NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
XI. KÖTET: A REFORMOK KORA
I. RÉSZ: A SZENT SZÖVETSÉG KORA
V. Oroszország és a keleti kérdés           VII. Amerika a Szent-Szövetség korában

VI. FEJEZET.
Anglia a Szent Szövetség korában.

A pangás kora.Canning kora.Az ír kérdés. O’Connell. A katholikusok emancipatiója.

 

A pangás kora.

A forradalom és a császárság, melyek egész Európában a legnagyobb változásokat idézték elő, Nagy-Britannia politikai életét szinte megkövesítették. Épen az az ország, melynek jellemző vonása a haladás folytonossága, vált a nagy nagy külső veszedelem behatása alatt a világrész legconservativabb államává. Nemcsak fegyverrel, hanem az eszmék terén is az angol nemzet szállott szembe legállhatatosabban és legnagyobb sikerrel a revolutióval. A szellemi hadjáratot ellene Burke kezdte meg és az angolok, igen kevés kivétellel, a párisi felfordulásban és istentelenségben intő példát láttak, mely annál becsesebbé tette előttük ősi hagyományaikat s annál tiszteltebbé különben már meglehetősen elhanyagolt vallásukat.

1790-ig határozottan a reformra való törekvés uralkodik Angliában. Nemcsak az ellenzék vezérei, Fox és Burke követelik a régi választási visszaélések megszüntetését, a kerületek jobb és igazságosabb beosztását, hanem Pitt is méltányosnak tartja ezt a javítást. Nemcsak Burke és Fox törekszenek a katholikusok politikai egyenjogúságára, hanem Pitt is. A hatalmas ministerelnök egyidőben akarja ezt megvalósítani Irország uniójával. Csak a királynak, III. Györgynek határozott ellenmondása, melyet koronázási esküjére való hivatkozással erősített, akadályozta meg ezt a százados elnyomásnak véget vető s Irország megbékitéséhez föltétlenül szükséges reformot.


I. Sándor.
Pierre Audouin (1768–1822.) metszete után; az eredeti festményt Bourdon festette.

Azóta a harcz és annak érdeke dönt minden más fölött. Pitt és Fox halála után a hatalom egészen a torykra száll, kik a hadviselésben és a diplomatiában látják az egyetlen komoly állami tevékenységet és kik a franczia demokratiával szemben épen az aristokratia hagyományos túlsúlyának fenntartásában látják a kormány czélját. Ezt az irányt képviseli a diplomatiában Lord Castlereagh, a hadügyben Wellington herczeg, a törvényhozásban és igazságszolgáltatásban Lord Eldon kanczellár. A közvélemény is egészen ezt az irányt követi: a franczia-gyülölet, a Napoleon elleni harag igazi nemzeti szenvedélylyé válik. Anglia e korban oligarchikus köztársaság. A király őrült; fiát, a regenst teljesen elfoglalja a divat és az élvezet, a nép pedig, a választási rendszer következtében alkotmányosan nem igen jő számba.

Pedig épen a franczia háboruk idejében oly változások mennek végbe a nemzet belső szerkezetében, melyek nem maradhattak hatás nélkül a közhatalmak felosztására sem.

Midőn egész Európa meghajlott Napoleon előtt, Anglia nem csak megállott, hanem győztes maradt. Tengeri hegemoniáját, melyet az 1778–82-iki nagy háború érzékenyen megtámadott, most nemcsak helyreállította, hanem sem azelőtt, sem azóta el nem ért fokra emelte. Az óczeán szinte angol tengerré vált, az angol gyarmatbirodalom bő kárpótlást nyert az elveszett észak-amerikai birtokokért Indiában, Dél-Afrikában, Maltában. Igaz, hogy a continentális zár csökkentette az angol gyártmányok és gyarmatáruk fogyasztását Európában, de viszont az angol flotta elseperte az eddigi franczia, spanyol és hollandus versenyt a világpiaczról. A kereskedés, az ipar eddig nem ismert lendületet vett és nem lehetett kétség a felől, hogy az egyre növekvő hadi terhek mellett is egyre nő az ország gazdagsága. E gazdagság java része pedig nem az aristokratiának, hanem a polgári osztálynak vagyonát szaporítja.

Ugyanakkor, midőn az angol munka piacza óriásivá növekszik, nagy, addig páratlan forradalmon meg át az ipar is. A gép uralma akkor kezdődik. A gőzgép, Bolton és James Watt találmánya, egyre tökéletesítve és a gyártás mind több ágára alkalmazva, akkor tartja diadalmas bevonulását, megteremtvén a nagyipar hegemoniáját az egyre kisebb területre szorított kézműipar fölött.

