NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
VI. KÖTET: A KÖZÉPKORI INTÉZMÉNYEK BOMLÁSA ÉS A RENAISSANCE
I. RÉSZ. AZ EGYHÁZ ÉS A PÁPASÁG
I. Kanonisták, legisták. Tudomány. Irodalom           III. Irodalmi harcz. Minoriták. IV. Károly

II. FEJEZET.
Az egyház és a nemzeti királyságok. I. Eduárd és az angol egyház. VIII. Bonifácz és Szép Fülöp. A pápák Avignonban. A templariusok.

A X. Gergely pápa rendelete szerint megtartott conclaveban 1294. decz. 24-én Cajetan Benedek biborost választották meg pápává, a ki a pápai trón elfoglalásakor VIII. Bonifácz nevet vette föl. Régi spanyol nemes család ivadéka, anyai részről III. Incze, IX. Gergely és IV. Sándor pápákkal volt rokonságban. 1220-ban Anagniban született, felső tanulmányait Párisban végezte s úgy a világi, mint az egyházi jogban kitünt. Előkelő rokonsága révén Rómába került, hol tehetsége és nagy akaratereje folytán gyorsan emelkedett s IV. Incze és IV. Márton pápák alatt már mint biboros a legfontosabb ügyeket ő végezte. Fejedelmi külső, nagy tudomány, diplomatiai okosság, tiszta élet, mind együtt véve magára vonta a bibornokok figyelmét, s mert tőle a legnagyobb pápák idejének visszatértét várták, azért választották pápává. Hitte, miként VII. Gergely pápának is hite volt, hogy a világuralom az egyházat illeti meg, és arra határozta magát, hogy az egyházi uralmat, mely a pápát mint Krisztusnak földi helytartóját megilleti, meg fogja valósítani. E tudatban felelhette csak I. Albert német király követének, ki ura elismertetése végett kereste fel VIII. Bonifáczot: «Én vagyok a Caesar, én az imperátor». Igy gondolkozott, így cselekedett III. Incze pápa is, ez volt a régi pápaságnak programmja. Szükség is volt erre, mert előde, V. Celesztin pápa, ki a kiváltságokat, kitüntetéseket pazarul osztogatta, Rómába lábát sem tette be, hanem állandóan Nápolyban lakott és így ezen és más intézkedései által az egyházi fegyelmet és kormányzatot a legnagyobb mértékben fenyegette, a pápaság tekintélyét igen is leszállította. Mind e bajon maga Celesztin pápa segített, úgy hogy saját testi és lelki gyarlóságaira hivatkozván, 1294 deczember 13-án lemondott.

VIII. Bonifácz legelőször is megszüntette az egyházra nézve káros kiváltságokat; hogy pedig a nápolyi udvar reá befolyást ne gyakoroljon, Rómába ment és II. Károly nápolyi király és ennek fia jelenlétében magát pápává avattatta és koronáztatta. Mikor pedig némelyek V. Celesztin pápa lemondását érvénytelennek nyilvánították és az öreg, tehetetlen embert ellene eszközül akarták felhasználni, Bonifácz elődét, szerzetesi néven Morone Pétert, Rómába hozatta és őrizet alá helyezte.

Igy biztosítván az egyházat a szakadás ellenében, azonnal hozzá fogott nagy terve megvalósításához, mi nem volt más, mint hogy a pápai hatalmat a nemzeti intézmények által megerősödött királyságok fölé emelje és ezzel fölújítsa VII. Gergely és az Inczék korát. Legelőször is arra törekedett, hogy II. Károly király ismerje el Nápoly és Sziczilia fölött a pápa hűbéri fenhatóságát. Az 1295-ben kötött egyezmény azonban soha sem lépett életbe, legkevésbbé Szicziliában, hol Aragoni Frigyest (II.) választották királylyá, a ki 1296 márczius 25-én Palermóban magát királylyá koronázta, a pápa követeit kiűzte és királyságát úgy a pápa, mint II. Károly ellenében megvédelmezte. Végre is engedett a pápa és 1303-ban Frigyest elismerte királynak.

E sikertelenség nem tartotta vissza attól, hogy Velencze és Genova ügyeibe bele ne avatkozzék. Velencze ugyan szivesen vette a pápa közbenjárását; de Genua ezt visszautasította és tekintet nélkül a pápára, folytatta háboruját Velencze ellen. Toszkanában sem tudta a pártharczot megszüntetni; Magyarország visszautasította Róbert Károlyt, a pápa jelöltjét; II. Venczel cseh királynak hiába tiltotta meg, mégis elfoglalta a lengyel trónt. Ennyi balsiker sem tudta visszatartani Bonifácz pápát és tervéről való lemondásra birni, mert a pápák világhatalmától elbűvölve, nem ismerte föl a változott helyzetet.

A felhozottak is eléggé bizonyítják, hogy a pápai hatalom fénye elhomályosodott; de reá nézve mégis csak az a küzdelem vált végzetessé, a melybe a Colonnákkal került. Nevezetesen a pápa, miként elődei, Itáliában a guelfeknek volt védelmezője és a császársággal szemben a francziák barátja. E törekvéssel azonban szembe szállt a hatalmas Colonna család, a mely szövetkezett II. Frigyessel, Sziczilia királyával, a pápa ellen. De ugyanekkor a családban is viszály ütött ki, a mi tulajdonkép okot adott Bonifácz pápa beavatkozására. Ugyanis a Colonna család a fölosztatlan birtok kezelését Colonna Jakab bibornokra bizta, aki azonban a jövedelmet megtartotta a maga és Péter unokaöcscse számára. A károsult testvérek panaszaikkal a pápához fordultak, ki a bibornokra reá parancsolt, hogy testvéreit elégítse ki és szicziliai szövetségét bontsa föl. A biboros azonban nem engedelmeskedett, sőt a család hozzá szító tagjaival egyetértve, az egyházi állam néhány erősségét II. Frigyes kezére játszotta, mire viszont a pápa azt követelte, hogy a Colonnák némely váraiba, melyeket mint pápai hűbért birnak, pápai őrséget fogadjanak be. E helyett a két Colonna biboros elhagyja Rómát és mindenütt ama hirt terjesztik, hogy Bonifácz jogtalanul birja a pápai trónt; mikor pedig igazolásra felszólíttattak, 1297 május 4-én egy daczos emlékiratot tettek közzé, a melyet számos templom ajtajára is kifüggesztettek, s a melyben Celesztin pápa lemondását és Bonifácz megválasztatását érvénytelennek nyilvánítják. Bonifácz pápa erre május 10-én a két bibornokot megfosztotta méltóságától és egyházi átokkal sújtotta. A helyzetet ez még jobban elmérgesítette, mert a Colonnák két jogtudós és két ferenczrendi tanácsát követve s az időközben a pápával meghasonlott franczia király támogatására is számítva, a püspökökhöz és a fejedelmekhez szétküldött iratukban a pápát még hevesebben támadják és őt eretnekséggel, szakadársággal és az egyház pusztításával vádolván, egyetemes zsinat összehivását sürgetik. Majd a franczia követtel egyetértve oly erős sereget vonnak össze, hogy a pápa Rómában magát biztonságban nem érezvén, az erős Orvietóba vonul és a hozzá hű Colonna Landulfot megbizta a testvér és unokaöcs elleni hadjárat vezetésével. Ekkor a rómaiak közbevetik magokat, de a békét létrehozni nem tudták, mire a pápa nov. 18-án (1297.) kibocsátott bullájában keresztes hadjáratot hirdetett a lázadók ellen. A nagyszámú keresztesek egymás után veszik meg a Colonnák várait és a két pártütő biboros már csak az erős Palestrinát birja, itt védelmezik még egy ideig magokat, de midőn látják, hogy segítség sehonnan sem érkezik, 1298 szept. kegyelemre megadják magokat. A pápa megbocsátott nekik, fölmentette az egyházi átok alól, szabadságukat is visszaadta nekik, de méltóságukat, jogaikat nem. E miatt még egy mozgalmat támasztottak, a melyet azonban a pápa könnyen elnyomott. A birtokot Bonifácz Colonna Landulf, Orsini és Gaetani herczegre ruházta, Palestrinát leromboltatta és helyén egy új várost (Città Papale) építtetett. Erre a Colonnák előbb Szicziliába, majd Francziaországba menekültek, mindenütt vádolva, gyalázva a pápát, a miben őket a túlzó ferenczrendi barátok nagyban támogatták. Mindezek azért voltak a pápaságra nézve veszélyes ellenfelek, mert ezek szolgáltatták az anyagot azoknak, kik ez után támadtak VIII. Bonifácz pápa ellen; de befolyást gyakorolt még azokra is, kik ha nem is akartak a pápa ellen támadni, de vele szemben hazájok függetlenségét visszaszerezni, ezt megvédelmezni akarták.

Ez utóbbihoz tartozott Angolország, a melyre Rómával való szoros összeköttetése sok bajt hozott. A mióta Földnélküli János elismerte III. Incze pápa hűbéruri jogát, azóta a pápák e szigetországot saját birtokuknak tekintették, a melynek jövedelmét a magok szügségletére foglalták le. Az évi hűbéradó, péterfillérek, a kereszteshadjárati adón kívül a missiók, a főpapi állások betöltése elég alkalmat szolgáltattak Rómának arra, hogy évről-évre nagy összegeket szerezzen ez országban. A főpapi méltóságok szabad választását, mit pedig a Magna Charta oly határozottan kimond, Róma tartotta legkevésbbé tiszteletben. Langton István canterburyi érsekprimás halála után Róma önhatalmulag nevezte ki Rikárdot érsekké; mikor pedig ez két év mulva meghalt, IX. Gergely pápa háromszor utasította vissza a káptalan választását és végre is Salisbury Edmundot nevezte ki érsekprimássá, a nélkül, hogy ez eljárásnak a káptalanok vagy a püspöki kar ellene mert volna szegülni. Ennek is megvolt az oka. Idegen papok, különösen olaszok, seregesen tódultak Angolországba, hol a pápai szék vagy mások pártfogása mellett egyházi állásokat foglaltak el, és ez állásban nem hivatásuknak éltek, hanem csak vagyont szereztek, mit ha elértek, visszatértek hazájokba, hogy a szerzett vagyonból gondtalanul éljenek. Még ez sem minden. Már III. Honorius pápa (1216–1227.) követelte, hogy minden egyházkerület két állás jövedelmét és minden rend két szerzetes fentartásának megfelelő összeget neki beszolgáltasson. Ez a visszaélés annyira növekedett IX. Gergely pápa alatt, hogy bennszülött lelkészek és lovagok egymással szövetkeztek és czélul tűzték ki a pápai szék eme zsarolását és az idegen papság beözönlését megakadályozni. A hol pedig nem értek czélt, ott a pápai kegyenczeket megtámadták, bántalmazták, megölték, a pápai bullákat lábbal taposták. Igy torolták meg a pápai hatalmaskodást.

