NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
XII. KÖTET: KORUNK ÁLLAMI ÉS TÁRSADALMI ALKOTÁSAI
I. RÉSZ: A FORRADALMAK KORA. 1848–1849.
VI. A forradalom Németországban           VIII. A forradalom Ausztriában és Magyarországon

VII. FEJEZET.
Az utolsó magyar diéta.

Az ország állapota.A választások.A felirati vita.

 

Az ország állapota.

Ha akár a hagyományt, akár az irásbeli emlékeket követjük, az akkori Magyarország egy haladó, törekvő, nagy jövőre hivatott nemzet képét tünteti elénk. A külföld akkor kezd ismét irántunk érdeklődni és az egész irodalom egyetért abban, hogy itt czéltudatos és eredményes munka folyik százados mulasztások jóvátételére. Oly fejlődés ment itt végbe, melyben igen sok volt a kisérletezés, olyan, melyben még jóakaró ajakra is mosolyt csalhatott a czél nagysága és a reá fordítható erő csekélysége közötti arány. És mégis olyan, mely magasra törhetett, mert meg volt erkölcsi alapja, az a meggyőződés, hogy mindenki legjobb ereje szerint megteszi kötelességét a haza iránt, az a biztos remény, hogy ez a fáradság nem lesz hiábavaló.

Nem frázis, hanem teljes igazság, ha egy bizonyos kor ifjúságának szelleméből itéljük meg a jövőt. A felől pedig nem lehet kétség, hogy ha volt valaha ideálokért élő-haló, saját tökéletesedésén buzgón munkálkodó ifjúság: az 1825–48 közötti generatiója az volt. Meg volt benne az ifjúság boldog optimismusa és tettereje, meg volt benne a vágy tudomány által kitünni és használni a hazának. A liberalismus igazi jellemvonása: hogy a személyes érvényesülés legszorosabb összeköttetésben álljon a köznek szolgálatával, ritka generatióban volt meg annyira, mint ebben. E felől nemcsak a legnagyobb fejlése, Petőfié, Aranyé, tesz bizonyossá, hanem még a közepeseké is, mint Lónyay Menyhérté.97

Sok tekintetben ahhoz a német ifjúsághoz hasonlíthatnók a mienket, mely végig vívta a szabadságharczot Napoleon ellen. A lényeges különbséget abban találjuk, hogy a németnek műveltsége első sorban filosofiai és irodalmi volt, a mienk pedig történeti és gyakorlati. A másik különbség az, hogy nálunk a hazafiság oltára szinte pótolt minden más vallásos érzelmet.

És ha ennek a szellemi és erkölcsi erőnek alkotó tényezőit keressük, azokat különösen két, egymással ellenkezőnek látszó eszmében találjuk.

Az egyik a magyar mozgalom közössége az Európát mozgató nagy iránynyal, a nemzetiség, a szabadság, a testvériség és egyenlőség cultusával. Ezen közösségnek tudata lelket öntött mindenkibe, mert meggyőzte arról, hogy haladt, halad abban az irányban és azon az úton, melyen a világon uralkodó népek jártak elől. Az elmaradás bukásba dönti a nemzetet: a gyors előrelépés által «lesz Magyarország», mint Széchenyi megjósolta.

A másik a nagy történeti mult tudata. Sokak előtt érthetetlenné teszi, szinte felületesnek tünteti fel modern fejlődésünket az a körülmény, hogy olyan korszak után következett, mely épen nem volt alkalmas akár az anyagi, akár a szellemi és erkölcsi erő kifejtésére, olyan korszak után, melyben hazánk sokban csak provinciális életet élt. Ha I. Ferencz császár korával vetjük össze e törekvéseket, csakugyan el kell bámulnunk merészségükön, vagy elítélnünk az a könnyelműséget, melylyel olyan sivár talajból oly gazdag termést várnak. A magyarázatot az adja meg, hogy a provinciális lét nem feledtette el a magyarral régi dicsőségét, az Árpádok, Nagy Lajos, Mátyás, vagy épen Attila korát. Ha az ősök bűne miatt elveszett mindaz, a mit szereztek; elveszett még a legdrágább kincs, a függetlenség is: visszaszerezheti azt a jelen nemzedék verejtékes munkájával, vérének áldozásával. Nem derék nemzet az, mely mindenkorra le bir mondani azon erkölcsi javakról, melyeket valaha birt.

Az Európával való közösség az anyagi és szellemi haladás útjára vezetett; a történeti mult a függetlenséget mutatta fel legfőbb czél gyanánt.

Az eszmék csak mint erők jelentkeznek a világ színpadán. Nézzük, mi volt 1848 előtt a magyar ereje.

1787-ben, midőn az első népszámlálást megtartották, kilencz millió volt a magyar birodalom lakossága, hatvan év mulva 14 milliónál nagyobb volt a lélekszám. Magyarország lakossága 12,000.000 volt. Erdélyé 2,100.000. Nyomon követte tehát Poroszországot, melynek népessége ekkor még nem érte le a 16 milliót.

E lakosságból körülbelül 5 1/2 millió volt a tiszta magyar, tót 1,700.000, rácz (szerb.) 1,300.000, horvát 1 millió, német 1 millión felül és 240.000 szász Erdélyben, oláh a főországban 1,300.000 és Erdélyben körülbelül 1 millió. Vallásos téren is nagy a megoszoltság. A lakosságnak valamivel több mint fele a főországban római katholikus, van még 900.000 görög katholikus, 1,800.000 óhitű, 830.000 ágostai, 1,750.000 helvét hitv. protestáns és 260.000 zsidó. Erdélyben a lakosság 4/10-e óhitű, 3/10-e katholikus, kik közt azonban görög katholikus van több és három tizede protestáns. A magyar, német és tót katholikus vagy protestáns, a szerbek és oláhok nagy többsége óhitű, kisebbsége görög katholikus, a horvát megyék tisztán katholikusok, de a horvát végvidéken sok az óhitű is.

A mennyire feldarabolt ez a népesség nemzetileg és vallás dolgában, annyira egységes lakóhelyére és foglalkozására nézve. Az egész lakosságnak alig egy tizedrésze él városokban. De kivéve a fővárost, melyet már Budapestnek szoktak nevezni és mely az egyetlen nagy város az országban, a városiak nagy része is földművelés után él, csakúgy mint a föld népe. A főországban a nemesség számát – azt meg nem olvasták 1787 óta – Fényes Elek 62.0000-re teszi, gyermekeket, nőket beleértve, pap van 16.000, tanító 11.000, tisztviselő, ügyvéd és orvos 33.000, szolga 194.000, birtokos jobbágy 620.000, zsellér és lakó 912.000, kereskedő 21.500. Gyárak száma 528 és az állandó «gyárdolgosok» 23.400-ra rúgnak. És így, ha a kézműves legények és inasok számát 78.000-re becsüljük, az egész iparos népesség 334.153 emberből áll, azaz minden 35-ik ember iparűző. Ez tehát egészen agriculturális ország, annál is inkább, mert a gyárak legnagyobb része is mezőgazdasági terményeket dolgoz fel, az iparos pedig többnyire e mellett föld- vagy még inkább szőlőművelő.

