SZÁZ SZÉP KÉP - Szinyei Merse Pál: Majális

CIKKEK, DOKUMENTUMOK

Dr. Hoffmann Edith: Szinyei Majálisa

Farkas Zoltán: Vita a Majális körül

Szinyei remekműve, a «Majális» állandóan foglalkoztatja a magyar művészetről elmélkedőket. Magyarázgatják, osztályozzák, helyét keresik az európai művészet történetében. Minthogy pedig az a nézet volt elterjedve eddig, hogy Szinyeinek ez a festménye impresszionista és pleinair-kép, ezt az állítást is revízió alá veszik.

Ezt tette legutóbb Rózsaffy Dezső dr. is, aki a dr. Lázár Béla képviselte állásponttal szemben a Szinyei-Társaság emlék-ünnepélyén tartott felolvasásában, mely a Magyar Művészet áprilisi számában jelent meg, következőképen dönti el a kérdést:

«Ha... valaki feltenné a kérdést, impresszionista festmény-e, pleinair festmény-e a «Majális»... mindkét kérdésre magától értetődőleg nemmel kellene válaszolnunk.»

Rózsaffy állítását egyfelől az «impresszionista», másfelől a «pleinair» vonatkozásban kell megvizsgálnunk.

Abban, amit a «Majális» impresszionista voltáról mond, igazat kell neki adni. Valóban, a «Majális» nem egy pillanatnyi benyomás, nem egy esetleges természetű helyzet gyors ábrázolása. Komponált mű. Azaz hosszabb latolgatás és tervezgetés után született. «A képzelet szülötte, benső, festői elgondolás eredménye», hogy Rózsaffyt idézzük. Az impresszionizmussal csak némi vonatkozásokban rokon, végtelen frisseségében, üdeségében, de a témában is: egy társaság szabadban heverész az atmoszféra levegő és fény tüneményei között. Persze festési módjának részletessége és simasága igen messzire esik egy tipikus impresszionista festmény ábrázolási módjától, például: Manet «Rue de Berne»-jétől.

Jóval fogasabb kérdés a «Majális» «pleinair» jellege. Rózsaffy hosszasan ismerteti az impresszionisták festési módjait. Szerinte a «Majális» «pleinair» jellegét az dönti el, hogy hol és hogyan készült, műteremben-e vagy pedig a szabadban. Louis Réaut idézi:

«A realisták - vagyis Courbet és társai - követve elődeik eljárását, a műterem hűvös, mesterséges világításában festik az arcképeket, sőt tájképeket is, az impresszionisták szakítva hagyományos gyakorlattal, ehelyett kimennek a szabad levegőre festeni. Ezt nevezik «pleinairizmusnak.»

Ha tehát pleinair-képnek csak azt fogadhatnók el, melyet valaki a szabadban festett, Rózsaffynak teljes igaza volna: a «Majális» nem pleinair-kép.

Azt hisszük azonban, hogy ez a felfogás csak külsőséges és lényegében egyáltalában nem állhat meg. Attól, hogy egy kép odakint készült-e, vagy nem, még mindig lehet pleinair-kép, aminthogy régebbi festők akárhányszor festettek a szabadban, néha még kész képeket is és igen sok tanulmányt, amelyek belső tulajdonságai tekintetében egyáltalában nem voltak pleinair-ábrázolások.

A lényeg itt alkalmasint nem az, hogy egy kép hol és hogyan készült, hanem az, hogy milyen. Ha a festmény az atmoszférikus tüneményeket is ábrázolja, ha a színek átalakulását napfényben, vagy napsütés közben vetődő árnyékokban híven tünteti fel, feltétlenül pleinair-kép. Az is mellékes, hogy mennyi szerepe volt benne komponálásnak, meggondolásnak, aminthogy tévedés volna azt hinni, hogy a pleinair-festők sohasem komponáltak. A kész eredmény a lényeges, a napsütött térben és árnyékaiban elhelyezkedő téma jellegzetes tüneményeinek szemléltetése.

Vajjon ebben a belsőbb és igazabb értelemben, szerintünk egyedül helyes felfogásban, pleinair-festmény-e a «Majális»?

Feltétlenül az.