Mindez nem tudta megtörni a pápai befolyást, sőt ez növekedett akkor, mikor a pápaság és a császárság utolsó harczát vívta s pedig azért, mert a szent-szék az uralkodó család nagyravágyását hiú tervekkel táplálta és az uralkodóház hatalmának kiterjesztésével még jobban a maga részére vonta. Azt tervezték, hogy a király ifjabb fiát, Edmundot, Sziczilia királyi trónjára emelik és a dúsgazdag Cornwallis Rikárd grófot német-római császárrá választják meg. Rikárd ugyan elnyerte a trónt, épp úgy, mint versenytársa X. Alfonz, Castilia királya; de míg Alfonz egyszer sem látogatta meg új országát, Rikárd tizennégy év alatt négyszer jelent meg Németországban, hol azonban csak addig maradt, míg pénze tartott. Mindez tehát éppen nem emelte az angol uralkodó családnak sem tekintélyét, sem hatalmát. Úgy látszott, mintha Angolország már nem volna szabad, független ország, mely saját erejének növelésére és jólétének megalapítására szabadon törekedhet; hanem oly ország, mely minden erejével, gazdagságával Rómát szolgálja s maga a királyság sem más, mint a pápaság egyik eszköze.

Mindennek találkozása az általános szegénységgel, maga után vonta azt, hogy az angol nép hatalmas lépést tegyen állami életének kiépítésében. Volt ugyan erre több ok is (lásd V. 526–528.); de mert a nép legjobban a papság és pápaság túlhatalma alatt szenvedett, az új alakulásban ez volt a leghatalmasabb tényező. III. Henrik király, kitől a pápa, IV. Sándor, pénzt követelt, mit ha megtagadna, egyházi átokkal fenyegetett, szorultságában Westminsterbe hívta össze az ország báróit, a kiknek Edmund fiát nápolyi viseletben bemutatta, hangsúlyozta azt a megtiszteltetést és szerencsét, hogy fiát a pápa királyi méltóságra emelte, egyben fölszólította a jelenlevőket amaz összeg megajánlására, a mely a királyság elfoglalásához szükséges. A jelenlévők már rég tapasztalták, hogy országuk a pápaság és királyság szoros összeköttetése folytán oly helyzetbe jutott, mintha két malomkő közé került volna, mely megőrli; tovább már nem titkolták elégedetlenségöket, kicsinyelték a szicziliai koronát és kimondták, hogy előbb megegyezésöket kellett volna kikérni e vállalathoz. Egyben fölpanaszolták a bajokat és ezek megszüntetését követelték. Bár a király zokon vette a rendek ellenkezését, de mert támogatásukat nem nélkülözhette, a rendeket még az év junius havában (1258.) Oxfordba hívta össze. E gyűlés még kevésbbé engedett, de engedett a király és beleegyezett az úgynevezett «oxfordi provisiók» hozatalába (lásd V. 528.), melyek a királyi hatalmat a szükséges korlátok közé zárták.

Ez az állapot nem tetszett a királynak, még kevésbbé IV. Sándor pápának, ki sajnosan tapasztalta, hogy Angolország pénzküldeménye elmaradt, azokat, kik a pénzt összeszedték, a szigetországból kiűzték és a pápa hűbéri főurai jogát semmibe sem veszik. Mindezek arra birták Henrik királyt, hogy a pápát segélyül hívta, s pápai tekintélye és hűbéri főuri jogára hivatkozva az oxfordi provisiókat elveti. Ezzel kezdetét vette a polgárháború, melyben Henrik királyt a pápán kívül a franczia király, IX. vagy Szent Lajos is támogatta, a melyben Henrik legyőzetett s ha Montfort Simon halála után győzedelmeskedik is, tiszteletben kellett tartania az e polgárháboruban parlamentté fejlődött országos gyűlés jogkörét, és a Magna Chartát, a mi kétségtelenné teszi azt, hogy Angolország fölszabadult a pápai fönhatóság alól.

VIII. Bonifácz pápa, a mint másutt, úgy Angolországban sem vette észre azt a nagy változást, mely még III. Henrik király uralkodása alatt bekövetkezett; nem értette meg, hogy a nemzeti intézmények megszilárdulása egyaránt biztosítja a trónt és az ország függetlenségét. Nem kutatva eddigi kudarczainak okát, nem látva azt, hogy III. Henrik utóda, I. Eduárd, nem azért fogadta el a pápa közbenjárását a közte és IV. vagy Szép Fülöp franczia király közötti viszályban, mintha hűbérurának ismerné, de mert szüksége volt a franczia királylyal való békére; hanem mintha mindez meg sem történt volna, s magát még mindig Angolország hűbérurának tarthatná, beavatkozik Anglia ügyeibe. I. Eduárdnak Skótország ellen viselt háboruját hozván fel okul, kinyilvánítja, hogy Skótország a pápa fönhatósága alatt áll, I. Eduárdnak régi szerződések és fenhatósági jogára támaszkodó igényét tagadja, követeli Baliol szabadon bocsáttatását és a háború folytatását tekintélyén ejtett sérelemnek minősíti.

I. Eduárd király azonnal felismerte a pápa beavatkozásának fontosságát. Igaz ugyan, hogy a Chartresban kötött béke megszüntette a francziákkal való viszályát és a béke biztosítása végett kettős házasságot is terveztek; de azt is igen jól tudta, hogy a franczia király igen is érdeklődik a skótok ügye iránt és a pápa beavatkozását a skótok érdekében nem ellenzi; hogy ha pedig a pápa az ő ügyeibe avatkoznék be, ezt határozottan visszautasítaná. Mikor tehát I. Eduárd a pápa ama kivánságáról a carlaverocki táborban értesült, a pápa követének értésére adta, hogy e fontos ügyben előbb tanácskoznia kell a főrendekkel és csak az után adhat választ. És valóban 1301 januárban Lincolnba össze is hívta a rendeket, hogy ezek itéljenek, emelhet-e igényt a korona Skótországra? A parlament egyhangulag elfogadta és helyeselte a királynak Skótországgal szemben követett eljárását és 104 főur által aláírt iratot terjesztett a pápa elé, melyben nemcsak fentartják Angolország fenhatóságát, hanem kimondják azt is, hogy a pápai szék igényét, mint a királyi méltóságra nézve sértőt, visszautasítják és biztosítják a pápát, hogy a pápának világi ügyekbe való beavatkozását soha sem fogják tűrni.

A parlament eme nyilatkozata után I. Eduárd király, tekintet nélkül a pápára, folytatta skót hadjáratát, mit VIII. Bonifácz pápa annál kevésbbé akadályozhatott meg, mert idő közben Francziaországgal oly viszályba keveredett, mely végeredményében VIII. Bonifácz pápa bukásával végződött.

Francziaországban hatalmas belső átalakulás vette kezdetét IX. vagy Szent Lajos uralkodása alatt, melyet az egyeduralom javára nagyban előmozdított fia és utóda III. Fülöp (1270–1285.) az által, hogy a polgároknak is adományozott hűbérbirtokot és ez osztályt az államhatalom részesévé tette. Ezzel nagyban megerősítette a trónt, a melynek a nép legnagyobb része szabadon engedelmeskedett, a melyet mindenki az egész nép vezérének ismert el és tisztelt. Ezzel a trón vezérlő hatalommá vált, középpontja lett a franczia politikának, különösen akkor, mikor rokonai halálával megürült Valois, Toulouse, Poitou és Auvergne hűbérbirtokokat is a koronához csatolta. Ebben is a királyi hatalomra nézve üdvösen járt el, mire a következő eset adott alkalmat: egy részére Auvergnenek, a melylyel az utolsó dél-francziaországi nagy hűbérbirtok szállt a koronára, igényt emelt Anjou Károly. E kérdést a király a párisi parlament, az ország legmagasabb birói széke elé vitte, a mely visszautasította Anjou Károly igénykeresetét és a jövőre nézve kimondta, hogy az uralkodó család ifjabb ágainak átadott korona-birtokok az illető ág kihalta esetén nem oszthatók föl, mint a magán családi birtokok, hanem azok felosztatlanul a koronára szállanak vissza. E nagyfontosságú határozat volt az, mely megakadályozta Francziaország részekre osztását és a trónnak hatalmát mindenek fölött biztosította. Ezzel az a nagy befolyás, melyet a megelőző századokban a német császárság az európai ügyekre gyakorolt, a Hohenstaufok bukása után Franciaországra szállt át: de ezzel együtt örökölte a pápasággal való viszályokat is.

E viszály IV. vagy Szép Fülöp (1285–1314.) uralkodása alatt tört ki. 17 éves korában foglalta el ősei trónját e daliás termetű, szép uralkodó, ki mielőtt trónra lépett volna, levetkezte kora ábrándjait. Szilárd kezekkel ragadta meg a kormány gyeplőjét, hideg számító észszel szőtte terveit, államférfiui képességgel hajtotta azokat végre; de szívtelen volt, sivár kebléből a jog, igazság érzete kihalt, ezeket lábbal taposta, ha tervei elé akadályokat gördítettek. Ily uralkodó kezében a megerősödött királyi hatalom veszélyes fegyver volt még oly ellenséggel szemben is, minő a Hohenstaufok legyőzője, a pápaság volt.