Ha valahol, tehát az ilyen országban, hol más jövedelmi forrás alig van, fontos a földbirtok elosztása.

Az egész 53 millió holdnyi területből 44,880.000 hold volt művelés alatt. Ebből nemesi szántóföld 9,400.000, adó alatti szántóföld 7 millió; rét, nemesi birtok 2 1/2 millió, adózó 1,900.000; nemesi szőlő 981.000, adózó 355.000. Kert van 553.000, erdő 14,700.000, legelő 7 1/2 millió hold. A rét és legelő nagy kiterjedése magában is mutatja a marhatenyésztés fontos voltát, de azt is, hogy mily kevéssé intensiv a gazdálkodás. A roppant erdőterületből az ország közepére alig jut valami. A művelt föld nagyobb része, csaknem három ötöde nemesi kézen van; az egyetlen intensive művelt földnek, a szőlőnek meg épen háromnegyed része. A kincstári, az egyházi birtok és a nemesi föld tehát ugyancsak szűkre szorítja azt a területet, melyből a többi embernek meg kell élnie. Ez az aránytalanság még nagyobbá válik, ha még két körülményt veszünk figyelembe. Az egyik az, hogy nem is véve a királyi dominimumokat, a nemesi földnek talán felét a főpapok és körülbelül 20 főnemesi családnak birtoka foglalja el. A nemesség legnagyobb része is szegény. Hogy’ is volna máskép, mikor magában Borsodban 35.000 a nemes, az egésznek több mint egy hatoda, Pozsonyban 28.000, Biharban 31.000, Szabolcsban 31.000. A másik az, hogy a jobbágyföldön körülbelül 620.000 jobbágy osztozik meg 255.000 jobbágytelken, a 900.000 zsellérnek pedig nincs földje. Van tehát roppant nagy mezei proletariatus, az egész lakosság legszámosabb része. Hogy 180.000 ember áll nemesi szolgálatban, még kiegészíti az egészen feudális gazdasági alapon álló társadalomnak képét.98

Ez tehát, a nagy földbirtokosokat kivéve, szegény, nagyon szegény ország. A tőkegyüjtés épen hogy kezdetét vette. A pesti takarékpénztárba 1846-ban 1,800.000 forintot tettek be, a pozsonyiba 1,600.000 forintot, a soproniba 840.000 forintot, a budaiba 42.000 forintot, a debreczenibe is csak ennyit, a szegedibe 135.000 forintot, a győribe 190.000 forintot.

Természetes, hogy az ilyen ország nem fizethet nagy adót. A hadi adó 4,400.000 frt, a házi adó, melyet a megyék a városok belső igazgatására fordítanak, 5 1/2 millió. Az egész közjövedelem 34 millió, melyből 10 millió a sóból, 4 millió az uradalmakból kerül ki. Ugyanannyi a kiadás is, csakhogy ebből Bécsbe, a «centrális birodalmi kincstárba» küldenek csaknem 8 milliót. Ezt a veszteséget részben ellensúlyozza az, hogy a Magyarországon állomásozó katonaság 8 1/2 millióba kerül évenkint, tehát csaknem kétszer annyiba, mint a mennyi a fenntartására szánt hadi adó.

Tisztán mezőgazdasági országra vall a külső kereskedelem bilanciája is. A behozatal 68 1/2 millió pengő frtnyi értékű, miből 14 millió jő külföldről, 54 1/2 millió Ausztriából. Ez összegnek csaknem kétharmada, 43 millión felül, gyártmány, melyből csak 1 millió nem Ausztriából jő be. Azonkívül bejő még fonál és nyers szövet 9 millió értékben. A többi gyarmati árú és vágómarha; a tudományos és szépművészeti tárgyak 363.000 frt értékben szerepelnek. A kivitel 72 millió; 60 millió Ausztriába, 12 a külföldre. Ebből a gyapjú értéke 25 1/2 millió, a gabonáé 19 millió, a dohányé 2,700.000, a vágómarha 10 millió, a bor 1 1/2 millió. Látnivaló tehát, hogy a kivitel csaknem egészen nyersterményekből áll, azonfelül pedig, hogy legfőbb czikkeiben az uradalmak fejlettebb gazdaságát szolgálja.

Mind a mellett társadalmi forrongás nem észlelhető. A pór igen kevéssel megelégszik, készpénz csak adóra való kell. De épen ez a megelégedettség, mely a lakosság nagy részénél tunya érzéketlenséggé fajul, akadálya a munkának, a tovább haladásnak. Belétörődött a sok százados igába, de azért a Dósa György traditiója még él benne és adandó alkalommal meg is nyilatkozik.

Az egész, annyi tűzzel folytatott reformmunka még alig érintette a társadalomnak a középkori századokban létrejött, a nemesi uralom századai alatt megszilárdult belső szerkezetét. Nemcsak a nemzetiségek és felekezetek, hanem a társadalmi osztályok is külön állottak lélekben egymástól. Igaz, hogy a nemzeti eszme napról-napra terjeszkedik, beszéd, sajtó, iskola útján is azon számtalan, szinte észrevétlen csatornán át, melyeken a közérzület áthatja a nemzet testét. De mindez mégis csak inkább a nemességre, mint birtokra, értelmességre első és szinte kizárólagos elemre vonatkozhatott. A polgári osztály csak kevés részt vesz benne, távol tartja már nyelve és külön alkotmánya, mely elválasztja a megyétől. Inkább van hatása a mozgalomnak a zsidóságra, melyet a nagyobb városokban már a keresetökre féltékeny német polgárság ellenszenve is segít magyarrá tenni és melynek gazdagságával együtt felvilágosodása is emelkedik. A jobbágy és a zsellér nem is vehet részt igazán a politikai életben, míg életmódja nem változik meg, ez pedig nem lehetséges, míg a régi birtokviszonyok fennállanak. A vidéki lakosságot elszigeteltsége, a közlekedés rosszasága védi meg a socialis mozgalomtól; a városok között legfölebb Pest nyujt ennek valamelyes teret.

Ha mindezt tekintetbe vesszük, látjuk csak, minő irtóztató feladatba fogott Széchenyi, mikor itt nemzetet akart alkotni. Feladatát csak az könnyítette meg, hogy politikai nemzet volt, olyan, mely nemcsak érdeklődött a közügyek iránt, hanem a mely, legalább egy részében, fogékony volt az általános műveltség iránt is. Ezt megnyerni, tökéletesíteni, felvilágosítás által terjeszteni volt a legnagyobb magyarnak igazi hivatása, érdeme. És épen ebből következik, hogy mint különösen nemzetiségi politikája mutatja, nem annyira a gyors és a tömegeket magukkal ragadó, mint a biztos és intensiv haladás útjára akarta vezetni nemzetét.


