Xavéri szent Ferencz.
Horatius Tursellinus «De vita B. Francisci Xaverii libri sex» czimű könyvéből 1621.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XIII. FEJEZET.
A térítés Kelet-Ázsiában.337
A fölfedezések kora örökre fényes emléke marad a román nemzeteknek, annak a kalandos, lovagias, semmi veszélytől és fáradtságtól vissza nem riadó szellemnek, mely akkor különösen a spanyol és portugall népet eltöltötte. Az eszmét, a tudományt az olasz adta: a végrehajtó kart ezek a mórok visszaverése után újjá éledő birodalmak. És a mint a conquistadorok sok vonása megegyezik a keresztes lovagok féktelenségével és halálmegvetésével, úgy az összes vállalatok bizonyos szempontból az arabok ellen annyi századon át folyó vallásos harcznak sokkal nagyobb színtéren való folytatásai.
Bár így a két pyrenéei ország gyarmati politikája közös eszméből fakadt és közös czélra tört, az a nagy eltérés, melyet az ujonnan fölfedezett országok és népességeik mutattak, külön-külön irányba terelte mindegyiket. A spanyol aránylag gyöngébb és müveletlenebb nemzetekre találván, azokat politikailag meghódította, culturai tekintetben pedig egészen magába olvasztotta. Mint Mexikónak véráldozattól megfertőzött templomaiból, úgy az egész állami és egyházi berendezésből ott kő nem maradt kövön. A különben is kisebb portugall nemzet ellenben a föld legrégibb culturnemzeteire akad, melyek más irányban fejlődve bár mint az európaiak, mégis úgy a szellemi és anyagi műveltség terén, mint az állami életben nagyot és maradandót birtak alkotni, olyat, mely nemcsak kiállotta az összehasonlítást az akkori európai állapotokkal, hanem sok tekintetben felül is múlta azokat. Indusokat, khinaiakat, japánokat meg lehetett volna hódítani valamely elsőrangú európai nemzetnek akkor is. Hiszen Hindusztánt és Khinát annyiszor meghódították a tatárok, Japán pedig e korban még bizonyos tekintetben függő volt Khinától. Sokkal bajosabb volt azonban elképzelni, hogy akár a hindu kasztarendszert és a Brahma vallását, akár a khinai és japáni állami és egyházi berendezéseket halomra döntse az európai társadalmi rendszernek és a keresztyén vallásnak diadala. Annyira mélyen gyökereztek azok a népek tudatában, annyi erőt merítettek még az idegen, Letóduló népek csatlakozásából is, hogy ennek még kisérlete is szinte határos a lehetetlenséggel, a minthogy a mai napig még a britt uralom alatt álló India is e szempontokból nagyjában megmaradt olyannak, minő a nagy mogulok idejében volt. A sajátságos európai civilisatio itt oly ellenállásra talált a százmilliókat számláló tömegekben, melyet a leghatalmasabb, legműveltebb, legszaporább nemzet sem volt képes legyőzni. Hogy lehetett volna erre gondolni Európa egyik legkisebb nemzetének akkor, midőn a középkorból csak kibontakozni kezdő Európa túlsúlya amaz ősi culturák fölött még épen nem volt oly sokoldalú és oly határozott. Portugalliának nagy dicsősége marad, népe lelki emelkedéséről tesz tanúságot az a tény, hogy ezt a hódítást legalább a vallásos téren bizonyos sikerrel munkába vette.
Ennek a kis országnak társadalmát a XVI. század elején az az erkölcsi felfogás és az a lelki emelkedettség hatották át, melyek a történelem tanúsága szerint mindig mintegy szükséges légköréül szolgálnak a nagy hivatásnak, a nagy tetteknek. Emmánuel királynak, kit a történelem «Nagy»-nak nevez, példája és határozott, bár nyugodt és mérsékelt egyénisége volt ebben is az irányadó. Udvara, mint életirója Osorius püspök írja, otthona volt minden szép és épületes erkölcsnek. «Nem volt ott helye a szomorúságnak, a per elhallgatott, mindent tánczczal, énekkel végeztek. Az ifju nemesek a hajadonokkal kicsapongás nélkül járták a tánczot és ha szerelemre gyúltak is egymás iránt, a lányok csak azt tüntették ki kegyökkel, a ki a háboruban dicsőséget szerzett. Az udvari apródok nem részesültek lovagi tiszteletben mindaddig, míg Afrikában nem jártak és ott nem vívtak ki magoknak becsületet.» A különben jólelkű, türelmes királyt csak a mohammedánusok elleni gyűlölete gyujtotta haragra. «Azért hadakozott Ázsiában és Afrikában, hogy ennek a vészes tévelygésnek még emlékét is kitörölje».
Ebből az iskolából került ki, hogy a kisebbeket ne említsük, Almeida és Albuquerque, az indiai birodalom megalapítói és Magelhaens, a föld első körülhajózója. Ebből került ki az a Lupus Martinus, ki egymaga megvédte a vár kapuját a reárohanó mórok ellen, ebből az az Odoardo Pacheco, ki 500 emberrel megfutamította a mórok nagy seregét, bízva abban, hogy Krisztus csodát tesz azokért, kik az ő nevéért és királyuk dicsőségeért mentek e messze országba. Szinte a vakmerőségig menő bátorságuk és önbizalmuk csakugyan csudákat mivelt. És mi látszhatott elérhetetlennek azok előtt, kik átszelték a végtelen tengereket, meglátták azokat a mesés városokat, melyeket addig csak hírökből ismert Európa és fogadták azoknak a fejedelmeknek a hódolatát, kiknek csak kis vadászkisérete is sokkalta nagyobb volt, mint az egész portugall hadsereg.
