NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
XI. KÖTET: A REFORMOK KORA
II. RÉSZ: A REFORMOK KORA
XV. Németország           XVII. Magyarország 1825 körül

XVI. FEJEZET.
A keleti kérdés fejlődése.

A panszlavizmus és Oroszország.A Kaukázus meghódítása. Samyl.Törökország és a czár. Mehemed Ali.A Balkán-félsziget keresztyén országai.

 

A panszlavizmus és Oroszország.

Bárminő hibái voltak a bécsi congressusnak és a nagyhatalmak rendszerének, melyet megállapított, bizonyos, hogy ez a pentarchia megfelelt az akkori tényleges hatalmi viszonyoknak és biztosította az egyensúlyt. Sem a franczia forradalmi párt, sem a német chauvinismus nem gondolhatott a párisi béke megszegésére. Nyugot- és Közép-Európa területi viszonyai oly szilárdul voltak rendezve, hogy a százados nemzetközi küzdelmek szinte megszüntek. Anglia és Francziaország a gyarmatokban keresték hódító politikájuk kielégítését; az előre törekvő Poroszország gazdasági szerződésekkel készíti elő jövő nagyságát, de Európában egyik sem tolja előre határait. Ez az állapot megengedte, hogy minden állam belső ügyeit rendezze, hogy Francziaország és Anglia a legnagyobb alkotmányos reformokat intézze el, külső beavatkozás veszélye nélkül. Ez teszi lehetővé Poroszországnak a belső megszilárdulás és összeolvadás nagy munkáját, ez engedte meg Ausztriának, hogy háborítlanul menjen végbe kormányának gyöngülése, nemzetiségeinek felébredése. Csak Belgium elszakadása Hollandiától tett változást ezen emberöltő alatt a művelt Európa térképén.

Keleten azonban nincs ily egyensúly. A százados küzdelem Oroszország és a porta közt folytatódik, egyre hevesebbé válik. A czár döntő szerepet játszik Európa areopagusában; a szultánt a congressus nem fogadta, nem fogadhatta be a legitim uralkodók közösségébe. E mellett a küzdelem vége előre látható: Oroszország belső ereje és külső tekintélye folytonosan emelkedőben van, az oszmán birodalom pedig, melyet Mahmud szultán reformjai sem birnak talpra állítani, akkor kapja «a beteg ember»187 nevet.

Oroszországot traditiója, vallása, nemzeti ösztöne és gazdasági érdeke egyre hajtja Konstantinápoly felé. Arra felé még van hely nagy területváltozásokra. A török birodalom végleges sorsa már nem kétséges, csak az a kérdés, ki lép örökébe.

Még a XVIII. században is tisztán katonai és diplomatiai hatalom az orosz; nemzetivé, melynek saját eszméi vannak, mely saját intézményeinek akar érvényt szerezni más gyöngébb népek körében is, csak később lett.

Oroszországnak ez a belső fejlődése egyike a XIX. század legfontosabb tényeinek.188 Annál érdekesebb, mert lassu, mint minden a mi tartós és mert nem hirtelen átalakítással, hanem kész eredménynyel lepi meg a világot. Lényege abban áll, hogy az a nemzet, mely egész műveltségét, állami berendezését, minden hatalmi tényezőjét Nyugot-Európának köszönhette, alig másfél század alatt önállóvá válik és mint egyenlő rangú sorakozik a nagy történetü nemzetek mellé. Mióta a görög műveltség körébe vonta a rómait; mióta a római nevelés megszüntette a germán barbárságot, az emberi szellem nem terjesztette oly nagy területre birodalmát.

Addig a muszka barbárság áll szemben a nyugoti civilisatióval: most az orosz nemzeti genius, mely erejét a német és franczia szellemi hatásokból merítette, önállóan lép fel mesterével szemben. Megitéli, mit köszönhet neki, elveti, mit rossznak itél. A birálat nélkül való átvétel kora megszünt. A romantika, a világfájdalom kora nagyon is élesen megvilágította, mennyi rossz van e fényes culturában. Moszkva égése, az oroszok harcza vallásukért és nemzetökért még erősebben feltüntette, mennyi kincs rejlik az addig megvetett, előkelőitől is lenézett népnek keblében.189 Az orosz irodalom csudás fellendülése Puskinnal és Lermontovval egyaránt mutatja a világfájdalom és a romantika hatását s a népiesnek, a nemzetinek dicsőitését.

De az orosz önbizalmat nemcsak nagy politikai, katonai és irodalmi sikerei táplálják, hanem a tudomány is. A historiai fejlődés tana ide is elhatott. Hegel tanítása a világszellem haladásáról az egyes nemzeti geniusok munkája által, nagy számú orosz tanítványaiban mély gyökeret vert. A mint a Kelet után a görög, aztán a római, a germán népek jutottak egymásután hegemoniára, úgy világossá vált előttük a szláv népek jövendő nagysága és hivatása. Ez a tan és Herder eszméinek követése vezetett a szláv népeknek s különösen az oroszoknak behatóbb tanulmányához. A szláv nyelvek és régiségek kutatása nemcsak a közös eredetet tisztázta, hanem egész sorát hozta napfényre a nyugotitól elütő, sajátságos szokásoknak és institutióknak. Előbb barbárnak, veszendőnek nézték a falu közösségét, a házközösséget, az orthodox egyháznak külsőségekbe és szertartásokba merült hitét: most mindez becses örökséggé vált, melyet az ősi szláv genius hagyott az utódokra. Nem akartak lemondani Nagy Péter és Katalin művéről, de mind erősebbé vált az a meggyőződés, hogy a sajátos hazai szellem, ha kifejtik és kiművelik, mint uralkodó és irányadó léphet a vénülő nyugoti cultura helyébe. Sándor korában még az európai hatás, a régi intézmények lehető átváltoztatása a túlnyomó elv: Miklóst már egészen meghódítja magának a nemzeti szellem. Ez pedig nem az uralkodó romantikus és fellendülő képzelő tehetségének volt következése, mint IV. Fridrik Vilmosnál, hanem a közös érdeknek. A muszka a nyugoti civilisatióban látja az ellenséget; a czár, ki ennek a civilisatiónak nagy hasznát veheti katonasága, flottája, diplomatiája vezetésében, elválaszthatatlannak tudja tőle a vallásos hitetlenséget, a politikai forradalmat, a társadalmi elégedetlenséget, mindazt, a mit távol akar tartani országától. Mikor nemzetét annak bomlasztó, a deczemberi felkelésben máris veszedelemmel fenyegető hatásától megszabadítja, egyuttal képessé válik arra, hogy az annyi zavartól bolygatott Nyugottal szemben a rend helyreállítója s biztosítója gyanánt szerepeljen.

Valóban impozans az az állás, melyet Miklós czár elfoglalt. Óriási birodalma minden segédforrásával rendelkezik, korlátlanabbul, mint Napoleon, e mellett pedig, mint nemzetének legitim feje, milliók természetes ragaszkodását mintegy örökölte. Kifelé modern uralkodó; bent szinte vallásos tiszteletben részesülő patriarcha. Mikor a khinai határon az őrködő kozák kapitány találkozik egy mongol törzsfővel és ez azt kérdi: hogy van a czár és népe? a kozák azt válaszolja: «Császárunk isten kegyelméből jól van és ezért népe is.»190 Nem csuda, ha ez a bálványozás magával ragadja a czárt is, hogy vakon hisz nemcsak teljes jogában az önkényes uralomra, hanem abban a hivatásában is, hogy mint a törvényes uralkodás és a jó rend bajnoka, mindenütt eltapossa a forradalom sárkányát. És ha nézte társait és szövetségeseit: a kicsinyes Ferencz császárt és annak gyönge fiát, a kis polgárias porosz királyt és annak fönnkelt lelkű, de minden határozottságtól visszariadó örökösét, önbizalma és nélkülözhetetlensége tudatának a legmagasabb fokra kellett hágnia.

