Venczel király pecsétje.
Körirata: + S. PACIS. PER. DNM. WENTZESLAV: ROMANORV. ET. BOEMIE. REGE ORDINATE. A berlini királyi állami titkos levéltárban.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
VII. FEJEZET.
Fejedelmi és városi szövetségek. Venczel. Zsigmond. III. Frigyes.
Venczel még nem volt 18 éves, mikor atyja meghalt. Már mint három éves gyermek cseh királylyá koronáztatott; tíz éves korában, ekkor harmadszor, Albert bajor herczeg Johanna leányával jegyeztetett el, a mi után nemsokára Brandenburgot nyerte hűbérül, a melyet nevében atyja kormányzott és később – mint láttuk – Zsigmondra ruházott. Venczelben nem hiányzott sem a tehetség, sem a szellem, sem műveltség; de hiányzott benne az akarat, kitartás végrehajtani azt, mit igazságosnak és jónak tartott. Az a körülmény pedig, hogy épen akkor került a trónra, mikor az állami és az egyházi téren minden erjedésnek indult, az újításvágy ragadta magával az embereket, a kik, mint mindig, a törvény korlátait föl nem ismerték, de tűrni sem akarták, okozta, hogy az ellentéteken uralkodni nem tudott, majd pedig mikor akart, ő maga ragadtatott a szélsőségekre. Az állami hatalom bomlása már előbb megindult, most ehhez a két pápával az egyházi járult s így nem csodálkozhatunk, hogy Venczel e nagy ellentétek között elvesztette lelkének egyensúlyát.
El kell ismernünk azt, hogy a fejedelmek és a városok viszályait békésen óhajtotta elintézni az által, hogy III. Lipót osztrák herczegre ruházta a sváb városok fölötti helytartóságot. De épen ez intézkedése által keltett maga iránt bizalmatlanságot és arra birta ama városokat, hogy még más sváb városokkal, különösen a rajnai városokkal kötött szövetség által a fejedelmek és nemesek hatalma ellenében magokat biztosítsák. Így jött létre 1381-ben Speyerben a sváb, elsassi és a frank városok szövetsége, a melyben 41 város vett részt.
Ámde e hatalmas szövetséget nem nézték közönyösen a fejedelmek és Eberhard würtembergi és Lipót osztrák herczeg kezdeményezésére 1382-ben a rajnai és a sváb lovagszövetséget kötötték Ehingenben, hogy a városokkal szemben a békét biztosítsák. Ezzel a birodalom nyugoti részében két szövetség állott fönn, melyek mindegyike a békét akarta biztosítani és mégis a bekövetkezendő harcznak vált kútforrásává. Hogy a két szövetség között kitörhető viszályt Venczel megakadályozza, az 1383. Nürnbergben tartott birodalmi gyűlésen e két szövetség által is biztosítani czélzott általános békét 12 évre kötelezővé tette és azt a javaslatot tette, hogy minden egyes szövetségek megszünjenek és helyét egy, az egész birodalomra kiterjedő szövetség köttessék, mely négy részre, ugyanannyi főnök alatt, osztva, a király legfelsőbb vezetése alatt a békét és a belső rendet föntartsa. Nagy különbség volt a korábbi országos béke és e békehírdetés között, mert míg korábban a császár saját tekintélye alatt mondott békét, most szükséges volt az általános megegyezés, és e rendelet végrehajtása is Ruprecht rajnai pfalzgrófra bizatott, s nem a császár foganatosította. Ennek természetes következménye volt az, hogy a városok bizalmatlansággal viseltettek ez intézkedés iránt, miért is szövetségöket megujították és a fejedelmek szövetségétől magokat távol tartották. E sikertelenség maga után vonta azt, hogy Venczel, miként atyja, a birodalom ügyeivel ezentúl épen nem törődött. Mikor pedig a salzburgi érseket, azért, mert a városok szövetségébe lépett, a bajor herczeg haddal támadta meg és megölte s a nürnbergi és augsburgi kereskedőket kifosztották, megindult a rettentő harcz, a mely alatt a sváb és frank föld, a Rajna vidéke egészen elpusztult, a városok szövetsége felbomlott, s mikor Venczel az egeri birodalmi gyűlésen a városokat a fejedelmeknek föláldozta (1389), a városok kénytelenek voltak engedelmeskedni. Csak Svájczon nem tudott erőt venni III. Lipót herczeg, a kit a sempachi csatában a szabad pórok levertek.
Venczel király pecsétje.
Körirata: + S. PACIS. PER. DNM. WENTZESLAV: ROMANORV. ET. BOEMIE. REGE ORDINATE. A berlini királyi állami titkos levéltárban.
Eberhard würtembergi herczeg siremléke a stuttgarti főtemplomban.
E polgárháborúban még a győzők is vesztesek voltak s most mindezzel a császár mitsem törődött, az általános elégedetlenség a császár ellen irányult. – De Csehországban is elégedetlenek voltak vele szeszélyes, zsarnok kormánya miatt. Hogyan is szerethették volna őt, a ki vadászszenvedélyétől vezetve gyakran hónapokat töltött Csehország erdőségeiben, kisérve a hóhértól, kit komájának szólított és nagy falka ebtől, a melyeket a világ minden részében számára összevásároltak. E mellett hirtelen haragú volt, mértéktelen az ivásban, és ily állapotban nem egyszer visszakövetelte a nemesektől azon koronajavadalmakat, melyeket elzálogosított s ha valaki csak kérni merészelte a zálogösszeget és e nélkül visszaadni nem akarta, azt lefejeztette.