Ez a csudás önérzet, melynek aztán megfelelnek a tettek és az eredmények, az egész renaissance lelki állapotának legszembetűnőbb vonása, minden elért siker után továbbira, nagyobbra buzdított. Maga a kincsvágy nem magyaráz meg mindent, hisz ama Pacheco szegényen, minden örökségét elköltve, került haza, miután Kalikut kincseivel rendelkezett; ép oly kevéssé a becsvágy, hisz sokan, kik hasonlóan cselekedtek, ismeretlenül szállottak sirba. A lovagias kalandvágyhoz erős nemzeti büszkeségnek és a rajongásig menő hitnek kellett járulnia, hogy e vállalatok sikerülhessenek. Bárminő nagy is különben köztük a különbség; egyforma szellem hajtotta Columbust és Vasco de Gamát, Cortezt és Albuquerquet. Nemcsak meg kellett találni azt, mit a világ rejt, hanem megszerezni annak kincsét királyuknak és az egy háznak.
És bárminő nagy is köztük a különbség, ugyanaz a szellem hatja át a nagy térítőket is. Csakhogy náluk úgy szólva minden földi salaktól ment ez az önbizalom; egyéniségök egészen beléolvad abba a czélba, melyet kitűztek maguknak. Naiv hitökben még inkább elérhetőnek tartanak mindent, hisz Krisztus eszközei. Nem kincseket és népeket, hanem lelkeket jöttek meghódítani, de ezen vállalkozásukhoz ép oly nagy és sokoldalú tehetségekkel voltak felruházva, mint az államokat megdöntő és megalapító hadvezérek.
Indiába a hagyomány szerint Tamás apostol vezette be a keresztyén hitet és midőn a portugallok oda érkeztek, több városban találtak községeket, bár szegény, elnyomott állapotban. Ezek hitében és szertartásában sok volt az őskeresztyénség nyoma és emléke. Hogy is változhattak volna elszigeteltségökben, túlhatalmas ellenségektől körülvéve? Hanem az úgynevezett Tamás-keresztyének csak igen kevés segítségére lehettek a portugalloknak egyházuk megalapításában és a térítésben. Goában már Albuquerque alapított ugyan püspökséget, de úgy ő, mint az utána következő alkirályok sokkal inkább voltak foglalva politikai és katonai feladatukkal, semhogy még a térítés nehéz munkájával is bonyolították volna helyzetöket. E pontban egész másként járnak el, mint Cortez vagy Pizarro. A bennszülöttek vallási ügyeibe nem avatkoznak, azok szokásait, erkölcseit nem bántják. A térítés csak akkor indúl meg, midőn Goába jő 1542-ben Xaver Ferencz, Jézus társaságának tagja, az Indiák leendő apostola.
Xavéri szent Ferencz.
Horatius Tursellinus «De vita B. Francisci Xaverii libri sex» czimű könyvéből 1621.
Xavér Ferencz, Loyola Ignácz földije, szintén a sziklás Navarra egy büszke nemesi családjának fia. Biographusa szerint már gyermekkorától fogva nagy dolgokra törő, nemességének fényét tulajdon érdemeivel emelni óhajtó. Pályául azonban nem a harczot választja, hanem a tudományt. Atyja ebbe nem akar beleegyezni és csak egyik leánya sürgetésére ki szent hirben álló apácza fejedelemasszony és megjósolja, hogy öcscse van hivatva az újvilág és a szélső kelet apostolságára, engedi Párisba. Ott Loyolával találkozik, kit eleinte nagyon megvet, de kinek utoljára sikerül megfékezni az ifju hányavetiségét és őt az élet más felfogására téríteni. Ez az izzó lélek a nagy emberismerő vezetése alatt nem szűnt meg forrni, hanem egész más irányba alakult át. Előbb pompában, ügyességben, testgyakorlatban találta örömét, most vezeklésben, önmegtagadásban, alázatosságban akart fölülmúlni mindenkit. Párisból gyalog ment Velenczébe, tűrte a legnagyobb fáradalmakat és testi szenvedéseket, hogy a szentföldre indúlhasson mesterével. E helyett azonban Rómába mentek, hol Jézus társasága megalakúlt. A kapitány rendeletére Portugalliába kellett ismét mennie, hogy onnét hajóra szállva Indiába utazhasson. Útközben igen közel járt szülőföldjéhez, hol anyja még élt. Életírója különös erénye gyanánt dicséri, hogy szülőjét elkerülte, bár tudhatta, hogy azt többé látni nem fogja. Hivatása tartotta egészen lekötve, úgy hogy Lissabonban, hol a király kegyét megnyerte, sem volt maradása. Azt a pápai bullát, mely őt teljes hatalmú legatusnak nevezte ki Indiában, megnyerve, az alkirály hajóhadával, két társától kisérve elindúlt Keletre.
Egy levelében, melyet Goába való megérkezése után írt generálisának, maga leírja útját és annak viszontagságait. Útközben Mozambiqueben, Afrika keleti partján egy félévig időztek. A hosszú átkelést sok hajós és katona sinylette meg és ezért Xavér az egész időt a kórházban töltötte, a lelkeket gondozva, gyóntatva, az Úr testét osztogatva, «bár igy sem birtam magam mind kielégíteni». Vasárnaponként szónokolt nagy hallgatóság előtt, az alkirály jelenlétében. Így méltán mondhatja, hogy mindenki örömére és javára töltötte ott azt a félévet. Újra útra kelve, nagy öröm érte, midőn Melindánál, Kelet-Afrika egy nagy kereskedő városánál nagy aranyos kőkeresztet látott.
«Kitűnt a kereszt ereje, hogy a saracenusok birodalmának közepette győztesen tündököl.» Útba ejtették Szokotora szigetét is a Vörös-tenger bejáratánál, hol keresztyéneket talált. De ezek annyira tanulatlanok, hogy még a keresztelést sem ismerik. Annál szigorúbban megtartják a bőjtöt, kétszer is évenként. A szegény emberek kérték Ferenczet, maradjon náluk, de az alkirály elvitte magával, mert másutt még nagyobb szüksége van reá. Több mint egy évi utazás után 1542 májusban ért Goába. Ezt a várost igen szépnek irja le, különösen a székesegyházat és a ferenczrendiek és kanonokok nagy számát dicséri. Itt is a kórházba szállott, a délelőttöket a betegek, a délutánokat a rabok közt töltötte, estefelé meg a gyermekeket gyűjtötte maga körül valamely egyházba, hogy őket vallásos oktatásban részesítse. Vasárnaponkint a bélpoklosoknak szolgáltatta a misét, gyóntatott és áldozott.