II. Katalin és Sándor korában franczia volt az udvar nyelve; a számos emigráns sehol sem találta magát oly otthonosnak és a párisi szalonok finom társalgásának Pétervár lett az utolsó menedéke. Most, legalább a czár előtt, mindenkinek oroszul kell beszélnie. Puskint kegyébe fogadta és hogy ne legyen baja a censurával, maga nézte át verseit. A szláv régiségek kutatóit más országokban is segítette és kitüntette, így a magyar pánszlávokat is. A nemzeti irodalom alatta szabadon fejlődhetett, a mennyiben nem volt forradalmi. Gogol Miklós nemcsak a kis- orosz és kozák életet irhatta le szép rajzaiban, hanem vérig ostorozhatta Oroszország két nagy fekélyét: a lelkiismeretlen, kapzsi bureaucratiát és a jobbágyságot. Az a jelenség, hogy egy nemzet megengedi, hogy fölfedjék eredendő hibáit, bűneit, legjobban mutatja, hogy már önálló és nem kell félnie a külföldtől. Ezért itt nem is volt olyan nagy baj a külföldtől való elzárkózás, mint Ausztriában, hol tiltva volt a komoly szó. A czár nagyon megszorította ugyan az orosz diákoknak külföldre menését, azt sem szívesen látta, ha idegen nevelők jönnek az előkelő családokba, de gondoskodott arról, hogy otthon is lehessen tanulni. Tanárképző intézetet alapított és a tanítóképzők számát egyre nagyobbította. Így fellendült az iskolázás, a nemzeti culturának és az oroszosításnak legfőbb eszköze. 1804-től 1838-ig 33000-ről 96000-re emelkedett az iskolák száma, pedig a papság nem igen vett részt a népnevelésben. Hivatalos nyelvvé is az orosz lett, mihez alkalmazkodni kellett a tisztek és főtisztviselők közt annyira számos lengyeleknek és a német nyelvű liv és észt nemeseknek is.

Hanem e nagyszerű fejlődésnek megvan sötét háttere is. Oroszország egy óriási börtön, melynek be- és kijárásait a titkos rendőrség őrzi. Az igazán tilos árú a szabad gondolkodás. Még az iskolákból is kiküszöbölik a classikusokat, mert azok műveiből kisugárzik a szabadságérzet, tehát a forradalom dicsőítése. Minden idegen árú közt a könyv volt a legerősebben kizárt. Nem csuda, ha aztán német és franczia kikötőkben nagy keletje lett a tiltott könyveknek, mihelyt egy orosz hadihajó odaérkezett. Mert a határzár szigorúságát az elméletben nagyon enyhítette a tisztviselők megvesztegethetése. Bent pedig a harmadik osztály, vagyis a titkos rendőrség, a császár személyes vezetése alatt oly hatalmat gyakorolt, mint a spanyol inquisitio, vagy a jólét bizottsága. Egyszerű feljelentésre, puszta gyanura feldúlták egész családok boldogságát, egy szabad szó bizalmas társaságban elég volt arra, hogy kiejtőjét Szibériába küldjék. Az odavezető utak tele voltak számüzöttekkel, kik legtöbb esetben nem is tudták elitéltetésök okát. Így a nemzet csak a külfölddel szemben fejthetett ki erőt, benn elnyomva maradt a czárnak, a rendőrségnek, katonaságnak és a brutális tisztviselőknek (csúsz) fojtó súlya alatt. Mint a terrorismus a reactiót, úgy szülte ez a lelketlen borzasztó zsarnokság, épen a legnemesebb idealisták lelkében az anarchia, a nihilismus eszméit.

Mindaddig legalább elvben gondoltak a jobbágyság felszabadítására, Sándor czár és ministere, Speranszky, legalább a korona uradalmain lakó jobbágyok helyzetén könnyített és a katonai telepekből igyekezett szabad parasztságot nevelni. Miklós egyáltalában minden reformtól irtózott: ebben a pontban pedig egyenesen conservativ aristokrata volt. Mindjárt trónra lépése után kijelentette, hogy miben sem fogja csökkenteni a nemesek és földesurak hatalmát. Csak annyiban segített a jobbágyok állapotán, a mennyiben megtiltotta az egyes család szétválasztását valamely tagjának külön eladása által. A nagybirtokú földesuraknak, hogy őket mindenben egyenranguakká tegye az európai mágnásokkal, megengedte a majoratusok alapítását (1845). Már előbb bizonyos kiváltságokban részesítette az «előkelő polgári osztályt», úgy hogy annak tagjai felmentvék a katonai szolgálat és a testi fenyíték alól.191

Természetes, hogy ennek nem a liberalismus volt az oka, hanem az a szándék, hogy a birodalom a kereskedés és ipar terén is függetlenné váljék a külföldtől. A honi ipart magas véd-vámokkal oltalmazták, az állami segítség, az olcsó munkaerő és az orosz polgárság vállalkozó szelleme csakhamar felvirágoztatták. Moszkva, Tula és Kiev lettek a muszka posztó-, ércz- és czukoriparnak központja. E fejlődést csak az az óriási csempészet hátráltatta, melyet különösen a porosz határ felől űztek és mely iránt meglehetős elnéző volt a porosz kormány.192 A birodalom gazdasági jelentősége szemmelláthatólag növekedett. 1822-től 31-ig több mint háromszorosára emelkedett a gyapot gyártása, megkétszeresedett a vegyi ipar és jelentékenyen emelkedett a selyem-, gyapjú- és lenszövés is.193 Ugyanazon időben fogják eke alá a birodalom déli részének termékeny síkságát, a «fekete földet» (csernozjom), az ős-magyarnak és annyi más lovas nomád népnek minden termékenysége mellett addig inkább csak legelőnek használt tanyáját. A déli és délnyugati Oroszország lakossága rendkívül megszaporodott s a birodalom súlypontja a régibb műveltségű de hidegebb égaljú és soványabb földü Balti-tengermellékről mindinkább a Dnyeper s a Volga áldott partjaira megy át. Megvalósult II. Katalin merész jóslata: arra ment az út Konstantinápoly felé.

Mert a czárok hódító politikája most sem nyugodott. Eszközeit változtatta, de czéljait nem. Addig az eszközök közt a vallásos állott első sorban, most melléje sorakozott a nemzeti: a szláv világ egyesítése orosz uralom alatt. A nemzetiség volt az egyetlen eszme, melynek befolyása alól a muszka kényúr sem bírt menekülni.

De hogy oroszszá lehessen tenni a szlávságot, előbb oroszszá kellett tenni magát a birodalmat. E czélt szolgálta az egész iskola ügye az elemi iskolától, az egyetemig, és Uvarov közoktatásügyi minister e felfogását 1838-ban nyiltan kifejezte és a czárral is elfogadtatta.194 Ezt a czélt szolgálta Lengyelország leverése után a katholikus papoknak Szibériába küldése, az uniáltak visszakényszerítése a keleti egyházba és a lengyel nyelv kiküszöbölése a lengyel egyetemekről. Magát a lengyel nemzetiséget sem ismerték el: «Nem vagytok már lengyelek, hanem szlávok, az oroszok testvérei,» – mondá a czár Varsó tanácsának.195 A Keleti-tengeri tartományokban nem ment végbe oly erőszakosan az oroszosítás, kimélték a német származású és műveltségű nemességet, a kormányzás és a hadsereg legmegbizhatóbb elemét, és megelégedtek azzal, hogy a német nemesség és polgárság ellenében életre keltsék a köznép litván nemzetiségét. Épp így jártak el Finnországban, hol az uralkodó svéd nyelvet, mivel a százados svéd uralom emlékét el akarták tüntetni és mivel azt az orosz nyelvvel még nem lehetett, az akkor fejledezni kezdő finn nyelvvel szorították ki.

