbert herczegnek fejére akartak tenni. A király visszatérése keletről lecsillapította a belzavarokat, de a keresztes háború szerencsétlen kimenetele mélyen megrendítette a királyság tekintélyét s megfosztotta azon népszerűségtől, melyet számára VI. Lajosnak a közjóra irányzott lovagias vitézsége megszerzett.

VII. Lajos franczia király.

Még nagyobb veszedelem érte a királyságot, midőn VII. Lajos a szent földről visszatérve elvált nejétől, kinek hitvesi hűségére a keresztes hadjárat alatt bizalmas viszonya Rajmond antiochiai herczeggel árnyat vetett. Az alig pár évvel előbb megszerzett Aquitania ismét elszakadt a koronától. A Lajos által eltaszított királyné Plantagenet Henrik, Gottfried fiának, neje lett, ki miután az angol trónra lépett, atyai örökségéhez, Anjou grófsághoz Normandiát és neje hozományát Aquitaniát csatolta s fia számára nőül nyerte a bretagnei herczeg leányának és örökösének kezét. Francziaország nyugoti nagyobb fele a csatornától a Pyrenéekig az angol király uralma alatt egyesült oly időben, midőn az angol koronát II. Henrik személyében egy minden tekintetben kiváló, merész, vállalkozó szellemű, nagyravágyó és erélyes uralkodó viselte.

E kétségbeejtő helyzetben a franczia királyságot a bukástól két körülmény mentette meg: ellenfelének, II. Henriknek folytonos küzdelme az egyházzal és saját fiaival, mely utóbbi a francziaországi angol birtokok feldarabolására vezetett és a franczia papság meg a városok ragaszkodása, mondhatnók szövetsége a királysággal a hűbérurak ellen. Bármily gyönge uralkodó volt is VII. Lajos, igen jól felismerte az egyház és a városok szövetségének nagy horderejét s megtette a lehetőt, hogy a franczia társadalom e két hatalmas osztályának támogatását a királyság számára biztosítsa. E tekintetben VII. Lajos kormánya jelentékeny eredményeket mutat fel: a királyság tekintélye a királyi székhelytől távol eső vidékeken lényegesen gyarapodott. Míg VI. Lajos minden erejét közvetlen birtokainak biztosítására és rendezésére központosította, addig VII. Lajos alatt a királyság már átlépte a hűbéri rendszer által kijelölt szűk határokat s egyetemes jelentőségre kezdett emelkedni. Mint atyja, úgy VII. Lajos is kötelességének tartotta az egyház védelmezését az erőszakoskodó főurakkal szemben, de nemcsak a közvetlen, hanem a közvetett királyi birtokokon is. Most először érezték Burgund és Languedoc hűbérurai, hogy van egy központi hatalom, mely legfelső hűbéruri és királyi jogait fegyveres erővel is kész és képes támogatni. Igaz ugyan, hogy e hadi vállalatok nem vontak babért VII. Lajos homlokára, de nem maradtak mély erkölcsi hatás nélkül. A helyi hatalmak által elnyomott vagy fenyegetett püspökök és apátok lelkes szövetségesei és hivei lettek annak a királyságnak, melynek a távolból nyomását nem érezték, de jóakaratát és védelmét tapasztalták. Ép ily mélyreható következményekkel járt a királyság szövetkezése a városokkal.

Mint az egykori római birodalom többi tartományaiban, úgy Francziaországban is nagyon sok város eredete visszamegy az ó-korra. A régi Galliában, nem említve a megerősített helyeket (castra), száztizenkettőre ment a városok (civitates) száma; de bár a legtöbb a római birodalom felbomlása után is fenmaradt, a városok önkormányzata nem élte túl a népvándorlás viharait. Némelyekben a legelőkelőbb polgár, nevezetesen a püspök ragadta kezébe a hatalmat, másokban a világi fejedelem, de a polgárok mindkét esetben elvesztették azon jogot, hogy magok rendelkezzenek sorsuk fölött s valóságos alattvalói lettek a város egyházi vagy világi urának. Magától értetődik, hogy igen kevés kivétellel e római korból fenmaradt városok önkormányzatukkal együtt régi fényüket is elvesztették. Az ismételt kirablás és pusztítás, a közállapotok rendetlensége következtében nem egy régi római város teljesen elpusztult vagy egyszerű faluvá sülyedt le s még azok is, melyek az egymást követő viharokat átélték, terjedelemben s népességök számában rendkívül megfogyatkoztak. A régi külvárosok csaknem kivétel nélkül elenyésztek s a terjedelmes, kényelmes római városok a könnyebb védelmezhetés szempontjából a lehető legkisebb területre szorultak össze.

A régi római városok romjai mellett elég korán feltünnek az új városok csirái is. Kedvezőbb helyeken, termékeny helyen, nagy utak mellett, egy könnyen megerősíthető és védelmezhető domb lejtőjén valamely kastély vagy apátság körül egyik-másik úr szelidebb kormánya alatt nagyobb számú lakosság tömörült s megvetette a jövendő város alapját. A IX. és X. században felujult népvándorlások, a normannok és magyarok pusztításai hatalmasan elősegítették az új városok keletkezését. Az ellenség pusztításainak kitett vidékekről a falusi paraszt nép a falak mögött keresett menhelyet s nem egy magányosan álló, de fallal körülvett apátság a X. század folyamán ezen ok hatása alatt várossá alakult át.

Régi és új városok azonban egyiránt lassan fejlődtek. A VI. századtól a XI. századig a tengerparti városok kivételével nem volt kereskedés, nem is volt szükség rá, mert minden vidék maga látta el magát a szükségesekkel s a városok lakosai első sorban nem iparral és kereskedelemmel, hanem földmiveléssel foglalkoztak. Politikai jogokról e szegény városokban szó sem lehetett. A dél-francziaországi városokban még megmaradt a polgárok személyes szabadsága, de Francziaország középső és északi részeiben a városok lakóinak nagy többségét nem is szabad emberek alkották. Csakis azok, kik az úr kiséretében fegyveres szolgálatot teljesítettek, őrizték meg személyes szabadságukat, a többiek ép úgy, mint a vidéki nép, szolgáknak tekintettek. A földesúr vagy megbizott embere kormányozták őket, vetették ki rájuk az adót egészen önkényesen, s szolgáltattak igazságot. Adalbero püspök egy hiressé vált költeményében, melyet Róbert királyhoz, Szt. István kortársához intézett, csak két társadalmi osztályt ismer még: a papokat, kik imádkoznak és a nemeseket, kik harczolnak messzire alattok állanak a szolgák, kik dolgoznak, de az államban nem számítanak.

És mégis, bár nemesség és papság egyformán szolgáknak tartotta őket, nagy különbség volt már a X. században a városok és falvak lakosai között. Míg a falvak kivétel nélkül szolga lakosai csekély számuknál fogva elszigetelten és védtelenül állottak, addig a városok részben szabad, részben szolga lakossága között korán érdekazonosság keletkezett. Ugyanazon úr alattvalói voltak, ugyanazon egyházhoz tartoztak, ugyanazon törvényszék szolgáltatott igazságot, a város minden baját és javát egyformán érezték. Az érdekek azonossága hatalmas kapocs gyanánt testületté forrasztotta össze a város összes polgárait s képesekké tette őket, hogy egyesült erővel küzdjenek az elnyomatás ellen s közös erővel keressék az utakat és módokat, melyek az egésznek és minden egyesnek boldogulására vezessenek.

