XXI. FEJEZET.
A hódításon alapuló korlátlan török monarchia. A görög birodalom megszünése. Bajazet és Timur. A mongol birodalmak Európában és Ázsiában. II. Mohammed. Konstantinápoly elfoglalása és a görög műveltség elszéledése.

A keletrómai, vagyis a byzanczi császárság a nyugatrómai birodalom bukása után még ezer esztendeig állott fönn. Megbirkózott a népvándorlás árjával, az iszlám ostromával, a keresztes hadak százezreivel, de bukását mégsem kerülhette el, mert már közeledett az ellenség, mely a roskadozó birodalomra az utolsó csapást méri. Ez volt az ozman-török nép, melynek ősei az ó-korban a turáni földet lakták, a honnan a VIII. században új haza keresésére indulnak. E vándorlásukban az arabok hatalma alá kerülnek, fölveszik ezeknek vallását s miként szeldsuk törzsrokonai, Mohammed tanának vakbuzgó hívei lettek. Ez időtől fogva a hatalom a szeldsukok kezébe kerül és ezek vezetése alatt vándorolnak Elő-Ázsiába. A XIII. század kezdetén a mongolok mindent megsemmisítéssel fenyegető hatalma elől I. Szolimán törzsfőnökük alatt vagy ötvenezeren Khorassszánból Örményországba vándorolnak. Dzsingiz Khán halála után Szolimán népét vissza akarta vezetni az elhagyott hazába; de mikor az Euphratesen át akart kelni, Szoliman a habok között elveszett. Szoliman négy fia között a nép megoszlott, a melynek nagyobb része két fiuval az élén vissza is tért az őshazába; de Dindar és Ertogrul vezérlete alatt a kisebb rész Alaeddin iconiumi szultánnál keresett védelmet. Az iconiumi szultán vezérlete alatt hősiesen küzdenek a mongolok ellen, miért is Ertogrul jutalmul a régi Frigia északnyugati részében terjedelmes hűbérbirtokot nyert. Innen a mohammedán hagyományokban dicsőített Ertogrul szerencsés harczokat vivott a hanyatló byzanczi császárság ellen, elfoglalja a déli hegyes vidékeket és a Sangarios partján a görög Thebasiont, a hol nagy kort érvén el, elhalt s a hálás utódok még most is büszkén mutatják sírhelyét.

Fia Oszmán, a kinek jövendő nagyságát még ifjukorában megjósolták az államfejtők és a jósok, a kinek nevéről az egész népet elnevezték, java férfi korban vette át a törzs fölötti uralmat. Hódításaira felhasználta népe vallásos fanatismusát, harczvágyát egyaránt s e kettő együttvéve meg is szerezte neki a győzelmet. A mohammedán dervisek által keresztyének ellen harczra lelkesített és a zsákmányra való kilátás által is ösztönzött seregével a szorosokon keresztül nyomul Bithyniába, Brusszát elfoglalja és székhelyévé teszi és a császárság minden támadása ellenében hódításait megtartja. Hogy pedig függetlenségét a külső czím által is kifejezze, fölvette a szultán czímet.

Fia és utóda volt Urchán (1326–1359), aki a janicsár, törökösen jenicseri = új sereget szervezte. E hadtest kezdetben kizárólag keresztyén szülők gyermekeiből állott, a kiket tized alakjában szedtek a keresztyén alattvalóktól, vagy azokból, kiket háború alkalmával zsákmányoltak. Ezeket az első időben kiosztották a török családok között, hogy elsajátítsák a nyelvet, szokásokat, vagyis hogy törökké legyenek; majd később a szultán szigorú felügyelete alatt őket kaszárnyákban katonákká nevelték. Az így képezett hadtest az első időben a szultánok testőrségét képezte és csak a szultán személyes vezérlete alatt tartozott a háboruba menni.

Már a janicsár-intézmény is mutatja, hogy Urchán a legkiválóbb uralkodók egyike volt, a ki a nagy tervéhez szükséges eszközt meg tudta szerezni. Hogy pedig jelezze a jövőt, a melyet az új intézmény segélyével is meghatározni akart, székvárosában díszes palotát épített, melynek kapuja fölé e feliratot «magas porta» függesztette, a mely névvel később a szultánok fővárosaikat jelezték.

Ez előkészületek után Urchán megkezdte hódításait s ostrom alá veszi Nicaeát és Nikomédiát. A nép a mily erős volt a harczban, épp oly járatlan volt a városok ostromában s már úgy látszott, hogy az erős falakon megtörik a harczias nép ereje, a mikor árulás nyitja meg előttük az utat. A lakók ekkor meghódolnak a győző előtt, a ki a város templomait, kápolnáit mecsetekké és török imaházakká alakította át és ezzel megfosztja keresztyén jellegöktől.

E támadás annál végzetesebb volt a keletrómai birodalomra nézve, mert a császárság Nyugot védelmét birodalma számára nem tudta biztosítani. Ugyanis Palaiologos VIII. Mihály (1261–1282) követeket küldött a lyoni zsinatra és ezzel nemcsak felelevenítette a nyugoti és keleti egyház egyesítésének kérdését, hanem a latin egyházzal valóban létre is hozta (1274). Ámde Arsenius patriarcha és a papság az egyesülésnek ellentmond és a nép fanatizmusa által támogatva, a kötött egyességet fölbontja. Ugyanakkor bekövetkezik a bünhődés. Északon a bolgárok és szerbek lépnek föl támadólag, keleten, mint láttuk, az oszmánok. És mindamellett a birodalomban kitör a belső forrongás.

A belső villongás elősegíti a törökök előnyomulását, a kik ez alatt hatalmukat kiterjesztik a Propontiszig és a Helleszpontos szorosáig, sőt a hat évig tartó polgárháboruba is beleavatkoznak és segítségökkel Kantakuzenost általánosan elismerik V. János kormánytársának. 1355-ben azonban egy összeesküvés megbuktatja Kantakuzenost, mire V. Jánost általánosan elismerik császárnak (1355–1391); a meggyöngült császárság azonban nem tudja megakadályozni azt, hogy korábbi szövetségese, Urchán, fiát, Szolimant, 1356-ban Európába ne küldje, a ki Gallipolit el is foglalta (1356). Ugyanekkor Urchán szervezi országát is és ezzel az oszmán államjognak vetette meg alapját. Európai birtokát három katonai kerületre (szandsák) osztotta, és öcscsét az oszman birodalom első nagyvezérévé nevezte ki.

Szolimán herczeg 1358-ban váratlanul elhalt és e nagy veszteség már a következő évben sírba is vitte az öreg szultánt, a ki után második fia, I. Murád (1359–1389) örökölte a hatalmat. Hogy atyjának és bátyjának foglalásait folytathassa és a török hatalmat Európában megszilárdíthassa, e végből a janicsár-sereget újra szervezte; a jól begyakorolt és fegyelmezett gyalogság képezte seregének magvát, a melyet kiegészített a lovasok csapata, a szpahi, a melyet részint az előkelők állítottak ki, vagy pedig a törökök vállaltak örökös hadi szolgálatot, a melyért jutalmul a meghódított területen birtokokat nyertek, a melyet, mint a szultán jobbágyai kezeltek és halálukig élveztek. De csak halálig, mert a kiosztott birtok elidegeníthetlen, személyhez kötött volt és mivel karddal érdemelte ki az illető, azért a birtokot kilidzsnek, a birtokost pedig szipahinak vagy szpahinak = lovaskatonának nevezték, mivel az első időben csak lovasok nyertek ily birtokot. Ilykép Urchán és fia katonailag és polgárilag szervezett állandó hadseregre tettek szert, a melynek léte és fejlődése a hódítástól függött és így a török hódításnak alapjává vált.

E sajátságos hűbérrendszer és a meghódított földnek katonai alapon való szervezése, korlátlan hatalmat biztosított a török szultánnak, a ki ilykép két elsőrendű állami tényezővel, a földdel és fegyveres hatalommal rendelkezett. Mindennek megvalósításával oly kormányrendszert alkotott, mely abban az időben, mikor Európa hatalmasságai egymást gyengítették, politikai és honvédelmi intézményeik erőtlenekké lettek, különösen bevált.