De ez a szövetség a panszlavizmussal igen kétélű fegyver. Mihely a birodalom határain túl alkalmazzák, forradalomnak válik előkészítőjévé vagy szitójává, és a czár, a legitimitás őre, egy táborban harczol a revolutióval. Bent az országban pedig a czár a történeti alapon álló rendek és nemzetiségek, a lengyel és a német ellen, felhasználja a jobbágyság gyülöletét, a tömeg vallásos érzületét. A «szent» Oroszország diplomatiája épen a gőgös és büszke I. Miklós idejében nyerte azt a kétszínű, megbizhatatlan jellemét, melytől azóta sem birt szabadulni. Legitimista és forradalmi, bent despotikus, kifelé lázító volt, úgy, mint azt érdeke épen megkívánta.

Különben Miklós a panszlávizmust csak eszköznek tartogatta, mely készíti előtte az utat, de nem avatkozhatik önállóan az ő politikájába. Elég volt tudnia, hogy Törökország összes görög-keleti népei benne látják és várják felszabadítójukat és hogy Ausztriában nemcsak a valláshoz tartozó szerbek és románok, hanem a lutheránus tótok és a katholikus csehek egy részének szeme is feléje fordul.

«Az egész határőrvidéken, mely három negyed részben keleti hitü szerbekből áll, még az osztrák utazók jelentése szerint is alig van parasztkunyhó, hol az ausztriai császár arczképe mellett nem függ egy más császár arczképe, kihez e hű népfaj teljes meggyőződéssel ragaszkodik, mint egyedül legitimhez. Minek is leplezzük? Nem valószínű, hogy a Nyugatot felforgató földrengések megálljanak a Kelet küszöbén. Azon istentelen keresztes hadjáratban, melyet e három negyedében már a revolutiót uraló nyugoti Európa Oroszország ellen előkészít, bele kell vonatni a szláv, óhitü Keletnek is, melynek élete elválaszthatatlanul oda van bilincselve a mienkhez. És – jóságos Isten! minő volna mind e hozzánk tartozó keresztyén népek sorsa, ha mind e gyalázatos befolyásoknak kitéve, nem számíthatnának az egyedüli tekintélyre, melyhez imáikban fohászkodnak. Egy szóval, mily borzasztó sorsra jutna az egész Kelet, ha törvényes ura, az óhitü császár, nem jelennék meg idejében e küzdelem terén.»

«Ez lehetetlen; ezer évi előérzet nem csalhat. A hit földjén, Oroszországban, nem fog hiányozni a hit. Nem ijed majd meg hivatása nagyságától és nem riad vissza annak teljesítésétől.»

«Tönkre megy a Nyugat, minden elvész az általános zürzavarban, mely egyaránt elnyeri Nagy Károlynak, mint az 1815-iki szerződéseknek Európáját; a pápaságot és a nyugati királyságokat, a katholicizmust és a protestantismust, az elveszett hitet és az észt, a lehetetlenné vált rendet és a lehetetlenné vált szabadságot. És mind e rom fölött öngyilkosságot fog elkövetni a civilisatio.»

«És ha e borzasztó hajótörés fölött mint egy szent bárkát látjuk hajózni a roppant birodalmat: kételkedhetik-e még valaki hivatásában?»196

Napoleon kimondta, hogy egy század mulva republicanus vagy kozák lesz Európa. Az orosz nemzet készül e végrendeletet saját érdekében végrehajtani. Azóta a birodalom politikája, a czímerében levő két fejü sasnak megfelelően, Janus arczú. Európával szemben, melyet a hitetlenség és szabadság martalékának néz, úgy lép fel, mint az egyedül vallásos, politikában és egyházban a tekintélyt fenntartó ellenség. Kelet felé pedig az európai culturához tartozásából és annak terjesztéséből meríti hódításai végtelen sorának jogczímét. Miklós czár, mint hivő, nem politikából, hanem mint az orthodox egyház feje, vallásos kötelességének vallja hitsorsosainak védelmét. «És ha ily szent feladat megoldása mellett mellesleg az orosz terület is nagyobbodott, ez csak azt bizonyítja, hogy az Úr szolgáinak javára szolgál minden.»

 

A Kaukázus meghódítása. Samyl.

E hódítások eszköze, az európai módon fegyverzett, gyakorlott és vezetett sereg, katonai iskoláját a Kaukázusban lakó hegyi törzsek elleni folytonos harczban végezi. E hegység birtoka döntő hatalommá teszi az oroszt Elő-Ázsiában s első állomása az Eufrateshez és a perzsa tengerhez vezető útnak.

E hódításnak, úgy mint az egész orosz terjeszkedésnek, Nagy Péter és II. Katalin jelölték ki az útját. Már az első hadakozott a nagy hegységen túl a perzsák ellen, a másik pedig elérte, hogy Georgia keresztyén fejedelmei hübéresei legyenek. A nagy hegységnek, az ó-világ felfogása szerint a civilisatió gátjának a szittya barbárság ellen, völgyeiben és magaslatain nem kevesebb mint 26 külön nyelvü nép vonta meg magát, az alföldeket elfoglaló muszka, perzsa és török elnyomás elől. Nem csuda, ha a magyar testvéreket is itt keresték, bár hiába. Ennyi népnek vallásos és törzsi megoszlása nagyban elősegítette a muszka ármányt, mert mindenütt akadt fejedelem vagy trónjelölt, ki jó pénzért útját egyengette a czár uralomnak. Másrészt azonban a vidék vadsága, népeinek vitézsége, szabadságszeretete és mohammedánus fanatismusa igen megnehezítették a hódítást. Északnyugaton a cserkeszek vagy adigék, délkeleten a Kaspi-tó felé a csecsenczek voltak a legfélelmesebb ellenségek. Eddig kívül állottak a világ forgalmán, – Európa és Ázsia legfölebb leányaik szépségét ismerte – s megőrizték ősi szokásaikat és erkölcseiket. Lóháton, pánczélban, a középkori lovagok módjára leszálltak bérczeikről és raboltak a völgyekben, megtámadván a kereskedők karavánjait, s a hol lehetett, megsemmisítvén a kisebb orosz csapatokat is. Az üldözés elől vagy hozzáférhetetlen búvóhelyeik, vagy megerősített sasfészkeik nyujtottak nekik menedéket. Nem voltak sem számosak, sem összetartók és meghódításuk haszna nem állott volna arányban a reáfordított vérrel és költséggel, ha az Elő-Ázsiába vezető út biztosítása nem teszi szükségessé e rajta uralkodó természetes fellegvár elfoglalását.

