X. FEJEZET.
Az Anjouk Nápolyban. Guelf párt. A franczia és a magyar párt harczai. Az aragonok Sziciliában. A ghibellinek.

A Hohenstauf uralkodó család, melynek uralma kiváló szellemi tehetségének és akaraterejének megfelelően dicső volt, a legszomorubban fejezte be pályafutását és a nagy birodalomból csak egy kis darabot tudott a maga részére megmenteni az Aragoniában uralkodó rokonság. E nagy uralkodó család bukásakor egy világ mondhatta magát vesztesnek, a győzelmes pápaságnak is csakhamar be kellett látnia, hogy még ő sem, hanem a nápolyi király volt a nyertes, a ki erre a legkevésbbé volt érdemes. A legkevésbbé, mert győzelme után ördögi kegyetlenséggel dühöngött Konradin párthívei ellen és mindazokat, a kik a kivégzett iránt csak részvétöket fejezték ki, vagy annak barátaival csak érintkeztek, üldözte, javaiktól megfosztotta vagy éppen kivégeztette. Azokat a rómaiakat, kik Konradin alatt harczoltak, előbb megcsonkíttatta, majd megégettette; Alba városát, mert részvéttel volt iránta, elpusztíttatta. Így dühöngött mindenütt, Dél-Olaszországban csak úgy, mint Siciliában, példáját követte a franczia katonaság, minek természetes következménye volt a napról-napra növekedő elégedetlenség, mi arra birta X. Gergely pápát, hogy komolyan figyelmeztesse Károlyt, hogy királyi méltóságát ily tettek által be ne szennyezze, zsarnoksága által keltett panaszokat meghallgassa és ezeket orvosolja.

Úgy látszott, hogy a figyelmeztetés használt is, mert míg X. Gergely pápa élt, a korábbi embertelenséggel fölhagyott; de talán azért is, mert azt tapasztalta, hogy a pápa inkább szivén viseli Habsburgi Rudolf, mint az ő ügyét. De már Gergely pápának három utóda (V. Incze, V. Adorján, XX. János) alatt csak oly kegyetlenül uralkodott, mint kezdetben, mi arra birta III. Miklós pápát (1277–1280), hogy ellene nyiltan föllépjen. Miklós pápa az Orsini-családból származott, és már azért is nagyobb részvéttel viseltetett az olasz alattvalók sorsa iránt, mert Károly még őt is megsértette azzal, hogy unokaöcscsétől megtagadta unokahuga kezét. Erre a pápa pártfogásába veszi Lombardiában a ghibellineket, Milanóban a főhatalmat Visconti Ottó érsek nyeri el, a ki a nemesség élén leveri a guelfeket, Károly elveszti a Toscana fölött gyakorolt helytartóságot, sőt még Provence tartományt is, mint császári hűbért volt kénytelen a pápa kezéből elfogadni. Miklós pápa azonban még ezzel sem elégedett meg, hanem arra kényszerítette, hogy a római senatori méltóságot, a melyet 1268-ban csak tíz évre nyert el, letegye; ugyanekkor törvényt hozott, hogy a jövőben király, herczeg vagy valamely uralkodóházhoz tartozó e méltóságra meg nem választható és hogy a kit a polgárok senatorrá választanak, csak egy évig viselheti e tisztséget. A franczia befolyást még azáltal is törekedett korlátozni, hogy több olaszt nevezett ki biborossá.

Szerencse volt Károlyra nézve, hogy Miklós pápa csak három évig uralkodott és hogy a ghibellinek pártfogását határtalan birvágya és rokonainak kegyelése által tette népszerűtlenné. Hirtelen bekövetkezett halála után Károly mindent elkövetett, hogy a pápaválasztásra oly befolyást gyakoroljon, a melynek folytán olyan nyerje el a tiarát, a ki terveit zavarni nem fogja. Félévi küzdelem után sikerült is neki IV. Mártont pápává választatni, a ki, mint született franczia, neki mindenben kezére járt s még a római senatori méltósággal is felruházta, sőt még a maga helyettesévé is kinevezte.

A pápai kegy azonban nem szüntette meg az elégedetlenséget, legkevésbbé Siciliában, hol a legtöbb gyujtóanyag halmozódott össze Károly és az idegen uralom ellen s már a vezér sem hiányzott, a ki a lappangó elégedetlenségnek utat nyit. Ez a férfiu Procida János volt, a kit kiváló szellemi képessége és nagy műveltsége miatt II. Frigyes császár különösen szeretett, bizalmát birta Manfrednek is, a kinek orvosa, pénzügyminisztere volt. Mint a Hohenstaufok ismert hivét, Károly a szigetországból kiűzte és javait lefoglalta. Procida János Aragoni Péterhez menekült, a kiben az elnyomottak reménykedtek. A történetírók ugyanis arról tudósítanak bennünket, hogy Konradin a vérpadon lehúzta keztyüjét és azt a vérpadot körülvevő nép közé dobta, ezzel híván fel a boszura. Ezt a keztyűt Henrik lovag fölemelte és urának utolsó kívánságát teljesítendő, Aragoni Péterhez vitte, annak bizonyságául, hogy boszuját s Apulia és Siciliára való jogát reá ruházta. Ezért tekintett a nép reménynyel Péterre.