Ilyenkor a szenvedély vezette, mely később második természetévé vált és nem kimélt senkit, semmit; nem a vallást sem, a melynek egyes tételeit kigunyolta (purgatorium), nem a papságot, melylyel haragját éreztette. Egy vadászat alkalmával puszta tréfából lelőtt egy barátot; más alkalommal beavatkozott az ő egyik kamarása és a prágai érsek között a világi és egyházi biróság illetékességének határa fölött támadt viszályba. Mert az érsekhez, ki palotáját, fegyveresek által őriztette, nem férhetett, boszut állott ennek környezetén. Puchnik Miklós érseki tanácsost és Pomuk faluból származott (innen Nepomuk) Jánost, a helyettest, elfogatta, börtönbe vettette, s mert még kínzás által sem tudta őket rábirni, hogy egy iratot aláírjanak, a melyben ők elismerik a király álláspontját, dühében kiragadja a hóhér kezéből a fáklyát, ezzel égeti a szerencsétleneket, majd Pomukot megkötözteti és éjjel a Moldvába vetteti (1393 márcz. 20). E vad tetten alapszik szent Nepomuk János legendája, mely Jánost a gyónási titok vértanújaként mutatja be.2
Nem csodálkozhatunk tehát, ha Csehország, mely IV. Károly uralma alatt a jólét magas fokára emelkedett, Venczel szeszélyes és zsarnok uralmát tovább türni nem akarta. Már 1393-ban szövetkezett ellene a főnemesség, a melyhez Zsigmond és János testvérei is csatlakoztak és ennek következtében őt 1394 május 8-án elfogták és csak akkor adták vissza neki a hatalmat (aug. 1), mikor biztosította őket, hogy fogságáért boszut senkin sem áll és a főnemességnek a kormányzatba való befolyását biztosítja. E megalázást azonban Venczel nem feledte el, sőt épen ez volt az, mi zsarnoki természetét teljesen kifejlesztette. Orgyilkosok által egymás után tétette el láb alól azokat a főnemeseket, a kiket a béke megkötésekor kormánytársaknak kijelöltek, és ezután korlátot nem ismerve borzasztó önkényuralmat kezdett. Mindez teljesen elég volt arra, hogy a birodalomban minden tekintélyét elveszítve, a választó-fejedelmeket ellenségévé tegye; mikor pedig a pápák viszályába való beavatkozása által a mainzi érseket is ellenségévé tette, ez a trieri, kölni érsekeket és a rajnai pfalzgrófot 1400 febr. 2-án Frankfurtban maga köré gyűjtötte és az «Arany bulla» rendeletének megfelelően a rajnai pfalzgróf Venczelt lovagi itélőszéke elé idézte, hogy uralkodása tényeiért felelősségre vonja; mivel pedig Venczel nem jelent meg, ugyanezen év aug. 20-án Rhenseben tartott gyűlésükön őt a tróntól megfosztották.
A következő nap (aug. 21.) pfalzi Ruprechtet királylyá választották, a kit Frigyes kölni érsek, mert Aachen a megválasztott új király előtt kapuját nem nyitotta meg, 1401. jan. 6-án (–1410.) Kölnben királylyá koronázott. Azonban Ruprecht király sem tudta a bajokat orvosolni, bár a legjobb akarattal volt is eltelve; mert nem birt azzal a hatalommal, melylyel a zavaros időben rendelkeznie kellett volna. Hogy bizalmat keltsen maga iránt, legelőször is a birodalmi érdekeket karolta föl. Venczel ugyanis Milanót és vele a herczegi méltóságot Visconti Giovanni Galeazzónak százezer arany frtért eladta, a ki még Pisát, Sienát, Perugiát, Paduát és Bolognát is megszerezte és e nagy hatalom birtokában már Olaszország egyesítésének eszméjével foglalkozott. Hogy ezt a birodalomnak visszaszerezze, 1401-ben, miután Visconti követelését visszautasította, arra határozta magát, hogy a birodalom jogának fegyverrel szerez érvényt. Tekintélyes hadsereggel indult Milanó ellen; azonban serege okt. 21-én Brescia mellett leveretett és vert hada romjaival tért vissza Németországba.
E sikertelenség sem járult ahhoz, hogy állását Németországban megszilárdítsa. A helyett, hogy a választó-fejedelmek és a többi nagyok a birodalom érdekében egyesültek volna, közönyösen nézték a király tehetetlen vergődését; a birodalmi és a többi városok pedig Venczel érdekében határozott állást foglaltak ellene. E hűségre ugyan méltatlan volt Venczel, ki ez alatt Csehországban folytatta önkényes uralmát, mely már-már az elviselhetlenségig fokozódott. Épen e körülmény birta Zsigmond magyar királyt arra, hogy testvérét elfogja, és az osztrák herczeg őrizetére bizza (1402 márcz 6), a honnan csak 19 hó után szabadult meg. Ámde ekkor meg IX. Bonifácz pápa is föllépett Venczel ellen, a kit trónvesztettnek is nyilvánított (1403).
Ruprecht király kérdéseinek legrégibb kézirata a vehmebiróság dolgában, 1408-ból.
Nürnberg, a Germán Nemzeti Múzeumban. A kézirat Wolkenstein Oszvald minnesänger birtokából való, a ki „beavatott” volt.
A «vehmgericht» nevű titkos vérbiróság, különösen Westfaliában (vörös földön) működött egy «freigraf» alatt, szabad birák «freischöffen» tanácsával, beavatott esküdtek jelenlétében. Még fejedelmeket is itélőszéke elé vont és a beismerőt azonnal ki is végeztette. Éjjel tartott ülésein csak pecséttel meghivott beavatottak lehettek jelen, de a törvényes formákat mindenben megtartották. Az erőszakosság korában ily eszközökhöz kellett nyúlnia a jogszolgáltatásnak.
Ruprecht megjegyzéseiben azt kérdi: mi a jussa a római királynak a vehme körül? A válasz az, hogy a «freigraf» hatóságát a római királytól nyeri és hogy ennek hűséget esküszik. Hűségesküvel tartozik minden szabad bíró és esküdt is. Az utolsó jegyzet azt mondja, hogy e lapot «életére» csak szabad biró olvashatja el és hogy azt el kell égetni.
Még ez sem vált hasznára Ruprechtnek. A választó-fejedelmek közönye, a városok ellenállása, a teljes bomlás minden jelensége lehetetlenné tette általános elismertetését; mikor pedig a Rajna mentén garázdálkodó rablólovagok ellen erélyesen lépett fel, ezek számos rabló-várát lerombolta, de meg egyéb tettei által is arról győzte meg János mainzi érseket, hogy épen nem hajlandó magát az érsek által eszközül felhasználtatni, hanem mindenekfölött arra törekszik, hogy a birodalomban a belső rendet és békét helyreállítsa, az érsek is ellene fordult. 1405 szept. 14-én Marbachban a würtembergi és bádeni grófokkal, Strassburg és még más 17 sváb várossal szövetkezik tényleg Ruprecht király ellen, névleg, hogy öt évre kötelezzék magokat egymás birtokainak védelmére és a béke fentartására. E szövetséghez később Bajorország is csatlakozott. A dolog lényegén mit sem változtatott az, hogy a szövetségesek kimondták, hogy ők a birodalomnak mindazt megadják, mi a béke érdekében szükséges, mert e szövetség ama részeken a királyt teljesen megfosztotta minden hatalomtól. Épen ezért Ruprecht király tiltakozott is e szövetség jogosultsága ellen; de mikor a mainzi érsek arra emlékeztette, hogy korábban épen ő is kötött ily szövetséget Venczel ellen, nem tehetett egyebet, minthogy a szövetséget megerősítse, mi a királyságra oly megalázás volt, a miből semmi haszon sem fakadt (1406 decz. 19). Mindez kétségtelenné tette azt, hogy a birodalom tulajdonképi ura a mainzi érsek.
