Fra Mauro földképe 1459-ből.
Eredetije Velenczében. Az eredetinek 1/10 nagyságban. Az eredetin észak alant van, a városok jelzése helyett azok távlati képe szerepel. E változásokat Kiepert eszközölte.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XXV. FEJEZET.
A nagy fölfedezések kezdete. Columbus.
A XV. százada nagy fölfedezésekkel záródik be. Ugyanis az a körülmény, hogy a török hatalom a keresztyének elől az Indiába vezető útat majdnem egészen elzárta és ezzel megnehezítette a fűszerek, gyarmatáruk behozatalát, a melyet Európa népei már sokkal jobban megszoktak, semhogy erről lemondani tudtak vagy akartak volna, ezeket arra kényszerítette, hogy más tengeri útat keressenek, a mely Indiába vezet.6 Ennek keresését lehetővé tette a XIII. század végén élt Gioia Flavio olasz hajósnak tulajdonított, tulajdonképen azonban a khinaiaktól ismert és használt és ezektől bizonyosan az arabok révén az európai hajósnéphez eljutott iránytű; a siker reményét pedig táplálta az emberekben a föld alakjáról szóló tan.
Hogy már a középkorban is voltak, bár kevesen, kik vallották és tanították is azt, hogy a föld gömbölyű, ezt bizonyítják Albertus Magnus és Bacon Roger művei; az érdeklődést azonban még inkább növelte a középkor legnagyobb utazójának, Marco Polonak (1254–1323) csodás útleírása. Marco Polo olasz származásu (született Velenczében) férfi, ki az ismeretlen Keletnek csak sejtett csodás világa által vezetve megindult s így ő volt az első az európaiak között, a ki Ázsia belsejét és ennek keleti részét is átkutatta. Atyja Nicolo Polo és nagybátyja Maffio, kik velenczei kereskedők voltak, Kublai, a mongolok nagy-khánjához utaztak, a ki őket szivesen fogadván, a mongolok között éveket töltöttek. Végre 1269-ben visszatértek Olaszországba, a mint a khán kivánta, hogy nevében kérjék meg a pápát, küldene hozzá néhány hittérítőt. 1271-ben ezek meg is érkeztek a fiatal Marco Polo kiséretében, a kit a nagykhán annyira megszeretett, hogy követként őt küldötte Khina különböző részeibe és más távoli tartományokba, végre Kiang-Nan tartomány kormányzójává nevezte ki.
Fra Mauro földképe 1459-ből.
Eredetije Velenczében. Az eredetinek 1/10 nagyságban. Az eredetin észak alant van, a városok jelzése helyett azok távlati képe szerepel. E változásokat Kiepert eszközölte.
De Polón erőt vett a honvágy és a khán engedelmével, 24 évi távollét után, kincsekkel megrakva, Sumatra, Ceylon, Ormus, Täbris, Trapezunton keresztül 1295-ben szerencsésen visszaérkezett Olaszországba. Ekkor hazája szolgálatába lépett, azonban 1298-ban a Curzola mellett vívott tengeri ütközetben a genovaiak fogságába került, a hol a legelőzékenyebb bánásmódban részesült. Itt fogságában mondta a tudós pisai Rusciano tollába az ő utazását, 1302-ben visszanyerte szabadságát, mire szülővárosa, Velencze, őt a nagy tanács tagjává választotta és mint ilyen halt meg 1323-ban. Útleírása, melyet ő maga 1307-ben adott ki, nemcsak azért nevezetes, mert feltárja előttünk Ázsia belsejét, hegy- és vízrajzát leírja, megismertet bennünket ama néprajzi és politikai viszonyokkal, a melyek a mongol birodalom virágzása korában ott uralkodtak; hanem különösen azért, mert ő említi először Japánt (Zipangu), a legtávolabbi, mesébe illő és aranyban bővelkedő csodaországot, a mely ha egy lánczszemét képezi is az egész világ földrajza terén tett kutatásoknak, megfigyeléseknek és föltevéseknek, de a nagy földrajzi fölfedezéseket nagyban elősegítette. Ha sokan kétségbe vonták is annak igazságát, mit a későbbi események igazoltak, azonban az, mit az aranyról mondott, leginkább ösztönözte a merész hajósokat, hogy az aranyban bővelkedő csodaországba vezető tengeri útat fölfedezzék.
