Előbb-utóbb szükségessé válik egy kis rendrakás. Lapjaink elszaporodnak, képeinkről pedig egyre nehezebb lesz kideríteni, melyik laphoz is tartoznak tulajdonképpen. De ezen lehet segíteni.
Hogyan is válik őserdővé egy könyvtár? Eleinte, amikor még csak az index.html lapunk üldögél, esetleg egy-két képpel együtt a public_html könyvtárunkban, még nincs baj.
Illetve van. Ugyanis ahhoz, hogy a lapunkat a világból olvasni lehessen, meg kell rá adnunk az engedélyt. Igen, erről már volt szó, egy következményéről viszont nem. A UNIX logikájából következik, hogy a saját alapkönyvtárunkat, ahová a bejelentkezéskor jutunk, szintén olvasásra elérhetővé kell tennünk. Azaz, elvileg ezzel lehetőséget adunk rá, hogy ebbe is beleolvassanak idegenek. Akit ez zavar, az alapkönyvtárában ne tartson zűrös anyagokat. (Sőt inkább sehol se.) Ha valamit el akarunk zárni a külvilág elől, azt külön könyvtárba tegyük. (Persze állományonként is adhatunk vagy visszavonhatunk jogokat, de ez macerás...)
Egy idő után azonban annyira belejövünk (remélhetőleg) a lapok gyártásába, hogy feltétlenül rendszerezni leszünk kénytelenek. Erre adok néhány tippet.
Tegyük fel, hogy zenéről, irodalomról és természetjárásról is több lapot követtünk már el. Logikus, hogy ezeket témánként külön könyvtárba tegyük. Használjuk fel azt, hogy az index.html-t külön (általában) nem kell kiírni, így a téma vezető lapját (de ha csak egy lap az egész, akkor is) index.html néven helyezzük el a megfelelő könyvtárban. A témához tartozó képek és egyéb állományok is ide kerülhetnek.
Másik megoldás, hogy a téma vezető lapja a téma könyvtárán kívül, de nevében megegyezően kerül tárolásra (pl. irodalom.html és irodalom/ könyvtár). Ez akkor tűnik megfelelő megoldásnak, ha a témavezető lapok megjelenése egységes, pl. ugyanazt a háttérképet használják.
Ha valamit minden lapon használunk (pl. ikonokat, logókat), azokat szintén érdemes külön könyvtárba gyűjteni. Itt azonban felmerül az a probléma, hogy visszafelé nem lehet hivatkozni a belső könyvtárból. Ekkor sajnos hosszú, azaz teljes URL-t kell használnunk.
Ma már több operációs rendszer is engedi a hosszú, beszédes állománynevek használatát, bár szóköz, ékezetes betű és írásjelek nem, vagy csak igen körmönfont (s ezért felesleges) módon vethetők be. A hosszú neveket ettől függetlenül érdemes alkalmazni.
Van kivétel. Ha a lapunk, vagy az abból nyíló szöveg, kép, stb. letöltésére komolyan számítunk és szeretnénk is, ez esetben úgy kell tennünk, mint a menekülő elefántcsapatnak. Minden csapatban van egy leglassúbb elefánt, s az egész csapat az ő sebességéhez alkalmazkodik. Esetünkben a leglassúbb elefánt a DOS a maga 3+8 karakteres állományneveivel. Szöveget, képet ezért érdemes még UNIX alatt is a fenti megkötés szerint elnevezni. Ha viszont valami kemény UNIX-os anyagunk van (egy jó C program, egy ügyes script), akkor használjuk csak ki a névadás szabadságát -- ezzel egy DOS-hívő úgysem tudna mit kezdeni. Vigyázzunk arra is, hogy DOS alatt a kisbetű ugyanaz, mint a nagy, a UNIX alatt viszont nem! Aki DOS alapú környezetben dolgozik (a sokak által használt Windows 3.x ilyen!), az letöltéskor csonka, egymást felülíró állományokba futhat, ha nem vagyunk előzékenyek.