1873 - Olaj, vászon, 128 x 163,5 cm |
MŰELEMZÉSEK | |
| Dr. Lázár Béla tanulmányából | ||
| Beke László elemzése | ||
| Dr. Maksai László elemzése | ||
| Bernáth Mária írása | ||
| Részlet Végvári Lajos írásából | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Dr. Lázár Béla: A modern művészet kezdetei
(Munkácsy és Szinyei-Merse)
...Amit Szinyei 1872-ben Böcklin szomszédságában kezdett festeni, a "Majális" már erre a színlátásra van alapítva. Ez a probléma izgatta ekkor az egész kort. És sajátságos, egyazon tárgyhoz kötötték a legtöbben. A vidám napsugár játékához vidám és gondtalan alakokat kerestek. A legkinálkozóbb alkalom erre a kirándulás a szabadba, a majálisozó társaság, a pic-nic-et rendező fiatalság. Goya (1808-ban) többször megfestette a fák alján mulatozó ifjúságot; Courbet (1856-ban) a Szajna partjára vitte demoiselle-jeit; Manet (1863-ban) a zöldben ebédelő fiatal festőket ábrázolja, akik modelljeikkel kimentek az erdőbe, az egyik leány ép jő ki a folyóból, a másik meztelenül szárítja a testét a férfiak között; Cézanne (1865-ben) polgárcsaládja ott fekszik a fűben és gondtalanul hallgatják az egyik álló nő beszédét; Monet (1866-ban) egész társaságot visz ki a fák közé, akik vidám csoportokat alkotva, ülnek, állnak, beszélgetnek, míg a fűben finom tónusban festett kitűnő lakoma várja a falatozókat; Spitzweg, aki ezidőben Parisban élt, vidám művésztársaságot visz az erdőbe, akik körbe ülve, dalolnak, isznak, a mandolinon játszó nő zenéje mellett. A témát legújabban Putz Leó is megfestette (1903-ban), sőt szabadban vigadó társaságot már Giorgione is (1478-1511) festett, s a tárgyat felújító Manet bizonyára nem egyszer állott meg a Louvre-ben finom Concert champétre-je előtt, noha művének csoportelrendezéséhez (mint ezt legújabban Pauli kimutatta) Rafael egy rajzát is felhasználta. Nincs kihasznált tárgy, minden a látástól függ, ha új formában látja valaki, övé a tárgy. Nem is kérdezzük tehát hogy Goya, Courbet, Manet vagy Monet, Cézanne vagy Spitzweg inspirálta-e Szinyeit? A tárgy a levegőben volt, őt a probléma érdekelte: alakok a napsütötte tájban. A többiek mind kikerülték a kérdés nehézségét. Goya, Manet, Courbet, Monet, Spitzweg fák árnyékába helyezték alakjaikat, a lombkoronák fény árnyába, ahol a tónusszépség megőrzését a fényárny lehetővé tette. Cézanne hegyszakadék mellé, de borús ég alá, hol nem sütött a nap, s nem bonthatta fel a formákat.
Szinyei merészen kereste a plein air minden nehézségét, a színei tüzét, az alakok plasztikáját, mindent meg akart őrizni, semmit elejteni: kereste az impresszió egységét, ifjonti vakmerőséggel.
A levegő tónusának visszaadása által lehet ezt a problémát megoldani, ha t. i. minden színt az őt körülvevő viszonylataiba állítunk be, akkor, - mint Marées írja egyik egykorú levelében, - kann man rund malen, ohne zu modelliren. Szemünk a természetben elsősorban csak különfélekép határolt és színezett foltokat lát, csak tapasztalataink és tudásunk révén veszünk tudomást a tárgyakról. Már e színfoltok egyszerű visszaadása is illúziót kelt, - olvassuk tovább a levélben. Szinyei is ebből: a színes foltok visszaadásából indult ki, e színes foltok intenzív fényéből, a kiegészítő színekkel való ellentétbe állításból, melyek az árnyékkal való modellálás mellőzéseért kárpótolták. Végeredményében újra plasztikát kapunk, csakhogy más egységesítő és így stilusteremtő elv alapján. A vibráló, ragyogó, folyamatos fény, a színt befolyásoló mindenüvé behatoló, örökös mozgásban lévő fény vált az új egységesítő fluidummá, az új harmóniákat teremtő tónussá, a levegő ragyogó fénye, mely végig suhan a napsütötte tájakon és tűzárba borít mindent. A tárgyak testisége szenved, de a tér mélysége nő, mert a tárgyak közt hullámzó levegő különböző színes fokozataiban igaz mélységeket teremt. Ezt, a levegő különböző színértékeit, a színeket váltó árnyalatokat figyelte meg, fokozva a színek tüzét, kikeresve a megfelelő kiegészítő színeket, melyek érvényesülnek az árnyékokban is.