Polo útleírásának következménye nem is maradt el s elsők voltak a portugalok, a kik a fölfödözés terén eredményt vívtak ki. Szelleme a mozgalomnak a genovai származású nagy tengerész, Nicolo di Recco volt, a ki által indított mozgalom végre arra birta IV. Alfonz királyt (1325–1357), hogy Lissabonból a firenzei Angiolino del Tagghio parancsnoksága alatt három hajót küldjön ki a fölfödöző útra, a mely hihetőleg a Palma, Canari és Teneriffa, szigeteket fedezte föl. E siker magával ragadja Aragoniát, melyek királya, IV. Péter 1342-ben Clermont grófjának ad engedélyt a fölfödözésre és hódításra, a ki azonban az általa fölfödözött Gomerát nem tudta hatalmába keríteni. 1393-ban egy andalusiak és baskokból álló társaság III. Henrik (1393–1406) Castilia királyának engedelmével öt hajót küldött Afrika nyugati partjainak kikutatására, a mely a part mentén a 29-ik szélességi fokig (a Canari-szigetekkel szemben) jutott el, hol a Teneriffa vulkánjának tüzétől annyira megrémültek, hogy a szigeten, melyet Ördög szigetének neveztek el, kikötni sem mertek. S miután Lancerotát kirabolták, visszatértek és engedélyt kértek Henrik királytól a Canari szigetek elfoglalására, a ki ezt nem tiltotta ugyan meg, de meg sem engedte.
Mindez azonban csak a kezdet nehézségét bizonyította, a jövőre nézve sem alapot nem nyújtott, sem biztosítékot. Maga a zsákmány és birvágy nem is volt elég erős arra, hogy a fölfedezés útjának alapjait lerakják, mindaddig, míg egy más, nemzedékeken uralkodó érzelem segítségével el nem jutottak odáig, a hol már biztosabb hirek, nagyobb kilátások általános hatást voltak képesek gyakorolni.
Ezt nyújtotta I. János portugál király legifjabb fia, Tengerész Henrik, a ki 1394 márcz. 4-én Oportóban született, a ki kora ifjúságától fogva erő, vitézség és a tudomány szeretete által tünt ki, a kihez nagy reményeket füztek s hogy ez teljesedni fog, erre nézve az első biztosítékot 1415-ben Ceuta elfoglalásával nyújtotta. E győzelme jutalmául a Krisztus-rend nagymesterévé választották s ez időtől fogva a rend gazdagságát a tengerészetre, felfedező utazásokra és ezek révén a keresztyén vallás terjesztésére fordította.
Ceuta birtokában Portugalia erős állást foglalt el Afrikában; de Marokkó belsejébe behatolni nem voltak képesek, a melyet hősiesen védelmeztek az arabok, különösen segítve az Atlasz hegység természeti viszonyai által, a melynek fönsikja, mint egy hatalmas erősség, minden oldalról mint egy megközelíthetlen vár tekintett le reájok. De birták a partot s itt vettek hirt az Atlasz hegységen túl fekvő tartományokról, népekről, a melyeket részint a fogoly arabok, részint az arab vagy zsidó kereskedők hoztak hozzájuk, a mit nagyított a képzelet, a mely fölujította a déli tenger Boldog szigeteiről szóló régi mondát is. Hallották, hogy az Atlasz hegység az északi szélesség 26-ik foka alatt egy fekete előhegyben végződik, melyhez délen egy fehér homoksivatag csatlakozik, a Sahara, a melynek megközelítése a legnagyobb veszélylyel jár. Az előhegyet Non hegyfoknak (non plus ultra) nevezték el, a melyről azt mondták, hogy: a ki a Cabo de Nonon túlmegy, az nem tudja, visszajön-e? De hirt vettek arról is, hogy azontúl Marokkónál még nagyobb tartományok terülnek el, a melyeket négerek laknak, a honnan az aranyat és elefántcsontot hozzák. Ama tartományokat európai ember még nem látogatta meg; de a hir, a mely hozzájok jutott, elég csábitó volt arra, hogy azokat fölkeressék. Látjuk tehát, hogy a vallásos lelkesedés vezette a portugalokat oda, a hol ismét oly hireket vettek, a melyek már különösen azokra hatottak, a kikben a világias czél már előbb is sokkal erősebb volt.