Az ily megfeszített munka szinte szokássá, természetté válik és a nagy elfoglaltság megakadályozza az embert abban, hogy számot vetve önmagával, egészen átérezze, mit szenved, miről mond le. Ferencz Goában is elmélkedik. Lelki állapotát legszabatosabban ezen szavai tüntetik elő: «E hosszú út fáradalmai; a mások bűneinek meghallgatása, mikor a magadéi is bántanak; a pogányok közt való huzamos tartózkodás e napégette földön: mindezen baj nagy vigasztalássá válik, ha az Istenért viseljük el. Mert lehet-e keservesebb halál, mint Krisztus nélkül élni, ha már megismerted és őt elhagyni, hogy vágyaidat kövesd. Higyjétek el, egy kereszt sem hasonlítható ehhez a kereszthez. Viszont, minő boldogság úgy élni, hogy naponkint meghaljunk, megtörve akaratunkat, hogy ne azt keressük, a mi a mienk, hanem azt, mi Krisztusé.» Minden ily theologiai elmélkedésbe önkéntelenül is sok csúszik be a megszokott szólásokból, de ezek levonása után is mennyi igaz és közvetlen érzés marad.
Goában való tartózkodása alatt igen jó viszonyba lép a püspökkel, kinek megadja a kellő tiszteletet és kinek segítségével tervbe veszi a bennszülöttek részére felállítandó collegium építését. Hozzá is fogtak már a templom építéséhez, mely két akkora lesz. mint a párisi Sorbonne temploma. A kormány gazdag alapítványokkal halmozza el, úgy hogy 100 növendéket lehet majd ott tartani, kik idővel a pogányok közt hirdethetik az igét. Egyelőre azonban igen kevés a pap és Ferencz maga is elmegy még 1542 októberben a félsziget déli csúcsára, hogy ott térítsen. A Comorin-fok körül lakó szegény halásznépet a szomszédos mohammedánok ellen védelmükbe fogadták a portugallok és e réven meg is térítették őket, de bizony csak névleg voltak keresztyének. Azonnal hozzáfogott a kereszteléshez, a gyermekek és felnőttek oktatásához. Nagy segítségére volt a térítésben az a körülmény, hogy egy napokon át vajudó mohammedán nő épen a keresztelés alatt szült és e csudás esemény hatása alatt nemcsak az illető család, hanem az egész falu kivánta a keresztséget. Ott, hol sem szervezett papi testület, sem erős politikai hatalom nem állotta útját, mint e nagyon elmaradt népeknél, a térítés alig ütközött akadályba. Éveken át fáradt, mindig egyenlő tűzzel, nagy munkájában. «Annyi a Krisztus nyájába lépő, hogy néha a keresztelés fáradságától szinte letörik a kezem, mert néha egy-egy nap egész falut megkereszteltem. A hitvallás gyakori elmondásától gyakran elhal hangom és erőm». De megvolt az öröme és vigasza. A gyermekek, kiket a tízparancsolatra és az énekekre megtanított, nagy buzgóságot mutattak. Esküdt ellenségei lettek a bálványoknak, s ha megtudták, hogy valahol ezeknek áldoztak, odamentek és ledöntötték a bálványokat. Az új ültetvény biztosítására lefordította a kátét az új keresztyének nyelvére és 30-at rendelt köztük, ki az ő távollétében is folytathassa a tanítást.
Másként állott a dolog ott, hol a bráminok papi rendje uralkodott a lelkeken. Ferencz úgy tünteti fel őket, mint a kik tudomány és erkölcs nélkül csak gyomrukat szolgálják, de azért a nép ragaszkodását irántuk nem volt képes csökkenteni. Egy tudós brámin megvallotta neki, hogy egyik legfőbb titkos tanuk az: hogy egy az Isten és csak azt kell tisztelni, s hogy hagyományuk szerint bekövetkezik majdan azon idő, midőn mindnyájan egy vallást követnek. Meglett volna tehát az érintkezésnek nem egy pontja, csakhogy az indus pap a vallásos titkokat nem közölheti a tömeggel.
Egyelőre csak politikai, hatalmi eszközöktől lehetett nagyobb sikert remélni. Így Ceylon szigetének megtérését közelinek tartották, mert az ottani király öcscse, hogy a portugallok támogatásával trónra juthasson, felvette a keresztyén vallást. Különben csak ott történt gyors és tömeges térítés, hol még nem is volt igazi vallás, csak a természetimádásnak vagy a fetisizmusnak valamely formája uralkodott.
Hátsó-India, különösen Makasszár, e szempontból határozottan nagyobb sikert helyezett kilátásba, mint az annyival műveltebb bramin Elő-India. El is ment Malakkába, onnét meg a távoli Amboinába, a Molukkok szigetére, végig mérve az új portugall telepek egész óriási távolságát. Közben ismét ellátogat Goába és a Comorin-fokra, hogy ottani művének előhaladását is ellenőrizze. A mellett még a káténak maláj nyelvre fordítása és a portugál hajósok és katonák lelki üdve is lefoglalták gondját és idejét.
