NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
XII. KÖTET: KORUNK ÁLLAMI ÉS TÁRSADALMI ALKOTÁSAI
I. RÉSZ: A FORRADALMAK KORA. 1848–1849.
V. A forradalom Olaszországban           VII. Az utolsó magyar diéta

VI. FEJEZET.
A forradalom Németországban.

A német nemzet állapota.A porosz forradalom.A német parlament.Az osztrák-porosz ellentét. A császárválasztás.

 

A német nemzet állapota.

Olaszország és Németország sorsa nemcsak hogy századokon át szoros összeköttetésben állott, hanem nagy analogiát is mutat. Mindkét nemzet elsőrangú történeti hagyományokkal dicsekszik, melyek egységét és annak hatalmát a legragyogóbb színekben mutatják. Az egyik századokon át az egyházi, másik a világi uralomra, az egész kereszténység egyesítésére tartotta magát hivatva, de épen ez az egyetemes feladata állotta útját állami egyesítésének. Az egység már csak a történeté; az élet, a jelen csak a megoszlást ismerte. Ezt a megoszlást a történeti fejlődés, a vidéki különbségek, az egyes dynastiák érdeke alapján mindegyikre nézve fentartotta a bécsi congressus, az akkori európai közjog alapja. Fentartotta, noha mindkét országban épen a napoleoni korszak elnyomásának hatása alatt felbuzdult a nemzeti érzés, élénkké és erőssé vált az a meggyőződés, hogy csak a közös állami élet biztosíthatja a nemzet függetlenségét és hatalmát. Ezt a nemzeti érzést a németeknél még fenköltebbé teszi annak tudata, hogy szellemi műveltségben és erkölcsben nem állanak mögötte egy nemzetnek sem, az olaszoknál pedig élessé és szenvedélyessé teszi a hazafias fájdalmat az a gondolat, hogy sem történetük nagyszerűsége, sem régi elsőségük a művészet minden terén, sem nyelvök és irodalmuk fejlettsége és bája nem őrizhette meg őket attól a sorstól, hogy mint apró zsarnokok játékbábjai, mint külföldi hatalmak rabjai, culturában és erkölcsben az újabb nagy népek mögött el ne maradjanak.

A lényeges különbség mégis az, hogy Olaszország közvetlenül vagy közvetve, idegen uralkodók alatt áll, Németország pedig, ha megoszlottsága megakadályozta is abban, hogy teljes hatalmát kifejtse, mégis úr a maga házában.

Ebből keletkezett, hogy az olasz nemzeti érzés szinte kizárólag az egység követelésében, az idegen elleni harczban nyilatkozik meg, a német nemzeti érzés pedig első sorban a művelt nemzetnek megfelelő szabad intézmények kivívását tűzi ki czélul.

Még kirívóbbá teszi ezt a különbséget a két nemzet társadalmi állapota. Itáliában, hol először volt modern társadalom, az megkövesedett, vagy épen visszafejlődött. Ipar és kereskedés, gazdasági lendület csak Lombardiában és Velenczében és részben Toscanában volt található. Az egyházi államban és Nápolyban a középkor tért vissza. A papi és a zsarnoki uralom megegyezett abban, hogy a műveletlen, szegény lakosságban kereste támaszát. A nemesség megtartotta legalább udvari kiváltságait, de a polgár nem gazdagodott, a paraszt pedig mint jobbágy túrta a földet, vagy mint bandita szállott szembe a társadalommal. Németországban ellenben a XIX. század első felében a polgárság emelkedése a legjobban szembetűnő socialis tény. A tudomány, az irodalom, a zene kiválóságai, azok a férfiak, kik a német nevet ismét dicsővé tették, kivétel nélkül a polgárságból kerültek ki. De polgári volt az ipar és kereskedés is, mely különösen a Zollverein felállítása óta egyre nagyobb jelentőségű lett; a takarékosság és a munka polgári kézbe juttatta a nemzeti vagyon nagyobb részét. Ennek következtében megváltozik az életmód is. Lord Palmerstonnak, ki 1844-ben járt Berlinben, feltünt a haladás, a tisztaság, a jólét.81 Az általános iskolázás a műveltségben is a nemesség mellé, vagy föléje emelte a polgárt. Mi jogon tartják őt gyámságban, mi jogon nézi őt le a nálánál műveletlenebb és gyakran szegényebb «Junker»? Mi jogon zaklatja a király nevében a becsületes, de hivatásától eltelt, büszke és goromba bureaukratia?

A művelt és vagyonos polgári osztály mindenütt a szabadelvűségben találta meg politikai irányelvét, az alkotmányos monarchiában a neki legjobban megfelelő kormányformát. Az angol, a franczia, a belga és hollandus már eljutott oda, de a németség csak csekély részében. A szabadságharcz ideje óta megmaradt a déli államok rendi alkotmánya, a juliusi forradalom következtében már Szászország és Hannovera is alkotmányosak lettek, de a nagyhatalmak, az osztrák és a porosz még rendületlenül fentartották az absolutismust a maga nemesi dölyfével és bureaukrata mindenhatóságával. Mikor Elbing városa feliratot intézett az üldözött göttingai tanárokhoz, Rochow porosz belügyminister e szavakkal utasította rendre: «nem illik az alattvalóhoz az államfő tényeit saját korlátolt belátásához (Beschrnkte Unterthanen Verstand) mérni és felfuvalkodva nyilvános ítéletet bitorolni azok törvényessége fölött».

De nemcsak a polgárság emelkedik, hanem a városi munkásosztály is, ha nem is jólétre, de számra és szervezetre, összetartásra nézve. A sziléziai inség ijesztő módon mutatta a kormány tehetetlenségét és rosszakaratát. Minden változás kedvökre volt, mert sorsukon csak javíthatott. A nagy forradalom eszméi reájuk is hatottak. Sokat érintett már az akkor fejledezni kezdő socialis mozgalom is.

Oly társadalmi osztály, mely érzi hatalmát és melynek szabad fejlődését akadályozzák az állam intézményei, szükségkép forradalmivá válik. A német polgárság parlamentáris kormányformában akarja érvényesíteni erejét és a munkásosztály általános forradalmi irányánál fogva kész őt e törekvésében támogatni. A mellett pedig a közös műveltség, a gazdasági érdek, a történeti hagyomány politikai egyesítést is követel. De világos, hogy itt a társadalmi kérdés áll elsősorban: az alkotmány, és nem a nemzetiség.

