Henry Clay.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XIX. FEJEZET.
A gyarmatvilág fejlődése.
Az amerikai Egyesült-Államok. – India. – Khina és az idegenek. – Japán.
Fegyverben, törvényben, tudományban és erkölcsben egyaránt, mint a föld ura tűnik fel korunkban az európai szellem. A közlekedés megkönnyítése, gyorsítása, biztossága a vasút, gőzhajó és elektrikus táviró által megszüntette a távolságokat, áthidalta a tengereket és sivatagokat, úgy hogy alig van már gömbünknek oly lakott pontja, melyen ez a szellem hatása valamely irányban ne volna kimutatható. De nemcsak uralkodik és hódít, hanem fejleszt is. Az európai eredetű és erkölcsű népek csak e korban jutnak el, eltérő viszonyaik között, oly fejlődési fokra, mely sokban már eltérő a mienktől és legalább bizonyos tekintetben haladást is mutat. A nagy, ősi ázsiai népeket pedig, melyek önálló magas culturát birtak létrehozni, e korban hozza az európai befolyás azon kénytelenség elé, hogy vele számolva, befogadják, vagy megküzdjenek vele. A fejlesztésre a Washington alapította nagy államszövetség szolgáltat példát: a befogadásra vagy küzdelemre pedig Khina, India és Japán.
Az amerikai unio mindjárt megszületésekor úgy lép fel, mint a szabadság és haladás birodalma, elvi és történeti alapon egyaránt. Már bölcsőjénél nagy jövendőt jósoltak neki, a legélesebb elmék Amerikában látták az emberiségnek és culturájának leendő vezetőjét.
Azóta békén fejlődött szülöttjei vállalkozása és a bevándorlók egyre növekedő számának munkája által. Példája köztársasággá teszi a földrész déli részét is. 1823-ban Monroe már kimondja, hogy Amerika az amerikaiaké és az ifjú köztársaság képes megállítani a szent szövetség elnyomó törekvéseit. A nagy Tocqueville már minta államnak mutatja be az amerikai demokratiát, mintának az által, hogy minden intézménye a szabadságot, az egyéni felelősséget és igy az erkölcsi érzetet szolgálja.366 Még az öreg Goethe is elismeri, hogy jobb dolga van a mi vén Európánknál, «nincs benne kastély, sem vasall», a történeti hagyomány és az osztálykiváltság nem köti le erejét.
Eleinte csak a vad indián törzsek rovására terjeszkedett a telepítés; majd már fennálló országok határaival is összeütközött. Angliával, a canadai határon, túl a nagy tavak vonalán békén tűzték ki a határt s egy földrajzi szélességi fok jelöli azt; Mexikóval azonban délen összeütközésre került a dolog. Texas, kétszer akkora területtel, mint Magyarország, elvált Mexikótól és az uniohoz csatlakozott. Az akkor uralkodó demokrata párt szivesen befogadta. A mexikóiak nem akartak lemondani a terület déli részéről. E miatt háború tört ki, melyben Winfield Scott vezetése alatt az északiak győztek és a quadelupei békében (1848 február 2.) arra kényszerítették Mexikót, hogy mondjon le Texason kívül Új-Mexikóról és Californiáról. Így új, mérhetetlen területen volt biztosítva a gyarmatosítás nyugot és délnyugot felé is.367
Európa gondoskodott arról, hogy lakó is legyen. A gőzhajózás óta a bevándorlók száma évről-évre emelkedett. 1830-ban 23,000-en jöttek, 1840-ben 84,000-en, 1850-ben 428,000-en. Különösen sok akkor az irlandi és a német. Ez a nagy ár különösen a Mississippi völgye és a nagy tavak vidéke felé fordult. A déli államokba, hol rabszolgaság uralkodott, nem igen ment európai ember. Így az északi államok népessége és ereje nőttön nőtt, a délieké pedig nem. Mind a mellett a kormány még a demokrata párt kezében maradt; a whigek (liberálisok) nem birtak boldogulni ellene. Még azt sem birták keresztülvinni, hogy az új, Mexikótól elvett területeken ne engedjék meg a rabszolgaságot. Addig érvényben volt az az 1820-ban hozott megállapítás, hogy csak 36°30’ foktól délre lehessen rabszolgát tartani, csak Missouri államára nézve tettek kivételt; most ezt a kivételt a hódított területre is kiterjesztették. Volt már számos rabszolga-ellenes társaság, de azok folyamodásait egyszerűen vissza szokta vetni a congressus. Hanem világos volt már a szabadelvű párt előhaladása is. 1844-ben Polkot, a demokraták jelöltjét csak csekély többséggel választották meg Henry Clay, a rabszolgaság kiterjesztésének ellenzője ellenében. 1848-ban már a demokraták egy része is csatlakozott a rabszolgaellenes «szabad föld» párthoz. A whigek győztek. Taylor Zachariás lett az elnök, ki a magyar ügyekben is kimutatta szabadelvű gondolkodását. De whigek és demokraták még egyetértettek abban, hogy a rabszolgaság intézményéhez nyulni nem szabad, különben elkerülhetetlen az unio felbomlása. Ezért Clay 1850-ben megegyezést hozott létre, melynek értelmében California, melyet akkor fogadtak be új államnak, nem lesz rabszolgatartó és Columbiában, a főváros kerületében is, tilos a rabszolgakereskedés, de viszont megerősítették azokat a törvényeket is, melyek a szökevény rabszolgák visszaadása felől rendelkeztek.
Henry Clay.
A mozgalom itt megállott, nemcsak az ültetvényesek érdeke, hanem az unio fennmaradása is azt követelte, hogy egyek maradjanak, a felszabadítás kérdését ne bolygassák. Csakugyan most imponáló egységet mutat a nemzet. Kitünt ez Kossuth fogadtatásánál, midőn minden párt egyetértett a szabad Magyarország volt kormányzójának ünneplésében, kitünt az 1852-iki választáskor is, midőn csak igen kevés szavazatot nyert a szabad föld pártja. A demokraták győztek, Franklin Pierce lett az elnök. Pedig már 1850-ben kétszer akkora volt a szabad államok fehér népessége, mint a rabszolgatartóké. De a hatalom ezek kezében volt. 1854-ben kijelentik, hogy Cubát el kell foglalni, vagy megvásárolni a spanyol kormánytól, mert ha az ott felszabadítja a rabszolgákat, az unioban sem lehet féken tartani a négereket. Ugyanazon évben pedig megszavazzák azt a törvényt, mely két új területen, Kansasban és Nebraskában, a 36°30’ foktól északra is megengedi a rabszolgatartást.
Eddig a korig az a mozgalom, mely a rabszolgaság teljes eltörlését követelte (abolitionista), kiválóan vallásos volt és a portestáns szektákra, különösen a quakerekre szorítkozott. Sem az angol, sem a katholikus egyház nem látott a rabszolgaságban vallásellenességet. Csak a bevándorlók, az angolok és németek, nem tudtak kibékülni az emberi méltóság e sérelmével. A vallásos mozgalmat népszerűvé, igazán általánossá egy könyv tette, Harriet Beecher Stowe asszonynak Tamás bátya kunyhója czímű regénye. Minden köny, melyet az érzelmes könyv olvasásánál az egész világon ontottak és most is ontanak, egy-egy rettenetes vád lett a rabszolgatartó «bárók» ellen. Azóta érzik vesztöket. Ahhoz, hogy rabszolgák nélkül, szabad munkásokkal, gépekkel műveljék földjeiket, hiányzik bennök a vállalkozás, Amerikában ők a feudalismus képviselői. Pénzök sincs hozzá dúsan, urasan élnek, aztán meg, bármennyit fizet a gyapot és a dohány, Smith Ádám már rég bebizonyította, hogy a rabszolgamunka soha sem lehet olyan sikeres, mint szabad emberek fáradozása. Igy, látva az északi államok gyors előrehaladását, csak egy reményök marad: az, hogy elszakadnak az uniotól és mint külön rabszolgatartó állam alakulnak meg. A secessionista párt kezdetei 1850-ig, első nagy kudarczukig vihetők vissza: lelke Jefferson Davis volt, Franklin Pierce elnök hadügyministere.
Jefferson Davis.
1856-ban, győznek, keresztülviszik jelöltjüket, Buchanant. De már erős rabszolgaellenes párt áll velök szemben a republikánus párt neve alatt. Ebbe az időbe esik egy új párt alakulása is. Sokan már meg szerették volna szorítani a kivándorlást, mely annyi értéktelen, erkölcstelen elemet is vet partra; sokan attól tartottak, hogy ezek az új elemek, különösen a katholikus irek tömege, egészen meg fogják bontani az angol műveltségen és protestantismuson alapuló népjellem egységét. Ezek a «know-nothing»-ok,368 1856-ban szerepelnek először mint párt.
A kormány és a congressus tehát még rabszolgatartó volt, de a nemzet és az államok többsége már nem. Az északi államok sorban megtagadták a rabszolgák visszaadására vonatkozó törvények végrehajtását. Végre 1859-ben John Brown Kansasból fegyveresen betört Virginia államába, el akarta foglalni a fegyvertárt és felszabadítani a rabszolgákat. Washington állama ezért halálra itélte és kivégeztette.
James Buchanan.