Hogy e küzdelem a pápasággal be fog következni, ezt előre látta, de hogy az első kedvező pillanatot a küzdelem megkezdésére felhasználta, hogy oly tántoríthatlanul és oly vakmerőséggel, mely mindent koczkára tesz, vívta meg a harczot: ez az, mi IV. Fülöpnek világtörténelmi jelentőséget ad. Mint a legtöbb nagy ember, kik a túlélt intézmények romjain új utat törtek magoknak, úgy ő is gyakran súlyos hibákat követett el, panaszra elég okot adott s így nem is tartozik a rokonszenves történelmi alakok közé. Sok bűne van. Míg országa határainak terjesztése végett külháborukat folytatott: addig egymás után kibocsátott rendeletei által országában a hűbérrendszer romjain a korlátlan királyi hatalmat igyekezett megállapítani. A hűbéresek és az egyháziak kezéből a közigazgatást kivette és királyi törvénytisztek kezébe tette le; a pénzverési jogot magához ragadta, de ezzel visszaélt, mert sokszor rossz pénzt veretett; a parlamentet újjászervezte, kizárván belőle az egyháziakat; beavatkozott még a magánügyekbe is, meghatározta, mit és mennyit egyenek, hogy ruházkodjanak alattvalói; nagy adókkal terhelte népét, még nagyobbakkal a papságot. Mindez eléggé bizonyítja, hogy ha uralkodása alatt Francziaország a hatalom magas fokára jutott is, de ezért a nemzet hozta meg a legnagyobb áldozatot.

VIII. Bonifácz pápa csakhamar észre vette a magasra törő királyi hatalmat, mely előtte olyannak tünt fel, mintha a levert német-római császári hatalmat akarná megújítani és a pápaság fölé emelni. Ezt minden áron meg akarta akadályozni. Ezért lépett fel a régi pápai tekintélylyel a franczia-angol viszály alkalmával, mint békebiró. I. Eduárd király ezt, mint láttuk, szívesen vette; de IV. Fülöp, kinek a pápa beavatkozása éppen nem volt kedvére, azonnal kijelentette, hogy a hűbér-ügyek nem tartoznak a szentszék elé s hogy világi dolgokban senkinek sem veti magát alá és ezért a pápának közbenjárását csak mint magánemberét, de nem mint pápáét fogadhatja el.

IV. Fülöp eme kijelentése annál inkább bánthatta VIII. Bonifácz pápát, mert úgy is sok panaszt emeltek a király ellen a franczia püspökök és papok, kik mindannyian a pápától várták sérelmeik orvoslását. Panaszt emeltek ellene, hogy a megürült gazdag egyházi javakat nem tölti be, ezek jövedelmét lefoglalja, a papságot mód felett megadóztatja. E panaszokra VIII. Bonifácz pápa 1296 február 24-én a biborosok egyetértésével Clericis laicos bulláját bocsátotta ki és küldte az uralkodókhoz, melyben az V. laterani zsinat értelmében egyházi átkot mond azokra, kik a szent-szék engedelme nélkül az egyháziaktól adót követelnek; egyben megtiltotta a papságnak bárminemű adó megfizetését, hacsak azt a pápa különösen meg nem engedi. E bullában senki sem volt megnevezve, általánosan szólt mindenkinek; de valamennyi között legjobban magára vehette I. Eduárd angol király, a ki – mint láttuk – Skótország hűbéri fenhatósága miatt meghasonlott a pápával, a ki a főpapokat adóval terhelte, és végre a kinek országában, mint fentebb megírtuk, a legerősebb visszahatás keletkezett a pápai mindenhatóság és az idegen papok ellen; és különösen szólt IV. Fülöpnek, a ki ellen maga a papság kérte ki a pápa védelmét.

Mindezeknek rövid elmondásából is már látjuk, hogy e viszályt nemcsak egyházi, hanem politikai és személyes mozzanatok is befolyásolták. A Hohenstaufok fölött aratott győzelem megvalósította VII. Gergely és III. Incze pápák eszményét, a pápaság világuralomra emelkedett és a héthalmú város ura, a hármas korona viselője a fejedelmekkel szemben valóban igényt is tartott a fenhatóságra s a szerint, mint a körülmények magokkal hozták, tényleg gyakorolta is a tulajdonképeni hatalmat, vagy legalább is az erkölcsi fensőbbséget. Az első esetben oly jogokat szerzett az egyház, ha nem mindenütt is (Hódító Vilmos, Szt. László), melyeket a népek minden aggodalom nélkül engedtek át az egyház fejének, a melyekről azonban később, a nemzeti királyságok korában, már máskép vélekedtek; de a másodikat, az erkölcsi fensőbbséget, azt, hogy az egyház legyen az erkölcsnek, jognak, törvénynek, békének legfőbb védője, a mit Róma mindenkor gyakorolt is, ezt a jogát az egyháznak soha kétségbe nem vonták, neki engedelmeskedtek. Soha még kétségbe sem vonták az egyház fejének ama jogát, hogy a hadakozó feleknél a béke érdekében közbenjárjon, mert ez az egyház hivatása, ez legfőbb kötelessége. Ezért léphetett közbe, a nélkül, hogy visszatetszést szült volna, a pápa az angol-franczia viszálykor a béke érdekében, a mit még e két nemzeti államban sem tartottak túlkapásnak. De visszatetszést keltett azonnal, mihelyt a pápa a hatalmasságokkal, mint politikai alattvalókkal szemben akart eljárni az egyik vagy másik fél javára. VIII. Bonifácz pápa ily beavatkozását utasította vissza az angol parlament.


VIII. Bonifácz pápa bullája.
Eredeti nagyság. A berlini királyi titkos állami levéltárban.

A Clericis laicos bulla ugyanily területre lépett Francziaországban is. Ehhez járul még a gallikán egyház kiváltságos helyzete, a melyet az 1269-ben IX. Lajos által kiadott pragmatica sanctio is megerősített. Ez okmány a franczia papságnak, a nélkül, hogy Rómához való szoros viszonyát gyöngíteni akarná, ezzel szemben nagy önállóságot biztosít és ezzel magának a koronának is erős védelmi helyzetet teremtett Rómával szemben. Világi ügyekben a papság a világi törvényszékek alá tartozott; a kiátkozást a törvény korlátok közé szorította. Mindamellett, ha nem is oly nagy mértékben, mint Angolországban, de azért Róma Francziaországban is visszaélt hatalmával, nevezetesen korlátozta a választás szabadságát, nem egy megüresedett püspökséget Róma töltött be; a toulousei püspökségre nézve pedig a kinevezési jogot határozottan magának követelte. Igaz, hogy a korona minden egyes alkalommal tiltakozott az ily eljárás ellen, de mert nem mindig szerzett magának elégtételt, úgy intézték el békésen az ügyet, hogy engedtek a pápa kivánságának.

Ez a türhető viszony megromlott V. Celesztin pápa lemondása után, a Clericis laicos bulla pedig azt egészen elmérgesítette. Senki sem tagadta, hogy ezzel a pápa nemcsak beavatkozott a franczia állam és egyház ügyeibe, a mit máskor is megtett, hanem félreismerhetlenül hadat üzent a megerősödött trónnak, a mely annál kevésbbé nélkülözhette az egyháziak adóját, mert éppen ekkor tért át a mezőgazdaságról az ipar és kereskedelem terére. Ez általános felfogással szemben azt állította a pápa, hogy nem akart Francziaország belügyeibe beavatkozni, hanem 1. meg akarta védelmezni a papságot az önkényes megadóztatás ellen; 2. a régi egyházi törvényeket akarta megújítani; 3. a harczias pártot az államjövedelem csökkentése által békére akarta birni.

E magyarázatban azonban nem nyugodott meg Angolország, melynek parlamentje a péterfillérek gyűjtését eltiltotta; IV. Fülöp pedig 1296 augusztus 17-én kiadott rendeletével eltiltotta a pénz, drágaságok, fegyverek, élelmiszereknek kivitelét, hacsak erre minden egyes alkalommal engedélyt nem ad és az idegen kereskedőket országából kitiltotta. E rendeletben IV. Fülöp sem említette meg a pápát, hanem eljárását az angol és a flandriai háború veszélyével indokolta meg. Ez azonban nem elégítette ki a pápát, a ki e rendeletet az egyház szabadsága ellen irányzott merényletnek minősítette. És mégis, mintha megbánta volna bullája kibocsátását, emlékeztette a királyt őseire, kik mindenkor tisztelték és védelmezték az egyházat; figyelmeztette a viszály káros következményeire, a melyek éppen most fenyegetik, mikor Francziaország minden oldalról ellenségtől van körülvéve, mikor Angolország Gascognet követeli vissza, Németország Burgundot és még Spanyolország is háborúra gondol. Az egyház korántsem akarja Francziaország bukását, sőt ellenkezőleg, ha kiütne a háború, megengedi azt is, hogy az egyházi szerek a háború czéljaira felhasználtassanak. Sőt még arra is ajánlkozott, hogy Angol- és Németországgal való viszályban kész a békebirói tisztet elfogadni.

IV. Fülöp azonban, bátorítva az angolok fölött aratott győzelme által, nem vonta vissza rendeletét, sőt még szigorúbbat akart kibocsátani; de erről mégis lemondott, talán éppen a rheimsi érsek tanácsára, ki követség élén Rómába ment, és itt IV. Fülöp javára sokkal többet ért el, mint a mit a király, álláspontján megmaradva, elérhetett volna. A pápa, ki minden áron el akarta kerülni azt, hogy Francziaországgal szakadásra kerüljön a sor, most, a midőn azt látta, hogy még a franczia papság sem támogatja törekvésében, 1297 juliusban egy brevet intézett a franczia püspöki karhoz, a mely érvényen kívül helyezi a Clericis laicos bullát, megengedi, hogy a király a papságtól adót szedhessen, ha a király erre a papságot felhívja, vagy az országgyűlés azt elrendeli. Úgy látszott, ezzel megszünt a viszály s IV. Fülöpnek sem lévén többé oka viszálykodni, a béke az állam és az egyház között helyreállt.