A Lánczhid alapkőletétele 1842. aug. 24-én.
A középső csoportozat Barabás egykorú festményéről.

A mint azonban világosabbá váltak a czélok, nyilvánvalókká a nehézségek, nemcsak kivánatosnak, hanem egyenesen szükségesnek tűnt fel nagyobb erőt központosítani a nemzeti törekvések biztosítására, mint a mennyi akár a «kiművelt emberfőkből», akár az egész nemességből is kitelhetett. Ez volt igazolása és jogczíme a Kossuth által megindított és az ellenzék által elfogadott demokratikus mozgalomnak.

Széchenyi egy nagy eredményt ért el: a kormányt megnyerte terveinek, a haladásnak. Ez által azonban másrészt Kossuth álláspontja erősödött. A «fontolva haladókra» rászakadt az egész ódium, melyet a kormány annyi időn át szerzett a nemzeti törekvések mellőzése által és melyet legújabban még tetőzött az administratori rendszer felállításával. Így az ellenzék nemcsak a gyorsabb haladásért harczolt, hanem egyenesen a nemzeti szabadságért is.

Jellemző és soha el nem mellőzendő tény az, hogy a küzdelem egészen a közjogi téren folyik: a kormány mellett vagy ellene. A társadalmi és gazdasági problémák megoldásához nem volt eléggé előkészítve a hazai talaj. Ahhoz külföldi behatásra, az általános forradalom ellenállhatatlan lökésére volt szükség.

 

A választások.

Deák Ferencz már 1845 elején a népképviseletet, a kilenczszázados adósságnak lerovását jelölte meg a leendő diéta legfőbb feladatául. Nem rosszalta, sőt helyeselte a kormány törekvését, hogy magának szerezze meg a többséget azon czélból, hogy jót tehessen. De megjegyezte, hogy eddig sem az ellenzék akadályozta a javításokat, hanem más, t. i. a bécsi befolyás. Lehetőnek tartja, hogy ha egyszer a kormány elérte czélját, a többséget, vége is lesz a mandátumának és a vezetés olyanokra lesz bizva, kik épen nem lelkesednek Magyarország haladásáért.

Ezt a gyanút az Apponyi-kormány még megerősítette. Nemcsak, hogy az administrátorok erőszakoskodását védelmébe fogadta, hanem magaviseletével a horvát ügyben egyenesen sértette a magyar közvéleményt. 1845 szept. 14-én ugyanis meghagyta, hogy a tartományi gyűlésen csak a bán által meghivottaknak, vagy a hatóságok küldöttjeinek legyen helye és szavazata. Ez kizárása volt a turopolyai nemességnek, a magyar állam zászlótartójának, az illyr párt ellen folytatott küzdelmében. A legtöbb megye felírt a horvát sérelem ügyében. Pest megye küldöttséget menesztett a királyhoz, de azt nem fogadták. Zágráb megye, mint legjobban érdekelt fél, maga is felszólította a többi megyét, hogy tőlük telhetőleg iparkodjanak a magyar állam egységének megóvására.

Mindjobban belátták a horvát mozgalmak fontosságát és így az ellenzék, a kormány hibájából, egyszerre ismét szilárd alapot nyert, melyen biztos volt a közvélemény támogatása felől. Országos sérelem volt az is, hogy a Partiumnak az 1836: XX. t.-cz. által előírt visszacsatolása még mindig nem történt meg. A Hont és Biharban végbement események egyenesen a megyei önkormányzat és a nemesi szabadság megsértésére voltak magyarázhatók. Ez a négy sérelem együttesen megadta az ellenzéknek nemcsak azt a jogot, hogy a kormány ellen erősen fellépjen, hanem azt az erőt is, melyet a törvény megőrzése nyujt.99 1846 elején, mint láttuk, sokan már biztosítottnak látják a kormány győzelmét; egy év leforgása alatt tetemes változáson ment át a helyzet. Az oppositio árnyalatai mindjobban összeforrottak, Kossuth vezérsége erősebben érvényesült. A kormány maga ellen zúdította a conservativok egy részét is, Bécsben pedig, épen ezért, még sem részesült kellő támogatásban.

Széchenyi majd végső vonaglásban látja hazáját, majd ismét bátorságot merít az idők jeleiből. «Magyarországból lehet lehet még valami és pedig magyar és alkotmányos fejlődéssel (mert a német, görög, oláh vagy tót csak nem «Ungar».) De hogy lesz-e valami: arra és arról feleljen Deák, Kossuth, Perczel Móricz et Co.» 1846 jún. 12. naplója. Mert ő csak fajában látja a magyar erejét, a demokratia ijeszti, mert a magyar kisebbségben van honában, a beolvasztást csak fokozatosnak óhajtja, abban a mértékben, a mint a magyar elem megerősödött. Haza- és fajszeretete sokszorosnak tünteti fel előtte honfitársai hibáit, gyöngéit, épen mert tökéleteseknek óhajtaná őket. Mindig megjegyzi, mennyivel különb még testileg is, a német meg a cseh a magyarnál. Ha ezt a gyönge elemet a monarchia ellen küzdelembe viszik, csak dicsőség nélkül való pusztulása lehet az eredmény.

Politikai programmtöredékei ebben a hangulatban fogamzottak meg. Egyenesen a választókra akar hatni velök. A Tisza mellékén tartózkodik akkor, jól megismerkedhetett a kurucz szellemmel. Ez ellen küzd, mert megfeledkezik felbonthatatlan kapcsolatunkról az ausztriai birodalommal. Majd egyenesen Kossuth ellen támad, mert örökváltsági tervével ellenséges táborokba vezeti a parasztságot és a nemességet, mi forradalomra vezet.

«A honnak álladalma megrendül és a legmélyebbre ható hazafiak, midőn kínosan fog vérezni szivök annak elgondoltán, mennyire vihette volna bölcsesség e hon kifejlését, és az ábrándozó incompetentia hová sülyeszté azt, egyedül buzgó imádságban lesznek kénytelenek keresni státustudományt, minthogy akkor, mikor tökéletes chaosba hozott az éretlen elbizottság, és felizgatott néptömegek dühe minden társasági viszonyt, egyedül istenek segíthetnek, vagy anyagi erő».

«A nemzetiség, melyért oly sokáig, oly emberségesen, oly hűn s már-már némi sikerrel vívtunk, alkalmasint utolsó agoniáját fogja élni. Izgasson minden nemzetiséget a magyar ellen a bőszülésig fel; vessen égő kanóczot a szántóvető lakára, ostorozza a közbirodalom érdekeit legnagyobb ellentétre és töltse meg mérgével a visszatorlás poharát csordultig. Ám lássa.»

Még szenvedélyesebben, mint a Kelet Népében, fordul most «Kossuth Lajos úr» ellen. A katastropháért csakis őt teszi felelőssé. Kérve kéri, lépjen le a vezetés teréről, melyre nem való, bármily nagy a honszeretete, bármily jó a szíve. A nemzetet pedig felszólítja: térjen el veszélyes ábrándjaitól és keresse üdvét a jóakaró kormánynyal való harmoniában.