E hatalomra támaszkodva 1356-ban elfoglalta Gallipolit, 1361-ben Drinápolyt, 1362-ben Philippopolt és 1365-ben Szerbiát és Bulgáriát adófizetésre kényszerítette; mikor pedig Sismán bolgár fejedelem arról győződött meg, hogy a keresztyén fejedelmektől segítséget nem is várhat, hogy országát a biztos bukás veszedelme ellenében megvédelmezze, még szövetkezett is a törökkel. A győztes szultán Drinápolyt tette székhelyévé, miután a keresztyén templomok átalakítása és új, pompás mecsetek építése által már előbb török várossá tette.

A török győzelmes előhaladása a legjobban megrémítette V. János császárt, ki e veszélylyel szemben segélyért a nyugati keresztyénséghez fordult. Bejárta Olasz- és Francziaországot; de mert sem itt, sem ott segélyt nem nyert, talán éppen V. Orbán pápa tanácsára Nagy Lajos magyar királyhoz jött s a pápa által is támogatva azt igérte a magyar királynak, hogy a görög-keleti vallásról a római kath. vallásra tér át népével együtt, ha segélyt nyer. Nagy Lajos úgy a pápa iránti tekintetből, mint vallásos lelkesedésből hajlandó is volt a kért segélyt megadni, de csak ama föltétel alatt, ha a hosszu vallási és fajharczhoz minden szükséges segédeszközt rendelkezésére bocsátanak, a mi a győzelmet biztosítani fogja. Hiába törekedett tehát a pápa e végből egy szövetséget létre hozni, ez nem sikerült; de ez nem tartotta vissza Nagy Lajos királyt attól, hogy fegyverét a törökkel össze ne mérje (1366).

A török uralom azonban még is megérlelte a Balkán-tartományokban a nemzeti ellenhatást, a melynek élére Lázár szerb vajda lépett, a ki Bosznia, Albánia és Havasalföld vajdáitól segítve szembe szállt a szultánnal; azonban a Rigómezőn (Koszovopolye) vívott véres csatában leveretett, s ő maga is elesett (1389 jun. 15). A szerb nép eposzának ez a nemzeti nagy katastropha adja tárgyát és tartalmát. E győzelemnek, mely a szerbek és szövetségeseik hatalmát megtörte, nem örülhetett Murád, mert ott a harczmezőn a győzelmes szultánt egy megsebesült szerb vitéz, Kobilovics Milos leszurta. A merénylőt azonnal összevagdalták, a szultán holttetemét pedig diadalmi jelekkel elárasztva, sírva, zokogva kisérik Brusszába, hol eltemették a nagy uralkodót, a kit úgy vallásos buzgósága, igazságossága és tudományszeretete, mint vitézsége, hadvezéri képessége és vállalkozó szelleme miatt rajongó tisztelettel vett körül a nép és emlékét is megőrizte.

Palaeolog Manuel, felesége Helena és gyermekeik.
Byzanczy miniature a XV. századból, Párisban, a Louvreban.

Még ott a csatamezőn ragadta kezébe a hatalmat az elhaltnak fia, I. Bajazid (1389–1403), s hogy egyben vetélytársától is megszabaduljon, testvérét, Jakubot, a ki a rigómezei csatában mellette harczolt, ott meggyilkoltatta. Igy kivánta ezt az uralkodóház kegyetlen politikája. Azonnal fölveszi a harcz elejtett fonalát s oly gyorsan halad a győzelem útján előre, hogy ezért «villám» (Jildirim) melléknévvel ruházták fel. Serege egyik részét Szerbia ellen küldi és Lázár fiát és utódát, Istvánt oly szorult helyzetbe hozta, hogy kénytelen volt a szultánt urának elismerni, évi adó és bizonyos számú fegyveres kiállítására magát kötelezni és kénytelen volt ifjú, szép nővérét is a szultán háreme számára átadni; a másik rész ez alatt pusztitva vonul keresztül Bosznián, Albánián, Illyria partvidékén egész Durazzóig és elfoglalja Macedonia északi részét, Skopiban helytartóságot alapít és e várost törökökkel benépesíti; majd elfoglalja délen Serest, a további hódítás kiinduló pontját; és végre a harmadik részszel maga a szultán átkel a Dunán, pusztítva járja be a Havasalföldet, Mictse vajdát legyőzi és adófizetésre kényszeríti. Míg a törökök győzelme rémületbe ejtette Európát, a szerencsétlen Palaiologos császári családban ismét trónviszály ütött ki, a mire okott adott János császár szertelen szeretete ifjabb, Manuel fia iránt, a kit örökösévé akart tenni. Ezt megelőzendő, az idősebb fiu, Andronikos, atyját megbuktatta. Azonban Murád szultán segítségével a császár visszaszerzi trónját, amire Andronikost János fiával együtt elzáratta. Murád szultán halála hirére azonban Andronikos megszabadul, és egyenesen Bajazid táborába megy, a kit adófizetés feltétele alapján ügyének megnyert. És valóban, a szultán segítségével Andronikos győzedelmeskedik, a császár és a kijelelt trónörökös a szultán fogságába kerül, a kiket Andronikos ugyanazon börtönbe zárat, a melyben ő elzáratott. A távozó Bajazid azt a tanácsot adja Andronikosnak, hogy vetélytársai kivégeztetésével biztosítsa a maga számára a trónt. E lépéstől Andronikos, ki a hatalmat e közben kezébe ragadta, visszarettent. Sikerült azonban János császárnak őreit megvesztegetni s midőn szabadságát fiával együtt visszanyerte, most meg ő is Bajazidhoz futott és még fényesebb ajánlattal iparkodott a hatalmas szultánt részére vonni. Mielőtt Bajazid ez ügyben határozott volna, kikémleltette a görög nép hangulatát s mikor arról győződött meg, hogy a görögök inkább óhajtják Manuelt a trónon látni, az agg császárt ismét a trónra ülteti. János halála után valóban II. Manuel (1391–1425) foglalta el a trónt; de ekkor már a császárság fénye elhomályosodott, függetlenségét is elvesztette és mint a török adófizetője, tartozott a szultán parancsára seregét a török zászló alá küldeni.

Ez alatt Bajazid elfoglalta egész Makedoniát, Tesszaliát, majd a Thermopile szorosán keresztül berontott Hellaszba és Peloponnesoszba, elfoglalta Argolist és az egész félszigetet egész Lakonia déli csucsáig. A félelmes ellenség ellen ekkor Zsigmond magyar király egyesül burgundi János lovagjaival, a franczia keresztes haddal, a német és a johannita rend nagymestereivel, de a nikápolyi csata csak újabb fényes levelet fűzött Bajazid diadalkoszorujába.

Tengeri ütközet; a háttérben egy kikötő város.
Miniature a XV. századból. Froissart-kézirat a boroszlói városi könyvtárban.

Zsigmond király a szerencsétlen ütközetből csak nagy bajjal menekülhetett egy dunai hajóra, a melyen a Fekete-tenger felé evezett; a franczia főnemesek és lovagok közől az életben maradottak fogságba estek és csak nagy váltságdíj árán nyerték vissza szabadságukat; a vagy tízezer alsóbb rendű foglyot pedig a szultán levágatta, hogy elesett harczosai halálát ezzel megboszulja. Ez után Bosznia nagy része a szultán birtokába került, ki Konstantinápoly ostromára vezette seregét. Ekkor már a görög birodalom tényleg megszünt, tartományai úgy Ázsiában, mint Európában a török zsákmányává váltak s a szultán most a magára maradt főváros után nyújtotta ki kezét. Azonban hiába ostromolta az erős várat, a melynek védelmét maga Manuel császár vezette, hiába intézett ellene ostrom után ostromot, hatalma megtörött e vár falainak erősségén. Ekkor megfélemlítés, majd rábeszélés által akarta a császárt megadásra bírni; de ez sem használt, mire a szultán a nála tartózkodó János herczeget, Andronikus fiát akarta eszközül fölhasználni és ezt küldte be Manuelhez. A rokonok azonban megértették egymást és egyesültek a védelemben. Manuel az uralmat átadta unokaöcscsének, maga pedig családjával együtt hajóra szállt, hogy Nyugat segítségét a keresztyénség védbástyájának megszerezze (1399). Míg azonban a császár sorra járja a tengeren hatalmas olasz köztársaságokat, Franczia- és Angolországot, ez alatt Bajazid ostromműveit mind közelebb tolja a város falaihoz és bár a város védői hősiesen küzdenek, fegyver- és élelemhiány segítségével Bajazid mégis megveszi Konstantinápolyt, ha ekkor egy váratlan ellenség nem támad Keleten.

