NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
XII. KÖTET: KORUNK ÁLLAMI ÉS TÁRSADALMI ALKOTÁSAI
II. RÉSZ: AZ UJ ÁLLAMALAKULÁSOK
XVII. Nyugot-Európa           XIX. A gyarmatvilág fejlődése

XVIII. FEJEZET.
Északi és keleti Európa és a keleti kérdés.

A reformkorszak Oroszországban.A lengyel felkelés.A reactio és a panszlavismus.A keleti kérdés fejlődése.Az orosz-török háború.A berlini congressus.

 

A reformkorszak Oroszországban.

I. Miklós czárt, ki kezdettől fogva erőszakkal és fenyegetéssel uralkodott Oroszországon, aztán 1830 óta a szerencsétlen Lengyelországon is, az 1848. év eseményei a legszélsőbb reactióba vetették. A forradalomtól való félelme volt egész uralkodásának főrugója. Kész volt mindjárt a februáriusi forradalom után porosz szövetséggel Páris ellen vonulni; kész volt hadai és a porosz sereg élén Berlinbe menni, a király kiszabadítására, az alkotmány megsemmisítésére. Bevonult Romániába, majd Magyarországba is, hogy az országa határait és különösen az annyira kényes Lengyelország nyugalmát fenyegető mozgalmaknak véget vessen. Ausztria helyreállítása, a német szövetség felujitása, Dánia területi épsége eső sorban az ő műve. Igy 1850-ben tetőpontján áll hatalmának. Mikor Magyarország leveretése után Varsóban szemlét tartott gránátosai fölött, La Moriciere tábornok azt mondta neki: «30,000 ilyen legény élén felséged egész Európának méltó és bölcs politikát irhat elő.»342

A czár birodalmára pedig a teljes szolgaság és a szellemi elsötétülés komor felhője nehezedett. Csak teljesen szolgalelkű, akaratát mindenben teljesítő férfiakra bizott minden állást, minden a magáétól eltérő véleményt elnyomott. Alatta kezdődik a balti német provincziák kiváltságleveleinek megvizsgálása, a rendi alkotmány eltörlése és az oroszosítás bevezetése gyanánt. Vallás dolgában sem tűrt eltérést. A raszkolnikokat mint lázadókat büntette. Nem engedte, hogy bölcsészetet más tanítson mint orthodox pap; a protestans papoktól pedig még szent könyveiket is elvétette.343 A műveltségben látva a veszedelmet, megállapította, hogy csak 300 deákja lehet egy egyetemnek: összesen az egész birodalomban 1800 – csak az orvosnövendékek számát nem szorította meg.


I. Miklós orosz czár.

Az 1848-diki mozgalmak hatása alatt Szent-Péterváron is alakult egy, a jobbágyok felszabadítására törekvő kis társaság. Ezt felfedezték, tagjait Szibériába küldték és a censurát annyira szigorították, hogy csak a leghitványabb irodalom virágozhatott.344

Oroszország elzárása a külföld és a haladás elől; a nemzeti vallás egyedül uralkodóvá tétele; az oroszosítás, vagyis a császár egész belső politikája teljesen megfelelt az ó-orosz párt törekvéseinek és óhajtásainak. Ez a megegyezés tette a czárt annyira népszerűvé. Annak az iránynak pedig, mely Oroszországot szembe állította a Nyugottal és erkölcsi felsőségét vitatta a romlott, istent és minden tekintélyt megtagadó Európa fölött, minden rövidlátása és egyoldalúsága mellett meg volt az a jó következése, hogy többet kezdtek foglalkozni az elhanyagolt, elmaradt néppel, melyben a birodalom erejét látták. Sorsának javítására nem gondoltak, hisz az uralkodó felfogás az volt, hogy épen egyszerűsége, engedelmessége, vak hite biztosítja szerencséjét. De törődni kezdtek életmódjával, dalaival, falusi berendezésével. A nemzeti irány, a czár pártolása alatt mindjobban megerősödött és most már behatolt abba az előkelő világba is, mely addig barbárnak nézte hazáját. Míg a czár élt, az ő árnyékában húzódott meg ez a mozgalma: utána már önállóan lép előtérbe.345

Addig Nagy Péter ideje óta, az uralkodó rendelkezett a birodalommal s kívüle legfölebb az udvari és személyes pártok gyakoroltak befolyást. Most először lép fel egy igazi hatalmas, a rajongásig lelkes párt, mint fontos politikai tényező. A krimi háború kudarczát természetesen nem az ország elmaradottságára vezette vissza, hanem az idegen befolyásra.

Ez az irány aztán nagyon megnehezítette Miklós utódának, II. Sándornak uralkodását. Az ifjú czár daliás szép ember volt, tele jóakarattal és tanulékonysággal, de gyönge, határozatlan, környezetétől függő. Ez a régi udvarral ellentétben a reformokhoz hajló, a birodalom megujítását a liberális eszmék felhasználásától reméli. Egyszerre addig soha nem tapasztalt szellemi elevenség hatja át a szent Oroszországot. Szabadon vitatják meg a szükséges javításokat, a más hitűeket már nem üldözik, a sajtót nem igen korlátozzák. Különösen a fiatalsága hat az új egészséges áramlat. Mindenki a jövő nagy kérdéseit, a nemzet átalakítását, újjászületését vitatja. Pétervárott a diákság maga szervezkedett. Pénztárt alapítottak szegény társaik segítségére, könyvtárt vásároltak, a rosszul viselkedőket kizárták. Csakis művelődésre, nemesítésre törve, lemondtak az ősi mulatságokról, szép fiatal leányok is minden kellemetlenség nélkül járhattak az egyetemre.346 Sokat igérő kezdet: a nemzet ébredése a legideálisabb ösztönöket és törekvéseket keltette.

De mihelyt tettre, elhatározásra került sor, minden téren csak félénk határozatlanságot vagy épen semmittevést látunk.

Minden reform közt a jobbágyság eltörlése volt a legfontosabb. A paraszt nehezen hordta az igát: Miklós rémuralma nem akadályozhatta meg a népharag rettenetes kitöréseit a kegyetlen földesurak ellen. A krimi háború újabb nehézséget okozott, a katonaság jelentékeny részét a béke után hazaküldték: ismét jobbágy legyen-e a czár vitézéből? A forradalmi izgatás, melynek a Londonban élő Herzen Sándor volt mestere, mind szélesebb köröket ragadott magával. Tenni kellett tehát valamit, de minden javítás kárára van ép azoknak, kik a czár körül vannak s a hatalmat bírják, a nemeseknek. Sándor czár kijelentette a nemesség marsalljai előtt, 1856 márcziusban, hogy a jobbágyság nem maradhat a régiben s hogy jobb, ha felülről törlik el, mintha megvárnak, hogy maga kezdje meg alulról a felszabadítást. Fel is szólította a nemséget, hogy maga gondolkozzék a nagy mű eszközlése felől. A litván nemesség már 1857-ben kijelentette, hogy kész jobbágyait felszabadítani, mire a kormány a többit is felszólította hasonló elhatározásra. A kormánynak és a közvéleménynek, a felszabadult sajtónak közös nyomása alatt a többi sem mondhatott nyiltan ellen, de gyülekezéseiknek igazi czélja mégis csak a reform megakadályozása, vagy legalább lehető halasztása volt.347 Így maga a kormány vette kezébe az ügyet.

Utolájára is egy embernek, Miliutin Miklósnak erős elhatározása vitte dülőre a dolgot.348 A nemzet erősítésére szükségesnek tartotta a felszabadítást, de mint igazi orosz úgy akarta azt végrehajtani, hogy a földbirtoknak külön szláv jellege, a faluközösség (mir), tovább is megmaradjon. Ezért nem az egyes paraszt lett szabad földbirtokossá, mint Nyugaton, hanem a falu, melynek lakói együtt művelik és bírják a köztük mindig újra felosztható telkeket.

Körülbelül 20 millió emberről van szó, külömböző viszonyok közt élő, de egyaránt szolgailag alávetett emberről, kik uraiknak nemcsak gazdasági jólétet biztosítottak, hanem úgyszólva minden munkájukat elvégezték. Először a korona jobbágyait szabadították fel, felmentvén őket az úrbér alól és megadván nekik a birtokszerzés és költözködés jogát (1858). Egy évvel később az udvari szolgák, a személyes szolgálatokat teljesítők, kiknek földjük nem volt, kerültek sorra. 1861 február 19-én végre egy törvény kitűzte a magánosok birtokában levő jobbágyok felszabadításának módját is. A parasztból szabad földműves lesz, az úrbér lefizetése mellett szabadon birja belsőségét és a szántóföld egy bizonyos részét és megváltás útján tulajdonosa lehet telkének. A falusi községé az a földterület, melyet eddig tagjai műveltek. A telkek nagyságát a helyi viszonyok szerint állapítja meg az állami bizottság. Minthogy a megváltáshoz kölcsönre van szükség, ezt a kormány fogja nyujtani. A cselédek, kik nem voltak földművelők, csak személyes szabadságot nyernek, de még két évig kötelesek uraiknál maradni. Ez a megoldás, melyet sebtében határoztak el, nem elégítette ki sem az urat, sem a parasztot. Az urat azért nem, mert nemcsak a paraszt személyét, a «lelkét » veszti el, hanem a földtől is meg kell válnia, a parasztot pedig, mert az úgyis birtokának tekintette földjét, melyet a törvény értelmében még meg kell váltania. Roppant elégedetlenség és izgatottság vett rajta erőt, a változás küszöbén már is feloldottnak vélte magát minden kötelezettség alól. 1861–62-ben 18.000,000 deszjátin (körülb. 45 millió hold) föld maradt művelés nélkül.349 De a szerződés úr és paraszt közt legtöbb helyütt mégis létrejött és igy a császár 1863 márczius 2-án a birodalom ezeréves fennállásának ünnepén kimondhatta az egész jobbágyság felszabadítását. Nagy győzelme volt ez a humanitás és a nemzetiség eszméjének egyaránt és ha mégsem szülte mindazokat a jótéteményeket, melyeket várni lehetett tőle, annak oka kétségtelenül az, hogy sem az úr, sem a paraszt nem volt kellően elkészítve a gazdasági különválásra.