Ily előzmények közt ment végbe az új elnök választása. A republikánusok már magukhoz hajlították az összes északi államokat. Programmjukba még nem vették fel a rabszolgaság teljes eltörlését: az az államok joga, csak azt követelték, hogy az új területekbe ne lehessen azt behozni, mert a szabadság természettől való joga az embernek. Jelöltjük, Lincoln Ábrahám, új typusa az amerikai polgárnak és államférfiúnak. Ő az első nagy self made man. Favágó volt, aztán maga tanult. Ügyvéd lett Ohióban és mint olyan lett tisztán ékesszólása, esze és szívós, becsületes jelleme által a hazafiak reménysége. Háromszor annyi szavazatot kapott, mint a déliek jelöltje. Az unioban Jackson elnök ideje óta (1829) szabály lett, hogy a győztes politikai párt elfoglalt minden állást és elűzte az előbbi tisztviselőket, mi még érzékenyebbé tette a bukottak veszteségét. De ezek már jó eleve készültek az eshetőkre. Oly soká voltak hatalmon, hogy előkészíthették az elszakadást. Még mielőtt Lincoln elfoglalhatta volna elnöki székét, a déli államok conventiója Montgomeryban (Alabama) kimondta az elszakadást, megalapította «Amerika szövetséges államainak» (confoederalt) köztársaságát és Jefferson Davist választotta meg elnökének (1861. febr. 4.).
Lincoln.
Guglernek Littlefield festménye nyomán készült metszete után.
Mennyi vér folyt már hódításért, vallásos, gazdasági okokért? Az emberiség történetében az volt az első eset, hogy tisztán humanus elvek alapján folytatott egy nagy nemzet hosszú, véres testvérháborút.
A szövetségesek lefoglalták a területükön levő várakat és raktárakat és támadó háborúra készültek. Washingtont is fenyegették, melynek összeköttetéseit az északkal sikerült megszakítaniok. Húszezer emberök állott készen, mikor az unionak még alig volt serege és hogy lehető sokat ártsanak, kalózhajókat szereltek fel. Lincoln az öreg Winfield Scott tábornokra, a mexikoi hadjárat hősére bízta a vezérséget és 75,000 népfelkelőt (militia) szólított fegyverbe. Helyzetét nagyon megnehezítette a déliek kémkedése. A szervezkedés elég lassan haladt, mert noha nemsokára még 80,000 önkéntest hivtak fegyverbe, nagy hiány volt tanult tisztekben és azok közt is sokan a confoederatio szolgálatába állottak. Az első nagy csatában a Bull-Run folyó mellett, Washington közelében, a déliek győztek (1861 júl. 21). Jó tábornokaik voltak, különösen Lee, Stonewall Jackson és Johnston és az északiak hevenyészett hada még nem állotta a tüzet, hanem megszaladt. Csak a flotta volt kezdettől fogva harcra kész és megbizható: feladatául a déli partok körülzárolása és így a felkelés elszigetelése jutott.
Lincoln a congressustól felhatalmazást nyert 500,000-nyi sereg kiállítására. 1862-ben az új vezér, Mac Clellan tábornok ismét előre hatolt Richmond, a szövetségesek fővárosa ellen. De a flotta, melyre számított, nem jöhetett segítségére. A déliek egy régi fregattát pánczélossá alakítottak át és ez, a hiressé vált Merrimack, könnyen elbánt a fahajókkal és megtörte a zárt. A Merrimacktól való általános rémület csak akkor szünt meg, midőn Ericson megépítette az első kis toronyhajót a Monitort, és ez a kis alkotmány ágyúival nagy kárt tett a déli szörnyetegben. Az amerikaiak leleményessége csakhamar a reájuk nézve annyira idegen katonai téren is érvényesült és átalakította az egész tengeri háborút. Szárazon azonban nehezebben ment a dolog. Mac Clellan nagy veszteség után kénytelen volt visszavonulni és Jackson újra fenyegette a fővárost. Ezt azonban Mac Clellan több csatában sikeresen megvédte.
A háború folytatása megmutatta, mekkorára nőtt már az unio. A függetlenségi harcz kizárólag az Atlanti-oczeán mellékein folyt és a polgárháború első szakasza is voltakép a régi déli és új angol államok között vívott párbaj. De 1862-ben már az új telep, a Mississippi völgyének erőtől duzzadó lakossága is föllép mint döntő szereplő.
Az északi államok, Ohio és Illinois lakossága, megtámadja a délieket, Tennessee, Kentucky, Missouri államokat és Frémont és a később oly híressé vált Grant vezetése alatt, véres és kétes csaták után ott be is fészkelte magát. Igy a déliek főállama, Virginia és annak fővárosa, kormányuk székhelye már nyugot felől is ki volt téve a támadásnak és a nyugoti rabszolgatartók már nem igen segíthették a keletieket.
Hogy egészen biztos legyen a felkelők körülzárása, az unio hajóhada blokád alá vetette a déli kikötőket. Ez által nemcsak a fegyverek és élelmi szerek behozását akarta megakadályozni, hanem még inkább a confoederatusok érintkezését az európai államokkal. Ugyanis III. Napoleon s az angol conservativok szívesen látták volna, ha az elszakadás mindenkorra megbénítja a félelmes versenytársat. A háború elején kijelentették ugyan semlegességöket, de aztán nagy hajlandóságuk volt arra, hogy a felkelőket hadviselő félnek elismerjék. Jeffersen Davis követeket küldött Európába, hogy ezt az elismerést kieszközölje. De ezeket egy angol hajón elfogta az unio egy hadi-hajója, mi Anglia hadi készülődését idézte elő, úgy, hogy szabadon kellett őket bocsátani. Háborúra így nem került a dolog és a hajóhad zavartalanul folytatta a zárt. Legfontosabb eredménye New-Orleánsnak, Dél legnagyobb kikötőjének elfoglalása volt, melyet Farragut admirális hajtott végre. A confoederatio bukása, külső segítség nélkül, csak idő kérdése volt.
Nyilt csatában többnyire a déliek győztek. Grant, ki mindinkább előtérbe lép, 1863-ban nagy áldozatok árán elfoglalta erős várukat, Vicksburgot, a Mississippi mellett és így felszabadította a folyam egész mentét. A Potomac mentén ellenben még mindig a déliek vannak túlsúlyban. Stonewall Jackson, legkülönb vezérük, 1863 májusban Chancellorvillenél nagy csatában legyőzi az unio tehetetlen vezérét. Halála után Lee elhatározta, hogy a győztes sereget északra viszi és ott vívja meg a döntő csatát. Három napon át harczolt e számra nagyon túlnyomó ellenség ellen, de végre vissza kellett vonulnia (Gettysburgnál, Pennsylvaniában, júl. 1–3.). Ezek a csaták mind nagyon véresek voltak.
Három év alatt, sok veszedelmes próba után, végre vezéreket nevelt a háború. Most már a főseregnek Grant állott az élén, nyugaton pedig az unio legtehetségesebb vezére, Shermann parancsolt. Grant terve szerint ő maga észak felől támadt, Shermann pedig Georgiának kerülve, észak felé hatol és így együttesen törik meg a rebelliót.
Granttal szemben Lee állott, méltó ellenfele, ki útját mindenkép megnehezítette, nem koczkáztatta csapatait, melyek már nem számíthattak erősítésre vagy pótlásra, és mégis nagy veszteségeket okozott az ellenségnek. Igazán csak a nagy számbeli túlsúly győzött, nem a hadi tudomány, úgy hogy ezt a hadjáratot e tekintetben Paszkievics magyar hadjáratához lehet hasonlítani. Mert a másik oldalon Sherman működött, mint nálunk Haynau, és Johnston csak kis sereget állíthatott vele szembe. Mobile elfoglalás által a déliek elvesztették utolsó nagy kikötőjüket és Sherman nagyobb akadályok nélkül vonulhatott át Georgián. A Dél már néptelen volt, üres kagylónak nevezte már 1863-ban az unio egy főtisztje.
Lee mégis még egy álló félévig tartotta magát Petersburgban, a confoederatio Komáromában. Csak 1865 ápr. 2-án volt kénytelen azt kiüríteni és a déliek kormánya kivonult a védetlen Richmondból. De Sheridan elvágta útját és a kitünő vezér 1865 ápr. 9-én kénytelen volt egész seregével capitulálni. Johnston nemsokára szintén megadta magát. Június elején Galveston, Texas fővárosa is meghódolt. A felkelés le volt verve, Jefferson Davist is elfogták, de megkegyelmeztek neki és nemsokára általános amnestiát adtak. A négy éven át tartó háború körülbelül 300,000 emberébe került a köztársaságnak és adósságát 3000 millió dollárral növelte.
De a czél el volt érve. A rabszolgaság ennyi áldozat árán megszünt az unio szégyenfoltja lenni. Még 1862-ben felmentették Freinont tábornokot a vezérségtől, mert szabadoknak nyilvánította a négereket. De már 1863 január 1-én kimondták, hogy a felkelő államok összes rabszolgái szabadok, így is sujtani akarván a délieket. Sok néger be is lépett az északi seregbe, összesen majdnem 200,000 néger harczolt szabadságáért. 1865 decz. 18-án eltörölték a rabszolgaságot a köztársaság egész területén.