Kétségtelen, hogy ez engedményben nagy szerepet játszottak az olasz zavarok is, melyek nagy veszélylyel fenyegették a pápát, ha az ellenfelek érdekeiket egyesítik. Ez vezette a pápát még arra is, hogy az angol-franczia viszályban a békebiró tisztségét, bár nem mint pápa, hanem mint a felek bizalmi embere, elfogadta és 1298 junius 27-én kimondott itéletében Flandriát, Fülöp kivánságának megfelelően, Francziaországnak itélte oda és ezzel a két állam között a viszály főokát megszüntette.

Az 1300-ik évre nagy jubileumot hirdetett a pápa, a melyre vagy 200,000 idegen jelent meg. A nagy fénynyel és pompával megtartott ünnepen a pápa az egész keresztyénségben mindent magához vonzó középpontnak mutatta be magát, ki mint Szt. Péter utóda, Krisztusnak földi helytartója, a teljhatalmat birja. Úgy látszott, egy új kort nyit meg a jubileumi év, a melyben az egyház feje kezében egyesíti az egyházi és a világi legfőbb hatalmat. Ez a kor pedig akkor már letünt s mi, századokkal utóbb élők, el is mondhatjuk, hogy többé vissza sem tért. És VIII. Bonifácz? Senki nálánál jobban félre nem ismerte a helyzetet s feledve a mult veszélyét, a hatalmi tényezők hiányát nem ismerve, egyedül a franczia papok által felsorolt panaszok hatása alatt fogadja a Rómában időző flandriai követséget, mely a pápát, mint a legmagasabb világi tekintélyt arra kéri föl, hogy Fülöpöt Flandria kiürítésére kényszerítse. Pedig ekkor már kölcsönösen nehezteltek egymásra; a pápa a hallott panaszokon kívül – a papság megadóztatása, bár a háború már megszünt; a regalejog megsértése; a be nem töltött egyházi javadalmak lefoglalása: a királyi tisztviselők zsarolása, stb. – zokon vette azt, hogy a király a Colonnákat országába befogadta, a narbonnei királyi herczeg az ottani érsektől a hódolatot megtagadta; viszont a király azt vette rossz néven, hogy a pápa a most megürült maguelonnei püspökséget önhatalmulag betöltötte.

Hogy a viszálynak vége vettessék, VIII. Bonifácz pápa Saisset Bernhard pamiersi püspök személyében követet küldött a királyhoz. Saisset választása a legszerencsétlenebb volt, és az ellentéteket teljesen kiélesítette. Ugyanis Saisset, ki már 1294 óta pamiersi püspök volt, azok közé tartozott, a ki a korábbi viszály alkalmával a pápa pártjára állván, a királylyal meghasonlott; de egyébként sem volt valami síma ember s így ily kényes követségre éppen nem alkalmas. Más az, hogy a pápa választása Saissetre esett, bántotta a királyt, ennek kihívó föllépése pedig arra ragadta IV. Fülöpöt, hogy őt kiutasítsa udvarából. Mikor pedig a haraggal távozó követ gyalázó szavakkal illette a királyt s őt a trónra méltatlannak mondta, a király Saissetet elfogatta, a narbonnei érsek felügyeletére bízta, ellene Rómában panaszt emelt s mert elégtételt nem kapott, Saisset vagyonát lefoglalta s őt az udvari törvényszék elé idézte.

E hírre VIII. Bonifácz a legerélyesebben lép fel. 1301 decz. 5-én Salvator mundi bullát intézi Fülöphöz, a melyben szemére veti mindazt, mit ellene panaszként előtte felhoztak, Saisset szabadon bocsáttatását és javainak visszaadását követeli; Narbonne érsekét pedig arra szólítja fel, hogy a püspököt a vádiratokkal együtt minden habozás nélkül, azonnal Rómába küldje. Továbbá 1302 novemberre Rómába hívta tanácskozásra a franczia püspököket, tudorokat és a káptalanok képviselőit, hogy megbeszéljék a módokat és eszközöket, melyekkel az egyház szabadságát megvédelmezni, a királyt jobb életre vezetni, az egyházi visszaéléseket megszüntetni és Francziaországot jó kormányra bízni lehet. Egyben visszavonja a királynak tett amaz engedményét, hogy a papságot megadóztathatja. Erre a tanácskozásra meghívta magát a királyt is, hogy akár személyesen jelenjék meg, akár pedig képviseltesse magát.

E követeléssel szemben IV. Fülöp higgadtan viselte magát, mire nagy szüksége is volt, mert előbb győzelmesen kellett befejeznie az újra kitört flandriai háborút s csak azután indulhatott teljes erejével a pápa ellen. E lehetőséget azonban, mint láttuk, már meghiusította a pápa, ki éppen e helyzetet akarta fölhasználni arra, hogy IV. Fülöpön győzedelmeskedjék és mint egykor IV. Incze pápa II. Frigyes ellen Lyonba zsinatot hívott össze, úgy VIII. Bonifácz pápa tanácskozásra hívta meg a franczia papokat Rómába.

De még ezzel sem elégedett meg a pápa, hanem 1301 decz. 6-áról keltezett Ausculta fili bullát adta ki, a melyben, miután a pápa emlékezteté a királyt arra, mi viszonyban van a keresztség és keresztyén kötelme folytán az egyház fejével, megrója, hogy maga fölött senkit sem ismer s tagadja, hogy az egyházi hierarchia alattvalója; majd felsorolja az egyház főbb panaszait: hogy a pápa által kinevezett egyháziakat nem ismeri el; egyházi állásokra egyeseket a király nevez ki, a mi pápai megerősítés nélkül meg sem történhet; egyháziakat a világi törvényszék elé utalja; a püspökök joghatóságát korlátozza, a be nem töltött egyházi állások javadalmait lefoglalja; a határt elzárta; rossz pénzt veretett; stb. Végül fölhívja a királyt, hogy gonosz tanácsadóit eltávolítsa, könyörüljön meg országán, gondoljon lelki üdvösségére.

IV. Fülöp fölismerte a helyzet nehézségét s habár nem az az ember volt, a ki küzdelem nélkül meghátrálni tudott volna, mégis mikor a küzdelembe indult, úgy indult, hogy a győzelemre alapos kilátása legyen. A történelemből azt tanulta meg, hogy nem csak Dánia, hanem még a hatalmas Hohenstaufok fölött is győzedelmeskedett a pápaság, pedig azok akkor úgyszólván világbirodalommal birtak; de nem birt a kis Szicziliával, hogy ne szóljunk Magyar- és Angolországról. S mikor e küzdelmeken végig tekintett, azt látta, hogy a Hohenstaufok mögött nem állott a nemzet s mikor a császárságért küzdöttek, ennek nem szolgált alapul a német nemzeti királyság. De már II. Frigyes szicziliai trónját a pápa és a nápolyi király együttes támadása sem tudta megingatni: Magyarország népe nem félve a pápa átkától, visszautasítja Róbert Károlyt; I. Eduardot nem tudja Skótországra tartott igényétől elütni, mert itt is, ott is a nemzet cselekedett, a küzdelemhez ez adta az erőt. Ezek megtanították IV. Fülöpöt arra, hogy ha győzni akar, a nemzetet kell a küzdelembe vinnie.

Így tett IV. Fülöp is, midőn a pápával való viszályát a nemzet itélete alá bocsátotta és ezzel a királyság ügyét a nemzet ügyévé tette. Összehívta a rendeket. A rendi gyűlés nem volt új dolog, tehát nem ekkor alkotta meg a király ez intézményt; de tény az, hogy ekkor vált a legfontosabb állami tényezővé. Egyes esetekben már korábban is tanácskozott a nemesség, papság és polgárság és így bizonyos befolyást az államkormányzatban gyakorolt, sőt egyes esetekben a jogszokás meg is kivánta, hogy a király a rendek tanácsát meghallgassa. Ez alkalommal a nemességet, a főpapságot és a városok 2-3 tagból álló követségét hívta meg.

1302 április 10-én a Notre-Dame templomban tartotta első összejövetelét a nemzeti képviselet. IV. Fülöp nem bízott a papságban s hogy még ezek ellenében is védve legyen, ragadtatta magát oly lépésre, a melyet mindenki elitél. Mintha nem lett volna elég előadni a három bullát, e helyett, hogy annál jobban izgassa az egybegyülteket a pápa ellen, Bonifácz utolsó bullájából a Deum time szavakkal kezdődőt hamisította, melyben egyebek között még az is mondatott, hogy a király még a világi dolgokban is a pápának van alárendelve, a ki pedig azt nem hiszi, az eretnek. Ezt a bullát mutatta be a gyűlésnek. E hamisított okmánynál sokkal jobban hatott Flotte Péter pecsétőr beszéde, a melyben az egyházi vagyont a hűbéri jogból kifolyólag a királyi hatalom alá rendelte. Végre maga Fülöp is kijelentette a rendek előtt, hogy a királyi hatalmat, melyet ősei Isten segítségével megalapítottak, melyet ő Isten akarata szerint őseitől örökölt, teljes épségében fenn fogja tartani és az ország függetlenségéért életét is kész áldozatul hozni: ebből kifolyólag azt a lelkészt, ki a pápa által hirdetett zsinaton megjelenik, személyes ellenségének fogja tekinteni.

Mindezekkel a király nagy hatást ért el; a gyűlés visszautasította a pápának a hamisított iratban foglalt kijelentését, a papságnak megtiltotta a Rómába való menetelt és mindezeket a pápának tudomására hozta. Ugyanekkor a papság a pápához, a világiak a biborosok testületéhez is terjesztettek föl emlékiratot. A papság arra kérte a pápát, őrizze meg az egyház és az ország között az egyetértést, a zsinatra való meghivásukat vonja vissza, és mindenben nagyobb előrelátással és gyöngédséggel járjon el, annál is inkább, mert a világiak még az egyházi fenyítékkel is készek daczolni. A világiak a biborosok testületéhez terjesztett iratukban nem nevezték VIII. Bonifáczot pápának s miután hangoztatták Francziaországnak, különösen a főnemeseknek a keresztyén vallás körül szerzett érdemeit, panaszaikat adták elő: hogy azt állítja Bonifácz, IV. Fülöp országát a pápától kapta, hogy Róma fontos egyházi állásokat ruházott idegenekre és méltatlanokra, a király kinevezési jogát megsértette, hogy annyi tudós férfiúnak Rómába hívása az ország kára nélkül meg sem történhet s hogy a visszaélések megszüntetése és a helyzet javítása első sorban a király dolga. Végül az irat felhívja a biborosokat, mint az egyházkormányzat részeseit, hassanak oda, hogy mit törvénytelenül és könnyelmüen megkezdtek, az jó czélra vezettessék. E két irat a legjobban bizonyítja, hogy IV. Fülöp a nemzeti gyülekezettel elérte czélját.