Ez azonban csak akkor következett be, midőn már a városok némi gazdasági jelentőségre tettek szert. A X. század végéig városi életről alig lehet szó s nem is látunk ez ideig semmiféle kisérletet a városok részéről, hogy elnyomott helyzetökből felemelkedjenek. De midőn a hűbéri rendszer kifejlődésével járó zavarok véget értek, midőn a kifejlődött és uralomra vergődött hűbéri rendszer némi rendet teremtett, midőn mindenik hűbérúr saját érdekéből birtokain a közbékét úgy a hogy fentartani igyekezett, megkezdődött a városi élet fejlődése. Mindenfelé új vásárhelyek nyiltak, a városok egymással összeköttetésbe léptek, megindult a kereskedés előbb a tengerparton, majd a szárazföld belsejében s a városok közgazdasági jelentősége a XI. század folyamán mind jobban előtérbe lépett. A gazdagsággal együtt növekedett a dolgok természetes rendje szerint a városok politikai jelentősége is. A megvagyonosodott polgárok erejök tudatára ébredtek s többé nem voltak hajlandók uraik erőszakoskodásait eltűrni. A XI. század közepén már megkezdődött Nyugot-Európában a városok felkelése uraik ellen, de nem mindenütt egyszerre s nem is egyforma eredménynyel. A mozgalom – mint újabban kimutatták – igen jellemzően a nagy világkereskedelmi utak irányát követte. Legelőször a keleti kereskedelmet első sorban közvetítő olasz városok keltek fel s követték ezeket a Dél-Európát Észak-Európával összekötő fővonalon a rajnaparti városok. Hasonló tapasztalatra jutunk Francziaországban is. Itt is a Földközi-tenger mellékén Provence városaiban kezdődött meg a mozgalom s innen terjedt tovább elég gyorsan észak felé. A XI. század második felében már Észak-Francziaország városait is élénk mozgalomban találjuk; a polgárok önkormányzatra igyekeznek szert tenni, meg akarják szerezni azon jogot, hogy maguk által választott előljáróikkal maguk kormányozzák önmagukat. Némely városok fegyverrel, nyilt felkeléssel igyekeztek e jogot uraiktól kicsikarni, mások felhasználták uraik pénzszükségét, kiválóan a keresztes háborúk megindulása után s pénzzel vásárolták meg jogaikat. Észak-Francziaországban La Manche (1066) és Cambrai (1076) adták meg a jelt a mozgalomra s követték őket rövid idő alatt Noyon, Beauvais, Saint-Quentin, Laon, Amiens és Soissons. Mindnyájan szabadságlevelet (chartes de commune) szereztek. Ekkor merűl fel a városok szabadságának kifejezése gyanánt a «commune» elnevezés. «Commune – mondja a XII. században élő Nogenti Guibert – ez egy új és utálatos név. Ime mit értenek alatta: az adózó emberek évenként csak egyszer fizetik uraiknak azt az adót, mivel nekik tartoznak. Ha pedig valami kihágást követnek el, törvényesen meghatározott birsággal váltják meg magukat.»

A törvényesség szembeállítása az önkénynyel az uralkodó hűbéri rendszert lényegében támadta meg s világi és egyházi urak – kiválóan épen ez utóbbiak – a legnagyobb erőfeszítéssel igyekeztek a városok felszabadítására irányuló mozgalomnak útját állani. Ivo chartresi püspök, a legkiválóbb franczia főpapok egyike, 1099-ben kijelentette a beauvaisi káptalannak, hogy a városi jogokra letett esküt nem kell megtartani, mert az ily szerződések, mint az egyházi törvényekkel és a szent atyák itéleteivel ellenkezők, nem köteleznek senkit és semmisek. Az 1213-ki párisi zsinat megbélyegezte «azon szövetkezeteket, melyeket az uzsorások szerveztek Francziaország csaknem mindenik városában, melyeket közönségesen commune-nek neveznek s melyek az egyházi igazságszolgáltatás felforgatását czélzó ördögi szokásokat hoztak be.» A világi urak is általában mély gyülölettel tekintettek e parasztokra, kik hatalmukat korlátozni akarták, nem egy helyen véres boszút is állottak a felkelő polgárokon, de a világi urak között akadtak olyanok is, kik saját jól felfogott érdekükben a polgárok követelései elől nem zárkóztak el. Belátták, hogy felszabadítva a városokat, ezek népesebbek, gazdagabbak és virágzóbbak lesznek s több adót fognak fizethetni, mint a mennyit tőlök, ha elnyomott, szegény szolganép maradnak, kicsikarni lehetne.

Hűbéri eszmék légkörében élve, a franczia királyok kezdetben szintén ellenszenvvel fogadták a városok felszabadulására irányuló mozgalmat. Nemcsak a maguk közvetlen birtokán szegültek ellen minden ilynemű kisérletnek, mint pl. VI. Lajos véresen elnyomta az orleansi polgárok felkelését, hanem hűbéreseiket is segítették a felkelő városok ellen vívott küzdelmeikben. VI. Lajos politikája ez irányban még erősen ingadozott. A püspöke ellen felkelt Laon várost 1112-ben lerombolta s ugyanazon évben védelmébe fogadta Amienst s szabadságait királyi szentesítéssel látta el. VII. Lajos azonban már felismerte, hogy a nagy hűbérurak ellen minő hasznos szövetségesek lehetnek a városok s bár a királyi birtokon óvakodott a városokat felszabadítani, a világi nagy hűbéresek területén a városok védője gyanánt lépett fel. Az egyházi urakat, kik szövetségesei voltak, mint a rheimsi és senlisi érsekeket, a beauvaisi, chalonsi és soissonsi püspököket, készségesen támogatta jogaik fentartásában, de a világi hűbér urak területén pazar kézzel osztogatta a szabadságleveleket s fegyveres erővel is támogatta a felszabadított városokat uraik ellen. Így vetette meg alapját a királyság és a városok szövetségének, melynek Francziaország politikai fejlődésére oly messzeható következményei lettek. A városok és a király szövetségén épült fel első sorban a franczia királyok későbbi korlátlan hatalma.

VII. Lajos az utolsó uralkodó a Capeting-családból, ki szükségesnek tartotta, hogy fiát még a maga életében megkoronáztassa. Ez alkalommal történt, hogy a koronázás helyéül állandóan és véglegesen a rheimsi székesegyházat tűzték ki s most először emelte e szertartás fényét az ország pairjeinek megjelenése, kiknek számát VII. Lajos tizenkettőben állapította meg.²

VII. Lajos fiának és utódjának, Fülöp Ágostonnak trónralépésével kezdődik a franczia királyság s a mi ezzel e korban egyértelmű, a franczia állam igazi története. Három századon keresztül a nagybirtokosok bitorolták a királyt megillető állami hatalmat s széttörve Francziaország egységét, annyi államot alkottak, a hány nagy birtok volt. A XII. század végével bekövetkezett a fordulat. A nagy hűbérurak által addig háttérbe szorított királyság megkezdi a kezeiből kiragadott állami hatalom visszaszerzését s a lassanként felébredő nemzeti öntudat és közvélemény erejére támaszkodva, lassan bár és gyakran feltartóztatva, de következetesen és ellenállhatatlanul halad azon az úton, mely annyi belső és külső küzdelem után az újkorban az egységes Francziaország és a korlátlan királyság megteremtésére vezetett. Fülöp Ágost az első franczia uralkodó, ki e téren meglepő, fényes eredményeket mutathatott fel, ki a királyi hatalom kiterjesztésével Francziaország legnagyobb részére megtette az első és legnehezebb lépést arra, hogy Francziaország egész területén egyedül és csakis a királyé legyen a törvényhozó, birói és végrehajtó hatalom.

Trónralépését a középkori államok történelmében oly gyakori jelenség, a hűbérurak lázadása, követte. A királyi hatalom által leginkább fenyegetett hűbéresek, a királyi birtok közvetlen szomszédjai próbára akarták tenni az új király erejét. A flandriai, namuri, bloisi és champagnei grófok és a burgundi grófok szövetkeztek a király ellen. De mint rendesen történni szokott, a szövetségesek nem tudtak egyértelműleg cselekedni s bár kezet fogva erősebbek voltak a királynál, megoszolva egymásután elbuktak. A szövetkezés árát a flandriai gróf adta meg, kinek nagyhatalmát Fülöp Ágost ezúttal véglegesen összetörte. Az 1156-ban megkötött békében az amiensi és vermandoisi grófságok, azaz az Oise és Somme folyók völgye a korona közvetlen birtokába mentek át.

Bármennyire emelte is e siker az ifjú király tekintélyét, kétségtelen volt, hogy a királyság jövőjét nem ezen a harcztéren vívott győzelmek fogják eldönteni. Az igazi veszély a franczia királyságra abban állott, hogy Francziaországnak több mint fele egy vasallus birtokában volt és hogy a franczia korona e hatalmas vasallusa még az angol koronát is viselte. Fülöp Ágost tisztán felismerte a helyzetet s élete nagy feladatául tekintette az angol-normann hatalom szétrobbantását. Megjegyezték, hogy negyvenhárom évi uralkodása alatt nem telt el hét tavasz, hogy az angol királyok vagy ezek hűbéresei ellen háborút ne viselt volna. Az erők aránytalanok voltak e küzdelemben: Francziaország nyugoti tartományainak és az angol királyságnak ereje állott szemben a franczia királylyal, kinek közvetlen hatalma, melylyel föltétlenül rendelkezett, még ekkor alig terjedt túl a Loire vonalán, de az erők aránytalanságát kiegyenlítette Fülöp Ágost czéltudatos, eszközökben nem igen válogatós politikája, ellenfeleinek, az angol királyi ház tagjainak végzetes meghasonlása s az Angolországot és az angol királyok franczia tartományait egymástól elválasztó érdekellentét, melyet Fülöp Ágost bámulatos ügyességgel tudott czélja elérésére kizsákmányolni. Mindig résen állott s minden mozgalmat, mely az angol király ellen irányult, hathatósan támogatott. A tartományi függetlenségükért harczoló bretonok és aquitanok ép úgy szövetségesre találtak benne, mint az angol királyi családnak az uralkodás vágyától minduntalan felkelésre ösztönzött herczegei. Szövetségese volt Rikhárdnak II. Henrik ellen, Földnélküli Jánosnak Rikhárd ellen és végre Arthur herczegnek Földnélküli János ellen s nemcsak Francziaország területéről szorította ki a Plantagenet-családot, hanem egy pillanatig legalább úgy látszott, hogy még az angol koronát is megszerzi családja számára. A siker, melyet kivívott, a számító, józan ész győzelme volt, nem tehetségtelen, de szenvedélyek által vezetett ellenfelek fölött.