E váratlan ellenség a mongol nép volt, a melynek erejét Temudzsin egyesítette és nagy szellemének ereje által a hódítás pályájára vezette (lásd V. 621). Előbb khagán (= császár), később pedig, mikor a török és mongol törzseket egyesítette uralma alatt és székvárosává Karakorumot tette, fölvette a Dzsingisz khán = rendíthetlen úr czímet. Ő és utódai egy végtelen birodalmat alapítottak, mely a Khinai-tengertől Lengyelországig és a Himalájától Szibéria belsejéig terjedt.

A Dzsingisz-uralkodó család alatt a népet úgy a keresztény hittérítők, mint a keleti vallásfelekezetek törekedtek a részükre vonni, végre is a legnagyobb rész a buddhista vallás egyik ágának, a lamaismusnak, melynek székhelye Tibet, a kisebb rész Mohammednek tanát fogadta el. Az óriási terület és a két vallás következtében más és más vidéken a természeti viszonyok behatás folytán más és más szokások és erkölcsök terjedtek el, a melyek az egykor egy nagy népet részekre osztották és egymástól megkülönböztették. Végre az egység is fölbomlik akkor, mikor Kublai főkhán Karakorumból, mely eddig a mongol birodalomnak középpontja, székhelye volt, átköltözködik Khinába. A birodalom részeit Dzsingisz családjából származott khánok kormányozták, a kik azonban a főkhán iránt fogadott engedelmességet nem mindig tartották meg. Ez alárendelt khánságok között a legnevezetesebbek voltak: a kipcsaki khánság a Volga mentében és a krimi khánság, az úgynevezett «arany horda», mely Dél- és Közép-Oroszországot tartotta engedelmességben; a szibériai; a dsagatai vagy turkesztáni és a persiai. E khánságok hatalmi növekedésével arányosan sülyedt a főkhánság tekintélye, különösen akkor, mikor a khinaiak megkezdik a mongol uralom ellen a harczot és ezt végre meg is döntik.

Mongol vas-sisak.
Aranynyal kiverve. Arab felirattal. Az Autheinaja Palotában a moszkvai Kreml-ben.

Rhodos látképe 1482-ben.
Reuwich Erhard természet után készült fametszetének kisebbített mása. Breydenbach szentföldi utleírásából. A kép Rhodost a törökök 1480-iki ostroma után mutatja. Szemközt a nagy kikötő, középütt az öblöt kettéosztó Miklós-torony. A külső gát 13 malmát a szélmalmokkal genovai kalózok épitették büntetésből. E gát végén emelkedik a molo dei Molinzel szemközt a Naillac-torony. Kettejük közt áthuzott láncz zárja el a belső kikötőt, mely a Naillac-torony mögött jobbra terül el; benne egy teherhajó, elől egy velenczei gálya a jobboldali kikötő elé evez. Ennek erődje és a Szent-Miklós torony volt a törökök 1480-iki rohamának központja. Ez a vár 1464-ben épült IV. Fülöp hozzájárulásával. A kikötőben egy épülőfélben levő hajó. A Naillac-tornyot kiszögellő fal köti össze a várral. E falban, a torony mellett van Szent-Katalin kapuja, a kinek jobb kézt eső temploma vár és templom egyszerre. A körfal orma helylyel-helylyel háromszögletes. Ez az egyetlen szaraczén elem, a mi a rohodosi várat az európaiaktól megkülönbözteti. A körfal mögött terül el a város a hegy felé, melyről a Johanniták négyszögletü tornya néz alá. A falakon kivül közvetlenül a tenger partján van a várhegy, alatta egy földnyelven a bitófa. Breydenbachi Bernát Solm gróffal és más német lovagokkal 1482-ben indult utjára és 1484-ben érkezett vissza. Az utrechti Reuwich Erhard, e rajz készitője is elkisérte. Munkája Mainzban jelent meg 1486-ban.

És mintha ezzel a hatalmat csirájában támadták volna meg, ellankad a többi is, végromlását sem kerülheti ki, ha ugyanakkor Timur személyében Dzsingiszhez hasonló nagy szellem nem támad, a ki mégegyszer és utoljára fölemeli és félelmessé teszi a mongolok hatalmát.

Timur született 1333-ban, Kecsben, Szamarkand közelében. Ifju korában egy seb folytán megsántult, innen nyerte a Sánta Timur, Timur-Lenk vagy Tamerlan nevet. Atyja, Turgai, a Berlas-törzs főnöke, 1356-ban Kasgan emir udvarába küldötte, a kivel a khorasszani emir ellen harczolt. Atyja halála és Kasgan meggyilkoltatása után a dsagatai khán, Hosein emir udvarába ment, a kitől Kecs tartományt nyerte hűbérül és vele az emir nővérének kezét, jutalmul azon hős harczokért, a melyeket Hosein ellenségeivel vivott. Később azonban meghasonlik urával és ennek erőszakos halála után a gyűlés őt választja emirré és Hosein utódává (1369 ápr. 8); arany koronát tesz fejére és a meghódolt, térdre borult emirek előtt megesküszik, hogy meghódítja a világot és esküjének megfelelően pecsétjére e szavakat véseti: Rasti rusti = mindig harczra készen. Mert e harczban Hosein székhelye elpusztult, ezért a szép fekvésű Szamarkandot tette székhelyévé, melyet falakkal megerősített, hol fejedelmi palotáját építette, gyönyörű kerttel diszített. E tartomány birtokában arra határozta magát, hogy visszaállítja Dzsingisz khán egykori birodalmát, fölujítja a mongolok félelmes hatalmát. E czélt nem a nagyravágyás tűzte eléje, hanem a kiváló tehetség, melylyel rendelkezett, mely arányban volt a nagy tervvel, melyet megvalósítani akart. Mint igazi keleti kényúr, a mily embertelen kegyetlenséggel viseltetett ellenségei iránt, épp oly nagy hadvezér, államférfiú és törvényhozó volt ez a világhódító, a ki, míg katonáit szigorú fegyelemben tartotta, addig arra is törekedett, hogy ezeknek vadságát költők, tudósok és zene által megszelidítse. A mióta terve megvalósításához fogott, azóta ritkán tartózkodott szép fővárosában; egész élete nem volt egyéb, mint egy nagy hadjárat, a melynek szakaszait a fényes győzelmek jelelik meg. Harminczöt hadjáratot viselt, a melyben 27 koronát szerzett és a khinai faltól a Földközi-tengerig, Egyiptomtól egész Oroszországig minden népet hatalma alá vetett.

Legelőször a dsagatai khánságot egyesíti hatalma alatt, majd 1380-ban Perzsia ellen indul, a hol Dzsingisz khán birodalmának pusztulása után több kisebb-nagyobb állam keletkezett. Ezek között leghatalmasabb volt a Szabzavar és a Herat herczegség. Szabzavar ura azonnal meghódolt és Timurt hűbérurának ismerte el; Herat azonban ellenállt, de leveretett és a város minden kincse a győző birtokába került. Majd egymás után esik a többi kisebb állam és ezek erősségei Timur hatalmába s mikor Szultaniáh és Tabrist is elfoglalta, a Kaspi-tenger déli és nyugati partján Perzsia hódítását be is fejezte.