Georgiának elpártolása perzsa háborút vont maga után. Ebben az oroszok könnyen győztek és az 1813-ik gulisztáni békében a perzsa lemondott Daghesztánról, a csecsenczek hazájáról, átengedte Baku és Tiflisz városait, most az orosz telepedés központjait. Georgia, Mingrelia, Imeretia, hol keresztyén fejedelmi családok uralkodtak, végkép orosz uralom alá jutottak és törzsfőik, a Bagrationok, Dadiánok, orosz zsoldosokká lettek. 1827-ben újra kitört a háború Perzsiával. Ebben is az orosz volt a győztes; Paskievics itt nyerte első babérjait. Elfoglalta Eriván várát és 1828-ban megszállotta Tebriszt, a perzsák egyik legfontosabb kereskedő városát. Az 1828-iki turkmansahi béke az Arasz folyóig tolta előre a muszka határt. Muszka területén volt már az Ararat hegysége és Ecsmiadzin klastroma, az örmény katholikusok patriarchájának székhelye. Az egyházi szervezetet a maga igazgatása alá hajtván, máris igényt tartott a czár arra, hogy egész Armeniának ő legyen a királya. Nagy kilátás nyilik meg a czár nagyravágyása előtt. A Kur és Phasis (Rion) ősi culturájukról hires mesés, termékeny völgyeit orosz telepesek szállják meg és komolyan lehetett már gondolni Pál czár tervének végrehajtására: az indiai britt birodalom megtámadására. 1839 végén már meg is indult egy orosz hadsereg Orenburgból Khivába. Ha meggondoljuk, hogy ugyanakkor kezdődött az összeütközés az afgánok és angolok közt, ha hozzávesszük, hogy a perzsák, orosz befolyás alatt nem sokkal előbb ostromolták Herat várát, egyszerre belátjuk a politika nagyszerűségét és egységét. De Perovszky tábornok, az expeditio vezére, nem birta legyőzni az éghajlat nehézségeit. Nagy veszteséggel vissza kellett fordulnia; még csak nem is látta Khivát. Közép-Ázsia még egy ideig szabad maradt.

Előbb tehát a hegyi lakókkal kellett végezni, az átkelő utaknak biztosítására, melyek közt keleten a derbendi, a régi «vaskapu», középen a vladikavkaszi szoros voltak a legfontosabbak. A közös veszély egyesíti a törzseket és itt is oly férfiú áll az ellenállás élére, ki, mint a hozzá sok tekintetben hasonló Abd el Kader, hős vezér és ihletett próféta egy személyben. A csecsencz származású Samyl imámnak azonban még nehezebb volt a helyzete, mint a francziák nagy ellenségének: nem született törzsfőnek, csak tettei, hírneve emelték őt népe élére. Midőn a muridok, a dervisek növendékei, bejárva az elszórt tanyákat és telepeket, a szent háborút hirdették, ő birta egyesíteni és lelkesíteni a hegyi vidék lakosságát és 1837-ben már elismert ura volt egész Daghesztánnak. Az orosz csapatok sehol sem birtak megállani váratlan támadása előtt, minduntalan változtatni kellett a vezéreket és az ezredeket, s bármennyi vért és pénzt áldozott a muszka, eredményt nem érhetett el. Ha nagy sereg közelgett, Samyl sziklaváraiba vonult vissza, ha az az üldözéstől fáradtan visszavonult, sarkában volt az imám s lehető nagy veszteséget okozott neki.

Az ő személyes tekintélye megszüntette a szunnita és siita mohammedánusok közti viszályt; mindegyik felekezet benne látta a próféta méltó utódját. Igazságosan országolt, egyszerűen élt és azon volt, hogy minden erőt az ellenség ellen fordítsanak. Honfitársait ezért még arra a roppant áldozatra is rábirta, hogy lemondjanak a vérbosszúról. Csak a törzsek egyenetlenségét és a törzsfők kapzsiságát nem birta teljesen legyőzni, úgy, hogy mindig akadt köztük a muszkának szövetségese és sohasem sikerült Samylnak az egész hegységet a szent háborúra egyesíteni. Hadi szereit az angoloktól vette, kiknek hajói a Fekete-tenger keleti kikötőibe, Potiba és Batumba, szállították részére a fegyvereket. Az oroszok 1837-ben lefoglaltak egy ilyen hajót és e miatt csaknem összeütközésre került a dolog a két kormány közt. Általában csak azt a szemrehányást lehet tenni az angol kormánynak, hogy azt a férfiút teljesen magára hagyta, ki ingyen a legnagyobb szolgálatokat tette neki. Mert világos, hogy Samyl nélkül az orosz hadierő már régebben előtör a Bosporus felé és Közép-Ázsiába.197

Mint a francziáknak Algierban, úgy az oroszoknak is meg kellett változtatniok a hadakozás módját, hogy czélt érhessenek. Voronczov Mihály herczeg mint főkormányzó előbb megtorló háborút viselt Daghesztánba, feldúlta Dargó sziklavárát, Samyl székhelyét, felgyújtotta raktárait és így helyreállította az orosz fegyver becsületét. Aztán lassubb, de biztos eszközökhöz fordult a felkelés teljes elnyomása végett. A fontosabb stratégiai helyekre kisebb erősítéseket (kreposzt) állított fel, melyek közt mozgó hadoszlopok tartották fenn az összeköttetést. Javította a közigazgatást, mely a népet zsarolásával muszka-ellenséggé tette, a sereget pedig kapzsiságból és nyerészkedésből gyakran fegyver és eleség nélkül hagyta. A cserkesz főnököket a maga részére nyerte, és erősítésekkel, katonai telepekkel a keleti Kaukázus felkelő népeit elválasztotta a nyugotiaktól. Mozgó hadoszlopai a falvakat feldulták, a vetéseket elpusztították, hogy nyomor által is megadásra birják a csecsenczeket.198 Körülbelül azt az eljárást folytatta, mint Bugeaud Abd el Kaderrel szemben. Annál bámulatosabb, hogy Samyl most is kitartott, hogy sem energiája, sem népe fölött gyakorolt hatalma nem rendült meg és hogy szinte egymaga lekötötte a muszka hadsereg nagy részét. Egész világon ünnepelték és a kaukázusi harczok Lermontow, Puskin és Bodenstedt versei által a 30-as és 40-es években jelentékeny szerepet játszottak a világirodalomban. Nálunk is nagy rokonszenvvel viseltettek a szabadsághős iránt, de nem segítette senki. Negyedszázados küzdelem után, 1859-ben elfogták, egy ideig Kalugában tartották őrizet által, aztán megengedték, hogy az ősz, ki szinte túlélte népét, Keletre menjen, vallása szent helyeire.199 Medinában halt meg, 1871-ben. Ez az egy ember nagyobb ellenállást fejtett ki a muszka nemzetgyilkosok ellen, mint a lengyelek, finnek és más sokkal nagyobb népek összesen.

 

Törökország és a czár. Mehemed Ali.

A XIX. században Oroszország foglalja el azt a helyet, mint az európai államrendszer ellensége, melyet századokon át az oszmán birodalom töltött be. Mint emez, első sorban katonai hatalom, mely erőszakkal igáz le, nem műveltségével hódít. Régi versenytársához egyaránt hasonlít kormánya korlátlanságában, az egyházi és világi hatalom egyesítésében és eszközei kiméletlenségében. A különbség csak az, hogy a török katonaság magában áll, elszigetelve a leigázott, szabadságra vágyó népek közt, az orosz pedig nagy és számos nemzetre támaszkodhatik, mely kipusztítja vagy magába olvasztja az ellenálló elemeket. Ezen a viszonyon a török katonai reformok sem változtathattak. A török továbbra is csak letelepedett hadsereg maradt és minden vesztesége meggyengítette egyetlen komoly jogczímét az uralomra, katonai túlsúlyát. A drinápolyi béke óta az orosz és török közti százados párbaj lényegében el volt döntve, ép úgy a Balkán-félsziget népeinek felszabadulása. Csak az a kédés: ki szedi a győzelem gyümölcsét, ki végzi a felszabadítást. Az európai cultura befogadásának kérdése és így a török birodalom jövő sorsa már eldőlt.

De ez csak egy phasisa az iszlám és a keresztyénség több mint ezredéves harczának. A török csak katonai szervezeténél fogva volt hatalmas: műveltsége egészen az arabtól s perzsától függött, a mint hogy nyelve is onnét kölcsönözte a legtöbb kulturszót. Az iszlám műveltsége valamikor egyenlőnek látszott a keresztyénnel és sokban felülmulta azt. Abban, hogy magas műveltségre képes népek követik, nem lehetett kétség. És épen akkor, midőn az oszmán birodalom összeomlóban volt, egyik hűbérese annyi érzéket tanusított az európai civilisatio befogadása iránt, annyi érzéket annak felhasználására, hogy tőle, Mehemed Alitól, méltán lehetett várni a mohammedánus renaissance megindítását. A mily nagyoknak mutatkoztak Abd el Kader és Samyl a védelemben, olyan jelentékenynek tartották őt az alkotásban.