Forró hazaszeretete és politikai belátása valóban jósló erővel fedi fel a kétes jövő rejtelmeit. De bár az események sok pontban igazolták Széchenyi előrelátását; bár oda vezették a nemzetet, hova Kossuth sem akarta akkor; bár így állandó nagy e műnek historíai és politikai becse, az mégis, nevének megfelelően, elsősorban a választást tartotta szem előtt.

Midőn ily szenvedélylyel állottak szemben a pártok, meghalt a régi Magyarország utolsó nagy képviselője, kinek tekintélye tán enyhítette volna a küzdelmet: József nádor (1847 jan. 13.). Az ország félszázados nádorságát készült megünnepelni; a József ipartanoda, a mai Polytechnikum, ennek a kegyeletnek emléke. De Kossuth szavai szerint «a végzet haláltakarót vetett az oltár fölé, melyen a nemzet a hála tüzét volt felgyújtandó.»

Eddig az egyes megyékben elkülönülten, személyes, vagy családi koteriák szerint alakultak meg a pártok. A választások fontossága országossá tette a pártéletet is. Először a conservativ párt alakul meg Pesten, 1846 nov. 12-én tartott gyűlésében, hol gróf Széchen Antal formulázta a párt elveit. A reformokat, az alkotmány, a nemzetiség, a közbirodalmi egység eszélyes szemügyben tartása mellett, kész keresztül vinni. Czélja: a többség elnyerése, az ellenzék leszavazása. Szándéka: a kormány gyámolítása, de úgy hogy az is tekintettel legyen reájuk. Az ellenzék indítványait, a mennyiben azok hasznosak, a saját elméletök szerint fogják keresztül vinni. A régi aulikus párt tehát mint önálló parlamentáris párt készül részt venni a küzdelemben.

A reform tárgyait Apponyi jelöli ki 1847 elején az államtanács elé bocsátott javaslatában. Most már a királyi propositiókat, mint parlamentáris kormányhoz illik, kész törvényjavaslatok alakjában kell a törvényhozás elé terjeszteni. Az előbbi országgyűlés tárgyai közül ilyenek a bányatörvénykönyv és a katonai élelmezésnek pénzen, egy millió forinton való megváltása, mit már II. József is czélba vett.

Ujak az anyagi fejlődésre vonatkozó javaslatok. A legfontosabb a vámsorompók lerontása, a mivel szoros kapcsolatban áll a nemesi birtok adómentességének megszűnése és a dohányregale behozása. A felállítandó jelzálog-hitelbankkal kapcsolatban szabályozni kell az ősiséget és telekkönyvet kell felállítani. A közlekedésről Széchenyi készít külön javaslatot.

De a belső reformok sem maradnak el és pedig a kormány erősítésének szándékával. Az országgyűlésen határokat kell szabni a hallgatóság féktelenségének. Meg kell állapítani a városok szavazati jogát, a káptalanok és a távollévők képviselőit pedig kizárni. A megyékben gátat kell vonni a mindent elseprő szóárnak s külön törvényszékek felállítása által elválasztani az igazságszolgáltatást a közigazgatástól. Az újonczozásról, az úrbérről és az egyesületi jogról külön törvénynek kell rendelkezni.100

Ez felvilágosodott magyar kormányprogramm. A parlamentarismus lehető veszélyeivel szemben a végrehajtó hatalom erősítését tartja szükségesnek. Mert világos, hogy igen félszeg dolog csak a népképviselet jogait venni át a külföldtől, az állami hatalomnak megfelelő szilárdítása nélkül. Az is világos, hogy a bécsi kormány, melynél ez a szilárdítás czél és nem eszköz volt, csak ennek feltétele alatt adta beleegyezését a magyar alkotmánynak ily gyökeres reformjához.

Ha csak arról lett volna szó, hogy a kormány maga veszi kezébe a reformot és maga vezeti át az országot az ujjáalakulás nehézségein, az anyagi kérdéseken kezdve, a többit a birodalmi kapcsolatra való köteles tekintet miatt későbbre halasztva, alig lehetett volna kétséges Apponyinak és Széchenyinek győzelme. De mivel a reformmal kapcsolatban megjelenik az administrátió olyan szervezése, mely szinte ellenállhatatlanná teheti a központi, nem magyar kormányt, jogosnak, szükségesnek tűnik fel, nemcsak Deák oppositiója, hanem még Kossuthé is. A bécsi elnyomás veszélye ellen egyaránt kell appellálni a kurucz hagyományhoz és a nemzetközi radicalismushoz, mely szintén Metternichben látja igazi ellenségét. Épen az erős, de magyar kormány szószólói, a centralisták követelik először az ellenzék minden árnyalatának egyesítését.101

Ez azonban nem volt könnyű feladat. 1847 áprilisban Eötvös javaslata, mely a felelős kormányt és Kossuthé, mely a megyerendszert állítja oda az alkotmány alapjául, még nagyon is ellent mondott egymásnak. Szemere Bertalannak, ki először tett reá kisérletet, nem sikerült a megegyezés. Csak Deák «ellenzéki nyilatkozata», melyet 1847 jun. 6-án bocsátottak közre, simította el az ellentéteket és tette lehetővé, hogy az országos ellenzék mint egységes párt lépjen az arénába.

Az ellenzék ebben az ellenőrködést vallja feladatának. Az ellenzést vagy pártolást nem személyekhez, hanem elvekhez köti. Az ellenőrzést azt teszi szükségessé, hogy a kormány idegen befolyás alatt áll és a régi sérelmeket nem orvosolta, sőt tetézte. Sérelem az is, hogy azt a törvényt, a mely a magyart tette a közoktatás nyelvévé, még nem hajtotta végre. Nagyobb alkotmányos biztosítást nyujtana a kormány felelőssége, a mely alapja leend Magyarországban is az annyira szükséges parlamentáris kormánynak és a magyar kormányt leginkább megóvja idegen elemek kártékony befolyásától. Biztosítás czéljából szükséges a sajtó szabadsága, a nemzeti erő gyarapítására Erdély egyesítése.

Nem feledkeznek meg a pragmatica sanctió értelmében hazánk és Ausztria közt fennálló viszonyokról, de arról sem, hogy az 1790/91. t.-cz. szava szerint «Magyarország szabad ország.» A reformok között a közteherviselést, a nem-nemes osztályok képviseletét, a törvény előtti egyenlőségét, az úrbér megszüntetését kármentesítés mellett, az ősiség eltörlését fogadják be a programmba.

Nemzeti és szabadelvű tekintetben olyan tartalom ez, melynek nem állhatott ellen a nemesség többsége. Az ellenzék a független Magyarország és a jobbágyság felszabadításának jelszava alatt küzdött, Apponyi pedig lemondott arról, hogy a kortesek «nem adózunk» jelszóval vigyék csatába a bocskorosok tömegét. Az aristokratia jelentékeny része már az ellenzék táborában küzd. A tömeget nemzeti ösztöne viszi oda. Az utasításokban 30 megye, tehát a többség elitéli, az administrátori rendszert.