A pápát igen érzékenyen érintette a papság felirata, a mely örökös panaszaival első sorban járult ahhoz, hogy Bonifácz pápa megtegye, mit tett. Válaszában a pápa ezt a papságnak szemére is vetette s megrótta a papság gyávaságát, hogy félelemből és ideiglenes javakért az egyház ügyét feláldozta és annyi rossz indulatú és szakadár beszédet meghallgatott. A biborosok pedig iratukban hangoztatják, hogy mindnyájuknak közös óhaja Francziaországgal a békét föntartani, a melyet ellenséges indulatú ember megbontani akar. Tagadják, hogy a pápa valamikor is mondta vagy írta volna, hogy a király országát a pápától kapta. A pápa azért hívta meg a franczia püspököket és más francziákat tanácskozásra, hogy ez ne keltsen gyanút és éppen ezért mondott le a pápa egy egyetemes zsinat összehivásáról, mert más állam püspökei között könnyen akadt volna olyan, ki Fülöp királyt nem szereti. S ha a főnemesek magok olvasták volna a pápai iratot és e fölött gondolkoztak volna, úgy a pápa atyai gondoskodásáért csak köszönetet mondhatnának. S ha Bonifácz pápa a franczia egyház jövedelmeit érintette, ezt a király megkeresésére és iránta való szivességből tette és mindezért most hálátlansággal fizetnek neki és mit Fülöp iránti szeretetből tett, ezért szemrehányást tesznek. Csak két idegen van a püspökök között, mindkettő a király kegyeltje. Bonifácznál többet a franczia népért egy pápa sem tett. És végre korholja a franczia nemességet, hogy úgy emlékezett meg a pápáról, mintha ez már nem is lenne az egyház feje.

Ez iratok a legjobban bizonyítják az ellentét kiegyenlíthetlenségét, mert mindegyik fél védelmezte a maga igazát, a másik érveire nem hallgatott, eljárásának jogosultságát el nem ismerte. IV. Fülöp nem vonta vissza rendeleteit, a papságnak a tanácskozáson való megjelenést tiltó rendeletét sem függesztette föl; Bonifácz pedig nem halasztotta el a tanácskozást. A pápa bizalommal tekintett a tanácskozás elé, már azért is, mert a flandriaiak újra fegyvert fogtak s a francziákat országukból kiüzték; mikor pedig Fülöp ezt megboszulandó, újabb sereget küldött ellenök, a Courtray mellett vívott véres csatában ezt is győzelmesen verték le. Fülöp szerencsétlensége a franczia papságot is fölbátorította, kik közül négy érsek, 35 püspök, hat apát és számos tudor, nem törődve a tilalommal, megjelenik Rómában.

1302 október 30-án a tanácskozás eredményeként két iratot adott ki a pápa, melyek közül az elsőben régi határozatokra támaszkodva, de azért egész általánosságban, nem említve Francziaországot, átkot mond mindazokra, kik az apostoli székhez utazókat, vagy onnan visszatérőket föltartóztatják, elzárják, vagy bármi más módon zaklatják; a másik, melyet valószínüleg a tanácskozáson megjelent Aegidius bourgesi érsek a legkiválóbb szentatyák tanításai alapján szerkesztett, volt az a nevezetes Unam sanctam bulla, a mely, szintén egész általánosságban, meghatározza az államnak az egyházhoz való viszonyát és hogy minden keresztyén, különbség nélkül, engedelmeskedni tartozik a pápának. Kimondja: 1. Csak egy, egyedül üdvözítő egyház van, a melynek feje Krisztus, kinek földi helytartója, a római pápa; a ki nem veti magát alá Péter pásztorságának, az nem tartozik Krisztus nyájához. 2. Két kard van a világon, egyik a pápa kezében, a másik a király kezében, a ki azonban csak az egyház utasítása szerint használhatja. 3. Mivel a legalsóbbakat tagok kötik a legfelsőbbhez és így rangfokozatnak kell lenni, ezért az egyházi hatalom a világi fölött áll, a mit a próféta, így fejezett ki: «Én téged a népek és királyságok fölé helyeztelek.» Annak a kötelessége emezt a legmagasabb czél elérésére vezetni, hogy el ne tévedjen; a ki az Istentől rendelt eme legmagasabb egyházi hatalomnak ellentáll, Isten rendeletével ellenkezik. 4. Minden emberi teremtmény alá van vetve a pápának, s a ki ezt nem hiszi, nem nyer üdvösséget.

E határozatokkal a pápai követ megjelent Fülöp udvarában, hogy mindezt a király tudomására hozza és a kibékülés föltételeit vele közölje. A király mérséklettel válaszolt: ősei példájára ő is kivánja a pápával a béke és az egyetértés fentartását, de erre szükséges, hogy a pápa Francziaország jogait és kiváltságait ne sértse; elfogadja a burgundi és bretagnei herczegek közbenjárását, de csak ama föltétel alatt, ha a pápa az ellene hozott rendszabályokat visszavonja. Mivel pedig a pápai követ erre felhatalmazva nem volt, hanem mindezzel ellentétben mindenek előtt jóvátételt követelt a királytól, a feszültség csak növekedett, mit nagyban elősegítettek a párisi jogtudósok, ezek élén Nogaret Vilmos kanczellár, Plasian, Marigny s mások, a kik a királyi hatalmat a római jog szerint értelmezték. Ezek, míg egyrészről a királyi tisztviselők által, kiknek egyetértése a koronával félelmes hatalomnak bizonyult, az egész országban megkezdték az izgatást a pápa ellen; másrészt a honmaradt papok megfélemlítése végett lefoglalták a Rómában megjelent egyháziak javait. Így előkészítvén a közvéleményt, a király 1303 márczius 12-én a Louvreban maga köré gyűjtötte az országos rendeket, a kik előtt Nogaret kanczellár vádbeszédet mondott VIII. Bonifácz ellen, a kit való és alaptalan vádak után úgy tüntetett föl, mint a ki nemcsak Francziaországnak és a királynak veszélyes ellensége, hanem szégyene az egyháznak, a kinek megsemmisítésére egyesülni kell az egész keresztyénségnek, mert eretnek, mert nem hiszi a lélek halhatatlanságát, az örök életet, az oltári szentségben az átlényegülést; a ki saját arczképét a templomokban kifüggeszteti és imádtatja, a ki azt állítja, hogy a pápa nem lehet szakadár. Ilyen és sok más, őrült és hihetetlen, és mégis tetszéssel fogadott vádakkal illette a pápát, a mi nemcsak azt bizonyítja, hogy a szenvedély vett rajtok erőt, hanem a belső vadságot is, a melyet a tudomány csak eltakart. A hatás általános volt, mit legjobban bizonyít az, hogy a megjelent 5 érsek, 21 püspök és az apátok szükségesnek mondták az egyetemes zsinat egybehivását, mely, mint kivánatos, Bonifácz ártatlanságát vagy beigazolja, vagy fölötte a canoni törvények szerint itél. Ezzel a püspöki kar egy nagy része a szakadás útjára lépett. Eme határozatokat a népnek is tudomására hozták, a mely, már csak azért is, mert a Sorbonne egyetem, káptalanok, kolostorok, városok elfogadták, szintén magáévá tette. Vagy 700 felirat érkezett a királyhoz a melyben csatlakozásukat kifejezték. Voltak azonban mégis olyanok, kiket a félelem megrémíteni nem tudott, a kik ellenszegültek. Így Citeaux, Cluny és Prémontré apátja, a kiket ezért el is zártak, a montpellieri domonkosokat pedig az országból kiutasították.

Midőn a történtek híre Rómába érkezett, VIII. Bonifácz pápa IV. Fülöp királyt, névszerint megnevezve, egyházi átokkal sújtotta (1303 április 13.), aminek kihirdetését Fülöp úgy akadályozta meg, hogy a kihirdetés végett országába jövő pápai követet elzáratta. Ezzel lehetetlenné tétetett a kibékülés és a végtusára került a sor, a melyre mindkét fél egyformán készült. Fülöp békét kötött Angolországgal; a papságot, nemességet és a polgárságot a korona szövetségesévé tette; Bonifácz pápa pedig fölfüggesztette a Fülöppel tartó főpapokat; a Sorbonne egyetemet megfosztotta a tudorrá avatás jogától, míg csak elégtételt nem nyújt; a káptalanoktól elvette a választási jogot s hogy hűtlenek magas egyházi állásba ne kerülhessenek, a kinevezést magának tartotta fön; visszautasította a franczia vádakat, elvetette a fölebbezést az egyetemes zsinathoz, melyet úgy is csak a pápa hívhat össze. E mellett gondoskodott egyébről is. Szövetkezett Habsburgi Albert német királylyal és 1303 május 31-én egyháziakat, nemeseket, polgárokat és a népet, a kik Burgundia, Lotharingia, Bar, Dauphiné, Provence, Forcalquier és Arelatban laknak, kik egykoron Németországhoz tartoztak, föloldotta a hűségeskű és minden kötelezettség alól, vagyis az egykori burgundi királyságot fölhívta arra, hogy Francziországtól elszakadjon. Ezzel a pápa a franczia állam elevenére tapintott, mert ama részeken lakó nagyhűbéresek, egyháziak úgy, mint világiak, még élénken emlékeztek korábbi függetlenségökre, erre vágyódtak is és bizonyos, ha erre alkalom fog kinálkozni, meg is fogják kisérelni. Ezzel azt a nagy munkát, a melyet a Capetek nemzedékeken keresztül létrehoztak, a pápa hatalomszava most romlással fenyegette.