Még ez sem rendítette volna meg trónját, ha a király ekkor a közvéleménynyel nem kerül szembe. Mindenki azt hitte, azt remélte, hogy az egyház bajait az egyetemes zsinaton orvosolni lehet, ezért mindannyian arra törekedtek, hogy az egyetemes zsinat valóban össze is hivassék. Csak Ruprecht volt az, ki ily reményekkel magát nem kecsegtette, a ki épen ezért az egyetemes zsinat összehivását minden módon ellenezte. De épen ezzel ellenségévé tette a reformpártot s mert akkor majd mindenki e párthoz tartozott, tehát a nagy többséget és mivel a pisai egyetemes zsinat mégis összegyűlt, ez is csorbította Ruprecht tekintélyét.
Láttuk (a 90. oldalon), mint viselkedett Ruprecht az egyetemes zsinaton, tudjuk azt is, hogy neki volt igaza, mikor az egyházat még nagyobb bajoktól féltette; de azt is tudjuk, hogy akkor senki sem tételezte fel róla, hogy tisztán az egyház, hanem hogy a rideg hatalmi érdek vezeti s mikor bekövetkezett az, a mitől félt, még akkor sem adtak neki igazat. Három pápája volt az egyháznak, a pisai zsinat pápája V. Sándor is elhalt s mikor ennek utóda, XXIII. János pápa elfoglalta Szt. Péter trónját, egy nappal később, 1410 május 18-án meghalt Ruprecht király.
Halála után Venczel, a ki trónfosztásának jogosságát soha sem ismerte el, magát tekintette Németország királyának, a mi ellen azonban a rajnai választó-fejedelmek erélyesen tiltakoztak. Venczelen kívül még nagybátyja, Jodokus morva herczeg és öcscse, Zsigmond brandenburgi őrgróf pályáztak a királyságra s már úgy látszott, hogy a szakadás terén az egyházat követi a birodalom. Szeptember elején tartott előértekezlet nem vezetett egyetértésre, minek következménye lett az, hogy szept. 20-án Brandenburg, melyet Hohenzollern képviselt, a rajnai Pfalz és Trier szavazatával Zsigmondot választották királylyá s mert e választásra a többi választó-fejedelmeket is meghívták, de nem jelentek meg, az «Arany bulla» értelmében e választást törvényesnek kellett elismerni; mégis okt. 1-én a Mainz, Köln és a szász választók Jodokus morva herczeget választották meg.
Venczel, midőn látta, hogy reá nem gondoltak, Zsigmond javára lemondott a koronáról azon föltétel alatt, hogy a «római király és császár» czímét továbbra is megtartja és ezzel Zsigmond a szavazatok többségét elnyerte. Mikor azonban Jodokus 1411. jan. 17-én elhalt, János mainzi érsek pedig Zsigmond által felajánlott kiváltságok és jogok által megnyeretett és őt Zsigmond pártjára a kölni és a szász választó is követte, (1411 jul. 21) Zsigmondot újra és egyhangulag királylyá választották meg. Ezzel a birodalom egysége helyreállt s ha Zsigmond befejezte ama háborúkat, a melyekbe mint magyar király bonyolódott, akkor lehetett remény arra, hogy a birodalom feje szavának súlyát latba vetheti az egyházi szakadás megszüntetésére.
Zsigmond korának egyik legszebb embere volt. Magas, fejedelmi alak, szép arcz, nemes vonásokkal, szőke hajjal; e kiváló testben nem közönséges szellem lakozott, éles, átható értelemmel, mely mindig megtalálta a helyes utat, módot és ezt ügyességgel tudta kihasználni. Több nyelvet beszélt, beszéde könnyed, megnyerő, kedélye vidám s így nem csodálkozhatunk, ha népeinek szeretetét meg tudta nyerni. Ámde hibái még ezeknél is nagyobbak voltak. Az érzékiségnek hódolt, pazarló volt az őrültségig, és szívtelen. Nagyravágyó és nyugtalan, hiányzott nála az akaraterő, állhatatosság, elhatározottság, tetteit mindég a pillanatnyi hatás, szeszély irányította. Mindez maga után vonta azt, hogy népeit boldogítani épen nem tudta.
Fridrik nürnbergi gróf hűbérül nyeri a brandenburgi őrgrófságot.
Richentali Ulrik krónikájából, 1417. tájáról. A krónikában is, mint itt, két szemközti oldalon. Az egyik lapon a császár, a főuraktól környezve, kardosan, a másikon Fridrik, az épen átvett hűbéri lobogóval, rajta a vörös brandenburgi sas
Fridrik nürnbergi gróf hűbérül nyeri a brandenburgi őrgrófságot.
E krónikát a konstanzi városi könyvtárban őrzik.
Német harczi viselet a XV. század első harmadában.
(Alterstümer und Künstdenkmäle des bayerischen Herrscherhausen).
A középcsoportban bajor fejedelmek és lovagak; balra München lobogója mögött müncheni polgárok. A gallérokon a családi czimerek. Az Ernő, Albrecht és Vilmos bajor herczegeknek nagyszakállú Lajoson Ingolstadtnál 1422 szeptember 20. ny emlékére épített hoflachi templom falfestménye (1430. táján festetett; hossza 22 láb, magassága 8 láb).
Még második megválasztatása előtt (jul. 8), hogy Hohenzollern VI. Frigyesnek sokoldalú és fontos szolgálatait megjutalmazza, Brandenburg kormányzójává nevezi őt ki, kezébe tévén le minden jogot – kivéve a választóit – hogy az ott uralkodó zavaroknak véget vethessen. Majd 1415. ápr. 30-án kelt okmányban reája ruházza az őrgrófságot a választói méltósággal együtt és ez adományát 1417 ápr. 18-án Konstanzban előkelő egyházi és világi férfiak gyülekezetében megerősíti.
Láttuk (94–104. l.), hogy Zsigmondnak az egyház egységének helyreállítása érdekében tett lépéseit siker koronázta; de ez is az egyetlen, a mi uralkodására fényt áraszt; ettől eltekintve az ő uralkodásával folytatódik a császári hatalom hanyatlása, a melyet csak hiányosan tudott eltakarni Olaszországban való megjelenésével, azzal, hogy Milanóban Olaszország királyává, és 1433 május 31-én pedig Rómában IV. Eugen pápa császárrá koronázta. Öt korona ékesítette fejét, de azért sem a birodalomban, sem ezen kívül nem rendelkezett azzal a tekintélylyel, a mely a keresztyénség első uralkodóját megillette volna.