A fejlődő gyáripar felszítta a régi hasonló anyaggal dolgozó czéhek legényeit; a mesterek közül is azokat, kik elég tőkével nem rendelkeztek ahhoz, hogy magok is szerezzenek gépeket, azonkívül pedig a szegény birtoktalan földmívelő munkásoknak is jelentékeny részét. A biztos kereset a nagy városokba és az ipari központokba vonta a vidéki lakosságnak jelentékeny részét. Mivel pedig a gőzgép a szén fogyasztását rendkívül emelte és a szén erősebb kiaknázását tette szükségessé, száz és százezer ember szorult össze a nagy bányák körül is. Északnyugoti Anglia, Manchester, Birmingham, Leeds és Sheffield környéke akkor kezdett «fekete országgá» válni.

Nem volt még országban annyi gazdagság felhalmozva, mint a század elején Angliában. De e roppant kincsben aránylag kevés család osztozik. A nagy tőkepénzesek élvezik az egyre felszaporodó, 1816-ban már 861 millió fontra (21,000 millió korona) menő államadósság kamatait; az iparos és kereskedő munkásság gyümölcse pedig a nagy vállalkozóknak és a számos gépet berendezni képes gyárosoknak jut. Mellettök pedig egyre gazdagodik a régi földbirtokos aristokratia is. A városok növekedése roppant mértékben felrugtatja telkeik értékét és árát, a földművelést pedig egyre jövedelmezőbbé teszi a népesség növekedése és a külföldi gabonabehozatalnak a háború által való megszakítása. Minthogy pedig Angliában és Irországban aránylag igen kevés a földbirtokos és a terület legnagyobb része majoratusokból, latifundiumokból áll, ebben a nagy és hatalmas szabad államban milliók és milliók munkájának néhány ezer ember látja csak hasznát. A hagyományon alapuló politikai oligarchia és a modern munkaviszonyok által létrejött plutokratia kezet fog egymással.


James Watt szobra Birminghamban.
Emelték 1827-ben.

A legnagyobb gazdagságnak és az ezzel együtt járó pazar tékozlásnak szembeállása a nagy tömegek szegénységével, nyomorával, inségével, alkotja a XIX. század elején Nagy-Britannia társadalmának képét. A régi Róma óta hasonlót nem látott a világ. Az összes világrészek adója Londonban folyt össze; a regens herczeg csak úgy példát adott a kéjelgésben és a pénz szórásában, mint egy régi Caesar; udvara, környezete, az egész előkelő világ alig volt jobb nála; az országban pedig sok százezer család alig birt megélni mától holnapra. Az angol pauperismus, mint társadalmi jelenség a római proletariatus mellett foglalt helyet. Mint akkor, még kirivóbbá tett a nyomort annak néhány központban való egyesítése, a sok vidéki szegénynek a fővárosokban való összetolulása és a legnagyobb inségnek a duskálással való közeli érintkezése. Nem volt már rabszolgaság, de pár ezer úr és milliónyi tőlük függő munkás közt hol van helye a szabadságnak?

Smith Ádám a modern ipar fejlődésének kezdő szakában, midőn az emberi elme ezen újabb csudájától a jólét általános fokozását várták, irta meg azt a nagy művét, mely a munkát és annak felosztását állítja oda legfőbb gazdasági tényező gyanánt. Ennek a szomorú korszaknak, midőn szinte gyógyíthatatlanoknak látszottak az új gazdasági fejlődés ejtette sebek, szintén megvolt a maga theoretikusa, Malthus Tamás, egy becsületes tudós pap személyében.51 Ő azt a tételt állítja fel, hogy a népesség geometriai arányban nő, a gabonatermelés ellenben csak számtani arányban, hogy tehát így belátható időben túlnépesedés és ezzel együtt általános inség áll be a természet rendje szerint.52 A «sok az eszkimó, kevés a fóka» gondolatnak ő a szellemi szerződje. A XVIII. század optimista fogalmával, mely a legfőbb gazdasági és politikai erőt épen a sűrű népességben találta, rideg ellentétben áll az ő pessimista tana, mely jótékony intézménynek tünteti fel a coelibatust és a szerzetes életet, egészséges érvágásnak a háborút és a társadalmi bajok fő orvoslójának a pusztító betegségeket és a kivándorlást. Tanát az azóta lefolyt század csak igen csekély részben igazolta, de az mégis igen tanulságos emléke marad annak a hatásnak, melyet az egyszerre nyilvánvaló pauperismus a gondolkodó, filantrop emberekre gyakorolt.

A történet adatai épen nem igazolják azt a felfogást, mintha főkép a gyáripar fellendülése idézte volna elő a köznyomort és az éhséget. Az éhhalál sokkal általánosabb volt a középkorban, midőn még aránylag ritka volt a népesség és a munkásosztályok helyzete, munkaidő és bér dolgában, határozottan kedvezőtlenebb volt a czéhek, mint a szabad verseny korában. A különbség abban állott, hogy akkor csak legritkább esetekben láttak módot az elnyomottak arra, hogy helyzetükön segítsenek; a nyomor úgy szólva vidéki volt és ezren meg ezren önmegadással pusztultak el: most pedig az együttélő, együtt szenvedő tömegek már számukban is eszközét látták a javításnak. Továbbá abban is, hogy az emberek korábban a gondviselésre bízták a legtöbbet és a legjobbak is elegendőnek tartották az alamizsnát; most pedig a felvilágosodás és a humanitás kötelességgé tette a baj forrásainak felfedezését és a gyökeres gyógyítást.