Bármint legyen is, de az bizonyos, hogy Aragoni Péter feleségének, Manfréd leányának befolyására Procida Jánosnak Aragoniában hűbérbirtokot adományozott, ezzel akarván őt kárpótolni veszteségéért; de ezzel el is érte azt, hogy Procida mindent elkövetett, hogy a Hohenstaufok olaszországi öröksége urára szálljon, a kit az első percztől fogva arra ösztönzött, hogy az elnyomottaknak segítséget nyújtson és mint a Hohenstaufok örököse Siciliát birtokába vegye. Péter el is fogadta Procida tervét, de beismerte azt is, hogy a terv megvalósításához szükséges eszközökkel nem rendelkezik. Ezeknek megszerzésére vállalkozik most Procida. Titokban Siciliába utazott, a honnan mikor azt látta, hogy a kitörésre minden megérett, barátruhát öltvén magára, Konstantinápolyba megy. A császárt értesíti a veszedelemről, a melylyel – állítólag – Károly fenyegeti és ezzel arra birja, hogy a siciliai nemesek fölkeléséhez szükséges segélypénzt megadja. Ezután fölkeresi Miklós pápát is és tervének megnyeri. Ez eredmény bátorságot önt Péterbe is, ki most már mindenben követi Procida tanácsát.

Hogy Anjou Károlyban még gyanút se keltsen, Péter hajóhadat szervez, a melyhez a franczia király, sőt még maga Károly is nyújt segítséget, a melylyel Péter Afrika északi partjaihoz vitorlázott, hogy vállalatának azt a látszatot adja, mintha a hitetlenek ellen akarna föllépni. Mielőtt azonban még valamihez hozzá fogna, a mikor azt várta, hogy a siciliaiak igéretökhöz hiven majd fognak valamit tenni, ekkorra már a mozgalom ki is ütött, sőt győzedelmeskedett is.

Ugyanis husvét hétfőjén (1282. márcz. 30.) a palermóiak régi szokásuk szerint a várostól kissé távolabb levő S. Spirito templomhoz zarándokoltak, hogy az ottani istentiszteleten jelen legyenek. A francziák is nagy számban vettek részt az ünnepen, mint máskor is, a mikor az istentisztelet után fegyvergyakorlatot is szoktak végezni. Ez alkalommal azonban többnyire fegyver nélkül jelentek meg és éppen azért, midőn némelyek kutatni akarták, vajjon a palermóiak hoztak-e magokkal fegyvert, az egyik franczia ez ürügy alatt egy előkelő leánynyal szemben illetlenül viselkedett. A megijedt leány segítségért kiáltott, mire ott termett jegyese, a ki a franczia oldalfegyverét kirántja és vele a tolakodót leszúrja. Ez volt a jel az általános mészárlásra. A palermóiak elrejtett tőreiket előrántják, a francziákra támadnak és ezzel megkezdik azt a vérfürdőt, melyet sziciliai vecsernye névvel jelöltek meg. A vérengzést folytatták Palermóban, majd az egész szigeten, nem kimélve senkit, még azokat sem, kik francziákhoz mentek feleségül, még a francziák gyermekeit sem. Az átöltözöttek sem menekülhettek meg, mert a kiket gyanusítottak, azokkal e szót: «Csicseri» mondatták ki, a melyet a francziák kimondani nem tudtak. Azt mondják, hogy az összes francziák közől csak két nemes ember menekült meg, a kik aztán elmondhatták Károly királynak, mint boszulta meg kegyetlenségét a nép.

Károly Orvietóban IV. Márton pápánál mulatott, mikor a rettenetes hír hozzá érkezett. Barátja, a pápa, egyházi átkot mondott egész Siciliára, Aragoni Péterre; Károly pedig véres boszut esküdött. Nápolyba sietett s az összes haderőt magához vévén, megindult boszu-utjára és Messinát vette ostrom alá. E város, Károly haderejétől megrémülve, meg is adta volna magát, ha Károly tudott volna könyörületes lenni; de midőn a városbeliektől föltétlen hódolatot követelt, a messinaiak a végső harczra készültek és a küzdelemben még a nők és gyermekek is résztvettek. Hiába volt minden igyekezete Károlynak, a városon erőt venni nem tudott.