Innen fölkerült a Kaspi-tenger partján Armenia ellen, a melyet a Kaukazus tartományaival együtt elfoglalt, honnan a déli hegyes vidék ellen indult s miután annak legerősebb várát, Iszpahant szétrombolta, azt is birtokába vette. A borzasztó pusztulás, mely e várost érte, megrémíti Bagdad és a többi Tigris menti városok lakóit és az előkelők Timur elé járulnak, lábai előtt leborulnak, csókolják a földet s így kérnek kegyelmet. Ezzel meghódította mindama tartományokat, melyeknek egykoron Hulagu, Dzsingisz khán unokája parancsolt, a melyeknek kormányát fiára, Miranra ruházta (1386).

Gazan mongol fejedelem (1295–1304.) aranypénze, verték 1301–2. Kr. u. a Hedzsra 701. évében, Bagdadban.
Eredeti nagyság. A berlini királyi éremgyűjteményben. Az alábbi fordításban az arab szavak rendes, a mongolok kurzív betűkkel vannak szedve. Az előlap közepén: Allah | nincs Isten Allahon kívül | Mohammed a prófétája (függélyesen jobbról és balról) áldása | rajta. – A szélén: Ő az, a ki követében vezért küldött és az igaz vallást általa, hogy őt uralkodóvá tegye a val akármint nem akarják is ezt a bálványimádók. (Korán 9, 33). – A hátlap közepén: Allahé a hatalom a múltban és a jövőben. (Korán 30, 3). Isten hatalma által Gasan Machmúd Gasan verése | veretett Bagdadban (jobbról és balról a két szélen) a hétszázegyedik esztendőben. (E szám alatt ó-mongol irással ez a pár (kétes) szó áll: Ma Kha Ssan (talán Ma(chmúd) Gasan?) A széleken: Mondd: oh Isten, a hatalom birtokosa, annak adod az uralmat, a kinek akarod, s attól veszed el, a kitől tetszik; s felmagasztalod, a kit tetszik, és megalázod a kit tetszik, kezedben a jó. (v. inkább határozat, de a Korán megfelelő verse (3, 25) szerint: a jó).

Delhi romjaiból: Kotb ed-din Eibek török emir, később szultán, (1210) Minaretje.
(Magassága 66 méter; épült 1206-ban.)

A multon okulva, óvakodott attól, hogy több kisebb khánságot teremtsen; de hogy a mongolok egységes erejét is biztosítsa magának, azért Perzsia meghódítása után északnak indult, hogy megdöntse a kipcsaki független khánságot és Kelet-Oroszországot is birtokába vegye. Toktamis khán azonban szembe száll vele, a kit születésre nézve is alacsonyabb sorsunak tartott. Timur e testvérharczban is győz, a khán seregét a Volga jobb partjára űzi; hol azonban Toktamis új sereget szervez, hogy birtokát visszaszerezze. A győzelem ismét Timur lobogóját veszi körül, mire Toktamis Litvániába menekült, a honnan a nagyfejedelem seregével visszatér. De úgy ekkor, mint a következő alkalommal is leveretett, mire Szibériába menekült, hol elveszett. Ezután betört Oroszországba, melyet miután egész Moszkváig elpusztított, visszatér a Don folyóhoz, a gazdag Azowot kirabolta, majd elpusztította.

Míg Timur Európa és Ázsia határán kiterjeszti hatalmát, Persia kísérletet tesz függetlenségének visszaszerzésére; de ott termett Timur és leveri ellenfeleit, a kiken iszonyú boszut vesz és ezzel mindenkorra biztosítja hatalmát. Ennyi győzelem után már senki sem mondhatta őt bitorlónak és ezért midőn visszatért Szamarkandba, fényes ünnepélyek közepette az elfoglalt tartományok kormányát négy fia között kiosztja és fölvette a főkhán czimet, ezzel akarván jelezni, hogy igényt tart az összes mongolok fölötti uralomra (1398).

Ez után India meghódítását veszi tervbe, a mire az ott uralkodó zavarok a legkedvezőbb alkalmat szolgáltatják. Nagy Sándor példájára Attoknál kel át az Induson, elfoglalja az öt folyó közét Lahoretól egész Multanig, majd elkerülve a Nagy Sándor által emelt oltárokat, a Ganges termékeny földjére lép, hogy birtokába vegye a nagy és gazdag Delhi várost, a melyben a hárem örömei között elpuhult IV. ghaznavida Mahmud uralkodott. Alig tanusít Mahmud valami ellenállást, már is meghódol, mire Timur fiaival fegyvereseiktől kisérve bevonul a városba, hogy megnézze az ezer oszlopú templomot. Delhi lakosai közől számosan tartoztak a gheber = tűzimádó felekezethez, a kik a mongolok láttára üszköt vetnek a házakra, hogy ezzel akadályozzák meg az ellenség bejövetelét. Ez azonban csak arra ad alkalmat, hogy Timur iszonyú bosszut vegyen a városon. Néhány óra alatt vagy százezer embert öltek le a mongolok; de ezen kívül megszámlálhatatlan azok száma, a kik a tűzbe menekültek a borzasztó ellenség fegyvere elől. Mahmud elmenekült, de tekintélyes sereggel tért vissza, hogy bosszut vegyen az ellenségen. Azonban ismét megveretett s ekkor Timur a futó ellenséget egész a Gangesz torkolatáig üldözte, e részeket is birtokába vette.

Itt vette Timur hirét annak, hogy birodalma nyugati részében ismét nyugtalanság tört ki, Georgiában a keresztyének föllázadtak. Bajazid szultán uralmát Paphlagonián túl is kiterjesztette, számos várost elfoglalt és már Armenia egy részét is birtokába vette. E hirekre Timur visszatér Szamarkandba s rövid pihenő után birodalma nyugati határán termett, hogy összemérje fegyverét Bajaziddal. Serege élén vonult a nyugati tartományokba, meghódította Georgiát, az erős Tifliszt is elfoglalta s a lakosság közül csak azoknak kegyelmezett meg, kik vallásukat megtagadván, az iszlámra tértek át.

Ez után délnek vonult. Útközben megjelentek táborában a Bajazidtól elűzött fejedelmek és védelmét kérték, a mit Timur örömmel igért meg. Ez után levelet küldött Bajazidnak, a melynek éles hangja még elkeseredettebbé tette az ellenségeskedést. «Hitvány hangya – így ír a többek között Bajazidhoz, kit «római királynak» nevez – mely felfuvalkodtál néhány a keresztyének fölött kivívott győzelem miatt, mikép merészelted az elefántokat ingerelni és kihívni a fejed fölött czikázó villámot?» A megfelelő hangon válaszolt Bajazid, a ki Timurt elnevezte «a puszta rablójának, ki csak hitszegés árán s elleneinek hibája folytán tud győzni; nem is hasonlíthatók a csak szaladó tatárok nyilai a győzhetetlen janicsárok kardjaihoz.» A két büszke zsarnok, világhódító így támad most még csak szóval, irásban egymásra, mert mindegyik sértve érezte magát azért, mert a másik megrontotta határait, alattvalóit fenyegette, a lázadókat védelmébe fogadta.

1400-ban Timur beütött Arméniába, hogy az elűzött fejedelmet, ki segélyét kikérte, országába visszahelyezze. Tizennyolcz napi ostrom után elfoglalta Arménia legnépesebb és legerősebb városát, Szivast, a mikor a mohammedán lakókat rabszolgaságra vetvén, életben hagyta ugyan, de a keresztyéneket kardélére hányatta, ezek közől pedig a négyezer örmény lovagot, a kik vitézségök által vonták magokra a hódító haragját, megkötözve, élve eltemettetett. A foglyok között volt Bajazid hős fia is, Ertogrul, a kit szintén a halálba küldött. E hírre Bajazid feloldja Konstantinápolyt az ostrom alól és serege élén Timur ellen indul, hogy fiáért, Szivasért rajta boszút álljon.

Delhi romjaiból: Kotb ed-din Eibek (1210.) török emir, később delhii szultán minaretjének kapuja.