Lincoln, kit 1864 végén újra megválasztottak elnöknek, Mc. Clellan ellenében, megélte még Lee capitulatióját, de elveinek teljes diadalát már nem. Április 14-én egy Booth nevű szinész orozva agyonlőtte a modern Amerika első nagy államférfiát. Az alkotmány szerint a megválasztott alelnök, Johnson (előbb szabó) lépett helyébe. Lincoln nyomába lépve, az unióhoz hű kormányzatot rendezett be a déli államokban, megkövetelte a lakosoktól az alkotmányos esküt, de aztán kész volt őket ismét befogadni teljes jogú polgároknak. A republikánus pártban ellenben még élt a háború keltette harag; az nem polgári, hanem katonai kormányt akart délen, és csak idővel akarta megadni a felkelőknek az eljátszott politikai jogokat. Másrészt a felszabadított négereket mindjárt teljes jogú, szavazó polgároknak volt kész befogadni a congressus, noha Johnson vetojával tiltakozott ez ellen. Ebből nagy alkotmányos küzdelem keletkezett és a congressus még vád alá is helyezte az elnököt, de a senatusban mégsem volt meg az elitéltetéséhez szükséges többség. 1868-ban Johnson ideje letelt, utódjául Grant tábornokot választották meg.
Macaulay még 1859-ben azt jósolta, hogy a polgárháborúnak természetes következése a caesarismus, a dictatura lesz. Ez részben be is következett. A pártok egyensúlya felbomolván, a republikánus párt sokkal kizárólagosabban uralkodott, mint előbb bármely párt és voltakép a harcz befejezése után is folytatta a háborút a déliek ellen. De még személyes dictaturától sem állottak igen távol: Grant, e szerencsés hadvezér, kétszer egymásután lett elnök, sőt, mire még nem volt eset, 1876-ban harmadszor is kész volt elfogadni a jelöltséget. De az egészséges köztársasági érzés és Washington hagyománya győzött, harmadszorra a republikánus párt legnagyobb része is elfordult tőle.
Ulysses Sampson Grant.
Nast festménye után.
Kifelé épen ebben a korban és különösen a polgárháború nagy megpróbáltatásai után, foglalja el a köztársaság helyét a nagyhatalmasságok közt. Már 1853-ban az unio kényszerítette Japánt arra, hogy megnyitva kikötőit, kilépjen büszke zárkozottságából. 1865-ben a köztársaság fenyegetése kényszerítette III. Napoleont, hogy Miksa császárt cserben hagyva, seregét vonja vissza Mexikóból. Így az unio Monroe elvét diadalra vitte az akkor leghatalmasabb európai állammal szemben is. 1867-ben a köztársaság megvásárolta Oroszországtól Aljaszka félszigetét, a földrész északnyugoti csúcsát. Roppant nagy, de akkor még értéktelen terület, melynek gazdasági jelentősége csak a klondykei aranybányák felfedezésével kezdődött.
Angliával hosszú időn át feszült maradt a viszony, azon sympathiák miatt, melyeket a felkelés ügye ott talált. Az «Alabama» ügye pedig csaknem háborút idézett elő a két testvérnemzet közt. A déliek ugyanis Angliában megrendelték és megépítették ezt a nagy kalózhajót. Az angol kormány megengedte vízrebocsátását, mi világos megszegése a semlegességnek. Az «Alabama» pedig, több hasonló eredetű társával együtt, nagyon megkárosította az északi kereskedőket. Végre abban egyeztek meg, hogy választott nemzetközi biróság dönti el a nehéz kérdést. Ez Genfben összeülvén, Angliát tizenöt és fél millió dollár birságra itélte.
A hatalommal együtt megjő a terjeszkedés vágya is. A köztársaság máris sóvár pillantásokat vet Cuba felé és alkudozást folytat San Domingo megszerzése iránt is.
Egy ideig a háború okozta nagy pénzügyi zavar idézett elő sok bajt és gondot. Az állam jövedelmeinek emelése végett védő vámot hoztak be és a legkülönbözőbb czikkekre fogyasztási adókat vetettek ki. A kamatot rendesen fizették, a tőkét törlesztették és a papirospénz (Greenback = zöldhátú) bevonása által ismét biztosították a készpénzfizetést, az arany valutát.
Ezeket a nagy eredményeket két fontos tényezőnek köszönhették.
Az egyik a bevándorlás. Ez még mindig növekedőben van és Amerikába viszi az európai pauperismusnak legerőteljesebb, legvállalkozóbb, otthon érvényesülni nem biró elemeit. Ebben az időben veszi kezdetét a nagyobb mértékű magyar kivándorlás, míg addig csak az emigratio egyes tagjai, mint Ujházy László, Madarász László választották az új világot új hazául. A bevándorlásnak és az erőteljes népesség természetes szaporodásának volt köszönhető a lakosságnak szinte példátlan emelkedése. 1800-ban 5.000,000 lakosa volt az egyesült államoknak, 1870-ben több mint hétszer annyi. Az új-angol államok lakossága csak közepesen növekedett; a délieké is stationarius. New-York és Pennsylvania államait ellenben már több millió lakos lakta, a többi pedig a Missisippi völgyét és a Csendes-óczeán partjait vette birtokába. Most már nyugot felé, a Missisippi közelébe esett a népesedés súlypontja.
A másik a természetadta kincsek fokozatos kihasználása, a gazdasági virágzás.
A szabadság éltető hatása alatt a XIX. század első felében nagyon emelkedett ugyan az ipar és kereskedés, különösen sok szövő- és vasgyár emelkedett és a tengeri kereskedelem is felvirágzott, de azért az unio mégsem mérkőzhetett meg e téren a fejlettebb európai államokkal. De mióta 1848-ban a nagy aranybányák Californiát tették Eldorádóvá, mióta a földrész keleti és nyugoti partját vasutak kötötték össze egymással és mióta az Atlanti óczeánon kívül a Csendes óczeán is országútja lett a népeknek; a terület minden része lassankint belejutott a világforgalomba és képes volt termékeit értékesíteni. San Francisco csakhamar elsőrendű kikötő lett, a belföldön pedig Cincinnati, St. Louis és különösen Chicago apró telepekből csakhamar világvárosokká nőttek. A vasút és a gőzhajó előbb csak a pennsylvaniai anthracitbányákat virágoztatta fel, de aztán a californiai aranybányák, az új mexikói, coloradói és nevadai ezüstbányák is növelték a nemzeti gazdaságot és lehet mondani, átalakították a világpiaczot. Az ezüst tömeges termelése szinte kitörölte ezt a fémet a nemes fémek sorából s az aranyvalutát tette uralkodóvá minden művelt világban. A pennsylvaniai petroleum-források gyors kiaknázása Pittsburgot tette nagy várossá s gyökeresen átváltoztatta a világítás módját és technikáját.
De mindezeknél fontosabb volt a Missisippi roppant völgyének eke alá vonása.
Mindnyájan ismerjük Cooper elbeszéléseiből az őserdők és prairiek ünnepélyes csendjét és nyugalmát, hol a bölény és a medve uralmát csak néha zavarja a vörösbőrűek csatakiáltása, vagy egy idevetődött fehérbőrű vadász lövése. A század elején még csak a prémes állatokért, a halakért és a mézért harcolt az európai, a «trapper», az indianussal. Aztán már irtani kezdi a fejsze az őserdőt, a fakunyhóban lakó squatter megvédi disznait és tengeri termését a vörösbőrűek és a vadállatok ellen és egyre nagyobb irtást vesz művelés alá. Faluk keletkeznek, körülöttük terjedelmes szántóföldek és dús legelők. A folyamok összeömlésénél, az utak találkozásánál egy-egy apró, vöröszsindelyes város iparkodik utánozni New-Yorkot vagy emlékeztet nevével alapítóinak távoli angol, német vagy franczia hazájára. A Mississippit és mellékfolyóit gőzhajó szeli, majd megjelenik és szinte napról-napra tovább halad «a távol nyugot» (Far West) felé a vasút. A biztos piacz egyre fokozza a termelést, Cincinnati, majd Chicago is környékük baromtenyésztésének alapján besózott hússal látják el a világot, majd St. Louissal együtt első gabonavásárai lesznek a földnek. Még soha előbb nem történt, hogy ily roppant nagy és termékeny terület ily rövid idő alatt jutott volna művelés és pedig intenziv művelés alá. Mert a magtermeléssel együtt fejlődött a marhatenyésztés, a tejgazdaság, a mezőgazdasági ipar minden ága. Az amerikai búza már a 60-as években megkezdi útját Európa felé. Magyarország gazdasági életében is nagy szerepet játszott a gabonaáraknak e behozatalból eredő lenyomása. De ha ez épen nem volt inyére termelőinknek, mégsem szabad elfelednünk, hogy nélküle még sokkal nehezebb lett volna Európa egyre sűrűsödő lakosságának és különösen Nyugot munkás proletariatusának eltartása.
De még ennél is nagyobb és fontosabb következése volt a köztársaság intézményei és gazdasága előre hatolásának. Nagy nemzet keletkezett ott, mely erejét érzi, szabad és a középkori békóktól menten, karjai erejétől, elméjétől, vállalkozási szellemétől várja boldogulását. Még most aránylag ritka ott a népesség és könnyen kiszámítható az a kor, melyben az Atlanti óczeán és a Sziklás Hegység közt annyi ember él majd, mint egész Európában.
A hol oly nagy anyagi feladatok várnak megoldásra, mint a minőket itt a telepítés és művelés, a közlekedés, a bányászat és építés nyújtottak, nem csuda, ha az anyagi érdekek állanak első sorban. Ennek rossz oldalai sem voltak elkerülhetők és épen a polgárháborút követő korban, az általános fellendülés közepett, nagyon is kiríttak. Különösen a déli államok szenvedtek sokat az északról jött tisztviselőktől, kik «egy utazó táskával» érkeztek meg (carpet baggers) és nagy kincsekkel tértek haza, melyeket a földesurak félelmétől és a szegény négerektől zsaroltak.