Sorban követte e korszakalkotó reformot az igazságszolgáltatásnak, a közigazgatásnak és a közoktatásnak reformja. A törvénykezés terén sokkal inkább lehetne követni a Nyugatot, mint a közgazdasági téren: itt egyenesen átvették az esküdtszéket bűnügyekben és a békebirákat. Csakhogy itt is hiányzott a kellő előkészület, és így az igazságszolgáltatásban a liberális külszín alatt sok maradt a régi barbárságból. A közigazgatás reformjában az volt a szándék, hogy az önkormányzat választott hatóságai támogassák a birodalmi hatóságokat. A régi nemesi testületeket vették alapul és a régi Nagy Oroszország (Moszkva) kormányzóságaiban ezekhez vették a falusi és a városi nép képviselőit is, úgy hogy igazi tartománygyűlések jöttek létre (zsemsztvo). Csakhogy a népesség nem szivesen viselte az önkormányzat költségét, a kormány pedig zsenge kezdetét. Pedig ebben állott a nagy változásoknak egyetlen politikai haladása. Az orosz nemesség a jobbágyság felszabadítása ügyében hozott nagy áldozatáért nem nyert nagyobb politikai szabadságot, mint 1848-ban a magyar.

Fontosabb ezeknél a közoktatás reformja, hogy a tanári kar hivatása magaslatán álljon. Ezt épen nagyobb szabadság engedése által akarták elérni és a kormány, Nagy Péter hagyományát követve, nagy számmal küldte a tehetségesebb ifjakat a külföldi, különösen a német egyetemekre. 1864-ben újra szabályozták német minta szerint, a középiskolát is. A szabad áramlat azonban nem tartott soká. Büchner «Erő és Anyag» czímű művének nagy sikere egyaránt mutatta, minő csekély az orosz diákság képzettsége és azt, mennyire megnyerhető ennélfogva a legszélesebb materialistikus iránynak is. Megint szorosra fogták a gyeplőt és az egyetemek ismét rendőri felügyelet alá kerültek.

A népnevelés egyelőre még a régiben maradt, de a felvilágosítás, a közvélemény vezetésének nehéz és felelősséggel teljes munkáját e korban kezdte meg nagyobb hatással a sajtó. Történt pedig ez két irányban. Az újítók, kik csak teljes forradalomtól, a franczia eszmék átültetésétől, a czári absolutismus bukásától várták hazájuk és az emberiség üdvét, a liberális korszakban sem maradtak meg Oroszországban. Vezérük, a nagytehetségű, lelkes Herzen Sándor, Londonban vonult meg és ott adta ki a Kolokol (harang) czímű ujságot, mely a visszaélések felfedése és mindenféle kiterjedő összeköttetési által oly hatalommá vált, melylyel a kormánynak is számolnia kellett. A túlzó nyugatiak ellensúlyozásául az ó-oroszok innál inkább ragaszkodtak az ősi intézményekhez, a valláshoz és a szlávsághoz és ezek fenntartása s fejlesztése mellett orosz világuralomról álmodoztak, melynek az összes szláv törzseknek muszka uralom alá jutása a természetes előfeltétele. Ennek a conservativ, pánszláv iránynak a moszkvai ujság volt a főképviselője és a nagytehetségű, derék Katkov és Akszakov a leghatalmasabb szószólói. A Kelet és Nyugat közti ellentétnek mintegy symboluma az az ellentét, mely Moszkva, az ősi főváros és Pétervár, az új s lényegében idegen székváros érzülete közt minduntalan felmerült.


Akszakov.
Fénykép után.

A túlzó újítók és a szélső maradiak végletei közt ingadozott egyre a gyönge császár és kormánya. Általában azonban, ha nem is elég következetesen, fenntartotta azt a mérsékelt liberális irányt, melynek az elsorolt reformok voltak eredményei. Arra igyekezett, hogy az országot anyagi és szellemi tekintetben kifejtse, de a czári absolutismusnak minden lehető koczkáztatása nélkül. Igy oly reményeket keltett, melyeket még sem teljesíthetett. A szellemeket felizgatta, de aztán még sem elégíthette ki. A kilátások és remények nagysága, szemben a nagyon középszerű eredményekkel, okozta aztán azt a forrongást, melynek úgy a lengyelekre, mint az oroszokra máig kiható következéseit észlelhetjük.

Ez a borongó homály, mely mindent lehetőnek mutatott, a modern orosz irodalomnak igazi milieuje. Ezt rajzolja Turgenyev, ez rajzolódik Tolsztoj műveiben.

 

A lengyel felkelés.

1831 óta Lengyelországra nehezedett a muszka kényuralom egész súlya. Ha másban nem, közös elnyomásban testvére lett a lengyel az orosznak. Az a rövid kilátás, melyet az 1848-iki forradalom és különösen a magyar szabadságharcz nyujtott, csakhamar véget ért. A krimi háborúban a nyugoti hatalmak szóba hozták ugyan a lengyel szabadságot, de az országba helyezett erős őrség csirájában elfojtott minden mozgalmat. A varsói citadella mindig tele volt foglyokkal. Az volt a kérdés: minő hatása lesz az érvényre jutó szabadabb és humánusabb áramlatnak az elnyomott nemzet sorsára.

Párisban az 1856-iki congressuson szóba jött ugyan az olasz ügy, de a lengyel nem. Régi pártfogója a franczia, a győzelem után az új czár barátságát kereste. Az európai diplomátia megelégedett azzal az igérettel, hogy II. Sándor Lengyelországot is részesíteni fogja humánus uralma áldásaiban.

Ez nem maradt puszta igéret. Vasutak, gyárak alapítása által sok történt a jólét emelésére és a nyelv, a nemzetiség is valamivel szabadabban fejlődhetett. A pánszláv ideának is megfelelt, hogy a testvérnemzetet kiengeszteljék. A jobbágyságot már Napoleon felszabadította, de a föld az uré maradt, a közigazgatás és biráskodás jogának nagy részével együtt. Ha tehát itt gyökeres reformba kezdenének, mindenkorra a czár részére nyerik a népet és elszakítják a nemzettől, a nemességtől. Ezért a hazafias lengyel nagybirtokosok szintén a parasztok sorsának javítását tűzték zászlójukra és a gazdasági egyleteket különösen az a kérdés foglalkoztatta: mikép lehetne az eddig csak örökbérben birt parasztbirtokot örökbirtokká változtatni? Politikai tekintetben az előkelő művelt osztály az új szabadság védpaizsa alatt az 1815-iki alkotmány visszaszerzésére törekedett. Ha ez megvan, ismét és tán siker reményével, lehet megújítani a küzdelmet.

Az udvarral érintkező főurak egy része azonban már lemondott ez ábrándról és elégnek tartotta a personalis uniót. De az emigratio és a mi vele összeköttetésben állott: a kis nemesség (slachta), a papság, az ifjúság és a városi polgárság java része csak forradalomban, a teljes felszabadulásban látta az üdvöt.

Forradalomra egyelőre nem lehetett gondolni és így a nemzet önbizalmát egyelőre csak tüntetésekkel keltették fel, úgy, mint azon időben Magyarországon is történt. Midőn Ferencz József Sándor czárral Varsóban találkozott (1860 okt.25.) mindenkinek feltünt a lakosság ellenséges indulata az oroszszal szemben. A mozgalom akkor már egészen a londoni internationális forradalom vezetése alá került, melynek lelke Mazzini volt.350 Minden forradalmi emléknapon ismétlődött a tüntetés: az utasítás szerint mindenki nemzeti, vagy gyászruhát öltött. Tizenkét egészen ismeretlen ifjú mint titkos bizottság intézkedett mindenben: pecsétjök vak engedelmességre talált.

Szép és megható volt a holtig megalázott nemzet ezen feléledése. De ily eszközöktől az orosz túlhatalommal szemben még sem volt állandó siker várható és így a mérsékeltebb befolyásnak is megmaradt a létjoga. Ez iránynak egy művelt és gazdag főúr, Wielopolsky Sándor őrgróf volt a legkiválóbb képviselője. A gazdasági egyesület gyűlésén azt ajánlott: jelentsék ki ragaszkodásukat a czár iránt és kérjék meg őt az alkotmány helyreállítására, a parasztkérdés megoldására, a nemzeti nevelés fejlesztésére és a zsidók egyenjoguságára.351

Ismét megvan a párhuzamosság az akkori Magyarországgal. Ha a mérsékeltek győznek, az emigratio elveszti lába alól a talajt. Az 1848-ban annyiszor bevált módszer szerint vérnek kellett folynia, hogy a nép megkezdje a harczot a zsarnokság ellen. Egyre egy hazafias demonstratió szolgált alkalmul. Megöltek két kozákot, mire a katonák öt embert agyonlőttek (1861 febr. 25.)352 Ez a forradalmárok malmára hajtotta vizet: Wielopolszky népszerűtlenné vált. De a kormány lehetőleg kerülte az összeütközést. Úgy látszott, komolyan gondolt akkor Lengyelország megbékítésére, úgy mint akkor Ferencz József a magyarokéra. E czélból külön lengyel bizottságot állított fel a vallás- és közoktatásügy szervezésért és külön államtanácsot állított fel Wielopolsky elnöklete alatt.

De a százados ellentétet ily rövid idő alatt nem szüntethette meg a belátás. A tüntetések vérig sértették a katonaságot: a kozákok vérengzése egyre fokozta a nép haragját: az izgatottság nőttön nőtt. Ugyanakkor, mikor nálunk felfüggesztették az alkotmányt, Varsóban is kihirdették az ostromállapotot és Koszcziuszko emlékünnepén 1900 tüntetőt elfogtak. A magyar és lengyel forradalmi párt különben is szoros összeköttetésben állott egymással és kétségtelenül közös vezetés alatt küzdött. Wielopolsky körülbelül a mi conservativainknak felelt meg, de nem volt oly tekintély, mint Deák, ki egyaránt féken tarthatta volna a kormány és a forradalom terrorismusát. A nemzet vére és vagyona a titkos bizottság rendelkezésére állott.

Pétervárott jól ismertek a viszonyokat, de mégsem nyúltak még erőszakhoz. Ellenkezőleg: az 1830 előtti állapotok emlékét újították meg, midőn a czár öcscsét, Konstantin herczeget nevezték ki Gorcsakov Mihály helyébe kormányzónak. Mellette Wielopolsky állott, mint a belügyek igazgatója a kormány élére. Sok orosz azt hitte, hogy a nagyravágyó herczeg az önálló lengyel királyság koronáját óhajtja magának megszerezni és a czárt gyöngének itélték, hogy megengedi ezt a kisérletet. De mennél valószínűbb volt, hogy az új kormány népszerűvé válik és létrehozhatja a megbékélést, annál határozottabb cselekvésre szánták magokat a radikálisok. Most már nem a tüntetést használják fegyverül, hanem a mérget és a tőrt. A nagyherczeg, Wielopolsky és a tábornokok ellen egyre megújultak a merényletek. Wielopolsky egy csapással véget akart vetni a bizottság hatalmának.

A krimi háború óta nem szedtek katonát. Most a kormány egyszerre akarta összefogdostatni a városi csavargókat és izgatókat s a forradalmi párt támaszait. De a nemzeti bizottság ennek is neszét vette és a katonaság 1863 jan. 14-ének éjjelén Varsóban alig találta a kijelöltek egy harmadát. Szerte bujdostak az országban és összeköttetésben a galicziai és poseni honfitársakkal, alapját képezték a nemzeti seregnek.