Metternich már a régi rend bukásának nézte a porosz egyesült rendi gyűlés összehivását, hanem a polgárságot ez nem elégítette ki és a gyűlésnek nem lett semmi eredménye.82 De azóta mind nyiltabban lép fel a képviseleti alkotmány követelése. A badeni Mathy 1847 őszén általános német vámparlament összehívását javasolta, a württembergi király 1848 januárban általános német törvényhozásról és sajtószabadságról beszél83 és egy badeni követ 1848 február 12-én azt indítványozta: teremtsék meg német nemzet képviseletét.

Ezekbe a mozgalmakba, melyek a nemzet jelleméhez képest nagy csendben és nyugalomban terjedtek, csapott be egyszerre a párisi események villanyozó híre. Az eljárás a déli államokban körülbelül ugyanaz volt, mint Itáliában. Nagy népgyűlések, pontokba foglalt kérvények, fáklyászenék, aztán a helyi viszonyok szerint a munkások zenebonája, vagy a pórok lázadása és a földesurak menekülése. «A nép atyja» meghajlik a nép akarata előtt, elbocsátja gyűlölt ministereit, a nép vezéreit nevezi ki, felveszi a nemzeti színeket és így új népszerűséget szerez. Felállítják a polgárőrséget, mely aztán a katonasággal együtt rendet csinál és leveri a munkások vagy a parasztok communistikus színezetű zendüléseit.

Bajorországban a király személyes ügye némileg bonyolódottá tette ezt az általánossá vált és kissé nevetséges alkotmányos játékot. I. Lajos király mint a művészet és tudomány fenkölt lelkű ápolója szerzett magának hírnevet. A régi, durva, parasztos és papos Bajorország fővárosát ő változtatta az «Isar melletti Athénné.» Mint költő is próbálkozott, de Heine ugyancsak kevésre becsülte a királyi poétát. Már vénülő korában Lola Montez spanyol tánczosnő hervadó bájainak lett rabja. A viszony egész nyilvános volt és az elvakult király grófnénak nevezte ki favoritáját, mi megfelelt ugyan az udvari szokásoknak, de megbotránkoztatta a papságot és a jóérzelmű polgárságot. Az ultramontán kormány, addig a közgyűlölet tárgya, egyszerre népszerűvé lett, midőn e miatt lemondott. Münchenben azóta napirenden volt a zavargás, a deákság a polgársággal egyesült a botrány ellen, a nemes ifjak a tánczosnénak fogták pártját.84 Már febr. 9-én be kellett zárni az egyetemet, de a zenebona tovább tartott. A párisi események hatása alatt a király kénytelen volt «Landsfeld grófnét» eltávolítani az országból, majd pedig, miután az alkotmánynak liberális irányba való megváltoztatása sem állította helyre a nyugalmat, márczius 20-án lemondott a trónról. «Uj irány kezdődik, írja búcsúzójában, más, mint az, mely alatt 23 évig uralkodtam. Az alkotmányhoz hiven kormányoztam, életem népem jólétének volt szentelve, az állam javaival oly lelkiismeretesen bántam, mintha köztársaságnak lettem volna tisztviselője.»85 Így teheti tönkre a vénülés gyöngesége egy egész élet érdemét. A bucsúzó király bajorjait mint szabad népet üdvözli, mely hivatva van előkelő helyet foglalni el az egységes német hazában. Utóda, II. Miksa «igazságot akar mindenben, s törvényes szabadságot».

A kisebb államok uralkodói között legtovább állott ellen Fridrik Ágost szász király, ki még erőszakkal is kész volt elbánni a zavargó Lipcsével. De midőn a bécsi forradalomnak híre jött, ő is engedett és a nyugalom helyreállott.

Általában 1848 elején Németország kisebb államai odajutnak, hová Francziaország 1830-ban, a juliusi forradalom által ért. Az alkotmányt liberális irányban módosítják, az uralkodó hatalmát megszorítják, a kiváltságos rendeket visszaszorítják s a polgárságot azon közjogi álláshoz juttatják, mely gazdasági fontosságának és műveltségének megfelelt. Ez tehát reform volt a bourgeoisie által óhajtott irányban, de épen nem forradalom.

 

A porosz forradalom.

Diadalittas, mámoros volt a nép lelke a kivívott sikerektől, csak úgy, mint akkor Olaszországban. A fejedelmek ellen nem nyilvánul sehol gyűlölség; a velök való frigynek alkotmányos alapon mézesheteit élvezik. A szabadság, a jog és az egység állami megvalósulást igértek, vérontás nélkül. Hogyne remélhettek volna mindent, mikor egy egyszerű tüntetés képes volt arra, hogy megdöntse a régi rendszer bálványát, Metternichet elűzze Bécsből és alkotmányossá, liberálissá tegye azt az államot, mely egész lényében kifejezője volt az absolutismusba oltott feudalismusnak: Ausztriát. A szabadelvüeknek ez a réme megszünt veszedelmesnek lenni. Nemcsak, hogy engedményeket tett, de belső zavarai és külső bonyodalmai egyaránt képtelenné tették arra, hogy beavatkozzék és fentartsa a reactiónak 1819-ben felállított intézményeit.

De fennállott még Poroszország egész absolut, katonai és bureaukratikus mivoltában. Az az állam, melyet épen energiája miatt a szabadság hívei sokkal veszedelmesebbnek tartottak,86 mint a kényelmes, laza összefüggésű, elmaradó Ausztriát, de a melyet, épen energiája miatt, mindinkább az egyesítés egyetlen lehető eszközének kezdtek hinni a nemzetiség apostolai.

Ez az ellentét megvan a porosz királyban is. Mint igazi romantikus él-hal a nemzeti ideáért, a fényes középkori császárság felujításában látja eszményképét. De ugyancsak mint romantikus, bűnt, botrányt, istentelenséget lát a liberalismusban, melynek szerinte még a lehellete is mérges, melyet a betegségek közt rettenetességre és alattomosságra nézve a hátgerinczsorvadáshoz hasonlít.87 A mi a legitimitásnak erkölcsi és történeti alapja: az Isten kegyelméből fölkent királyság, az nála a legfőbb hitczikkely. Hogy’ ossza meg ezt a mystikus hatalmát kalmárokkal, szatócsokkal, vagy azok képviselőivel?

De ebben az uralkodóban igazán két lélek lakozott. Épen abból az elvből, hogy királyi méltósága hozzáférhetetlen és hogy annak isteni voltát semmi földi körülmény meg nem másíthatja, vonta le azt a következést, hogy engedményeket is tehet. Hisz azok a dolog lényegét úgy sem érintik, mert mint király mindig ura marad cselekedeteinek. Így sodorhatták őt a viszonyok, különösen a pénzügyi helyzet, abba a ferdeségbe, hogy összehívta ugyan a porosz rendek általános gyűlését, elismerve ezáltal az alkotmány szükségét, de azért tovább is korlátlan királynak képzelte magát, ki istenkáromlást lát a nép felségében.