De csak a felszínen és a mélységben gyűlt össze a sok hab és salak. A nagy, munkás középosztály egészséges maradt és növekedő nagysága mind felségesebbnek tüntette fel előtte leendő szerepét, hivatását. Ennek a hivatásnak pedig irányát kijelöli az a tény, hogy ez az állítólag a bűnök fertőjébe merült amerikai népuralom volt eddig az egyetlen, mely végtelen sok vért és mérhetetlen kincset áldozott rabszolgák felszabadítására. Igaz, hogy miután felszabadította a négereket, megveti őket.
Az angol gyarmatbirodalom e korban is azon a csapáson haladt, melyet az előző kor jelölt ki. Canada és Ausztrália teljes önkormányzati jogaik birtokában békén fejlődtek és távoli világrészekben is meghonosították az angol intézmények egész rendszerét. A surlódás anyaország és gyarmat közt egyre kisebbé vált; a gazdasági és szellemi összeköttetés egyre erősebbé. A Kap gyarmat is népesedett és terjeszkedett, noha viszonya a szomszéd hollandus telepekhez még korántsem volt véglegesen rendezve. Azon szabad és méltányos eljárás, melyet Anglia távolba szakadt vérei iránt, az unióval tett keserves tapasztalásai után folytatott, mindenütt bevált és a leányországok hű ragaszkodása jobban biztosította a britt világbirodalmat, mint seregei és flottái.
Csak a legnagyobb és legnépesebb birtokán, Indiában, hová a belföldi műveltség és életmód sajátsága nem engedte meg az angol szellemnek bevonulását, mentek végbe oly események, melyek a kormányzás gyökeres megváltoztatását vonták maguk után.
A szikhek legyőzése és meghódítása óta már nem volt belföldi ország Hindosztánban, mely a siker valamelyes reményével ellenállhatott volna az angoloknak. Lord Dalhousie, ki 1848-tól 1857-ig volt főkormányzó, sorban behódoltatta az addig félig-meddig még független hűbéres államokat. Birmával 1852-ben háborút viselt és Pegu elfoglalása által ezt az előbb oly hatalmas császárságot elzárta a tengertől. Több más tartományon kívül közvetlen birtokká tette Audh királyságot is, a középső Ganges mentén, melynek dynastiája az általános panasz szerint nagyon is zsarolta alattvalóit. Általában az angol igazgatással meg voltak elégedve a hinduk, mert igaz, hogy a társaság haszonra dolgozott, de legalább védelmet is nyújtott, mire a belföldi dynastiák nem voltak képesek. Különben is, az a nép, mely megszokta a szolgaságot, közönbössé válik az iránt is, belföldi ül-e nyakán, vagy idegen.369
Az a mozgalom, mely az angol uralmat megingatta, nem is a parasztságtól indult ki, hanem az angol tisztektől vezetett, angol zsoldon tartott belföldi katonaságból, a szepojoktól. Ezeket a vitéz embereket európai módon ruházták és gyakorolták tisztjeik, de különben családjukban az ősi életmódot folytatták. Mivel sem egy fajhoz, sem egy valláshoz, sem egy kasztához nem tartoztak, hanem vegyesen voltak, az angolok nem is igen tartottak tőlük. Mindössze csak 40,000 angol szolgált Indiában, szepoj pedig több volt, mint ötször annyi. Pedig lassankint köztük is elterjedt az elégedetlenség. Tisztségre nem juthattak; az angol tisztek nem becsülték meg őket. Az a hir terjedt el, hogy az angolok meg akarják őket fosztani vallásuktól. A krimi háborúban megingott az a hit, hogy Anglia az egyetlen számottevő hatalom: eleget hallottak már Oroszországról is és már nem tartották uraikat legyőzhetetleneknek.
Ekkor oly ok idézte elő a lázadást, melyet mindenki csekélynek tartott volna, a hindut kivéve. A seregnél az Enfield-puskához való új gyutacsokat hoztak be, melyek tehénzsírral voltak bekenve. A brahmin hitű elveszti kasztáját, ha fogával élő állattól eredő anyaghoz nyúlt, már pedig a gyutacsok hüvelyét foggal szokták leszakítani. Ezért a hinduk nem fogadták el az új gyutacsokat, akkor sem, mikor tisztjeik arra akarták őket tanítani, hogy ne fogukkal, hanem ujjaikkal tépjék le a hüvelyt. A mohamedán katonák pedig a brahmánokhoz csatlakoztak, mert azt hitték, hogy a gyutacsokon disznózsir is van. 1857 május 9-én Miratban 85 lovast elitél a hadi tanács a gyutacsok el nem fogadása miatt. Másnap társaik fellázadnak, kiszabadítják a foglyokat és megindulnak Delhi, az indiai moszlim császárság régi szent székhelye felé. Ott alig volt angol őrség; a lakosság fellázad és a régi dynastia egy ivadékát kikiáltja nagy mogulnak. A hindú katonákat különösen Nana Szahib vitte lázadásra, egy előkelő hindú, kinek családja előbb fejedelemséget is birt, de kinek az angolok még nyugdíjat sem fizettek. Őt meg a kanpuri tábor katonái kiáltották ki királynak (peisva).
Kanpurnál ment végbe a lázadás első nagy tragoediája: borzasztóságában a száz év előttire emlékeztető, a fekete barlangra, melynek megtorlása tette az angolokat Bengália urává. Ott az európaiak családjaikkal egy ideig védekeztek, de midőn elfogyott a vizük, megadták magokat. Nana Szahib megigérte nekik, hogy szabadon elmehetnek Allahabádba. De a mint hajóra szálltak, mind lelőtték a férfiakat, csak a nőket és gyermekeket tartották meg túszoknak. Az angolok ezentúl mindenütt végsőig védekeztek. Laknauban, az új audhi tartomány fővárosában sikerült is védelmök, de a tartományban elszórt egyes európaiak mind áldozatul estek a lázadók dühének.
Anglia távol volt és a milyen erős hajóhada, oly gyönge és lassu szárazföldi hadi készülete. Ha a belföldi katonaság egyetért; ha a lakosság jelentékeny része hozzá csatlakozik, nincs kétség abban, hogy megsemmisíthetik az összes angol őrségeket és lerázhatják az idegen uralmat. De ez az egyetértés hiányzott. Még a lázadó bengáliai hadseregnek is hű maradt egy ezrede. A szikhek mind hívek maradtak; gyűlöletük a moszlimok ellen tette őket angolbarátokká. A félsziget déli háromszögében nem mozdultak meg sem a katonák, sem a bennszülött fejedelmek, a nép meg csak az imént megszállott Audhban fordult az angolok ellen. Így ezek, az első ijedtség után összevonhatták az angol csapatokat. Delhit szeptemberben visszafoglalták, a mohamedán lakosságot kiűzték. Havelock már előbb, július 17-én elfoglalta Kanpurt; a gyáva Nana Szahib, menekültében, megölette a nála maradt angol nőket és gyermekeket. Onnét Havelock a rettentő hőségben elindult Lacknau fölmentésére. Csak az év végén vihette el Colin Campbell, ki új sereggel jött, a sokat szenvedteket biztosabb helyre.
Ekkor már mindenfelé elhamvadt a katonai forradalom tüze. Mutatta, minő szenvedély lakik azon emberekben, kik látszólag oly egykedvűen, sőt örömest tűrték az angol uralmat. Mutatta, hogy a britt gyarmatbirodalom mégsem bizható egy kereskedő társaság igazgatására. Végre azt is mutatta, hogy sem az indusok száma, sem vitézsége nem válhatik veszedelmessé, míg nincs köztük egyetértés és míg valamely európai nagyhatalom nem karolja fel ügyöket. A lázadók ellen, különösen a rémület első idejében, szörnyű kegyetlenséggel dühöngtek. Delhiben sokat ágyú elé kötöttek és úgy «elfútták». Nana Szahib megmenekült.
Otthon most újra komolyan kellett foglalkozni az indiai ügyekkel. A kereskedelmi társaság uralmának most végkép végét vetették. Indiát a királynő helytartója kormányozza, Londonban pedig külön indiai minister (állmtitkár) intézi a nagy keleti birodalom ügyeit. Az indus administratio alig változott; a parlament ellenőrzése csak azt vitte keresztül, hogy a hivatalok betöltése vizsga és pályázat, ne pedig protectio útján történjék. Egyes városokban lassankint valamelyes önkormányzat is jött létre, melyben a bennszülöttek is részt vesznek. De a főbb katonai és polgári tisztségekre nézve nem szünt meg az angolok monopoliuma. A belföldi fejedelmekkel valamivel jobban bánnak. Az új kormányzó, Lord Canning, megadta nekik azt a jogot, hogy ha nem volt fiörökösük, adoptálhassanak maguknak utódot és így lemondott arról, hogy ily esetben az illető hűbéres birtokok mindjárt a koronára szálljanak. Ezen jog megtagadása Lord Dalhousie által, volt annexióinak és az általuk keltett elégedetlenségnek fő előidézője.
A néppel is jobban bánnak, mióta már nem az osztalék az egész kormány czélja. A közjövedelem jelentékeny részét már belföldi czélokra fordítják, az adót pedig, különösen az annyira terhes földadót, nagyon leszállították. A mi pedig, ezen a földön a legfontosabb: őrizkednek mindentől, a mi a brahmánok vagy moszlimok vallásos érzelmeit sérthetné.
Ennek köszönheti Anglia, hogy 1857 óta, annyi válság, háború, éhség, kolera közepett, mindig nyugodt maradt ez a birodalom, melynek lakossága máris megközelíti a 300 milliót.