Vizsgáljuk csak meg a háttérben közeledő alakot, vagy az előtérben heverőket, vagy a pázsitot, melyre láthatatlan lombok kék árnyékokat vetnek. De még a legparányibb részlet is frissen leheli magából a szabad levegő fény-tüneményeit. Egészen mellékes tehát, hogy ezeket Szinyei közvetlen a szabadban másolta-e, vagy pedig emlékezetből képzelte el. És ezért éppen a «Majális» egyik legdöntőbb bizonyítéka annak, hogy pleinair-képet emlékezetből is lehet festeni, amit különben Rippl-Rónai és Csók is megtettek. Viszont az is megállapítható, hogy a színek és vonalak felbontásában Szinyei «Majális»-a egyáltalában nem megy olyan messzire, mint a francia impresszionisták, részletezőbb is, de a pleinair lényege, a fény átalakító és módosító hatása bizonyos határig már megnyilvánul benne. Ezért Rózsaffy kategórikus tagadásával szemben azt kell állítanunk, hogy a «Majális» pleinair-kép és éppen ez a tulajdonsága kapcsolja az impresszionizmus történetéhez, amit különben Meller Simon és Réau állításait elfogadva, Rózsaffy sem von kétségbe.

Forrás: Nyugat, 1936. 5. szám
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/nyugat/html/doc/22710.htm

Bernáth Aurél: Szinyei Majálisáról

A műalkotások ugyanúgy elemei a nemzet sajátos alkatának mint történelmének politikai eseményei. A nemzet önmagáról formált tudatát egyes valóban közkinccsé vált műalkotások, gondolatok, szellemi tények is alakítják.

A műértőkön kívül néha egészen széles néprétegeket varázslatában tart egy-egy mű, s úgy a művészetet ismertető tudományos kiadványok, mint a varrógépek fölé akasztott színes levelezőlapok is bizonyságai annak, hogy közmegegyezés történt arra vonatkozólag, hogy a nemzet valamit közkinccsé avatott.

Új nemzedékek jönnek más életideálokkal, s a képnek újra meg újra felelnie kell. Az a feszültség, ami az eljövendő nemzedékek és a kép szellemisége közt mutatkozik, termékenyítő erővé válik, s a kép formába zárt örök arca új szépségben merül fel utódainknak. Egyre gazdagabb következtetéseket tudunk levonni belőle. A rajta és általa csiszolódott ízlésünk és felismeréseink által nemcsak önmagunk vágyait ismerjük meg jobban, de viszonylatainak is más kultúrközösségekhez.

A szellem önmegismerésének nem lehet elég útja és módja. Nem lehet elég sok támpontunk ahhoz, hogy megmérhessük, kik vagyunk igazán.

Érdekes volna látni, hogy miként szervesedik bele egy műremek a nemzet életébe. Amint fokozatosan, - közvetett vagy közvetlen úton, válás folytán értéke mind becsesebb lesz lelkünkben és mind kevésbé tudjuk elképzelni nélküle életünket.

Ha a kultúránkra, tehát öntudatunkra eszmélünk, ha gondolataink végigsiklanak azokon a háromszögelési pontokon, mellyel egy nemzet magát felmérheti, az elvillódzó alakok, jelenetek és megkövült eszmények és képek sora közt ott van a Majális is. Ízleljük a különböző nemű és jellegű emlékek változatos sorát. Kihallgathatjuk a soktémájú beszédet, - állást foglalunk, bíráljuk őket, kiemelünk, majd ismét elnyomni óhajtunk egyeseket, egyéni adottságaink szerint. El akarunk jutni valahová, s mindig döntenünk kell valami felől. S annál biztosabban határozunk, annál jobban tudjuk a lényünknek legmegfelelőbb döntést hozni, minél inkább formált öntudat irányít bennünket.

A kép éppúgy részt kér a nemzet öntudatának kialakításában, mint valamely történelmi esemény.

Érdemes követni az ily kép fényét, szépségének munkáját, ami át meg áthat embert, s meg-megújulva, átváltozva belenő egy nemzet és az európai közösség szellemszövetébe. Örökös körforgás, termékenyítés, átváltozás a sorsa. Mint ahogy a kimondott szó tettre váltódik és végátváltozás a sorsa. Mint ahogy a kimondott szó tettre váltódik és vég nélkül tovább munkál, - úgy ez a hangtalan fényáradat, ami ily képből özönlik, állandó intő, ösztönző, felemelő szuggesztió lesz, ami közöttünk és bennünk tovaáramlik.