A februáriusi forradalom kitörése után Bécsbe küldte bizalmasát, Radowiczot, hogy közös fellépésben egyezzenek meg a francziák lehető támadása és a mozgalom továbbterjedés ellen. Metternichet azonban elhagyta rendületlen bizalma.88 Különben is a király még revolutionárius volt hozzá képest, úgy is, mint a nemzeti eszme bajnoka, úgy is, mint a rendek egybehívója. Tanácsa különben is hiábavaló lett volna, mert a déli német államok gyors átalakulása máris megmutatta, hogy a német szövetség nem maradhat meg régi állapotában. Az egyes államok oly határozatokat hoztak, melyek a szövetségtanács eddigi hatáskörét lényegesen megszorították vagy épen megsemisítették.

De Poroszország sem maradt ment a forrongástól. A rajnai tartományok eleven, iparos, napoleoni intézményei által franczia szellemben nevelt népe szabadságot követelt; a többi nagy iparos vidékek, Westfália és Szilézia sem maradtak hátra. Berlinben egyre sürűbbek lettek a csoportosulások, melyek vezetői többnyire lengyelek vagy Rajna-vidékiek voltak. A polgársághoz őszintén csatlakozott a munkásosztály, de még sok nemes is megutálta a bureaukratia zsarnokságát és szabadabb intézmények után áhítozott. Így, mihelyt híre jött a bécsi forradalomnak, a porosz fővárosban is hozzáfogtak a torlaszok építéséhez.

IV. Fridrik Vilmosnak minden hibája mellett volt egy erénye: polgárvért ontani nem akart. A mint látta a mozgalom terjedését, engedményeket adott, annál könnyebben, mert mint tudjuk, azok igazi értékét úgy sem becsülte sokra. Eltörölte a censurát, alkotmányt igért, az országgyűlést április 2-ára össze is hívta és a német viszonyok átalakítását helyezte kilátásba, nemzeti irányban. A szövetséges államokat államszövetségekké kell egyesíteni. Annyira magától érthetőnek látszott, hogy az alkotmányos Poroszország áll majd az egységes Németország elére, hogy már alkudoztak is Ausztriával a szövetségtanácsnak Frakfurtból Potsdamba való áthelyezése ügyében.89

Ennyi engedmény, ily szép kilátás kielégítette a polgárságot. Meg akarta köszönni a királynak engedékenységét és egész nap hódoló csoportok tanyáztak a királyi palota előtt. A ki ismeri a berlini népet, tudja, hogy az ilyen csoportosulás még a legünnepiesebb alkalomból sem lehetséges durva tréfa nélkül. Ennek a palota előtt felállított katonaság volt a czélpontja. A közöröm és zajongás közepett egyszerre két katona fegyvere elsült és bár senkit sem sebesített meg, az eseménynek ugyanaz volt az eredménye, mint három hét előtt Párisban. A nép «árulást» kiáltva oszlott szét. A proletárok, kiken úgy sem segített az alkotmány, most a küzdelem terére léptek. Barrikádokat építettek a deákság segítségével és noha a polgárság legfölebb sympathiával segítette őket, csakhamar kezökbe kerítették a várost (1848 márcz. 18.).

Prittwitz tábornok, noha csak 12,000 embere volt, nyomban megkezdte a harczot és sikerült is neki a királyi palota körüli városrészt még éjfél előtt megtisztítani a felkelőktől. De a gyönge, határozatlan királyt megtörte ez a harcz. Az egész időt sírással töltötte, végre éjfél tájban megállítja a katonaságot és egy siralmas proclamatióban, mely híven festi lelkiállapotát, megigéri jó berlini népnek, hogy visszavonja a sereget, ha lerontják a barrikádokat. A polgárság azonban most már a katonaság kivezetését követelte, minthogy az volt a támadó. Noha a tulajdon öcscse, Vilmos, a trón örököse, és a ministerek ellene voltak, a király most is enged. A katonákat a kaszárnyákba vezetik és mivel a proletariatus gúnyja ott is üldözi, Prittwitz hadát kivezeti a városból.

Hiába volt tehát az isten kegyelméből való hatalom, hiába a rendőrség ébersége, a bureaukratia pontossága, N. Frigyes és Blücher seregének hűsége: IV. Fridrik Vilmosnak meg kellett magát alázni a forradalom előtt. De legalább jó kedvvel tette. Hiszen ezen az úton is nagy eredményeket érhet el, akár Károly Albert. Liberális ministeriumot nevez ki, élén Schwerin gróffal, ki a rendi gyűlésen az ellenzéket vezette. Majd a polgárkirály módjára, polgároktól körülvéve belovagolta Berlin utcáit, tüntetve a német birodalom szín felvételével.90 Egy proclamatióban kijelenti, hogy e veszedelemben csak a német fejedelmek és népek egyetértése egynek vezetése alatt mentheti meg a hazát. Átveszi tehát a vezetést. «Poroszország ezentúl be fog olvadni Németországba.» A rhetor királynak ez a szép frázis azonban nem sokat használt. A nép meghunyászkodást látott a népszerűség hajhászásában, a vérontás után és azt követelte, hogy az uralkodó erkélyéről nézze végig az utczai harcz polgári halottjainak adott végső tiszteletet. Kénytelen volt ezt is megtenni és meghallgatni, mint kiáltják feléje: vegye le a kalapját.

Az a vezető, ki férfiasan szembeszáll a forradalommal, vagy ha egyszerre lép annak élére, kardcsapás nélkül elnyerheti Németország koronáját, ingadozása által elvesztette tulajdon népe becsülését és a külföld tiszteletét. Öcscsének, ki keményebb ember volt, mint a reactio fejének, Angliába kellett menekülnie a nép dühe elől.91 A berlini mozgalom tehát határozottan késleltette Németország egységét, melyet Ausztria akkori aléltsága mellett csak a Hohenzollernek valósíthattak volna meg.

 

A német parlament.

De az egyesítés eszméje annyira általános és elterjedt, hogy kell módot találnia érvényesülésére. Ha a fejedelem nem képes reá, megteszi a nép.

Volt az egységnek egy organuma: Metternich eszköze, a szövetségtanács. Ennél is beállott a színváltozás. Már márczius 9-én elrendelte, hogy ezentúl fekete, piros és sárga lesz a szövetség színei: azok a színek, melyek viseléséért éveken át annyi szegény deákot becsukatott. Márczius 10-én felszólította a kormányokat: küldjenek bizalmiférfiakat a szövetséges alkotmány átdolgozására. A hónap végén pedig nemzeti képviselők választását óhajtja, kik a kormányokkal együtt alkotmányt szervezzenek.