Mert ha tény is, hogy a nyomort és a sociális kérdést nem a gőzgép teremtette – elég bizonyíték a sok parasztlázadás és Morus Tamás Utópiá-ja – bizonyos, hogy az inség kiséretében a bűn óriási és rémes alakban tünt elő Angliában. A szegényadó, mely 1801-ben 4 millió fontot tett ki, 1816-ban 7 millióra emelkedett és a lakosság 9 százaléka szorult a közjótékonyságra. A félrevezetett nép sok helyen a gépek elrombolása által akart magán segíteni. Folytonos volt a zavar és a lázongás a bányákban és kohókban is. A közép-kori szigorú büntető törvények, melyek halállal sújtották mostanában aránylag csekélynek nézett bűnöket és kihágásokat is, nem igen segítettek. A háború után a sok kiszolgált katona megszaporította a proletariatust és az 1817. év rossz termése, mely Európa legtöbb részében – nálunk is – inséget idézett elő, még fokozta az általános kétségbeesést. Máris úgy látszott, mintha a régi Róma rabszolgaháborúi újulnának meg az új világhatalom központjában.

Hanem az angol nemzet mégis sokkal egységesebb, sokkal gazdagabb életet élt, semhogy ez az egyoldalú, lelketlen maradiság túlélhette volna azon időszakot, melyben szükség volt reá; a nagy háború idejét. Mihelyt az megszünt, több irányban is munkába vették az állapotok javítását. Hiszen épen ez időbe esik Benthamnek a czélszerűség és a nép általános jóléte apostolának működése. A régi whig-párt még élt és nem mondott le szabadelvű hagyományairól és képviselői még sem voltak az alsóházból teljesen kizárhatók. Azonkívül az egész irodalmi és tudományos élet önkénytelenül is a haladás munkáját szolgálta. Benthamen kívül nagy hatást gyakorolt Romilly Sámuel jogtudós, ki Eldon kanczellár makacs ellenállásával szemben is keresztülvitte a büntető törvények némely enyhítését és különösen a rabokkal való humanus bánásmód mellett kardoskodott. Az angol püspöki egyház és főpapjai nem igen érintkeztek ugyan a néppel, de Wesley követői most sem szüntek meg a legalsó rétegekbe is bevinni a hit vigaszát és malasztját. Az ő érdemök az, hogy az angol nép, bármennyire hajlott is a politikai radicalismushoz, vallás dolgában soha sem követte a franczia jakobinusok példáját.

A forradalom idejében Angliában is voltak ugyan jakobinusok, de ezeket kiirtotta részben a hivatalos üldözés, másrészt maga az ellenök lázított köznép. Voltak ugyan népszónokok és izgatók, kik közt különösen Hunt Henry volt nagyon népszerű Londonban, de azok inkább csak általános jelszavakat hangoztattak és a reform útját nem jelölték meg. De a gyakorlati angol észjárás, felszabadulva a franczia példa nyomasztó hatása alól, csakhamar e téren is érvényesült. Az angol radicalismusnak Cobbet Vilmos lett a megalapítója. Cobbet mint közkatona szolgált Amerikában, mint a nép fia, ismerte annak bajait és hetilapjában, a Political Register-ben nagy ügyességgel és kitartással hirdette a demokratikus elveket. Követelte az általános népszavazatot, hogy a nép törvényes módon segíthessen állapotán és tiltakozott a kormány tétlensége és a felső osztályok tékozlása ellen, míg a nemzet legnagyobb része nyomorral küzd. A kispolgárságnak és gyári munkásságnak ő vált politikai vezetőjévé és működését a kormány üldözése sem szakíthatta meg, mely elől egy ízben Amerikába kellett menekülnie.

Az uralkodó társadalom a büntető törvények szigorítása és kivételes törvények alkalmazása által akarta elnyomni e mozgalmat; a kormány pedig keresve kereste az alkalmat, hogy erőszakot alkalmazhasson és az izgatókat elrettentse. 1818-ban Manchester mellett nagy meetinget tartottak a munkások Hunt elnöklete alatt. A törvény értelmében szétoszlásra szólították fel őket, de nyomban a hirdetmény felolvasása után közéjük vágtatott a lovasság és több százat megölt vagy megsebesített.

Úgy látszott, mintha Anglia már miben sem különböznék a szent szövetséghez tartozó államoktól. A parlamentáris kormányformával csak úgy összefért a reactio, mint az absolutismussal.