Elgondolkoztat, hogy múzeumunkban miért látom a Majálist olyan állócsillagszerű jelenségnek, s még a legjobbak közt is miért van neki külön rangja? Miért van az, hogy festői kiválóságának elismerésén túl ezt a képet meleg szívek veszik körül?

Úgy látom, ahhoz hogy egy kép a kvalitáson túl még reprezentatív szerepet is be tudjon tölteni, többnek kell lennie, mint amit dicsérő jelzőkkel egyszerűen kimeríthetnénk. Meg szeretném tehát keresni és mutatni a páratlanságának, - az unicum-voltának ismertetőjeleit, hogy igazi ismeretéhez közelebb jussunk. A Majálisnál u. i. nemcsak arról van szó, hogy ilyen vagy olyan jó kép, mely ezt és ezt az érzelemterületet tartja megszállva. Itt már arról is beszélhetünk, hogy egy nemzet kiválasztotta reprezentatív követének, tehát szelleme jellegzetes letéteményesének.

A reprezentáció fogalma magába zárja az erősön, a formabiztoson túl egy bizonyos és sajátságos íz jelenlétét. Egy nemzet idegenbe követének oly embert igyekszik kiküldeni, aki a magabiztosságon kívül az egyéniség valamilyen utánozhatatlan virágával is rendelkezik.

Elnézem a Majálist, s ilyenfajta mivoltának ismertetőjeleit keresgélem. Elcsodálkozom nyugodt fölényén, s igénytelenségének éles fegyverén, mellyel könnyedén tönkreteszi az ágálót, a bombasztikust, s a kancsal szemű epekedőt, s mindahány álarcban csak képek meg tudnak jelenni. Helye a múzeumunkban egy szerény trón, ahonnan minden feltűnés nélkül uralkodik. Térdre kényszeríti a környezetében lévő ál nagystílus utánzókat, a fáradt akadémikusokat, s hallom, ahogy a parlagi naturalistákhoz beszél az érzékeny természetlátásról.

Legelőbb ez a reprezentatív megjelenése tűnik fel nekem. Csodálom a Majálist ezért az ünnepélyességért. Ma, mikor a festészet szabadabban gondolkozik bizonyos kérdésekről, s nincs annyira a naturalizmusnak, mint elvnek terrorja alatt, szinte már érzékelni se tudjuk, mily nagy elkülönülést jelentett ez a magatartás a Majális korában. A reneszánsz és barokk képek ünnepélyességének szinte kánonja volt. A kép akkor ott kezdődött; s a leggyengébb reneszánsz vagy barokk mesternek is biztos érzéke volt eziránt. A szigorú elrendezés és nem utolsó sorban magának a stílusnak csak a lényegre törő természetábrázolása voltak ehhez a főtényezők. S még ma is, azok a festők, akik e nagyok szellemi örökét variálják, játszva lesznek ünnepélyesek, holott a festői tartalom már rég elsikkadt kezeik közül.

A Majális azonban, - bármennyire nehéz is őt kielégítően osztályozni, - a naturalizmus-impresszionizmusnak volt a leszármazottja, illetve adlátusa, tehát egy oly festői elvnek, mely az ünnepélyességet, ezt a tiszteletreméltó kellékét a festészetnek, nemcsak hogy nem helyeselte de egyenesen meg is vetette.

A Majális nem volt engedelmes gyermeke a naturalizmusnak. Volt annyi bátorsága, hogy se naturalista, se impresszionista ne legyen, illetve oly ragyogásba emelte fel, az ott tanultakat, hogy az csak bámulhatott utána. És így született az ünnepélyessége. De ezt úgy érte el, hogy a festészeten semmi csorba nem esett, tehát nem fakult el a természetlátása, s nem lett sematikus az ábrázolása. Szóval úgy festett ahogy illik.

De maga az ünnepélyesség még nem adna a Majálisnak ekkora reprezentációs képességet. Sok ünnepélyes kép van ott a környezetében és még sem azok uralkodnak. Miért? Mert fakó a világuk. Mert természetlátásuk nem volt eredeti.