Valóban, ha működésének intensiv hatását és nem külső sikerét nézzük, előbbrevalónak kell tekintenünk azt a szolgálatot, melyet az európaiak vallásos vezetésével tett, annál, hogy sok ezer pogányt tett keresztyénné. Az ázsiai keresztyén-telepeknek, ezt legjobban a keresztes hadjáratok története bizonyítja, mindig megrontója volt a győzelem, az uralom. A szokatlan égalj és életmód elernyesztette a testet, a kényelem és a keleti erkölcsök elfogadása pedig a lelki rúgókat szerelte le. Ezt a sorsot a portugallok sem kerülhették ki. Vallásosságuk ugyan a régi maradt, s azt oly szigorú bíró, mint Xavér Ferencz, is elismeri. Azt mondja, hogy a mennyire tapasztalhatta, minden nép közt ez becsüli legtöbbre a pápai indulgentiákat. Csak egy pontban tart szükségesnek reformot, épen az éghajlatra és az ottani szokásokra való tekintettel. Ugyanis a portugallok leginkább bőjt idején szállanak tengerre akár hadakozás, akár kereskedés végett. A böjtöt pedig az akkor uralkodó rekkenő hőség miatt nem tarthatják meg. Azt kivánná tehát, hogy a pápa tegye át e földrészekre nézve a böjtöt junius és juliusra, a midőn a hőség megtörik és a viharok lehetetlenné teszik a hajózást. De azért a portugallok családi élete épen nem felelt meg a vallás és az erkölcs követelésének. Kevés volt ott az európai nő, a legtöbben bennszülött szolganőket tartottak szeretőknek és egész nyilvánosan éltek ilyen háreméletet. Xavér Ferencz az ilyen házakhoz meghivatta magát vendégnek és miután megnyerte a gazda bizalmát, minden befolyását arra használta fel, hogy házasságot létesítsen a concubinatus helyett, különösen azon esetben, ha ebből már gyermekek is származtak. Hol többen voltak a favoriták, arra törekedett, hogy a legszebb legyen a törvényes nő, mert az legjobban bírja majd biztosítani magának férje hűségét. A rút ágyasokat ellenben elűzette, szintúgy a szerecsen nőket is, mert az ezekkel való házasság nem szüntette volna meg a házasságtörés ösztönét. Az ilyen apró vonásokból is felismerhető, hogy a gyermekkorától fogva önmegtartóztatásban élő, szentéletű férfiú mennyire számitásba vette az emberi gyarlóságot is és mennyire megalkudott ezzel, hogy magasabb erkölcsi czélját elérhesse. Nemcsak Goában járt el így, hanem Malakkában és Amboinában is, hol természet szerint még több munkája akadt, még fejletlenebbek lévén a viszonyok. Mindenütt nemcsak tiszteletet birt magának szerezni, hanem meg is birta nyerni a kedélyeket. Életirója szerint ezen városoknak erkölcsi képe az ő hatása alatt egészen megváltozott. Ha ezt nem vehetjük is egész terjedelmében igaznak, bizonyos, hogy az egészséges családi viszonyok megalapítása és védelme csak javára válhatott a Kelet-Ázsiába került európai elem szívósságának és így elősegítette túlsúlyának megtartását. Csak egyre nem bírhatta reá sem a portugall kormányzókat, sem a többi európait: arra, hogy a benszülött keresztyénekben egyenlő jogú embereket lássanak. A faji különbség előidézte társadalmi felfogás erősebb volt minden vallásos meggyőződésnél. Ha pedig a bennszülött a megtérés által nem éri el azt, hogy szinte kiváltságos legyen a helyzete a pogánynyal szemben, elvész a legfőbb oka annak, hogy őseinek vallását elhagyja. Ebben látja a nagy térítő működése sikertelenségének főokát, a mint ezt III. János királynak levélben el is panaszolja.
Az ily jellemek nem ismerik az egyszer kitűzött czélról való lemondást. Ha valaki annyira meg van győződve a keresztyén vallás ellenállhatatlan igazságáról, ha mégis azt tapasztalja, hogy minden buzgó apostolkodása mellett politikai tekintet, épen hitsorsosainak uralma akadályozza meg a teljes sikert: világos az a következtetés is, hogy a hol ez az akadály nincs meg, a kereszt uralma tisztán a meggyőzés hatalma által biztosítható. Az az annyira ó és az európaiak előtt mégis annyira új világ, melynek szélein mozog, egész sorát rejti az olyan államoknak, melyeknek meghódítására még csak gondolni sem merhettek a portugallok. Ott van Pegu, a mai Birma, hatalmas királysága, ott az óriási Khinának és az imént felfedezett Japánnak a mese ködéből épen kibontakozni kezdő számos, művelt, tanulékony nemzetei.
Mindezen nemzetekről Marco Polo csudálatos utazása óta alig hallott valamit a nyugoti világ. A portugallok, a mint Hátsó-Indiába eljutottak, ott találták a khinai kereskedőket, kik csak úgy közvetítették azon vidékek forgalmát, mint mostanában, s ezektől kapták az első hiteles értesüléseket hazájuk felől. 1518-ban Andrada Péter néhány hajóval eljutott Kantonhoz és összeköttetésbe lépett a khinai kormányzóval, hogy kieszközölje királya követének elfogadását a császár által. Ügyessége és becsületessége által jó hírt szerzett ott a portugall névnek. Mielőtt a kikötőből eltávozott, kihirdette, hogy bárkit sértett valamely embere, vagy bárkinek maradt adósa, forduljon hozzá, előbb nem távozik, míg elégtételt nem ad. Midőn Európába visszatért, Emmanuel királynak sokat beszélt azon nemzet erkölcseiről, emberségéről és tanulékonyságáról, s előadását képekkel és irásokkal is bizonyította. A király ebből azt a reményt merítette, hogy az a nép el fogja fogadni Krisztus tanát. Csakhogy e reménynek csakhamar véget vetett Andrada Simon, a Pizarro fajtából való conquistador, ki hajóival igazi kalózháborút üzőtt, míg a khinaiak legtöbb emberét meg nem ölték. Ez véget szakított egy időre a diplomatiai összeköttetésnek, és a birodalom ismét úgy elzárkózott az idegenek elől, mint azelőtt és azután századokon át.