Ekkor azonban még nem került kenyértörésre a sor, mert Timur előbb le akart számolni az egyiptomi szultánnal, aki követét fogságra vetette. Haleb mellett találkozott az egyiptom-szyriai haddal, a melyet egy borzasztó támadással megszalasztott, a futókat azután az elefántok és az utánok száguldó lovak taposták össze. A várost a gyáva parancsnok megadta, de a pusztulást azért sem ez, sem Szyriának többi városai el nem kerülhették. Vér és tűz jelezte az útját a borzasztó győzőnek, a ki sem kornak, sem nemnek nem kegyelmezett. Innen Hama és Emesán át Baalbekbe vonult, hol a napisten temploma állott, majd Damaszkus elé, a hol maga a szultán foglalt állást; de leveretett, mire egész Szyria a győző hatalmába került. Míg Damaszkus magát hősiesen védelmezi, az alatt a szultán Egyiptomba futott, hogy Kairót megmentse a lázongó mamelukok ellenében. Végre Damaszkus egy millió darab aranyon magát megváltja a mongolok haragja elől; de alig jutnak be a mongolok a városba, mikor a vad ellenség a várost több helyen fölgyújtja, s a többnyire fából épült házak porig égnek. A mameluk és néger őrséget Timur az emirek között osztotta szét, az iparosokat, kereskedőket, tudósokat és művészeket pedig Szamarkandba küldte. Így terjedt el Damaszkus híres aczélipara a mongol népek között, ezek bukása után pedig Perzsiában. És miután a próféta két felesége sírja fölé márványból emléket építtetett, majdnem ugyanazon uton tért vissza, a melyen jött, egész a Taurus hegységig és ennek lábainál keletnek fordulva, az erős Mardin városig haladt, innen egyenesen délnek tartott Bagdadnak, a melyet egy forró augusztusi napon (1401) el is foglalt. Sok borzasztó napot látott már e város, de mindannyit fölülmulta az, melyet Timur kegyetlensége hozott reá. A mecsetek, iskolák és kórházak kivételével elpusztította az egész várost és az általános mészárlásból csak az imánok és tudósok menekültek meg. Kilenczvenezer volt az áldozatok száma, a kiknek levágott fejeit, mint valami győzelmi jelvényt, a város kapuja előtt hordták össze. E példátlan vérengzés után feleségeivel elzarándokolt a mohammedán szentek sírjaihoz, mire elhagyta a pusztulás e helyét és Karabagh (= fekete kert) gyönyörű síkságára vonult, hogy a telet örömök és vadászat között töltse el.

E hadjárat elég időt adott Bajazidnak arra, hogy felkészüljön a rémületes ellenség ellen és boszút álljon rajta fiáért és a személyén ejtett sérelemért. Voltak ugyan, a kik a küzdelmet meg akarták akadályozni és az ellenfelek között a békét létrehozni; de erre sem az egyik, sem a másik hódító rábirható nem volt és így a fegyvernek kellett közöttük dönteni. Míg a két hódító bizalmas emberei a békén fáradoztak, azalatt Timur seregét Karabaghból előre küldte Tokat és Szivasz irányába és a hegységen át Angora síkságára ereszkedett le. Itt maga Timur vette át a vezérletet, vele szemben állt Bajazid hatalmas serege, a janicsárok, spahik, húszezer európai szerb pánczélos vitéz és Anatolia fegyveres ereje. E seregen azonban nyomott hangulat uralkodott, melyet a fárasztó menetek, a fogatok elégtelensége, az ivóvíz hiánya, különösen pedig az elmaradt zsold okozott, mi mind együtt véve megsemmisítették a harczvágyat. Ily körülmények között a legkitünőbb vezérek arra törekedtek, hogy a hatalmasabb ellenség erejét megosszák, az erdős vidéken részekre bontsák; de ez a terv hajótörést szenvedett az elbizakodott szultán boszuvágyán, a ki mielőbb maga előtt letiporva akarta látni gyűlölt ellenségét. Ily körülmények között tehát Angora előtt ütközetre került a sor (1402 jul. 20.).

Az oszmanok és a pánczélos lovagok hősies küzdelme, valamint Bajazid seregének kedvezőbb helyzete a csata kezdetén a győzelem reményével kecsegtette a törököket; de mikor Bajazid védett helyét föladva, korai támadásba ment át, az anatoliai csapatok pedig meglátták Timurhoz menekült fejedelmeiket, ezek az ellenséghez pártoltak át és a mongolokkal együtt támadtak a törökökre. Erre a szárnyakon fölbomlik a rend, majd az ellenség súlyos csapásai alatt menekülésre kényszeríttetnek. A középen, janicsárai élén, annál rettenthetlenebbül küzd maga a szultán, de ezzel a csata sorsát megváltoztatni már képtelen. Katonái a hőségben, a kínzó szomjuság és a mongolok nyilai alatt tömegesen hullanak el, mire Bajazid is lemond a győzelemről és híveitől kísérve este felé menekül. De üldözőbe veszi a mongol lovasság s mikor a szultán lova elbukott, elérik, elfogják azokkal együtt, a kik urokat még ekkor sem hagyták el. Idősebb fiai, Szoliman, Mohammed és Isa, a veszedelemből megmenekültek; ifjabb fia, Musztafa, bizonyosan az ellenségtől sem ismerve föl, esett el és vele a sereg legnagyobb része ott szállt sirba, hol Bajazid őse a szeldsuk szultánoktól földet nyert, azon a síkságon, a hol egykor Pompeius leverte Mithridates hadát.

Bajazidot és vele vezéreit Timur táborába kísérték és őrizet alá vették; ez után a mongol sereg szétáradt minden irányban, romba döntvén városokat, falvakat, vér és tűzzel jelezvén a világnak győzelmöket. A mongolok egész Kis-Ázsiát elpusztították; elesett Brussza, Nicea, még Smyrna is, melyet a johannita lovagok hősiesen védelmeztek. Ezzel megdőlt a törökök uralma Kis-Ázsiában és Timur kegyelméből visszanyerték az egyes tartományokat azok a fejedelmek, kiket Bajazid haragja űzött el.

Timur megvalósította czélját; birodalmának határa a Volgától, Sziberia belsejétől a Perzsa-öbölig, a Gangesztől Damaszkusig és az Archipelagusig terjedt ki; de még ezzel sem elégedett meg. Először azt tervezte, hogy elfoglalja Egyiptomot, Afrikát, Gibráltárnál átkel Európába és Oroszországon keresztül visszamegy Szamarkandba, miután egy világot hódított meg; később mégis arra határozta magát, hogy előbb Khinát hódítja meg. Hatvankilencz éves volt ekkor és ily terveket forgatott agyában!

Bajazid szultánt, mikor Timur elé hurczolták, a vad hódító részvétét keltette föl az éhség, szomjuságtóI kimerült, megtört, egykor hatalmas uralkodó látása. Foglya maradt továbbra is, de kiméletesen bánt vele, méltó bánásmódban részesítette; mikor azonban kitudódott, hogy menekülni akar és erre elő is készült, helyzete sokkal rosszabbra változott; nappal megerősített őrség vigyázott reá, éjjelre még lánczra is verette. Szomorú sorsát a hagyomány gazdagon hímezte ki, azt állítván, hogy Timur őt vaskalitkába záratta, mint valamely vadat és így akarta Ázsia népeinek mutogatni, a mi elől szabadulandó, Bajazid kalitkája falain szétzúzta fejét. Ez azonban a mesék országába tartozik, és Timur még azt sem érte meg, hogy diadalmenetben Szamarkandba vihesse, mert még ezelőtt hirtelen meghalt (1403. márcz. 8.).

Nem sokára követte őt a sírba legyőzője, Timur, a félelmes világhódító, mielőtt megtámadhatta, romba dönthette volna Khinát (1405 febr. 19). Világbirodalma pedig épp oly gyorsan semmisült meg, mint a hogy keletkezett; alkotásaiból semmi sem maradt fönn s ha véres diadalainak emlékeit, az összehordott emberfejeket is megőrölte az idő, azok helyét betakarta a fű, de kegyetlenségének emléke fönmaradt.