Augusztus 30-án hajóhada élén közeledett Péter a szigethez, majd hatalmas serege is megérkezett, mire Károly Messinát föloldotta az ostrom alól, hogy Apuliába visszavonuljon. Utjában Reggionál érzékeny veszteséget szenvedett, mi arról győzte meg őt, hogy legszebb tartományát örökre elvesztette. Siciliának népe pedig határtalan lelkesedés kiséretében kiáltotta ki Pétert királylyá, a kit, miután neje, Constantia is megérkezett, 1283 junius havában Palermo székesegyházában feleségével együtt meg is koronázták. A koronázáshoz nem kérték ki a pápa megegyezését, mi teljessé tette a hűbéri viszony megszüntét és ezzel Sicilia független királysággá emelkedett. Ekkor Procida Jánost, ki a mozgalmat szervezte, kanczellárjává, Loria Rogert pedig, a ki Reggionál a visszavonuló Károlyra ama csapást mérte, seregének vezérévé nevezte ki, a kik még ezután is sok fontos szolgálatot teljesítettek Péternek és az ifju királyságnak egyaránt.

Károly ez után saját országában is veszélyes helyzetbe jutott. Előbbi hívei tőle elpártoltak, itt-ott lázadás ütött ki, a ghibellinek is fölkeltek ellene; Forliban, Perugiában, sőt magában Rómában is veszedelmes mozgalmak támadtak, a melyek elől a pápa az erős Montefiascone várába menekült. Mikor pedig Károly király Marseillebe ment, hogy hajóhadat szerezzen, fiát, Károly salernói herczeget, Nápoly előtt vivott tengeri ütközetben Loria Roger leveri s őt magát is foglyul ejti. A ghibellinek azt akarták, hogy Konradin halálát a herczeg halálával megtorolják; azonban ezt nem engedte megtörténni Péter király, hanem e helyett fogságra vetette, hogy általa atyját előnyös békére kényszeríthesse.

E sok csapás Isten büntetése gyanánt nehezedett Károly királyra, a ki miután látta, hogy sem a pápa föllépése, sem az ő hajóhada nem elegendő arra, hogy fiát kiszabadítsa, búskomorrá lett s 1284 január 7-én elhalt. A következő év márczius 28-án elhalt IV. Márton pápa is, kit IV. Honorius (1285–1287) követett a pápai trónon; de ez sem tudta sem a háborút beszüntetni, sem Siciliát a pápai szék fönhatóságának elismerésére rábirni. A győzelmes harcz közepett 1285. nov. 11-én elhalt Péter is és így bár az egykori főtényezők mind elhaltak, a háborúnak még ez sem vetett véget. Károly herczeg végre 1288-ban visszanyerte szabadságát és mint Nápoly királya (II. Károly) folytatta a küzdelmet, a melyet végre 1302 augusztus 19-én békével fejezett be, a melynek értelmében Péter fiának, Frigyesnek feleségül adja Eleonora nővérét és haláláig elismeri Sicilia királyának, a mikor II. Károlyra vagy ennek örököseire száll vissza az ország. E megegyezés ellen azonban, mely a pápa hozzájárulása nélkül köttetett, tiltakozott VIII. Bonifácz pápa; de mikor Frigyes készségét nyilvánította ki a pápa fönhatóságát elismerni, az egyezséget Bonifácz pápa is megerősítette.

I. Károly király még 1269-ben követeket küldött V. István, az ifjabb magyar király udvarába, a kik által fia, a trónörökös részére feleségül kérte annak Mária leányát és egyszersmind Istvánnak szövetséget ajánlott a németek ellen. V. István Károly kérését örömmel teljesítette s Mária leányát az özvegy Csák Tamásné kiséretében a követeknek át is adta. Valószinűleg ugyanezen alkalommal jegyeztetett el Izabella, Károly király leánya, István első szülött fiával, Lászlóval. E házasság révén emelt II. Károly fia, Martell Károly, majd ennek fia, Róbert Károly a magyar trónra igényt, a melyet az utóbbi el is nyert. II. Károly ez örömet nem soká élte túl, meghalt 1309-ben.

II. Károly utóda, másodszülött fia, Róbert (1309–1343.) volt, a ki, mint a guelf párt vezére, a pápával, Firenzével és a franczia párttal szövetségben, szivós harczot folytatott a hatalmukat Olaszország fölé ismét kiterjeszteni akaró német császárok ellen és arra törekedett, hogy a guelfek szétágazó érdekeit egyesítse. E politikai iránynyal ellentétben Frigyes Szicilia királya családja hagyományainak megfelelően a ghibellin pártnak volt lelkes előharczosa s hogy még utódát is a császári párthoz kösse, Péter fia részére nőül kérte VII. Henrik császár Beatrix leányát.