«A mozgalmat a gazdag urak kezdték meg, de a nyilt felkelés nem volt czéljuk. A lengyel ügyet az európai diplomatia ügyévé, alku tárgyává akarják tenni, hogy ezen az úton érhessenek czélt.

A demokrata párt (ruchlo) a vagyontalan nemesség és a városi csőcselék, fejök felé nőtt, kezébe vette a mozgalmat és erőszakoskodik. A kormányt gyöngesége miatt megvetik. Parancsait senki se követi. Máris a forradalmi bizottság az igazi kormány, parancsait mindenhol pontosan teljesítik, mert mindenki tudja, hogy megölik, ha nem fogad szót, a muszka pedig nem védi meg.


II. Sándor orosz czár.

Leghatározottabban még a parasztság száll szembe a bizottsággal. Meg van elégedve az orosz kormánynyal, az urakban látja ellenségét: nem akar a hazafiakhoz csatlakozni. A parasztok feladják földesuraikat és védelmet kérnek, de hiába, mert a nagyherczeg környezete csupa árulóból áll és így végre a parasztok is meghódolnak a forradalmi hatóságnak.353 Mire e sorokat megirták, már kitört a legsajátságosabb forradalom, melyet Európa addig látott. Lengyelországnak már nem volt serege. Egyes kis csapatok nyugtalanították az oroszokat, megsemmisítve a kis őrségeket, elfogva az eleséget vagy megsarczolva az orosz birtokosokat. Mindenki tisztában volt azzal, hogy rendes sereggel nem szállhatnak szembe, de azért mégis ide kellett fordítni az orosz hadak legnagyobb részét, mert az ország a forradalmi bizottságnak engedelmeskedett és a népesség, a hol lehetett, ártott az orosznak.»

A régi Lengyelországot kormány a gyöngesége segítette tönkre tenni, most nem is ismert és mégis rettegett kormányt tudtak teremteni.

Bámulatra méltó volt a fegyelem és egyes csapatok vitézsége, de meglepésekkel és orgyilkossággal csak ingerelni lehetett az ország nagyhatalmat, nem megsemmisíteni. Marjan Langiewicz, a «dictator» kénytelen volt kis csapatával osztrák területre menekülni, hol kisérőjével, Pusztovojtov kisasszonynyal együtt elfogták. De azért a két kormány küzdelme tovább tartott és mindegyik egyformán számot tartva engedelmességre, egyaránt zaklatta és üldözte a népességet. Végre Pétervárott is megsokallták az engedékenységet, Wielopolskyt letették és katonára, Berg tábornokra bízták a kormányt.

Csak egyet értek el a lengyelek: a hivatalos Európa is tudomást vett szenvedéseikről. III. Napoleon közös fellépésre akarta birni a nagyhatalmakat, hogy együttesen szorítsák a czárt a megfelelő engedmények megadására. Ausztria és Anglia azt kivánták, hogy ez a felszólalás ne történjék sértő módon, fegyveres beavatkozásról pedig épen ne legyen szó. Poroszország pedig, noha az egész haladó párt rajongott a lengyelekért, már febr. 8-án katonai conventiót kötött az orosszal, melyben arra kötelezte magát, hogy a területére lépő insurgenseket lefegyverzi, az oroszoknak pedig megengedi, hogy a lekelő csapatokat a határon túl is üldözzék.354 A határon felállított erős porosz sereg nagyon megkönnyíté az oroszok műveleteit. Mindez Bismarck műve volt, kit ebben nem csak a reactio tekintete vezetett és az a félelem, hogy a felkelés Posenbe is átterjedhet, hanem mindenekfölött az a vágy, hogy Oroszországot e nagy szolgálat által jövőre lekösse. Ez annál inkább sikerült neki, mert Ausztria semlegessége igen kedvezett a lengyeleknek és ezek Galicziából sok segítséget kaptak.

Poroszország állásfoglalása meghiusította a kisérletet, hogy Európa együttesen lépjen fel a lengyelek érdekében. A czél most már nemcsak a lázadás elfojtása, hanem, ha az sikerült, Lengyelország teljes elnyomása, tönkretétele. Ezt a munkát Muravjev, a «hóhér», lengyel földön, Berg Litvániában a legteljesebb következetességgel hajtotta végre. 1864 elejéig még ellenállottak egyes bujdosó csapatok, aztán a halál csendje borult a szerencsétlen országra. A titkos bizottságok tagjait is kikutatták és kivégezték.

És hogy soha ne emelkedhessék fel többé a nemzet, hogy ne legyen lelkes, művelt, gazdag vezére, tönkre kellett tenni a nemességet, mely régi bűneit most annyi áldozatkészséggel tette jóvá. A Miliutin vezetése alatt álló bizottság nemcsak elkobzás által gyöngítette a lengyel elemet, hanem a paraszt és a nemes régi ellentétének kiélesítésével teljesen ketté akarta szakítani a nemzetet. A paraszt most már örökbirtok gyanánt birta házát s telkét, a robotot és úrbért pedig igen olcsó áron megváltották. Az úrbéri pörökben a kormány itél, hogy ezentúl is fenntartsa és növelje népszerűségét.

Most már mondhatjuk, hogy czélt nem ért. Az idegen uralom hórétege alatt is él a lengyel nemzet, csakhogy nem a kiváltságosak alkotják már egyedül, hanem épen azok a milliók, kiket a muszka a kegyetlenségnél is rosszabb álnoksággal, saját nemzetük ellenében akart támaszaivá tenni.355

Így végződött az utolsó nagy kisérlet, békét hozni létre orosz és lengyel közt, a szabadság alapján. Ennek csak oly módon lehetett volna kilátása a sikerre, ha Konstantin, mint sokan remélték, lengyel király lesz bátyja felsősége alatt, s Oroszország segítségével visszaszerzi Ausztriától és Poroszországtól az elveszett részeket. Politikai hatalmának ez a növekedése kárpótolta volna Oroszországot elveszett uralmáért. De a lengyel szabadságot nem tűrhette a muszka, ki uralkodó nemzet létére el volt nyomva; a régi Lengyelország feltámadását pedig nem engedhették meg a rajta osztozkodó szomszéd hatalmak.

 

A reactio és a panszlavismus.

A lengyel felkelés nemcsak Lengyelország történetében jelöl korszakot, hanem az oroszban is. Ismét kitűnt, hogy a nyugoti eszmék előhaladása nem egyeztethető össze a czári uralommal; ismét bizonyossá lett, hogy más vallás és műveltség, különösen a latin, nem állhat meg békén a szent Oroszország ősi vallása és sajátos gondolkodása mellett. Ha pedig ez így áll: egyaránt jogos minden politikai és szellemi szabadság megszüntetése, mert az veszélyt hozhat a birodalomra nézve és minden idegen nyelvnek és vallásnak elnyomása, mert csakis az óhitű orosz és annak minden külső behatástól ment szláv érzülete az állam hatalmának fenntartója és megőrzője. Sándor czár gyöngesége meghajlott a külső viszonyok nyomás alatt. Európainak és liberálisnak induló uralmát 1864-től kezdve épen ellenkező irányba terelte a reactiónak és a pánszlávoknak a lengyel felkelés leverése által megerősödő és összefolyó áramlata.

Nem is a czár már az uralkodó, hisz az ő halogatása adott erőt a lengyel mozgalomnak, hanem az orosz közvélemény, mely kezdettől fogva a véres megtorlást, az uralom biztosítását követelte. A liberálisokat méltón lehet vádolni lengyel sympathiákkal; Herzen épenséggel felszólal a lengyelek joga mellett – az óhitű igazi muszkát nem. Ebben a következetességben, a gyűlölet és elnyomás állhatatos hirdetésében állott Katkovnak hiveinek igazi ereje. A nemzeti érzület erős, öntudatos vezetés alatt már meghajlásra kényszerítette a czárt is.


Katkov.
Fénykép után.

A Katkov által vezetett mozgalomnak erkölcsi alapja az volt, hogy a tiszta-szláv orosz népnek a maga ősi igaz hitével az a feladata, hogy ura legyen a tekintély megtagadása által bűnbe sülyedt világnak és megújítsa erejével a világot. Ki kell tehát zárni minden idegen befolyást.

De vajon mit akartak megújítani Katkov és máig is működő és hatalmas társai? Az orosz államot idegenek, varégok alapították. Vallása görög-római eredetű. Műveltsége kezdeteit elborította a görög ár, azután francziák, angolok, németek, magyarok vállvetve iparkodtak ha nem is a nemzetet, hanem uralkodóit kiragadni a barbárságból. Még hatalmassá is csak idegenek segítségével tette nagy Péter és azóta is idegen volt kormánya, igazgatása, még dynastiája is.

Mit akartak felújítani? Azt a kort, melyben a mongol uralkodott, vagy azt, a melyben Rettenetes Iván borzalommal töltötte el a világot? Azt-e, mikor az országban a lengyel, a svéd, a tatár parancsolt, vagy azt-e, mikor Zsófia és a strjeliczek gyilokkal akarták útját állani a nyugoti kulturának? Mi sem nemesebb, mint a nemzeti hagyomány felújításának szentelni erejét. De az orosz hagyomány erkölcsi és szellemi tekintetben egyaránt szegény. Az egyház a formalismusba, babonába sülyedt, az uralom alig különbözött az ázsiai despotáktól, a bojár örökös remegésben él a czár előtt és csak az kárpótolja, hogy viszont a «lelkek» előtte remegnek. Sok hibája van a mi vén Európánknak, de történetének mégis csak nemesebb és gazdagabb a tartalma.

A panszlavismus aztán két irányban is kiegészíti az orosz nationalismust. Először már fejlettebb népeknek, mint a csehnek és lengyelnek kulturáját hozza, mint szlávot kapcsolatban a hazaival, másodszor a rokon törzsek politikai assimilatiója által Oroszország világhatalmát készíti elő. A szláv jótékony társaság, melynek szintén Moszkva a székhelye, ügynököket tart a Balkán-félszigeten, Ausztriában, Magyarországon. Megvan a saját diplomatiája, mely nem egyszer ellentétben áll a hivatalossal, izgat, rombol mindenfelé, hogy az orosz mindenhatóságot felépíthesse. Törekvéseit siker koronázza. Már nemcsak rokonszenv és irodalmi viszonosság köti össze a szláv törzseket, hanem nagy részöket áthatja az a törekvés, hogy orosz uralom alatt politikailag is egyesüljenek. A krimi háborúban tett tapasztalatok első sorban Ausztria ellen zúdították a szlavofilok gyűlöletét. Szálló igévé vált, hogy «az út Konstantinápolyba Bécsen át vezet.» A haladás az előbbi korhoz képest abban áll, hogy már nem csak a szerbek és bolgárok hajlanak feléje, hanem a katholikus szlávok, a horvátok és csehek közt is terjed. Nagy feltűnést keltett, hogy 1867-ben Rieger, a csehek vezére is elzarándokolt Moszkvába, hogy hódolatát fejezze ki a szláv szellem előtt. Csak a lengyelek maradtak távol az orosz bálvány imádásától.