Még gyorsabb és hatásosabb volt természetesen a liberális alapon meginduló egyesítő mozgalom. A déli németek szabadelvű vezetői márczius 6-án értekezletet tartottak Heidelbergben. Megegyeztek abban, hogy Németország nem avatkozhatik Francziaország ügyeibe. Oly nemzet, mely szabadságot követel a maga részére, nem nyomhatja azt el szomszédjánál. Szükséges egy nemzeti képviselet, népszavazás alapján, az eddigi tartományi különbségek fentartásával. E nyilatkozatban az alkotmányos monarchia hívei megegyeztek a radikálisokkal és republikánusokkal, noha jobb szerették volna, ha a birodalom egyesitését és szabadelvű szervezését a fejedelmek magok viszik keresztül. E napok lelkesedése lehetőnek tüntette fel, hogy lemondjanak jogaikról, mint a franczia nemesség tette 1789 augusztus 4-én.92

A fejedelmek, kiket előbb Drezdába, aztán Potsdamba akartak összehivni, nem gyűltek össze. Összegyűltek ellenben Frankfurtban a heidelbergiek által összehívott bizalmiférfiak (márcz. 31.). Ez az «előparlament», melyen Ausztria még nem volt képviselve, Németország legkiválóbb férfiainak volt gyűlése. Liberalis volt minden izében, de épen nem radikális. Kimondta, hogy a nép választásából eredő parlamentnek kell döntenie a jövő alkotmány kérdésében. Egynek vette az egész német nemzetet, bevette Schleswig-Holsteint és a porosz tartományt, de Posent nem. A lengyel név szent volt minden szabadelvű előtt. Nemzeti szempontból később rosszallották, de azért mégis helyes és igazságos volt az a kijelentése, hogy az új Németországnak kötelessége elősegíteni Lengyelország visszaállítását. A német nemzet akkor oly erősnek érezte magát, hogy igazságos lehetett. Egységét, szabadságát vissza akarta nyerni és ha más hatalom, különösen a muszka, ezt akadályozni akarná, kész volt a végső harczra e javakért.93 Az előparlament, miután kiírta a választásokat és állandó bizottságot hagyott Frankfurtban az ügyek vezetésére, feloszlott. Feloszlott a szövetségtanács is, mely már nem képviselt senkit. Ez a békés megoldás azonban nem volt inyére a radikálisoknak, kik Hecker Fridrik vezetése alatt fegyveres felkelés által akarták kivívni a nép jogát, a köztársaságot. De az új jakobinusok még a badeni és württembergi kormány ellen sem boldogultak, kísérleteik pedig, valamint a nagy városok munkásainak tüntetései és zavargásai, mindinkább jobb felé szorították a békés polgárságot, csakúgy, mint Francziaországban. Már az április utolján végbemenő választások megmutatták, hogy a forradalom árja elapadt, sem társadalmi, sem alkotmányos forradalomról nem lehetett többé szó. A döntő elem, a polgárság, megelégszik, ha maga nyer vagyonával jogokat, szívesen látja, ha egyesítik az ő érdekében Németországot, de mindenek fölött a rendet óhajtja. A lengyel sympathiák is elenyésztek, mióta a poseni lengyelek felkeltek. Fegyverrel kellett őket legyőzni, mi csak májusban sikerült a poroszoknak

Mindamellett nagy volt még a várakozás a nemzet első nagy gyűlése iránt. Az egész nemzet keblét eltöltötte az idealismus boldog reménye; megtestesült, miről annyit írtak és énekeltek a németek legjobbjai. Megjelentek az összes német területek küldöttjei, a franczia határtól az oroszig és magyarig, Triesttől Brémáig. Többnyire azon férfiak, kik mint a tudomány vagy a politikai élet férfiai előbb is országos nevet, közbecsülést vívtak ki maguknak, oly férfiak, kik éltek-haltak e nemzeti hatalom és a mérsékelt szabadság eszméjeért. Gyűléseiket Szent Pál templomában tartották és az elnöki szék körül ez a felirat díszlett: «A haza nagyságát, a haza boldogságát, ó hozzátok vissza!» Elnökül Gagern Henrik volt nassaui ministert választották meg a heidelbergi értekezlet vezetőjét, ki az alkotmány hozását tűzte ki a gyűlés feladatául. Az e czél eléréséhez szükséges teljhatalmat a nép felségéből meríti. Csak arra kell törekednie, hogy az egyes államok kormányai is közreműködjenek a czél elérésére.


Gagern.
Névtelen kőrajz után.

Tán soha nem volt együtt egy gyűlésen ennyi tanult, jóakaró és jóhiszemű ember. De e főkérdés megoldása nemcsak hogy több gyakorlati érzéket követelt, mint mennyi a professzorok, a birák és szónokok ez illustris társaságától kitellett, hanem valószínűleg felülmúlta minden lehető tanácskozó testület erejét. Mert a német nemzet egy volt ugyan műveltségében, de egyébben nem. Ez a műveltség pedig, mint legújabb történeti alkotás, csak a szellemileg magasabban állókat, a számra gyönge kisebbséget hatotta át. A tömegek a régi nagy történeti alkotásoknak, a dynastiáknak, a vidéki és törzsi különbségeknek, mindenek fölött az örökölt vallásnak állottak befolyása alatt. Ilyen viszonyok közt csak az olyan gyűlés hathat, minő a conventio volt, olyan, mely ereje és igazsága tudatában megsemmisít mindent, mi czéljaival ellenkezik, hogy újat alkothasson. Oly gyűlés, mely magában egyesíti az összes állami hatalmakat és dictaturát gyakorolhat. De a frankfurti parlament nem ilyen. Tisztelője a réginek és ha meg is akarná dönteni, hatalma nincs hozzá. Mert igaz, hogy elismerte a nép felségét, de az uralkodók felségét nem dönthette meg. A politikai hatalom pedig azok kezében van, és így, a mit Frankfurtban határoznak, az ő hozzájárulásuk nélkül csak írott malaszt. Már pedig azt követelni, hogy maguk mondjanak le, csakugyan lehetetlenség volt. Republikánus gyűlés legalább megkisérelhette volna a központi nemzeti hatalom erős szervezését: monarchikus, minő ez volt, még erre sem volt képes.