VII. Henrik azonban oly magas szempontból tekintette császári hivatását, mely Olaszország ez idei viszonyának nem felelt meg s akkor, mikor mind a két pártnak akart császára lenni, reá csak a csalódás várhatott. Az avignoni pápák akarva nem akarva Francziaország érdekét szolgálták és így az ezekkel tartó olaszországi guelf párt kiegyenlíthetlen ellentétbe került a császársággal s mikor ezeket a ghibellinek rovására pártfogásába vette, csak ellenségeit erősítette, természetes szövetségeseit pedig elkedvetlenítette. Végre akkor, mikor a Viscontiakat Milanóba visszavezette (1311), magát császárrá koronáztatta (1312) s ugyanezen évben Frigyes Sicilia királyával véd- és daczszövetséget kötött, melyet a tervezett házasság is megerősített volna, és Frigyest a szövetség idejére az olasz hajóhad admiráljává is kinevezte, megtalálta a helyes alapot politikai czéljainak megvalósítására; de ez már későn volt, nem sokára bekövetkezett halála, majd a Németországban bekövetkezett kettős királyválasztással járó polgárháboru a guelfek és ezzel Nápoly győzelmét segítette elő. Hogy mily végzetes volt VII. Henrik halála a ghibellinekre nézve, ezt nemcsak az tünteti föl, hogy a császár holttestével a német sereg is visszavonult Németországba, hogy senki sem volt, ki a császárnak Róbert fölött kimondott trónfosztó itéletét végrehajtotta volna: hanem még inkább az, hogy az elhunyt császárnak jegyese Róbert fiának lett felesége, leányát Beatrixet pedig néhány évvel később Róbert Károly magyar király vette nőül. A ravasz V. Kelemen pápa pedig újra átokkal fenyegette azokat, kik Róbertet megtámadni merészlik, őt római senatorrá nevezi ki és az elhalt császárnak még emlékét is meggyalázta a Klementinákban (Constitutiones Clementinae törvénygyűjteményben).

E győzelem után a pápasággal szövetkezett Nápoly arra törekszik, hogy a császárságot illető hatalmat az olasz tartományok fölött magának szerezze meg. Ez ellen azonban tiltakoztak a városok, ezek között első sorban Milano, élén Visconti Matteoval, a melyek éppen nem akarták a távol lévő, úgyis csak névleges császári főhatalommal Nápolyét fölcserélni. Így tehát akkor, mikor a polgárháborúból győzelmesen kikerült Bajor Lajos, hogy a pápán magát megboszúlja, Olaszországba ment. Nápoly azonban a pápában kész szövetségesre talált. E vihart is győzelmesen állta ki Nápoly királya, a ki midőn elhalt, hatalmas országot hagyott utódára.

Róbertnek egyetlen fia Károly, a ki VII. Henrik jegyesét, a habsburgi Katalint vette nőül, még 1328-ban elhalt, két leánygyermeket, Johannát és Máriát hagyván hátra. Ily körülmények között Róbert Károly magyar király 1333-ban azt az ajánlatot tette öcscsének, hogy ifjabb fia, Endre, vegye feleségül Johannát és örököljék ketten a trónt; Máriát pedig az idősebb Lajossal jegyezzék el. Róbert ebben meg is egyezett, mire a magyar király fiával Nápolyba ment és a hét éves Endrét a hat éves Johannával eljegyezték, Endre trónörökös lett, a kit Róbert a calabriai herczegi czímmel is felruházott. Ámde e szerződés éppen nem tetszett két testvére fiainak, Durazzói Károly és Tarentói Lajosnak s talán éppen ezek befolyására Róbert király 1343-ban bekövetkezett halála előtt úgy rendelkezett, hogy Endre és Johanna csak 22 éves korukban vegyék át a kormányt, addig pedig Sancía özvegy királyné és a mellé rendelt tanács uralkodjék; Endre a salernoi herczegséget birja; az esetre pedig, ha Johanna elhalna, ne Endre, hanem Mária örökölje a trónt.

Alig hunyt el a király, megindult az udvari cselszövény, a melynek élén Valois Katalin tarentói herczegné állott, és ezek arra törekedtek, hogy a fiatalokat egymástól elidegenítsék, majd a házasságot fölbontsák és Johanna kezével Valois Katalin idősebb fia Tarentói Lajos nyerje el a trónt. Sikerült is e pártnak az ország leghatalmasabb urait részökre nyerni és kieszközölni azt, hogy csak Johanna koronáztatott meg; de Endre nem. Hogy pedig az öreg királyné elhalt, Valois Katalin csakhamar földúlta a házastársak egyetértését, Endrét meggyülöltette és Johannát még arra is rávette, hogy férjét, kit már nem szeretett, mindenben korlátozza. Hogy mindez így sikerült, ezt annak köszönhették, mert eljárásuknak azt a látszatot adták, mintha az idegen befolyás ellenében a haza érdekét akarnák védelmezni, s mikor látták, hogy ez tetszetős is, Endre barátait el is nevezték magyar pártnak, a mely ellen a hazafias, a franczia párt fölveszi a küzdelmet.