És mégis: e siker is csak látszólagos. A cseh és a horvát ép az európai közösséghez való tartozásának köszöni felsőségét és arról már nem mondhat le az orosz barbárság javára. Inkább ijesztik a pánszláv eszmével a németet vagy a magyart, semhogy a fejletlenebb muszka felsőségét valóban elismernék. Abban a mértékben pedig, a mint a Balkán-félsziget népességei orosz segítséggel fejlődnek és gazdagodnak, megszűnnek az orosznak vak követői lenni. A magánál is fejletlenebb népeknek pedig mi hasznát láthatja az orosz?

A művelt nemzet, csak ugy, mint az egyes ember, magához emeli azt, akire hat; a műveletlen magához igyekszik sülyeszteni. Oroszországnak bizonyos tekintetben civilisatorius missiója is jutott a kirgizekkel, tatárokkal, jakutokkal szemben. De a lengyeleket, finneket, a balti tartományok németjeit minden módon le akarja alacsonyítani, midőn európai müveltségütől, azon intézményektől, melyek Európához fűzik, akarja őket megfosztani.

Így vált a nationalismus az orosz nemzeti élet legerősebb mozgatójává, de egyúttal átkává. Mert az idegen kizárása csak ott jogosult, hol a nemzeti a maga eredetiségében nemcsak a nemzet lelkének felel meg, hanem az erkölcsnek, a haladásnak is. A hol nem: ott mulhatatlanul visszaveti, alásülyeszti azt a nemzetet, mely lényét, történeti egyéniségét hasznosan egészíthette volna ki más nemzetek eredményeinek befogadásával. A melyik erre nem képes: a történet bizonysága szerint, csak addig lehet hatalmas, míg a nyers erő tart.

A nationalismus nyujtott ideált, de gyarlót, szegényest és ez által utját állotta magasabb és mélyebb ideálok megvalósításának. Abban a korban, midőn a krimi háború oly nagy forradalmat idéz elő az orosz lélekben, az elmék ketté válnak. Az egyik a mult, a másik a jövő felé tekint. A legtehetségesebb, legerkölcsösebb rész a haladástól, a Nyugothoz csatlakozástól várja a nemzet megújhodását; a legszámosabb, nemsokára a leghatalmasabb is, az elnyomástól, a czári vallásos és nemzeti zsarnokság egyesülésétől. Ez utóbbinak túlsúlyra jutása megsemmisíti a liberálisoknak magasra szálló reményeit. Csalódva urokban, nemzetökben, nem látva semmi módot maguk és hazájuk felszabadítására, lemondanak mindenről, lelkökben semmivé lesznek. Ez a nihilizmus igazi eredete. Nincs már reájuk nézve sem isten, sem haza, sem emberiség, csak az, ki álmaikat megrontotta, álmaikat szétfoszlatta: a nyers hatalom. Az erélyesebbek ez ellen küzdenek vérrel, tőrrel és bombával, a szelidebbek, mint Krapotkin herczeg, ki azonban később szintén hozzájuk csatlakozik, a társadalom teljes felbomlásában, az ideális anarchiában látják a jövő reményét.356

Mihelyt eloszlik a békés reform, az alkotmányos szabadság reménye, a brutalis reactióval a forradalom legbrutalisabb alakja: a merénylő orgyilkosság áll szembe Sándor czár addig biztosságban élt, most, 1866 nyarán, egy Karakaszoff nevű szegény nemes vette ő czélba, de elhibázta. Hiába irta elő a törvény az esküdtszéket: katonai bíróság itélte őt halálra. Egy évvel később, midőn a czár Párisban járt a világkiállításon, egy Bereszovsky nevű lengyel sütötte rá pisztolyát. Természetes, hogy a kormány most még erősebb intézkedésekhez nyul. Gróf Tolsztoy, az akkori közoktatásminister, már a műveltségben látja az ellenséget, akár csak I. Miklós. Az egyetemeken kémrendszert hoz be, a classikus tanulmányokat megnyirbálja, helyettök inkább az exakt tudományokat, számtant, vegytant tanittatja: azok nem veszedelmesek. Így a műveltség, mely alig hogy éledni kezdett, újra aláhanyatlott.


Gróf Tolsztoy minister.

Pedig legyen szabad egy régi tanárnak ezt a megjegyzést tenni: minden reactio közt csak egy az igazán veszedelmes: az, mely a tudomány, a gondolat ellen követ el merényletet.

A szabadság korlátozásának egészen más volt a következése, mint melyet a kormány várt. A ki csak szerét tehette, tele ábránddal, elhatározással, tudományt keresve, külföldre zarándokol. Az ifjúság már nem szabadelvű, mint 1860-ban, hanem előképzettség híján, elkeseredve a honi állapotokon, a legradikálisabb felforgató tanoknak, vagy épen az anarchiának válik eszközévé vagy apostolává. Sándor czár pedig élete végeig folytonos rettegésben élt: golyó, tőr, gyilok, bomba, akna lesett mindenütt reá és azokra, akik a zsarnokság fő eszközei valának.

 

A keleti kérdés fejlődése.

Gyakran előfordult, hogy a kormányok, hogy a belső bajoktól eltereljék a figyelmet, külső vállalathoz fognak. Kivül keresnek uj rabokat, hogy a hazaiakat jobban féken tarthassák.

Oroszország a krimi háború keserves tapasztalásai után egy ideig nagyon békés politikát folytat. «Oroszország nem duzzog», irta akkor az új kanczellár, Gorcsakov Sándor herczeg, «hanem erőt gyüjt». Szüksége is volt a békére és nyugalomra, pénzügyei rendezése és a munkába vett reformok végrehajtása miatt. Az udvar fenntartja fényét, még mindig a legköltségesebb, legpompásabb Európában, hisz az egész ország a czár jószága. Bismarck nem birja eléggé dicsérni azt a bőséget, mely a czári udvarnál uralkodott.357 Az özvegy czárné egy utazásra 14 millió rubelt követelt és kapott. Tekintélye az udvarok és a diplomátia szemében nem is sokat vesztett. De okulva a tapasztalásokon, a kormány került minden olyan összeütközést, mely úgy, mint 1854-ben, két vagy három európai hatalmasságot szólíthatott volna ellen harczba.


Gorcsakov.
Fénykép után.

Gorcsakov be akarta várni, míg a hatalmak féltékenysége és versengése annyira meggyöngíti őket, hogy a kipihent Oroszország ismét törvényt szabhat, mint Miklós czár korában. Különösen pedig azt várta teljes biztonsággal, hogy a török birodalom teljes felbomlása, nyilvános orosz közreműködés nélkül is, megnyissa előtte az utat Konstantinápolyba. Európai volt minden ízében, de politikai czéljaiban és elveiben, különösen pedig Ausztria gyűlöletében, egészen a panszlavismus nyomában járt.

Csakugyan, az események igazolták ezt az eljárást. Ausztriát az 1859-iki olasz háború megfosztotta tekintélyétől és a rá következő belső zavarok képtelenné tették minden erős fellépésre. Németországban a közvélemény muszkaellenes volt ugyan, de Vilmos király és Bismarck jövő terveik kiviteléhez szükségesnek tartották az orosz barátság biztosítását. III. Napoelon feltűnően kereste a jó viszonyt a czárral. Igaz, hogy a mellett fenn akarta tartani protektorátusát a Kelet fölött, de mindenütt az angolok féltékenységébe ütközött. Anglia pedig, ha érezte is érdekei ellenséges voltát az oroszokkal szemben, egyedül még sem volt képes azokkal szembeszállani.

Egy ideig úgy látszott, mintha a krimi háború nemcsak Törökország épségét tartotta volna fel, hanem lehetővé tette volna ennek a birodalomnak megerősödését, belső átalakítások, az európai jogrend meghonosítása által. Azok az államférfiak, kik akkor a divánban ültek, különösen Fuad basa, készek is voltak mindent megtenni a reformok behozására és végrehajtására. Az 1856-iki hatti humajum, mint láttuk, biztosította keresztyén alattvalók jogegyenlőségét és ezáltal bebocsátást szerzett a portának az európai hatalmaságok tanácsába.

Csakhogy hiábavaló az a törvény, mely ellenkezik a társadalom meggyőződésével. A török továbbra is jogtalannak nézte a «ráját», a keresztyének pedig kiváltságaikat nem akarták odaadni cserébe olyan jogegyenlőségért, mely a szultán önkényét teszi sorsuk egyedüli intézőjévé. Már a keresztyének hadkötelezettsége sem volt keresztülvihető. A többi reformnak, a magán- és büntetőjognak javítására még papiron is képtelen volt a török.

Így a dolgok nagyjában a régiben maradtak s az izgatásnak és nyugtalanságnak megmaradt minden régi alapja. Sőt annyiban még romlott a helyzet, a mennyiben a háború sikere és az a biztosság, melyet Európa garantiája nyujtott, még emelte a moszlimok önérzetét és arra birta őket, hogy büszkeségökkel és rajongásukkal nemcsak alattvalóikat sértsék, hanem az európaiakat is. Így már 1860-ban nagy zavar keletkezett Syriában, hol a fanatikus drúzok megtámadták és gyilkolták a franczia pártfogás alatt álló katholikus maronita törzset.358 Damaszkusban csak a derék Abd el Kader közbelépése mentette meg a keresztyéneket. A török hatóságok mit sem tettek a gyilkolás megakadályozására. Ezért Napoleon sereget küldött oda, a porta pedig, hogy a hatalmakkal meg ne gyűljék a baja, most már erélyesen hozzálátott a büntetéshez és az előkelő bűnösöket is kivégeztette. Végre abban állapodtak meg, hogy külön keresztyén kormányzót állít a szultán a Libanon hegyes vidékének élére.

Ekkor történt (1861 jun. 25.) a gyönge Abd ul Medzsid szultán halála. Utódja, Abd ul Azisz alatt is a reformerek, az «ifjú törökök» kezében maradt a hatalom. Fuad basa mellett most Ali basa lép előtérbe, művelt, becsületes ember, egyike a ritka török uraknak, kiről tudták, hogy nem megvesztegethető. A szultán eddig kijelentette, hogy nem tart háremet és megelégszik egy feleséggel.


Abdul Azisz szultán.