 

Canning kora.

Ezen állapoton nem változtatott III. Györgynek 1820-ban bekövetkezett halála sem. Fia, IV. György, ki előbb mindig a whigekkel kaczérkodott és kit minden tékozlása és erkölcsi züllöttsége mellett bizonyos tekintetben népszerűvé tett elegantíája, most egészen a torykhoz csatlakozott. Országos ügyekkel ugyan nem igen törődött, de tekintélyét mindenkép fönn akarta tartani és méltóságát arra akarta felhasználni, hogy bosszúját tölthesse nején. Karolina braunschweigi herczegnőt 1794-ben vette nőül, miután előbb titkos házasságra lépett a szép Fitzherbertnével, de azóta, hogy 1795-ben leánya született, teljesen elhanyagolta ezt a szerencsétlen asszonyt. A családi viszály nyilvánvaló volt; az udvar a férj mellé állott és Karolina az üldözés elől külföldre menekült és többnyire Olaszországban lakott.53 Férje kémei ide is követték és minthogy a királyné viselkedése nem volt példás, az illemmel meg épen nem törődött, csakhamar összeszerezték az anyagot a válópörhöz. Férje trónralépése után visszatért Angliába és minthogy más módja nem volt megvonni tőle az őt illető rangot, IV. György megindította ellene a válópört.


IV. György.
Thomas Phillips (1770–1845.) festménye után rézbe metszette S. William Reynolds (1773–1835)

A királynét általános lelkesedéssel fogadták mindenütt, különösen Londonban. A puritanus erkölcs és a család tiszteletének tiltakozása volt ez a házasságtörő, önkényes, erkölcstelen király ellen, ki nyilvános házasságtörő létére nem átallotta családja legbelső ügyeit a nyilvánosság elé vonszolni. Brougham Henry, a whig-ellenzék tagja, a királyné védője, teljesen fel birta használni a közvélemény kedvezését.54 A felsőház, mint biróság előtt, hónapokon át folyt ez a «királyi bordély vígjáték» a felső körök mulatságára, a nemzet botrányára. Egyre nőtt az elkeseredés, mert nyilvánvaló volt, hogy a király alacsony sorsú és erkölcsű, megvesztegetett olasz tanúkkal akarta neje elitéltetését keresztülvinni. Bár a királyné az erénynek még látszatát is kerülte, a felső-ház, Brougham nagy beszéde után, csak kilencz szótöbbséggel mondta ki a vád alá helyezést. De mivel a vádlott fenyegetődzött, hogy viszontkeresetet nyujt be férje ellen, a kormány visszavonta a vádat. Karolina királyné nemsokára meghalt (1821. jun. 17.), de a közvélemény nem nyugodott meg. Az előbb annyira szeretett és ünnepelt uralkodó alig mert már London utczáin mutatkozni. Egyszerre elfecserélte azt az erkölcsi tőkét, melyet atyja példás családi életével szerzett és a szakadás közte és népe közt nem gyógyult be soha. A vénülő király visszatért ifjúkori szórakozásaihoz s skót- és irországi utazásaiban keresett – hiába – kárpótlást elvesztett népszerűségeért.55

De a kormányban egyelőre nem állott be változás. Lord Liverpool volt a miniszterelnök, a külügyeket Lord Castlereagh vezette, a szent szövetség lelkes híve, az alsó-házban pedig soha sem volt erősebb a toryk többsége, mint akkor. De Castlereagh öngyilkossága (1822) változtatást tett szükségessé. Az európai ügyek akkori bonyolult állásában még sem volt mindegy, melyik lord vagy gentleman képviseli Angliát. Így jutott a ministeri székbe Canning György, az akkori Anglia legkiválóbb államférfia. A király kénytelen volt kinevezni, noha 1820-ban a királyné elleni pör megindításakor, melyet ő ellenzett, kilépett a cabinetből.

Canning tory volt, de soha sem vesztette el összeköttetését a nemzet érzelmével és gondolkodásával. A trón és nemesség Istentől származott jogainak tana nem igen lehetett hatással reá, ki már születésénél fogva – anyja szinésznő volt – közel állott a néphez és az irodalmi világhoz.56

Canning mint Pitt követője kezdte meg parlamenti pályáját és nagy ékesszólása őt csakhamar az alsó-ház elismert vezérévé tette. Politikai meggyőződésében igazi angol: a jakobinusok ellensége, de a valódi alkotmányosságnak és a haladásnak híve. Épen Indiába készült főkormányzónak, midőn Liverpoolban, Gladstone szüleinek házában érte őt a királyi kinevezés. Épen akkor volt a veronai congressus és Anglia politikájának gyökeres változása egyszerre világossá lőn, midőn Wellington herczeg ott tiltakozott a spanyol ügyekbe való fegyveres beavatkozás ellen. Anglia elszakadt a szent szövetségtől, mert Canning elismerte a nemzetek önrendelkezési jogát. Még jobban kitünt ez, midőn a délamerikai új köztársaságokat elismerte. Anglia akkor elszigetelten állott; csak az észak-amerikai egyesült államokkal volt jó viszonyban. Mint Canning mondá, az új világhoz fordult, hogy helyreállítsa az ó-világ egyensúlyát. Láttuk már, hogy a görög kérdésben is a szabadság ügyét tette magáévá. Úgy akarta, hogy a föld összes nemzetei Angliában lássák szabadságuk védőjét és előmozdítóját.