Hanem a fehér ember érdeklődése fel volt keltve és az akkori jelentések mutatják, hogy csakugyan már sokat tudtak a mennyei birodalom intézményeiről és népeinek élete módjáról. Tudták, hogy szinte örökös a harcz a khinaiak és a tatárok közt és hogy a tatár nyers erő ellenében Khinát nagy fala védi és szellemi túlsúlya tartja fenn. Tudták, minő termékeny az a föld, s hogy óriási néptömegnek nyújt táplálékot. Sok hasonlóságot találtak köztük és az európai népek közt abban, hogy ők is szeretik a lakomázást, sokban úgy élnek, mint a francziák vagy a németek, s már Albuquerque észlelte, hogy khinai vendégei milyen szivesen ürítgették a boros kancsókat, akár csak Európa északi népei. Szemökre vetették azonban bujaságukat, kicsapongásaikat, a jóslók és varázslók iránti bizalmukat. Ezzel azonban kapcsolatos volt a mathematikai tudományok művelése és a csillagok vizsgálata. «Könyveik előállításában ércz formákat használnak és pedig oly régi idő óta, hogy senki sem tudja, ki találta fel.» Vallásuk alapja az egy isten tisztelete, a mellett azonban egy nőben tisztelik közbenjárójukat Isten szine előtt és még nemzetök egy nagy hősét is imádásban részesítik. Számos náluk a férfi és a női zárda. Kitünő kézművesek és festők. A tudományos nyelv náluk is valami régi, kihalt nyelv, úgy mint Európában a görög és latin. Meg volt már a vizsgálati rend, mely szerint mindenki csak sikeres vizsga alapján juthatott előre a mandarinok hierarchiájában. A legmagasabb tisztségeket a legtanultabbak foglalhatják csak el. Királyukat szinte isten gyanánt tisztelik és az alig mutatja magát valaha. Az első rend a tanultaké, a második a katonáké, a harmadik a kézműveseké. Büntető törvényeik igen szigoruak. Még a vaknak sem engedik meg a koldulást, ha különben egészséges: az ilyen kézi malom forgatásával keresi kenyerét. Idegeneket csak igen nehezen bocsátanak városaikba, mert attól félnek, hogy ezek eltéríthetnék őket ősi szokásaiktól. Nagy gyönyörüséget találnak a színjátékokban és gyakran idézik a szellemeket.
Minden elzárkózottsága mellett is a portugall kereskedők megtalálták a nagy birodalomba vezető utat. Malakkából egész rendes forgalom fejlődött Kanton felé. Ezen kereskedők révén tudott meg Xavér Ferencz is egyet-mást Khina felől. Hallván, hogy Khina egy távoli hegyes részében van egy olyan törzs is, mely a disznóhústól tartózkodik, mindjárt fölveti a kérdést: zsidók-e azok, vagy olyan keresztyének, kik a zsidó szertartásokat összekötik a keresztyén törvénynyel, úgy mint az abessziniaiak. Hallott egy nagy tudományos intézetetről, a Cenicumiról, melynek mindenképen nagy a tekintélye nemcsak Khinában, hanem Japánban és a tatárok közt is. Ég a vágytól, hogy oda is eljusson, a kereszt győzelmét előmozdítani.
Közben azonban egy japáni ember, kit valamely bűne üzött el hazájából, s ki portugall kereskedőktől hallván hírét, őt Malakkában felkereste, erre a nagy szigetországra irányozta figyelmét. Japánról addig csak igen keveset tudtak és maga Marco Polo sem járt Cipanguban, úgy nevezi ezt az országot, és csak azt tudta róla, hogy népe fehér, jól nevelt és aranyban bővelkedő. Az első portugall hajót 1542-ben vihar vetette a japáni partokra. A hajósvezér, Fernan Mendez Pinto visszatérve Indiába, a kereskedőknek is megmutatta az oda vezető utat. Egy kereskedő elbeszélése ezekről az újonnan felfedezett szigetekről nagyon feltüzelte Xavér Ferencz képzeletét. Bizott benne, hogy ott sokkal többre megy, mint Indiában, mert az a nemzet legjobban vágyik a tudásra. A hozzá jövő japáninak, Angernek, egyénisége még jobban megszilárdította bizalmát. «Ha minden japáni annyira sovár a tanulásra, bizony elmésebbek a föld minden népénél.» Kérdésére, hiszi-e, hogy a japánok megtérnek, azt felelte Anger, hogy az ő népe nem hajlandó mindenre, a mit mondanak, hanem folytonos kérdezősködéssel és kutatással néz majd utána, minő vallást hisznek, de leginkább az után indul, ha a szavaknak megfelelnek a tettek. «Ha tehát elérem azt a kettőt: hogy megfelelő választ adhatok minden kérdésökre, azután meg életem tisztességével elkerülöm a megszólást, ha a dolgot megtudják, a király, az egész nemesség és minden férfi Krisztus nyájához fog csatlakozni, mert ezt a nemzetet az értelem vezeti.» A lángoló hittel együtt járt Xavérben az a meggyőződés is, hogy a vallása teljesen megfelel az ész követeléseinek. Ez a vallásos rationalismus volt később is mindig a jezsuita térítésnek leghathatósabb mozgatója.
Ettől fogva nincs nyugta, Japánba készül. Nem rettenti sem a viharos tenger, sem a khinai kalózoktól származható veszély. «Ezen úthoz nagy lelki gyönyörűséggel, s még nagyobb reménynyel fogok, mert teljesen bizom abban, hogy ezen nemzetnél állandó eredményre jutunk», írja Loyolának 1549 elején. Akkor már három japáni ifjú tanult a goai collegiumban, köztük Anger is, ki a keresztségben a Pál nevet nyerte. Az a szándéka, hogy elmegy a királyhoz és meglátogatja főiskoláikat. A szellemi és anyagi hatalom birtokosai útján akarta uralkodóvá tenni a keresztyén hitet. Ellátva társasága ügyeit, 1549 junius 24-én Malakkában hajóra száll. Egy khinai pogány kalóz dzsonkján utazott. A hajó birtokosa kötelezte magát, hogy Khina elkerülésével, mert ott idegennek nem volt szabad kiszállania, egyenesen Japánba viszi őt és társait. Volt vele két pap és a három japáni keresztyén. Augusztusban kikötnek Japánban, Kagozima városában, Pál hazájában, Szatzuma országában, Ximo szigetén. Tele van hittel, bizalommal; azonnal a királyhoz akar menni, hogy előadja neki Krisztusnak, a királyok királyának követségét. Nem fél a japáni tudósokkal való vitától, mert mi jót tudhat az, ki nem ismeri Istent és fiát Krisztust?