Ha gyűlés a nemzet souverain akaratának igazi képviselője, rendelkeznie kell a végrehajtó hatalommal is. Az ideiglenes kormány különben is beletartozott minden forradalom leltárába. Elhatározták, hogy az alkotmány elkészültéig birodalmi kormányzót választanak. Gagern befolyása keresztülvitte János főherczeg megválasztását, kit német érzülete, szabadelvűsége és különösen egy polgárleánynyal kötött házassága igen népszerűvé tett, és ki ellen az udvarok sem tehettek kifogást. A kormányok el is ismerték, ami nagy diadala volt a Habsburg-háznak, de valami sokat nem törődtek vele. El is foglalta hivatalát, de mihelyt komolyan akarta venni, mihelyt esküt követelt a szövetséges államok katonaságától, nem csak Poroszország tiltakozott, hanem Ausztria is. Hogy’ is ismerhettek volna el nagyhatalmak fölöttük álló földi hatóságot! Mikor a birodalmi hadügyminister augusztus 6-át tűzte ki azon napnak, melyen az összes német csapatok felveszik a birodalmi színeket és nagy ünnepi kivonulásban éljenzik a kormányzót, a porosz király hadi parancsot adott ki, melyben reményét fejezi ki, hogy katonái a régi vitézségöket tanusítják, ha egyszer, királyuk parancsára, a kormányzó alatt szolgálnak. De a kitűzött napra eltiltott minden ünnepet. Még furcsább volt, hogy az osztrák hadügyminister, gr, Latour, ki János főherczeg alatt szolgált, mert Ferdinánd császár őt nevezte ki helyettesének Bécsben, egyszerűen tiltakozott az egész ellen.94


János osztrák főherczeg.
Schertlének 1848-ból való kőrajza után, mely Biow árnyképe után készült.

A népfelség alapján álló birodalmi kormányzónak még kisebb volt a hatalma, mint a régi császároknak. Mert azoknak legalább egy országuk volt, melynek erejét felhasználhatták, János főherczegnek pedig egy sem.

Tekintélye is csak addig tartott, míg tartott a fejedelmek félelme a forradalomtól. De a párisi júniusi napok óta ez a félelem nagyon csökkent és az a remény váltotta fel, hogy ismét visszaszerezhetik régi hatalmukat. Ausztria feltámadása, az olaszok leverése még fokozta ezt a reményt. De az egyetlen alap is megingott, melyen a birodalmi egység s kormánya nyugodhatott: a nép lelkesedése. Ennek pedig főkép a schleswig-holsteini ügy fejlődése volt az oka.

Hiába, a felébredt nemzeti érzelemnek mindig valamely más nép elleni gyűlölet a legerősebb ösztönzője. Mi lett volna e nagy franczia forradalom, ha a külföld be nem avatkozik, mi az olasz mozgalom, ha nincs osztrák! Németország békét akart. Az első lelkesedés igazságszeretetében még a lengyelekről is lemondott és az osztrákokon kívül mindenki rokonszenvvel kísérte az olaszok szabadságharczát. Az előparlament állandó bizottsága pedig, Dahlmann előterjesztésére, már április 11-én elismerte Magyarország függetlenségét.95 A francziák és muszkák elleni harag is lelohadt, mihelyt világos lőn, hogy be nem avatkoznak.

Volt azonban Németországnak is irredentája: a schleswig-holsteini testvérek. E két herczegség dán uralom alatt állott, de a dán király, mint Holstein herczege, tagja volt a német szövetségnek. A két tartomány művelt népessége a XVIII. században vezető szerepet játszott Dániában és befolyásuk alatt a dán királyok többet tettek e korban a német szövetség érdekében, mint a legtöbb német fejedelem. 1814 óta, mióta Dánia elvesztette Norvégiát, mind erősebben arra törekedett a dán kormány és a közvélemény, hogy a megmaradt tartományokat jobban összefűzze. A kopenhágai kamara Holstein beolvasztását követelte, noha az tisztán német volt. Schleswigbe, hol a lakosság egy része dán, be is hozták a dán nyelvet a hivatalokba és törvényszékekbe.

Ez a törekvés felébresztette a németek nemzetiségi érzelmét. Hogy jobban ellenállhassanak, a két tartomány rendjeinek egyesítését követelték, úgy a mint nálunk Erdély uniója volt a nemzetiség egyik főkövetelése. Itt sem hiányzott a történeti alap. Lornsen egy 1841-ben megjelent könyvében kimutatta, hogy a két tartomány 1460-ban csak personális unióba lépett Dániával. Elismerték ugyan a dán király uralmát, de csak ha jogaikat fenntartja és Schleswiget Holsteintól el nem választja. A két herczegségben csak a férfiág örököl, Dániában pedig a női ág is.

Ennek a personális uniónak pedig most nagy gyakorlati következései lehettek. VIII. Krisztiánnak csak egyetlen fia volt, kinek nem volt gyermeke. Utána tehát Dániában majd a női ág következik, a herczegségekben ellenben, hol a német örökösödési rend érvényes, a dynastia oldalága: a sonderburg-augustenburgi herczegek. Hogy tehát a birodalom eshetőleges felosztását kikerüljék, 1844-ben a kopenhágai polgármester azt indítványozta: mondják ki a birodalom oszthatatlanságát és alkalmazzák az 1660-iki trónöröklési törvényt Schleswig-Holsteinra is. Ennek azonban ellenmondtak a holsteini rendek és támaszra találtak az egész ébredő nemzeti közvéleményben. Egész Németország visszhangzott a «Schleswig-Holstein meerumschlungen» daltól. Ha már Elsass a francziáké, ha a német keleti tartományokat elnyomja a muszka, legalább a gyönge dán ellen akarták mutatni erejöket.

A nemzeti érzelemhez dynastikus érdek is járult. A porosz király, ki mindig résen állott, hol valamit nyerni lehetett, hangoztatni kezdé rokonságát a holsteini családdal. A dán király, hogy véget vessen a zavarnak, 1846 júl. 8-án egy nyilt levélben érvényesnek mondja ki a dán királyi törvényt Schleswigre és a kis lauenburgi herczegségre nézve, Holsteint azonban függőben hagyja. Ez annyiban megfelelt a közjogi helyzetnek, a mennyiben Holstein régi birodalmi tartomány volt, Schleswig pedig nem, de másrészt új bonyodalomra adott okot a két herczegség elválasztása által. Tiltakozott is az ellen mind a két tartomány gyűlése, a kieli egyetem, sőt még a német szövetség tanácsa is. A schleswigi német párt az országnak Németországhoz csatolását követelte, mire a dán kormány erős rendszabályokkal válaszolt és így még jobban felizgatta a kedélyeket.