Canning.
Freeman metszete után.

Ez irány nem maradhatott hatás nélkül a belső politikára sem. Lassankint visszatértek Pitt traditiójához, mely épen nem ellenkezett a haladással. Az annyira fontos anyagi érdekek intézésére két elsőrendű szakember, Huskisson Vilmos és Peel Róbert lépett a ministeriumba. Az előbbinek különösen az adó- és vámrendszer szabályozásában állott az érdeme, az utóbbinak a bank szabályozásában és a pénzügyi egyensúly helyreállításában.

Mindennél fontosabb volt azonban az a szellem, mely az egész kormányzatot áthatotta és mely liberális volt minden ízében, úgy mint Canning maga. Azok a nagy kérdések, melyek megoldásától Anglia jövője függött: a katholikusok emancipatiója s a választási reform, már komoly tárgyalásban részesültek, és Canning legalább a katholikusok teljesen polgári joggal való felruházásának határozott pártolója volt. Már nem tartottak minden javítást forradalomnak és az alsóházban egyre nőtt a haladó pártiak száma és befolyása. Egy lényeges reformot már is életbe léptettek: a vámét. Anglia határozottan a szabad kereskedés felé kezdett hajolni. A munkások és az ipar érdeke lassankint föléje emelkedik a földbirtokosok érdekének. Még a háború után is megmaradtak a magas gabonaárak és a belföldi gabona monopoliuma, a mennyiben igen magas bevételi vám nehezítette meg a külföldi búza behozatalát. 1825-ben azonban elhatározták, hogy a búza beviteli vámja annak ára szerint emelkedjék vagy szálljon alá. Ha magas volt az ár, csekély a vám; ha alacsony, aránylagosan felemelték, úgy hogy a kenyér átlagos ára ne igen változzék.

Ismét teljes egyetértés állott helyre a kormány és közvélemény között. Canning befolyása alatt Anglia – a szent szövetséggel szemben állva – ismét elsőrendű hatalommá vált, mely mindenütt a nemzetiség és az alkotmányosság érdekében érvényesítette tekintélyét.

Még nagyobb változások voltak várhatók, midőn 1826-ban, lord Liverpool halála után, Canning lépett a kormány élére. Ministeriuma már nem is volt torynak tekinthető: mindkét nagy párt mérsékelt elemeit foglalta magában és a conservativok a «high toryk» elkeseredett harczot folytattak ellene. Így Canning lett megalkotója a szabadelvű tory-pártnak, melynek nálunk a «fontolva haladók» voltak utánzói. A nagy parlamentáris harcz még javában folyt, midőn Canning 1827. aug. 8-án meghalt. A reformmozgalomhoz ő adta meg a lökést: utódaitól függött, mikép és mikor fogják az ő eszméit megvalósítani.57

Egyelőre azonban úgy látszott, mintha csak az ő tehetsége és energiája biztosíthatták volna a haladás ügyét. Utánna Wellington herczeget bizta meg a király a kormány alakításával, mint a tiszta tory-párt győzelmének lehetett tekinteni. Csakugyan azé volt még a többség az alsó-házban is; a felső-ház pedig majdnem egészen hozzá tartozott. Csak az volt a kérdés: meddig tűri az események folyamata azt a mozdulatlanságot, mely legfőbb politikai ideája volt az aristokratiának, legkiválóbb képviselőjének, a nagy hadvezérnek és magának a királynak is.

 

Az ír kérdés. O’Connell. A katholikusok emancipatiója.

Már a XVIII. században a felvilágosodás és a humanitás hatása alatt sokkal enyhébbé vált az angolok bánásmódja Irországgal szemben. Annak az embertelenségnek, melylyel a XVI. és XVII. században rendszerint gyilkoltak és confiskáltak, vége szakadt. A francziák ellen folyó nagy háborúk szükségessé tették a bennszülöttek érzelmeinek és érdekeinek némi kimélését. Azonkívül az ír parlament, noha kizárólag protestánsokból állott, egyre határozottabban emelte fel szavát a «zöld sziget» önkormányzata érdekében.