Tengerész Henrik elé az Atlasz ha legyőzhetlen akadályt gördített is; de Ceuta birtoka szabaddá tette előtte a tengert, a melyre egymás után küldte ki hajósait, a kik 1418-ban Porto-Santót, 1419-ben Madeirát fedezték fel, és ezzel Tengerész Henrik magát arra érdemesítette, hogy a király az afrikai ügyek vezetését egészen reá bizza. Hogy e nagy feladatnak megfelelhessen, Portugalia legdélibb részén, a Vincent fokán lévő Sagresben telepedett meg, a hol csillagvizsgáló tornyot, fegyvergyárt építtetett és egy oly intézetet állított föl, a melyben tengerészei a szükséges mennyiségtani, földrajzi és csillagászati ismereteket elsajátítván, mint hivatásos tengerészek foghassanak feladatuk megoldásához.
Mindez kétségtelen bizonyítékát nyújtja annak, hogy Henrik herczeg nemcsak maga a legkomolyabban készült a fölfedezésekre, de erre elő akart készíteni egy egész nemzedéket is, a mely a megkezdett művet, ha a sors úgy hozza magával, folytassa és befejezze.
Porto Santóban azonnal portugal gyarmatosokat telepített meg; az ennél sokkal nagyobb Madeira szigete azonban néptelen volt; óriási erdőségeit tehát fölgyújtatta, a mely – mint mondják, – hét évig égett és a hamutól rendkívül termékennyé vált föld műveléséhéz csak ezután fogott hozzá. Henrik a nagyszámú gyarmatosokkal háziállatokat is küldött a szigetre, Sziciliából czukornádat és Cyprusból szőlővesszőt. Gazdag termés jutalmazta a vállalkozást, a mi nagyban hozzá járult a további sikerhez és lassan az előitéleteket is eloszlatta.
1422-ben vagy a következő évben a délre fekvő Salvagos szigetcsoportot, 1432-ben a már régebben is ismert Azori szigetcsoportot fedezték föl, a melynek első szigetét S. Mariának nevezték el. A kilencz szigetet tizenhat portugal hajó azonnal gyarmatosította. Végre 1433-ban Henriktől kiküldött Gilianer tengerész több sikertelen kisérlet után eljutott Non hegyfokhoz, sőt még azon túl menve ama hegyfokig, a melyet Cap Bojador (körülhajózottnak) nevezett el.
I. János király halála után legidősb fia I. Eduard foglalta el a trónt (1437–1438), a ki méltányolván testvérének érdemeit, az általa fölfödözött szigeteket jövedelmeivel együtt neki ajándékozta. Erre Henrik egy nagy hajót szerelt föl, a mely Cap Bojadortól 30 mérföldnyire délre elhajózott; de Tanger ellen indított vállalata kudarczot vallott.
Eduard király halála után a kiskorú V. Alfonz nevében az elhaltnak testvére, Pedro vezette a kormányt, a ki Henrik herczeget megerősítette a szigetek birtokában s ugyanekkor V. Márton pápa Portugalia tulajdonjogát kiterjesztette mindama tartományokra, melyeket Afrika partjain és ennek mentében fölfödözni fognak. Ez megkétszerezte a portugalok buzgalmát, a kik 1440-ben Antonio Gonzalez és Nunno Tristan tengerészek vezetése alatt eljutottak a Fehér fokig (Cap Blanco); 1446-ban pedig a Zöld fokig (Cap Verde). Ez után már Henrik herczeg könnyen födözhette a fölfedezés költségeit, mert hogy 1142-ben az első négert Lissabonba hozták, a ki általános csodálatnak vált tárgyává, a hozott arany és elefántcsont további fölfödözésre sarkalta az embereket, a kik társaságokat alakítottak, a melyek Henrik herczeg vezetése alatt egész rajokat bocsátottak ki a fölfödözés útjára. Azok között, kik e téren érdemeket szereztek, első sorban kell említenünk Luigi de Cadamostot, a ki 1455-ben a Verde-foki szigeteket és a Verde-fokot körülhajózván, a Senegalt és Cambia folyókat födözte fel, a honnan 1456-ban tért vissza. Még ez évben ismét útra kelt és ekkor eljutott a Rio Grande folyóig, fölfödözte a Bissagos szigeteket és ezzel fölfödözték mindama partokat, a melyek Felső-Guineáig terjednek. Cadamost ez útjából visszatérvén, Henrik herczeg haláláig ennek oldala mellett maradt; ez után pedig visszatért szülővárosába, Velenczébe. Ő volt az első hajós, a ki utazásait megírta és közzétette és a korábbi utazások hiteles történetét is kiadta.