Kagozimában szivesen fogadják, megismerkedik az országgal és az első benyomás hatása alatt nagy lelkesedéssel ír e népről, melynek ő nyujtja első jellemzését. Szerinte a japáni minden más újonnan felfedezett népet felülmul derekasságban és természetes jóságban első a barbárok közt. Elmés és mégsem csalfa, nagyon sóvárog becsületre és méltóságra, minden dolog közt a becsületet teszi első helyre. Sokan szegények közülök, de a szegénység senkinek sem válik szégyenére. Egyben pedig oly magasan állanak, hogy a keresztyének aligha fogják őket e tekintetben valaha utólérni.
A szegény nemeseket csak úgy megbecsülik, mint ha gazdagok volnának és a legszegényebb nemes sem venné el semmi körülmény közt a leggazdagabb plebejusnak leányát. – Bármennyire lemondott is az apostol minden földi szenvedélyről, a spanyol hidalgo vére felbuzdult benne, midőn ennyire kifejlett aristokratikus érzésre, a méltóságnak ily elismerésére, a gazdagság ily megvetésére talált. Rokonszenves előtte az is, hogy mind fegyveresen jár már gyermekkorától fogva és nem tűr el semmi sérelmet, sem szóval, sem tettel.
Örömmel látja, hogy a tisztességtudás összeköti a nemzet minden rangját, mert a mint a közemberek meghajolnak a nemesek előtt, úgy hódolnak ezek a királyoknak. Ezt inkább a becsvágyból, mint a félelemből származtatja, mert hűtlenség esetén méltóságuk forogna koczkán. Ételben nagyon mértékletesek, italban nem annyira, bár csak mézből készült szeszes italuk van. Egynejüségben élnek. Minden koczka és más hasonló játéktól irtóznak, mert hisz a játékos a másét akarja, s a nyereség vágya lopásra csábíthat. A tolvajlást nagyon megvetik és halállal büntetik. Jobban irtóznak a lopástól, mint bármely más barbár vagy keresztyén nemzet. Ritkán esküsznek, akkor is a napra. Egyáltalában nagyon hajlanak a tisztességre és rendkívül tanulékonyak. A legtöbben tudnak is írni-olvasni.
Nagyon szeretik hallani az Istenről és isteni dolgokról szóló beszédet, különösen ha azt meg is értik. Élőt nem tisztelnek isten gyanánt. Leginkább régi nagy férfiaikat tisztelik. A legtöbben a napot imádják némelyek, a holdat. Épen nem mentesek a bűntől, de ha kimutatják, hogy bűnök ellenkezik az észszel, belátják azt és meghajolnak az ész parancsa előtt.
Csak a papokkal, a bonczokkal, nem bír kibékülni. Szerinte ezek rosszabbak a többinél, sok helyütt férfiak és nők együtt élnek a klastromokban és ott gyakori a magzatelhajtás. Természetellenes bűnök is gyakoriak köztük. Annál inkább csudálkozik azon, miért tisztelik annyira a bonczokat, kik átlag rosszabbak a többinél. Megbotránkozik azon is, mily keveset tudnak. A főboncz, olyan püspökfajta, még azzal sincs tisztában, halhatatlan-e a lélek, vagy nem. Későbbi írók, mint a jezsuita Crasset, feltünőnek találják a hasonlóságot a japáni és a katholikus egyház szervezete közt; Xavér inkább a különbségeket veszi észre. Szinte meglepi őt, minő szivességgel fogadják őt a bonczok. Különösen azon csudálkoznak, hogy ő megtette azt a 6000 mérföldnyi utat Portugalliából hozzájuk, csak azért, hogy velök a hit dolgáról beszélhessen. A népet késznek tartja a keresztyén hit befogadására, mihelyt az ő nyelvén hirdetheti az igét.
Nem hiába bámuljuk azt a művészi érzéket, mely a japáni mesterségek minden ágát áthatja. Erre a népre, úgy látszik, mindennél nagyobb hatása volt annak a szép Madonna-képnek, melyet Goából hoztak a térítők. Az alkirály anyja le akarta másoltatni és mindjárt kérte azt is, hogy vezessék őt be a keresztyén hitbe. Csak a nyelvben való járatlanságában látja ez egyetlen akadályt. Égő vágy fogja el e nyelvnek és irásnak tökéletes elsajátítására, nehogy ennél a finom, művelt népnél bármilyen hiba rontsa tekintélyét és így megnehezítse szent művét. Addig bizony csak úgy áll köztük, mint a néma szobor. De mihelyt az idő és alkalom megengedi, el akar menni Miakóba, a főkirály és a főiskola székhelyére. Igazán a Cortez és a Pizarro vére: egy csapással akarja meghódítani a királyt és vele a nemzetet.
És minő reményeket fűz ehhez! Ha a király meg van nyerve, nemcsak az ország nyilik meg Krisztus tana előtt, hanem Khínának még sokkal nagyobb birodalma. Mert a japáni király barátja a khinainak és azok, a kik az ő gyűrűs pecsétjével utaznak, bejuthatnak abba a féltékenyen őrzött országba. Addig serényen folyik a japán tanulás és a hitvallás fordítása. Meg is van az eredmény: Pál egész családja áttért és a kagozimai alkirály megengedte alattvalóinak a keresztyén hitre való térést
Mind e nagy reményből csak kevés ment teljesedésbe.