Disraeli, kinek élénk képzelődésére nagyon hatott a Kelet mesés fénye és sajátságos gondolkodása, 1877-ben India császárnője czímével ruházta fel királynőjét. Delhiben nagy durbárt, gyűlést tartottak, 63 fejedelem, 300 bennszülött főúr és a szomszéd ázsiai államok követeinek jelenlétében. Ott hirdették ki nagy ünnepélyek között azt a méltóságot, mely bizonyos tekintetben multjához méltó közjogi állást ad a világ egyik legnagyobb birodalmának és egyúttal feltünteti a birodalom fontosságát Anglia hatalmi állására nézve.
Indiánál az a történeti tünemény ragad meg minket, hogy egy nagy nemzet százados idegen uralom alatt, melyet a legfejlettebb európai nemzet gyakorol fölötte, nagyjában a régi maradt. Éghajlata, természete megvédi attól, hogy az európai ember tanyájává legyen, mint lett Amerika; ezredéves szokáson alapuló életfelfogása és vallása megoltalmazza attól, hogy az idegen szellem lelkéhez férkőzzék. Politikai szervezete nincs, katonai erényeinek csak ura veszi hasznát. Így a passiv ellenállás legnagyobb példáját mutatja, melyet a történelem ismer.
Egészen más a kelet-ázsiai nagy államok helyzete, mióta a gőzhajó, a vasút és a táviró, megszüntetve a távolságot, egyszerre kapuik elé állította az annyi időn át kizárt «vörös barbárokat».
Itt az éghajlat megengedné a telepítést: de az ottani politikai szervezet megbontására komolyan még nem is gondolhatott az európai ember. Itt nemcsak a belföldi magas műveltség, nemcsak a társadalom erős kifejlése és zárkózottsága állja útját, a mi Indiában is meg volt, hanem mindenek fölött az állami szervezet egysége és összetartása.
Mikép viselkedett ez a két állam a reájuk zúduló európai befolyással, az a XIX. század második felének tán legérdekesebb, következéseiben leggazdagabb tüneménye.
Khinát az opiumháború nyitotta meg az európaiak előtt. Az öt szabad kikötőben egyre növekedett az európai és amerikai hajók forgalma. Victoria gazdag kereskedő várossá nőtt és gazdasági tekintetben a tea és selyem fokozódó kivitele kárpótolhatta volna az országot az opium bevitelének kényszerült megengedéseért. De a kormányt mélyen sértette, hogy idegenek reáerőszakolták akaratukat, a népben pedig méltán támadt harag és méltatlanság az idegeneknek, kiket barbároknak nézett, dölyfe és kapzsisága ellen.370
Ez a harag első sorban a kormány ellen fordult, mely eltűrte megaláztatását. Ta-Kouang császár halála után (1850) nyomban kitör a tai-ping lázadás, a legnagyobb, melyet Khina újabb története ismer. Azokból a titkos társaságokból indult ki, melyek a XVII. század óta nem szüntek meg táplálni a mandzsu-uralom elleni gyűlöletet. Vezére, Hong, egy paraszt fia, ki vizsgáján megbukott és így nem lehetett tisztviselő, a vallásos rajongás eszközeivel gyűjt maga körül híveket és mint «mennyei király» vezeti őket észak felé, Peking ellen. Három év alatt elfoglalják a Janczekiang középső medenczéjét, Khina legműveltebb, leggazdagabb részét. 1853-ban elfoglalják Nanking városát, «a déli fővárost». Ott Hong a menny fiának, örökös uralkodónak kiáltatja ki magát és hatalmas sereg élén megindul tovább, Peking ellen. Mint az ősi Khina megujítói, követői nem viselnek üstököt, mi a mandzsuk divatja, hanem hosszú hajat. Peking előtt meghátrálnak, de délen rendületlen marad uralmuk, úgy hogy, Közép-Khina ekkor valóban különvált az északitól. A kormány bajait még növelte, hogy ugyanakkor a legdélibb tartományban, a Hátsó-Indiával határos Yünanban meg a mohamedánusok lázadtak fel, kiknek felkelése szintén nagyon elharapódzott.
A kormányt meggyűlölték a hazafiak, mert engedményeket tett az idegennek; az európaiak ellenben azzal vádolják, hogy nem tartja meg a szerződéseket. Midőn a khinai hatóságok lefoglaltak egy angol, de khinai legénységgel felszerelt hajót, az «Arrow»-t (nyíl), az angolok elégtételt követeltek. Midőn ezt meg nem kapták, hajóhaduk bombázni kezdte Kanton városát. Erre a lakosság az összes idegen telepek felgyújtásával válaszolt csak épen az angolt nem érte baj. (1856 végén.) Így a háború valóban kitört. Csakhogy az angol liberálisok, Cobden és Gladstone, nem helyeselték Palmerston erőszakos politikáját és leszavazták a parlamentben. Palmerston feloszlatta a képviselőházat: az újban biztos volt a többsége. De akkorra meg az indiai forradalom kitörése bénította meg működését. Közben Francziaország is Angliához csatlakozott, mert egy mandarin kivégeztetett egy franczia térítőt. 1857 végén meg is kezdik a háborút, elfoglalják Kanton városát, aztán északra menve, elfoglalják Tienczin mellett Taku erősítéseit. Az angol és franczia követeléseket az orosz és az északamerikai követek is támogatják. De az udvar Pekingben nem akar fogadni európai követséget, hanem hirét véve annak, hogy a szövetséges had már a főváros ellen készül, meghatalmazottakat küld Tienczinbe, hol junius 26-án meg is kötik a békét. Ebben Khina megengedi, hogy angol, illetőleg franczia követség legyen Pekinben, viszont ő is küld követeket Londonba és Párisba. Biztosítja a vallásgyakorlat szabadságát, még több kikötőt nyit meg, hadi sarczot fizet és a károkat megtéríti.
De a béke következésétől, a követségek fogadásától visszariadt az udvar. Midőn a francziák és angolok a béke végrehajtása czéljból fölfelé akartak hajózni a Pekinghez vezető Peiho folyón, útjokat állták. Erre megújult köztük a szövetség. III. Napoleon itt is meg akarván mutatni hatalmát, a hajóhadon kívül 13,000-nyi szárazföldi sereget is küldött Cousin de Montauban tábornok alatt. A szövetségesek 1860 juniusában elfoglalták Csifu városát, egy hónappal később pedig rohammal bevették a takui erődítéseket, melyek a követek kiséretének megtámadása által előidézték az új háborút. Augusztus 24-én megszállották Tienczin városát és tovább indultak Peking felé. Most már szembe szállott velök a nagy tatár sereg és a fővárostól egy mérföldnyira, Palikaonál ütközetre került a dolog (szept. 21.). A mandzsuk most is vitézül harczoltak, de lovasságuk nem birta megtörni a franczia gyalogság négyszögeit és az ágyúk tüzét sem birta sokáig. Peking védelem nélkül maradt, az udvar Mongoliába menekült. A szövetségesek megszállották és kirabolták a császár nyári kastélyát; a sok khinai műkincs ezen az úton került Európába. Mivel pedig a khinaiak kegyetlenül bántak a kezökre jutott európaiakkal, megtorlásul fel is gyújtották a palotát, Pekingbe is bevonultak és kijelentették, hogy ott is felgyújtják a császári palotát, ha 12 nap alatt nem kötnek békét. Így jött létre a pekingi egyezség (1860 okt. 24.), mely megerősítette a tienczini békét, csakhogy természetesen még nagyobb hadi kárpótlást kötött ki. Még az év vége előtt a franczia és angol követek el is foglalták állomásukat.
Gordon.
Az idegen így bizonyos tekintetben kiváltságos helyzetbe jutott. Az idegen kereskedők pereiben idegen biróság döntött; az idegen térítők pedig épenséggel külön nemzetközi védelem alatt állottak. Így az a nép, melynek legrégibb volt a culturája, még azt sem érhette el, hogy az európaiak egyenrangúnak, civilisáltnak ismerjék el.
Mind a mellett a kormány mindenkép azon volt, hogy a külföldieket meggyőzze jóakaratáról. Kong herczeg, Hien-fung császár öcscse, már a békealkudozásokban is részt vett, aztán pedig, mint az 1861 elején berendezett Czungli jamen (külügyi tanács) tagja, érintkezésben állott a hatalmakkal. Bátyja halála után annak kiskorú fia, Jung csi helyett ő kormányzott. Hogy befolyását teljesen biztosítsa, elitéltette és kivégeztette, illetőleg öngyilkosságra kényszerítette bátyjának európai-ellenes tanácsosait. A tai-pingok ellenséges fellépésekor angolok, francziák és északamerikaiak megegyeztek abban, hogy a császári kormányt segítik ellenök. Ez oly módon történt, hogy e nemzetbeli tisztek és önkéntesek léptek khinai szolgálatba és megkezdték a császári katonaság betanítását. Közülök az utolsó vezér, Gordon, a később oly nagy hírre jutott Gordon basa, ért el legnagyobb sikert. De midőn Szucseu városát elfoglalta, a khinaiak, az adott szó ellenére, kivégezték foglyaikat, mire Gordon lemondott. Később ismét szolgálatba lépett és az ő vezetése alatt foglalták vissza Nanking városát is (1864). Hong, az ég fia, öngyilkos lett; a tai-ping mozgalom elhamvadt. Yünan már 1860-ban meghódolt és a több tartományban tömegesen fellépő rablók ellen is eredményesen harczolt a kormány. A háború szerencsés befejezése után azonban meglehetősen elhanyagolták a khinaiak az európai módon való begyakorlást, európai flottát nem sikerült szerezniök. Csak a fucseui fegyvergyár, melyet franczia tisztek alapítottak, maradt meg, mint az európai befolyásnak tovább is ható emléke.