Mi sem mutatja jobban azt a nagy útat, melyet a közvélemény az utolsó években megtett, mint épen az utasítások tartalma. Pest megye már előlegezi a parlamentáris rendszert, szabad kezet enged követeinek és a vezérelveket tűzi ki. Elismeri, hogy a külügy közös Ausztriával, de azért Magyarország törvényes befolyásának ott is érvényesülnie kell. Vám és kereskedelem dolgában meg kell védenie az ország érdekeit Ausztria ellen. Kossuth és Nyáry megyéjénél természetes, hogy kikel a kormánynak a megyei szabadságot megrontó eljárása ellen, hogy óhajtja a népképviseletet és a közteherviselést.102 A többi ellenzéki megyének hasonló az utasítása; az erdélyi unió és az évi országgyűlés Pesten is általános követelés. De még conservativ megye sincs olyan, a mely legalább a gazdasági és társadalmi reformok jelentékeny részét magáénak ne vallaná.

Az úrbér megváltása, a közteherviselés, az ősiség eltörlése szinte általános kivánság. Sopronban azonban az öreg Nagy Pál megbuktatta a hadi adót, mert a nemes vért és nem pénzt áldoz a hazának. A felső megyék szegény nemessége többnyire leszavazta az adót, leszavazta még Szerém- és Temesvármegye is, mely csak a házi adó elvállalásába egyezik. Több helyütt megegyeznek a conservativok a szabadelvűekkel és együtt írják az utasításokat. A magyar nemzeti alkotmány főbástyája, az ősiség, már sehol sem talál védőre.

A kor eszméinek általános hatását és a magyar nemesség egységét jellemzi, hogy Zágráb megye utasítása alig különbözik a többiétől. Abban is megvan az erdélyi unió követelése, a községek képviselete és az ősiség eltörlése. Egy pontban pedig elég különösen, a szélső reform álláspontján áll ez a tisztán katholikus megye: az egyházi javakat iskolai czélokra kivánja fordítani.


István főherczeg.

Csakugyan új korszak következett be. Maga a nemesség, az egyetlen tényező, melynek volt mit áldoznia, és melynek ezzel le kellett mondania politikai, társadalmi és gazdasági uralmáról, az ujítást akarja, hogy erősítése a nemzetet és biztosítsa haladását. Széchenyi eszméi alig két évtized alatt közkincscsé váltak. A nemességnek ez az áldozatkészsége, melyet semmi külső erőszak nem kényszerített reá, egyaránt bizonyítja hazaszeretetét, felvilágosodását és politikai belátását. Mert csakis ennek volt köszönhető, hogy a már el nem kerülhető változás békén mehetett végbe, azon socialis forradalom nélkül, melytől annyian rettegtek, és hogy a nemesség, ha megvált is hatalmi monopoliumától, «elsőszülött fia» maradt az újjászületett Magyarországnak.

Az új kor új embereket kivánt. A conservativ párt önállóan lép fel és vezérei: Somssich Pál (Baranya) és Babarczy Antal (Csongrád) teljesen megütötték a parlamentáris mértéket. Az ellenzék régi vezérei közül megválasztották: Szentkirályit, Szemerét, Pázmándy Dénest, Lónyay Gábort. Deák Ferencz betegeskedése miatt nem vállalt mandátumot; Bezerédj és Klauzál kibuktak. Így magától és minden vetélkedés nélkül szállhatott a vezérség az új irány leghatározottabb képviselőjére, Kossuthra.

Pestmegye kötelességének tartotta azon férfiú megválasztását, ki majdnem egy évtizede irányt adott tanácskozásainak és ki az utolsó utasításokat fogalmazta. Gróf Batthyány Lajos, az országos ellenzék elnöke, egész tekintélyét mellette vetette latba. Széchenyi is ügyes húzásnak tartotta jelöltségét, bár tisztában volt következéseivel.

«Kossuth tüzes üszök szalmaviszonyaink között. Ha a kormány ellene tesz és kudarczot vall, Kossuth mindenhatóvá válik, mi ellen csak feloszlatás, szétkergetés stb. segít.» Hogy e hatást ellensúlyozza, maga is fellépett. Ezt a conservativok nem helyeselték, mert az ily férfiúnak, ki a mellett főtisztviselő, a rendi táblán való megjelenése még emeli az alsó tábla befolyását. Széchenyi állhatatos maradt, de Sopronban megbukott. Mosonyban azonban, hol csak kevés a szavazó,103 megválasztották. Kossuth választói élén gróf Batthyány Lajos, gróf Batthyány Kázmér, gróf Ráday Gedeon és más főurak lovagoltak a megyeházhoz. Kossuth és Széchenyi megválasztása azt jelentette, hogy a két nagy irány vezére az alsóházban fogja tovább vívni harczát. Széchenyi megjelenését a rendek között úgy is magyarázták, hogy most már a kormánynak is van parlamentáris képviselője, mit nemcsak az ellenzék tartott kivánatosnak, hanem Metternich is.

Bár Kossuthtal az ellenzék szélső iránya nyert diadalt, a forradalom gondolata még csak nem is kisért. A dynastikus érzelem teljes erejében nyilatkozik meg, midőn István főherczeg mint királyi helytartó körútat tesz az országban. Az ifjú herczeget egészen magyar szellemben nevelték és noha azóta Csehországban volt helytartó, ez az érzelem nem gyöngült. Az udvarral kissé feszült viszonyba jutott, mert Olga orosz nagyherczegnővel, Miklós czár kedvencz leányával való házasságát, melyhez Széchenyi is nagy reményeket kötött, az uralkodóház hölgyeinek ultramontán szelleme akadályozta meg.104 Apponyival is összekülönbözött hatásköre és dotacziója megállapításánál. Azonkívül sem a kanczellár, sem Széchenyi nem látták szívesen a főherczegnek az ellenzékkel való kaczérkodását. Széchenyi mégis örvendett István minden sikerén, visszavonult, noha neki is lehetett volna kilátása a nádorságra és belátta, hogy a népszerűség szükséges a nádorválasztás biztosítása végett. A főherczeg épen a választások idején beutazta az egész országot Zempléntől Fiuméig és az üdvözlésekre rendesen Vörösmarty versének szellemében felelt: addig éljek, míg a honnak élek, mi az irányában mindenütt nyilvánuló lelkesedést még fokozta.


I. Ferencz József édes anyjával, Zsófia főherczegnővel.
Stieber József 1832-iki, s a bécsi cs. és kir. hitbizományi könyvtárban levő metszete után.