Magában Kagozimában is a bonczok eltérítették a lakosságot a téritőktöl. Itt könnyű volt a vigasz, hogy az annyira elmés és értelmes nép belátja ugyan a keresztyén tan igazságát, de az uralkodótól való féltében nem mer hozzá állni. Nem is volt tovább maradásuk, tovább mentek a nagy Nipón-szigeten fekvő Amankucziba, hol «sokan hallgatták beszédeiket, mások megharagudtak rájuk, a sokaság pedig kinevette őket és gúnynyal illette, valahányszor mutatkoztak.» Az ottani király meghallgatta ugyan őket, de a vége mégis az volt, hogy csak igen kevesen tértek meg. Még hátra volt a legnagyobb csalódás. Eljutottak ugyan a fővárosba, Miakóba, de a mikádó kapuja zárva maradt előttük. Ismét kész volt a vigasz; az ország épen forradalomban állott, ez volt az a kor, a melyben a bitorlók foglalták el a fővezéri, sioguni trónt Tokioban.
Mit ér tehát az olyan uralkodónak parancsa, kire hűbéresei úgy sem hallgatnak? Valóban a feudalis Japán a maga számos, jogára féltékeny, kis királyával nem volt oly könnyen meghódítható, mint a. központosított, abszolut kormány alatt álló Mexikó vagy Peru. De viszont ugyanezen okból fakadt az is, hogy az egyik vagy másik király teljes szabadságot engedett a missiónak, sőt maga is megtért, Így Amankucziban, a hová visszajöttek, nagy ajándékokkal kedveskedett nekik a király, de ők csak azt kérték, engedjék meg nekik az ige hirdetését. Ez megtörtént és csakhamar sok hívük akadt nem csak a nép között, hanem a bonczok közt is, kikkel folyton vitatkoztak. Ezen viták alatt maga Xavér Ferencz is nagyon megbámulta ellenfeleinek éles elméjét. A fölvetett kérdések közt volt az is, hogy a jó Isten mért teremtette az ördögöt és mért engedi, hogy megejtse az emberek lelkét? Midőn erre azt a választ nyerték, hogy az ember szabad akarata szerint választ a jó és rossz közt, ismét abba kötöttek belé: hogyan büntetheti Isten a bünösöket a pokol örök kínjaival, mikor ő maga teremtette őket olyanoknak? Mégis ott 2 hó alatt 500 embert térítettek meg és e szám napról-napra szaporodott. Általánossá azonban az áttérés nem vált. Útját állotta ennek az ősök iránti tisztelet, mely ennél a büszke népnél kiválóan ki volt fejlődve, de még egy más tekintet is. «A japániak igen nagy véleménynyel vannak a khinaiak bölcsesége felől, úgy a vallásos titkok dolgában, mint az erkölcsöket és a polgári alkotmányt illetőleg. Ezért mindig azt hajtották: ha igaz, a mit mi mondunk, hogy van az, hogy azt a khinaiak nem tudják?» A keletázsiai nagy culturák önállósága, szoros összeköttetése egymással és ellentéte az európaival szemben, itt gyakorolta először hatását. Xavér, a ki soha sem állott meg fele úton és soha sem riadt vissza a veszélytől és fáradalomtól, elhatározta, hogy gyökerében, Khinában támadja meg a pogányságot. Munkájának folytatását tanítványaira bízta, kiknek működésében nagy segítségökre volt a mester neve és emléke. Nem is maradt el a siker. Cabral Ferencz jezsuitát 1581-ben maga a császár fogadta Miakóban és a jezsuiták fölfogása szerint őt és a többi uralkodót csak az tartja vissza a keresztyénség elfogadásától, hogy a soknejüségről nem akarnak lemondani. Akkor már a bungói, arimai és omurai fejedelmek keresztyének voltak és a nép között már százezrekre ment a hívők száma. Nagy ünnepe volt a katholikus világnak, nagy diadala a jezsuita térítésnek, midőn ezen fejedelmek 1582-ben díszes követséget küldtek a pápához, XIII. Gergelyhez, kifejezni a keresztyén vallás feje előtt hűségüket és ragaszkodásukat.
Csakhogy a térítés ezen sikerét nagy részben politikai okoknak is köszönhette. Nobunaga, ki köznemesből a legfőbb hatalomra emelkedett, természetes szövetségeseit látta az idegenekben, kik a bonczoknak a fönnálló rend legerősebb védőinek hatalmát alapjában rendítik meg. Midőn azután a fejedelmek egy nagy szövetsége 1582-ben legyőzi és harakirira kényszeríti a bitorlót, az ország ismét egyesül a hatalmas Hidejosi alatt és igyekszik megszabadulni az idegen befolyások alól. Ehhez járult még a jezsuita és ferenczrendi térítők közti féltékenység, mi szintén bénította a keresztyén mozgalom erejét. Már Hidejosi kiűzte az idegeneket és utódai alatt tűzzel-vassal irtották ki a keresztyénség minden nyomát a sziget-országban. Minthogy időközben a portugallok hatalma elhanyatlott és utódaik az indiai tengerek uralmában, a hollandusok, csak kereskedelmi érdeküket keresték, az oly nagy reményekkel megindult térítés teljesen véget ért.
Xavér Ferencz 1551-ben visszatért Goába, hogy előkészüljön khinai útjára. Egész lelkét ráteszi e vállalatra. Most lehetőleg utána jár mindennek, a mi ezt a nagy birodalmat érdekli és minden fölkelti bámulatát. «Khina a legnagyobb és legbékésebb birodalom és minden, még keresztény államot is fölülmul az igazság és méltányosság híre által. Azok a khinaiak, kiket Japánban és egyebütt láttam, szintén fehérek, mint a japániak, okosak és tanulékonyak, s elme dolgában még amazoknál is különbek. Földjük mindenben bővelkedik, különösen selyemben; igen számos, nagy város épült benne díszes kőházakkal, palotákkal ékes. Nagy ott a nemzetek és a felekezetek sokfélesége és mint hallom, vannak ott zsidók és mohamedánok is. Mindenkép olyan ország ez, a melyben az evangelium, ha egyszer elvetették magvát, dúsan fog fölsarjadzani.»