A kegyetlen hódító csapása alatt megrendült a török hatalom is; de ez hamvaiból új életre ébredt éppen akkor, mikor Timur birodalma szétbomlott. Bajazid négy fia Európában és Ázsiában szétszórva, távol egymástól éltek s a helyett, hogy egyesült erővel törekedtek volna visszaszerezni az Angoránál elvesztett hatalmat, egymás ellen fordultak. Európa keresztyén államai, ezek között első sorban Magyarország, összetett kezekkel nézte e testvérharczot; pedig ha ekkor beavatkoznak, mindörökre megsemmisíthették volna még azt is, mit Timur vallási szempontból meghagyott. Így történt az, hogy mikor a viszálykodó testvérek közől a legkiválóbb, I. Mohammed (1402–1421.) jutott uralomra, ezzel megmentette a bukásfélben lévő uralmat és méltóvá lett arra, hogy benne a mohammedán hatalom második alapítóját tiszteljék.

Altytmis indiai uralkodó síremléke Delhi romjai közt (1210–1236).

Mohammed a testvérháború befejezése után arra törekedett, hogy országa egységét megvalósítsa és a belső rendet helyreállítsa. Ha a nagy és nehéz munkában néha túlszigort tanusított is, de feledtette népével azt igazságszeretete és népe jóléte emelésére tett intézkedései által. E nagy munkában urát híven segítette Bajazid basa, az albániai származású, de török hitre tért férfiú, ki kitünő tehetsége és hadvezéri képessége által a szolgasorból a nagyvezérségig emelkedett, ki urát úgy a harcztéren, mint békeműveiben egyaránt segítette. A szultán gondoskodása folytán Drinápoly oly fényre emelkedett, hogy az ázsiai rész fővárosának, a hamvaiból kiemelkedett Brusszának méltó vetélytársa lett.

Mohammed az ujjáalkotás nagy munkája közepett első sorban arra törekedett, hogy Konstantinápoly barátságát megnyerje, mert attól tartott, hogy ellenkező esetben a keresztyének támadása innen indul ki. E czélja várakozáson felül sikerült. II. Manuel császár a békülékeny és szép szultánt annyira megszerette, hogy köztök a viszony oly bensővé lett, mint apa és fiu között, mit a szultán azzal hálált meg, hogy fiai gyámjává a császárt választotta.

Ily körülmények között mi sem akadályozta meg a török uralmat abban, hogy újra megerősödjék. Manuel császár e jó viszonyt Mohammed halála után is fentartani akarta, azért mikor II. Murádot (1421–1451.) a trónon üdvözölte, azon óhaját fejezte ki, hogy Murád ifjabb testvérét Konstantinápolyba küldje, Manuel gyámsága alá helyezze, miként azt Mohammed rendelte. Az a visszautasító válasz azonban, melyet a császár nyert, a legjobban föltüntette azt, mily téves politikát folytatott a császárság; később pedig még azt is tapasztalnia kellett, hogy ismét súlyossá lett a mohamedánok fegyvere.

Murád elutasító válasza teljesen megsemmisítette a korábbi jó viszonyt és a császárt arra birta, hogy a szultán megbuktatására törekedjék. E végből azon volt, hogy Murád két testvérét, Musztafa és Dsumeid herczegeket fogságukból kiszabadítsa, mi sikerült is, mire ezek fölkeltek bátyjuk ellen. A fölkelés rohamosan terjedt s már veszélyessé vált, mikor a szultánnak végre mégis sikerült azt elnyomni akkor, mikor Musztafa herczeget elfoghatta, a kit 1422-ben, hogy örökre ártalmatlanná tegye, ki is végeztetett. A mozgalom ezzel azonban nem szünt meg, csak pihent, mert annak lelke, Dsumeid megszabadúlt, Szmyrnába ment, a hol a lakosság örömmel fogadta, mire egy paraszt csapat élén leveri Aidin herczegét s mint győztes bevonul Ephesosba. Ekkor Murád fölszólította testvérét, hogy hűbéres urának elismerje, mit azonban Dsumeid megtagadott. A szultán sereget küldött ellene, mely őt leverte és megadásra kényszerítette, mire Murád őt is családjával együtt kivégeztette (1425).

Musztafa kivégeztetése első sorban Konstantinápolyt rémítette meg, mely hogy Murád haragját magától elhárítsa, hozzá békeköveteket küldött. E követeket azonban Murad elfogatta; de később visszaküldte azzal az izenettel, hogy a választ maga viszi meg. Valóban seregével meg is jelent Konstantinápoly előtt, ezt hevesen ostromolni kezdte, melynek folyama alatt Manuel császár betegágyán feküdt, a trónörökös pedig bátorságát vesztette. Az ostrom annyira előrehaladt, hogy 1422 aug. 24-én Murád szultán általános rohamot intézett, biztos lévén abban, hogy a város hatalmába kerül. A végveszély azonban Konstantinápoly lakosságát, úgy a vallásból, mint a fényes multból erőt merítve, korkülönbség nélkül a legnagyobb bátorságra lelkesíti, mire elszántan küzdenek a falakra törők ellen, ezeket visszaverik és egy szerencsésen intézett kirohanásban megsemmisítik még a szultán ostromműveit is. Ekkor ismét egy váratlan körülmény jött a város segítségére. A keresztyének e hős küzdelme után Murád újabb támadásra készült; de mielőtt ezt foganatosíthatta volna, Ázsiából veszélyes fölkelés híre érkezik hozzá, mely őt arra kényszeríti, hogy a császárral békére lépjen.

Ugyanis a kivégzett Musztafa hasonnevű fia az általános vérfürdőből megszabadulván, a tizenhárom éves gyermeket Murád ellenségei rá birták arra, hogy fölvegye a szultán czímet. Az ebből származott mozgalmat a császárság is támogatta. Murád mégis gyorsan elnyomta, az árulás folytán kezébe került gyermeket pedig kivégeztette. E sikertelenség Konstantinápolyt ismét megrémítette s már attól tartottak, hogy Murád újra ostrom alá veszi a fővárost. E félelem csak siettette a császár halálát, a ki után fia, VIII. János (1425–1448.) lépett a trónra, a ki II. Murádnak felajánlotta a Fekete-tenger és a Strymon körül fekvő városokat. Ez alapon a béke valóban létre is jött, a mely után a császárság már csakis a fővárosra és környékére terjedt ki.

Míg a szultán Kis-Ázsiában e harczokat vívta, az alatt fegyverét Európában sem szüneteltette, mi mindennél jobban föltünteti, mily nagy hatalomra emelkedett a félhold. Mindenekelőtt biztosította a dunai fejedelmek és Magyarország ellen országának északi határait és tengeri haderejét növelte. Ez utolsóra különösen azért volt szüksége, mert Velenczével viszonya annyira megromlott, hogy a háború már kikerülhetetlenné vált. Mikor pedig ez kitört, a harcz szinhelye kiterjedt az egész Aegei-tenger partvidékére, minek eredménye volt, hogy elpusztította a velenczeiek gyarmatait Moreában és az Aegei-tengeren (1423), két évvel később pedig elfoglalta Tesszalonikát, mire a velenczei köztársaság békét kért.

Ez idő után minden figyelmét északra fordította, a hol Zsigmond magyar király lépett a török-ellenes mozgalom élére. Zsigmond császár-király már nem nézhette tétlenül azt, hogy II. Murád elfoglalta Albániát, egész a Dunáig előnyomult és zsákmányoló csapatai már Erdélybe is be-becsaptak. E végből Zsigmond 1428-ban sereget vezetett a török ellen, Galambóczot vette ostrom alá; ámde a banderiális magyar hadsereg Muráddal szemben vereséget szenvedett. A vereség hirére Brankovics György Szerbia, Tvartkó Bosznia ura és Dán oláh fejedelem újból megküldték az adót a töröknek.