Mehemed Ali, mint annyi nagyvezére az oszmán birodalomnak, arnót származású katona volt, és nemsokára Bonaparte visszatérése után kis csapattal jött Egyiptomba. Hű zsoldosaira támaszkodva leverte, megsemmisítette a mamelukokat és így, az aristokratia kiirtásával, nemcsak fejedelme, hanem egyedüli földesura, mindenben gondviselője lett a gazdag, de egy fél évezred óta teljesen elhanyagolt országnak. Újra felásatta az iszaptól ellepett régi öntöző csatornákat és így megujította az ország régi termékenységét. Habár mindenben a maga kincstárára gondolt első sorban és bár hivatalnokai ázsiai módon fosztogattak, a sok apró zsarnoktól megszabadult felláh mégis fellélekzett erős kormánya alatt. Seregét franczia mintára rendezte be, Ney marsall, egy volt tisztje, Féve volt katonai tanácsadója. Alexandria kikötőjét helyreállította, gyapotot ültettetett és nagy gyárakat alapított feldolgoztatására. Egyrészt a fáraók és a régi khalifák hagyományait követte, atyai despotismusával, másrészt az európai, különösen a franczia civilisatio növendékévé tette a legrégibb nagy műveltség hazáját. De mindennél nagyobb érdeme az, hogy a fiatal Lesseps Ferdinánd unszolására, munkába vette a suezi csatorna megnyitását.200

Tele kincstárral, erős, részben európai sereggel, csakhamar uralma alá hajtotta a szomszéd basákat és törzseket. Seregei egy részét dél felé küldte Nubia meghódítására, másik részével az Arábia közepén, Nedzsed tartományban nagy hatalomra jutott vakhabitákat fékezte meg, kik mint az iszlám harczosai a hitetlenek kiirtását hirdették (1817). Azóta ő volt a szent városok védője. Meghódolt a szultánnak, évi adót és ajándékokat küldött a portának, hogy bitorlásának elismert közjogi alapot szerezzen. Flottájával, hadával segítette II. Mahmudot a görögök ellen, egész Európa előtt nyilvánossá téve, mennyivel nagyobb a vasallus hatalma hűbéres uránál. E segítsége díjául Kréta szigetét nyerte: évezredek előtt az egyiptomi cultura első állomását Európa felé. Most már Sziria meghódítását vette munkálatba, hol a basák egyenetlensége és a felekezeti viszály a mohammedánusok és a keresztyén maronita törzsek közt nagyon elősegítette vállalatát. A szultán eddig is rossz szemmel nézte helytartója emelkedését; most Khoszrev basának, Mehemed Ali ellenségének tanácsára, elhatározta, hogy útját állja.

Mikor a török sereg Sziria határára ért, az egész tartománynak már Ibrahim basa volt az ura. Mehemed Ali megtagadta az adót s háborúra készült. Ennek eredménye alig lehetett kétséges. «Ha a nagyvezér gyűlölete még egyszer győz a szultán tanácsában – írja Prokesch Osten báró, Ausztria ügyvivője Egyiptomban – az elveszti seregét és flottáját és Kis-Ázsia egyik tartománya a másik után Sziria sorsára jut, még pedig csak kevesek által várt gyorsasággal. Ha pedig a szultán őt arra kényszeríti, még Konstantinápoly bástyáiból is kiűzi az alkirály a szultánt.»201 Ibrahim csakugyan áttört a Taurus szorosán, Koniah (Iconium) mellett 1832 decz. 21-én nagy csatában legyőzte Resid basa nagyvezérnek az övénél nagyobb hadát és nemsokára Konstantinápolylyal szemben, Skutariban táborozott.202

Az oszmánok trónja veszélyben forgott, annál is inkább, mert sok jó török is óhajtotta Mehemed Ali uralmát. Biztak abban, hogy ő jobban felújíthatja az iszlám hatalmát s dicsőségét, mint annyi nagy szultánnak erőszakos és a mellett gyönge törvényes utódja. Az alkirály pedig – legalább Prokesch Osten azt állítja – nem törekedett Mahmud megbuktatására, sem a trónra. Elégnek tartotta, ha mint nagyvezér ő áll a kormány élére és segítheti a szultánt az ujjászervezés nagy művében.

Európa előtt máskép állott a kédés. Ausztria és Anglia Törökoroszág fenntartása mellett kardoskodtak, azt pedig nem birták elválasztani az oszmánok dynastiájától. Oroszország Mehemed Aliban lázadót látott és mindenképen jobban óhajtotta szomszédnak a gyönge Mahmudot, mint az erős Mehemed Alit. Francziaország ellenben Mehemed Alit pártolta s követe, Roussin tengernagy, szerződésre lépett a divannal, melynek értelmében az alkirály megelégszik Sziria egy részével és Tripoliszszal, a szultán pedig elküldi a már a Bosporusban horgonyzó orosz flottát (1833 febr. 21). Miklós czár ugyanis, az említett okoknál fogva, mint a szultán protectora lép fel, kinek segítségére hajóhadat és hadsereget küldött. Muszka ezredek táboroztak a Bujukdere fölött emelkedő halmokon, és néztek farkasszemet az egyiptomiakkal. A franczia közbelépésnek nem volt eredménye, mert Mehemed Ali nemcsak egész Sziriát követelte, hanem Kis-Ázsia délkeleti partvidékét is, s így a végső veszélyben forgó szultán egészen az oroszok karjába vetette magát. Az unkiáreskeleszei-i szerződésben a czár a magas porta rendelkezésére bocsátja seregét és hajóit. Ennek fejében, egy titkos czikkelyben csak azt köti ki, hogy a szultán a Dardanellákat zárja el minden más nemzet hadi hajói elől. Röviden: egyedüli védő akart lenni, menten minden lehető angol és franczia beavatkozástól.203 Olyanféle állást foglal el Konstantinápolyban, mint II. Katalin Lengyelország feloszlatása előtt Varsóban. Ebbe pedig Metternich belenyugszik, hisz a szultán névleg független marad és a czár biztosítja a török birodalom területi épségét. Minthogy pedig a szultán annál inkább függ tőle, mennél hatalmasabb a vetélytársa, a czárnak sem volt kifogása az ellen, hogy az egyiptomi alkirály a kiutahiai békében kivívja feltételeinek elfogadását (1833 máj. 5). Barátságát a szultán iránt s önzetlenségét azzal tanusította, hogy kivonta hadait Moldvából és Havasalföldből, melyet a drinápolyi béke után is megszállva tartottak.

Mehemed Alit az európai hatalmak közt csak Francziaország támogatta. Épen ezért nemcsak a forradalomellenes keleti hatalmak fordultak ellene, hanem a franczia befolyásra féltékeny Anglia is. Ott csak akkor fejlődött ki a törökök iránti rokonszenv, melynek egy emberöltőn át oly nagy hasznát vette a porta. Az angol utazók észrevették, hogy Kelet népei kavarodásában a török maradt meg egyedül «gentleman»-nak. A diplomaták látták, hogy a török birodalom bomlása csak a czárnak válhatik hasznára. A lengyelek miatt úgyis muszkaellenes volt az egész európai közvélemény; ez a hangulat is erősítette a török barátok táborát. Fenntartani a törököt a czár ellen – ebben megegyeztek valamennyien, az eltérés csak abban állott, hogy a francziák Mehemed Aliban keresték az ellenálló erőt.