A küzdelem kezdetei kevés sikert igértek. II. Henrikkel szemben Fülöp Ágost nem boldogult s midőn a harmadik keresztes háborúból visszatérve, Földnélküli Jánossal Rikhárd birtokainak felosztására szövetkezett, szintén kevés dicsőséget aratott. A német fogságból kiszabadult Rikhárd a gisorsi győzelem által Normandiát ismét kiragadta Fülöp Ágost kezéből (1198.). Ekkor az ellenfelek III. Incze pápa közvetítésére öt évre fegyverszünetet kötöttek (1199 január); de két hónap múlva Rikhárd elhalt s az angol trónra öcscse, János lépett. A Plantagenet-család uralma Francziaországban véget ért. Fülöp Ágost azonnal ellensége lett régi szövetségesének, ki ellen trónkövetelő gyanánt Arthur herczeget, János bátyjának, Gottfriednek fiát léptette föl s midőn Arthur valószinüleg bátyja parancsára meggyilkoltatott, a franczia király a herczeg halálát felhasználta ürügyül régi terve kivitelére.

A gyilkossággal vádolt angol királyt a pairek törvényszéke elé idézte s midőn János az engedelmességet megtagadta, a hűbéri kötelezettség e megsértéséért a franczia udvar végzése az angol királyt franczia hűbéreitől megfosztotta (1202 ápril.). Fülöp Ágost maga vállalkozott e határozat végrehajtására s a Plantagenet királyok zsarolásai miatt az angol uralomtól elidegenedett Normandiát könnyű szerrel meghódította. A Rikhárd által keményen megerősített Gaillard vára fél évi ostrom után elbukott, mire Normandia városai, köztük Rouen is, «ezen igen gazdag város, telve nemes emberekkel s feje egész Normandiának», megnyitották kapuikat. III. Incze közbenjárását visszautasítva, Fülöp Ágost tovább folytatta az oly nagy sikerrel megkezdett hadjáratot s ép oly könnyű szerrel, mint Normandiát, meghódította Anjou, Touraine és Poitou tartományokat is (1203–4.).

Ily hódításokkal franczia király ez ideig nem dicsekedhetett. A Szajna és Loire középső folyásai között keletkezett franczia királyság egy hatalmas erőfeszítéssel megszerezte e folyók torkolatának vidékét, széttörte a korlátokat, melyek eddig a tengertől elzárták. Az addig csak névleges királyság valóságos hatalommá lett, melynek erejével egyik vasallusa sem dicsekedhetett. A Capet-család birtoka, a régi Francia herczegség, a Szajna és Loire torkolatáig terjeszkedve, területre, népességre és gazdagságra egyiránt háttérbe szorította az eddig vele hatalomban egyenlő hűbéres tartományokat s teljesen felforgatta a feudalis hatalmak eddigi egyensúlyát Francziaországban. Épen ezért természetes, hogy e forradalomszerű megváltozás nem mehetett végbe erős visszahatás nélkül. Az érdekeikben máris megsértett vagy fenyegetett elemek János angol király, az északi és északkeleti franczia urak s Ottó német király és római császár, ki Fülöp Ágostban a pápa és a Hohenstaufen-család szövetségesét gyűlölte, 1214-ben egyesültek a hatalmasan felemelkedő franczia királyság ellen.

E háború adta meg a Fülöp Ágost által megteremtett új franczia királyságnak a vérkeresztséget. A szövetségesek terve szerint János délnyugatról Guyenneből támadott, míg északkeleten az Ottó császár zászlói alatt gyülekezett német-franczia lovaghadsereg készült a döntő támadásra. A veszedelem érzete most először ébresztette tudatra Közép-Francziaország lakosainak nemzetiségi érzületét; az urak lovagcsapatai és a városok gyalogsága egyforma lelkesültséggel gyülekeztek a király zászlója alá s míg Lajos herczeg, a trónörökös, János angol királyt Poitouban feltartóztatta, addig Fülöp Ágost a főerővel északkeletre sietett. A döntő ütközet Lille közelében, Bouvines mellett vívatott (1214 julius 27.); a franczia hadsereg teljes győzelmet aratott.

A bouvinesi győzelem után Párisba visszatérő királyt a franczia nemzet eddig példa nélkül álló lelkesedéssel fogadta. A templomok hálaadó énekektől visszhangzottak, a házakat szőnyegekkel diszítették fel, az utakat zöld galyakkal és virágokkal hintették be. Párisban a polgárok, a papok és a tanulók himnuszokat zengve vonultak a király elé s nagyszerű ünnepeket rendeztek, melyekből kisugárzik a franczia nemzeti szellem első felébredése. A Capetingek koronája megkapta eddig hiányzó főékességét, a hadi dicsőséget és az ezzel járó népszerűséget. Maga a győzelem nem vezetett további hódításokra. Az ütközet után nemsokára megkötött fegyverszünet János királyt meghagyta Guyenne birtokában, de Fülöp Ágost számára is szentesítette a korábbi hódításokat. Normandia, Anjou, Maine és Poitou véglegesen a franczia király birtokában maradtak.

Míg Francziaország északi részeiben ezen események történtek, Dél-Francziaországban irtózatos vallási küzdelem dühöngött s készítette elő az utat a királyi hatalom kiterjedésére, Dél- és Észak-Francziaország egyesülésére.

Épen azon időben, midőn a pápaság hatalmának magaslatára jutott, midőn III. Incze pápa a VII. Gergely theokratikus eszméit megvalósítani látszott, tűnnek fel az első nagyobb jelentőségű eretnekségek Nyugot-Európában. A IX. századtól a XII. század közepéig terjedő időszak a feltétlen hit korszaka, midőn az askesis szellemétől áthatott európai nemzetek szent borzalommal utasítottak vissza minden kétkedést az egyház által megállapított s annyi nagy egyházi férfiú tekintélye által szentesített dogmák iránt. Egyesek eltérő nézetei, mint Toursi Berengáré, kinek nézetét az urvacsoráról az 1050. és 1080-iki zsinatok eretnekségnek bélyegezték, nyomtalanul elenyésztek. De a XII. század elején a keresztes háborúk nyomában megindult gyakori érintkezés Kelettel, az eretnekségek, a vallási speculatiók ősrégi hazájával, a Földközi-tenger mellékén felvirágzó ipar és kereskedés által megváltozott míveltségi és gazdasági viszonyok megingatták a feltétlen hitet, s bár még elszigetelve, itt és ott a fennálló és uralkodó egyház megtámadására vezettek. Legerősebb volt a támadás Dél-Francziaországban, melynek gazdag városaiban és fényes, a troubadourok dalaiban gyönyörködő uri társaságaiban vallással és erkölcscsel vajmi keveset törődtek s hol a papság fényűzése és világias élete az alsó néposztály körében igen könnyen érthető, csakhamar az egész egyházi rendszer ellen irányuló visszahatást keltett fel.

A poitiersi dóm. A XII. századból.

A Dél-Francziaország társadalmát minden ízében átható eretnekség két forrásra vezethető vissza: montanismusra és manicheismusra. A montanismus első hirdetője Bruys Péter nevű pap a XII. század első tizedében; megtámadta a gyermekek megkeresztelését, a képek tiszteletét, a misét, a papi nőtlenséget s bár 1124-ben a feldühödt nép Saint-Gillesben megégette, húsz évi prédikálása alatt az eretnekség magvait messze földön elhintette. Svájczban, Savoyában és Dél-Francziaországban számos követője akadt, kiket petrobrusieneknek neveztek s kiknek a század második felében új apostola támadt Valdez Péter gazdag lyoni kereskedőben. Valdez a biblia olvasása közben az evangeliumi szegénység tanától áthatva, vagyonát kiosztotta rokonai és a szegények között, a bibliát lefordíttatta a nép nyelvére s 1177-ben mint prédikátor lépett fel. Eszményképe az apostoli idők jámbor egyszerűsége volt. A népet bűnbánatra, tanítványait, kik az apostolok példájára kettőnként és sarut viselve indultak az Isten igéjének hirdetésére, a teljes szegénység megtartására oktatta. Az 1148-ki veronai zsinat által elitélve, Valdez egyesült a petrobrusienekkel, majd elhagyta Francziaországot s hosszú bolyongás után állítólag Csehországban halt el 1197-ben. Követői a valdensek (leonistae, sabatati pauperes de Lugduno) elterjedtek Dél-Francziaországban, Aragoniában és Lombardiában. Némelyek közülök legalább látszólag megmaradtak az uralkodó egyház kebelében, mások önálló felekezetté tömörültek. Ez utóbbiak az istentiszteletet csupán a prédikáczióra szorították, a szentségeket az oltári szentség kivételével elvetették s utóbb oly túlzásba mentek, hogy a birtokot és a munkát is kárhoztatták. Az üldözések nagyon megritkították soraikat, de a piemonti Alpok völgyei között néhány egyházközségük protestáns minta szerint később átalakulva, mai napig fennmaradt.