Ez a fontos, már nemcsak Németországot, hanem a dán dynastia összeköttetései miatt egész északi Európát érdeklő kérdés tehát sehogy sem volt elintézve, midőn VIII. Krisztián 1848 jan. 20-án meghalt. Utóda, VII. Fridrik, a dán nemzeti párt unszolására oly alkotmányt adott, mely Schleswiget is befoglalta és így a régi történeti határig, ez Eider folyóig terjedő, egységes Dániát létesített. Erre a herczegségek egymással léptek szövetségre, fenntartották ugyan a personalis uniót Dániával, de azért a német szövetséghez fordultak segítségért és ideiglenes kormányt alakítottak. Az általános forradalmi mozgalom e ponton két kifejlett nemzeti érzést talált: a németet és a dánt, mindegyiket lángolóbbá tette, mindegyiket reá bírta a szigorú történeti jog elhagyására és így nyilt harczba keverte egymással. Németország lelkes ifjúsága fegyvert fogott a szabadságért küzdő testvérek támogatására. Mindenfelől ide siettek a honfiak, hogy tettel is kimutassák a német eszme erejét; természetes, hogy az augustenburgi herczeg fia is eljött. A kormányok pedig szívesen látták, hogy ezek a szabad csapatok, bár vitézül harczoltak és bár a holsteiniak sem maradtak hátra, első könnyű sikereik után még sem bírtak a derék dán sereggel. Ezért a porosz király, dynastikus érdekből és népszerűség hajhászásából egyaránt, a berlini forradalom után ide küldte ezredeit. Wrangel tábornoknak sikerült is Schleswigből kiverni a dánokat és Jütlandba benyomulni.


Wrangel tábornok.
Természet után 1848-ban Apenrade-ban rajzolta Dietz, kőre rajzolta Eichens.

Ez által európai kérdés vált a herczegségek ügyéből. Svédország fegyverkezett, Anglia és Miklós czár pedig tiltakoztak a dán monarchia felosztása ellen. Különösen a Miklós czárra való tekintet bírta reá IV. Fridrik Vilmost, hogy még a háború alatt is egyre alkudozzék a dán királylyal és az sem maradhatott reá hatás nélkül, hogy a dán flotta nagy károkat okozott a porosz tengeri kereskedésnek. Erejére különben is szüksége volt otthon. Így augusztus 26-án fegyverszünetet kötött Malmöben, a birodalmi kormány megkérdezése nélkül. Az egyezség szerint helyreáll a dán uralom, a schleswigi katonaság pedig elválik a holsteinitól.

A birodalmi kormányt a német nemzetiség ezen sérelme válságba sodorta. Az egész bal-oldal kikelt a kormány ellen, melynek Schmerling volt az elnöke és szövetségben Dahlmannal, a dán történet írójával, a német politikai tudomány mesterével, le is szavazta. A parlamentáris elvek szerint most Dahlmannak kellett volna kormányt alakítania, a bal-oldallal együtt, mely ellen azelőtt hevesen küzdött. Különben is csak úgy lett volna ennek értelme, ha Dahlmann a néphez appellál és a kormányok ellenére is folytatja a háborút. Erre pedig gondolni nem lehetett. Igy a nemzetgyűlés szeptember 16-án kénytelen volt visszavonni azt a határozatot, mely a fegyverszünetet nem fogadja el és a német csapatok kivonulása ellen tiltakozik. Ez nem volt más, mint a nemzeti eszme kudarczának, a parlament gyöngeségének bevallása.

Mikor így a liberálisok és a rend hivei egy elsőrendű nemzeti kérdésben zátonyra jutottak, a radikálisok, kik a gyűlésben csak csekély kisebbséget tettek, kifeszíthették vitorláikat. A szeptember 16-iki határozat hirére a békés Frankfurtban is építettek barrikádokat, hogy a népakarat erős nyilvánulása megfélemlítse a többséget. A feldühödt nép meg is ölte Lichnowsky Felix herczeget, a conservativok egyik vezérét és kisérőjét, Anerswald porosz tábornokot. De a katonaság csakhamar helyreállította a rendet és biztosította a tanácskozás szabadságát. Hanem azt a tényt, hogy a német nemzetgyűlés és a birodalmi kormány már nem számíthat sem a kormányokra, sem a tömegekre, már meg nem másíthatta. Egyedüli támaszául a polgárság és a tanult osztályok rokonszenve maradt.

 

Az osztrák-porosz ellentét. A császárválasztás.

Az ország tehát ismét a kormányoké. De a mellett a parlament, mint a nemzet képviselete, tovább is folytatja munkáját. Nem akadályozza senki, hisz inkább elvek körül folyik az egész vita a német polgár jogairól és kötelességeiről. Ki tudja, lesz-e annak valaha foganatja. Csak egy pontja van az alkotmánynak, mely közvetlenül érdekli a hatalmi érdekeket, az: egységes monarchia lesz-e a birodalom és ki lesz az uralkodója? Más szóval: a német nemzet képviselői kezébe jutott a döntés a Habsburgok és Hohenzollernek közt egy század óta folyó küzdelemben.

A forradalmi mozgalom kezdetén, közvetlen Metternich bukása után, a porosz áll elől. A német fejedelmek csak a porosz királynak még intakt hatalmából várhatták a nép kitörésének megfékezését és biztosságukért, Bismarck itélete szerint, szivesen odaadják souverainitásukat. A nemzet csak tőle várhatta joggal egyesítése végrehajtását. Szomorú szerepe a berlini forradalom alatt ennek véget vetett. János főherczeg megválasztatása már a Habsburgok diadalát jelölte. De az ő kilátásukat meg erőszakosságuk rontotta el. Hogy a forradalmat leküzdhessék, a szlávokra támaszkodnak a németek ellen, a birodalmi parlamentet pedig vérig sérti Windischgrtz herczeg azon tette, hogy Bécs elfoglalása után agyonlövette a lipcsei Blum Róbertet, a bal-oldal egyik igen népszerű vezetőjét, ki mint e párt megbizottja járt a császári városban. Az egész radikális párt, de a szabadelvűek nagy része is azóta gyűlölte Ausztriát.

De nem is nézve a szabadelvűség és az alkotmányosság kérdéseit, tisztán politikai szempontból is nehéz volt Ausztriával boldogulni. Schwartzenberg herczeg, az osztrák miniszterelnök, érezve, hogy idővel csak nyerhet, azt követelte, hogy az Ausztria és Németország közti viszony szabályozásához csak akkor fogjanak, ha már mindegyik rész befejezte ujjáalakulását. Mikorra lesz ez meg? Magyarország fegyverben áll, de az örökös tartományokban is függő még a hatalmi kérdés a császár és a népek, továbbá az egyes nemzetiségek között. Németországnak tehát várnia kell, míg Ausztria ismét erős és diktálhat.