E sikertelenség meggyőzi Zsigmond királyt a hadsereg újjászervezésének szükségességéről, minek jó eredménye nem is marad el. Ez és Hunyadi János lángesze, mint alább bővebben leirjuk, oly sikerrel verték vissza a törökök támadását, mely reményt nyújtott arra, hogy az oszman hatalmat vissza lehet szorítani Ázsiába. E remény csak a várnai csatában hiusult meg, a mi egyszersmind bizonyította, hogy a török a Balkán félszigeten megszilárdult.

Magyarország harczai egész félszigeten a legjobban lelkesítették a szabadságszerető albán népet, mely nehezen türte a török jármot. Ugyanis Kastriota János fejedelem halála után Murád szultán elfoglalta Albániát, három fiát udvarába vitette, hol az iszlámban nevelték. Ezek közől György herczeg, vagy mint nevezték: Szkander bég, 19 éves korában szandsákságot kapott, és így évekig a török szolgálatában volt, noha testvéreit a törökök megmérgezték, fejedelemségét pedig elkobozták. De ez idő alatt folyton figyelemmel kisérte az eseményeket, várva a szabadulásra a kedvező időt. Ezt Hunyadi János első győzelmei hozták meg, a melyektől bátorítva megszökött a török szolgálatból, Albánia fővárosát, Króját hatalmába keríti, visszatér a keresztyén hitre és népét a keresztyén vallás és a szabadság védelmére fölhivta (1443). A nép örömmel csatlakozik hozzá, majd a főnökök a Drina folyó melletti Aleszióban összegyülnek, Kastriota Györgyöt vezérökké választják, ki most már mint Albánia fejedelme szövetségre lép Magyarországgal és ennek ünnepelt vezérével, Hunyadi Jánossal. A szövetség szerint 1444-ben valóban akart is csatlakozni a magyar királyhoz, de megakadályozta őt ebben Brankovics. Murad szultánt az eseményeknek e veszélyes fordulata erélyes föllépésre birta; míg ő maga a magyar király ellen ment, vezérét, Ali basát Albánia ellen küldte; de a fejedelem eléje ment Alinak és a Fekete-Drin által öntözött keskeny völgyben, Dibra mellett vele megütközött és fölötte fényes győzelmet aratott.

E győzelem biztosította Albánia függetlenségét, de a török újabb támadását is maga után vonta, különösen akkor, mikor Hunyadi János, ekkor Magyarország kormányzója is készült a fegyverén ejtett csorbát kiköszörülni. Nehogy a két félelmes szövetséges seregöket egyesítsék és így támadjanak a török ellen, ezért Murád szultán, a legnagyobb gyorsasággal Kastriota György ellen indult s őt fővárosában ostrom alá vette. Hunyadi közeledésének hirére azonban vele fegyverszünetet köt, és seregét Hunyadi ellen vezeti, a kivel Rigómezőn találkozott. Itt vivta, Murád utolsó, legfényesebb diadalát.

VIII. Paläolog János.
Rézérem, 102 mm. átmérőjü, Vittore Pisano (1380–1455) firenzei művésztől. Körirata: JÁNOS, A … KIRÁLYA ÉS CSÁSZÁRJA, A PALÄOLOG.

Az előbbi érem hátlapja.
A császár lóháton, sziklás háttér előtt, az úton álló kereszt előtt imádkozva. Mögötte egy lovas apród. Körirata: OPVS. PISANI. PICTORIS. Az érem 1439. készült, mikor a császár Firenzében volt.

Murád szultán harmincz éves uralma alatt megszilárdította a török uralmat kifelé úgy, mint befelé. Jóllehet majdnem egész uralkodását fegyverben töltötte, azért még sem törekedett hódításokra, hanem csak arra, hogy országának határait biztosítsa. E végből nem is kereste a harczot, a nyújtott békejobbot örömmel elfogadta; de ha harczra kényszerítették, megállta helyét; az oszman birodalom egyedül neki köszönheti azt, hogy a nagy Hunyadi fegyvere alatt el nem pusztult, a ki ellen ha túlnyomó erővel küzdött is, de kétszer is kivívta a győzelmet. Igazságos, szavatartó, őszinte ember volt, ki ragaszkodott vallásához, segítette a szegényeket, számos mecsetet, zárdát és kórházat építtetett és támogatta a papságot és tudósokat. És hogy 1451-ben elhalt, az utókor elmondhatja róla, hogy építkezései és jótéteményei nem kevésbé örökítették meg nevét, mint Hunyadi ellen vívott győzelmes csatái.

Követte őt az uralkodásban II. Mohammed fia (1451–1481) a ki, ha a háborus körülmények közbe nem jönnek, már korábban a hatalom és a trón birtokába jutott volna. Atyja halála előtt két évvel halt el VIII. János császár (1425–1448), a ki minden lehetőt elkövetett, még a nyugoti egyházzal való kibékülés elejtett fonalát is fölvette a firenzei zsinaton, csakhogy segítséget nyerjen a török növekedő hatalma ellen és ezzel a birodalom bukását megakadályozza, mi azonban nem sikerült. A birodalom csak őt élte túl. Halála után a császárság aggasztó helyzete sem akadályozta meg fiait a trónért való versengésben, mi alkalmat adott II. Murád szultánnak arra, hogy a birodalom e belső ügyébe beleszóljon, mire pártfogoltja XII. Konstantin nyerte el a császári trónt. Kétségtelen, hogy a herczegek között Konstantin volt a legkiválóbb vitéz és vállalkozó; de ő volt egyszersmind az is, ki fölismerte a helyzetet, s míg egy részről arra törekedett, hogy a császárságot romjaiból fölemelje, másrészt kerülni akart mindent, mi a török félelmes haragját fölkeltené.

Míg II. Murád élt, addig megvédelmezte a császárságot a szultán jóakarata; de mi lesz utódja alatt? II. Mohammed trónra léptekor Konstantin sietett a szultánt üdvözölni és barátságát országa számára biztosítani. Mohammed a baráti jobbot el is fogadta, mert első sorban a saját trónját kellett megszilárdítani s csak az után gondolhatott nagyra vágyó tervének megvalósítására. Erre intette őt ifjúkorának tapasztalata, az, hogy kétszer adta atyja a kormányt neki át, de mind a kétszer visszavette, nemcsak a háborus viszonyok miatt, hanem azért is, mert a janicsárok nem akartak neki engedelmeskedni, mert az udvar őt képtelennek mondta a kormányra. Mikor tehát a trónt végre mégis elfoglalta, sok ellenség, sok olyan vette körül, a kikben nem bizhatott, a kik képtelenségéről szóló híreket Európa szerte elterjesztették; tudta azt is, hogy éppen ennek következtében a pápa, császár és a franczia király újabb keresztes hadjáratot terveztek, abban a reményben, hogy a fiatal, képtelen uralkodó ellentállni tudni nem fog. Ennek következménye volt Karamania urának készülődése, hogy függetlenségét és egész Kis-Ázsia birtokát visszanyerje: de még Konstantinápolyban is volt ellenfele, az uralkodócsalád egy tagja, Urchan, a ki maga is fölléphetett, de mások is fölléptethették trónkövetelőnek.

A Sophia-templom látképe Trapezuntban.

Mindezen körülmények arra birták Mohammedet, hogy míg trónját meg nem szilárdította, mindaddig kerüljön minden összeütközést Európával. E végből arra törekedett, hogy Magyarország kormányzójával, Hunyadi Jánossal fegyverszünetet kössön. E tervét előmozdították a magyar viszonyok, melyek a kormányzó hatalmát megbénították és végre is arra birták Hunyadi Jánost, hogy V. László királyt III. Frigyes császár gyámsága alól kiszabadítsa s a kormányzói tisztségről lemondván, őt a trónra emelje. Mindez tehát elősegítette a szultán tervét, a ki midőn ily körülmények között Kis-Ázsiát hatalma elismerésére rászorította, a nélkül, hogy ebben valaki is megakadályozta volna, uralkodói képességének a legfényesebb tanujelét adta.