Erre Fülöp, hogy alattvalóit hűségökben megerősítse, 1303 junius 24-én Louvre kertjében a rendeket ismét összegyűjtötte, a hol most Plasian mester a szentirás eme szavait: «Ő nagy lesz az Úr előtt» (Lukács 1. 15.) idézve, ismételte a korábbi támadást a pápa ellen és az egyetemes zsinat egybehivását sürgette. Úgy látszott, hogy az erős királyi hatalom alatt álló franczia egyház mindenkorra elveszett Rómára nézve.

Már két hó mult el s Fülöp semmit sem tehetett a pápa ellen; nem vezethetett, mint egykoron a császárok, az Alpokon keresztül sereget, hogy kérdőre vonja ellenfelét, mert erre hiányzott a jogczím. A nápolyi király, kihez fordult, kérését visszautasította, épp oly kevéssé volt hajlandó Róma népe «a zsarnok és eretnektől» zaklatott egyház segítségére menni. Másutt kell tehát a szövetségest keresni. Míg Fülöp eme lépéseket tette, amelyek nem maradhattak a pápa előtt titokban, ez arra készült, hogy Fülöpöt a legszigorúbb egyházi büntetéssel sújtsa. Már el is készítette bulláját Super Petri solio, és szeptember 8-án akarta kihirdetni, a mikor reá nézve végzetes események ezt megakadályozták.

Ez időben szülővárosában, Anagniban tartózkodott a pápa, a mely hely merényletre alkalmasabb is volt, mint Róma. Itt történt az a merénylet, mely a világtörténelemben még egyszer megismétlődött, I. Napoleon alatt. Ugyanis Nogaret Vilmos, a Francziaországban menhelyre talált Colonna Sciarra biborossal Toszkanába ment. Staggia-várban szálltak meg, azt mondván, utasításuk van a pápával a békét létrehozni. Itt aztán nem kimélték az aranyat, hogy zsoldosokat szerezzenek és a nemesség körében szövetségeseket. Mindkettő sikerült. A nemességgel sohasem volt jó viszonyban a pápa, a kire nemcsak azért nehezteltek, mert a Colonnákat földönfutókká tette; hanem azért is, mert a Colonnák ősi birtokát rokonaira, első sorban Gaetani Péterre ruházta, kinek sok más nemes birtokot, várakat is adományozott, úgy hogy ennek birtoka egészen körülövezte Latiumot. A nemesség és ezek fejei tehát azt remélték, hogy a pápával együtt Gaetanit is megbuktatják és ezért voltak segítségére Nogaretnek. De nemcsak ezek voltak készek az árulásra, ez elhatott a pápa legbensőbb környezetéig, a biborosok testületébe, hol szintén számos ellensége volt VIII. Bonifácznak, még magában a pápa szülővárosában is akadtak árulók.

Szeptember 7 és 8-ika közötti éjjel indultak az összeesküvők Anagniba és hajnalban «Halál a pápára! Éljen Fülöp király!» kiáltással törtek a palota ellen. A pápa hívei hősiesen védik a palotát, majd Bonifácz alkudozni kezd az összeesküvőkkel; de mikor ezek megalázó feltételeket szabnak eléje, nevezetesen, hogy a zsinat itéletének vesse magát alá, ezt a pápa visszautasította, mire megújul a támadás. A védők vagy elestek, vagy fogságba kerültek, a biborosok elmenekültek vagy elrejtőztek s már senki sem tartóztatta fel a vérengző zsoldosokat. Bonifácz a saját lakosztályában, trónon ülve, a pápai koronával fején, arany kereszttel és kulcsokkal kezében várt ellenségeire. A betódulók szitkokkal illették őt, Nogaret kijelenti, hogy vasraverve viszi a lyoni zsinatra, hogy ott letegyék. A fenséges nyugalom azonban, a melylyel az aggastyán a gúnyt és a méltatlanságokat eltűrte, lefegyverezte a dühöngőket. Elzárták őt, míg a zsoldosok a palotát és Gaetani házát rabolták.

Végre a harmadik nap Anagni polgárai és a környék fölfegyverzett népe Fiesco Lukács biboros vezetése alatt megmentésére sietnek. «Éljen a pápa! Halál az árulókra!» kiáltással törnek a zsoldosokra, ezeket leverik és a megszabadított pápát Rómába kisérik, hol a nép a legnagyobb tisztelettel fogadta. Itt arra gondol, hogy egyetemes zsinaton semmisiti meg ellenségét, mint egykor IV. Incze pápa II. Frigyest. Azonban még mielőtt ezt megtehette volna, a kiállott izgalom megtörte az aggastyán életét és 1303 október 11-én meghalt. Ellenségei azonban a sírban sem hagytak neki nyugtot s róla többek között azt a hírt terjesztették, hogy megőrült s őrjöngésében fejét a falhoz verve, halálát maga idézte elő. 1605 október 9-én megnyitották sírját, a mikor kitűnt, hogy fején a sérülésnek még nyoma sem volt. Ő volt az utolsó a pápák között, ki a világuralomra igényt emelt, a ki a pápaság világuralmát senkivel megosztani nem akarta és a kit éppen akkor döntött meg a megváltozott korszellem, a mikor a leghatalmasabbnak hitte pápaságát. Mintha jelezni akarták volna, hogy vele e törekvés is azonnal megszünt, még az nap eltemették és csak később emeltek Perugia San Dominico templomában lévő sirja fölé méltó síremléket.

A következő pápaválasztás igazolta, hogy a biborosok testülete is szakított Bonifácz irányzatával, a mikor XI. Benedeket (Boccasini Miklós domonkos rendi szerzetes, később Ostia biboros püspöke, a ki, mint pápai követ, hazánkban is megfordult) választotta meg (1303. okt. 22), a ki szelíd, békülékeny természeténél fogva elődének valóságos ellentéte volt. Az új pápa ismerte nehéz helyzetét, érezte, hogy Fülöppel meg kell békülnie, a nélkül, hogy a pápaság méltóságán csorba ejtessék; véget kell vetni a római viszálynak, mely a pápa helyzetét székvárosában is veszélyessé teszi. Hogy ezt elérje, ő maga teszi meg a kezdeményező lépéseket, hogy a kényszernek még látszatát is elkerülje. A Colonnákat, kivéve Sciarra biborost, feloldja az átok alól, nekik birtokaikat, méltóságaikat is visszaadja; mikor pedig IV. Fülöp ünnepélyes követséggel a pápát megtisztelte és ez által minden közösséget az anagnii merénylettel megtagadott, e nyilatkozatot a pápa elfogadta, Fülöpöt és a vele együtt kiátkozottakat az egyházi átok alól fölmentette, a fölfüggesztett főpapokat állásukba visszahelyezte, előde által Francziaország ellen hozott minden rendszabályt, még a Clericis laicos bullát is visszavonta és csak azokat nem mentette föl a büntetés alól, a kik az anagnii merényletben tényleg részt vettek, ezeket, név szerint Nogaret, Colonna Sciarra, Supino Rainald és másokat egyházi átokkal sújtotta. Ez eljárás általános örömet keltett, mit nem tudott megzavarni a most kiátkozottak elégedetlensége. E jó kezdet, mely első sorban az egyháznak vált előnyére, csakhamar megszakadt, mert XI. Benedek pápaságának kilenczedik havában meghalt. Vannak, a kik azt állítják, hogy Nogaret mérgezte volna meg.

Halála után a biborosok Perugiában gyűltek össze pápaválasztásra. Nyolcz hóig tartott a conclave, mert sem az olasz, sem a franczia párt, egyenlően erős, engedni nem akart; míg végre mindanynyian Got Bertrand bordeauxi érsek személyében egyeztek meg és egyhangúlag őt választották pápává. Got Bertrand előbb Bonifácz pártjához tartozott, titokban azonban a király híve volt, csakis így választhatták meg egyhangúlag. Azt mondják, hogy Bertrand, ki V. Kelemen néven lépett a pápai trónra, már megelőzőleg lekötötte magát IV. Fülöpnek. Ennek nyomára senki sem akadt s így hát azt csak kettőjük között végezhették el; annyi azonban bizonyos, hogy ily megegyezés nélkül épen nem lehet érteni V. Kelemen magatartását, egész kormányát.

V. Kelemen nem lépte át többé az Alpokat. A biborosokat Lyonba hívta meg, a hol a franczia király, IV. Fülöp, testvére Valois Károly és számos főnemes jelenlétében avattatott pápává. Ez időtől kezdődik (1305. nov. 14.) az egyház úgynevezett babiloni fogsága, mely annyi bajnak vált kútforrásává. Mintha ezt jelezte volna az a szerencsétlenség, mely a koronázás ünnepélyekor bekövetkezett: egy fal bedőlt és a romok tizenkét franczia főnemest döntöttek a sírba. Az ünnep után V. Kelemen pápa egy egész sereg udvaroncztól kisérve püspökségről püspökségre járt, végre 1309-ben Avignonban telepedett meg. Ezzel a pápaság elvesztette függetlenségét, hivatásának megfelelni nem tudott.


A harczoló és diadalmas egyház.
Simone Martini (1285–1344) falfestménye a firenzei Santa Maria Novella spanyol kápolnájában.
A személy-megállapítások Vasari kétes adatain alapulnak; az ujabb kutatás azt is kétségbe vonja, hogy a kép festője Martini.

Ez csakhamar kitűnt. IV. Fülöp azt kivánta a pápától, hogy mondjon kárhoztató itéletet VIII. Bonifácz pápa eljárása fölött; majd pedig hogy a templarius lovagrendet, melynek vagyonát akarta a király megszerezni, semmisítse meg. V. Kelemen a maga állásának megtagadása nélkül egyiket sem tehette, ezért arra törekedett, hogy időt nyerjen, a mely alatt a királyt talán szándékától eltérítheti, Hogy addig is a királynak kedvébe járjon, a XI. Benedek által adott fölmentvényt ünnepélyesen megújította, az újonan kinevezett tíz bíboros közül kilenczet a franczia főpapok közül nevezett ki, a Benedek által kiátkozott Colonnának is visszaadta a bibort, a tizedet öt évre engedélyezte a királynak és a Clericis laicos és az Unam sanctam bullákat fölfüggesztette.