Franczia lovag a XIII. században.
Corbeil János pecsétje.

Veszélyesebb, az egyházi és állami élet alapjait egyaránt megtámadó eretnekség volt a manicheismus, melynek híveit Dél-Francziaországban katharoknak (tiszták), vagy az eretnekség főfészkéről, Alby városról albigenseknek nevezték. E secta eredetét némelyek a régi gnostikusokkal és manicheusokkal hozzák egyenes összeköttetésbe, arra hivatkozva, hogy e régi eretnekségek teljesen soha ki nem vesztek Dél-Francziaországból, mások ismét és több valószínűséggel a Balkán félszigeten épen ezen korban nagyon elterjedt bogumilektől származtatják őket. A katharok tanainak alapja és kiindulási pontja a dualismus, a jó és rossz principiumának szembeállítása. A jó principiuma az igaz Isten, a szellemek láthatatlan világának teremtője, a rossz principiuma Jehova, a látható világ alkotója. Az első az új szövetség, a második az ó-szövetség szerzője. Ez elmélet természetes következménye gyanánt elvetettek mindent, mi a rossz principium művével, az anyaggal összeköttetésben állott: a házasságot, a vagyont, az állati eledeleket, a keresztek és képek tiszteletét, templomok építését stb. A szentségek közül csupán a keresztséget tartották meg (consolamentum), melyet a kiválasztottaknak kézrátevés és az evangeliumok könyvének feltevése által szolgáltattak ki. A felekezet híveit – mint azt különben a valdensek is megtették – két csoportra osztották: hívőkre és tökéletesekre. A keresztség szentségében csakis az utóbbiak részesültek s csakis ezek voltak kötelezve minden vétektől ment, szigorú, vezeklő élet folytatására. E szekta tanainak következetes megvalósítása, minden tekintély lerombolása, a házasság és a birtok elvetése, sőt elátkozása, nemcsak a keresztyénség, hanem az állam és társadalom bukását idézte volna elő s ez értelemben méltán állították, hogy a manichaeismus nemcsak vallási, hanem társadalmi eretnekség is volt.

A manichaeismus nyomaival Nyugot-Európában elszigetelve már a XI. században találkozunk. 1010-ben Agenben említik őket, 1022-ben Orleansban, 1030-ban Lombardiában. A XII. század elején Németországban tűnnek fel, 1126-ban Trierben, 1146-ban Kölnben. Nagyobb jelentőségre azonban nem emelkedhettek; az egyházi és a világi hatalom kezet fogva gyorsan elnyomta őket. Nem így történt Languedocban, hová a XII. század közepén férkőztek be s hol a talaj elterjedésökre igen jól elő volt készítve. A fényűzésbe és világi élvezetekbe merült papság nem törődött hivei lelki szükségletével s a pásztor nélkül maradt nyáj vak buzgósággal csatlakozott a manichaeismus apostolaihoz. A világi urak vagy elnézték vagy nyiltan pártolták az eretnekséget, részint vallásos közönyösségből, részint haszonlesésből, hogy a klastromok és templomok kincseit elrabolhassák. A katharok fővédelmezőinek VI. Rajmond toulousei grófot és Rajmond Roger beziersi és carcassonei vicomteot tartották.

Carcassone vára a XI. században.
Az ötven toronynyal megerősített kettős falak kerülete 1500 méter.

Midőn a XIII. század elején az eretnekség már annyira elszaporodott, hogy Languedocban az eretnekek számát többre becsülték, mint az igazhivőkét, III. Incze pápa hozzáfogott megtérítésükhöz. Apostoli legatusokat küldött Dél-Francziaországba, kiválóan cistercita szerzeteseket, köztük az ékesszólásáról híres Amaury Arnold citeauxi apátot és Castelnau Péter maguelonnei esperest. Hozzájok csatlakozott az osmai püspök kiséretében épen akkor (1206) Languedocon keresztül utazó Szt. Domokos is, de a legatusok fáradozása, hogy az eltévedt hívőket igaz útra tereljék, teljesen eredménytelen maradt. Ekkor történt, hogy Castelnau Péter felingerülve, mert a toulousei gróf az eretnekeket nyiltan pártfogása alá vette, Rajmondot kiátkozta, mire a gróf egyik embere – nem bizonyos, urának tudtával vagy a nélkül, – a túlbuzgó legatust Saint-Gillesben meggyilkolta (1208 január). Az erőszakos eszközöktől mindeddig idegenkedő III. Incze pápa most félretett minden kíméletet s az egyház legerősebb fegyvereivel lépett fel. Rajmund toulousei grófot kiátkozta, alattvalóit felmentette a hűségeskü alól, birtokait interdictummal sújtotta s felajánlotta annak, a ki meghódítja. Ugyanakkor az észak-franczia urakat, első sorban Fülöp Ágost franczia királyt keresztes hadjáratra szólította fel «a saracénoknál rosszabb» eretnekek ellen. A felhívás nem maradt eredménytelen. A franczia király ugyan óvakodott az érdekeitől még ekkor távol álló vállalatban részt venni, de az északfranczia urak, vallásos buzgalomtól lelkesítve és a délfrancziák iránt érzett régi ellenszenvtől, valamint hódításvágytól ösztönöztetve, tömegesen gyűltek a kereszt zászlói alá. Köztük voltak a burgundi herczeg, a neversi, auxerrei, saint-poli, forezi grófok, a keresztes hadjáratok kipróbált hőse Montfort Simon és néhány német lovag mellett számos püspök és apát. A hadjárat vezetését III. Incze mint legatusára, a citeauxi apátra bízta, ki a hadsereg fővezérletét Montfort Simonra ruházta. Kezdetben a háború tisztán a vallás érdekeit szolgálta, de csakhamar politikai érdekek vegyültek bele s végeredményében nem annyira az egyháznak, mint inkább a franczia királyi családnak vált hasznára.

Midőn a toulousei gróf az északfrancziák készületeiről értesült, mindent elkövetett, hogy a fenyegető vihart szerencsétlen alattvalói fejéről elhárítsa. Miután hűbérura, Fülöp Ágost nem akart beavatkozni, a pápai legatus pedig minden békeajánlatot ridegen visszautasított, egyenesen a pápához fordult. III. Incze elfogadta a toulousei gróf igazolását, de az átok visszavonását súlyos feltételekhez kötötte. Rajmond a saint-gillesi templom előtt húsz főpap jelenlétében nyilvánosan beismerte bűneit, kiállotta a korbácsoltatást, átadta legerősebb várainak kulcsait s maga is felvette a keresztet, ha nem is közvetlen alattvalói, de hűbéresei ellen (1249 junius 18). Az ekként Toulouseról elhárított vihar a toulousei gróf hűbéresének Rajmond carcassonei és béziersi vicomtenak birtokaira zúdult. Miután Béziers lakosai városuk kapuit megnyitni vonakodtak, a keresztesek ostrom alá vették a várost, rohammal elfoglalták és a lakosságot – a pápai legatusnak ama sokszor emlegetett, sokszor kétségbevont, de mindenesetre jellemző mondása szerint – «üssétek őket mind agyon, Isten majd kiválogatja az övéit» – kardélre hányták. Béziers után a sor Carcassonera, majd a vicomte többi városaira és váraira került s midőn a hódítás be volt fejezve, a pápai legatus a vicomte összes birtokait Montfort Simonra ruházta. Ez azonban a háború új kitörését vonta maga után. Alighogy az északfranczia keresztesek nagy tömege haza vonult, minden ponton kitört a felkelés Montfort Simon ellen, kinek személyében a délfrancziák hazájuk kegyetlen elpusztítóját és a béziersi vicomte birtokainak bitorlóját egyiránt gyűlölték. A felkelőkhöz csatlakozott a narbonnei vicomte, a toulousei gróf, ki újra az eretnekek pártfogásának gyanujába esett s hasztalan kísértette meg magát a vád alól tisztázni, s II. Péter aragoniai király, kinek közbenjárását a délfranczia urak érdekében a pápa hajlandó volt ugyan elfogadni, de legatusai mereven visszautasították. Most újabb keresztes csapatok vonultak délre s segítségükkel Montfort Simon a Muret mellett vívott ütközetben (1213 szept. 12.) legyőzte a délfranczia urakat és az aragoniai királyt. Péter maga is a csatatéren maradt, Rajmond kétségbeesve lemondott Toulouseról s feltétel nélkül meghódolt. Példáját követték hűbéresei csaknem kivétel nélkül.