Tehát a festészet mégis annyit jelent, mint festeni: azaz életet adni, formálni. Tehát mégis csak ott kell keresnünk a választ, hogy ez a természetábrázolás milyen hőfokú, milyen kvalitású.

Mikor azt mondtam, hogy ragyogásba emelte fel a naturalizmusban tanultakat, azzal azt próbáltam kifejezni, hogy az ábrázolásnak egy egészen rendkívüli átköltése sikerült Szinyeinek. És ha ezzel nem is akart a naturalizmus ideológiájára csapás mérni, de olyat mutatott meg, ami nagyrészt abból hiányzott, mert azok a festők lazán értelmezték a feladatot. Lefesteni valamit nagyon könnyű dolog, de az igazi festészet a tárgy átlényegítését jelenti. A világnak az ábrázolás útján más síkra kell helyeződnie: a szellem síkjára. Le kell vetnie a földi ruháját, még akkor is, - és ez itt paradoxonnak fog hangzani - ha a festő optikailag a valóság teljességéhez ragaszkodik is, mint a naturalizmusban. Mágiát kell neki űznie, mint ahogyan egy szonett-sor dallá változik.

A naturalizmusnak ez a félreértelmezése okozta a művészettörténet egyik különös tragédiáját. Kivált a naturalizmus másik válfajának divatja idején: az impresszionizmus korának, ahol ez a féligazság kibővült azzal, hogy a festészetnek most meg kell keresnie az emberi szem látásának megfelelő kifejezési módot. Ekkor kezdett felhangzani az a vezényszó, hogy a festészet látni tanít. Persze igazságot is rejtettek ezek a jelszavak. A baj csak ott volt, hogy az igaz ábrázolás nagy keresésében a képek elfelejtettek röpülni, s maradtak olyan földön topogó és számunkra mind unalmasabbá váló készítmények, amelyeknek a festészet igazi célkitűzéséhez édeskevés közük van. Maga a köztudat is úgy megfertőződött, s az igények, - helyes szellemi vezetés híján - úgy lecsökkentek, a festészet oly bárki munkája lett, hogy a naturalizmus lassanként fotográfizmussá vált.

A Majális ebből a zűrzavarból csillagként ragyog ki. A legnagyobb festészeti erény hordozója. Naturalista volt, de helyes módon! Azoknak, akik kortörténeti szemmel is érzékelik ezt a jelenséget, dupla öröm ezt a képet látni, mert e tekintetben forradalmi.

A Majális a festészet tiszta légkörébe burkolt költészet. A világban való gyönyörködésének átszellemítő tisztasága, elragadóan természetes ünnepélyességgé válik. Ez a keresetlen ünnepélyesség emeli sok nagy kortársa fölé. Túlragyog rajtuk, mert amíg azok sokszor a lefestés útveszőjében eltévedtek, addig Szinyei égi szférába akart eljutni.

Ahhoz, hogy a Majális ezt a trónt elfoglalhassa, legalábbis ezekkel az erényekkel kellett rendelkeznie. De ahhoz, hogy a szívekbe így beiktatódjon, még más varázserőkre is szüksége volt.

Azt látom, - ha egy kevés művészettörténeti visszapillantást engedek meg magamnak, - hogy úgy nemzeteknek, mint koroknak vannak ilyen kiváltságos képei. Olyanokról beszélek persze, melyek nemcsak a tömegek sokszor festészetellenes, irodalmi igényű beállítottsága, érzelgőssége, vagy alacsony rendű tárgyi érdekeltség által jutott a szívekbe. Hanem olyanokról, melyek úgy az értőkön, mint a tömegen egyaránt uralkodni tudnak. Néha egyes festők egész munkássága élvez ilyen tiszteletet, néha - és legtöbbször - csak egyes képek. Különböző korokon keresztül majdnem egyenletes virulással ragyognak ezek a művek, melyek örök emberi és hangulati tartalmukon kívül ontják magukból ezt a meghatározhatatlan egyéni bájt és egyedülvalóságot.