A franczia invasio és a vele kapcsolatos nagy ír lázadás legyőzése után (1798) Pitt elérkezettnek látta az időt a teljes beolvasztásra, az unióra, egyenlő jog és teher alapján. Hogy az írek önálló parlamentjük elvesztésébe belenyugodjanak, nemcsak a főurakat és a követeket vesztegette meg – Lord Castlereagh, az akkori kormányzó, 1 millió fontot költött e czélra – hanem a népesség túlnyomó részét is ki akarta elégíteni a katholikusok emancipatiója által. Minthogy azonban a király ettől megtagadta beleegyezését – Pitt kénytelen volt lemondani, és az írek méltán mondhatták, hogy legnagyobb sérelmök orvoslására nem történt semmi.58

Nemcsak a Londonban gyülekező ír követek, hanem a szabadelvűbb angolok is adósságnak tekintették Pitt igéretét, melyet mihamarabb le kell róni. De már az írek loyalitása a Napoleon elleni háborúban nem volt kétségbe vonható, a felső-ház mindig útját állotta az erre vonatkozó indítványoknak. Így az írek, az angol alkotmány által biztosított gyülekezési és törvénykezési jog oltalma alatt maguk hozzáfogtak méltánytalan helyzetök alkotmányos javításához.


O’Connell.
Lewis rézkarca után, kisebbítve.

E munkában a már régebben fennálló katholikus associatio járt elől, különösen, mióta O’Connel Dániel, minden idők egyik legnagyobb izgatója, lépett annak élére.59

O’Connell (szül. 1774), mint az ír nemesek közt a tehetősebbek általában, a régi királyoktól származtatta magát. Szülei őt Francziaországban, a jezsuiták st.-omeri iskolájában taníttatták. Ügyvéd lett és különösen katholikus hitfelei közt jutott csakhamar nagy hírnévre. Még jobban emelte hírnevét, midőn egy orangista tisztet megölt párbajban. Benne egy elnyomott nép vezérének minden tulajdona egyesült: az elragadó szenvedély, a maró gúny a beszédben; az alattomos ravaszság és ha kell, az erőszak a cselekvésben. Beszédei tán nem felelnek meg a szónoklat classikus formájának, annyi bennök az erős kifejezés, de egyrészt lelkesíteni, másrészt vérig sérteni ugyancsak tudtak. A kelta tűzzel egyesült benne az angol kitartás: a katholikus vallásért és az ír nemzetiségért való küzdelem összeforrott lelkében.

Mint a katholikus associatio vezére, csakhamar koronázatlan királya lett az országnak. E társulatot ő demokratikus alapra helyezte; a heti díjat oly csekélyre szabta, hogy a szegény ember is beléphessen. Ezért a katholikus papság és nemesség tartózkodott a demagogtól, az angol kormány ellenben eleinte szívesen látta ezt a népies mozgalmat, melytől azt remélte, hogy a népet törvényes útra terelve, elfojtja a századokon át annyira elharapódzott, a birtok- és személybiztonságot veszélyeztető titkos bandákat. Csakhamar kitünt azonban, hogy a társulat meetingjei is veszélyeztetik a közbékét. Minthogy az associatio már igazi állam volt az államban és megadóztatta a lakosság legnagyobb részét, a kormány 1825-ben eltiltotta mindazon egyesületeket, melyek az állami és egyházi visszaélések orvoslásának örve alatt izgatnak, beavatkoznak a törvénykezésbe és pénzt gyűjtenek. Ez a tilalom kiterjedt a katholikusok ellen fegyverkező organista páholyokra is, de világos volt, hogy első sorban O’Connell hatalmát volt hivatva sújtani.

E mozgalom ismét Irországra fordította az angol parlament figyelmét. A reformpárt felhasználta az alkalmat annak kimutatására, hogy az ottani zavarokat csak a katholikusok emancipatiója csillapíthatja. Az alsóház el is fogadta a javaslatokat, de a felsőház, hol a yorki herczeg, a trónörökös is erősen ellene nyilatkozott, elvetette. Az angol közvéleményben még igen erős volt a pápistaellenes érzület és maga a kormány is megoszlott. Canning az emancipatio mellett volt; Peel, az angol orthodoxia erős várának, az oxfordi egyetemnek követe, ellene. A király már 1824-ben kijelentette Peelnek, hogy a katholikus kérdésben úgy gondolkodik, mint atyja és ettől nem fog eltérni soha.

Az 1826. évben végbemenő változások Angliában inkább a conservativokat erősítették, Írországban ellenben többnyire az associatio jelöltjeit választották meg. Az izgatottság a legmagasabb fokra hágott és félni kellett, hogy nyilt forradalom tör ki a «szászok» ellen. Maga az alkirály, Anglesey marquis, határozott conservativ létére is ajánlotta az emancipatiót, mert máskép alig kerülhető el a polgárháború. O’Connell szava már a katholikus katonák hűségét is megrendítette.


Lord John Russel.
Fénykép után.