Kong azon volt, hogy a békés érintkezést, a kereskedelmet, semmi félreértés ne zavarja. Az annyira bonyodalmas vámügy szervezésére angol embert, Robert Hartot, hítt meg, ki 1863 óta viseli ezt a tisztséget. Alatta 29 európai biztos működik, köztük egy magyar is (Faragó Gyula). Két főiskolát is alapítottak, Sanghaiban és Kantonban, hol a khinaiak mellett idegenek is tanítanak és hol a nyelveken és a természettudományokon kívül a nemzetközi jogot is előadják. Még nagyobb jelét mutatta előzékenységének az által, hogy a Jangcze folyót is megnyitotta a külföldi forgalom előtt. Az európai államok nem is késtek az angolok és francziák példájára szerződésekkel biztosítani jogaikat és részöket a nyereségesnek igérkező kereskedésben. Utolsónak jött Ausztria-Magyarország (1871). Valóságban csak az angolok, az északamerikaiak és a németek khinai kereskedése vált jelentékenynyé, a «szabad ajtó» politikájának majdnem egyedül ők látják hasznát.
Még nagyobb kilátásokat nyujtott a pekingi egyetem megnyitása Robert Hart igazgatása alatt (1867). Mi nem várható az emberiségre nézve, ha ez a két műveltség összeolvad! Tengerészeket, katonákat Khina már előbb küldött ide tanulmányaik folytatása végett, 1867-ben pedig nagy követséget küldtek Amerikába és Európa fő államaiba, hogy a leendő khinai diplomaták világot lássanak.
De valóban képviseli-e ez az irány Khinát? Mikor Nagy Péter európaivá akarta tenni barbár népét, első sorban annak fékentartására, kényszerítésére volt gondja, azután arra, hogy a művelődési függés ne válhassék politikai alárendeltséggé. A nagy és sikeres reformátorok elég Szent Istvánt említenünk szint így jártak el. Már pedig a khinai épen nem tartotta magát barbárnak, sőt az európait tartotta annak, a kereskedelemtől, országa feltárásától épen nem várt hasznot, inkább betolakodásnak, szentségtörésnek nézte, hogy az idegeneket meg kell tűrnie hazájában. A missiókat pedig, különösen a katholikusokat, melyek vezetői mint egyenlők akartak tárgyalni a főtisztviselőkkel, és melyek működése megbontja a községek és családok szent összetartását, egyenesen gyűlölték. Mint a rómaiak a keresztyéneket, mint a középkorban a zsidókat, úgy ők a térítőket vádolták gyermekgyilkossággal vallási czélokra. Az ilyen hangulatot csak erőszakkal lehetett volna féken tartani. De a kormány épen a fegyverkezést hanyagolta el és így nem léphetett fel kellő energiával sem a külföldiek megvédésében sem azok igazságtalan követelései visszautasításában.371
1868-ban már egyre szaporodtak a missiók elleni támadások. 1870-ben a felizgatott nép Tienczinben megölte mind az európait, kire kezet vethetett, köztük a franczia consult, két papot és kilencz apáczát. Az udvarnál is csakhamar fordulat állott be. A császár nagykorú lett, megnősült. A hatalmat anyja, Cze-hi ragadta magához, hogy gátat vessen az idegen befolyásnak. A legtöbb khinai ennek és az istenek haragjának tulajdonította a birodalom gyöngülését. Ez pedig szemmellátható volt, annyira, hogy Kelet-Turkesztán egészen elszakadt a birodalomtól és Jakub bég ott egészen önálló, hatalmas moszlim birodalmat alapított. Északon az orosz, dél felől a franczia, ki 1874 óta megvetette lábát Tonkin tartományában, egyre csipdesték a határszéleket és elfoglalták hűbéres tartományait. Nyilt harczot nem akart az udvar és a császárné kedves minisztere, Li-hung-csang gondoskodott arról, hogy a diplomatiai viszonyok, különösen az angollal, némettel és az Unióval barátságosak maradjanak. Mindamellett a nép érzülete már is meghódította az udvart is és már is látható volt, hogy Khina lelkében ellenáll és hogy az idegen befolyást, mely különben is csak felületét érinti, csak addig tűri, míg kénytelen vele.
A felkelő nap országának még most is uralkodó dynastiája egyenesen a nap istenasszonyáig viszi vissza eredetét. Történetileg körülbelül hármadfél ezer éve uralkodik ugyanegy család, a természetes öröklést csak néha pótolva adoptioval. A mikádók szakadatlan sorozatában a mostani a 123-ik. Egyetlen példája ez a történeti folytonosságnak; egyetlen példája annak, hogy a patriarchalis uralom kezdetleges módja átérjen a legfejlettebb állapotokig.
Mindenek fölött pedig kifejezi ezt a folytonosságot az a teljes egység uralkodó és nemzet közt, melyet Khinában annyiszor félbeszakított az idegen hódítás. Ha voltak is benszülöttek, azok már a történet-előtti időkben összeolvadtak a mandzsu-tatárokkal, az uralkodó népnek tán ezer évvel Krisztus előtt, Koreán át bevándorolt őseivel. Azóta idegen hódítás nem fenyegette, hanem, mint hódító nép, gyakran átcsapott Koreába és ott már Krisztus születése korában iparkodott birtokot szerezni. Onnan felül jött át a khinai műveltség: az írás, Konfucze törvénye; onnét jött át a VII. században Buddha vallása is, mely egészen átalakította, de be is fogadta a szigetország ősi hitét, az ősök tiszteletét. A VIII. század óta khinai és indus befolyás alatt, különösen a buddhismussal kapcsolatban, önálló művészet is fejlődött, melynek megmaradt emlékei erős realismusukkal a modern japán művészet igaz őseinek tűnnek elé. Előbb itt is kaszták voltak, mint Indiában és a papok itt is nagy hatalomra és gazdagságra tettek szert, de a XI. század óta a lovagosztály elhomályosít minden más rendet. A japán hőskor a maga vitézeivel, hű asszonyaival, dramatikus összeütközéseivel ép olyan hálás tárgya a költészetnek és ép oly gazdag és tiszta forrása a nemzeti érzésnek, mint a mienk. A Minamoto-családnak, a regék legkedveltebb tárgyának, az ifjak bámult mintaképének története nem egy vonásban megegyezik a Hunyadiakéval.372
A lovagkorban, csak úgy mint nálunk, elhanyatlik a központi hatalom. A feudalismus nagyon megkönnyítette a keresztyénség elterjedését. A zavar általános volt, 1609 körül azonban Jyejaszának sikerült az egész birodalom egyesítése és a mikádó örökös siogunnak, azaz fővezérnek nevezte ki a hőst. A mikádó a régi fővárosban Miakoban (Kioto) lakott, nejével, ágyasaival, udvari népével. Isteni eredete még csalhatatlannak is tartották elzárta őt a néptől; a világi ügyeket teljes hatalommal a Jedóban (Tokio) lakó siogun igazgatta, ki azonban mindig a császár hűbérese maradt. A törvény könyvet is Jyejasza szerkesztette, Konfucze tanai és az ősi szokás alapján. Az országot hűbéres fejedelmek, daimiók, birták alatta, kik sok vitézt, szamurait, tartottak és kiknek örökös hadakozásai mindig ébren tartották a vitézi szellemet. A jobbágyok kilenczedet fizettek, de személyesen szabadok voltak és a földművelést az urak is tiszteletben tartották. Sokkal kevésbbé becsülték meg az iparosokat, még kevésbbé mint igazi lovagi nép a kereskedést. A bőrrel dolgozók timárok, vargák tisztátalanok voltak, kívülök a szinészek, gésák, kéjhölgyek jelölték a társadalom legmélyebb fokát. Az egyes rendeknek nem volt szabad összeházasodniok.
Ily erős nemzeti szervezet nem tűr magában idegen elemet. A keresztyénséget, melyről azt hitték, hogy idegen uralmat von maga után, a XVII. század első felében szörnyű kegyetlenséggel kiirtották. Így Japán ismét azzá lett, mi kezdettől fogva volt: egy óriás család. Az állam a családi erényeken alapul. A tisztességes nő nem szerepel a nyilvánosságban, egészen gyermekeinek él, férjének első szolgája, de a ház úrnője. A gyermekek az atya hatalma alatt maradnak. Ha akarja, el is adhatja őket. Legnagyobb átok a gyermektelenség, különösen a fiú hiánya, mert nincs, ki az áldozatokat meghozza az ősöknek. Ezen aztán ágyasok tartásával, vagy adoptióval iparkodnak segíteni. A gyermekekkel igen jól bánnak; ütlegről szó sincs, de még korholásról sem. Így egyaránt megbecsülik a multat és a jövendőt.
Noha harmadfélszáz éven át nincs nagyobb háború sőt tán épen azért az erkölcsök a régiek maradnak, a becsület lovagias fogalma, a busido, a nemzeti jellem legerősebb, minden osztályra ható alapja. De a mellett a fényes udvari és városi élet magas fokú műveltséget is érlel. A japán művészet minden ága, az irodalom, a színpad, e hosszú, békés időszakban éri el tetőpontját.
A nisihonganyi buddhista templom kapuja Kiotoban. (XVI. sz.)
A Histoire de l’Art en Japon fényképe után.