Talán Raffael volt az egyetlen festő, akinek nemcsak egy-egy képe, hanem jóformán egész oeuvreje ilyen - mondhatnám - értéken felüli megbecsülést élvezett. Bár a kortársak Raffaelről formált ítélete Michelangelo javára mind máig helytálló, Raffael mégis egész a múlt század közepéig megtartotta tündöklő trónját, mert műveinek festészeti értékén felül, sajátságosan ellenállhatatlan varázsereje van. És tovább menve éppen Raffael példájával, ha ez a hovatovább egy évszázada tartó elkedvetlenedés vele szemben nagyjából ma is fennáll, mégsem az ő varázsereje tört meg. Az a fogalom és íz, amit mi Raffael néven azonosítva szívünkbe zártunk, hiszem, hogy örökre fennmarad, amíg a földön képet festeni és nézni fognak az emberek.

Az olasz művészetben Giorgione: Koncert c. képe élvez még ilyen megkülönböztetést. A franciáknál már az avignoni Pietá-val kezdhetném, aztán ott van Watteau: Gilles-e, vagy Boucher: Dianá-ja, le Nain: Parasztcsalád-ja, Chardin több képe, Millet: Angelus-a, több Corot kép, Manet: Olympiá-ja, egy-két Renoir kép, s nálunk a Majális, - melyek ilyen kivételes megbecsülésben részesülnek.

Előrebocsátom, hogy ezzel az önkényes osztályozással azért hoztam közös családba ezeket a képeket, mert ezek az "értőktől - a varrógépekig" vonalat egyforma intenzivitással tudták megszállni.

Mi tette ezeket a képeket az értékükön túl is ennyi ember számára felejthetetlenné és kedvessé?

Szeretnék arra a közös sajátságukra rátapintani, ami őket rokonná teszi, korok, stílusok, és egyéb tényezők dacára.

Tulajdonképpen egyfajta emberi alkatot, mint közös, művészetet tápláló tartalmi tényezőt mutatok itt be, amivel azt hiszem Szinyei jellemzéséhez, s főleg a Majális sikerének megvilágításához is hozzájárulhatok.

Úgy látom, hogy a gyengéd, de mégis férfias báj a közös jellemvonásuk ezeknek a képeknek. Valami olyan optimista életfelfogás, derű és kedves mélység ez, ami szíveket tud nyitni.

Ezek a képek ritka és örök emberi tartalmat őriznek magukban, mely stílusokon, korokon felül mindig kiragyog, s külön fénnyel telíti meg a nézőjét. Minden egyéb festői tartalmon túl, problémákon felül ott ragyog ez a kedves vonás, ami a szív derűje.

Ez a ritka emberi beállítottság előszeretettel fordul a nyugodt és harmonikus élet dicsérete felé, nem keresi a súlyos problémákat, de még a legkisebb feladat is üde, vonzó és behízelgő lesz általa.

Ha végig pillantok képzeletben az említett képeken, látom szinte a formálás munkáját, azt a gyengéd szeretetet, mellyel egyes részleteket életre tapintanak, ahogy eltűnődnek egyes formákon. Mintha hamvas barack tapintása lenne ez. Gyengédek és mégis erősek, teltek, de nem túlságosan feszülnek.

Olyan ez a festés, mint egy meleg emberi orgánum, mely áthangolja a szavakat a léleknek ezen a különös hangfogóján, miáltal a kimondott szó az értelem és a szív kamráiban egyidőben rezonál.

Nagy emberi tulajdonságokat rejtenek ezek a képek. Érzékenységük nem érzékenykedés, gyengédségük nem gyengeség. Valami arany középutat jelentenek a kiegyenlítődés megbékéltségét. Nem járnak izgalmas utakon, a végleteket nem ostromolják, de az a hely amit elfoglalnak, olyan révet jelent, ahol szívesen üdül a lélek.

Megbékéltségük nem jelenti az önelégültséget, de nyugtalanságuk elsimul az első szóra, mert nem hányódnak ellentétek között. A lélek arányainak olyan kerekdedsége ez, mely nyugalmi állapotot tud teremteni minden megnyilatkozásukban. "Genug ist nicht genug." Nem az ő versük, de műveik előtt a fellebbezésnek el kell hallgatnia, mert azok a maguk nemében lezártak és egészek.

Végtelen a vágyuk az egyensúlyra, de oda nem az önmardosás útján jutnak. Életük megnyilatkozásai egyenletes folyamatban törekednek erre és érik el azt.