Igaz, uralkodása alatt Németország nagy változáson ment át; de ennek oka legnagyobb részt Zsigmond örökös pénzzavara volt, a melytől hogy meneküljön, minden eszközt fölhasznált. Hogy 1422-ben a szász választó-fejedelem családja kihalt, a választói méltósággal a tartományt nem a szász-lauenburgi ágnak, hanem Frigyes meisseni őrgrófnak, a szász-wittenbergi ágnak adományozta, mert azt várta, hogy a huszita háborúhoz szükséges pénzt, mit a rendektől hiába kért, tőle meg fogja kapni. Ezért hanyagolta el korábban Brandenburgot, hol a rablólovagok kora egész vadságában felújult; majd később (1388) e tartományt nagybátyjának, Jodokus Morva ország őrgrófjának elzálogosította, a ki annyira nem törődött a nép jólétével, hogy alattvalóit még ő maga is rabolta. E szerencsétlen tartományra nézve igazi jótétemény volt az, hogy Zsigmond százezer arany frtért Hohenzollern Frigyesnek adta zálogba, a ki a rablóvilágnak nemsokára véget is vetett.
Hogy a császárnak birodalma határain túl sem volt nagyobb tekintélye, legjobban bizonyítja Burgund esete, a melyet IV. vagy Szép Fülöp szakított el a birodalomtól: mikor pedig a burgundi herczegi család 1361-ben kihalt, Jó János franczia király Burgundot harmadszülött fiának, Fülöpnek adományozta, ki a flandriai Margittal kötött házassága folytán herczegségét Flandriával és Artoisval növelte. 1417-ben VI. Vilmos személyében kihal a Holland és Hennegau grófjainak férfisarja és egyetlen leánya keze révén e tartományok is a burgundi herczegek kezére jutnak. Hiába tiltakozott ez ellen Zsigmond és fenyegetődzött háborúval, ebből sem lett semmi, mert a fejedelmek és rendek a császár felhivására nem fogtak fegyvert (1436).
1437-ben Zsigmond császár Egerben általános békét hírdetett, aminek azonban eredménye nem volt. Ez után nem sokára, decz. 9-én meghalt Znaimban, miután a magyar és a cseh rendeknek lelkökre kötötte, hogy leányának férjét, Albert osztrák herczeget ismerjék el uroknak. Utolsó kívánsága szerint Nagy-Váradon, első nejének, Máriának hamvai mellett Szent László királyunk lábainál helyeztetett örök nyugalomra.
Zollerni I. Fridrik nürnbergi őrgróf, brandenburgi választó arany forintja (Florenus).
Az előlapon Ker. János a zolleri czimer és egy sisak közt. Körirata: + S’ + IOHANNES BAP(tista’). A hátlapon a brandenburgi sas; körirata: +FRIDERIC’ MARGF BN’GN (Markgrafius Brandenburgensis). Ker. János és a liliom, a firenzei jelvi nagyság. Berlinben, a királyi éremgyűjteményben.
Zsigmondban kihalt a luxemburgi ház férfiága. Egyetlen leánya, a második feleségétől született Erzsébet volt örököse, a ki 1411-ben V. Albert osztrák herczegnek volt jegyese, 1422 ápr. 19-e óta pedig neje.
A magyarok, adott szavukhoz híven, 9-ed napra Zsigmond halála után, 1437 decz. 18-án Albertet királylyá választották és a következő év első napján nejével együtt meg is koronázták. Mivel azonban Zsigmond gyakori és hosszas távolléte miatt az országban zavar és rendetlenség kapott lábra, Albertnek még a koronázás előtt igéretet kellett tenni, hogy a császári koronát csakis a magyarok megegyezésével fogadja el. Megválasztatása azonban nem ment ily símán Csehországban, hol Kázmér lengyel herczeg személyében vetélytársa támadt s csak midőn e fölött győzedelmeskedett, 1438 jun. 20-án koronáztatott meg Prágában.
Németországban, hol a császári hatalom sülyedése folytán a trón elvesztette nimbusát, s már korántsem birt azzal a vonzóerővel, a mi előbb többeket ösztönzött annak elnyerésére, előreláthatólag szintén sima választásnak néztek elébe. Nem is más, hanem egyedül az a kérdés birt fontossággal, mily állást fog elfoglalni a birodalom az egyházviszálylyal szemben? Bár Németországban mindenki óhajtotta az egyház reformját, de azért csak kevesen azonosították magukat a baseli zsinat szélső irányával; legtöbben arra törekedtek, hogy ezt megakadályozzák és a pápa és a zsinat együtt működését lehetővé tegyék. Mikor pedig ez nem sikerülvén, a pápa és a zsinat közötti szakadás ténnyé vált, az a kérdés merült föl, hogy az egyház viszályában Németország mily állást foglaljon el? Erre nézve irigylendő példát nyujtott Francziaország, a mikor a nemzeti zsinaton hozott «Pragmatica sanctio»-t (1438) alaptörvénnyé tette és a teljes semlegesség elvét kimondta.
Cseh harczos fegyverezte a XV. században.
A tzarszkoe-szelói múzeumban.
Mindezen körülmény a választó-fejedelmek figyelmét Albertre irányozta, a ki az egyházi viszálylyal szemben semleges álláspontot foglalt el, a ki úgy a husziták (1431), mint Magyarországon a török ellen viselt hadjáratában (1435) vitézségének és hadvezéri képességének fényes bizonyságát szolgáltatta és ezek által magát a császári trónra is a legméltóbbnak mutatta. A választó-fejedelmek mindezek után 1438 márcz. 18-án Frankfurtban valóban egyhangulag Albertet választották császárrá; de mert tudták, mely föltétel alatt koronázták őt királylyá a magyarok, még mindig kérdés volt, valjon Albert a választást elfogadja-e? És valóban Albert hosszas gondolkodás után, a fejedelmek, főpapok és Bécs kérésére csak akkor fogadta el a választást, mikor ebben Magyarország is megegyezett (II. Albert 1438–1439). Ezzel a császári korona visszaszáll a Habsburgházra, mely egész a birodalom bukásáig birta.
A választás a lehető legszerencsésebb volt. Albertnél az uralkodói külső a legszebb összhangban volt a nemes lélekkel. A lovagi gyakorlatok erőssé tették testét, e mellett jóságos lelkű, erős akaratú volt, a ki a békeműveken csak úgy tudott munkálkodni, mint a mily erős lélekkel viselte a háború veszélyeit. «Az alattvalók szereteténél nincs jobb testőrség» vagy «Az életnek legdrágább kincse a jó barát» szokta volt mondani, és ezzel föltárta egész lelki világát, a melyből csak áldás fakadhatott. Annál nagyobb csapás volt népeire nézve, hogy e kivaló uralkodót oly hamar elvesztették.