Még nagyobb lobot vetett a loyális érzés, midőn az alig tizenhét éves Ferencz József jött Budapestre, hogy mint királyi biztos Istvánt a pestmegyei főispánságba beiktassa. Midőn a főherczeg, ki oly közel állott a trónhoz, magyarul szólott a rendekhez, tiszta kiejtéssel, a nagyszámú gyülekezet lelkesedése nem ismert határt. Pedig ez október 16-án történt, csak két nappal Kossuth választása előtt.105

De legjobban kitünt a nemzet teljes egyetértése uralkodó-családjával akkor, midőn Ferdinánd császár és király nov. 12-én magyar nyelven nyitja meg a diétát. «Magyarország rendeit itt látni örvendek. Atyai szándékomat a királyi előadások mutatják. Fogadják bizalommal» voltak szavai. Nincs példa a történetben, hogy ennyi szó, ily gyenge ajakról valaha ekkora lelkesedést keltett volna. Hiszen ez a vérében annyira monarchikus nemzet már háromszáz éve nem hallotta nyelvét királya ajkáról és e pillanatban vége látszott a szomorú háromszáz esztendőnek. Minő jövő tárul fel, ha a nemzet ébredése és haladása a trónról nyer elismerést és buzditást! A hazafias és a dynastikus érzelem újra egybeolvad, szép harmoniában, midőn még aznap közlelkesedéssel nádornak kikiáltják István főherczeget. A király ismét magyarul szól «kedves öcscséhez», inti őt, hogy «kövesse hivatalában édes atyja példáját». A monarchikus érzés olyan erős, olyan természetes, hogy még akkor is nyilatkozik, mikor – igazában nincs is király.

 

A felirati vita.

Ez a boldog bizalom, ez az örömmámor áthat mindenkit. A felébredt nemzet és a trón együttérzése könnyűnek tünteti fel a legnagyobb nehézségek leküzdését is, és megjelenik, biztosabb körvonalakban, a jobb kor,

mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Még Széchenyire is áthat ez a hangulat. «Oly szerencsés, oly fiatal kedélyű, ha akarod, oly bolond vagyok, hogy sokat remélek.» Hiszen, ha mindenkiben megvan a hazafias jóakarat, győznie kell az «észnek, erőnek és szent akaratnak».

Ha a kormány 1830 óta állhatatosan támogatja Széchenyit és vezeti az átalakítás művét, az új Magyarország minden valószínűség szerint ép annyira dynastikus, mint nemzeti és haladó és az Ausztriával való kapcsolatot nem fenyegeti veszély.

De a kormány féltékenykedése, gáncsvetése, a mozgalomnak ennek ellenére elért sikerei, sőt magának az uralkodónak megtérése mind arra vezették az elméket, hogy a nemzet a maga erejéből is kivívhat mindent. A haladás mellett nagyra nőtt a függetlenség vágya. És midőn már a haladás elfoglalása dolgában nem volt ellentét a nagy pártok közt, annál erősebben kellett nyilvánulnia annak az ellentétnek, melynek gyökere Magyarország közjogi helyzetének különböző megitélése volt.

Az ellentétek összeütközését még hevesebbé tette a vezető férfiak személyes harcza. Az elvi eltérések mellett személyes küzdelem is folyt Széchenyi és Kossuth, Batthyány és Apponyi közt. Ha parlamentárisnak akarták a magyar alkotmányt, ennek egyik előfeltétele már meg volt: a kifejlett pártélet. Az, melyet Széchenyi így jellemez: «Kossuthtól fönt még aranyat sem fogadnak el, annyira gyűlölik; viszont gyűlöl mindent, a mi fölülről jő.»

Mikor nov. 17-én a horvát sérelmet emlegették, a conservativok a reformokra való utalással akarták útját szegni a gravaminális politikának, az ifjú gróf Andrássy Gyula, Zemplén követe, kihez az ellenzék nagy reményeket fűzött, így szólt: «Nincs természetesebb igazság, mint hogy az, a ki már birt jogok védelmére nem képes, még kevésbbé képes ujak szerzésére.106 Aztán az országgyűlési újság kiadása okozott vitát. Kossuth teljesen méltányolta a nyilvánosság értékét és ugyan kinek vált volna az inkább hasznára, mint neki? A conservativok sem tartották helyesnek a régi gyakorlatot, mely a hirlapokat a beszédek kivonatára szorította, a nevek elhallgatásával. De azért az országgyűlési újság kiadásába még sem akartak beleegyezni.

Kisebb csetepaték után nov. 22-én Somssich indítványt tesz, intézzen a tábla hálafeliratot a királyhoz magyar beszédéért, a nádor megerősítéseért és a királyi előadásokért. A sérelmeket, régi szokás szerint, bízzák külön választmányra. A kormánypárt vezére, parlamentáris szokás szerint, hivatott a válaszfelirat főelveinek kitűzésére, és az ellenzék, parlamentáris szokás szerint, ekkor méri össze erejét a kormányéval. De nálunk még meg kellett mutatni, hol a többség. Kossuth nem is maradt adós a válaszszal. Ő is kész kifejezni háláját, de a sérelmek tárgyalásáról le nem tesz. Csakhogy nem «észszerű» gravaminális politikát akar, mely megelégedett az orvoslás utólagos sürgetésével, hanem azt követeli, «hogy sérelmek többé ne történhessenek.» E sérelmekért pedig az egész rendszert, a kormánynak Ausztriától való függését teszi felelőssé, «Hűségben, loyalitásban magát senkitől felülmulatni nem engedi»; reményét a dynastiába veti. «Az leszen a Habsburg-ház második alapítója, ki ezen rendszert constitutionális irányban reformálandja.» Így a királyt elválasztja kormányától, hogy emezt annál erősebben sújthassa, különösen az administrátori intézmény miatt. Széchenyi most is közepütt áll és a nagy történeti tényeknek levonja tanulságát. Szerinte nem szabad separatióra gondolni, mióta a kormány nem gondol beolvasztásra. Természetes, hogy a munkát sürgeti, a reformot, első sorban az országgyűlésnek Pestre helyezését. A vita további folyamában fel is lép közvetítő indítványával, mely szerint érintsék ugyan a feliratban a sérelmeket, de csak általánosságban, a fősúlyt pedig a végrehajtó hatalom és a törvényhozás összhangjára helyezzék (nov. 26.). Somssich visszavonta a maga indítványát. Az ellenzék még erősen összetartott, mit különösen Batthyány Lajosnak köszönhetett és a döntő szavazásnál 26 megye szavazott «Pest» és csak 22 «Mosony» mellett. Kitünt a rendeknél az ellenzék többsége.