A derű és önbizalom egyenletes sugárzásban árad az ilyen lélekből. A világ is a maga bonyolultságában természetesen rendeződik el számukra, mintha nekik teremtődött volna. Nem akarják megváltoztatni a világot, hanem belemerülnek annak élésébe. Az élet nyugodt folyamat számukra, mert ahol megjelennek a káosz elrendeződik.

Nincs gondjuk a jövővel. A jelen, a ma, nem nyugtalanság forrása, amibe az elkövetkezendők nyújtják hátra kezeiket. Élik a jelent és erről tudatuk van.

Az ily lelki alkat csak derűt sugározhat. Az ilyen festő nem nyúlhat olyan igénytelen tárgyhoz, mely által ne tudná visszasugározni ránk ezt az alapvető lélekállapotot. Ahogy egy ruhafodor elrendeződik, ahogy két szín egymásba csendül, ahogy egy fej felvetődik, feszülés nélküli nyugodt tartásban, és hogy ismét a Majálisra térjek, ahogy ott hátul a dombon a két alak ellibeg, ahogy a dombélen az a hamvas zöld búzatábla zizegő világát elárulja, minden, minden részlet megjelenítésében ott bujkál ez a kedves, derűs emberség. A kép egyéb tartalmi részében ez úgy keveredik, mintha zamatát egy illat fűszerezné.

Ez a fajta ember a maga sugárzó melegségével titkokat pattant. Hitetleneket meggyőz, s hatása messze gyűrűz a társadalomban.

A képnek általában nem kell ily messze eljutnia, mert hatása megszámlálhatatlan közvetett úton is elér az összességhez. De öröm látni, ha ilyen királyi követek maguk indulnak el országot járni és meleg beszédükkel közvetlenül munkálják azt a szellemet, melyből maguk is vétettek.

^[+] A Szinyei Merse Pál Társaság Szinyei-emlékünnepélyén az Akadémián tartott előadás.

Forrás: Nyugat, 1939. 3. szám
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/nyugat/html/doc/24288.htm

Dr. Hoffmann Edith: Szinyei Majálisa

Jan Huizinga legújabban egy vastag könyvben fejtegeti azt a gondolatát, hogy az ember alapjában véve játékos lény, homo ludens. Játékosság, hogy társaságokat alapítunk s játékosság, hogy ünnepi vacsorákra gyűlünk össze s ezeken a lakomákon egyikünk mindig a szónok szerepét ölti magára, avval a leplezetlen óhajjal, hogy a többinek tessék. Játszunk reggeltől estig, alacsonyabb és magasabb rendű játékokat. A nagy hollandi gondolkodónak igaza van: cselekedeteink nagy részében valóban a játékos ösztön a mozgató erő, akár magányosan, akár többedmagunkkal engedjünk ennek az ösztönnek.

Nekem is van egy kedves játékom, lélektani játék: Szinyei Majálisa előtt szoktam játszani hosszú évek óta. Azt próbálom, magyarokon és idegeneken, hogyan hat rájuk a Majális és ebből igen érdekes tanulságokat merítettem már. A Majális számomra az emberek fogékonyságának eleven mérője.

Magyaroknál szinte matematikai pontossággal következik be, hogy aki hajlékony és haladó szellemű, az bizonyos szenvedéllyel szereti a Majálist, aki nem az, az a Majálistól éppúgy idegenkedik, mint teszem Ady költészetétől. Mindkettő miatt sokat csatáztam már, főként fiatalabb koromban s leginkább nálamnál idősebb urakkal. Nem mintha ezek az emlékeim egészen 1873-ig nyúlnának vissza, abba az időbe, mikor a Majális merőben új volt s a csatározás körülötte természetes. A különös éppen az, hogy a Majális csorbítatlan fiatalsággal még ma is éppúgy bőszíti a megálló szellemeket, mint húsz vagy hetven évvel ezelőtt. S ez az érdekeltekre nézve annál idegesítőbb, mert bizonytalanul érzik, hogy a hiba esetleg bennük is lehet: hetven éves újdonság nem lehet ma már olyan merőben új, hogy botránkoztató lehessen. S valóban úgy is van, hogy itt az örök ellentétről van szó, a fiatalon is ósdi szellem tiltakozásáról a mindenkori fiatalság ellen, mégha az már régen a múlté is. S mivel vadmodernséget emlegetni - tudják - nevetséges volna, tiltakozásuk csak meg nem indokolható idegenkedésben s némely, helyt nem álló kifogásban nyilatkozik meg. A Majális hallatlan zsenialitását bizonyítja, hogy az agresszív fiatalságnak kijáró ellenszenvvel, vagy pedig rajongással lehet reá még ma is reagálni, s a történeti dokumentumot megillető szemlélet még ma sem általános vele szemben. Csak nem régen bizonygatta előttem valaki, a saját szellemének modernségébe szerelmes, jólismert hanglejtéssel, mintha legalább is Picassot dicsérte volna, hogy a Majális neki kedvenc képe.