E győzelem után a dél-francziaországi ügyek végleges rendezését az 1215-ki laterani egyetemes zsinat vette kezébe. A zsinat újra elátkozta az albigensiek eretnekségét, kötelezte Languedoc összes lakosait, hogy az igaz hitre esküt tegyenek, megbízta a püspököket, hogy a még daczoló eretnekek üldözésére bizottságokat szervezzenek s felszólította a világi fejedelmeket, hogy tartományaikat az eretnekektől tisztítsák meg. A birtokviszonyokról a zsinat akképen intézkedett, hogy Languedocot, azaz a toulousei, beziersi, carcassonei és narbonnei grófságokat, Montfort Simonra ruházta. VI. Rajmond toulousei grófot lemondásra kényszerítette, de fia, VII. Rajmond számára a toulousei grófság egy kis részét és a provencei határgrófságot fenntartotta.

Részlet egy város ostromából.
XIII. századi dombormű a carcassonei templom falán.

A háború elveszítette vallásos jellegét. A languedoci városok elpusztítása s az egyház híres törvényszéke, az inquisitió, melynek alapjait ez időben vetették meg, elfojtották az eretnekséget, de a dynastikus küzdelem a szerencsétlen tartományban még évekig dühöngött. VI. Rajmond nem tudott belenyugodni birtokainak elvesztésébe s 1216-ban újra kitört a languedoci városok felkelése a Montfort-család gyűlölt uralma ellen. Montfort Simon, hogy állását megszilárdítsa, a laterani zsinat végzése után személyesen megjelent Párisban s az egyháztól nyert új birtokai után letette a hűbéri esküt a királynak, de nagy nyomoruságukban a dél-francziák is megemlékeztek a franczia királyról s Montpellier városa egyenesen a király oltalma alá menekült. Fülöp Ágost még mindig óvakodott állást foglalni, de fia, Lajos herczeg egy keresztes csapat élén 1215-ben megjelent Languedocban s támogatta Montfort Simont a fellázadt Toulouse megfékezésében. Midőn 1218-ban Toulouse ismét fellázadt s Montfort Simon a város ostroma alatt halálosan megsebesült, Lajos herczeg másodszor is megjelent Dél-Francziaországban, melynek lakói mindinkább meggyőződtek, hogy csak a korona közbelépése vethet véget ez áldatlan állapotoknak. Belefáradva a végnélküli küzdelembe, Montfort Simon örököse, Montfort Amaury, hasonló meggyőződésre jutott s 1224-ben a toulousei grófságot a franczia koronának átengedte. E nagy sikert Fülöp Ágost már nem érte meg, 1223-ban meghalt, de a mint a Plantagenet-család kiszorítása Francziaország földjéről s Észak-Francziaország egyesítése az ő nevéhez kapcsolódik, úgy ha nem is általa, de ő alatta törnek össze az északot déltől elválasztó korlátok s nyílik meg a toulousei grófok hatalmának megsemmisülésével az út a korona előtt a Pyrenéekig és a Földközi-tengerig.

Franczia lovagi viselet 1208–20. táján.
Szobrok a szent sír kápolnájában Konstanczban.

Franczia pecsét a XIII. századból.
Mont-Dragoni Raymund hűséget esküszik hübérurának, az arlesi érseknek.

Belkormányzatában Fülöp Ágost az elődei által kijelölt uton haladva, teljes erővel támogatta a városok felszabadítására irányuló mozgalmat. Mindent elkövetett, hogy a városokat a helyi hatalmak alól felszabadítva közvetlenül a korona fennhatósága alá helyezze s nagyon sok város köszönheti neki municipalis szabadságainak megalapítását vagy gyarapítását. Sőt mi e korban feltünő, figyelme még a városok szépítésére is kiterjedt. Párist kiköveztette, 500 toronynyal ellátott fallal vette körül, a Notre-Dame építését erélyesen folytatta, megkezdette a Louvre építését s a párisi egyetemet nagy kiváltságokkal ruházta fel. Kisebb méretekben ugyanezt tette birodalma többi városaiban. A krónikások egyhangulag kiemelik, hogy királysága minden részében a városokat és kastélyokat falakkal vette körül, a nyilt helyeket erődítésekkel látta el, kiköveztette a legjelentékenyebb városok utczáit, pártolta a kereskedelmet s a czéheknek kiváltságokat osztogatott. A királyi birtokok kormányzásának javítása végett a prévôt-k fölé, kiknek kezében a birói, pénzügyi és katonai hatalom egyesült, mint ellenőrző és felsőbb királyi tisztviselőket a bailli-kat helyezte.

Ez utóbbiak kötelessége volt havonként egyszer törvénynapot tartani és a király nevében igazságot szolgáltatni, időközönként Párisban megjelenni s kormányzásukról a királynak jelentést tenni és végre a prévôt-k által beszedett királyi jövedelmeket a királyi kincstárba beszolgáltatni.

Az egyházzal szemben Fülöp Ágost erős kézzel fenntartotta a világi hatalom jogait és méltóságát. Oly időben, midőn a pápai széken a hatalmas III. Incze ült, kinek a középkor hatalmas pápái közül leginkább sikerült megvalósítani VII. Gergely eszméjét a szentszék legfelső egyházi és világi hatalmáról, Fülöp Ágost királyi hatalmát a püspökökkel szemben épúgy éreztette, mint a világi urakkal. Kényszerítette őket, hogy törvényszéke előtt megjelenjenek, hogy hadjáratai költségeihez hozzájáruljanak, sőt hogy személyesen megjelenjenek a királyi táborban. Midőn III. Incze a világi ügyekben is mint a keresztyénség feje rendelkezett, Fülöp Ágost volt az egyetlen uralkodó, ki bátran és erélyesen ellene szegült. Tiltakozott Braunschweigi Ottó felemeltetése ellen a német trónra s határozottan visszautasította a pápa beavatkozását a közte és János angol király közt fennforgott viszályban. De azért Fülöp Ágost sem kerülte el megaláztatását. A közvélemény erejére támaszkodva elég erős volt, hogy az állam jogát az egyházzal szemben fenntartsa, de midőn a jog és igazság a pápa részén volt, III. Incze fölötte is teljes győzelmet aratott.

Királynői viselet.
XIII. századi miniature után.

Ez történt akkor, midőn Fülöp Ágost püspökei itéletére támaszkodva, igaz ok nélkül eltaszította nejét Ingeborgot, a dán király leányát, s Ágnes merani grófnővel második házasságra lépett. III. Incze a megsértett erkölcs és vallás nevében védelmébe vette a szerencsétlen királynét s miután a király eltaszított nejét visszavenni vonakodott, az egész franczia királyságot interdictummal sújtotta. És a pápa szava nem hangzott el hatástalanul. Az isteni tisztelet mindenütt megszünt, a nép lelki vigasztalás nélkül maradt. Hiába űzte el a király az interdictumot megtartó püspököket székeikről, a keresztyénség főpapjának szava ezuttal hatalmasabb volt, mint a király parancsa s az általános elégületlenség Fülöp Ágostot meghajlásra kényszerítette. 1313-ban elvált Merani Ágnestől – kit a fájdalom nem sokkal utóbb sírba vitt – s visszafogadta Ingeborgot.

Viselet a XII. század végén.
Miniature a Tristan egy XIV. századbeli kéziratában. A párisi Nemzeti Könyvtárban.

VIII. Lajos rövid uralkodása (1223–1226) folytatása, bizonyos tekintetben befejezése volt atyja politikájának. Mint meglett férfiú lépett a trónra harminczhat éves korában, atyja uralkodásának utolsó éveiben már jelentékeny része volt a franczia politika intézésében. Az angol háborút, mely a bouvinesi ütközet után szünetelt s melyet atyja uralkodása utolsó évében folytatni szándékozott, erélyesen megkezdette. Elfoglalta a mi még Poitouból az angolok kezében volt, elfoglalta La Rochellet, Limogest és Perigueux-t s az angolokat a Garonne vonaláig szorította vissza. Ezután a Languedoc felé fordult, hol a küzdelem a toulousei grófok családja és a Montfort-ház között még mindig dühöngött. Már Fülöp Ágost alatt úgy a toulouseiak, mint a Montfort-ház hivei a franczia király közbelépésétől várták a béke helyreállítását, de Fülöp Ágost, bár fiának beavatkozását elnézte, nem hitte még elérkezettnek az időt Dél- és Észak-Francziaország egyesítésére. Midőn azonban Montfort Amaury, VII. Rajmond által szorongatva, reményét bátyja hódításainak megtarthatása iránt elveszítette s birtokait a franczia koronának felajánlotta, VIII. Lajos nem habozott. Vallásos buzgósága és koronája érdeke egyiránt ösztönözték, hogy Languedocot a még mindig eretnekeknek tekintett toulousei grófok kezéből kiragadja. A Bourgesben tartott zsinaton (1224) elfogadta Montfort Amaury lemondását a korona javára s miután a pápa legatusa VII. Rajmondot kiátkozta, hozzáfogott a keresztes hadjárat szervezéséhez. A dél-francziaországi urak és városok siettek hódolatukat előre bejelenteni; midőn Lajos kereszteshadával Languedocba érkezett, csupán a toulousei gróf állott ellent. Avignon bevétele után a Rhone folyótól Toulouseig elterülő vidék meghódolt a királynak, ki a korona birtokait ezuttal Beaucaire, Carcassone és Beziers vidékével gyarapította. A betegség által megtizedelt hadsereg, mindenekfölött az észak franczia urak elégedetlensége, a királyt visszavonulására kényszerítette, mielőtt tervezett hódítását befejezhette volna, de így is nagy eredménynyel dicsekedhetett. A nemzeti egység közeledett a megvalósulás felé: a Capeting királyság megvetette lábát az Észak-Francziaországtól annyira idegen Languedocban is.