Még egyszer győz a protestáns érdek. Az alsó-ház 1827-ben, bár csak négy szótöbbséggel, elvetette az emancipatiót. Míg katholikus állott szemben protestánssal, az angol közvélemény csak nehezen volt megmozditható. Több eredményt lehetett remélni akkor, ha egyáltalában megszüntetik a vallás okozta politikai különbségeket. Ezért Lord John Russel, a whigek vezére, az alsó-házban előbb azt javasolta, hogy törüljék el az angol egyházhoz nem tartozó protestáns felekezetek tagjait az országos és helyi tisztségekből kizáró törvényeket. Ezt nemcsak az alsó-ház fogadta el, hanem a felső-ház is, hol még több püspök is mellette szavazott. Az angol püspöki egyház politikai monopoliuma ezzel megszünt.

Miután előbb az ír püspökök kijelentették, hogy a katholikus egyház nem tanítja a pápa csalhatatlanságát, tehát nem kell attól tartani, hogy a katholikusok emancipatiója külföldi, pápai politikai befolyásnak nyitja meg az útját – az ellenzék ismét az alsó-ház elé hozta a katholikus kérdést. Az indítványozó most a radikális Sir Francis Burdett volt, kinek indítványát 1828 május 8-án elfogadták, noha Peel, a kormánypárt vezére, ellenezte. Peel kiemeli, hogy az ifjabb közetek majd mindannyian az indítványra szavaztak, mi legbiztosabb jele annak, hogy az ország hangulata e kérdésben megváltozott.

Nem volt kétséges, hogy a kormány a felső-ház segítségével még soká ellenállhat. De akkor O’Connell hirtelen élére állítja az egész helyzetet. Clare grófság követe belépett a ministeriumba és így a kerületben új választást kellett kiírni. A régi követ népszerű ember volt, a katholikus papság és nemesség mellett is kardoskodott. O’Connell pedig, mint katholikus, törvényesen nem is volt megválasztható. De bizott a parasztságban, mely « Istenért és O’Connellért» szavazott s nagy többséggel győzőtt is (1828 jul. 5.). «Minden nagy érdek letört; a zászlóhagyás általános. Milyen jelenet volt ez és minő borzasztó kilátást nyit előttünk», írja a bukott jelölt, Fitzgerald, mindjárt az eredmény után Peelnek.60

Fenn lehetett-e tartani ezután Irországban a békét nagy engedmények nélkül? Az ír protestánsok létöket látták megtámadva O’Connell izgatása által s az angol kormányt és a király csak kényszerhelyzet szoríthatta az emancipatió elfogadására. Ezért Peel az alkirálylyal leginkább csak azt a kérdést tárgyalja: lehet-e törvényesen eljárni O’Connell és társai ellen? De az eredmény a megkérdezett jogtudósok szerint legalább is kétséges, mert a nagy izgató mindig vigyázott arra, hogy tettei törvénybe ne ütközzenek. Nem maradt tehát más mód, mint az alkotmány felfüggesztése és katonai megszállás. De ezt még a vitéz, elszánt alkirály sem akarta. Különben is akkor, midőn az orosz Konstantinápoly ellen indul, oly veszélyes a külföldi helyzet, hogy minden lehetőt meg kell tenni a polgárháború elkerülésére.

Peel Róbert eddig törhetetlen conservativ és működése leginkább az anyagi érdekek ápolására vonatkozott. Ez a bonyolódott helyzet, midőn egy nagy és jogos egyházi és politikai hagyomány, melyhez, midőn egy nagy és jogos egyházi és politikai hagyomány, melyhez ő is egész szivével ragaszkodik, szemben áll az ország legnagyobb érdekével és midőn a hagyomány megőrzése be nem látható bonyodalmakba keverheti hazáját, teszi őt igazán államférfiúvá. Ő már előbb is kötelességének tartotta, nyiltan bevallani, ha meggyőződése megváltozott és most, ezen nagy alkalommal sem tett másként. Az a sokszor kifejezett hite, hogy Anglia lényegében annyira protestáns állam, hogy a protestáns egyház megrendülésével maga az ország is megrendül, nem volt tovább fenntartható. Hazája javát föléje helyezte elveinek. «Reá nézve a kormányzás művészete a társadalmi erőknek mérlegeléséből, irányuk s energiájukhoz való alkalmazkodásból állott előtte.» Nem azokból való, kik a közvéleményt vezetik, hanem azokból, kik követeléseit, ha egyszer megértek, legbecsületesebben meg tudják valósítani. A fontolva haladó államférfiaknak így lett igazi, sehol utól nem ért mintaképévé.

Wellington herczeg, ki a legtöbb politikai kérdésben meghajlott Peel bölcsessége előtt, szintén nem zárkózhatott el a reform szükségessége elől és így ez a conservativ és protestáns érdekben megalkotott kabinet vállalta el a modern Anglia első nagy reformjának keresztülvitelét. Igaz emberek voltak, nem akarták részletes jogfosztásokkal semmivé tenni az egyenjogúság elvét; mindent meg akartak tenni, hogy a katholikusok teljesen hű polgárok lehessenek.