Csehországban megerősítette trónját, Magyarországot Murad szultán ellen kellett védelmeznie és így kevés ideje maradt arra, hogy Németországban a fölgyült bajokat orvosolhassa. Éppen ezért arra törekedett, hogy – mint már Venczel is tervezte – a birodalmat négy vagy hat kerületre oszsza föl. E terv megvalósításában bár hathatósan támogatta a császárt Schlick Gáspár kanczellár, de sem a nürnbergi, sem a frankfurt-mainzi birodalmi gyűlésen azt keresztülvinni nem tudta. Mindkét birodalmi gyűlést sokkal jobban foglalkoztatta az egyházviszály, az a törekvés, hogy Francziaország példájára a német egyház függetlenségének alapját megvesse.
III. Frigyes eljegyzése Portugaliai Eleonórával.
Pinturicchio freskója a sienai dóm könyvtárában.
A török háboru szerencsétlenül folyt; Albert megbetegedett. Szülőföldjének levegője után vágyódván, Bécsbe indult, de baja anynyira súlyosbodott, hogy Neszmélyben meg kellett állapodnia. Itt már betegsége jobbra fordult, mikor dinnyeevés folytán visszaesett betegségébe s 1439 okt. 27-én meghalt és Székesfehérvárott temettetett el. «Krisztus születése óta – írja róla egy régi történetíró – nem volt király, a kit a nemesek és nem-nemesek, gazdagok és szegények úgy megsirattak volna, mint Albertet».
III. Frigyesnek mint osztrák herczegnek pecsétje.
Az eredetinek 5/9 nagysága. Berlinben, a királyi titkos állami levéltárban.
Albert halála után a Habsburg-ház feje, Frigyes, Stajerország, Krajna és Karinthia herczege lett, és mint II. Albert utószülött fiának, a későbbi V. László magyar királynak gyámja, kormányzója lett a habsburg-luxemburgi tartományoknak is. Nem is személyes tulajdonai, a melyeket alig ismertek, a mit pedig róla tudtak, ezek éppen nem ajánlották, birták a választó fejedelmet arra, hogy őt megválaszszák, hanem a hatalom, melyet kezében egyesített, mert tőle várhatták első sorban, hogy a fejedelmekkel egyetértve képes lesz folytatni azt a semleges politikát, melyet II. Albert megkezdett. Ezért tehát a választó-fejedelmek Frankfurtban 1440 február 2-án valóban királylyá is választották és hogy Frigyes hosszas habozás után a választást elfogadta. 1442 jun. 17-én Aachenben a római királyi koronát is fejére tették. Csakhamar azonban kitünt, hogy megválasztatása sem a birodalomnak, sem az egyháznak hasznára nem vált, mert III. Frigyes (1440–1493) házának érdekeit a birodalom érdekei fölé helyezte és minden elődénél jobban gondozta. Más iránt nem volt érzéke, még örökös tartományai jólétével is csak akkor törődött, ha erre a körülmények kényszerítették. E mellett fukar, mogorva volt, ki mindenek fölött a nyugalmat szerette, képtelen nagyobb alkotásokra; a háborútól pedig annyira idegenkedett, hogy fegyver helyett készebb volt alkudozni, álnok utakat keresni; a válságos pillanatokban pedig határozatlan volt, mégis féltékeny mindazokra, kik nagyot akartak. Egy szóval: a birodalom érdekében ő maga mitsem tett, de tenni másoknak sem engedett. És mégis mindeme gyöngeségek mellett a legnagyobbra számított, mit rejtélyesen azzal fejezett ki, hogy könyveire, palotáira, úton-útfélen, még bujdosásaiban is mindenüvé ez öt magánhangzót: A. E. I. O. U. jegyezte fel, a melynek ő ez értelmezést «Alles Erdreich Ist Oesterreichs Unterthan» adta.3
Megválasztatása után a baseli zsinat pártjai tőle várták törekvésök sikerét, maga IV. Eugen pápa is mindent elkövetett, hogy a császárt részére vonja. Frigyes azonban semleges, sőt tétlen maradt, a birodalmi gyűlésen sem tett ez érdemben semmit, minek eredménye, mint láttuk, a baseli zsinat szélső áramlata, majd bukása lett. Ily körülmények között a nürnbergi birodalmi gyűlés (1444 aug.) azt határozta, hogy a birodalom semleges álláspontját még egy évig tartsa fönn s ha még ez idő alatt sem szünik meg a viszály, a császár hívjon össze Konstanzba, Augsburgba vagy máshova egyetemes zsinatot a bajok orvoslására. Mikor azonban a birodalmi gyűlés e határozatát hozta, akkor Frigyes császár már Eugén pápa pártján állott, mit a pápa az eszes Aeneas Sylvius Piccolomini ügyességének köszönhetett, a ki mint a baseli zsinat követe Frankfurtban megjelent a császár előtt, és ennek ekkor (1442.) szolgálatába is állott. Ez időtől fogva Frigyes minden, még családi ügyét is Aeneas intézte. Ő kérte meg Eleonora portugal herczegnő kezét ura számára, ő intézte a császárság egyházpolitikáját ő vitte a nürnbergi birodalmi gyűlés határozatát is Rómába, hol az ügyes közbenjárót, ki már régebben szakított a baseli túlzókkal, úgy a pápa, mint a biborosok igen szívesen fogadták. Császárja nevében nemcsak elejtette a jövő évben német földön tartandó zsinat eszméjét, hanem megvetette alapját ama titkos megegyezésnek,4 mely a pápa és a császár között létrejött. E szerződés értelmében a császár zsoldjába fogadta azt a zsoldos sereget, melyet Armagnac gróf a burgundi herczeg ellen toborzott, a mely az angolok ellen is jó szolgálatot tett Francziaországnak, de a védtelen népen oly kegyetlenségeket követett el, hogy e miatt «embernyuzó» névvel bélyegezték meg; e sereget most a baseli zsinat ellen küldte. Basel közelében, Szt. Jakab mellett véres csatát vívnak velök a svájcziak, a kik majd mind elpusztulnak (csak 16 ember menekült meg), de a zsoldosok is oly veszteséget szenvedtek, hogy jónak látták Svájczot odahagyni (1444 aug. 26).