A magyaroknál azonban még érdekesebb az idegenek magatartása a kép előtt. Ők persze nem szellemük haladó voltáról tesznek tanúságot, hiszen külföldön általában szélsőségesebb művészethez szoktak, mint mi s ezért ők valóban a dokumentumot látják a Majálisban.

Hosszú múzeumi pályámon sokszor volt alkalmam a legkülönfélébb külföldieket végigvezetni képtáraink termein. Eltekintve azoktól, akik a képeknek háttal fordulva tűrik a magyarázatot s csupán egy törekvésük van, kijutni végre az utcára, - az átlag műveltségű látogató rendszerint a kis népek művészetének kijáró, közömbösen udvarias érdeklődéssel halad végig a modern képtár első termein. De a Szinyei-teremben pillanatok alatt színt vált.

Az eucharisztikus kongresszus alkalmából Pesten járt a francia karmelita kolostorok tartományfőnöke, egy rendkívüli műveltségű és szellemű finom úr. Tartózkodó megjegyzéseiből az első termekben nem tudtam még megismerni. Lassan közeledtünk a Szinyei-terem felé. A Majálist már a küszöbről megpillantotta s csendes arca hirtelenül megélénkült. Felbuggyanó izgalommal sietett feléje. Meleg és kérdő tekintetet vetett reám s egy elcsudálkozó «oh»-val fedezte fel az évszámot. A kép jelentőségéről már nem is kellett volna sokat mondanom. Ettől fogva úgy beszélgettünk a magyar művészetről, mint régi jó barátok. Pár héttel később, pesti barátaim kérésére, egy tenyeres-talpas külföldi fiatal művészet-történészt vezettem, akinek a vakságánál csak az elbizakodottsága volt nagyobb. Részletekbe menő magyarázatomat elképesztően fölényes és gúnyos kérdéssel rekesztette el: «Ugyan! Hát a Manet Déjeuner-je melyik évből való?» Hiába mondtam neki, hogy csak a tárgy hasonló s Manet képe ugyan tíz évvel korábbi, mint Szinyeié, de nyoma sincs rajta plein air kérdéseknek, melyek komolyabban 1870 körül merültek fel Manetnál s csak a Majális után egy évvel, 1874-ben oldódtak meg. Hogy a Majális, akár Manet, akár Monet egykorú munkái mellett a plen air probléma teljesebb megoldását jelenti, meg nem értette s a kép is, meg a magyar művészet további évtizedei is hidegen hagyták. Úgy váltunk el egymástól, mint ellenségek.

Itt két különösen mély nyomot hagyó látogatás emlékét idézem, de nem két egyedül álló esetét. Idézhetnék más példákat is. Ez a kétféle magatartás szimptomatikus. Bizonyos, hogy ez előtt a kép előtt az idegen sokkal többet árul el magából, mint azt, hogy először látott műremek tetszett-e neki vagy sem. Valami csodálatos lelki folyamat révén azonosítja a képet a magyarral általában s a Majálison keresztül tudatossá válik benne, hogy rokonszenves-e neki a mi népünk vagy nem. Érzelmi hozzáállása szerint aztán vagy egyszerű ténymegállapításnak vagy értelmetlen és a tényeket elferdítő, ellenszenves hencegésnek fogja fel a magyarázatot. Megértő és indokolt lelkesedésnek vagy elfogult ömlengésnek az abból kivilágló állásfoglalást. Szinte hihetetlen, hogy egyetlen kép ilyen határozott színezetű érzelmeket váltson ki valakiből; de akik zenével foglalkoznak, megmondhatják, hány idegen szerette meg a magyart nagy zeneszerzőink művein keresztül.