E hadjáratról visszatérve halt meg VIII. Lajos rövid betegség után Auvergneben a montpensieri várban (1226). Hogy fiai között az egyetértést biztosítsa, végrendeletében Artois grófságot második, Anjout és Mainet harmadik, Poitout és Auvergnet negyedik fiának hagyományozta. Ilyformán még le sem küzdötte a királyság a hűbériséget teljesen, midőn VIII. Lajos végrendelete egy új, a nemzeti egységet nem kevésbbé veszélyeztető, számos belküzdelemnek forrásául szolgáló feudalismusnak, a királyi vérből származott herczegi családok feudalismusának vetette meg alapját.

IX. Lajos (1226–1270) a középkor igazi herosa, ép oly kegyes, mint vitéz uralkodó, ki szerette a feudalismust és rá a legérzékenyebb csapásokat mérte; ki tisztelte az egyházat és szükség esetén ellent tudott állani az egyház fejének; ki tiszteletben tartott minden jogot, de mindenekfölött az igazságot követte; őszinte és szelid lélek, keresztyén szeretettel betelt szerető sziv, ki kinpadra itélte a bűnös testét, hogy lelkét megmentse, ki a földön csak az eget látta, ki királyi tisztét a rend és méltányosság hivatala gyanánt fogadta fel. Róma szentté avatta őt és a franczia nép még most is látja a vincennesi tölgy alatt ülve, mindenkinek igazságot szolgáltatva. Ez a szent király, ez a béke embere, szivének egyszerűségében többet tett a királyság érdekében, mint a legravaszabb tanácsosok és mint tíz harczias uralkodó, mert ezután a király úgy tünt fel a nép szemében, mint a rend és az igazságosság megtestesülése.

Így jellemzi egy kitünő franczia történetíró a középkori Francziaország ez egyik legkiválóbb és kétségkívül legrokonszenvesebb alakját. Mielőtt azonban Szent Lajos a kormányt átvehette és az itt érintett nagy hatást kifejthette volna, magának a királyságnak még egy nehéz megpróbáltatáson kellett keresztülmennie.

Perigueux.

IX. Lajos csak tizenkét éves volt, midőn atyja VIII. Lajos halála után trónra lépett s ezen körülmény párosulva azzal, hogy a kormányzó hatalmat most először egy asszony, a kiskorú király anyja, a francziák szemében idegen származása miatt gyanus és ellenszenves castiliai Blanka vette kezébe, heves visszahatásra adtak alkalmat a Fülöp Ágost és VIII. Lajos hódításai által megerősödött királyság ellen. A korona örökösödése már oly szilárd és mély gyökeret vert a közvéleményben, hogy a kiskorú Lajos trónralépése és megkoronáztatása Reimsben minden akadály nélkül ment végbe, az urak csak távolmaradásuk által tüntettek, de annál erősebb volt a kormányzónő személye ellen, lényegében a királyi hatalom ellen intézett támadás. Azon ürügy alatt, hogy a király kiskorúsága idején a kormányzóhatalom nem az özvegy királynét, hanem az elhalt király öcscsét illeti meg, Észak- és Dél-Francziaország bárói III. Henrik angol király pártfogása alatt ligát alakítottak. Követelték a fogoly nemesek szabadon bocsátását, az urak választói jogának elismertetését, a tőlük jogtalanul elvett földbirtokok és jövedelmek visszaadását s az ország kormányzásában őket megillető részt. Szerencsére a királyság ügye jó kezekben volt letéve. A papság és a városok hagyományos hűségére és a szent-szék erkölcsi segítségére támaszkodva s ellenfelei egyenetlenségét ügyesen kihasználva, a rendkívül erélyes királyné a ligán diadalmaskodott. Megosztotta ellenfeleit s egymásután verte le őket. A szövetség árát ezuttal VII. Rajmund toulousei gróf adta meg. Az 1229-ben Meauxban megkötött békében Rajmund kötelezte magát, hogy lerontja Toulousenak és harmincz más languedoci városnak a falait; toulousei kastélyát tíz évre átengedi a királynak; üldözi az eretnekeket és az eretnekeket pártoló urakat; kibékül az egyházzal és öt évig a szent földön fog harczolni; egyetlen leányát a franczia király valamelyik testvéréhez fogja nőül adni. Ily feltételek mellett Rajmund megtarthatta a Rhone bal partján elterülő birtokát, a Provence-t, mely halála után leányának kezével szintén a franczia királyi család birtokába ment át.

A Sainte-chapelle sírboltja. (1245–48.)

1236-ban IX. Lajos nagykorúvá lett, de a hatalom vágyó s az uralkodásra nem is méltatlan Blanka királyné a kormányügyekre ezután is egész haláláig döntő befolyást gyakorolt. Mint e korban másképen gondolni nem is lehetett, fiát szigorú egyházi szellemben neveltette és sikerült is elérnie, hogy Lajos egész gondolkozásának, belügyi, valamint külügyi kormányzásának irányát a vallás szabta meg. Nem egyszer nyilatkozott akképen, hogy inkább szeretné fiát halva látni, mint halálos bűntől bemocskolva. E nevelés hatása alatt, azon korban, midőn a hit már gyöngülni kezdett, Lajosból a hivő keresztyén igazi mintaképe lett. A bőjtölésben és testsanyargatásban egészsége veszélyeztetéséig ment, pénteken még a nevetéstől is tartózkodott s tulságos lelkiismereti aggodalmaival gyóntatóatyáit is kétségbe ejtette. A szerzeteseket, első sorban a dominikánusokat és franciskánusokat, annyira szerette és tisztelte, hogy egyizben úgy nyilatkozott: «hogyha testét két részre oszthatná, e két rend között osztaná meg». Viszont a zsidókat annyira gyülölte, hogy rájok sem nézhetett s az eretnekek üldözését is kegyes cselekedeteknek tartotta. De a vallásos rajongás nem törte meg tetterejét, nem tette csupán a túlvilágra gondoló asketává hanem arra ösztönözte hogy a keresztyén eszmének a trónon megvalósítója legyen: népének keresztyén szeretettel eltelt atyja, az államnak az igazságot mindennél többre becsülő feje.

Midőn a kormányzást 1236-ban személyesen átvette, a franczia királyság nem volt többé puszta czím, mint a XI. században, hanem valódi, a Csatornától a Pyrenéekig terjedő hatalom, mely mellett más hatalom a régi Gallia területén többé nem érvényesülhetett. A Plantagenetek és a toulousei grófok hatalmának megtörése után a királyság fénye és tekintélye teljesen háttérbe szorította a korona nagy vasallusait. Flandria, Bretagne, Champagne, Burgund, Gascogne és Languedoc még mindig államot alkottak az államban, de régi erejükből sokat veszítettek s a XI. század óta ép oly mértékben hanyatlottak, mint a minő mértékben a királyi hatalom emelkedett. A flandriai grófságot már Fülöp Ágost összetörte s mióta grófjai Konstantinápolyban a latin császári trónra emelkedtek, pénzének és harczias nemességének kivándorlása keletre, nyugaton teljes tétlenségre kényszerítette. A nemrégen oly hatalmas és fényes toulousei grófság az albigensi háborúk óta csak árnyéka volt a réginek, birtokai kétharmadrésze a király kezébe ment át, Béziers, Carcassone és Beaucaireban a királyi baillik rendelkeztek s a mi még a toulousei gróf kezén maradt, annak is ki volt jelölve örököse: a franczia király testvére, Thibaut, Champagne grófja örökösödés útján navarrai király lett, de hogy e birtokaitól távol eső királyságot megtarthassa, kénytelen volt franczia hűbérbirtokainak nagy részét, a bloisi, chartresi és sancerrei grófságokat a franczia királynak átengedni. Burgund és Bretagne herczegeinek erejét, hatalmas, a magok részéről szintén önállóságra törekvő egyházi és világi hűbéreseik tartották lekötve. Komoly veszély a koronára csak a Gascognera összezsugorodott Aquitaniában rejlett, melynek herczegei az angol királyok régi hatalmukra visszaemlékezve, ennek felújítására készek voltak minden alkalmasnak látszó pillanatban fegyvert ragadni. A Capetingek és Plantagenetek versenygéséből származott ellentét Nyugot e két országa között keresztülvonul az egész középkoron s próbára tette IX. Lajos hadvezéri tehetségét és államférfiúi bölcseségét is.