A keresztyénség kiirtása óta minden külső behatás megszűnt. Különben is alig tanultak a portugalloktól mást, mint a puska használatát; minden egyébben különbnek tarthatták magukat Európánál. A hollandusokat 1610 óta bebocsátották, hasznukat is vették a katholikusok elleni irtó harczban, de mindig csak kereskedőknek nézték, azaz megvetették őket. Deszima kis szigetén, Nagaszaki mellett éltek elzárva, ünnepet nem tarthattak, még ki sem ejthették Krisztus nevét. Hogy a büszke nemzet az ilyen megvetett barbártól nem sokat tanult, világos. Csak a physikai műszerek, órák, hőmérők használatát vette át tőlük és csak a XIX. században kezdenek egyesek, hollandus könyvek alapján, megismerkedni az európai gondolkodással.
A japán társadalomban addig két irány küzd egymással. Az egyik a béke ölén is fenn akarja tartani az ősi vitézi szellemet és megveti a fényűzést és mindent, mi idegenből jő. A másik élvezi az élet gyönyöreit, az irodalom és művészet pártolásában leli örömét és már ennélfogva is készebb a változásra és a hagyomány elhagyására. Harmadiknak aztán jelentkezik a nyugoti felfogás, melyet 1853 óta már nem lehetett erőszakkal kizárni.
Ha kutatjuk azon okokat, melyek Khinát és Japánt majdnem három századon át képessé tették a legteljesebb elszigeteltség keresztülvitelére, azokat a következőkben foglalhatjuk össze: Csak kis európai népek, portugallok, hollandusok jutottak akkor keletre; flottáik, hadaik elegendők voltak barbár országok meghódítására, de nem nagy birodalmak megtámadására. Fűszert és aranyat keresnek, azt küldik haza hajókaravánjaikon, melyek sorsa a vitorla korában egészen a szelektől és a hullámoktól függ. Aránylag ritka is a közlekedés: évenkint csak egy-egy nagyobb hajódandár kél útra Lisszabonból vagy Amsterdamból, hogy a passát-szelek felhasználásával az Indiákba jusson és azok megfordultával félév mulva visszatérhessen. A gőzhajó véget vet ennek a bizonytalanságnak. Most már Európa legnagyobb, leghatalmasabb nemzetei, az angol, a franczia, az orosz, szereznek birtokot a Csendes-oczeán mellékein. California megszállása óta odaér az amerikai unió is. Ezek közt csak az orosz és a franczia az, mely első sorban hódítani akar, a többinél, hozzájuk véve a németet is, a kereskedelmi érdek áll első sorban. A gépek által fokozott gyártás új piaczokat követel, a felhalmozódó tőke és a vállalkozás szelleme új területeket. A fegyverek és a hadi fölszerelés tökéletessége pedig a renaissance ideje óta még jobban emelkedett, mint a béke eszközeié. Mindegyik nemzet külön-külön is képes volt akaratát ráerőszakolni arra az államra, mely katonai tekintetben visszamaradt. Új országok feltárását illetőleg pedig mindannyian egyetértettek.
Japánnal szemben az egyesült államok ragadták magukhoz a kezdést. 1853 jul. 8-án Perry kapitány négy hajóval Uragánál, Jedo közelében vetett horgonyt és átadatta a siogunnak az elnök egy levelét, melyben az kereskedelmi szerződést és barátságot ajánl. Kijelentette, hogy jövő évben visszatér a válaszért. 1854 februáriusban vissza is tért, most már nyolcz hajóval. A japánokra nagy hatást tett ez a tengeri erő, minőt még sohasem láttak, még nagyobbat az a táviró és az a vasút, melyet az amerikaiak, partra szállva, nekik bemutattak. Mint a XVI. században, úgy most is, Európa technikai haladása érdekelte Keletet első sorban. A Bakufu (diván) engedett. 1854 márcz. 31-én szerződést kötöttek Kanagavában, mely az amerikaiak előtt megnyitotta Simoda és Hakodate kikötőit. Perry szándékosan kerülte Nagaszakit, mert kikötőjéhez az európaiak folytonos megalázásának emléke fűződött. Oroszország 1855-ben szintén szerződésre léphetett, de Hollandiát visszautasították.
Az első siker további lépésre biztatta az amerikaiakat. 1857-ben már azt követelték, hogy a siogun fogadja megbízottjukat és hogy állandó követséget tarthassanak Jedóban. A francziák, angolok, oroszok hozzájuk csatlakoztak. Látjuk, mennyire hatott a khinai példa. A siogun fogadta is az amerikai követet, de a Bakufu a maga hatalmából nem merte megtenni a döntő lépést. Az addig annyira elhanyagolt mikádó hozzájárulását kérte ki, azonban tagadó választ kapott. De a kormány jobban ismerte az idegenek erejét és a mikádó beleegyezése nélkül is teljesítette a követ kivánságait. Így idézte elő az idegenek kérdése a szakadást a mikádó és a siogun kormánya közt, melynek akkor Kamon no Kami daimio állott az élén. A daimiók egy része nyiltan a minister ellen fordult és a szamurai osztály várta és kereste az alkalmat, hogy kardját a barbárok és hazaárulók vérébe márthassa. Egyes rónin-ok (delik) fanatismusokban meg sem várták az általános kitörést. 1859 elején Jedo utczáján megölték a ministert, aztán levélben előadták tettük okait, igazolták azt és kérték kivégeztetésöket, 1861-ben megtámadták az angol követséget és több lakóját megölték. A jedoi kormány fenntartotta az összeköttetést a követekkel, lehetőleg gondoskodott is biztosságukról, sőt 1862-ben már követséget küldött Európába, de rendelkezései szentesítés nélkül maradtak és a nép soha nem nézte törvényeseknek. Mikor 1862-ben egy angol társaság nem tért ki egy daimio kisérete elől, a szamuraik neki rontottak és egyet levágtak. A kormány nem adott teljes elégtételt, miért aztán az angolok Kagoszima bombázásával torolták meg a sérelmet.
A mikádó nagy tanácsot hivott össze, melyen elvben elhatározták a barbárok kiűzését. Már az európai hajókat is megtámadták és e támadásokban déli dáimiók hajói is részt vettek, mire Simonoszeki bombázása volt a válasz. A zavar nőttön-nőtt, a siogun és tanácsa elvesztették tekintélyöket. Ennek következtében a déli tartományok, különösen Szaczuma és Kosin, melyeket régi törzsellentét választott el a siogunok dynastiájától, már nyiltan fölléptek ellene. A mikádóba helyezték reményöket: az fogja az idegeneket kiűzni és a haza régi fényét visszaállítani.
Úgy indult tehát a dolog, hogy eredetileg a mikádó a történeti hagyomány fenntartója, a hazafias párt reménye; a siogun pedig, kit a politikai viszonyok megalkuvásra kényszerítettek, az idegenekhez hajlik. De 1863 óta, mióta a követség Európából visszatért, nagy változás állott be. A követségre roppant hatást tett, a mit látott és tapasztalt, azzal a jelszóval tért vissza: mi vagyunk barbárok, nem az idegenek. A fiatalság lelkesedéssel neki fekszik az európai nyelvek és irodalmak tanulmányának. Xaver Ferencznek az a szava: ennél a nemzetnél az értelem dönt, most is igaznak bizonyult. Küszöb előtt állott a döntő harcz a mikádó és a siogun közt, ebben pedig az győz, ki európai fegyverekre és tisztekre számíthat. Nem ezekkel győzte-e le épen most a khinai császár a taiping-lázadást?
Ezen időben trónváltozás állott be. Mikádó 1867-ben az alig tizenhét éves Mütszuhito lett, ki egészen az idegeneknek kedvező párt befolyása alá jutott. Ez a nagy válság békés megoldását csak attól remélte, ha a kormány egységes és azt egyedül a mikádó vezeti. A siogun 1867 novemberben lemondott, de Mutszuhito kérésére még tovább vezette a kormányt.
Ha meggondoljuk igazi és legmélyebb okát annak: miért sikerült Japánban az idegenek befogadása és az alkotmány teljes átalakítása, míg Khinában minden kisérlet a legveszedelmesebb rázkódással jár és félbenmarad: azt csak abban találhatjuk meg, hogy a japáni dynastia belföldi, a khinai pedig idegen. Csak az az uralkodó, ki nemzetével egy, követelhet áldozatot abban a biztos kilátásban, hogy meghozzák. Hisz ő nem akarhat mást, mint a nemzet javát.
Japánban mindennél erősebb a családi, a nemzeti érzés: a becsület uralkodó fogalma ezzel teljesen egybevágó. Bármennyire feldúlta az országot a pártszenvedély, egy tekintély érintetlen maradt: a mikádóé. Talán épen azért, mert elszigeteltsége eddig távol tartotta a közügyektől, vált most, minden ellenmondás nélkül, az egész nemzet fejévé. Az ifjú mikádó s tanácsosai átértették és fel is használták ezt a helyzetet. Ha már mellőzhetetlen a külföddel való érintkezés, ha bizonyosnak látszik, hogy a belső zavarokban is döntő lesz az európaiak részvétele: oly módon kell a nagy reformot irányozni, hogy ez a nemzetnek mindenkorra hasznára váljék.
Az idegen befolyás méreggé válik, ha erőszakosan jut a nemzet testébe. Ha azonban az ősi intézmények megújítására szolgál, ha csak azt veszik át, mi a nemzet jellemének megfelelő, orvosságul, erősítőül szolgál.