Az avignoni pápai palota tervrajza.
(Viollet le Duc után).

Ne csodálkozzunk azon, hogy mikor a világ mindezekről értesült, azt állította, hogy az annyiszor tagadott szövetség a király és a pápa között, az elősorolt föltételek alatt, a melyeket a pápa teljesített, valóban megköttetett, mert a tények igazolják, hogy az «ördögszövetség Pilatus és Herodes között» valóban létesült. – Mert lehet-e föltenni, hogy e nélkül egy pápa minderre képes legyen? A pápaság Francziaország szolgálatában állott, a biborosok testülete, mely ugyancsak V. Kelemen intézkedése folytán nagyobbrészt franczia főpapokból került ki, még a jövőre nézve is biztosítékul szolgált, hogy a jövő pápája is hasonló szellemben fog kormányozni. Ezek tulajdonkép franczia udvari főpapok voltak, a kik csak más hatalmasságokkal szemben érvényesítették a hierarchiai igényeket; Francziaországban csak engedelmeskedni tudtak. A pápai szék politikája a franczia király kivánsága és érdeke szerint irányult és ezzel az egyház eszközzé vált arra, hogy Francziaország hatalma növekedjék.

Fülöp győzedelmeskedett, győzelme teljes volt; mindenki így itélte meg a helyzetet, de mindez a királyt még mindig nem elégítette ki. Meg akarta semmisíteni és bemocskolni VIII. Bonifácznak még emlékét is, azt akarta, hogy a pápák sorából kitöröljék. Sürgetésére végre engedett a gyönge, akarat nélküli V. Kelemen s megindították úgy Francziaországban, mint Olaszországban a vizsgálatot. A hosszadalmas vizsgálat, mely leginkább a Colonnák által hirdetett vádakra terjedt ki, nem hozta a Fülöp által várt eredményt, mi arra birta a királyt, hogy Bonifácz fölötti itéletet a viennei zsinatra bízza, hol ellene a következő vádat emeltette: Celesztin pápa törvénytelen lemondása miatt Bonifácz nem pápa, a pápák névsorából tehát töröltessék; a párisi gyűlés által felhozott vádak mutatják, hogy eretnek; de ez itélet őt mint magánembert, Gaetanó Benedeket, nem pedig mint pápát érje. A zsinat még sem volt oly gyönge, mint a pápa. Három biboros és más tudósok védelmezték a meghurczolt VIII. Bonifáczot, kiknek védelmére két cataloniai lovag is megjelent, készek lévén Bonifácz ártatlanságát párbajjal is igazolni. De erre nem került a sor. A vádakat a zsinat alaptalanoknak találta és így VIII. Bonifácz még Francziaországban is törvényes pápának ismertetett el.

Nem kevésbbé kényes helyzetet teremtett a pápára nézve IV. Fülöpnek követelése a templarius lovagrendet illetőleg. Kétségtelen, hogy a lovagrend tagjai sok panaszra adtak okot, elég anyagot szolgáltattak arra, különösen a Francziaországban tartózkodók, hogy vele foglalkozzanak; de bizonyos az is, hogy a mi történt, annak első sorban IV. Fülöp nemtelen önzése és V. Kelemen pápa gyöngesége volt az oka. A király és a pápa eljárását nem kell magyaráznunk, az említettekből eléggé értjük; az igazság azonban megköveteli, hogy a lovagrend multjára visszapillantsunk, hogy megérthessük az eseményeket.

A lovagrend clairvauxi Bernát ajánlása, az egyháznak tett szolgálatai folytán megnyerte a pápaság támogatását és ama kor vallásos buzgóságától is segítve csakhamar elterjedt Európa majd minden országában, különösen Francziaországban, hol kiterjedt birtokot szerezvén, hatalmas állást foglalt el. Eddig azonban a templarius rend tisztán lovagrend volt, a melynek kebelében az egyházi ténykedést egyes lelkészek végezték, kik hosszabb-rövidebb ideig a rend szolgálatába állottak, a nélkül, hogy a rend tagjaivá lettek volna. III. Sándor pápa (1159–1179.) azonban a nevezetes Omne datum optimum bullájával megengedte, hogy az eddigi megelégedésre szolgált lelkészek a rend tagjai legyenek; jövőre az egyházi ügyeket is a rend maga végzi és ezzel kivétetvén a püspökök hatósága alól, egy önálló, független egyházi társasággá lett, a melynek feje, mint püspök, a pápa hatósága alá került. Ez sok viszályra adott okot a püspökök és a lovagrend között s mert a Szentszék mindannyiszor a rendnek fogta pártját, az ellentét nem szűnt meg. A pápaság méltányolta a rendnek odaadó ragaszkodását, a hitetlenek ellen folytatott küzdelmét; birtokainak nagy jövedelme, az a körülmény, hogy Kelet és Nyugat között való közlekedést vezették, oly pénzügyi hatalommá tették a rendet, a melynek nem egy fejedelem, maga a franczia király is hasznát látta. Éppen ez a körülmény vonta maga után azt, hogy a lovagrend eltért eredeti hivatásától és oly testületté vált, mely a világi érdekeket sokkal jobban ápolja az egyháziaknál. A rend bár nem törekedett zárt, összefüggő területre; de mert az egymástól távolabb álló birtokok is szorosan összetartoztak, rendi államot képezett az államban, a mely jogait és kiváltságait féltékenyen őrizte, és a mely akkor, mikor világi érdekeket szolgált, nem egyszer került összeütközésbe az állammal, a melyre nézve hatalmánál fogva kezdett veszélyes lenni.

III. Sándor pápa, tekintettel arra, hogy a rend örökös harczot folytat a hitetlenek ellen, tagjai táborban élnek, az egyházi ténykedés megkönnyítése végett megengedte, hogy a lovagrend tagjai saját papjaiknak gyónjanak, ezektől nyerjenek feloldozást, mi később oly szokás szentesítette törvénynyé emelkedett, hogy a lovagrend tagjai a rendfő engedelme nélkül másnak, mint rendi lelkésznek nem is gyónhatnak. Ezzel zárt testületet képeztek, a melylyel teljesen fölszabadultak a püspökök fenhatósága alól, a kiknek semmi beleszólása nem volt a rend életébe, egyházi büntetést reájok nem szabhattak, templariust ki nem közösíthettek, templomaikban az istentiszteletet el nem tilthatták. S ha még ehhez hozzáveszszük, hogy a rendben meglazult a fegyelem is, ezzel kimondhatjuk azt is, hogy meglazult ama kötelék is, mely a rendet Rómához fűzte.

A rend bajait nem kis mértékben növelte a keresztes hadjáratok szerencsétlen kimenetele. A nép általánosságban az iszlam győzelmét nem csupán annak tulajdonította, hogy hatalmasabb volt, hanem Mohammed győzelmének Krisztus fölött. Számos bizonyíték igazolja azt, hogy épen a franczia lovagok, kik minden lehetőt elkövettek s mégis legyőzettek, ilykép vélekedtek, így vélekedtek sokan a templariusok közül is. Ily kételkedő állapotban szivesen hallgatták ama tanokat, melyek a XIII. században oly sokféle alakban, formában jelentkeztek, a melyeket az egyház mint eretnek tanokat kárhoztatott; de a melyek mindennek daczára egyes helyeken uralomra jutottak. Ily esettel találkozunk Dél-Francziaországban, hol a lovasságnak legnagyobb része az albigensesi tanokat vallotta s ha azokat ki is irtotta a pápaság által küldött keresztes hadjárat, nem tudta kiirtani a pápai szék iránt való idegenkedést. Éppen itt, Dél-Francziaországban volt a templariusok hatalmas birtoka, tagjai sorában pedig a legtöbb franczia nemes s mert a többi tartományban lévő tagokkal innen sűrű összeköttetést tartottak fönn, érteni lehet már most, hogy az albigensesi tan azon a réven az egész rendben elterjedt. Ez és más dolgok sem maradtak ismeretlenek a pápák előtt, hisz már 1207-ben kemény panaszokat terjesztettek fel III. Incze pápához a rend ellen, hogy önzők, dölyfösek, részegeskedők, természetelleni bűnökben leledzenek; templomaikban éj idején, zárt ajtók mögött, aljas tetteket követnek el; hogy az újoncznak előbb megtagadnia, káromolnia, leköpnie kellett a keresztet s csak ez után avatták föl. Mi volt ebben az igaz, vagy mi az, a mit, mint mindent, mi titokszerű és így az ő tetteiket is gonoszsággá nagyította a nép, a melynek korábbi tisztelete titkos rémületté változott, ma már megállapítani sem lehet; de az az egy tény, hogy a pápa 1213-ban megtiltotta az újonczok fölvételekor bármit is követelni tőlök. Nem hallgathatjuk azonban el azt sem, hogy ezen és hasonló követelések IV. Orbán (1261–1264.) és IV. Kelemen (1265–1268.) pápák alatt magok után vonták azt a heves összetűzést, melyet az utóbbi pápának Berard Tamás nagymesterhez intézett leirata egész nagyságában felderített, a melyekből látjuk, hogy a pápai szék sok visszaélésről tudott és elhatározta ezeket tovább meg nem tűrni.

1291-ben, mikor Ptolemais is az iszlam kezébe esett, a templariusok közül sokan Cyprusba mentek, még többen Francziaországba, hol a rend a leghatalmasabb volt. Ezzel a templariusok hadiereje Francziaországban 15 ezer lovasra emelkedett, a mi míg egyrészről növelte a rend függetlenségi érzelmét, másrészt ugyancsak kellemetlen volt a franczia királyságra nézve. E nagy hatalom birta IV. Fülöpöt arra, hogy a rendhez közeledjék, mintha félt volna tőle; IV. Miklós pápát (1288–1292) pedig arra a gondolatra, hogy a templariusok rendjét a johannita lovagrenddel egyesítse. Ugyanezt a tervet több zsinat is magáévá tette, mikor végre V. Kelemen pápa ezt megvalósítani akarta; ámde 1307-ben ennek határozottan ellene mondott Molay Jakab nagymester, a ki azonban kész volt magát és a rendet vizsgálatnak alávetni, csakhogy a rend ellen felhozott vádak tisztáztassanak. Maga a pápa hihetetlennek tartotta ugyan a vádakat, de ez mind nem akadályozta meg a hírt abban, hogy a templariusok vallástalan életét, hitetlenségét, Krisztus-gyalázását, a szentségek kigúnyolását továbbra is szárnyára ne vegye. Mindez kedvező helyzetet teremtett IV. Fülöp részére, ki régtől gyűlölte a lovagrendet, amely közeledését el nem fogadta, politikáját nemcsak hogy nem szolgálta, hanem még tilalma ellenére VIII. Bonifácz pápának pénzt is küldött.