Midőn Nagy Lajos magyar király minderről értesült, rábirta édes anyját, hogy személyes befolyásával az ügynek más fordulatot adjon; ha pedig ez nem sikerülne, Endrével együtt térjen vissza. Erzsébet királynőnek nagy kincsekkel Nápolyban való megjelenése megdöbbentette a cselszövőket, a kik félvén a szakítástól, színleléshez nyultak és sikerült is Erzsébet özvegy királynét megtéveszteni, a ki azt hivén, hogy minden a legjobb rendben van, egyedül tért vissza Magyarországba, annál is inkább, mert VI. Kelemen pápa is hajlandónak mutatkozott a koronázást megengedni. A pápai engedély azonban még mindig késett, mert akadályozta azt Durazzói Károly herczeg, ki bár Endre barátjának mutatta magát, az idő óta, hogy Johanna nővérét, Máriát nőül vette, és ennek keze révén a trónt remélte elnyerhetni, Endre ellen működött. Mikor pedig az engedély mégis megérkezett, a cselszövők vadászat ürügye alatt Aversába csalták Endrét és ott Johanna megegyezésével kegyetlenül megölték (1345).

A gyilkosság híre Nápolyban és Provenceban egyaránt megdöbbenést keltett, a nép itt is, ott is a gyilkosok méltó megbüntetését követelte, bárkik legyenek is azok. A gyanúsak el is fogattak, de egyedül azok, kik csak a parancsot teljesítették; hanem a főbünösök ellen még vizsgálatot sem indítottak és hogy ezek magokat a tett végrehajtóinak vallomása ellenében is biztosítsák, a gyilkosokat kínpadra vonták s ez úton iszonyú kinok között kivégeztették. Ez alatt Johanna és a herczegek, az elárultatástól is tartva, de a néptől is félve, aggódva tekintettek a jövőbe; de mikor a veszedelemből megmenekültek, folytatták a régi víg életet, mely úgy Johanna, mint az udvar erkölcsi világát szomorú szinben tünteti föl. Kelemen pápa pártfogásában bizva, mitől sem tartottak. S hogy e pártfogást élvezte is, legjobban bebizonyult akkor, mikor Johanna a pápát arra kérte, hogy a nemsokára ezután született fiát keresztvízre tartsa. VI. Kelemen pápa el is fogadta a keresztapaságot és Johannát felhatalmazta arra, hogy a pápa helyettesét maga választhassa meg.

Kihallgatás a kinzó kamrában.
Miniature Simon de Hesdin és Nicolai de Gonesse Valerius Maximus fordításában. A kézirat a XV. század második feléből való. A breslaui városi könyvtárban őrzik.

Endre meggyilkoltatásának híre legjobban megdöbbentette Magyarországot, mely a fájdalom eme napjaiban királyával együttérzett, a ki midőn hallotta, hogy a bérenczeket kivégezték, de Johanna és czinkostársai büntetlenek maradtak, a cselekvés terére lépett. Bécsbe sietett s az ott tartózkodó Bajor Lajos császárral és Albert osztrák herczeggel szövetséget kötött Nápoly ellen; régi szövetségeseit is fölhivta a boszúhadjáratra, majd Európa udvarait is értesíti a szomorú esetről és tervéről. Levelével fölkereste VI. Kelemen pápát is, szemrehányást tévén neki, hogy a koronázás halogatása által, bár akaratlanul, de a bűnt előmozdította és követelte tőle, hogy ő, mint a nápolyi királyság hűbéres ura, Johannát, kinek bűnrészességében még kételkedni sem lehet, országától megfoszsza, a férjgyilkos és czinkostársai fölött szigorú itéletet tartson; Endre utószülött fiát Erzsébet királynénak neveltetés végett kiszolgáltassa, addig pedig, míg az árva felnő, Nápoly kormányát reá és István öcscsére bizza.

VI. Kelemen pápa Lajos király erélyes föllépésére valóban indított is vizsgálatot, mely azonban, mint előre látható volt, czélhoz nem vezetett. Johanna, a bűn kétségtelen részese, bizonyítékok hiányában a vád alól fölmentetett, és tizenegy hóra férje szerencsétlen halála után, pápai beleegyezés és fölmentvény nélkül, kezét nyújtotta Tarentói Lajosnak, előbbi kedvesének. Valois Katalin a véres munka árán elérte czélját, fia a trón birtokába jutott.