Addig a siogun hívei őrizték a mikádó palotáját. Mutszuhito 1868 jan. 3-án elrendelte azok távozását és szaczumai és kosini vitézekkel vette körül magát. Ennek hírére a siogun visszavonta lemondását, háborúra készült, sőt a követek támogatását is igyekezett megnyerni. E hírekre a mikádó lázadónak nyilvánította a siogunt és nagy sereget küldött ellene. A követek Kiotóba jöttek és a mikádó megerősítette a szerződéseket. A császár pedig, véget vetve elzárkózottságának, előbb Oszakába, majd Jedóba tette át székhelyét, melyet ő nevezett el Tokiónak. A polgárháború szerencsésen folyt és 1869 elején az egész birodalomban elismerték a mikádó egyeduralmát.
Már előbb kijelentette a császár, hogy uralmának «a felvilágosodás kora» lesz a neve. A reform azonnal kezdetét vette. A daimiók 1869 elején maguk mondanak le fejedelemségükről és uradalmaikat visszaadják a mikádónak, ki azoknak isteni jog szerint való ura. Egyelőre a kormány felszólította őket, vezessék tovább a közigazgatást, de már 1869-ben kerületekre osztották az egész országot és azok élére csupán tisztviselőket helyeztek. A daimiok jövedelmei megmaradtak s fel voltak mentve a katonatartás költséges terhe alól. A szamurai azonban, a lovagias, nemesi osztály, előbbi jövedelmének csak egy tizedét kapja kárpótlás gyanánt és ki volt szolgáltatva a tisztviselők dölyfének és önkényének. Ez pedig nemcsak igazságtalanság volt, hanem nagy politikai hiba is, mert épen a szamurai hűsége és vitézsége erősítette meg a mikádó trónját. Így csakugyan bekövetkezhetett volna, hogy a reform nemzetellenes forradalommá válik, és az új aerának, miután maga semmisítette meg legerősebb támaszait, idegen segítségre kellett volna támaszkodnia.
Eleinte csakugyan fenyegetett ez a veszély. A kormány és az ifjúság egész lelkesedéssel át akartak venni minden idegent, eltörölni a nemzetinek még nyomát is. Mindenki frank öltözetben jár, ki divatos akar lenni. Természetes, hogy a katonaságot európai lábra állították, hogy vasutakat, távirókat építettek, hogy nagy részvénytársaságok keletkeztek; az is helyes volt, hogy mind több ifjút küldtek Európába és Amerikába és hogy behozták az európai kalendáriumot, de hogy a szamuraioknak megtiltották a kard viselését fölösleges sérelme volt egy nagyon tiszteletreméltó érzelemnek.
Midőn így roppant gyorsasággal megváltoztatták a közélet egész alapját, sőt a magánéletet is át akarták idomítani, a forradalom csak egy ősi hagyományhoz nem nyult: a valláshoz. A mikádó érintkezhetett a követekkel, megjelenhetett népe előtt, még neje is szerepelhetett nyilvánosan, mint a nőnevelés legfőbb pártfogója, de isteni származásáról nem mondhatott le, mert azzal lerontja hatalma minden erkölcsi alapját. A keresztyénség hivatalosan mindig «a gonosz felekezet» maradt mindaddig, míg az új kormányrendszer teljesen meg nem erősödött. 1876-ban teljes szabad vallásgyakorlatot engedtek nekik; vannak is köztük igen előkelő keresztyének, de a missiók minden buzgósága mellett sem igen terjed a keresztyén vallás. A művelteket a nemzeti büszkeség tartja vissza; azokat, kik Európát megjárták, az a tapasztalat, hogy a művelt osztályok itt sem igen vallásosak; a nép pedig a régi buzgósággal csüng ősei hitén. Ezt a mikádó csak annyiban reformálta, a mennyiben a buddhismussal szemben a sintoismust, az ősök tiszteletét nyilvánította állami vallásnak.
A szamurai elégedetlensége arra birta a kormányt, hogy külföldi vállalkozások által szerezzen méltó foglalkozást ennek a harczban kiváló, de békében könnyen veszélyessé válható elemnek. Már 1873-ban szó volt Korea megtámadásáról, 1874-ben pedig expeditio ment Formosa szigetére. De az európai hatalmak Japán ellenében Khinának fogták pártját és Japánnak pénzben való kárpótlással kellett beérnie. Ebbe az időbe esik a birodalom első szerződése Oroszországgal is. Sachalin szigetére, mely Szibéria keleti partja előtt nyulik el, igényt tartott mindkét hatalom. Most abban egyeztek meg, hogy az egész sziget az oroszoké lesz, de az viszont 18-at a kurili szigetek közül átenged Japánnak. A Koreával való érintkezésnek az az egy haszna volt, hogy ez az állam megnyitotta két kikötőjét a japániak előtt.
Nyilvánvaló, hogy ez a külső politika nem volt valami szerencsés, sem oly nagy czélok felé induló, hogy a hazafiakat kiengesztelte volna az új aerával és annak állapotaival. Az elégedetleneknek most Szaigo tábornok állott az élén, kinek legnagyobb volt az érdeme az 1868-iki polgárháború leverésében. Épen Szaczuma tartományát, mely oly előkelő részt vett a mikádó hatalma megalapításában, választották főtáborhelyökül. Ott ugyanis, épen ez érdemei miatt, meg nem törték a daimio hatalmát, a szamurai osztály pedig egyaránt kitűnt száma és vitézsége által. A forradalmi mozgalom a tanulók közül indult ki, a kiket katonai gyakorlatokra szorítottak, s vérökkel kellett esküdniök, hogy hívek maradnak az ősi hagyományokhoz. 1877 elején fegyvert fogtak, abban a reményben, hogy a többi tartomány is hozzájuk csatlakozik. De azok hívei maradtak a császárnak és kormányának, mely azonnal teljes erővel hozzáfogott a lázadás leveréséhez. Arizugava császári herczeg volt a császári csapatok vezére. A felkelők több csatában megveretve, Kagoszimába vonultak vissza és ott végső kétségbeesett csatát vívtak a tulnyomó császári hadak ellen (1877 szept. 23). Másnap összeszedték a holtakat. A vezérek holttetemei mellett egy nagy férfitörzset találtak, lőtt sebbel és kardszúrással. Munkásruha volt rajta, de világos szine szamuraira mutatott. Nemsokára megtalálták félig eltemetett fejét is. Szaigo volt. Mikor a hős megsebesült, egy társa megtette neki az utolsó szolgálatot: levágta és elföldelte fejét, azután magán elvégezte a harakirit.»373 (Szabályosan felvágta hasát.)
Így vesztek el az ősi Japán legderekabb képviselői közül azok, kik nem tudtak beletörődni a dolgok új rendjébe. A császár méltatta a felkelés nemes indokait és amnestiát adott. De a pártszenvedély nem hamvadt el. Szaigó halála megtorlására hívei nemsokára megölték Okubo ministert, a hős ellenségét és azután maguk jelentkeztek.
Csak most lehetett hozzáfogni a forradalom ütötte sebek gyógyításához. Általános volt a panasz a tisztviselők önkénye ellen; sokan még megvesztegethetők is voltak és így a nép nem igen látta meg hasznát az új, annyi reményt keltő intézményeknek. Ehhez járult még a pénzügyi zavar is. A beruházások, aztán a forradalmak rengeteg költségbe kerültek. A kormány papirospénzt bocsátott ki oly nagy bőségben, hogy azt nemsokára csak névértéke felében fogadták el. Mint annyi más állam, Japán is drágán fizette meg újjászületését és gazdasági járatlanságát.
A mikádó mindjárt uralomra lépésekor alkotmányt igért népének. 1889-ben kiadta az alkotmányt, mely megalapítja a felsőházból és képviselőházból álló japán parlamentet. A törvényhozásban az angol mintát fogadták el, a minthogy az európai műveltség átvételét leginkább az angol nyelv közvetítette és annak van máig a legnagyobb elterjedése az idegen nyelvek közt. Egy igen lényeges pontban azonban igen bölcsen eltértek az angol mintától. A kormány kinevezése tisztán uralkodói jog, a parlament többségének nincs reá befolyása. Igy a külső politika és a hadügy ki van véve a parlamentáris ingadozások hatása alól.
Mert kezdettől fogva világos volt a felvilágosodás kora előtt, hogy a japán nép lelkének legerősebb hajtásaiul tekintse a harcziasságot, a hősies erényt. A változás csak abban állott, hogy mint nálunk 1848-ban, a mi addig egy kiváltságos osztály tulajdona volt, örökségévé vált az egész nemzetnek. 1872-ben behozták az általános védkötelezettséget. A sorkatonaságnál három, a hajóhadnál négy éves a szolgálat, de minden polgár 40 éves koráig hadköteles maradt. Néhány év múlva már félmilliónyi hadsereggel rendelkezett az állam, melynek gyalogsága, szakértő birálók szerint, fölért bármelyik európai állam hadseregével. A japáni ember bámulatos ügyessége és leleményessége különösen a flottában érvényesült. A hajóhad csakhamar úgy hajói nagyságára, mint felszerelésére s legénységének és tisztjeinek képzettségre nézve a nagy európai flották mellé sorakozott.
Mindez nem ment végbe nagy áldozatok nélkül. A parlamentben a legélesebb megtámadtatásoknak volt kitéve a kormány, folytonos fegyverkezése miatt, mely nem engedi meg a deficit végleges leküzdését.
Pedig csakis ennek a fegyverkezésnek köszönhette Japán, hogy forradalma sikerült. Az ellentét Khinával abban állott, hogy bent nyugalmat birt teremteni, az idegeneknek oltalmat nyujtott és a mellett Nyugatot is arra szorította, hogy megbecsülje.