Ebben ők egyedül állottak; még az angolok is ellenök fordultak. A kérdés tehát az volt: az érdekek ez összeütközésében az orosz-ellenes vagy a franczia-ellenes irány jut-e túlsúlyra a nagyhatalmak tanácsában.


Abdul-Medzsid szultán.
Levy metszete után. Az eredeti festményt a szultán ajándékozta a franczia királynak. Versaillesban, a történelmi képcsarnokban.

Ismét Mehemed Ali ügye idézte elő a bonyodalmat. A bizalmatlanság közte és a szultán közt a béke után sem szünt meg. Az alkirály örökössé akarta tenni dynastiáját s teljes függetlenségre gondolt, Mahmud pedig kereste az alkalmat veszedelmes hűbérese tervének megakadályozására. Az örökösödés iránt való alkudozások nem vezettek czélhoz. A porta, melynél akkor az orosz követnek volt legnagyobb a befolyása, bizott a hatalmak támogatásában s remélte, hogy porosz tisztek által képzett serege legyőzheti az egyiptomit. E tisztek közt volt a később oly híressé vált Moltke is, ki azonban még nagyon készületlennek tartotta a törököt. Hiába, a háború kitört s Ibrahim Nizib mellett (a régi Nisibis az Eufrates mellett) teljesen legyőzte Hafiz basát, a nagyvezért (1839 jun. 24). Más serege a töröknek nem volt; Ibrahim előtt ismét nyitva állott az út Konstantinápolyig. A válságot még fenyegetőbbé tette Mahmud szultánnak 1839 julius 1-én történt halála. Fenntarthatja-e majd örökségét 16 éves, gyönge fia, Abdul Medzsid? Ez annyira kétségesnek látszott, hogy a kapitány basa az egész hajóhaddal átment az egyiptomiakhoz.204

Ki foglalja el Byzáncot, a czár-e vagy az alkirály? A czár nem élt vissza a helyzettel és így egész Európát, a franczia kormányon kivül, maga mellett egyesítette, Mehemed Ali ellenében. Láttuk, minő bonyodalmakhoz vezetett ez a kérdés, és hogy a régi nagy szövetség visszaállítása Lajos Fülöpöt visszatartotta az alkirály segítésétől. Az angol és osztrák hajók, melyek Fridrik főherczeg vezetése alatt 1840 őszén elfoglalták a sziriai kikötőket, Szaidát, Beirutot és St.-Jean d’Acret, meggyőzték Mehemed Alit, hogy Európával még sem daczolhat. Megelégedett azzal, hogy családja örökös jogát legalább Egyiptomra elismerték a nagyhatalmak. A mostani alkirály is az ő ivadéka.

Felvethető az a kérdés: miért sikerült az európai cultura befogadása jobban Egyiptomban, mint a portánál? Azt hiszem, erre egyszerű és természetes a válasz. Mehemed Ali az iszlám oszthatatlan erejére támaszkodhatott és minden reform csak erősítette állama alapjait. Törökországban ellenben az egész állapot a moszlimok uralkodását feltételezte a keresztyének fölött és minden reform, mely ezt az uralmat meggyöngítette, egyúttal a birodalom oszlopait is megingatta.

Az orientális ügyekben tehát az európai nemzetek egyetértése, nem pedig bármelyiknek külön érdeke döntött. A londoni protocollum befejezettnek mondta az egyiptomi kérdést, de egyúttal Oroszország ellen is döntött. Kimondta, hogy ne csak a Dardanellákat zárja el a szultán, hanem a Bosporust is. Az unkiareszkeleszei szerződés így megszünt; már nem egy hatalom, hanem az egész Európa biztosítja a szultán birodalmát és függetlenségét.

De e garantia fejében kötelezettséget is hárított Európa a szultánra. Azt, hogy ismerje el egyenjogúaknak a keresztyéneket többi alattvalóival s javitsa az egész közigazgatást. Abdul Medzsid ezt már 1839 végén megigérte, a gülhánei hatti serifben s külön törvényekkel meg is iparkodott valósítani e reformokat (Tanzimát).205 Az ó-törökök és különösen az albánok fegyveresen is ellenállottak, de a nagyhatalmak ellenőrzése lehető teljes végrehajtásra ösztönözte a gyönge szultánt.

Így ért véget a nagy Szulejmán birodalmának hatalma s függetlensége; így jutott egy területe, lakossága s különösen katonai ereje által még mindig nagyon tekintélyes állam Európa közös gyámsága alá.

 

A Balkán-félsziget keresztyén országai.

A központi hatalomnak gyöngyülésével, az európai befolyásnak, különösen a muszkának előtérbe lépésével, ismét előtérbe lépnek a török hódoltság alatt is megmaradt népek. Az övék a jövő. Részben a századok omladékával elborított nemzeti hagyományaikon, részben az európai modern eszméken kezdenek ismét nemzeti létre törekedni.

Köztük ebben az időben a szerbek jogosítottak a legtöbb reményre. Itt Obrenovics Milosnak, a szabadság első hősének, Kara Györgynek megöletése után (1817) sikerült egyaránt jó viszonyba lépni Ausztriával és Oroszországgal, a maga részére nyerni a portát s bent az alig felszabadított országban is fenntartani tekintélyét. Az 1830 augusztusban kiadott hatti serif szerint a szultán a tartomány egész kormányzását a knyázra (fejedelemre) ruházza. Az ország évi adót fizet hűbéres urának, de ezt az adót maguk a nemzet előljárói rójják ki és szedik be. A török földesurakat pénzzel kárpótolják; a jobbágyok felszabadulnak.206 Ennek következtében a török szpáhik kivándoroltak, csak a várakban marad török őrség. A szerb egyház is felszabadul a konstantinápolyi patriarcha alól s maga választja metropolitáit. Milos a maga paraszt eszével a régi basák utódjának képzelte magát és patriarchalisan, de zsarnokilag uralkodott, úgy hogy az országot birtokának tekintette, a közszabadságot pedig épen semmibe sem vette.207 Minthogy népe alig szabadult fel a rabszolgaság alól, a culturának még épen hijával volt, ezt sok ideig szinte természetesnek találta. De midőn egyrészt a magyarországi szerbek bevándorlása, másrészt az iskolázás által mind többen érezték a zsarnokságot, ellenzék támadt, mely a portához fordult panaszaival. Az 1838-iki törvény meg is szorította Milos hatalmát, senatust s ministeriumot rendezett be, a törvényszékeket pedig függetlenné tette a knyáztól. Az öreg úr ezt nem tűrte és meg szeretett volna szabadulni az alkotmányos párt vezérétől, Vucsicstól. De ez felkelést szitott, mely Milost lemondásra kényszerítette fia javára. A béke most sem állott helyre, 1842-ben Obrenovics Mihályt is elűzték és az összehívott szkupstina Karagyorgyevics Sándort, a szabadságharcz hősének, Kara Györgynek fiát választotta fejedelemmé. A két dynastia versenye azóta sem szünt meg és gyakran nyujtott alkalmat a bécsi s pétervári udvaroknak nyilt vagy titkos beavatkozásra. Mindamellett az ország nagyot haladt és nemzeti szellemének fentartásával úgy intézményeiben mint műveltségében közeledett Nyugothoz.


Kara Gyorgye, Szerbia első felszabadítója.
Egykorú festmény után.