Hogy a képnek és a magyarságnak az összekapcsolásával mennyire igazam van, azt az is bizonyítja, hogy tapasztalatom szerint sok olyan külföldi, aki a Majális előtt mondjuk «bevált» s azon keresztül már megfelelő figyelemre méltatta a későbbi mestereket is, a látogatás végén, anélkül, hogy erre bármimódon felszólítanám, mintegy belső gondolatmenetét követve vagy attól a vágytól hajtva, hogy a benne felgyűlt különféle benyomást összegezze, mond néhány szót a magyar jellemről. S már meg sem lepődöm, mikor szószerint visszatérő fogalmazásban ezt hallom: «Maguk mind olyan nagystílűek!» Érdekes, hogy különösen svédektől hallottam több ízben ezt a szót.

Hiszen magunk nagyon jól tudjuk, hogy nálunk nem minden és nem mindenki egyformán nagystílű, de itt ez most nem is lényeges, az a fontos, hogy a külföldiből, ki részleteket nem lát s csak az általános benyomás alapján ítél, a Majális - melyet a magyarság hiánytalan kifejezőjének érez - ezt a szót hívja ki.

A színek merész, szinte vakító és mégis oly muzsikálóan kellemes együttese, az elrendezés szabadsága és plein air képeknél oly szokatlanul zárt rendje, az előadás úri biztonsága és mégis hanyag tartása, az érzés perzselő melege és mégis könnyed, tartózkodó derűje, az egész képnek a komponálás tényével a hagyományokhoz ragaszkodó, a plein air megoldásával mégis egyénien új utakon járó szelleme, kristálytiszta gondolata és nagyvonalú lelki tartalma, meghökkentő és lenyűgöző hatást gyakorol a szemlélőre. A magyar sok tulajdonsága közül a legmegnyerőbb jellemvonásokat itt mind sűrítve találja együtt egyetlen képen. Vallomás ez a kép: a Mersék ősi törzsének sarja tesz benne tanúságot fajtájának örök tulajdonságairól. Mert ilyen volt a magyar régen, ilyen volt Szinyei korában és ilyen ma is. S e képen keresztül az elbűvölt idegen megsejt valamit abból a varázsból, melyet a magyarság gyakorolt mindazokra, akik a századok folyamán idevetődve, nem voltak többé képesek innen elszakadni s örökre letelepedve ezen a földön, egy végtelen rokonszenv jogán, szinte átmenet nélkül magyaroknak tudták magukat. Mindezek érzelmi állásfoglalásának értelmét és megfejtését adja a Majális.

Különös, egyszeri vegyüléke a legellentétesebb sajátságoknak ez a nép. Ha külföldi barátaim kérdésére a magyar jellemet boncolom, többször felelik, hogy ez vagy az a vonás megvan az ő népükben is. Lehet. De az összeállítás társtalan, mint ahogy a Majális palettája is társtalan és semmivel sem rokon. Az a rózsaszín, az a lila, az a bársonyos barna, tudom, megvan más festőknél is, de nem ebben az együttesben és nem ilyen megejtően tüzes zöld színbe ágyazva. Shakespeareről mondták, hogy ha a Földünk elpusztulna s csak az ő művei maradnának fenn, meg lehetne belőlük ismerni az egész emberiséget, - a mi Arany Jánosunkról, hogy költészete a magyarságnak tükrözné hiánytalan képét. Szinyei Majálisa, ha nem is a magyarság hiánytalan lényegét, de azt mindenesetre megőrizné, ami benne a legnemesebb s e csodálatos kiválasztás útján egyszersmind bűvös erejét is. És az idők távlatán át, sok ezer év múlva újra felhangzana az elragadtatás szava: Ez nagystílű nép volt.

De egy mű, amelynek jelképi értéke van, eszményképpé is válhat s van vélemény, amely kötelez. Mindnyájunknak törekednünk kell arra, hogy lehetőség szerint megközelítsük azt a jellemképet, mely az idegenekre oly nagy hatással van.

Szinyei halálának huszadik évfordulóján emelem poharamat a Majális szellemének örök életére!

^[+] Serlegbeszéd a Szinyei Merse Pál Társaság ünnepi lakomáján, 1940 február 10-én.

Forrás: Nyugat, 1940. 3. szám
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/nyugat/html/doc/24736.htm