A császár ezen eljárása a legnagyobb visszatetszést keltette egész Németországban. Minthogy a frankfurti birodalmi gyűlésen a nemzeti zsinat terve mégis szóba került, IV. Eugen pápa e terv legmelegebb szószólóit, Detre kölni és Jakab trieri érsekeket, a kik nemcsak hogy a semlegességet nem tartották meg, hanem még a baseli zsinattal és ennek ellenpápájával tartottak, állásuktól megfosztotta. A pápának ez eljárását a legnagyobb megbotránkozással fogadták a fejedelmek, mint a melylyel a birodalmat akarta a pápa megalázni és éppen ezért az 1446-ban tartott frankfurti birodalmi gyűlésen azt határozták, hogy IV. Eugen pápát csak akkor fogják az egyház fejének elismerni, ha a constanzi és baseli zsinatoknak a pápa fenhatóságáról szóló határozatait elfogadta; ha 1447 május 1-éig német földön új zsinatot hív össze az egyházi viszály elintézésére; ha a baseli zsinatnak 1439-ben a mainzi birodalmi gyűlésen elfogadott határozatait megerősíti és végül ha a két egyházfejedelmet állásába visszahelyezi. E határozatukat közölték a császárral, hogy ez azok érdekében közbenjárjon a pápánál. A császár azonban vonakodott e mozgalommal magát azonosítani, mint a mely veszélyes a birodalomra nézve, mégis megigérte, hogy követséget küld a pápához a két érsek visszahelyezése érdekében. IV. Eugen pápa azonban megmaradt álláspontján, s csak azt igérte meg, hogy mindazokat, kik iránta engedelmességet tanusítanak, állásukban meghagyja és a két érseket is vissza fogja helyezni érsekségökbe, ha meghódolnak a pápa előtt. Ez igéret a legjobb eredményt szülte, mert a fenyegetettek siettek a pápa iránt engedelmeseknek mutatkozni és csak a két érsek és a szász választó boszankodott tovább is a nagy változás miatt. Ezen az úton haladva a pápa lassanként visszanyerte mindama jogokat, melyeket a pápák korábban gyakoroltak és e jogokat végre az 1448-ban V. Miklós pápával kötött konkordátum biztosította is az egyháznak. Mindezt a pápaság annak a férfiúnak köszönheti, a ki életpályáját, mint a reformok előharczosa kezdte meg, de a ki ezzel később szakítván, teljesen a pápaság szolgálatába állott és az egyházban minden reformot megakadályozott, a német egyházat pedig teljesen a pápaság alá hajtotta.
Ez Aeneas Sylvius volt, ki ezen érdemeiért sienai érsek, majd bibornok és végre II. Pius néven pápa lett (1458–1464), és ezzel minden reformnak útja szegetett.
Míg III. Frigyes császár így feláldozta a birodalom érdekeit, az alatt egyik tartomány a másik után vált ki a birodalom kötelékéből. Magyarország ugyan soha sem tartozott a birodalomhoz, mégis a régi német császárok vágya látszott akkor beteljesedni, mikor a császársággal egy fő alá került. Frigyes alatt, mint a magyar történet elbeszélésénél látni fogjuk, ez az összeköttetés felbomlott, sőt inkább Ausztria jutott magyar uralom alá.
Az osztrák örökös tartományokban a gyámság révén Frigyes elnyerte ugyan a hatalmat; de már Csehországban nem, hol a rendek a magyarok példájára két kormányzót választottak, Meinhardot és a husziták részéről Placzkot. Hogy pedig ez utóbbi nem sokára meghalt s helyébe az eszes és vitéz Podiebrad Györgyöt választották meg, ez seregével meglepte Prágát, Meinhardot letette és Csehország egyedüli kormányzójává kiáltatta ki magát.
Az 1453-iki esztendő gyászt hozott a keresztyénségre. Ez év május 29-én II. Mohammed szultán elfoglalta Konstantinápolyt. E veszély azt hozta volna magával, hogy az egész keresztyénség élére a császár álljon és megvédelmezze a keresztyénséget Kelet barbársága ellenében; de mert Frigyes ezzel sem gondolt, a védelem továbbra is Hunyadi János vállára nehezedett.
Frigyes császár törvényes örököse volt az 1457 nov. 23-án meghalt V. Lászlónak és ez alapon úgy Magyarország, mint Csehország trónjára áhitozott. Azonban sem itt, sem ott nem ért el sikert. A magyarok, részint hogy meghálálják Hunyadi János érdemeit és a mult igazságtalanságát jóvá tegyék, de meg azért is, hogy nemzeti függetlenségöket biztosítsák, Hunyadi János fiát, Mátyást emelték a trónra, a kit Podiebrád 60 ezer arany váltságdíjért a magyaroknak ki is adott, miután Katalin leányát neki eljegyezte; a csehek pedig Podiebrád Györgyöt választották királylyá.
A birodalom keleti szomszédságában tehát ismét teljesen függetlenné vált ez a két királyság, melyek közül az egyiket a Habsburgok már úgy tekintették, mintha öröklött birtok lenne; a másikat pedig az uralkodó személye fűzte a birodalomhoz. S hogy a két ország nem fogja a birodalom érdekeit szolgálni, bizonyítják ama háborúk, a melyeket a császár ellen viseltek. E körülmény még inkább hozzá járult ahhoz, hogy a birodalomban az elégedetlenség és a bizalmatlanság a császár személye iránt mind nagyobb mérvet öltsön. A császár azonban még ezzel sem törődött, hanem mintha mindez még fontossággal sem birna, Rómába ment, hol 1452 márcz. 19-én a pápa őt császárrá koronázta. De még ezzel sem jutott közelebb a németek szívéhez, a min nem is csodálkozhatunk, ha tekintetbe veszszük azt, hogy Frigyes sem a birodalomért, sem a keresztyénségért semmit sem tett. Csak így lehet megérteni azt a közönyt, a melylyel a németek hírül vették azt, hogy a császárt Ujhelyben ostrom alá vették és megalázták. Mikor pedig Konstantinápoly elfoglalásának híre elterjedt, mindenki megdöbbent, csak a császár maradt közönyös. Ezért nem törődtek vele akkor sem, mikor Hunyadi Mátyás király haddal támadta meg őt s békekötésre és a szent korona kiadására kényszerítette (1462); azt sem bánták, hogy Albert testvére ugyancsak kereste az alkalmat, hogy ellene föllépjen.
Érem III. Frigyes császár arczképével.
Berlinben, a királyi állami titkos levéltárban.