Ez a megtakarítás nagy hasznára lett volna a birodalomnak, melyre rázúdult a financiális bajok egész özöne. Már 1830 óta nagyon elszaporodott a papirpénz, melynek árfolyamát csak kényszerrel lehetett fentartani. Még nagyobb baj volt, hogy 1856 óta megnyiltak az európai hitel csatornái is, egyik kölcsön a másikat követte. A szultán látva, milyen könnyen jut pénzhez, csakhamar letett jó szándékairól és háreme, szolgaserege számában, drága építkezésben, örök tékozlásban felülmulta leghatalmasabb elődjeit is. Palotájában naponkint 500 asztalt terítettek 12 fogással.

A reformok művét azonban erélyesen folytatták. A közigazgatási kerületekben mindenütt külön törvényszéket állítottak fel és így elválasztották a biráskodást az administratiótól. 1868-ban államtanácsot szerveztek és abba keresztyéneket is kineveztek. A szultán ez alkalommal kijelentette, hogy alattvalói egyenlők és nincs semmi akadálya annak, hogy keresztyén még nagyvezér is lehessen. Pénzügyek rendezésére is volt gondja Fuad basának s ha nem is lehetett megszüntetnie sem a pazarlást, sem a deficitet, legalább egységesítették az állandósságot és megalapították az ottomán bankot.

Belső, a népjellemben rejlő akadályokon kívül megnehezítették még az átalakulás művét a folytonos lázadások is. Ezek előidézésében pedig nagy része volt a hűbéres államoknak és az orosz izgatásnak.

Montenegro fontos alkotmányváltozás által vonta magára a porta figyelmét.359 Fejedelmei a njegusok, voltakép püspökök és így a méltóság, bár örökös volt a családban, mindig a bátyáról az unokaöcsre szállott. Danilo azonban, ki 1851-ben jutott a trónra, kijelentette, hogy ezentúl világi és fiágon örökös lesz méltósága. Ezt azonban a török, állítólagos hűbéres jogánál fogva, nem akarta elismerni. Omer basa betört az országba s pusztította, míg Ausztria, Gr. Leiningen Ákost külön követe által rábirta a portát a fegyverszünetre. Ennek volt köszönhető, hogy az ország a krimi háború idején békén maradt. De a török fenntartotta hűbéri igényét; Danilo pedig ellenmondott. A hatalmak közül egyedül Napoleon támogatta. 1858-ban ismét betört a török, de Grahovónál nagy vereséget szenvedett. Csak ekkor kezdték meg a végleges határ kijelölését. E közben azonban Danilót 1860-ban Cattaoróban megölte egy száműzött honfitársa. Utódja unokaöcscse, Miklós lett, ki helyett atyja, Mirkó a grahovói hős, kormányzott. Ennek befolyása és vitézi híre 1861-ben felkelésre birta a szomszéd, törzsrokon herczegovinaiakat, kik nehezen tűrték a török bégek zsarolását. A harczban Montenegro hivatalosan nem vett részt, de a «fekete hegyek sólymai» azért csapatosan átjöttek véreik segítségére. Ismét Omer basa vezérkedett ellenök, ki nem csak a felkelőket verte le, hanem túlnyomó seregével behatolt a fejedelemségbe is és kemény harczokban megtörte a montenegróiak hősies ellenállását. A győztest csak Európa szava állította meg. A franczia és az orosz közbenjárás megmentette a hős rablók fészkét. A porta csak azt érte el, hogy Herczegovinával Montenegrón át szabadon közlekedhetett és hogy eltiltották oda a fegyverbevitelt.


Miklós, Montenegro fejedelme.

Bármily vitéz volt ez a kis nép, már műveletlensége és szegénysége is megakadályozta abban, hogy a felszabadítás munkájában döntő szerepet vigyen. Akkor kétségtelenül Szerbia keltett legnagyobb reményeket.360 Ott Karagyorgyevics Sándor mindenkép kedvében járt a portának és Ausztriának, és népe, mint láttuk, a császári párton jelentékeny részt vett a magyar szabadságharcz elleni küzdelemben. Ministere, Garasanin, a nyugoti hatalmakhoz igyekezett közeledni, a minthogy sem a szomszédok, sem az orosz nem látták szivesen az ország haladását. Ez ellen azonban felszólalt Miklós czár. Garasanin eltávolítását követelte és el is érte. De ez a beavatkozás elfordította tőle a népet, úgy hogy a krimi háborúban szerb sem harczolt a török ellen. Ennek köszönheté az ország, hogy a párisi congressuson beczikkelyezték és elismerték különállását és jogait. De Sándor fejedelem nem birta ezt a kedvező helyzetet hasznára fordítani.

Nagyon is függött Ausztriától és önkényesen uralkodott, minden alkotmány nélkül. Midőn 1858 nov. 30-án mégis kénytelen volt összehivni a szkupstinát, ez őt lemondásra szólította fel és az öreg Obrenovics Milost helyezte vissza, öröklő joggal. A hatalmak, kivéve Ausztriát, mindjárt elismerték, Milos pedig mindjárt igénybe vette az örökös jogot, melyet Karagyorgyevicsnak nem adott meg a porta és unokaöcscsét, Mihályt jelölte ki utódjául. A porta ezt nem ismerte el, mire Milos kijelentette, hogy az a szerb nemzetnek visszavonhatatlan joga. Halála után, 1860 szeptemberben, Mihály ezen az alapon lépett a trónra és mi sem mutatja jobban a porta gyöngeségét, mint hogy őt mégis elismerte.

Obrenovics Mihály kétségtelenül legkiválóbb fejedelme volt a modern Szerbiának. Művelt, bátor, ügyes diplomata, politikájában megtestesítője a nagy-szerb ideának. Főiskolát alapított. A herczegovinai menekülteket letelepítette és keresztül birta vinni, hogy 1862 óta csak négy várban legyen török őrség. A kiegyezés után az osztrák politika is megváltozott és 1867-ben maga Beust indítványozta, hogy a török őrségek szűnjenek meg. Akkor vonult ki Belgrád várából az utolsó török katona.

Kifelé összeköttetéseket keresett a magyar szerblakta vidékeken, Boszniában, Bolgárországban, Montenegróban, hogy visszaállítsa Dusán birodalmát. Egy ideig a magyar emigratióval is érintkezett; hisz nem is annyira a török, mint az osztrák hatalom állotta tervei útját. Első czélul Bosznia meghódítása volt kitűzve és már arról volt szó, hogy a harcz elkerülése végett a porta őt tegye meg e tartomány hűbéres fejedelmének. Nagy tervekkel volt elfoglalva, midőn 1868 jun. 19-én kertjében orgyilkosok áldozata lett. A gyilkosok Karagyorgyevics Sándorral állottak összeköttetésben, de mindent tagadtak. Pesten pörbe is fogták a Magyarországon tartózkodó trónkövetelőt, de mégsem birták rábizonyítani a merényletben való részvételét. Mihályt békén követhette unokaöcscse, a 14 éves Milán.

A legtávolabbi hűbéres állam legtovább haladt előre e korban az emancipatio útján.361 A dunai fejedelemségeket, Oláhországot és Moldvát elismerte a párisi congressus és már akkor szó volt arról, hogy egyesüljenek. Ezt azonban a portán kívül Ausztria és Anglia is ellenezték. Viszont az a tény, hogy Moldvához csatolták Beszarabiának az oroszoktól elvett részét, ellenségeskedést idézett elő az oroszok és az oláhok között. Az első választásnál a két fejedelemség külön választott, de ezt a portának Napoleon felszólalására meg kellett semmisítenie. Napoleon ugyanis e távoli, de nyelvrokon «latin népet» erős hűbéres országává akarta alakítani, melyet tetszése szerint felhasználhat az orosz, a török s különösen az osztrák ellen. Minthogy világos volt, hogy az új állam első sorban Ausztria ellen fordul, a czár is pártolásába fogadta. Így történt, hogy muszka és franczia befolyás alatt a két fejedelemség választása Cuza Sándor ezredesre esett és a porta, nagyon kelletlenül, kénytelen volt ezt is megerősíteni. Egy ideig még külön tartománygyűlések voltak, de 1861-ben a porta belenyugodott ezek összeolvasztásába is. A román nemzet megalakult. De azonnal viszály támadt Cuza és bojárjai közt, kik alkotmányt akartak. A gazdag görög klastromok ügye azonban egyesítette őket; ezeket lefoglalták a szultán és a czár akarata ellenére. A román egyház nemzeti lett; elvált a konstantinápolyi patriachától.

Kifelé mint egészen független tényező szerepel az új állam. Bent, noha volt alkotmány, Cuza dictatori hatalommal uralkodott, III. Napoleon mintájára 1814-ben plebiscitum által erősítette meg hatalmát. Napoleon pedig keresztülvitte, hogy Románia – már így kezdték nevezni – a hűbéres úr beleegyezése nélkül is változtathassa alkotmányát és így belső tekintetben is teljes függetlenséget élvezett. Behozta a franczia törvénykönyvet és a polgári házasságot, kötelezővé tette az elemi oktatást, seregét is franczia módra szervezte, sőt mi legnagyobb feladat volt, még a jobbágyok felszabadítását is keresztülvitte. Eltörölte a robotot, átvette a nemesi birtokok nagyobb felét s oda körülbelül 400,000 családot telepített, melyek 15 évi törlesztés után birtokosai lettek a telkeknek. Világos, hogy a franczia majmolás nem illett a szegény, elmaradt országhoz. Az erkölcsöt pedig nem emelte magasabb fokra. Ez kitünt sok botrányos perből, melybe az udvar is keveredett. Nem csuda, ha minduntalan előfordultak apróbb zendülések. 1866 febr. 23-án éjjel saját katonái megrohanták és lemondásra kényszerítették a fejedelmet.

Az oláhok politikai érzékét mutatja., hogy míg előbb Napoleontól várták üdvöket, most az előre törő Poroszországot akarták érdekelni sorsuk iránt; Hohenzollern Károly herczeg, akkor porosz gárdahadnagy, maga is megirta megválasztásának és elfogadásának kalandos történetét.362 Napoelon, rokona, pártolta, de az európai conferentia belföldi herczeget akart. Oroszország azon volt, hogy Moldva ismét szétváljék Oláhországtól s ebben egyetértett vele Ausztria is. Vilmos király szégyennek tartotta, hogy rokona a szultán hűbérese legyen, de Bismarck felismerte a positio fontosságát, rábeszélte a herzeget, hogy menjen egyenesen Bukarestbe és foglalja el a trónt: Európa befejezett tényekbe belé szokott nyugodni. Ez sikerült is. A török elismerte az új herczeget, ki a liberális (vörös) párt embereivel vette magát körül, Bratianu Jánossal és Rosettivel, Cuza megbuktatójával élükön. Igen szabadelvű alkotmányt adott, belga módon és a legnagyobb nehézségek közt is fenn birta magát tartani.