1791 óta a főrendiház erős vára volt a kormánynak és most is megmaradt annak. Visszaküldi a feliratot, abban a reményben hogy a rendek, régi szokás szerint, majd enyhítenek rajta. De ezt a pártélet nem engedte. Hisz, ha parlamentáris a kormány, Apponyi, ha leszavazzák, nem maradhat helyén és az ellenzék jut a hatalom birtokába. Az elvi kérdés tehát most már hatalmi kérdéssé vált. Kossuth, kinek tekintélyét és vezérségét ekközben a közteherviselés és a honosítás tárgyában folyt viták még jobban megszilárdították, decz. 15-én nem engedi, hogy csak hálálkodjanak, a sérelmek kiemelése nélkül. Jobb, ha félreteszik az egész feliratot, minthogy a két tábla közt nincs megegyezés. Pártja követte és megszavazta a felirat letételét. Így történt, hogy a királynak nem mondtak hálát magyar beszédeért, mely őket annyira elragadta, azt a kormányt pedig, mely századok óta először volt őszintén magyar és haladó, olyan bizalmatlansággal fogadták, minővel a Batthyányak, Pálffyak, Reviczkyek és Majláthok soha sem találkoztak. Hiába, a pártszempont még az országos érdeknél is erősebb volt. Apponyinak meg kellett mutatni, hogy miatta még a király sem részesül az annyira megérdemelt hódolatban; meg kellett ingatni állását.

Nem lehet kétség a felől, hogy az ellenzék ebben túllőtt a czélon. Ha előbb a felekezeti, a rendi érdek annyira akadályozta a tisztán látást, az országos érdek követését, most a pártfegyelem, modern történetünkben először, hasonló veszedelemnek mutatkozott. Nem csoda tehát, ha erős áramlat mutatkozott ellene, melyet egyaránt táplált a hazaszeretetnek és a személyes ambitiónak forrása.

Az ellenzék némely conservativabb tagja fájlalta, hogy már nem egy táborban küzd Széchenyivel, és nem tartotta jogosnak a végsőig menő küzdelmet folytatni a kormány ellen akkor, mikor az haladni akar. Nem szenved-e ezáltal maga a haladás, a reform, a nemzet? A régi tekintélyeket bántotta Kossuthnak mindent elhomályosító varázsa. Az oly vezetést, minő Deáké volt, még eltürték az oligarchák; hisz az mindenkit arra a pontra állított, hol legjobban kitünhetett, szolgálva a közügyet. Az új vezetés ellenben minden dicsőséget a maga részére foglal le, és csak statistáknak nézi az egyenlő joguakat. Így történt, hogy különösen Szentkirályi Móricz, Kossuth nagytekintélyű és munkás követtársa fellázadt a pártfegyelem ellen. Hatott reá az is, hogy Apponyi kész volt engedményeket tenni a városok szervezése dolgában. Az elégedetlenekhez tartozott még Pázmándy Dénes, báró Wenckheim Béla, ki ezt nyiltan ki is fejezte, és mások, mint Lónyay Menyhért, kikre Széchenyi rábeszélése volt hatással.107

Széchenyi politikai állása akkor egészen világos. A mérsékelt conservativokból és ellenzékiekből akar többséget alakítani, mely a kormányt tovább vigye a reform útján. Cselekednie kell, «mert kikelni látta a rossz magot, melyet Batthyány Lajos ördögi keze hintett el».108 Kossuthtal azonban nyilt csatába bocsátkozni nem akar. «Mert ő favorita, protestáns, demokrata, ki mindig azt rendeli a patiensnek, a mire az «spurius appetitusában» sóvárog, a mellett pedig olyan az eloquentiája, hogy különösen a nőknek és a hozzájuk hasonlóknak köny gyülik a szemébe. Én pedig mindenkit magam ellen lázítok, katholikus, mágnás vagyok, keserű szereket javaslok, azonfelül pedig vén, igen fáradt legény, kit ép oly kevéssé kellemes hallani, mint látni.» Mégis kész a Sisyphus kövét hengergetni, azaz az egyes kérdésekben addig alkudozni az ellenzékkel, míg megszerzi a majorítást. Bizik abban, hogy itthon mégis csak jó magyarnak tartják és Bécsben is meg vannak győződve szándéka becsületességéről.109

Bár az értekezletek a középpárt alkotására nagy titokban folytak, mégis mindenki tudott felőlük, mert mint Széchenyi mondja: «Magyarországon senki se bir hallgatni». Tudott Kossuth is, ki kész volt engedni, – ha Apponyi lemond. A nádor oly módon akarta Kossuthtól elvonni a mérsékeltebb ellenzékieket, hogy kir. leiratot eszközölt ki, mely kijelenti, hogy az administratorok alkalmazását kivételesnek tekinti, a megyei szerkezetet fenntartani óhajtja, a rendeket pedig felhívja, fordítsák figyelmöket a törvényhozás komoly feladataira. De ez a leirat nem elégítette ki a Kossuthot elhagyni készülőket, még Andrássyt sem, kire Széchenyi nagyon számított, «mert ő tán egyetlen, ki ügyeinket magasabb szempontból itéli meg». Deák közbenjárt Kossuth mellett és a követek még sem mellőzhették a választóikra való tekintettel. Szentkirályi duzzogva haza ment és le akart mondani. Midőn a febr. 5-iki ülésen a királyi leiratot tárgyalták, az ellenzékiek közt csak Lónyay Menyhért, Bereg követe, állott igéretének. De ez elég volt, mert több megye szavazata megoszlott. Huszonhárom megye szavazott pro, ugyanannyi contra és Horvátország a kormány mellett döntött.

Nemcsak Kossuth tekintélye állott koczkán, hanem az ellenzéknek oly nehezen szerzett többsége is. Felveszi a keztyűt. «E szavazta következtében az országgyűlésen többé béke nem lehet; legyen hát harcz, és lesz harcz az utolsó perczig.» Taktikával, mint ma mondanák, még sem lehetett őt megdönteni. Az ország mellette nyilatkozott. Somogy épen ez időben választotta meg az első radikálist, Madarász Lászlót. Az izgatottság nőttön-nőtt, a törvényhozás munkája fennakadt.

A kormány február 8-án leiratot készített, melyben a rendeket felszólítja, alkossanak oly szabályokat, melyek e botrányos jeleneteket megszüntetve, biztosítsák a törvényes szólás- és véleményszabadságot.110 Ezt azonban nem küldték el. Erősebb szerekre volt már szükség. Bécsben már komolyan szóltak az országgyűlés feloszlatásáról. István nádor pedig nagy állami conferentia tartását véli szükségesnek, mert maga már nem vállalhat felelősséget.111

Csak Széchenyi, ki csupán azt kivánja, hagyják őt dolgozni, bizik most is a jobb fordulatban. A tél folyamán Kovács Lajos elvégezte az ő irányelvei alapján a javaslatot a magyar közlekedési ügy rendezéséről, melyet ő – vonakodva bár – betegsége miatt kénytelen volt magáénak vallani és melyet a «Felséges hazának» ajánlott.112

Tudta, mennyi mindenféle országos és magánérdek várja kielégítését javaslataiból, melyekből a kormány segedelme nélkül nem lehet semmi. Ez volt az az alap, melyen szilárdul állott, melyen népszerűsége nem szenvedett csorbát. Elhatározta, hogy «letöri Kossuth szarvait». Budapestről kiinduló centrális vasúti-rendszert akart, mely minden világtájban elhatol az ország határáig és melyet jó közútak hoznak összeköttetésbe minden vidékkel. Ez a terv – mai hálózatunk alapja – ellene van Kossuth régi tervének, a centrifugális alföld-fiumei vasútnak.