Igaz, örökös tartományaiban is volt elég ok panaszra. Frigyes zsoldosai ugyanis hallatlan rendetlenségeket követtek el, mi végre a császárt arra az elhatározásra bírta, hogy zsoldosait elbocsátja; de hogy ezt tehesse, alattvalóira újabb terheket kellett rónia. Ezt használták föl Albert hívei ellene. A bécsi polgárok Holzer, a gazdag fakereskedő vezérlete alatt fölkelnek ellene és körültáborozzák a császárt saját várában. Frigyes csak 200 emberrel rendelkezett, de a válságos helyzetben nem várt erélyt tanúsított, mikor a fölhívást, hogy magát megadja, visszautasította, noha a választó-fejedelmek segélykérésére nem hallgattak. Végre még is megérkezett Podiebrád cseh király, s már közeledésének híre is elegendő volt arra, hogy a császárt az ostrom alól feloldják és a császárral kibéküljenek. E békének azonban nagy ára volt; a császár kénytelen volt Ausztria egy részét Bécscsel együtt Albertnek átengedni. E bajtól, mint sok mástól, úgy szabadult meg Frigyes, hogy Albert 1463-ban meghalt.
III. Frigyes császár nagypecsétje.
(Eredeti nagyság. A berlini titkos levéltárban.)
Az előlapon a császár teljes koronázási díszben, góthikus trónon, hármas baldachin alatt. Jobbra és balra a trónon a kétfejü sas és az osztrák pólyás czímer, a császár lábainál Krajna czímere és a habsburgi oroszlán. A tróntól jobbra és berpaizs, balra fölül a régi osztrák, alant a karintiai; jobbra fönt a stájer oroszlán, alatta a tiroli sas, a czímerek fölött szalagok, egyiken A E I O V (Austriae Est Imperare Orbi Universo). Két körben a körirat: SIGILLUM • MAJESTAT • FRIDERICI • DEI • GRA • ROMANORU • IMPERATORIS • SEMPER • AUGUSTI • DUCIS • AUSTRIE • STIRIE • KARINTHIE ET • CARNIOLE • COMITIS • AC • TIROLIS • ETC. • A trón lépcsőjén: QUI NATUS EST IN DIE S. MATHEI SUB • AN • DNI • MCCCCXV. A császár lábainál egy gyürü pecsétje, a birodalom, Ausztria és Stajermark czimerével az A E I O V betükkel. A hátlapon a kétfejü sas ivrészletek között; minden ilyenben egy czimer. A sas feje fölött Windischmark, aztán jobbra Elzász, Portenau, Kiburg, Burgau, Pfird, Felső-Ausztria, a külső ívközökben angyalok, sasok, sárkányok. Körirat: *AEIOU*CHIELIS † SPONSE MISSA † EST † DE † CELIS † UOLAT † IPSA † SINE † META † QUO † NEC † UATES † NEC † PROPHETA † EUOLAUIT † ALCIUS.
Nem kevésbbé dicstelen volt uralkodása a német birodalomban, hol az ököljog minden borzalma megujult. Nemcsak a tartományok s dynasták állottak egymással harczban, hanem még az alattvalók, a szolgák is fegyvert fogtak uraik ellen. És hogy teljes legyen a zavar, itt-ott még rablóbandák is alakultak, a melyek letarolták azt, a mit a fejedelmek, alattvalók még meghagytak. Lajos pfalzi őrgróf halála után a kiskorú Fülöp herczegtől rokona, Frigyes elragadja a tartományt és vele a császár akarata ellenére a választófejedelmi méltóságot is megszerzi magának; a bajor Lajos pedig megtámadja Donauwörth birodalmi várost. A császár ezt is, azt is birodalmi átokkal sújtja, de eredményt nem ér el. Így szakadt pártokra egész Németország, melynek széleit már a török is kapdossa, és ez ellen hiába tart a császár birodalmi gyűlést, sem a pápa fáradozása, sem a császár indítványa nem képes sereget összehozni a birodalom védelmére. Korábbi bűnök rettenetes büntetése volt ez állapot. Korábban a császár mitsem törődött a birodalom érdekeivel; most a császár hivó szavára nem hallgatott a birodalom, a melyben mindenki csak magán akart segíteni. Igy történt az, hogy a míg a szomszédos államok kifejlődött nemzeti érzelmeik által vezetve oly intézményeknek vetették meg alapját, melyek a nemzeti államot megerősítették; addig Németországban továbbra is megmaradt a részekre szakadás, mely az egységes nemzeti szellem kifejlődését lehetetlenné tette és nem is volt más, mint egy központi hatalmat nélkülöző, felelősség nélküli tartományok öszszege, a melyben nem volt sem egység, sem hatalom, sem rendek, sem alárendeltek, egy szóval semmi, mi az állam jellegét megadja, hanem a «szabadság» üres jelszava alatt mindannak az ellentéte. És már mindez annyira megszokottá vált, hogy «német jognak» azt tekintették, a mi tulajdonkép fejetlenség volt. Így már nem csodálkozhatunk a fölött, hogy pfalzi Frigyes azért, mert a császár megtagadta tőle a választói méltóságot, a császárt a tróntól akarta megfosztani; sem pedig azon, hogy Podiebrád György, később pedig Hunyadi Mátyás azzal a tervvel foglalkozott, hogy a Habsburgokat a tróntól megfosztván, magát kiáltatja ki császárrá.
Úgy látszott, hogy a császár volt az egyedüli, a ki a birodalom eme sülyedését nem ismerte fel és oly terveket szőtt, a melyek oly uralkodóhoz illettek volna, a ki a megfelelő hatalmat tényleg bírta.
Burgundi Bátor Fülöp pecsétje.
Berlin, a királyi titkos állami levéltárban.
Burgundia a német birodalomra nézve nemcsak elveszett, hanem a birodalom rovására terjeszkedve, hatalmas állást foglalt el; uralkodója, Merész Károly pedig már arra törekedett, hogy nemzetiség nélküli fejedelemségét királyi rangra emelje. Ezt Frigyes császár segítségével akarta elérni, a kinek a királyi korona fejében azt az igéretet tette, hogy egyetlen Mária leányát, fejedelemségének örökösét, Frigyes fiának, Miksának adja feleségül. XI. Lajos franczia király azonban, ki eddig is aggódó figyelemmel kisérte Burgundia emelkedését, minden lehetőt megtett e terv megakadályozására és sikerült is a császárt bizalmatlanná tenni. 1473-ban Trierben találkozott a két uralkodó, hol Károly oly fényt, pompát fejtett ki, a melylyel azt látszott igazolni, hogy a császár neki alattvalója. A császárra már ez, valamint fellépése is kellemetlenül hatott, bizalmatlanságát növelte; mikor pedig Károly amaz óhaját fejezte ki, hogy a királylyá koronázás megelőzze az eljegyzést, ez a császárt oly bizalmatlanná tette, hogy november 25-dikén kora hajnalban fiával titokban távozott Trierből.