Érem II. Mohammed arczképével.
Bertoldo firenzei szobrász műve, a ki 1460 körül készítette. Eredeti nagyság. Körirata: MAVMET. ASIE. AC. TRAPEZVNZIS. MAGNEQVE. GRETIE. IMPERAT. Berlinben, a királyi éremgyűjteményben.

Azonban akkor, mikor Kis-Ázsiában uralmát helyreállította, meggyőződhetett arról is, hogy uralma megszilárdult s megteheti az első lépést azon az uton, a melyre kétségbe sem vonható tehetsége és nagyravágyása egyaránt ösztönözte. Ezt maga Konstantin császár segítette elő, a ki a helyzetet félreismerve, éppen a legrosszabbkor ama követeléssel fordult a szultánhoz, hogy Urchán évdíját fölemelje, ellenkező esetben szabadon bocsátja.

E fölhivásra Mohammed Kis-Ázsiából győzelmesen visszatérő seregét a Bosporushoz vezeti, a melynek partján erősséget emel, a melylyel Konstantinápolynak a Fekete-tengeren való kereskedelmét teljesen megakasztotta, egyben Európa és Ázsia közötti összeköttetést biztosította (1452). Konstantin császár ez ellen felszólalt, de ennek eredménye nem volt s mikor erről meggyőződött, mindent elkövetett, hogy a fővárost a szükséges élelmi czikkekkel ellássa. Az európai fejedelmeket is fölkereste követei által, a pápához is fordult, hogy az egyház egyesítését megvalósítsa, és ezzel is siettesse az egyház és ez által az európai fejedelmek segélyének megadását. Hiába várt, hiába sürgetett segélyt, csak a háromezerből álló genovai csapat sietett a császár segítségére; pedig ezenkivül a császár csak ötezer fegyveressel rendelkezett.

Ez alatt a szultán szárazon körülvette a fővárost; tengeri hajóit egyideig ugyan föltartóztatta a császár, de csakis egyideig, míg végre ezek is a város elé eveztek és ezzel a vár körülzárása teljessé lett és 1453. ápr. 6-án megkezdhette az ostromot.

A szultán hatalmas hadseregével szemben a császár hada gyönge volt; de úgy látszott, hogy a hiányt pótolni fogja a keresztények vallásos lelkesedése, Giustiniani János genovai parancsnok hadvezéri képessége és az erős falak. Mindez hiu remény volt. Mohammed a falakon rést töretett, Giustiniani megsebesült, Konstantin elesett, a császári város pedig 1453 május 29-én a szultán kezébe esett, a melyet katonái három napig raboltak. Elpusztult a város, lakói közől vagy hatvanezer elesett, ugyanennyi fogságba került. Ezzel megszünt keresztény város lenni, Szofia-temploma török mecsetté lett, még a város nevét is megváltoztatta a győző és Isztambul néven az oszmán világbirodalomnak lett fővárosává.

Jelenet Konstantinápoly bevételéből.
Miniature egy 1462-ből való brüsseli kéziratból, mely XI. Lajos franczia király megrendelésére készült. Párisban, a fegyvertár könyvtárában.

Még mielőtt a császári várost a szultán teljesen körülzárolta volna, mintha előre látták volna a jövőt, a tudósok, művészek legnagyobb része nyugatra menekült, hogy ha már elveszett a császárság, az emberiség számára megmentsék azt, a mi még az ő szemükben is becsesebb volt annál: a görög tudományt. Ezek legnagyobb része Olaszországot kereste föl, Firenzében, Rómában különösen, de másutt is szives fogadtatásra találtak, és az olasz városokban a később menekültekkel együtt tanították a görög nyelvet, az irodalmat és magyarázták a görög remekírók műveit. De végre a szultán is megelégelte a pusztítást, a romokat eltávolíttatta, az életben maradottak iránt kegyelmes volt és ezek életét nemcsak biztosította, hanem a gör. keleti vallásúaknak még azt is megengedte, hogy patriarchát válaszszanak. Ez azonban korántsem jelentett valami nagy szabadságot, mert a keresztyéneket tényleg kiszolgáltatta az uralkodó török népnek, mely továbbra is megmarad kizárólagos államfentartó fajnak.

Konstantinápoly birtoka a legnagyobb reményeket keltette a szultánban, kit ez idő óta Böjük (= nagy) melléknévvel tiszteltek meg. Arra törekedett, hogy Albániát, a görög félszigeten és a szigeteken alakult fejedelemségeket, Velencze és Genova gyarmatait, az utolsó görög, a trapezunti császárságot megdöntse, a magyar hatalomnak határt szabjon. Legelőször Velencze és Genova ellen támadt és sikerült is neki 1456-ban Peloponnesost birodalmához kapcsolni. Ezután Komnenos császár ellen indult s 1460-ban valóban el is foglalta a trapezunti császárságot. Nem küzdött azonban ily szerencsével Albánia ellen, hol Kastriota György hősiesen vissza verte minden támadását, végre is arra kényszerítette II. Mohammed szultán, hogy 1461-ben őt Albánia urának elismerje.

E harczok azonban sem méreteiben, sem eredményében meg sem közelítik azt a küzdelmet, a melyet Magyarország ellen folytatott; de a melyben Hunyadi Jánostól le is veretett. Mint már láttuk, a magyar nemzetet elhagyta királya, a keresztyén fejedelmek sem segítették, ennek ellenére Hunyadi János lángesze és Capistrán János lángszónoklatától lelkesített keresztes had Nándorfehérvár előtt megsemmisíti Mohammed félelmes hadseregét (1456. jul. 21).

Bár a győzelem 20-ik napján Hunyadi János a táborban kiütött ragály áldozatául esett, azért II. Mohammed hosszú ideig nem merte Magyarországot megtámadni, visszatartotta őt ettől a nándorfehérvári veszteség; e helyett a félsziget déli részére vetette figyelmét és elfoglalta Athent; 1470-ben pedig Negroponte és Lemnoszról elűzte Velenczét; 1473-ban a krimi tatárok khánját kényszerítette hódolásra, Genovától 1475-ben elfoglalta Kaffát. E győzelmek azonban korán sem tudták pótolni ama veszteségeket, melyeket Hunyadi Mátyás király fegyvere okozott neki, a ki uralkodása kezdetén előbb Oláhországot vetette a magyar Korona fönhatósága alá, majd Boszniába tört és Jaicza alól elűzte a törököt (1463–1464). A magyar fegyverek győzelme Szkander béget is újabb harczra bírja és 1464-től haláláig (1468) győzelmesen harczolt Mohammed hada ellen. Majd meg ismét Hunyadi Mátyás visel hadat ellene, hogy a görög hódításért bosszút vegyen s 1475–76-iki télen Szabácz, 1479-ben Verbász várát vette meg, míg vezérei, Kinizsi Pál és Báthory István ugyanezen évben a Kenyérmezőn verték le a török sereget.

II. Mohammed szerencséjére azonban Hunyadi Mátyás királyt a nyugot-európai viszonyok elvonták a török harcztérről, mi a szultánt arra bátorította, hogy egyszerre Rodosz és Albánia ellen intézzen támadást (1480). Rodosz előtt ugyan legyőzték őt a johannita lovagok; de Albániát birtokába vette és innen, valamint Zante és Kefaloniából, mint új hadműveleti alapból Olaszország ellen tervezett hadat. 1481-ben el is foglalta már Otrantó fellegvárát, a mikor a pápa és a nápolyi király Hunyadi Mátyás királyhoz fordultak segélyért, a kinek hadai Otrantóból a törököt ki is verték (1481). Ez sem tartja azonban vissza az agg szultánt újabb harcztól, hanem még ez évben sikertelen támadást intéz Rodosz ellen, majd Perzsia ellen vezet hadat, de már a hadjárat kezdetén elhalt (1481). II. Mohammed 30 éves uralkodása alatt meg is szilárdította, ki is terjesztette az oszman uralmat. Nemcsak új megalapítója, terjesztője volt birodalmának, hanem rendezője, törvényhozója is. A görög közigazgatást és a görög műveltség némely elemét ő ültette át a török állam életébe.