Az 1242-ki angol-franczia háború kitörésére alkalmat a poitoui urak lázadása adott. A Plantagenetek uralma alatt nagy önállósághoz – helyesebben féktelenséghez – szokott poitoui urak nem tűrhették a franczia király uralmát, melyet igen jellemzőleg az akkori francziaországi viszonyokra idegen uralom gyanánt fogtak fel. «A francziák – mondogatták – minket poitouiakat mindig gyülöltek; el akarnák venni összes javainkat, hogy a hódítás jogánál fogva alattvalóikká tegyenek és még rosszabbul fognak velünk bánni, mint a normannokkal vagy albigensekkel; mert ma a király legkisebb szolgája is azt teszi Champagneban és Burgundban, a mit akar; a bárók igazi rabszolgák, mitsem mernek tenni a király rendelete nélkül». Az angol király nyiltan szította az elégületlenséget a poitouiaknál, kikhez csakhamar a királyi hatalom kiterjedése által Dél-Francziaországban érdekeikben sértett elemek, a toulousei és narbonnei grófok és az aragoniai király, mint Montpellier ura csatlakoztak. Míg azonban az angol király az elindulással késlekedett, Lajos a gyorsan összevont királyi hadsereg élén leverte a felkelő urakat s az ezután megérkező III. Henrik angol király fölött Taillebourgnál majd Saintes falai alatt döntő győzelmet aratott. A felkelő urak siettek meghódolni; a királyi uralom helyreállott Poitouban s a lorrisi béke 1243-ban megújította a toulousei grófra a meauxi béke súlyos feltételeit. «Ez időtől fogva – mondja Nangis Vilmos krónikaíró – Francziaország bárói megszüntek királyuk, az Úr felkentje ellen bármit cselekedni, világosan látván, hogy az Úr keze vele van».

Az alkalom kedvezőnek látszott, hogy e fényes győzelmet felhasználva, Lajos Gascognet is kiragadja az angol király kezéből s az angolokat Francziaország földjéről teljesen kiszorítsa. Fülöp Ágost vagy VIII. Lajos ezt bizonyára nem mulasztották volna el megtenni, de IX. Lajos gyöngéd keresztyén lelkiismerete visszariadt a fegyveres hódítástól, az erőszakos foglalástól. A saintesi győzelem után azonnal megadta az angol királynak a kért fegyverszünetet s midőn első keresztes hadjáratáról visszatérve 1258-ban végleges békét kötött, elődei hódításainak egy részét (Perigord, Limousin és Quercy grófságokat, valamint Saintonge és Agenais egy részét) visszaadta III. Henriknek. Ennek fejében az angol király ünnepélyesen lemondott a Plantagenetek egykori franczia birtokainak többi részéről s mint Gascogne és Guyenne ura, elismerte a franczia királyt hűbérurának. Hogy a jövőre összeütközésre alkalom ne adassék, azon franczia urak, kik mindkét királytól birtak hűbérbirtokot, választhattak, melyik királynak akarnak vasallusai lenni. Ugyanezen évben ugyanily szellemben történt a kibékülés az aragoniai királylyal is a corbeili szerződésben. Mindkét királynak voltak hűbéruri igényei, melyek a két ország természetes határaival összeegyeztethetők nem voltak. Mint Nagy Károly utódai, a franczia királyok a barcelonai határgrófság, azaz Catalonia hűbérurainak tartották magokat, míg viszont az aragoniai királyok Languedoc és Provencera emeltek hűbéruri jogokat s részben gyakorolták is ezeket. A corbeili szerződés véget vetett e visszás állapotoknak. A franczia király örökre lemondott a barcelonai határgrófságról, viszont az aragoniai király feladta hűbéri jogait és igényeit a Roussillon grófságtól északra fekvő területekről. Foix grófság, a mely legtöbb vitára adott alkalmat, véglegesen franczia hűbér lett.

Ez a törekvés, országa viszonyait a szomszéd országokhoz a kölcsönös méltányosság, a keresztyén szeretet elvei szerint rendezni, jellemzi IX. Lajos külpolitikáját minden irányban. Kedvencz eszméjének, a keresztes hadjáratnak érdekében, mint közvetítő lépett fel a keresztyén hatalmakat egymástól elválasztó ellentétekben, kiválóan a pápaság és császárság között épen ez időben lefolyó nagy küzdelemben. A franczia királyság szempontjából a keresztyénség két főhatalmának élethalál küzdelme csak kivánatos lehetett, de IX. Lajost, mint embert és mint uralkodót egyaránt fájdalommal töltötték el a Németországban és Olaszországban lezajló események. Távol attól, hogy a császárság zavarát Francziaország természetes függelékének, a Rhone völgyének, az arelati királyságnak megszerzésére használta volna fel, mindent elkövetett, hogy a küzdő felek szenvedélyét mérsékelje s a békés kiegyenlítést lehetővé tegye. Mint keresztyén uralkodó a pápa feltétlen hive volt, de nem felejthette el a családját II. Frigyeshez kötő barátságos viszonyt s épen azért – bár mindkét fél törekedett szövetségeséül megnyerni – megelégedett a jóakaró közvetítő szerepével s nem lépett ki a semlegességből. Nem fogadta el a IX. Gergely pápa által öcscsének Róbertnek felajánlott császári koronát, de viszont kész volt a Lyonban zsinatot tartó IV. Incze pápát a császár hiresztelt támadása ellen fegyverrel is megvédelmezni. Midőn II. Frigyes halálával a császárság ügye végképen elbukott, Lajos a pápa által felajánlott siciliai koronát a maga részéről visszautasította, de elnézte, hogy öcscse, Anjou Károly, a franczia lovagok élén a Hohenstaufen család örökségét meghódítsa, mert ez ország birtoka egy új keresztes hadjárat sikerét előre biztosítani látszott.

Provencei Margit és Lajos, Szent Lajos, elsőszülött fia.
Színezett szobrok; régen Poissy templomában, ma a párisi Cabinet des Estampes-ban.

Igazság és vallásosság vezették Lajos belpolitikáját is, melynek fényes eredménye a királyi hatalom újabb emelkedése volt a hűbéri hatalmak rovására. Az az uralkodó, ki oly gondosan őrködött, hogy a maga jogainak fenntartása mellett a mások jogait is mindig tiszteletben tartsa, nem lehetett erőszakos újító, nem lehetett forradalmár, de Lajos mégis újító volt oly értelemben, hogy a mint magától, úgy alattvalóitól is szigorúan megkövetelte a méltányosságot: a jogokkal járó kötelezettségek teljesítését is. Elfogadta, sőt királyi tekintélyével szentesítette a hűbériség szokásait és szabályait, de annak elveiből szigorúan levonta a következményeket a legfőbb hűbérúr, a király javára s megkövetelte, hogy az urak az ő példáját követve, mindenben az erkölcs és igazság legfőbb elveihez alkalmazkodjanak. Nem támadta meg a hűbériséget, de a vallás és az igazság nevében oly csapást mért rá, melyek e rendszert alapjában megingatták.

Belkormányzatának első és fontos eredménye gyanánt a király legfőbb birói hatalmának kiterjesztése és érvényesítése tünik fel az ország egész területén. A hűbériségnek ide vonatkozó, Beaumanoir által akképen fogalmazott elvét, «hogy minden világi igazságszolgáltatás a királytól függő hűbér», Lajos azon monarchiai elvvel párosította, «hogy a király Istentől származott jogánál fogva az igazságnak egyedüli forrása és legfőbb osztogatója». Mindenik hűbérur a maga területén birói hatalmat gyakorolt, de a vasallusnak joga volt, ha az itéletet igazságtalannak tartotta, vagy ha hűbérura vonakodott igazságot szolgáltatni, az ő hűbérurának hűbérurához felebbezni.