I. Miksa török harczaiból.
Márványdombormű, mintázta Abel Florián. I. Miksa császár emlékére az innsbrucki udvari templomban, a XVI. századból.
Mindezek után elmondhatjuk, hogy valóban a sorsnak szeszélyes játéka volt az, hogy éppen ez az uralkodó, a ki semmikép sem termett az uralomra, rakja le a Habsburgház világhatalmának alapját. 1477 január 5-dikén Nancy mellett vívott ütközetben elesett merész Károly, mire XI. Lajos franczia király a burgundi herczegséget, mint megürült hűbért azonnal birtokába vette, Franche-Comtét megszállta és 17 éves Károly fia számára a 20 éves Mária kezét megkérte; mikor pedig Mária e tervet visszautasította, a flandriai városokat Mária ellen föllázította és serege élén ő maga is megjelent Flandriában. Mária szorult helyzetében Miksának nyújtja kezét, a minek hirére Flandriában a lázadás megszűnik és a lakosság örömmel fogadja Miksát, a ki 1477 augusztus 19-dikén Gentben feleségül is veszi Máriát. Később Franche-Comté is meghódol Mária előtt. XI. Lajos azonban ebben nem nyugszik meg, sereget vezet Flandria meghódítására, melyet azonban Miksa a flandriaiaktól, kik a franczia uralomtól idegenkedtek, hathatósan támogatva, a guinegatei véres ütközetben levert (1479). Veszélyesebb volt ennél a Geldern és Hollandban kiütött zavargás, a melyet csak bajjal tudott lecsillapítani. Különösen veszélyes volt ez azért, mert nem sokkal ez után (1482 május 27) egy lovaglás alkalmával Mária oly szerencsétlenül bukott le a lóról, hogy azonnal belehalt, két gyermeket, Fülöpöt és Margitot, hagyván hátra. Az északi tartományok elfogadták ugyan Miksát gyámnak és kormányzónak, de nem úgy a déliek, a melyeknek rendjei elismerték ugyan Fülöp örökösödési jogát, azonban magok közől választottak négy gyámot, a kik a kiskorú nevében a tartományokat kormányozzák és egyben szövetkeztek XI. Lajossal. E körülmény arra kényszerítette Miksát, hogy a franczia királylyal békére lépjen, a melynek értelmében leánya Margit, Károly Dauphinnel eljegyeztessék és hozományul nyerje Franche-Comtét. A viszály azonban még ez után is tartott és csakis Lajos király halála után szűnt meg.
Mátyás magyar királynak előnyomulása Csehországba és Ausztriába arra kényszerítette Miksát, hogy a birodalom segélyét kikérje. Ez azonban nem ment oly könnyen, mert a német birodalomban már megszokták a Habsburg-ház szorult helyzetét és törekvéseit olyanoknak tekintették, mint a mi a birodalomra nézve egészen idegen. Frigyes uralma idézte ezt elő. Ha azt akarta a császár, hogy tekintélye, befolyása legyen a birodalomban, hogy hívó szavára a rendek segítségére siessenek; akkor neki is meg kellett volna hallgatni a rendek óhaját, kivánságát, a sürgetett reformokat megkezdeni. Ne tekintse magát csak osztrák herczegnek és a császári koronát oly fényes ékszernek, a mely reá kötelességet nem ró. Minderre azonban a császár képtelen volt és már sokkal öregebb is, semhogy tőle a magas korban várhatták volna azt, mit korábban nem tett meg. Ily körülmények között a birodalom figyelme a lovagias s fiatal erőtől duzzadó Miksa herczegre irányult, a ki inkább portugal születésű anyjához, mint hideg, mogorva atyjához hasonlított, a ki feleségének, Máriának örökségeért folytatott küzdelmeiben bátornak és eszesnek mutatkozott. Hogy Miksa a birodalom koronájának méltó viselője lesz, ezt mindnyájan hitték és az ő kormányától az országra nézve csak jót vártak. Így vélekedett Berthold mainzi érsek, a ki a hasonló gondolkozású választó-fejedelmeket az 1486 februárban a frankfurti birodalmi gyűlésen rá is bírta arra, hogy Miksát egyhangúlag római királylyá válaszszák (február 16), a ki az 1489-ben Nürnbergben tartott birodalmi gyűlésen ünnepélyesen meg is igérte, hogy atyját a rendek által sürgetett reformok megvalósítására sarkalni fogja.
1490-ben pedig Mátyás magyar király halálát követő belső zavarokat Miksa római király arra használta föl, hogy Ausztriát és Stájerországot visszafoglalja és Magyar- és Csehországra igényt szerezzen. Majd győzelmes harczokat folytatott a törökök ellen, a kik Krajna, Karinthia és Stájerországba törtek be.
I. Miksa eljegyzése Burgundi Máriával.
Márványdombormű Miksa császár siremlékén az innsbrucki udvari templomban.
E sikeres kezdet után azt remélte Miksa, hogy nyugaton is kiterjesztheti hatalmát. Ugyanis barátja, Ferencz, Bretagne herczege meghalt, tartományát egyetlen leánya, Anna örökölte, a kit Miksa meghatalmazott révén feleségül is vett. Azonban XI. Lajos utóda, VIII. Károly, a ki maga is vágyódott Anna kezével az utolsó nagy hűbérbirtokot a koronával egyesíteni, Miksa leányát, Margitot, atyjához visszaküldi, majd seregével Bretagneba tör és Annát, ki már viselte a római királyné czímét, feleségévé lenni kényszerítette (1491). E kettős sérelmet nem tűrhette el Miksa, ezért háborura készült, de mert sem a birodalmi rendek, sem szövetségese VII. Henrik angol király őt nem támogatták, kénytelen volt l493-ban Francziaországgal békére lépni, a melyben leánya jegyajándékát visszanyerte. Margit később János spanyol herczeggel lépett házasságra, ennek másfél év mulva bekövetkezett halála után a savoyai herczeg felesége lett; hogy pedig négy évre ez is meghalt, 1517–1530-ig Németalföld kormányát vezette s tudósok (Rotterdami Erasmus), írók és művészek körében töltötte hátralévő napjait. Ő volt az, a ki az udvarnál a franczia nyelvet meghonosította.
Miksának Fülöp fia pedig feleségül vette Kath. Ferdinánd és Izabella Johanna leányát, Spanyolország ó- és újvilági összes hatalmának örökösnőjét, s e házassággal alapította meg a Habsburg-ház nagy örökségét. S így Frigyes császár, ki birodalmát sem kormányozni, sem fegyverrel megvédelmezni nem tudta, házasságkötések által a Habsburgok világuralmának vetette meg alapját. «Bella gerant alii, tu felix Austria nube.»