A porosz király ismét kedvezőbb helyzetbe jutott. Nem hallgatott Bismarckra, ki már márcziusban fegyverrel szerette volna helyreállítani a régi monarchiát, összehívta a porosz nemzetgyűlést, liberális ministereket nevezett ki és iparkodott parlamentárisan uralkodni. A mellett természetesen megtartotta régi tanácsosait, Gerlach generálist és Niebuhr tanácsost és fenntartotta az összeköttetést a szélső-jobb vezérével, Bismarckkal. A régi poroszok, első sorban a tisztek, Poroszországot akarták fenntartani; a német egyesítést, ha nem a porosz király hajtja végre, egyszerűen forradalmi ábrándnak nézték. A mint a birodalmi kormány tekintélye elhanyatlott, nőtt e párt híveinek száma és bizalma. A polgárságot hozzájuk csatolta a munkásoktól való félelem, a rend után való sóvárgás. Így, midőn Párisban és Bécsben győzött már a katonaság, Fridrik Vilmos sem tétovázott tovább. A porosz nemzetgyűlés vitái «az Isten kegyelméből» czím fölött mélyen sértették és midőn a néptömeg erőszakkal akarta rábirni a gyűlést, szavazzon meg segélyt Bécsnek, elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Elbocsátotta ministereit, november 1-én nagybátyját Brandenburg grófot nevezte ki ministerelnöknek. November 8-án pedig elrendelte, hogy a gyűlés Brandenburg városában folytassa tanácskozásait. A nemzetgyűlés tiltakozott, mire Wrangel bevonult Berlinbe, azzal a szándékkal, hogy szétkergetve a gyűlést, helyreállítja az absolutismust. De ellenállás nem volt, a kamarillának nem volt ürügye az erőszakos fellépésre. Igy a király kénytelen volt megmaradni azon az úton, melyet a német viszonyokra való tekintet is javasolt. Helyreállította hatalmát, de egészben véve elég szabadelvű alkotmányt adott népnek, belga minta szerint.96

Poroszország tehát német és alkotmányos, Ausztria pedig a szláv táborhoz és a reactióhoz hajló. A frankfurti parlament eljárása fölött ez a kettős tény döntött. Midőn az alkotmány megállapításánál a birodalom területének meghatározásáról volt szó, Gagern felfogása győzött, mely szerint Ausztria német tartományai, mivel a nem-németektől el nem válhatnak, nem is léphetnek be a porosz-német szűkebb szövetségbe, hanem csak emezekkel együtt szövetséget köthetnek az új, kisebb birodalommal. Schmerling, ki tőle telhetőleg ellenezte Ausztria kizárását, megbukott. Helyette Gagern lett a kormány elnöke, kit a parlament elnökségében az ügyes Simson követett. Ezóta már nem a kisebb vagy nagyobb szabadelvűség, hanem az Ausztriához és Poroszországhoz való viszony választotta el a pártokat.


Simson.
Winterwerk fényképe után 1848-ben készült kőrajz.

Most már csak porosz vezetés alatt létesülhetett az alkotmányos, egységes birodalom, mely nemzetközi szövetségre léphet Ausztriával. A «kisnémet» pártnak, mely így gondolkodott, Dahlmann volt az agya, Gagern a szónoka. Lényegében északnémet, protestáns párt volt, mely a gúnynevét azért kapta, mert a németség egy jelentékeny részét ki akarta zárni a birodalomból. A «nagynémetekhez» tartoztak az osztrákokon kívül az ultramontánok, a baloldal és azok a hazafiak, kik a nemzet együttmaradását föléje helyezték minden más politikai tetkintetnek. Ez tehát korántsem volt egységes párt, hanem épen zagyvaságával és gyakorlatlanságával jobban kifejezte a német közvélemény akkori állapotát, mint a másik sokkal jobban vezetett és egységesebb párt. Számra körülbelül egyenlők voltak. Gagern 1849 január 5-én kénytelen volt kijelenteni, hogy a birodalmi kormány tárgyal Ausztriával a kölcsönös viszony megállapítása végett. Egy héttel később a kormány csak igen csekély többséggel győzött. Míg a tárgyalások folytak, meghozták az alkotmányos törvényeket. Korlátolt monarchia lesz két kamarával, az uralkodónak felfüggesztő jogával. Január 23-án megállapították, hogy az állam fejének «német császár» lesz a czíme, de e méltóság örökösödését már nem szavazták meg. Általában a nagynémetek a legdemokratikusabb javaslatokat is megszavazták, hogy a baloldal támogatását megtartsák.

Ha Ferencz József mint német és liberális uralkodó lép fel, még akkor is lehetséges a császári korona megszerzése a Habsburgok részére. Hisz maga a porosz király is ezt tartotta jogosnak, megelégedett volna, ha az új birodalom «connétable»-ja lehet. De az osztrák nemzetgyűlés és az 1849 márczius 4-én Olmützben kiadott alkotmány elrontott mindent. Abban az egységes Ausztria eszméje az uralkodó; Németországról szó sem volt benne. Ugyanakkor az osztrák kormány olyan alkotmányt javasolt Németország részére, mely nemzeti képviseletet nem ismer, csak a kormányokét és az egyes országokét, a mely általában a régi állapotokat helyezi vissza.

Most már tisztán láttak a nagynémetek is. Vezérük, Welcker, márczius 12-én általános meglepetésre azon indítványnyal lépett fel, ruházzák az örökös császárságot a porosz királyra és szólítsák fel a fejedelmeket, segítsék elő nagylelkűen és hazafiasan e határozat megvalósítását. A javaslatot elvetették, de midőn másodszor olvasták az alkotmány tervét, a kisnémetek megnyervén a baloldal egy részét is, igen csekély többséggel keresztülvitték az örökös, egységes császárságot. Március 28-án 290 képviselő Fridrik Vilmos porosz királyt megválaszttatta császárnak. A többi nem szavazott. János főherczeg azonnal lemondott a kormányzóságról. Az osztrákok kiléptek a parlamentből.

Tehát mégis csak határozott állást kellett foglalni a porosz királynak, ki épen oly kétszinűen viselkedett az egész idő alatt Ausztriával, mint tulajdon népével szemben. Most is a nagy küzdelmet vívott benne a nagyravágyás, középkori ábrándjaival, mely elismerte a Habsburgok elsőségét, politikai meggyőződésével, mely tiltakozott ama korona ellen, «melyet az 1848-iki forradalomnak dögszaga csúfít el» és mely sárból és agyagból lévén gyúrva, nem méltó egy legitim királyhoz és ama belátásával, hogy elfogadása halálos ellenségévé teszi Ausztriát.