Tengerész Henrik.
A Chronica do descobrimento e conquista de Guiné etc. 1448–1453-ból való kéziratában. A párisi nemzeti könyvtárban.
Tengerész Henrik halála után (1460) a fölfödözés kedve megcsappant; de hogy 1471-ben Tangert elfoglalták, ismét új erőre emelkedett és már 1472-ben egymás után fedezték föl Fernando-Poó, S. Thomé és Annabón szigeteket és ezzel már túlmentek az Egyenlítőn is és megdöntötték az előitélet sugallta ama nézetet, hogy az ott uralkodó forróság miatt hajózni nem lehet, mert a tenger ott forr, a földet pedig a nagy hőség megégette. Még nagyobb sikereket ért el V. Alfonz fia V. János (1481–1495), a ki míg egyrészről országában a hatalmassá lett főurakat megalázta, ezek ellenében a polgárságot és a földnépét megvédelmezte és Spanyolországból kiüzött több mint 80 ezer zsidót védpénz föltétele mellett országába befogadott és ezzel országának szorgalmas iparosokat és kereskedőket szerzett, a fölfödözés ügyét is fölkarolta, mihez a Guineával folytatott kereskedelem bőven megszerezte a szükséges költséget. 1486-ban Diaz Bertalan portugal nemest két hajóval küldte a fölfödözés útjára. Viharok és a tengeráram veszélye között hajózott Diaz délfelé, a mikor egy három napos vihar oly messze hajtotta hajóját a partoktól, hogy ezt egészen elvesztette szeme elől. Ennek daczára délfelé haladt s már a déli szélesség 35-ik fokán is túlment, és így a nélkül, hogy csak sejtették is volna, tovább mentek mint a meddig Afrika délnek terjed. Erre visszafordultak és 13 napig hajóztak északnak, míg végre elérték Afrika déli csúcsát, a melyet a tengeri viharok miatt Cabo tormentosonak (Viharos fok) nevezett el. Ez eredménynyel megelégedvén, visszatért és 1487 deczemberben ért Lisszabonba, a hol nagy tisztelettel fogadták. A király midőn az eredményt hallotta, Afrika déli fokának nevét Cabo de buena esperanza (Jóremény foka) névre változtatta, mert remélte, hogy ennek fölfödözése a keresett útat Indiába megnyitotta.
E remény megvalósulását ugyan János király nem érte meg, ez utódjának, Nagy Emánuelnek (1495–1521) tartatott fönn, a ki 1497-ben Vasco de Gama, egy jártas és vállalkozó tengerész parancsnoksága alatt négy hajót küldött a kelet-indiai út fölfödözésére, a ki 1498 május 19-én szerencsésen el is jutott a Malabar partokhoz és Calicut öblében vetett horgonyt. Calicut királyával azonnal kereskedelmi szerződést akart kötni, miben azonban megakadályozták őt a mohammedánok, a kik a kereskedelemnek kizárólagos birtokosai voltak. Ezek ellenséges föllépése visszatérésre birta Vasco de Gamat, a ki 1499 szeptember havában szerencsésen meg is érkezett Lissabonba.