A nagy gróf február 27-én meglátogatja hatalmas ellenfelét, felszólítja, fogjon vele kezet e nagy mű megalkotásában és felkéri, legyen ülnöke a vasúti tanácsnak. Kossuth mindent visszautasít. Ő nem tud engedelmeskedni, tisztviselő sem lesz soha, még akkor sem, ha egészen független magyar ministerium lépne hivatalba. Szegény akar maradni. «Nem alszik, nem eszik, lefogy. Már benne van a revolutió fanatismusában.»113

Meg volt tehát «a forradalmi fanatismus» Kossuthban már a párisi események híre előtt is. E fanatismusban része lehetett annak az elkeseredett küzdelemnek, melyet annyi ideje vívott, csalódásának, a politikai élet mindennapos munkájával járó izgatottságnak. De általános oka sem hiányzott.

Először is a demokratia valóban utat tör már magának. A városi elemet, bármily nyugodt, mégis csak izgatja rendezésének soká húzódó kérdése, Izgatja a nemesi uralomnak és gőgnek előrelátható megszünése, vagy legalább csökkentése. A jobbágyot váltsága, felszabadulása, adója könnyítése tartja izgalomban. Az oly izgatók, minő Madarász László vagy Perczel Móricz, különben is elenyésztették a különbséget a kis-nemes és a paraszt közt. Több éven át rossz volt a termés, 1847-ben, mint Európaszerte, nálunk is nagy az inség és a szűkölködők tömegesen özönlenek a városba, hol a közjótékonyság alig tud segíteni rajtuk.

De közjogi tekintetben sem hiányzott a századokon át öröklődő ok: az ország függése a bécsi kormánytól.

Ez most jót akar, de nem képes reá. Financiális bajaiban, az olasz bonyodalmak közepett, nem képes előteremteni azt a pénzt, mely beruházáshoz, úrbérváltsághoz feltétlenül szükséges. Adót pedig most már a nemestől is követel, ki még sem tudhatja, nem használják-e fel ép hazája ellen adómentességének feláldozását. Annyira érzik az osztrák nyügöt, annyi ok van a bizalmatlanságra, hogy még Széchenyi is türelmetlenül felkiált: Magyarországnak vagy egészen be kell olvadnia Ausztriába, vagy saját tengelye körül forognia.114

Az orvosláshoz vezető útat tisztán látja az ellenzék. Valóvá kell tenni az 1790:X. t. czikket, Magyarország függetlenségét és valóvá kell tenni a kormány függetlenségét a nép képviselete által. Ezeket követeli a megyék közvéleménye és az ifjúság zaja. Kossuth már első beszédében követeli az ország szabadságát, Pázmándy Dénes az ország befolyását akarja biztosítani a külügyekre, noha elismeri ezek közösségét. István nádor hiába áltatja magát azzal, hogy mindenki absurdnak tartja az 1790:X. t.-cz. lényegét, a budgetet és a felelős ministeriumot.115 A leányzó nem halt meg, csak aludt. Mihelyt Kossuth érzi, hogy Széchenyi közlekedési javaslata megerősítheti a kormányt, feléleszti. Februárius 25-én a felől tanácskozik az ellenzék: nem kellene-e a Felséghez feliratot intézni, kérve őt, adjon alkotmányt minden népének. Már arról is beszélnek, hogy az olasz szabadság elnyomására nem szabad használni magyar katonaságot. Még az ellenzékben is ellene nyilatkoznak e szándékoknak a régi tekintélyek, csak Bónis, Madarász és Asztalos csatlakoztak Kossuthoz, de azért világos volt, hogy csakugyan kezében «az üszök, melylyel lángra lobbanthatja szalmaviszonyainkat.» Febr. 28-án már sok idegen elem tolong a követi táblák körül, akár a franczia revolutióban. Az ifjúság már többször össze is csap a katonasággal.116

A régi rendszernek már csak a katonaság az egyetlen fennálló bástyája. Meddig lesz az? És nem itéli-e maga a természet halálra azt a rendszert, melynek fenntartói a 76 éves Metternich és a 79 éves Radetzky?

Forradalmi szellem uralkodott hát mindenfelé. Az a kettős meggyőződés: hogy a jelen állapot ellenkezik a közjóléttel, meg az, hogy tarthatatlan és megdöntése nem is kerül nagy erőfeszítésbe.


  1. Ld. ifjúkori emlékeit a Budapesti Szemle 1897-ki folyamát.[VISSZA]
  2. Fényes Elek: Magyarország leirása, 1847. Mildenberg: Handbuch der Statistik des Grossfürstentums Siebenbürgen 1837.[VISSZA]
  3. Ezeket a sérelmeket állította össze Zala megye 1846 márczius 3-iki feliratában. A Bach-korszak alatt egyszer találkozott Apponyi Deák Ferenczczel és megkérdezte tőle, vajon érdemes volt-e a négy sérelemért eddig eljutni. Gr. Apponyi György szóbeli közlése. [VISSZA]
  4. Kiadta gr. Hartig Genesis der Revolution in Oesterreich czímű művének függelékében.[VISSZA]
  5. Csengery Antal, a Pesti Hirlap 1847 1. számában.[VISSZA]
  6. Pesti Hirlap 1847 szept. 5., 7., 16. [VISSZA]
  7. A nemesség lélekszáma 388, tehát körülbelül 100 voks. [VISSZA]
  8. Treitschke, Deutsche Geschichte, V. [VISSZA]
  9. István főherczeg okt. 16-án így ír róla: «Franz hat, wie es nicht zu zweifeln war, hier furore und Alle besonders dadurch glücklich gemacht, dass er mit viel Ungezwungenheit die Nationalsprache gesprochen».[VISSZA]
  10. Beszédei, kiadta Lederer Béla. I. k. [VISSZA]
  11. Lónyay Menyhért feljegyzései a Budapesti Szemlében.[VISSZA]
  12. Naplója 1847 decz. 29. [VISSZA]
  13. Levelezése Gr. Apponyi Györgygyel. Az eberhardi levéltárban, 1847 decz. 23., decz. 27.[VISSZA]
  14. Gr. Apponyi György iratai közt felbontatlanul találtam e leiratot. Leküldését István főherczeg akadályozta meg. [VISSZA]
  15. Levele Apponyihoz, 1848 febr. 26.[VISSZA]
  16. Naplója 1848 jan. 22. «Cela me répugne.»[VISSZA]
  17. Széchenyi Naplója.[VISSZA]
  18. Naplója 1847 jún. 15.[VISSZA]
  19. Levele Gróf Apponyihoz 1847 decz. 21. [VISSZA]
  20. Széchenyi naplója.[VISSZA]