Itt is az a szándéka, hogy egyenest a császárhoz menjen. Erre a lehető legjobb alkalmat látja, midőn az alkirály kérésére követet küld a császárhoz nagy ajándékokkal. Világos előtte, hogyha egyszer a khinaiak megtérnek, követik példájukat a japánok is. Annyira buzgó és türelmetlen, hogy kiátkozza a malakkai helytartót, mert őt útjában tartóztatja. El is jut Szan-csan szigetére, Kanton közelébe, s egy khinai ember 200 aranyért elvállalta, hogy őt bevigye a városba. De előbb a vállalkozó huzavonája, aztán súlyos betegsége megakadályozza e tervének végrehajtását. «Nem mondhatom, mily zokon veszi az ördög, hogy mi Khinába jutunk. Hihetetlen, minő eszközökkel küzd, hogy társaságunkat onnan távol tartsa», írja utolsó levelében. A sok fáradságtól, nélkülözéstől elgyengült testén mindinkább erőt vett a betegség. Szan-csanban is rossz fakunyhóban él, élelmét meg, társasága szabályait követve, úgy koldulgatja össze. Ott érte a halál 1552 decz. 2-án. Holttestét Goába vitték és nagy pompával tették sirjába; emlékét számos csudatétellel és jelenéssel hímezték ki legendájának írói. Nem méltatlanul hasonlították őt Pálhoz, a pogányok apostolához. Ha képzelete, hite tán nagyobbnak vélte és írta le az elért sikert, könnyebbnek a kivívandó végleges diadalt, ki fogná ezért megitélni? Tán a lángoló lelkek ezen öncsalódása működésüknek, halhatatlanságuknak egyik legerősebb rúgója, legszükségesebb föltétele.
Bárminő veszélyesnek látszott is a Khinába való bejutás, mert halál vagy örökös fogság várt ott az idegenre, Jézus társasága Xavér halála után sem mondott le a nagy birodalom megtérítésének eszméjéről. Bizonyos tekintetben előmozdította törekvéseiket, hogy a portugallok 1557-ben kibérelték Macao félszigetét Kanton közelében és így állandó kereskedelmi összeköttetésbe léptek a birodalom lakosságával. Több sikertelen kisérlet után végre az olasz Ricci atyának sikerült eljutnia Kantonba, majd Pekingbe is. Itt csakugyan helyén volt az a gondolat, hogy a császár megnyerésével megnyerik az egész birodalmat. «Mert náluk nincsenek kis királyok, sem főurak. A császár egyformán uralkodik mindnyájuk fölött. A tartományokat kormányzók által kormányozza és tőlük tudja meg az előforduló fontosabb ügyeket. A kormányzókat pedig nem az udvar neveli, hanem a főiskola. Törvényeik szerint a császár rokonainak és szolgáinak nem szabad beavatkozniok a kormányzásba.» A Ming-dynastia belföldi létére nem szorult katonai támogatásra; patriarchalis szinezetü törvényes uralma mégis biztosította mindenütt tekintélyét. Akkor Hintung volt a császár, kinek hosszú uralmát csak a japániakkal való háború zavarta Korea birtoka fölött. Épen a béke kötésekor jutott Ricci Pekingbe, hol jól fogadták, gondoskodtak ellátásáról s megengedték, hogy válasszon magának és társainak házat a székvárosban.
Már Xavér Ferencz megjegyzi, mennyire növelte tekintélyét, hogy többet tudott a csillagászatból a japáni tudósoknál. A khinaiak nagy előszeretettel foglalkoztak a mathematikai tudományokkal és az odaérkező jezsuitáknak nem térítői buzgalmuk alapította meg tekintélyét, hanem mértani és csillagászati tudományuk. Ricci is első sorban a tőle készített térképnek köszönte hírnevét. Sajátságos, hogy így a keresztyén hitnek épen azon tudományok egyengették az útját, melyek legfüggetlenebbül fejlődtek az egyház szellemétől és melyekben a középkori elme alig látott mást varázslásnál, ördöggel való czimborázásnál. Hiába, az európai cultura felsőbbsége a mohammedán és a mongol fölött akkor csak ezen a ponton volt kézzelfogható.
A Ming-dynastiából való utolsó császárok, valamint a Mandzsu-dynastia, mely 1644-ben megdöntötte trónjukat, udvari csillagászok, némileg csillagjósok gyanánt tartotta a jezsuitákat, az ellen sem volt kifogásuk, hogy térítsenek, de maguk igen távol voltak attól, hogy elhagyják a birodalmat föntartó ősi hitet és erkölcsöt. Az egyik ilyen udvari astronomus a német Schall Ádám atya, a ki 1665-ban Bécsben kiadott könyvében ezen udvari köntösében van ábrázolva, épen tanúja volt a Mandzsu hódításnak, melyet igen bőven elbeszél. De ha egy új nagy nomád betörés, a dynastia megváltozása, a tatár uralom lényegében mitsem változtathatott a birodalom szerkezetén, hogy másíthatta volna azt meg az a néhány európai ember, a kinek az említettük különös viszonyok miatt inkább a táltos, mint a hittérítő szerepe jutott. Az a szép remény, melyet Xavér után még annyian tápláltak, hogy a vallás közössége közössé teszi majd Kelet-Ázsia fejlődését Európáéval, a XVII. század végén teljesen szétomlott. A fenmaradt, aránylag csekély benszülött községek csak buzgóságát mutathatják alapítóiknak, de nem adhatnak már fogalmat magasan szárnyaló ábrándjaikról, reményeikről.