A hozott tudósítás arra birta a királyt, hogy Pedro Alvarez Cabral vezérlete alatt 13 hadihajóból álló hajóhadat küldjön Kelet-Indiába, a mely, ha kell, képes leend fegyverrel is biztosítani Portugalia számára a szükséges földrészt. A hajóhad azonban messze nyugotra kitért s a nélkül, hogy tudta vagy akarta volna, Dél-Amerika partjaihoz vitetett, a melyet Cabral szigetnek tartott és vörös fenyőfái után Braziliának nevezett el (1500), a király nevében birtokába vette, és e hirrel egy hajót visszaküldött Lissabonba. Ő maga a többi hajóval egyenesen keletnek vitorlázott, de mikor a Jóremény foka alatt elhaladt, iszonyú vihar támadt, mely négy hajóját és ezekkel Diaz Bertalant vesztette el. Még ez után is érte veszteség, úgy hogy csak hat hajóval vitorlázott be a Calicut öbölbe. A királylyal ő is megkezdte az alkudozást, de eredmény nélkül: mikor pedig a király 40 portugal katonát álnokul lemészároltatott, Cabral is fegyverhez nyult, boszút is állott a gyilkosságért, még is kénytelen volt minden eredmény nélkül visszatérni és 1501 jul. 23-án szerencsésen meg is érkezett Lissabonba.
Mindez nem riasztá vissza a királyt, hanem a következő évben Vasco de Gamat husz hajóval küldte Indiába, a ki megérkezvén, az indiai királynak hajóit részint megsemmisítette, részint elfogta, Calicutot pedig bombáztatta. Ezzel ugyan békére kényszerítette a királyt és ama szerződés elfogadására, melyet elé terjesztett; minthogy azonban hadereje sokkal csekélyebb volt, semhogy ezzel a csodaország rendszeres hódítását csak megkezdhette volna, ezért megelégedett azzal, hogy a partvidék legfontosabb helyeit megszállja. Ez is elég volt arra, hogy a fontos indiai füszerkereskedést régi útjából új irányba terelje, mert az arabok, kik Velencze és India között a kereskedést közvetítették, szintén csak a partokon tartózkodtak. Ez után Vasco de Gama arany, gyöngy és drágakőből álló nagy kincscsel és teljes fűszerrakománynyal visszatért Európába, hova 1503-ik év végén ért és úgy a király, mint Lissabon népe a legnagyobb tiszteletben részesítette.
Ezzel áttérhetünk a fölfödözés másik irányára, mely végeredményében hasonlíthatlanul nagyobb a keletindiai út fölfödözésénél. Ugyanis a spanyolok már a XIV. században, még mielőtt a portugalok Porto-Santót fölfödözték volna, eljutottak a Canari szigetekre; de e fölfödözésnek mi jelentőséget sem tulajdonítottak és így történt az, hogy Tengerész Henrik 1456-ban minden ellentmondás nélkül birtokába vehette a szigeteket. Portugalia sikereitől bátorítva azonban, 1478-ban fölvették a fölfödözésnek elejtett fonalát és e téren oly rohamosan haladtak előre, hogy 1502-ben ezt már befejezettnek is tekinthették.
Spanyol tudósítás szerint a szigetek közül Canaria, Palma és Teneriffa népesek voltak, a guanchos erőteljes, izmos hegyi népe lakta, melynek bőrszine sárgás-fekete volt, tiszta életű és már eljutott a műveltség bizonyos fokára. A nép nemességre és polgárságra oszlott, melynek élén a király állott, a ki a tiszta életet védelmező törvényeknek volt őre. A tüzet nem ismerték, irtóztak a vérontástól, az állatokat spanyol vagy más rabszolgák által ölették le, melyeknek húsát élelemre, bőrét ruházatra használták föl. E leirás arra a föltevésre vezet bennünket, hogy a szigetekben már a görögök által említett Boldog szigeteket ismerjük föl, a melyről Jubának, Mauretania királyának is volt tudomása. Ez a szerencsétlen nép a spanyolok zsarnoksága alatt teljesen kiveszett és benne egy ősrégi nép halt ki nyelvével, történelmével együtt, a mely talán világot vetett volna a legrégibb phoenicziai és karthágói gyarmatosításra.
A régi világ azonban távolabbi országokról, magáról Amerikáról is birt tudomással. Diodoros említi, hogy a karthágóiak a Hercules-oszlopokon túl födöztek föl egy nagy, erdőben és vizekben gazdag földet. De Guignes pedig 1761-ben kimutatta, hogy a khinaiak már az V. században K. u. érintkezésbe léptek Amerikával, a melyet Fuszangnak neveztek. De ha mindezt kétségbe vonjuk is, az már bizonyos, hogy a merész normann hajósok már 863-ban fölfödözték Islandot; Erik 982-ben Grönlandban gyarmatot alapított, hol később két város és száz tanya volt és egy püspökség alatt 16 templom és hét kolostor; Erik fia, Leif, néhány évvel később fölfödözte Hellulandot (Sziklaország), Marklandot (Erdőország) és Winlandot (Szőlőország), a mely elnevezés alatt a Szt. Lőrincz folyó torkolatától egész Bostonig terjedő partvidéket értették. E gyarmatok azonban a normannok viszálykodása folytán megszüntek s később csak elvétve keresték föl e helyeket, végre 1347 után egészen megfeledkeztek azokról.