A szintén szerb nemzetiségű Montenegro (Czernagora) vad és kopár hegyei közt, szegénysége által is oltalmazva, mindig megtartotta függetlenségét. Nagyobb jelentőségre azonban nem jutott s az inség annyira fenyegette, hogy 1785-ben egész népessége kivándorolni készült Magyarországba.208 Most, a török hatalom gyöngülése folytán, ki kezd emelkedni a homályból. Népe még egészen barbár s a fejedelmi lakot Czettinjében még 1840-ben is karóra tűzött török fejek diszítették. Ez a fejedelem voltakép apát (vladika), ki azonban megalázza a többi törzsfőt és összeköttetésbe lép a külfölddel. Oroszország igen gyorsan felfedezi e törzs fontosságát s hasznavehetőségét, évi díjat fizet a vladikának, ki ennek folytán kész szolgája a muszka politikának. Midőn 1837-ben Bécsben jár, honnét szintén részesült támogatásban, Metternich neje, Zichy Melanie megjegyzi róla, hogy óriás, ki többet gondol a török fejekre, mint egyházára. A Negusok dynastiája műveltségben alig különbözött még alattvalóitól, csakhogy Danilo vladika az ősi szerb harczi énekek módjára, melyek akkortájban váltak ismeretesekké a nyugati irodalmakban, költeményeivel lelkesítette hőseit, «junák»-jait.


Ilona, Kara Gyorgye neje.
Egykorú festmény után.


Obrenovics Milos.
Egykorú fametszet után.

Az oláh vajdaságokban e háborús idők alatt az orosz occupatio váltakozik a törökkel, az ország nagy kárára. Az orosz 1774 óta mindent elkövetett, hogy e fontos tartományokat, átjáróját a Duna felé, magának szerezze meg és elválaszsza a török birodalomtól. A tilsiti alkunak az volt reá nézve egyik főpontja. De a mellett a román nemzetiség érzete is kifejlődött s pedig eleinte nem is törökellenes értelemben. Első hirdetői alkotmányt követeltek ugyan, de a fősúlyt arra helyezték, hogy az országot benszülöttek igazgassák, nem pedig a vajdai állásokat pénzért vásárló fanariota görögök. Ez volt az oka annak, hogy nem is segítették Ypsilantit s a hetairiát és a porta el is ismerte szolgálatukat, 1822-ben belföldi bojárokat, Ghikát és Sturdzát nevezve ki hoszpodároknak. – Másrészt az orosz kedvezés is tart még és a drinápolyi békekötés ujabb jogokat szerez. A vajdák élethossziglan s nem csak hét évre neveztetnek ki és a belső igazgatásban egészen függetlenek. A török seregek kivonultak; a Duna balparti várak mind a vajdaságok birtokába mennek át. Végre a vajdák tarthatnak belföldi katonaságot, a közbéke fentartására. A portának csak évi adóval tartoznak. Miklós czár arra számított, hogy a két tartományt, melyet serege megszállva tartott, közvetlenül vagy közvetve birodalmához csatolja, de ebben erős ellenmondásra talált Ausztria és a tengeri hatalmak részéről. Így az oroszok 1834-ben kénytelenek voltak kivonulni, miután előbb megállapították az új alkotmányt «az organikus szabályozás» által. Ez a fejedelemségeket teljesen autonommá tette, de egyúttal a hoszpodárok hatalmát is korlátozta. Az egész kormányt a bojárok vezetik, kik egyedül választók s választhatók s kik azonfelül minden adó alól is fel vannak mentve. Itt, a magyar szent korona régi területén maradt meg egyedül a nemesség a török birodalomban; a szabályzat ezt uralkodó aristokratiává emelte. Ennek tendentiája világos volt: az, hogy ez az uralkodó osztály mindenkép megteremtőjének a czéljait mozdítsa elő. Még a vajdák kinevezésére is a «protector» gyakorolt döntő befolyást.209 Hanem ezen muszka tisztviselők gyanánt kormányzó vajdák kormánya nem volt jobb a régieknél és így a nemzeti tudat mindinkább az oroszok ellen fordult. A függetlensége megszerzése, úgy az orosztól, mint a töröktől, vált most a nagy nemzeti feladattá.

A nemzet egyre növekedő öntudata táplálékot nyert a római származás hypothesiséből, melyet különösen a magyarországi román írók élesztettek fel s mely sok tekintetben hasonlónak tüntette fel az oláhság sorsát a szintén oly nemes eredetű s mégis rabszolgaságba, barbárságba sülyedt görögökéhez. A közös nyelv sok rokonszenvet is szerzett a románoknak különösen Francziaországban, melynek iskoláit mind sűrübben látogatták a bojárok fiai. Ez a franczia műveltségi és politikai hatás szintén nagyban hozzájárult a nemzetiségi eszme felélesztéséhez, mely itt a szabadelvű eszmékkel kapcsolatban jelenik meg. Már legvégső politikai czéljait is kitűzi a nemzeti ábránd: nemcsak a vajdaságok egyesítését és teljesen függetlenségét, hanem az Erdélyben s Magyarországon lakó törzsrokonok csatlakozása által a régi Dacia visszaállítását is, mely voltakép II. Katalin czárnőnek volt egyik kedvencz eszméje.

Az előbbi viszonyokhoz képest békésebb volt az állapot, biztosabb, szabadabb az élet s szembetűnő a haladás. Ennek akadálya már nem annyira a török, mint inkább a középkori maradványok, melyeket a török s az orosz uralom itt meghagyott s megszilárdított: a nemesség és az egyház. A nemesség kiváltsága és adómentessége által képes volt bizonyos francziás fényt s műveltséget meghonosítani a Dimbovicza és a Pruth elhagyatott mellékein, de ennek a fénynek a földesúri hatalmat sinylő parasztság, azaz a lakosság legnagyobb része, adta meg az árát. Az egyház vezetése még mindig a konstantinápolyi patriarcha kezében volt, ki a püspököket kinevezte; a pópák ellenben legnagyobbrészt orosz szolgálatban állottak: De minden ellenállásuk sem akadályozhatta meg a cyrill betűk elhagyását, a latin betűk elfogadását, sem pedig a szláv szavak lehető kiküszöbölését, mi mind a nemzeti ügyet szolgálta a muszka befolyás ellenében.


Ottó görög király bevonulása Naupliába.
Hess Péternek 1833-ban festett, a müncheni „Neue Pinacothek”-ban őrzött képe után.

Voltakép a XIX. század első fele tette a régi Etelközt ismét európaivá. Az élesztette fel azt a nemzetet, melynek ezentúl igen fontos szerepe jutott a Balkán-félsziget történetében. Ugyanazon időben kezdődik a bolgár nép renaissancea is. Itt nincs politikai szervezet, melyhez csatlakozhatik, mint a Dunától északra; a felkelés, oly közel a török hatalom központjához, a nagy várakkal védett tartományban nem kecsegtethetett eredménynyel. De megkezdődött már a honi történet és nyelv ápolása, megkezdődött itt is a nemzeti egyház küzdelme a görög patriarchatus ellen. Végre, a mi legnagyobb következésű volt, az 1828–29-iki hadjárat óta a nép közelről is megismerkedett nemcsak a muszkákkal, hanem a nyugati hatalmakkal is és épen mert birodalmuktól távol, a töröknek pedig a torkában volt, bennök tanulta meg lehető felszabadítóit remélni, oly felszabadítókat, kik nem válhatnak elnyomóivá.

Állami függetlenséget valamennyi közt ez időben még csak a görög élvezett. Az új görög állam ekkori története azonban épen nem igazolta sem Európa philhellén lelkesedését, sem pedig az alkotmányos szabadságnak mindenható gyógyító erejébe vetett bizalmat. A nagyhatalmak gondoskodása megszerezte a helléneknek az állami létet, a szabadságot, még a királyt is, de európai nemzetté, a félbarbárság annyi százada után, egyszerre nem tehette őket. Nevelésökre tán legjobb hatással lehetett volna, ha valamelyik hatalom magára vállalja az új ország kormányzását, de ezt a nagyhatalmak kölcsönös féltékenysége tette lehetetlenné. Az egyes kapitányok és törzsfők egyenetlensége pedig megakadályozta, hogy benszülött jusson hatalomra, hisz Capodistrias is, kinek kétségtelenül nagy volt az érdeme hazája körül, boszújoknak esett áldozatul.