Még csak a király beleegyezése volt hátra. IV. György annyiszor kifejezte, hogy mit sem akar tudni az emancipatióról, hogy végtére maga is hitte, hogy van meggyőződése. A herczeg még az anglikán főpapokat is fölszólította, hogy beszéljék reá a királyt, de sikertelenül. Végre is, midőn Wellington kijelentette, hogy különben visszalépni kénytelen, engedett a király. A trónbeszéd már felemlíti az ír kérdést és 1829 márczius 5-én maga Peel indítványozta az alsóházban a katholikusok polgári jogait megszorító törvények eltörlését. A «high tory»-k minden elkövettek a javaslat megbuktatására s Eldon, a volt kanczellár, a királyi családot is mozgásba hozta ellene.61 Wellingtont és Peelt árulónak tekintették a hagyományos politika előharczosai és a hercegnek párbajt kellett vívnia Lord Winchelseavel, ki ezt az árulást nyiltan szemére vetette. Mind hiába: az alsóház nagy többséggel elfogadta a javaslatot, elfogadta a felsőház és egy végső, hiábavaló kisérlet után aláírta a király is. Az 1674-ben a katholikusok ellen hozott Test-aktának érvénye megszünt és az alsóházban már nem követeltek oly esküt, melyet római katholikus lelkiismeretesen le nem tehetett. Mindössze három hivatalt tartottak fenn a protestánsoknak: az ír alkirályét s az angol és ír kanczellárét. A katholikus associatiót feloszlatták, az új törvény után különben sem igen volt már czélja.


Wellington.
Egykorú fametszet után.

O’Connell a maga részéről mindent megtett a kérdés siettetésére. Első megválasztása után eljött Londonba és jelentkezett az alsóházban, hol eskütételre szólították fel. Miután ezt megtagadta, új választást irtak ki, melyből ismét győztesen került ki. De most sem fogadták be, hanem az új törvény elfogadása után új választásnak kellett alávetnie magát és csak azután foglalhatta el a parlamentben helyét. Mind több követőjét választották be és a vezetése alatt álló írek csakhamar igen jelentékeny csoporttá nőttek, mely a legtöbb kérdésben az angol radikálisokkal együtt szavazott. O’Connell nem volt és nem is lehetett mint katholikus a forradalmi eszméknek híve, de mint egy elnyomott nemzet fia és vezére, liberális volt minden ízében.

A katholikus emancipatio első sorban a liberalismus diadalának tekinthető. Jelentősége még nő az által, hogy a szabadelvű gondolkodás itt épen a római egyház javára érvényesíti hatalmát. Valamint a vallásos érzés a görögök pártfogójává tette a muszka czárt, úgy most a pápa és Metternich herceg szövetségeseket láttak az angol haladó pártban.62 Az emberiség közösségét mi sem hozza annyira köztudatra, mint az ilyen tény; semmi sem tünteti fel egyúttal annyira lehetetlennek a fejlődés egyoldaluságát és hosszú időre való korlátozását.

Bármily igazságos és bölcs volt ez a reform, mégsem érte el azt a czélt, melynek reménye pártolóivá tette Peelt és Wellingtont. Írország nyugalma nem állott helyre; O’Connell izgatása nem szünt meg. Ennek oka azonban az, hogy az egyik szükséges reform megadása nem tette fölöslegessé a többit. A polgári jog megszerzése nem feledtetheté el az írekkel, hogy hazájuk földje az angoloké és hogy idegen egyházat kénytelenek fentartani. Nem a jog megadása volt a hiba, hanem annak soká való késése.


  1. Szül. 1766 † 1834.[VISSZA]
  2. Essay on the principles of population. 1798. Magyarul is megjelent.[VISSZA]
  3. Denkwürdigkeiten des Freiherrn von Stockmar 70. l.[VISSZA]
  4. Gervinus: Geschichte des XIX. Jahrhunderts IV. 127.[VISSZA]
  5. A history of the four Georges by Justin Mc Carthy and Justin Huntly Mc Carthy IV. 173.[VISSZA]
  6. Canning legjobb életrajzát Frank Harrison irta 1887.[VISSZA]
  7. Metternich kártevő meteornak nevezi halálakor a nagy férfiut, Castlereaght ellenben nagyon sajnálta, pótolhatatlannak tartotta. III. 522.[VISSZA]
  8. Stanhope: Life of Pitt. II. k. 251. l.[VISSZA]
  9. Études sur l’Irlande contemporaine, par Adolph Perraud.[VISSZA]
  10. Memoirs of the right honorable Sir Robert Peel. I. k. 113–15. Ezt a munkát vettük tárgyalásunk alapjául.[VISSZA]
  11. Campbell: The lord Chancellors of England. VIII. k.[VISSZA]
  12. Metternichs Nachlass.IV. 584.[VISSZA]