Ily körülmények között Lajos király arra határozta magát, hogy Nápolyba hadat vezet és az igazságszolgáltatás szomorú teendőjét magára vállalja. E végből 1347-ben seregét Nápolyba vezette s miután a királyságot, honnan Johanna férjével együtt Provenceba menekült, elfoglalta, a bünösöket megbüntette és Endre árváját királylyá kikiáltotta, Laczkfy Istvánt kormányzóul rendelvén, Magyarországba visszatért (1348).

Alig távozott azonban a király, a magyar kormányzó már is szorult helyzetbe került. VI. Kelemen pápa, kinek pártfogását Johanna nagy pénzösszeggel a maga számára megvásárolta, gáncsolta Lajos király eljárását, a melylyel megsértette a pápa hűbéri főúri jogát is; de Velencze és a többi állam is rossz szemmel nézte a magyar király hódítását, mi arra bátorította Johannát, hogy országába visszatérjen és trónjáért új harczot kezdjen, annál is inkább, mert az olasz nép is idegenkedett a magyar uralomtól. Mindez arra birta Nagy Lajos királyt, hogy 1350-ben másodszor is Olaszországba menjen s bár kemény harczok után a királyságot ismét birtokába vette; de mert a nép ellenszenve miatt a királyságot úgy sem tarthatta volna meg, elfogadta a pápa ajánlatát, (hogy az ügyet szigorúan megvizsgáltatja és neki teljes igazságot szolgáltat) és seregét kivonta az országból, mire egyébiránt Endre árvájának korai halála is ösztönözte. A pápa Johannát a férjgyilkosság vádja alól ismét fölmentette; de kártérítésül 300 ezer darab arany fizetésére kötelezte, mit azonban a magyar király megvetően visszautasított, nehogy valaki öcscse vérdíjának mondhassa és Johanna megbüntetését az Istenre bizta.

Tarentói Lajost, kit ekközben a pápa jeruzsalemi király czímével ruházott föl, Nápolyban ünnepélyesen királylyá koronázták, de azért a béke a sokat zaklatott országban ekkor sem tért vissza. A magyar király által kivégeztetett Durazzói Károly testvérei, kik eddig mint korlátlan hatalmu urak éltek váraikban, nem tudták elviselni sem Tarentói Lajos szigorú kormányát, sem e család fölmagasztaltatását. Fegyverrel akarták hatalmát megsemmisíteni, mi ugyan nem sikerült; de azért állandósította a polgárháborút, a melyben az egyes zsoldos csapatok vezérei majd az egyiket, majd a másikat szolgálták. A zsold kimerítette az állampénztárt és a nép el is szegényedett és el is vadult. Mindamellett a nápolyi udvar mindég Sicilia visszahódításáról ábrándozott, a hol csak oly szomorú viszonyok uralkodtak, mint Nápolyban. Ugy látszott, erre a kedvező alkalom is elérkezett, mert a kik a kiskorú III. Frigyes nevében vezették a kormányt, tehetetlenek voltak, a hatalmas Chiaramonti család pedig a nápolyi udvarral fondorkodott. Először Nápolynak kedvezett a szerencse, Messinát birtokába vette, hol Lajos és Johanna az új alattvalók hódolatát is fogadták (1356); de csakhamar megváltozott a helyzet s a nápolyi hadat Cataniánál a siciliaiak oly döntőleg megverték, hogy a királyi család jónak látta a szigetről menekülni. Ez egy győzelem biztosította az aragoni uralkodó család számára a szigetországot, habár a béke még soká nem állott helyre.

V. Orbán pápa egy szobrának feje.
Az avignoni múzeumban.

A polgárháború is javában folyt, mikor Lajos király 1362-ben hirtelen elhalt. Johanna nem soká bánkódott férje után, ki szigorú korlátok között tartotta és az államkormányzatba csak kis befolyást engedett neki, hanem azonnal oly férj után nézett, a ki felett majd uralkodhat. Ilyennek kinálkozott Jakab, a Beleárok utolsó királyának fia, a ki atyja után királynak czímeztette ugyan magát, de mint Johanna férje igen alárendelt szerepet játszott. Ettől szabadulandó, életének legnagyobb részét a Provenceban és a Pirenéi-félszigeten barangoló zsoldosok között töltötte, mígnem 1375-ben meghalt. – Ez idő alatt Johanna a legjobb viszonyban élt V. Orbán (1362–1370) és XI. Gergely (1370–1375) pápákkal; V. Orbán segítségével leverte ama zsoldos csapatot, mely Milano titkos biztatására a pápai birtokot és a nápolyi királyságot pusztította (1369); XI. Gergely befolyására pedig Johanna 1372-ben békét kötött Siciliával, a melynek értelmében Johanna továbbra is viseli Sicilia királya czímét, III. Frigyes pedig Trinakria királya czímét veszi föl: elismeri Róma és Nápoly fönhatóságát; Nápoly által a pápának fizetendő hűbéradóhoz 150 ezer aranyforinttal hozzájárul; szükség esetén Nápolynak segítséget nyújt; és végre mindennek fejében XI. Gergely pápa Frigyest és az országot föloldotta az egyházi átok alól.