Ottó király, Lajos bajor király öcscse, fiatal és tapasztalatlan létére nem igen tett szert tekintélyre, bajor ministerei pedig nem mérkőzhettek a görög pártfőknek sem erőszakosságával, sem cselével. A király népszerűségét nagyban csökkentette, hogy nem tartozott óhitű dynastiához és az orosz párt, az ú. n. nappisták, nagyon kihasználták ellene ezt a körülményt. Ha ismét a török elleni háborúra kerül a sor, tán nagyobb egyetértés és hazafiság várható, mert az önállósággal együtt felébredtek a hatalmi aspirátiók is. Még Konstantinápoly birtokára is bizton számítottak, mint a leendő császárság székvárosára. De az ország gyöngeségén kívül épen az ilyen messzemenő tervek állották az ilyen vállalatnak útját. Mert nemcsak a tengeri államok és Ausztria ellenezték a török birodalom szétbontását, hanem Oroszország is. A czár ugyanis épen nem szívesen látta a görög hatalom erősbödését, mely ha czéljait eléri, a szlávok elől elzárja a Földközi tengert. A nemzetiség itt, ép úgy mint az oláhoknál, ellentétbe jut a közös vallás által elősegített orosz és pánszláv törekvésekkel. Oroszországnak az a politikája, hogy mind Törökország, mind hűbéres államai lehető gyöngék legyenek, úgy hogy csakis a czár remélhesse Konstantinápoly megszerzését, ha egyszer fel nem tartóztatható a török birodalom felbomlása. Ezért a görögöknek meg kellett elégedniök a nemzeti mozgalom szitásával Thessaliában és Kréta szigetén, minden közvetlen eredmény nélkül.


I. Ottó görög király.
Egykorú fametszet után.

Minthogy a klefta főnökök a békében sem mondtak le harczos erkölcseikről és rablásaikról, minthogy továbbá az erős pártoskodás miatt valódi anarchia állott be, az új állam nem igen haladt sem műveltség, sem jólét dolgában. A financiák is rossz karban voltak, noha a franczia és angol kormány pénzzel is támogatták az országot. A baj okát pedig, mint rendesen, nem magában és különösen törvénytelenségében s önzésében kereste a nép, hanem abban, hogy katholikus a király s idegenek a ministerek. Az orosz ügynökök tőlük telhetőleg szitották az elégedetlenséget. A nagy reményekkel s a fényes kilátásokkal nagyon is ellenkezett az ország nyomorúsága s midőn a kormány, a francziák és angolok követelésére, a kiadások csökkentése végett sok tisztviselőt elbocsátott, még általánosabbá vált a panasz. Az orvoslást az alkotmányos szabadságban keresték és az orosz követ mindenkép előmozdította a királyi hatalom korlátozásárra czélzó mozgalmat. A déleurópai mozgalmak rendes módszere szerint itt is katonai forradalom tört ki, mely a királyt elválasztotta bajorjaitól s a követektől és csak lemondás, vagy az új alkotmány közt engedett neki választást. Ottó megmaradt, hazaküldte a bajorokat és Metaxát, kit az oroszok óhajtottak, nevezte ki ministerré.210 Csakhamar azonban a nyugoti befolyás kerekedett ismét fölül; a nemzetgyűlésen az volt többségben és így a trón ismét megszilárdult. Kolettis, a szabadságharcz egy hőse, előbb párisi követ, új kormányt alkotott és erélye és ügyessége által csakhamar megszilárdította és lehetővé tette a békés fejlődést.

*

Törökország már «a beteg ember». Az európai diplomatia megvédi őt az erőszakos halál ellen, mely az orosz és Mehemed Ali felől fenyegette; erősíteni és óhajtja a sinylődőt reformok által, de maga sem bízik a tartós javulásban. Minden egyes nagyhatalomnak s különösen az orosznak önző terjeszkedési vágyával szemben az egyes keresztyén államok fejlődésében és megszilárdulásában látja az orientális kérdés legjobb megoldását. Guizot ezt a politikát hirdette 1839 jul. 6-iki beszédében, megjegyezvén, hogy a soká fennálló birodalomnak soká tart az összeomlása is, mire a keletrómai császárság is nevezetes példát mutat.211 Metternich inkább az orosz-török ellentétet helyezi előtérbe. Szerinte a hatalom már Oroszországnál van; a török maga nem állhat ellen, de lehet eset, melyben számíthat barátai támogatására. Előre látja azt is, hogy «Miklós czár kétségtelenül erőszakhoz fog nyúlni, mihelyt eddig követett mérsékelt eljárásával nagyobb morális hatalomra tett szert».212


  1. Ez elnevezés, úgy látszik, Ancillon porosz ministertől ered.[VISSZA]
  2. Leroy-Beaulieu: Empire des Tsars. II. k. Bernhardi i. m. Custine: Voyage en Russie en 1839.[VISSZA]
  3. Tolstoi Háború és béke czímű regényének ez az alapeszméje.[VISSZA]
  4. Die europäische Pentarchie, 432. l. Ezt a nevezetes röpiratot, mely megjelenésekor, 1839-ben nagy feltünést okozott, mert az európai politikai helyzetet megvilágította, Goldmann orosz tanácsos irta.[VISSZA]
  5. Leroy-Beaulieu, I. 305.[VISSZA]
  6. Treitschke: Deutsche Geschichte. II. k.[VISSZA]
  7. Pentarchie, 345. l.[VISSZA]
  8. Die deutsche Universität. Dorpat. 3. kiadás. 1883. 46. l.[VISSZA]
  9. Br. Wesselényi Miklós: Zsinat a magyar és szláv nemzetiségről. 34. l.[VISSZA]
  10. L’intervention Russe en Hongrie. 30–32. lap.[VISSZA]
  11. Friedrich von Bodenstedt: Die Völker des Kaukasus.[VISSZA]
  12. Monatsblätter zur Allg. Zeitung. 1847. Fürst Michael Woronzow. 353. l.[VISSZA]
  13. Elfogatásának leírása Augsb. Allg. Zeitung, Beilage. 1859 nov. 9.[VISSZA]
  14. Mémoires de Ferdinand Lesseps. I. k.[VISSZA]
  15. Prokesch-Osten: Nachlass. II. 132.[VISSZA]
  16. Allg. Zeitung. 1833 jan. 24.[VISSZA]
  17. A szerződést közli Louis Blanc, i. m. IV. 506–7.[VISSZA]
  18. Metternich, VI. k. 350–68.[VISSZA]
  19. Metternich Br. Stürmer internuntiushoz 1839 decz. 3. VI. k. 359–66.[VISSZA]
  20. Augs. Allg. Zeitung.1832. Beilage, ápr. 2. és 3.[VISSZA]
  21. Ranke: Serbien und die Türkei im XIX. Jh. Kállay: A szerbek története. I.[VISSZA]
  22. Kanczelláriai levéltár.[VISSZA]
  23. Bolintineano: Les Principautés Roumaines. 1857. Ghica: La Valachie moderne.[VISSZA]
  24. Augsb. Allg. Zeitung.1844. Monatsblätter. Der 3. Sept. 1843 in Athen. Prokesch-Osten, akkor athéni követ, bőven írja le az eseményt 1843 szept. 21-iki levelében, Metternichhez.[VISSZA]
  25. Mémoires. VII. 277–280.[VISSZA]
  26. VI. 638–640.[VISSZA]