Ezt az elfeledett világrészt födözte fel Columbus Kristóf, tulajdonkép Cristoforo Colombo, kit Spanyolországban Cristoval Colonnak neveztek. Végrendeletében Genovát mondja szülővárosának, születésének legvalószínübb éve 1436; atyja posztószövő volt. Már fiatal korában ellenállhatlan vágy vonzotta őt a tengerre és ennek megfelelően 14 éves korában hajóra lépett és rokonának, Domenico Colombo genovai tengernagynak parancsnoksága alatt bejárta a Földközi-tengert. Ezután 1470-ig hosszabb ideig Paviában tartózkodott, hogy hiányos ismereteit a földrajz, mértan és csillagászatban pótolja és megszerezze magának azt, mit a tengerésznek tudni kell. Ezután több tengeri utat tett Levante, Irland és Guineába, majd 1482-ben Lissabonban telepedett meg, hol feleségül vette Donna Felipa Muñiz-Peresterellát, a híres hajós, Bartolomeo Muñiz leányát, a ki Madeirának volt kormányzója. Apósa Tengerész Henrikkel is tett egy fölfödöző tengeri utat s ennek halála után Columbusra szállottak annak naplói és térképei. Ezek birtokában szorgalmasan tanulmányozta az iratokat, a melyek még inkább megerősítették azon elhatározásában, hogy fölfödöző útra fog indulni. Ismerte a régieknek a föld alakjáról szóló tanítását és így arról győződött meg, hogy egyenesen nyugatnak hajózva is megtalálja a Kelet Indiába vezető utat, a melyet a portugalok Afrika körül kerestek. Apósa irataiból megtanulta pedig azt, hogy nyugaton az oczeánban szárazföldet sejtenek, a már Plutarchnál előforduló Antiglia szigetet, a mely pihenő helyül szolgálhat. De egyet-mást hallott is azoktól a hajósoktól, a kik az Azori-szigeteken túl is hajóztak, hogy a tengeráram faragott fadarabokat, ismeretlen fenyőfák törzseit, ismeretlen emberfajhoz tartozó hullákat hozott oda. Mindez őt megerősítette eme véleményében, hogy Cadixból néhány nap alatt Indiába lehet utazni, annál is inkább, mert Marco Polo tudósításai is igen valószínűvé tették azt, hogy Ázsiának keleti része nagyon közel van Európához. Mindez arról győzték meg őt, hogy Afrika körülhajózása nélkül is el lehet jutni a meseszerű Zipanguba (Japán) és Khinába. Erre különben mások is gondoltak, kivált Toscanelli.
1483-ban II. János portugál királynak ajánlotta föl szolgálatát és tőle a Kelet-Indiába vezetendő út felfedezésére segélyt kért. E lépése azonban sikertelen maradt, mert a portugal udvar megütközött azon, hogy Diaz Bertalan és Vasco de Gamatól eltérőleg nem akar megelégedni a dicsőséggel, hanem még jutalmat is kér; de elutasították azért is, mert a tudósok tervét megvalósíthatlan ábrándnak nyilvánították. E vélemény bántotta Columbust és elhagyta az országot, a melyhez felesége halála után már semmi sem fűzte. 1485-ben tehát Spanyolországba ment, Palos kikötőben lépett Diego fiával együtt a partra és fölkereste a közeli Rabida kolostort, melynek perjele, Juan Perez de Marchena őt szivesen fogadta, tervét méltányolta. Perez ajánlatával Cordovában fölkeresi Izabella királynő gyóntatóját, a ki megszerzi neki Mandoza érsek pártfogását. Ezek útján jutott terve Kath. Ferdinánd és Izabella elé. Columbus tervét akkor a salamancai egyetem tudós tanárai elé terjesztették véleményadás végett: de ezek között is csak egy akadt, a ki a tervet megvalósíthatónak mondta. De megnehezítette ezt az arabok ellen folytatott harcz is és e kettő hatása alatt az udvar a döntést a háború utánra halasztotta.