Ő alatta is folyt az izgatás a török tartományokban, de minden kisérlet ott terjeszkedni európai beavatkozást vonhatott maga után. Sokkal kényelmesebbnek látszott az erdélyi oláhok csatlakozásának előkészítése. Ehhez járult még, hogy Ausztria kezdettől fogva maga ellen irányzottnak tartotta Bismarck és Napóleon közös pártfogoltjának szomszédságába jutását. Így minden párt egyetértett az osztrák-magyar ellenes politikában: a consevativok mert Oroszországhoz szitottak, a liberálisok nemzeti szempontból. Csak Poroszország támogatását várták, hogy a katonaságot hadi lábra állítva, megindítsák a küzdelmet. De Bismark ebben is tisztán látott. A magyarok barátságát nem akarta az oláhok kedveért elveszteni. Poroszország a conservativ hatalmakkal együtt keresztülvitte Bratiano bukását, kit csak az orosz tartott. Nagy pártvillongás kezdődött, mely nem egyszer fenyegette Károly trónját is. A franczia-porosz háború idején különösen erősen nyilatkozott meg a franczia rokonszenv, már csak a herczeg boszantására is. Többször le is akart mondani, de megmaradt és Catargiu conservativ ministeriuma segítségével hozzáfogott a szükséges reformok megvalósításához. Ezek közt a hadsereg szervezése állott első helyen. Most már a porosz minta volt irányadó. Behozták az általános védkötelezettséget és a sorkatonaságon kívül megteremtették a dorobánczok honvédségét is. Sok vasutat építettek és 1875-ben, a szultán teljes mellőzésével, kereskedelmi szerződést kötöttek Ausztria-Magyarországgal.

Itt tehát erős nemzeti állam fejlődött.

Szerbia és Románia fejlődése annál örvendetesebb, mert a már teljesen felszabadult Görögország épen nem igazolta a beléhelyezett reményeket.

Kezdettől fogva veszedelmes kisérlet volt ezt az elmaradt és erkölcseiben is nagyon laza nemzetet, melyben úgy látszik, csak a pártszenvedély mutat a hellén eredetre, a modern parlamentáris alkotmány áldásain részesíteni. Az 1843-iki alkotmányváltozás mit sem használt. Voltakép a nagyhatalmak érdekei ütköztek össze a kamarákban. Különösen Oroszország izgatása okozott sok bajt a fiatal államnak és Ottó királynak. Az egyházi kérdés, a görög egyház viszonya a patriarchatushoz volt most is a fő ütköző. Világos, hogy a görög elem felszabadulása óta érdeke az oroszszal és általában a szlávval merőben ellenkező. Egész Európa szemében eredetileg az újgörög volt a hanyatló oszmánnak természetes és jogos örököse. A nyugoti hatalmak, különösen Anglia, mindig inkább a görögnek fogták pártját.

A nyugoti hatalmak visszatartották Görögországot attól, hogy 1853-ban hadat izenjen a portának; az orosz különben sem óhajtotta a görög határ kiterjesztését és a kis országnak is be kellett látnia, hogy magában áll. Ennek okát pedig a királyban keresték, kinek állása azóta tarthatatlanná vált. 1862-ben el is űzték s helyette a dán királynak unokaöcscsét, György herczeget választották meg (1863). Anglia, hogy az új királyt népszerűvé tegye, lemondott javára az ión szigetek birtokáról. De a görög erkölcsökön nem változtathatott sem az új király, sem a hatalmak jóakarata. Az ország tele volt rablóval s a törvényhozás és a kormány tagjai sem voltak különbek, a katonaság pedig vagy lázongott, vagy osztozott a rablók zsákmányában. Hogy mégis legyen valami rend, a király megszavaztatta az új alkotmányt s feloszlatta a kamarát. Az új alkotmány a lehető legszabadelvűbb volt és a pártvezérek önzését tette az állami ügyek legfőbb szabályozójává. Folytonos a ministerválság – 1863–66-ig három év alatt, 11 ministerium váltotta fel egymást. Az ország nem használhatta fel a fejlődésre kedvező alkalmat.

Kréta szigetén régóta elégedetlen volt a keresztyén népesség. A török reformokat, melyek hivatva lettek volna segíteni bajon, nem hajtották végre. 1866-ban felkelés tört ki, melynek vezetői kimondták a szigetnek az anyaországhoz csatolását. A törökök nagy sereget küldtek oda, de megverettek. A nemzetközi forradalom pártja sokat várt a görögök vitézségétől. Az orosz ellenben akkor épen nem bátorította régi pártfogoltjait, a szabadságukért küzdő keresztyéneket. Minthogy Anglia és Ausztria sem engedték a nyugalom zavarását; minthogy közben Mihály herceget megölték, Bratiano pedig megbukott, a helléneknek békén kellett maradniok. Így a krétaiakat legyőzték, de aztán, európai befolyás alatt, a porta kénytelen volt nagy engedményeket tenni nekik, úgy hogy önkormányzatot nyert a sziget és benne biztosítva volt a keresztyén görög elem befolyása.


I. Károly román király.
Fénykép után.

Nagy nemzeti háború lelkesedése kiemelhette volna Görögországot sülyedése fertőjéből; ez a folytonos habozás és minden reményének füstbemenése még jobban belésülyesztette. Az anarchia teljessé vált. Marathon síksága új nevezetességre tett szert: a rablók ott elfogták az angol és az olasz követség titkárait.

A görögnél tán csak maga a török játszott ekkor szomorúbb szerepet. Egyszerre hatott rá az európai civilisatio egész befolyása: egyszerre állott azon kényszerűség előtt, hogy ne csak államának alapjait ujítsa meg, hanem erkölcsét, gondolkodását is. Hogy erre képes nem volt, nem csuda; még kevésbbé az, hogy az európai szellemnek csak felületes és hitvány, tehát legkönnyebben átvehető vonásai hatottak reá igazán. Az ifjú törökök elvetették nemzetök történeti alapjait: a vallást, a dynastia iránt való hűséget, a katonai vitézséget, de igazi európaiak már műveltségük hiányossága miatt sem lehettek. Az ó-törökök fenntartják az ősi erényeket, de vallásos meggyőződésük és nemzeti büszkeségük egyaránt szembeállítja őket a betolakodó, mindent átalakítani vágyó Európával. Az az idő, melyet a párisi congressus adott, lefolyt a birodalom megerősödése nélkül.

Úgy látszott, mintha ez a bomlási processus lassan és békén menne végbe. Románia, Szerbia emancipatiója háború nélkül történt meg. A franczia politika oda irányult, hogy a Balkánfélsziget népei maguk szabaduljanak fel gazdaságilag, majd önkormányzatot nyerjenek, míg végre teljesen levethetik a jármot.363 Hasonló irányt követett a magyar politika is, Andrássy vezetése alatt, 1867 óta. De Oroszország ambitioja még egyszer nagy és véres háborút idézett elő, hogy Törökország romjain a maga uralmát alapíthassa meg.

 

Az orosz-török háború.

A mai Oroszország makedoniai Fülöp politikáját követi. Nagy Sándor atyja, ha Hellasban erősebb ellentállást talált, a thrákok és illyrek barbár törzsei ellen fordult és midőn Athenaet biztonságba ringatta, ellene fordult, a barbárok kincseivel és hadaival megerősödve, Így fordul a muszka is mindig Ázsia felé, mihelyt Európában akadályra talál és így csap ismét vissza nyugotra, mihelyt coalitiotól nem kell tartania. Nyugalmat, megállást nem ismer. Nála a kétfejű sas igazán a kelet és Nyugot uralmára való törés jelképe.

Oroszország aránylagos nyugalmát 1856–70 közt sem magyarázza meg a belső reformok parancsolta pihenés, sem financialis zavara, sem a lengyel felkelés. Mialatt a nyugoti hatalmak féltékenysége elzárta előle a Konstantinápolyba vezető utat, Ázsiában egy sokkal nagyobb, igazán világtörténeti feladat megoldását vette háborítlanul munkába.

Tudjuk, hogy már I. Pál ideje óta az Indiába vezető szárazföldi út elfoglalása volt a muszka politika egyik czélja. Elérésének az út nehézségein kívül csak a középázsiai khánságok állották útját.

A kaukázusi népek legyőzése, kiirtása vagy kivándorlása után már szabad volt arra a pálya. A messze Keleten pedig Murawieff, felhasználva Khina belső zavarait, lehajózott az Amuron és elfoglalta annak északi partját. 1860-ban már kiterjeszti birtokát Koreáig és új, biztos kikötőket nyer a nagy-óczeán pártján.

Közepütt, Szibéria nyugoti részéből a Jaxartes és Oxus völgyei vezetnek India felé. Ezek mellékein alapultak a tatárságnak és az iszlámnak ősi várai és menhelyei: Timus világirodalmának utolsó romjai, Bokhara, Khiva és Khokand fejedelemségei. Ezeket 1860–73-ig hódították meg az oroszok. Vámbéry, ki épen akkor járta be azon vidékeket, hiába figyelmeztette Angliát e veszélyre: az oroszok mindig elaltatták a brittek éberségét, mindig új meg új határokat tűzve ki maguknak, melyeken aztán mégis átléptek. Csernajeff tábornok 1865-ben elfoglalta Taskend városát. Közép-Ázsia kereskedelmének központját, mely az új orosz tartomány fővárosa lett. 1868-ban Kaufmann tábornok bevonult Szamarkandba, Timur városába. 1873-ban roppant nehézségek leküzdése után, a sivatagon át eljutottak Khivába is. 1876-ban Khokandra, a régi Ferganára is rátették kezöket. Szibériát délen művelésre képes, telepítésre alkalmas birodalommal egészítették ki, mely körülbelül ötször nagyobb hazánknál. Egyúttal pedig uralkodó állást foglaltak el Perzsia, India, Khina között, egyaránt fenyegetve mind a hármat.

Bármily nagyok voltak az ott elért eredmények, az orosz politika Konstantinápolyt sem vesztette szem elől. 1866 óta égetővé válik a keleti kérdés – hisz Ausztria elgyöngült, Poroszország pedig örül, ha a hatalmas szomszéd másfelé gyakorol nyomást. 1870-ben a porosz-francia háború alkalmat szolgáltat Gorcsakovnak arra, hogy felmondja a párisi békének Oroszországra nézve sérelmes pontját, mely megtiltotta neki flotta tartását a Fekete-tengeren.364 A győztes porosz szivesen látta, hogy a czár ott veszi fel jóakaró neutralitásának bérét: monarchiánk és Anglia e miatt mégsem mentek harczra, Francziaország pedig ezer sebből vérzett. Az európai garantia voltakép megszünt Törökországra nézve.