A templarius lovagrend iránti ellenséges közszellemre támaszkodva IV. Fülöp nem várta be a vizsgálat lefolyását, hanem 1307. okt. 12-én este párisi székházukban, mely manap is a Temple nevet viseli, Molay Jakab nagymestert 140 lovagjával együtt elfogatta, az ország különböző részeiben tartózkodó lovagok ellen az elfogatási parancsot kiadta és a rend javait lefoglalta. Hasonlóra ösztönözte Európa többi fejedelmeit is. V. Kelemen pápa azonnal tiltakozott ez önkényes eljárás ellen, mely a legdurvábban megsértette az egyház jogait, és követelte a foglyok szabadonbocsáttatását, javaik kiszolgáltatását; egyben megtiltotta a püspököknek és az inquisitoroknak, hogy a lovagok ellen az eretnekség vádját emeljék. Ez erélyes föllépésre IV. Fülöp végre decz. 24-én a hozzá küldött két bibornoknak kiszolgáltatta az elfogottakat és megegyezett abban, hogy a rend javai a szentföld javára fordíttassanak és e czélra megőriztessenek. De ezen kívül ugyancsak törekedett arra, hogy röpiratok által a már meglévő ellenséges hangulatot fokozza, nem kímélvén magát a pápát sem, kiről azt terjeszttette, hogy a vallás ügyeinek gondozásában hanyag, a templariusok által megvesztegetve, részrehajló; ezért mondatott 1308. májusban a toursi parlament által kárhoztató itélet a templariusok fölött, hogy a pápára, ki ekkor szokatlan erélylyel lépett föl joga és méltósága védelmére, ellenállhatlan nyomást gyakoroljon.

Ennek köszönhette, hogy a pápa végre megegyezett abban, hogy a vádlottakat a pápa által adott utasítás szerint megyés püspökök hallgassák ki és ez idő tartama alatt franczia királyi tisztviselők őrizete alatt maradjanak, a kiknek azonban az egyházi biróságot működésében sem háborgatni, sem akadályozni nem szabad: a rend javait a per befejezéséig egyházi férfiak gondozzák és a szentföld javára fordítsák, a kiknek segítségére királyi tisztviselőket rendeltek ki. Ezzel a vizsgálat kezdetét vette. Maga V. Kelemen pápa vagy 72 előkelő lovagot hallgatott ki, a kik maguk beismerték, hogy az egyház tanításától eltértek, ebben bűnösök, ezért feloldoztatásukat kérték, mit a pápa nekik meg is adott. A nagymestert és több rendi előljárót három biboros hallgatta ki; ezek is kibékültek az egyházzal, miután bűnöket bevallották. Más bizottságok részére a pápa meghatározta az egyes lovagokhoz intézendő kérdéseket; mindannyira nézve pedig abban állapodott meg, hogy a lovagrend fölött véglegesen az egyetemes zsinat fog határozni. Ugyanekkor Németországban, Ravennában és Castiliában tartott vizsgálat a lovagokra nézve kedvező eredménynyel végződött s Francziaországon kívül csak Calabriában volt az eredmény reájok nézve kedvezőtlen és részben még Angolországban. Mindezeket tekintetbe véve elmondhatjuk, hogy egy oly nagy intézményben, melyhez több mint 30 ezer ember tartozott, bizonyosan volt selejtes elem, a három utolsó ország vizsgálatának eredményét tekintve, volt sok is; de mindenesetre voltak sokan, kiket a felhozott vádakkal illetni nem lehet. Ennek megfelelően kétféle eljárást követtek, 1. az egyes templariusokat a püspökök és az inquisitorok vizsgálták, az eredményt a tartományi zsinathoz terjesztették fel; 2. vizsgálta a rendet, mint egy egészet, szabályait, erkölcseit, kormányzását a pápa által külön erre a czélra kiküldött bizottság, melynek tagjai a franczia érsekek voltak.

A püspöki bizottságok közül legfontosabb volt Aiscelin Vilmos narbonnei érsek elnöklete alatt álló párisi bizottság, mely 1309. augusztustól 1311. májusig 231 tanút hallgatott ki. A legkíméletlenebbül járt el Marigny Fülöp sensi érsek, ki a tartományi zsinaton 45 templariust azért, mert korábbi vallomásaikat, mint kierőszakoltakat visszavonták, mint visszaeső eretnekeket elitélt és a világi hatóságnak kiszolgáltatott, mely e szerencsétleneket 1310. május 12-én elégettette. Éppen így visszaesés czímén sokan mások is szenvedtek tűzhalált.

Ily előzmények után nyílt meg 1311. október 16-án a XV. egyetemes zsinat Vienneben, a melynek a pápa által kijelölt egyik tárgya a templariusok ügye volt. E kérdésben a zsinat véleménye megoszlott. A többség az egész rend bűnösségét megállapítottnak nem találta; a rend eltörlését igazságtalannak itélte és szükségesnek mondták, hogy a rend magát védelmezhesse. A kisebbség ezzel szemben szükségesnek mondta a rend azonnali eltörlését és a további védelem megszüntetését, mint fölöslegest, mely csak elodázná az ügyet, a szentföldnek kárára. Ezek arra támaszkodtak, hogy az újabb bizonyítás úgy sem eredményezne mást, mint a mi a jegyzőkönyvekben már megvan. Így vélekedtek a rheimsi, roueni és a sensi érsekek. A pápa ösztönözve a királytól, ki 1312. februárban maga is megjelent a zsinaton, abban igazat adott a többségnek, hogy a rend ellen eretnekség vádját emelni nem lehet; a kisebbségnek pedig abban, hogy az itélet elhalasztása káros következményeket vonna maga után. Ez alapon a pápa a zsinattal egyetértve elfogadta Durand Vilmos mendei püspök javaslatát, a mely szerint a templariusok rendjét apostoli hatalom által és nem birói itélet folytán megszünteti, a mit V. Kelemen pápa 1312. márcz. 22-én kelt Vox in excelso hirhedt bullájában a következőleg indokolt: 1. mivel a rendet az eretnekség vádja legalább is igen közelről érintette; 2. mivel a nagymester és a magasabb rendűek közül számosan gonoszságukat és eretnekségüket önként beismerték és ez által magukat gyűlöltekké tették; 3. mivel ennek folytán tiszteletreméltó férfiak a rendbe úgy se lépnének; 4. mivel a szentföldre nézve, a miért alapíttatott, feleslegessé vált; 5. mivel az ügynek továbbnyújtása kárt okozna a szentföldnek, a melynek védelmére és a hitetlenek leverésére a rend tulajdonképen alakult. Ez a bulla ápril 3-án tartott ünnepélyes ülésben hirdettetett ki, a mely ülésen a király három fiával együtt megjelent. Május 2-án Ad providam Christi vicarii bullában a pápa a rend francziaországi birtokait a johannitáknak adományozta és végre 6-án a pápa kihirdette a nagymester és előkelőkről szóló ítéletét; míg a többiek fölött a tartományi zsinatok mondanak itéletet. Azok, kik ártatlanoknak találtattak, a rend javaiból tisztességes ellátásról biztosíttattak; a bűnösök iránt részvétet helyeztek kilátásba: a makacsok és visszaesők, a kik korábbi vallomásaikat visszavonják, szigorúan büntettetnek. Éppen ez az utolsó pont volt a legkegyetlenebb az egész borzasztó itélkezésben, a mely miatt az utókor útálattal gondol ez igazságszolgáltatásra, mely megfélemlíteni és megakadályozni akarja azt, hogy a vádlottak ártatlanságuk mellett tanuságot tegyenek.

Ez történt Molay Jakab nagymesterrel, Charney Gottfried perjellel, a kik előtt midőn 1314. május 11-én a Notre-Dame templom előtti téren a szokásos szertartások kiséretében az itéletet kihirdették, hogy eretnekség miatt élethossziglani fogházra itéltettek, ez ellen tiltakoztak, az itéletet igazságtalannak bélyegezték, minthogy ők korábbi vallomásaikat már visszavonták. Az itélet szerint Molay és társa visszaeső eretnekek lettek, a kiket IV. Fülöp király még aznap este megégettetett. A rend birtoka IV. Fülöp kezére jutott, a mi után annyira vágyódott.

Ha im az egészet összegezzük, erre az eredményre jutunk: mihelyt a szentföld elveszett, a templarius rend bukása kikerülhetetlenné lett, mert hivatása véget ért. A bukásnak eme igaz történeti oka egyszersmind jele és kifejezése annak is, hogy a nyugoti nemzetek, első sorban Francziaország, erejöket és lelkesedésöket kizárólag hazai czélok megvalósítására akarják szentelni. A rend, ha nem is ártatlan, de azért mégis áldozata volt Fülöpnek, kinek eljárását még az sem menti, hogy a megváltozott időnek vált eszközévé. És a nép, mely a kegyetlen itélettől mindig elfordul, a védtelent részvéttel kiséri, a mely előtt a kiomlott vér mindig tisztít, a nép maga is áldozatnak tartotta a templarius rendet, melyért Isten állott bosszút. A nép szerint Molay a máglyán Isten itélőszéke elé idézte a pápát és a királyt és hogy a pápa ugyanezen év április 20-án, a király pedig november 29-én meghalt, ebben Isten büntetését látta, Isten büntetését még abban is, hogy a véres itélet után 14 évre a király nagyszámú családja teljesen kihalt.