Április 3-án ünnepélyesen fogadta a parlament küldöttségét, melynek időközben szintén meglehetősen elpárolgott a lelkesedése. Mint ministereivel eleve megállapította, kijelentette, hogy a nemzetgyűlés határozatában elismeri a német nép szavát. Ez oly jogczímet nyujt neki, melyet nagyra becsül, de a német kormányok szabad megegyezése nélkül nem határozhat ily fontos ügyben. Dahlmann csak kitérőnek itélte a választ, de a küldöttség többsége sérelmet látott benne, mert a német nemzet felségét tagadja, mikor a kormányok elismerésétől teszi függővé az elfogadást. A porosz kormány már április 21-én el is vetette az egész alkotmányt.

Így mind a két nagyhatalom szembe került a forradalommal és csenevész művével, az alkotmánynyal. Csekély vigasztalás volt, hogy a 28 kisebb állam, köztük Württemberg is, elismerte a constitutiót. Az események egymásután elvették a radikális és a monarchikus, a nagy- és kisnémet pártoknak létjogát. Az osztrákok kilépését nemsokára a porosz conservativoké követte; csak a baloldal maradt. Lemondott Gagern is, mert törekvése az egyes kormányok megnyerésére nem vezetett eredményhez. János főherczeg, ki ezalatt ismét elfogadta a kormányzóságot, csupa képtelen emberekből volt kénytelen megalkotni ministeriumát, úgy, hogy a parlamenttel együtt a kormány tekintélye is megsemmisült.

Minden téren nyilvánvaló lett, nemcsak a forradalom hátrálása, hanem az egység eszméjének gyöngesége is. Midőn 1849 márcziusban letelt a Dániával kötött fegyverszünet, a birodalmi csapatok a schleswig-holsteiniakkal együtt megujították a harczot, de siker nélkül. A birodalom tehát, a nagyhatalmak nélkül, még Dániával sem birt. Nagy lármával és hazafias tűzzel megindult az adakozás egy birodalmi hajóhad építésére, de itt is csekély volt az eredmény. Julius 10-én Poroszország ismét egyezségre lépett Dániával, mely szerint Schleswig a dán királyé marad, Holstein pedig egyelőre a német birodalomé. Később Dánia a nagyhatalmak közbenjárásával kieszközölte, hogy alaptörvénynek mondják ki a dán monarchia integritását, Holsteint visszafoglalta és a birodalomba olvasztotta.

Akkorra a német birodalom álomképe elpárolgott. Az azt még egyedül képviselő parlament Stuttgartba ment át, fegyverre szólította a népet és adót írt ki. De már csak a radikálisok ültek benne és még a württembergi kamara is megtagadta e rendeletek végrehajtását. Alig egy évvel megnyitása után, 1849 junius 18-án ez az oly nagy reményekkel üdvözölt gyülekezet dicstelen halállal mult ki. A württembergi kormány bezáratta üléstermét.

A nagy eszmék ilyetén bukása, melyet még fájdalmasabbá tett a rideg reactio közeledése, cselekvésre birta a szabadság elszánt hiveit. Drezdában május elején véres utczai harcz folyt. A király ugyanis kijelentette, hogy a birodalmi alkotmányt csak úgy fogadhatja el, ha azt a porosz király is megteszi. E határozatától sem a kamarák, sem a városok felszólalása nem téríthette el. Erre a proletárok, bizva a polgárság rokonszenvében, Bakunin Mihálynak, a hires orosz forradalmárnak vezetése alatt fellázadtak és elfoglalták a várost. A király Königstein várába menekült és a rendet csak a Beust minister által segítségül hivott porosz katonaság állította helyre. Még siralmasabb volt a Badenben kiütött republikánus felkelés, melyet a poroszok junius 20-án csúfosan szétvertek. Ezzel mindenütt elfoszlott a szabadságnak, a birodalmi nagyságnak és dicsőségnek illuziója. A rideg való győzött az álom fölött és minden a régi állapotba tér vissza.

És mégis megváltozott sok minden. Ha a nyers erő a kormányok kezében volt is, a történet kereke még sem volt egészen visszafordítható. «A bolond esztendő», így nevezik a németek a 48-at, sokat elsepert, mi többé nem gyökerezhetett meg, és azon törekvéseiben is, melyek nem valósultak meg, kiszabta a jövő fejlődés útját.

Végkép elseperte a régi feudális és bureaukratikus állapotokat. A harmadik rend küzdelme emancipatiójáért nem volt hiábavaló. Alkotmányossá lőn minden ország, az egy Ausztriát kivéve. De még ott is vége szakadt a feudalismus uralmának.

Megmaradt tehát eredmény gyanánt az alkotmányosság, a polgári osztály nagyobb érvényesülése, melyet még a győztes Poroszország sem tagadhatott meg.

Megmaradt továbbá és többé nem tűnt le a napirendről a nemzeti egység vágya. És mivel e válságos évben Poroszország nem állott szemben a nemzettel, mint Ausztria, az a «jogczím», melyet IV. Fridrik Vilmos a parlament választása által nyert, valósággá válva, előírta a német birodalom megalakulásának jövendő formáját.


  1. 1844 aug. 13-iki levele. Lord Palmerston Ashleytól II. k. [VISSZA]
  2. Az akkori röpiratok közt a leghatásosabb volt Johann Jakoby: Vier Fragen eines Ostpreussen czímű könyve. [VISSZA]
  3. Augsb. Allg. Zeitung 1848 jan. 23-iki szám. [VISSZA]
  4. A királyt a deákok k... felség felkiáltással fogadták. [VISSZA]
  5. Augsburger Allg. Zeitung, márcz. 22. [VISSZA]
  6. Különösen Börne. [VISSZA]
  7. Levelezése Bunsennel. Kiadta Ranke. [VISSZA]
  8. VII. 598–99. [VISSZA]
  9. Kaufmann: Geschichte Deutschlands im XIX. Jh.[VISSZA]
  10. Ezért őt sógora, Miklós czár, gúnyosan «lovászmesternek» nevezte. [VISSZA]
  11. Bernhardi szerint Miklós czárhoz készült. Egy liberális híve bírta rá, hogy Londonba menjen. Aus dem Leben Theodor von B. III. k. [VISSZA]
  12. Kaufmann, i. m. 315. l.[VISSZA]
  13. Gr. Leiningen Westerburg levele. 1848 ápr. 11. Kiadtam 1900. 10. l. [VISSZA]
  14. A bécsi aug. 6-iki ünepély leirását ld. Kossuth Hirlapja aug. 9-iki számában.[VISSZA]
  15. Begründung des deutschen Reiches, I. [VISSZA]
  16. Waitz György beszélte nekem, hogy a nagy sietségben, egy éjjel végezték e munkát.[VISSZA]