Ez elvből kiindulva, azon volt, hogy a hűbérurak törvényszékeitől a perek egyenesen az udvarhoz kerüljenek s pártatlan itéletei által annyira megnyerte a közvéleményt, hogy a bretagnei herczeg kivételével, ki legfőbb igazságszolgáltatási jogát ezután is megtartotta, a többi hűbérurak törvényszékei tényleg a király törvényszéke alá kerültek. A király tisztviselőinek ébersége és ügyessége a hűbéruri törvényszékek rovására mind szélesebbre terjesztette a király törvényszékeinek hatáskörét. Azon elvből indulva ki, hogy a király fölött hűbérur nem itélhet, a királyi tisztviselők, a baillik, minden ügyet, mely bármely czimen a királyt érdekelte, kivontak a hűbérurak birói hatásköre alól (Cas royaux). Az ily esetek könnyen szaporíthatók lévén, ezen elmélet segélyével Szt. Lajos és utódai a király biróságának illetékességét, minden fontosabb ügyre, mely a közjogot, a közbékét és a király méltóságát illette, kiterjesztették.

IX. Lajos alatt vált ki az udvarból a királyi igazságszolgáltatás hires organuma, a párisi parlament. Régebben a király nevében az igazságszolgáltatást a főbb hűbérurakból és a korona főbb tisztviselőiből összeállított udvar (cour de roi) végezte. De mivel e korban már irott perek fölött kellett itéletet mondani, az irás és olvasásban járatlan bárók lassanként elhagyták e törvényszéket s helyöket Lajos alatt főképen a papok, egy pár évtizeddel később már a polgárság köréből kikerült törvénytudók, a légisták, foglalták el. Nemsokára a harmadik rend csaknem kizárólagosan a maga számára foglalja le a parlamentet, mely a hűbéri rendszer lerombolásában oly fontos szerepre volt hivatva.

Teljesen áthatva a keresztyén eszmétől, melyet kormányzásában megvalósítani igyekezett, Lajos sokat fáradozott birodalma administratiójának javításán. Mint ő maga mindenben az igazság és erkölcs elveit tartotta szem előtt, azt akarta, hogy az egész kormányzatban e szellem uralkodjék. E végből bocsátotta ki 1254-ben a királyi tisztviselőkre, a baillikra vonatkozó híres rendeletét, mely elejét akarta venni, hogy a király tisztviselői, kiknek hatásköre e korban, midőn még a hatalom megosztása ismeretlen volt, igen szélesre kiterjedt, a népet kizsákmányolják. Az ellenőrzés szempontjából és hogy a központi kormány, meg a tartományokban a király nevében működő tisztviselők között összeköttetést létesítsen, felújította, illetőleg általánossá tette a királyi kiküldöttek, a N. Károly-féle «missi dominici» intézményét. E királyi kiküldöttek (enquesteurs) IX. Lajos alatt csaknem kizárólagosan szerzetesek, dominikanusok vagy franciskanusok, bejárták a tartományokat, meghallgatták a lakosok panaszait és sérelmeit s a király által rájok ruházott hatalomnál fogva azonnal orvosolták a királyi tisztviselők által elkövetett igazságtalanságokat.

Ez az igazságszeretet, mely nem tűrte meg, hogy a tisztviselő visszaéljen hatalmával, a legmagasabb körökben is érvényesítette a törvény erejét. Midőn egy alkalommal a király testvére, Anjou Károly kifizetett és elfoglalt egy birtokot, melyet tulajdonosa eladni nem akart, Lajos kényszerítette öcscsét, hogy a birtokot tulajdonosának visszaadja. Egyike az ország első urainak, de Coucy, felakasztatott három fiatal embert, kik az ő területén vadásztak. A bárók mindnyájan közbevetették magukat társukért. A király azonban roppant váltságdij lefizetésére itélte a bűnöst. Az urak egyike igy kiáltott fel gúnyosan: «A király helyében én mindenik bárót felakasztattam volna, mert ha az első lépés megvan téve, a második már nagyon könnyen megy.» A király meghallotta e megjegyzést s visszahívta az urat: «Hogyan János, te azt mondod, hogy akasztassam fel báróimat? Bizonyára azt nem fogom tenni, de megfenyítem őket, valahányszor rosszat cselekesznek.»

A városi elemnek, a harmadik rendnek jelentősége az állam életében IX. Lajos alatt rendkívűl emelkedett. A polgári osztályból kikerült törvénytudók kezdik a papok mellett a királyi hivatalokat lefoglalni. Mint prevôt-k és baillik kormányozzák a tartományokat s nemcsak a parlamentbe jutottak be, hanem a király oldala mellett a politikai ügyek elintézésére hivatott királyi tanácsba (grand conseil) és a legfőbb pénzügyi tanácsba is (chambre des comptes). Mindazáltal Lajos kormánya a városok önkormányzatának fejlődésére nem volt kedvező. Nem hatalomvágyból, hanem az igazság szeretetétől ösztönöztetve Lajos nagyon gyakran beleavatkozott a városok ügyeibe. Véget akart vetni a városok beléletében elharapózott visszaéléseknek s ismételten takarékosságra és rendre figyelmeztette a városi hatóságokat. E tekintetben a municipalis függetlenséget nem becsülte többre, mint a hűbéri függetlenséget s azon volt, hogy az önálló városok – a communek – királyi városokká alakuljanak, mely utóbbiak, bár megtartották előljáróik választásának jogát, a királyi hatalom felügyelete és ellenőrzése alatt állottak. 1256-ban kibocsátott rendeletében akképen intézkedett, hogy a polgárok által választott négy jelölt közül a király nevezi ki a polgármestert (maire), ki minden évben Párisban megjelenni és a város pénzügyeiről számot adni tartozik. Maga a király a városokkal szemben is nagy kimélettel járt el, de nem volt képes megfékezni tisztviselőit, kik a megkezdett központosítás érdekében, mint minden más szabadságot és kiváltságot, úgy a városok önállóságát is lerombolni törekedtek. Igy történt, hogy bár Lajos ismételten, személyesen és parlamentje útján is védelmébe fogadta a városokat, a királyi tisztviselők túlkapásai ellen uralkodása alatt a commune-ök határozott hanyatlásnak indultak, nevezetesen önállóságuk egyik fontos tényezője, az igazságszolgáltatás csaknem teljesen kisiklott kezükből.

Lajos kegyessége, mely érdemessé tette, hogy az egyház őt a szentek sorába avassa, természetesnek tünteti fel, hogy eljárását az egyházzal szemben szivből fakadó mély vallásosság és a legtökéletesebb részrehajlatlanság jellemzik. Még nagyobb mérvben, mint a városokat, védelme alá fogadta a püspököket még saját embereivel szemben is, kinevezési jogát a legnagyobb lelkiismeretességgel gyakorolta. Az üres egyházi állásokat szorgalmas utánjárás, a legkiválóbb főpapok és szerzetesek véleményének meghallgatása után, minden egyes esetben az egyházi törvények rendelkezése szerint a legalkalmasabbaknak látszó egyénekkel igyekezett betölteni. A világiaknak hűbérbe adott tizedet, maga járva ebben is jó példával elől, visszaadta az egyháznak. Kiváló kegyében állottak az ekkor már nagy népszerűségre emelkedett kolduló szerzetes rendek. A francziskánusok és dominikanusok közül választotta legbizalmasabb tanácsosait, hivatalnokait és diplomatáit; a legfőbb egyházi állásokra őket emelte, s pártfogása alatt a kolduló testvérek az iskolák vezetését kezükbe ragadták s az eddig Dél-Francziaországban az albigensek ellen működő inquisitiót Francziaország egész területére kiterjesztették. Az állam jogait azonban az egyházzal szemben is szigoruan fenntartotta. Az egyházi törvényszékek hatáskörét megszorította s a franczia egyházat előbb a keresztes hadjárat érdekében, majd az állam czéljaira rendes adó alá vetette. Hasonlóan fenntartotta királyi jogait a pápával szemben is. Sokáig tévesen tulajdonították neki a gallikán egyház szabadságainak alapját tevő pragmatica sanctiót, de az bizonyos, hogy az ebben foglalt elvek – nevezetesen a szent-szék hatalmának megszorítása a franczia egyház fölött – Szt. Lajos egyházi politikájának jellemző vonását alkották.

Vágyainak s egész lényének megfelelően Tunis falai alatt, keresztes hadjáratban végezte életét a franczia nemzet legnépszerübb királya. Halála mély visszhangot keltett egész Francziaországban s egy egykoru népies költemény (Regrès du roy Looïs) ekképen fejezi ki a nép alsó osztályainak bánatát: «Mondom, hogy a jog meghalt és kialudt a loyalitás, midőn meghalt a jó király, a szent teremtmény. Kihez fordulhatnak most a szegény emberek, midőn meghalt a jó király, ki őket annyira tudta szeretni?»

2. Francziaország pairjeinek nevezték a közvetlenül a koronától függő nagy hűbérek birtokosait. Ezek voltak a burgundi, a normandiai és guyennei herczegek, a champagnei, toulousei és flandriai grófok, a rheimsi érsek, a laoni, noyoni, châlonsi, beauvaisi és langresi püspökök.^[VISSZA]