III. Frigyesnek 1377-ben bekövetkezett halála után Sicilia már csak névleg volt monarchikus állam, mert III. Frigyes leányának, Máriának kiskorúsága alatt a hatalom tulajdonkép a bárók kezében volt, a kik az egyes városokban úgyszólván független hatalmat gyakoroltak. A bárók két pártra szakadtak, ú. m. nemzeti pártra, mely arra törekedett, hogy Mária egy olasz uralkodónak nyújtsa kezét és az aragoni pártra, mely a régi összeköttetést a spanyol uralkodó családdal továbbra is fönn akarta tartani. E két párt versengése között Mária hol az egyik, hol a másik párt kezébe került. Növekedett a fejetlenség a nagy egyházszakadás idejében, a mikor a nemzeti párt a római, az aragoni párt az avignoni pápát ismerte el. Végre az utóbbi győzedelmeskedett, a mikor a királynőt IV. Pedro Aragonia királyának másodszülött Márton fia vette nőül.

Johannának első házasságából született Károly Martell fia már 1348-ban elhalt; második házasságából született két leánya: Franciska és Katalin, még férje előtt haltak el, s mert harmadik házassága meddő maradt, utódává Mária nővérének és a Nagy Lajos által kivégeztetett Durazzói Károlynak leányát, Margitot nevezte ki, a kit Kis Károlylyal házasított össze (1370), a ki Magyarországban Nagy Lajos király oldala mellett jeles hadvezérré vált és a királynak bizalmát is birta. Nagy Lajos, ki boszújáról még most sem mondott le, Horvát- és Dalmátország herczegévé nevezte ki Kis Károlyt, hogy személyében Johannának vetélytársat állítson föl. Éppen azért, hogy az ez oldalról fenyegető veszély ellenében támasza legyen, negyedszer is férjhez ment, kezét nyújtván a vitéz Braunschweigi Ottónak, a zsoldos sereg vezérének, a kit tarenti herczeggé nevezett ki (1376). Bár e házasságot magok a nápolyiak is rossz szemmel nézték, azért mégsem ez, hanem a nagy egyházszakadásba való beavatkozása idézte elő bukását. Johanna ugyanis VII. Kelemen ellenpápának lett leghevesebb védelmezője, mire VI. Orbán (1378–1389), a Rómában választott és törvényesnek elismert pápa, Johannát egyházi átokkal sújtotta, a tróntól megfosztotta és Kis Károlyt fölhivta arra, hogy az egyház itéletét végrehajtsa, egyben 80 ezer aranyforintot is átadott neki a hadi költségek fedezésére. Kis Károly a magyar királytól is segítve, sereg élén Nápolyba vonult, s mert Ottó a támadás ellenében védekezni nem tudott, Johanna is megadta magát. Először ugyan illő bánásmódban részesült, de mikor Kis Károly megtudta, hogy Johanna trónja védelmére V. Károly franczia király öcscsét, Anjou Lajos herczeget akarja megnyerni, őt megfojtatta (1382. máj. 22).

Johanna bukása azonban nem tartotta vissza Anjou Lajost attól, hogy Nápoly trónjáért kezét ki ne nyújtsa. Vezetett is sereget Olaszországba, de mielőtt czélját érte volna, elhalt. E körülmény Kis Károlyt arra bátorította, hogy Nápoly birtokában Magyarország trónja után nyújtsa ki kezét, noha Magyarországból való távozása előtt jótevőjének megesküdött, hogy a nagy király leányát, Máriát, az ország birtokában háborgatni nem fogja. Nagy Lajos halála után bekövetkezett zavarokat Kis Károly valóban fel is használja arra, hogy esküje ellenére a trónt elfoglalja, de utoléri a Nemesis és Forgách Balázs fegyvere alatt elhalt (1386).

Aragoniai Alfonz, Nápoly királya.
Érem Pizano Viktortól; öntetett 1449. A sisakon egy nyitott könyv hátlapja látszik. Berlinben a királyi éremgyüjteményben.