Oroszország.
Színes térkép.

De a muszka még vár. Nyugton nézi az oszmán birodalom belső feloszlását. Hivatalosan békét tart, csak a pánszláv társaságok tartják ébren ott a forradalmi szellemet és teszik örökössé a nyugtalanságot. Az angol flotta még veszedelmes, mint egykor az athéni volt, mely épen Byzancznál állította meg Fülöpöt. El kell altatni Gladstonet és az angol liberálisokat az egyházak egyesülésének eszméjével. A Habsburgokat és Hohenzollerneket pedig a concervativ solidaritás kötötte a czárhoz. A három császár 1871–75-ig szövetségben állott, melyet számos találkozásuk tett nyilvánossá. Francziaországot pedig azzal nyerte meg az orosz diplomatia, hogy 1875 tavaszán állítólag visszatartotta Bismarckot egy újabb támadástól.

Ekkor aztán felrobbantották azokat az aknákat, melyeket a vallásos és világi izgatók titkos munkája ügyesen elhelyezett a Balkán-félsziget minden részében. Herczegovinában, melynek lakossága még leginkább megőrizte a régi harcziasságot, 1875 nyarán ujra felkelés tört ki. Montenegro és Szerbia készen állottak a segítségre. Sajnos, Európának meg kellett győződnie arról, hogy a török barbárság még a legrettentőbb forradalmat is jogossá teszi. Gróf Andrássy Gyula, mint monarchiánk külügyministere, a következőkben foglalta össze a diplomatia követeléseit: szabad vallásgyakorlat; belföldi csendőrség az élet és vagyon biztosítására és az adók pontos megállapítása (1875 aug. 17.) Erre a szultán nemcsak egyenjogúságot igért, hanem parlamentáris alkotmányt is. A nagyhatalmak azonban fenntartották Andrássy követeléseit a bosnyák felkelők részére és a porta 1876 elején el is fogadta azokat. De a felkelők tovább is fegyverben maradtak és a törökök egy újabb szörnyű tette most már végkép vesztessé tette ügyöket.

Az orosz izgatás a békés bolgárokra sem maradt hatás nélkül. Ezek közt is támadtak egyes felkelő bandák. Viszont az európai beavatkozás, mint rendesen, most is lángra lobbantotta a moszlim fanatismust. Szalonikiban 1876 máj. 7-én egy nap megölték a német és a franczia consult. A bolgárokra pedig rábocsátották az oda telepített cserkészek és basibokuzok (népfelkelők) rabló és gyilkos hadát. Ezek pusztává változtatták a virágzó, rózsás tartományt, ezrével ölték le a békés lakosságot és felgyujtották a városokat. A bolgár atrocitások óta már nem lehetett komolyan szó arról, hogy a török megmaradjon Európában. A nagyhatalmak már 1876 májusban új emlékiratot nyujtottak be a portának, melyben már erősebb rendszabályokkal is fenyegetődznek «a béke fenntartására.»

A törökök a szultán tehetetlenségében és gyávaságában látták a baj okát. A diákság (szofták) lázadása 1876 máj. 30-án Abdul Aziszt megfosztotta a tróntól. Két nappal reá megölték – állítólag «ollójával» kivégezte magát. Utódja, öcscse V. Murád, az ó-törököktől várta az üdvöt. Ezek, még mindig azt remélve, hogy Anglia a többi Európa ellenében megvédi őket, nem hajlottak semmi engedésre, sőt most már fenyegetőn léptek fel a felkeléseket szitó kis államokkal, Szerbiával és Montenegróval szemben. A török felszólalásokkal szemben, melyek felvilágosítást követeltek fegyverkezését illetőleg. Milán fejedelem azon követeléssel felelt, hogy a török sereg és az azt kisérő vad hordák távozzanak határaitól és szövetségre lépett Miklós montenegrói fejedelemmel. Július 1-én Törökország megizente a háborút. Ekkor már, ha nem is a hivatalos Oroszország, de az orosz társadalom részt vett a küzdelemben. Százával jöttek Szerbiába az orosz önkéntesek, Csernajeff tábornok szerb szolgálatba lépett és a pánszláv bizottságok összesen 20 milliót küldtek «jótékony czélra» a fellázadt tartományokba és a fegyverkező hűbéres államokba. Ignatieff, a konstantinápolyi nagykövet volt egyúttal az osztogató és az egész mozgalomnak ravasz és ügyes szítója.


Midhát basa.

A hivatalos Oroszország még most is a szerződések alapján áll. Sándor czár 1876 jul. 8-án Reichstadtban, Csehországban találkozott Ferencz Józseffel és ott megállapodás történt a további eljárásra nézve. Egyelőre fenntartják a be nem avatkozás elvét, aztán esetről-esetre iparkodnak megegyezésre jutni. Ha az orosz mégis kénytelen háborút viselni, az osztrák-magyar monarchia neutralis marad és azt a jogot nyeri, hogy határai biztosítására megszállja Boszniát és Herczegovinát. Közben kitört a háború és a török ismét kimutatta hagyományos, rendületlen vitézségét. A vezetés is jobb kezekbe jutott, mióta a tehetetlen, részeges V. Murad helyett Abdul Hamidot kiáltották ki szultánnak és a hazafias, ügyes Midhát basa jutott az ügyek élére. Abdul Kerim basa legyőzte Csernajeffet és behatolt Szerbiába. Milán Európához fordult és a hatalmak most már egyértelműleg ajánlották a portának a fegyverszünetet s a reformok gyors keresztülvitelét. Ezt az egységet – Anglia most már előljárt – a bolgár kegyetlenségek hire idézte elő. De a siker elragadta a törököt, folytatta a háborút és október végén Dzsunisznál megsemmisítette a szerb sereget. Ekkor azonban közbelépett Oroszország és fegyverszünetet parancsolt, melyet a porta kénytelen volt elfogadni.


II. Sándor orosz czár vezérkarával Plevna ostrománál.
Verescsagin festménye után.

Csak most áll nyiltan egymással szemben a két főszereplő: a czár és a szultán, mint nemzeteik ősi törekvéseinek és ösztöneinek képviselői. Különösen nálunk érezték, hogy dülőre jutott a dolog. Lelkesen üdvözölték a hős török testvéreket; az ifjúság díszkardot vitt Abdul Kerimnek s diákjaink a szoftákkal barátkoztak. Viszont a szultán a Corvinák visszaküldésével fejezte ki elismerését. A magyar érzés felbuzdulásában nagy része volt ugyan az emigratio emlékeinek is, de igazi egészséges indító oka az a meggyőződés volt, hogy Oroszország győzelme és uralma a Balkánon végveszélybe sodorhatja hazánkat. Bámulni lehetett a török hősiességet és hazaszeretetet, de győzelmét remélni, vagy épen óhajtani már nem. Az orosz-angol ellentét abban jutott kifejezésre, hogy Disraeli angol minsiterelnök nov. 9-én kijelentette, hogy országa, noha békés, kész az igazságos ügyet egész erejével megvédeni, Sándor czár pedig másnap Livadiában azzal válaszolt, hogy garantiákat követel a portától és ha a hatalmak nem értenek egyet, kész egyedül is fellépni.


II. Abdul Hamid szultán.

Megkezdi serege talpra állítását, szerződésre lép Romániával, hogy hadai átvonulását biztosítsa és hadsegédét, Szumarakov grófot Bécsbe küldi, hogy ott se találjon ellenállásra. Ez az alkú czélhoz vezetett. Oroszország kötelezte magát arra, hogy Európában nem foglal területet, a monarchia pedig az 1877 febr. 15-én kötött conventióval jogot nyert Bosznia és Herczegovina occupatiojára.

A nagykövetek Konstantinápolyban tanácskoztak a szükséges reformok felől. Meg is állapodtak abban, hogy a felkelő országokban keresztyén kormányzókat nevezzenek ki és a közigazgatást egy nemzetközi felügyelő bizottság ellenőrizze. Ezt a porta öngyilkosság nélkül nem fogadhatta el. Még kevesebbet végzett természetesen a Midhát basa által nagy garral összegyüjtött – első és utolsó – török parlament. Egész télen át folytak a hadi készületek. Midőn a nagyhatalmak újabb felszólalását is elutasította a porta, 1877 márczius 31-én a czár elhatározta és április 24-én meg is üzente a háborút. Romániát katonai conventióra kényszerítette és hadait mindjárt be is vonultatta. Szerbia békét kötött, de Montenegro, «az egyetlen barát», még fegyverben állott.


Gurko tábornok.
Fénykép után.

Bár Oroszország rég fegyverkezett, a hagyományos visszaélések miatt csak lassan birta seregeit hadilábra állítani. A Dunán csak junius vége felé mentek át, Nikápolynál júl. 16-án kapitulált és Gurko tábornok már júl. 19-én megszállotta a Balkánon átvezető Sipka-szorost. Eddig tehát Diebics 1828–9-iki hadjáratának ismétlését élvezték az oroszok. De Szuleimán basa, ki addig Montenegro ellen harczolt, megállította Gurkot, a Balkántól északra pedig Oszmán basa Plevnánál foglalt erős állást. Minthogy ez az oroszok összes összeköttetéseit veszélyeztette, ezen új, váratlan ellenség ellen kellett fordítaniok legfőbb erejöket. De a török vezér földsánczokkal vette körül táborát és sorban, nagy veszteséggel verte vissza az őt megtámadó orosz vezéreket. Ha Szulejmán basa, ki addig a Sipka-szoros megrohanására pazarolta erejét, segítségére siet, könnyű lett volna az egész muszka sereget visszavetni Romániába. De ez nem történt meg és így a muszkák időt nyertek újabb erődítések hozására és seregök jobb berendezésére. Az eddigi vezér, Miklós nagyherczeg helyett Károly, Románia fejedelme vette át a fővezérséget: a büszke oroszoknak a megvetett oláhokhoz kellett fordulniok segítségért. De így sem boldogultak. Szeptember 11-én a czár születése napján ujra megrohanták Plevnát, de bár Skobeljeff tábornok nagyon kitüntette magát, a török most is rendületlenül megállotta helyét. Oszmán basa, a «plevnai oroszlán,» méltán magára vonta az egész világ bámulatát s különösen nálunk nagyon ünnepelték. Még arra is gondoltak, hogy egy székely csapat, Romániába betörve, szétrombolja a vasutakat és így az oroszok közlekedésének megszakítása által véglegesen eldöntsék a harczot. Angol pénz sem hiányzott – de a híres «székely pucsból» nem lett semmi.


Szulejmán basa.


Oszmán basa.