Columbus Kristóf állítólagos arczképe.
Madridban, a tengerészeti miniszteriumban.
Ez elkeseríti Columbust s elhatározza, hogy Angolországhoz fordul, a hova ajánlatával Bartolomeo testvérét el is küldte. Ez azonban tengeri rablók kezébe esett, a kik mindenéből kifosztották s mikor végre megszabadult, oly szegényen lépett az angol földre, hogy előbb dolgoznia kellett, hogy a király előtt való megjelenéshez szükséges ruhát megszerezze. Columbus pedig, mivel öcscsétől tudósítást nem kapott, arra határozta magát, hogy utána megy. Visszatért tehát a Rabida kolostorba, hogy Diego fiát magához vegye, kit ez időre Perez gondozott. Midőn a perjel a történtekről értesült, mindent elkövetett, hogy Columbus legalább addig függeszsze fel elutazását, míg ő a királynőtől visszatér. Columbus engedett, mire Perez a Granada előtti táborban fölkeresi a királyi párt. A legjobbkor érkezett. Az utolsó mór király elmenekült, Granada a spanyolok kezébe esett s az efölötti örömben a királyi pár megigéri a perjelnek, hogy Columbus tervéhez a szükséges eszközöket megadják.
És valóban Columbus Kristóf, mint a fölfedezendő országok alkirálya, 1492. augusztus 3-án a palosi kikötőből három hajóval és 90 emberrel útnak indult és 70 napi hajózás után, 1492. október 12-én föl is fedezte a Guanahani szigetet, melyet háladatosságból San Salvadornak nevezett el. Miután még Cuba és Haiti szigeteket is fölfödözte, visszatért Spanyolországba, azzal a tudattal, hogy Indiának előtartományait födözte föl. Arra, hogy az általa fölfödözött földség egy önálló világrész legyen, természetesen nem is gondolhatott.
1493. január 4-én indult vissza Európába s márczius 15-én kötött ki Palosban, a honnan egész Barcelonáig, a királyi udvarig valóságos diadalmenet volt az útja. Felfödözése az egész művelt világot bámulatba ejtette, a spanyol udvar pedig őt a legnagyobb kitüntetésben részesítette: ülve beszélhette el a királyi párnak csodás utazását. Spanyolország sietett új szerzeményének biztosítására a pápa megerősítését kieszközölni. Majd újabban 17 hajót szerelt fel s ezeken 1200 fegyveressel indult 1493. szeptember 25-én második útjára (1496), a mely alkalommal Jamaikát és a Kis-Antillákat, harmadszor (1408–1500.) Orinoko kietlen torkolatát, negyedszer (1502–1504.) a panamai földszorost födözte föl. A nagyszellemű, rettenthetlen és nemes gondolkozású Columbus azonban nem élvezhette világraszóló fölfedezésének méltó jutalmát. A spanyolok irigysége, az uralkodó hálátlansága megtörték nagy lelkét. Mikor negyedik útjából visszatérve, november elején Cadixban partra szállt, senki sem üdvözölte a nagy embert, a ki Izabella királynőben utolsó pártfogóját is elvesztette (nov. 26). Ezután arra akarták rábirni, hogy az alkirályi czímről mondjon le; de bármit ajánlottak is ezért neki, ezt visszautasította. Testben, lélekben megtörve 1506. május 21-én meghalt Valladolidban, a honnan holttestét később Havannába vitték. Meghalt, mielőtt megtudhatta volna, hogy egy világrészt fedezett föl. És még azt sem nevezték el az ő, hanem Amerigo Vespucci nevéről, a ki négyszer utazott az új világba és ezt Quattour navigationes czím alatt meg is irta. – E művet Waldseemüller lotharingiai nyomdász adta ki, a ki először használta az Amerika elnevezést, mely később általánossá vált s csupán csak a spanyolok nevezték a XIX. század elejéig az új világrészt Nyugot-Indiának. Maga Columbus megirta első utazását és e naplóját 1825-ben Navarette tette közzé Viajes de los Espanoles czímű művében.