A nápolyi trónt kiskorú fia, László (1384–1414.) örökölte, kinek nevében Margit királyné vezette a kormányt; de bár a belzavarokat sem tudta lecsendesíteni, azért mégis arra törekedett, hogy fia számára a magyar trónt megszerezze. Alig vette át a kormányt, már is föllázadt Johanna özvegye, Braunschweigi Ottó, és a trónt Anjou II. Lajos számára akarta megszerezni. E felkelés az országot két, a durazzói és a franczia pártra osztotta és szakadatlan polgárháborúba bonyolította, a melynek tartama alatt László megjelent ugyan Magyarországban, de Zsigmond király serege által legyőzetve, tervéről mindenkorra lemondott.

René király udvara.
A XV. század hangszereiről is felvilágosítást nyujt. (Quatrebarbes-Hawke, Oeuvres du Roi René).

László halála után nővére. II. Johanna foglalta el a trónt, a kiben ama kor vad érzékisége és politikai bűne épp úgy megtestesült, mint névelődében. Férje, Vilmos osztrák herczeg halála után, víg, kicsapongó életet folytatott, a melyben eszközévé vált kegyenczeinek, a kik minden hatalmat magukhoz ragadtak. Mindez egy hatalmas ellenpártot teremtett, mely V. Márton pápával egyetértve arra törekedett, hogy Johannát kényszerítsék arra, hogy Anjou III. Lajost örökösének elismerje. III. Lajos azzal, hogy helytartója által a hatalmat már gyakorolni is akarta, annyira magára haragította a kegyencz Caraccioli által is izgatott Johannát, hogy ez V. Alfonzot, Aragonia és Sicilia királyát nevezte ki utódává. Megujult tehát a polgárháború, a melyben 1421-ben V. Alfonz bevonult Nápolyba és a hatalmat kezébe ragadta. Mikor azonban Johanna kegyenczét, Caracciolit elfogatta, ezzel annyira magára haragította Johannát, hogy ez őt minden örökösödési jogától megfosztotta és III. Anjou Lajost fiává fogadta és örökösévé kinevezte (1423). Ennek daczára hosszú ideig V. Alfonz maradt a királyság ura, még akkor is, mikor Aragoniába visszament: csak akkor csökkent hatalma, mikor helytartója, Caldora condottieri Lajoshoz pártolt és Johannát visszahelyezte a trónra. Lajos azonban 1434-ben gyermektelenül halt el, és ezzel minden igénye átszállott testvérére, René Bar és Lotharingia herczegére, a költészet és művészet nagy kedvelőjére, a kit Johanna 1435-ben halálos ágyán örökösének ismert el.

Alfonz azonban Johanna halála után kedvezőnek látta a helyzetet arra, hogy Nápolyt, melyet egyszer már magáénak mondott, újra birtokába vegye. Sikerült is ez neki akkor, mikor René Lotharingiáért vívott harczában Vaudemont Antal fogságába került. Ámde akkor René felesége veszi kezébe az ügyet, Milanót és Genovát a részére vonja és ezek szövetségében Gaëta mellett vívott tengeri ütközetben leveri Alfonzot, a ki maga is Visconti Philippo Mária, Milano herczege fogságába került. Visconti azonban nemcsak szabadságát adja vissza Alfonznak, hanem még vele szövetkezik is s ez idő óta Alfonz Gaëtából vezeti a mozgalmat René ellen, a ki szintén visszanyerte szabadságát és Nápolyt is. Bármint védekezett is azonban René, nem tudta föltartóztatni Alfonz előnyomulását, a ki 1442-ben Nápolyt is elfoglalta, a honnan René visszatért ősi országába és meg kellett elégednie a puszta királyi czímmel. Eme győzelmét befejezte IV. Eugen pápával kötött békével és ez idő óta a ghibellinekre támaszkodva trónját annyira megerősítette, hogy azt minden ellentmondás nélkül hagyhatta természetes fiára, Ferdinándra, míg Aragoniát testvére, II. János örökölte. Ferdinánd király (1458–1494.) első sorban a pápával való jó viszonyt ápolta, mert belátta, hogy hatalmának ez a legerősebb támasza. II. Pius pápa (1458–1464.) által is védve hiába támadtak 1464-ben ellene az Anjouk, a kiknek még jelentősége is elenyészett akkor, mikor Dél-Olaszországban a törökök léptek föl mint hódítók s 1480-ban Otrantót el is foglalták; de II. Mohammed szultán halála után magyar segítséggel ez is visszakerült kormánya alá.

Fia, II. Alfonz és ennek utódai alatt azonban a királyság a franczia és a spanyol versengésnek esett áldozatul, spanyol hatalom alá került és maradt is 1706-ig, a mely idő alatt az ország jóléte teljesen megsemmisült.