Az orosz sereget egyre erősítették, eljött Totleben, Sebastopol hirneves védője is, Oszman basát pedig nem segítette senki. Október végén elvágták utolsó útját is Szófia felé. A török tábor mindenéből kifogyott. Oszmán basa decz. 10-én kitörésre vezette éhező hadát, de miután nehéz sebet kapott, kénytelen volt magát egész seregével megadni. Január elején az oroszok átmentek a Balkánon, meglepték és bekerítették a török sereget, elfoglalták Drinápolyt és a hónap végén előörseik meglátták Konstantinápolyt.

Ázsiában kezdettől fogva kedvezően folyt a harcz az oroszokra nézve. Mihály nagyherczeg, ki alatt Loris Melikov vezérkedett, behatolt Örményországba, legyőzte Mukhtár basát és elfoglalta Ardahán és Karsz várait. Európában pedig, Plevna bukása után, zsákmányra gyűltek a kis ragadozók: Milán ujra hadra indult, sőt még a görög is betört Thessaliába. A török kénytelen volt békét kérni, melyet Anglia közvetítésével meg is nyert. Drinápolyban már január 31-én fegyverszünetet kötöttek. A románok és szerbek most, mikor ellenség már nem volt, a maguk kezére hódítgattak. Márczius 3-án végleges békét kötöttek San-Stefanoban, az Aegei-tenger mellett.

 

A berlini congressus.

A san-stefanoi béke megállapításai szerint Törökország Európában egyáltalában megszűnik számottevő hatalom lenni. Oroszország ugyan nem szerez itt területet, megelégszik ázsiai hódításaival és nagy hadi kárpótlással, de annál bővebben gondoskodik hűbéreseiről. Montenegro az Adriai-tenger és Ó-Szerbia felé terjeszkedik; Románia Dobrudzsát kapja, minek fejében az 1856-ban átengedett területet visszaadja az orosznak; csak Szerbiával bánt a czár mostohábban. De legsérelmesebb Bulgária megalapítása, mely noha még névleg török hűbéres tartomány, valóban nem lehetett más a felszabadító orosz előörsénél. Tarthatatlanná teszi Konstantinápoly birtokát s elválasztja a még megmaradt albán és macedon tartományoktól. Anglia kijelentette, hogy a végleges rendezéshez, a szerződések értelmében, Európának is van hozzászólása. Andrássy congressus összehivását javasolta.


A berlini congressus 1868-ban.
Werner Anton festménye. A berlini Rathausban.

Ha az orosz megelégszik ázsiai nyereségével és hadisarczczal, a végbement küzdelem díját ellenmondás nélkül megszerezheti. Ignatieffnek és a pánszláv pártnak kapzsisága és megvetése Európa iránt most abba a helyzetbe hozta a czárt, hogy a győzelem után legalább két hatalommal kell megvívnia, ha fenn akarja tartani a san-stefanoi békét. Anglia már Indiából is hozatott katonaságot, Andrássy pedig 60.000,0000 frtnyi hitelt kapott a delegatióktól. Így az orosz kénytelen volt engedni s hozzájárult, hogy európai congressus tárgyalja a kérdést. Ennek helyéül Berlint ajánlotta.

Oly fényes gyülekezet volt együtt Berlinben, minőt a világ a bécsi congressus óta nem látott. (Tagjait l. a mellékleten). Bismarck elnökölt, ki akkor tetőpontján állott hatalmának és tekintélyének.

A tanácskozás egy hónapon át tartott, 1878 jún. 13-tól júl. 12-ig és minden más ilyen összejöveteltől abban különbözött, hogy úgy szólva teljes nyilvánosság mellett folyt le. A Times és a Neue Freie Presse napról-napra megbízható tudosításokat közölt tárgyalásairól. Bismarck magát a becsületes alkusznak nevezte, ki közbenjár barátai, az orosz, az osztrák-magyar és az angol hatalmasságok közt. Valósággal azonban, mint maga bevallott, első sorban az orosz érdekeket támogatta. Az orosz kimélése természetes volt, hiszen elismeréssel s hálával tartozott azért, hogy az ügyét Európa itélőszéke elé bocsátotta, hol csak veszthetett. De az olyan egyéniségek, mint Andrássy, Beaconsfield és Gorcsakov, még mellette is érvényesültek.

A legnehezebb feladat Bulgária határainak megállapítása volt. Ebben engednie kellett az orosznak. Az önálló bolgár fejedelemség a Balkántól a Dunáig terjed. Szófia fővárossal; fejedelme hűbérese a töröknek, adót fizet, de a nemzet választja s a porta és a hatalmak csak megerősítik. A Balkántól délre eső rész, Kelet-Rumélia, keresztyén kormányzó alatt áll, kit a porta nevez ki; külön közigazgatást élvez és külön honvédséget tarthat. Így Konstantinápoly vidéke még a töröké maradt és megmaradt szárazföldi összeköttetése nyugoti tartományaival. Az orosz kilencz hónap alatt köteles kivonulni az európai Törökországból. Kárpótlását Ázsiában kapja: hol Karsz várán kívül megkapta Batum fontos kikötőjét is, a Fekete-tenger mellett. Azon feltételen, hogy a helyet meg nem erősíti, csakhamar túltette magát az orosz. Azonkívül a porta kötelezte magát a birtokában maradt örmények sorsán javítani és őket a mohammedán rabló törzsek ellen megvédeni. A San Stefanoban megállapított hadisarcz megmaradt és minthogy Törökország nem fizethetett, függővé tette a szultánt továbbra is a czártól.

A hűbéres államok: Szerbia, Románia és Montenegro, függetlenek, csakhogy el kellett ismerniök a zsidók egyenjogúságát, mi különösen az oláhokat nagyon bántotta.365 Romániának le kellett mondania Beszarábiáról és a Duna deltájának egész északi partjáról. Ebben az orosz nem engedett; épen azt a szövetségesét fosztotta ki, a ki segített rajta. A terméketlen puszta Dobrudzsa, bár sokkal nagyobb, mégis csak gyönge kárpótlás volt a veszteségért. Sokkal jobban járt Szerbia. Noha mindig megverték, neki jutott Nis és Pirot kerülete. Montenegro jelentékeny területet nyert Antivari kikötőjével, de hadihajót nem tarthat és partjai rendőrségéről az osztrák-magyar monarchia gondoskodik. Görögországot a franczia és angol pártfogás Thessaliához és Epirus déli részéhez juttatta.

Végül Anglia indítványára, melyhez Oroszország is hozzájárult, Ausztria-Magyarország európai megbizást nyer Bosznia és Herczegovina megszállására és kormányzására. A tartományok azonban közjogilag továbbra is a szultán fönhatósága alatt maradnak. Azonkivül jogot nyer arra is, hogy őrséget tartson Novi-Bazarban, Ó-Szerbiában és hogy ott utakat építsen. Montenegro és Szerbia annyira terjeszkedtek és közeledtek egymáshoz, hogy a monarchiára hárult széjjeltartásuknak feladata. Ezekből látjuk, hogy a congressus épen nem végzett oly gyökeres munkát, mint a bécsi. Általános elv nem vezette, mint amazt – a compromissum uralkodott, hogy egyik nagyhatalom se legyen kénytelen újra háborút kezdeni.

Mindjárt meg is kezdődött a végrehajtás. «Elviszik már a legények elejét» Boszniába. Andrássy azt remélte, hogy a megszállás békén fog végbemenni, de nemcsak az uralkodó török állott ellen egy fanatikus szerzetesnek, Hadzsi Lojának vezetése alatt, hanem az ó-hitűek is, kiket orosz és szerb ügynökök izgattak. Kétszáz ezer embert kellett mozgósítani, míg az ellenállás leverése sikerült. Pedig az egész vállalatnak ellene volt a két uralkodó nemzet, a német és magyar, és a kormány csak a delegatiok segítségével vihette keresztül akaratát. Ennek a ténynek aztán fontos következései voltak, a monarchiának, de különösen Ausztriának további fejlődésére.

Az albánok is ellenállottak. Európai flotta-demonstratiora volt szükség, hogy kivonuljanak Dulcigno várából. Egyáltalában a Balkán azóta is Európa puskaporos hordója maradt, melyhez hol az egyik, hol a másik hatalom, többnyire most is a muszka, tartja a kanóczot.

Sok helyütt csak az egyik barbárság váltotta fel a másikat. De legalább a haladás lehetősége meg van adva.


  1. Bernhardi II. k. 53.[VISSZA]
  2. U. o. 58. l. [VISSZA]
  3. Oroszország belső állapotaira nézve Leroy Beaulieu: L’Empire des Tsars czímű művének köszönünk legtöbbet.[VISSZA]
  4. Taliscseff: Russland unter Nikolus I. und Alexander II.[VISSZA]
  5. Bernhardi III–IV. k. [VISSZA]
  6. Bernhardi 1859 jan. 4. III. k. 148. [VISSZA]
  7. Anatole Leroy Beaulieu: Un homme d’État Russe. Nicolas Milioutine. [VISSZA]
  8. Bernhardi 1862 május 27. IV: 295–96. [VISSZA]
  9. Mazzininak ez ügyről szóló nagyérdekű leveleit Pulszky Ferenc mutatta nekem. [VISSZA]
  10. A lengyel viszonyok szép leirása Sybel i. m. II. k. 453–510.[VISSZA]
  11. Bernhardi. IV. 153. [VISSZA]
  12. Bernhardi 1863 jan. 25. V. 22–23. [VISSZA]
  13. Bismarck, II. 110–120. l. [VISSZA]
  14. A későbbi lengyel állapotoknak idealizált, de alapjában igaz rajza található Brandes G. Polen czímű szép művében.[VISSZA]
  15. Krapotkin herczeg emlékiratai. 1900. V. ö. Gallovich Jenő: Krapotkin herzceg emlékiratai. 1904.[VISSZA]
  16. I. k. 276. [VISSZA]
  17. «Oroszország bele akar kötni a törökbe és ismét a szegény keresztyéneket használja ürügyül. Hogy lármát lehessen csapni, kell lenni keresztyénüldözésnek, ha magától nincs, saját költségükön csinálják. Az aleppói zavarokat orosz ügynökök idézték elő, orosz pénzzel; ezt tudják.» Bernhardi, 1860. máj 20. III. 340. [VISSZA]
  18. Andrić: Montenegro története (magyar kiadás). [VISSZA]
  19. Ranke: Serbien und die Türkei im XIX. Jahrhundert. [VISSZA]
  20. Petrescu et Stourdza: Actes et documents relatifs à l’histoire de la régéneration de la Roumanie, 7. kötet. [VISSZA]
  21. Remeiniscences of the king if Roumania, by Sydney Whitman. 48–49. l. [VISSZA]
  22. Ld. XI. k. 359. [VISSZA]
  23. Kónyi czikke: A pontusi kérdés. Budapesti Szemle 1890. [VISSZA]
  24. Románia mindjárt a háború elején, 1877 máj. 21-én kimondta függetlenségét. [VISSZA]