Az új feladathoz új színeket kellett keresnie, új palettát teremtenie, mert a régit - barnáival - és a tompa aláfestéseket nem használhatta. Kiindult a zöld, kék és piros alapszíneiből, melyeket egy szivarskatulyára ráfestett, s ebben a néhány színfoltban adva volt harmóniájának minden eleme. Mikor a fényelosztással tisztában volt, mikor megtalálta a főbb akkordokat, nagyobb vászonhoz nyúlt, melyen az alakokat nagyobb részletességgel is letette, a föld anatómiáját már éreztette, s csak mikor már az összes színárnyalatokat is meghatározta, kezdett a végleges műhöz. Tudta művének minden elemét, érezte az egész orchestrális hatását, s egyszerre dolgozott az egészen, az alakokhoz modelleket is használva, de egyre összehasonlította a lelkében élő képpel, melyben le volt téve az egész, vizionáriusan felfogott egységben.
Bontsuk fel ezt a felbonthatatlannak tetsző egészet, mint az órás, mikor megakarja ösmerni az órának szerkezetét.
Az egész valami fényes, ragyogó, déli verőfényben égő zöld, melyen a napsütötte sárgászöld erős ellentétet alkot a képen kívül eső fák koronájának vetett sötét zöldjéhez. Itt van együtt az árnyékban a kis hattagú társaság, bíborvörös shawlon hasonfekszik az egyik férfi, vörösbarna bársonykabátban, 
szürke nadrággal, előtte földbe állítja a boros palackot egy guggoló feketekabátos, nagy, sárga szalmakalapos férfi, a fehér lepedőn, ételek, borospalackok, poharak, hátrább vörös kendőre dőlve heverész egy másik fekete kabátos férfi, s beszél a fehér tüllruhás barna nővel, mellette egy szőke rózsaszínruhás nőnek deklamál egy másik feketekabátos férfi. A csoport össze van tartva, s a sok színre ráhull itt-ott egy-egy égő napfolt s játszadozik rajtuk. A dombos háttér sötétzöld csalítja, mögötte a sárga élet, míg a lejtő mögött bárányfelhős kék ég villog ki, a távolban - mint egy élő folt - lilaruhás napernyős nő sétál.
Mindez oly folyamatos, hangos, de sehol ki nem hangzó színáramlás, konturmentes, tisztán foltban letett, színértékek egymásmellé állításával megteremtett ritmikus egység, ahol minden egymást egészíti ki. A zöldek uralkodnak, s kiegészítő színe a vörös s árnyalatai: a rózsaszín, a bíborvörös, a piros, mely a zöldeket megszaggatja, a háttérben a pipacs, az előtérben a shawlok, a nő ruhája, mellette a földön szomszédja: az ibolya. Az ég kékje mellett kapjuk a sötétzöldet, különböző fokozatokban, s kiegészítő színét, a narancssárgát, a kromsárgát a fű sárga virágjaiban, a guggoló férfi szalmakalapjában, s enyhíti mindezt a fehérruhás nő, az asztalkendő fehérje, s a rózsaszínruhás nő szoknyája alól pikánsán kikacagó fehér csipke. És e színharmónia fölött ott él, vibrál, ragyog a mindent betöltő fény, mely egységes tónust: tehát stílust ad az egésznek. Itt semmi sem él külön életet, sem az alakok, sem a táj, sem a fölöttük hullámzó levegő-ég, s minden egy szempontból van látva. Amit keresett: a tájba állított alakok egységét - kifejezte.
De büntetlenül senki sem előzheti meg korát. Ösmeretes mily sors várakozott e képre. Az 1873. bécsi kiállításon felhúzták a magasba, hogy - mint Telepy védekezően írta Szinyeinek vagy huszonöt évvel később, - a terem harmóniáját ne tegye tönkre. A megsértett művész visszavonta képét. Tíz év múlva újra kiállította: sikertelenül. Még mindig nem jött el az ideje. Sem a Lajtán innen, sem a Lajtán túl ekkor meg nem látták a napot 1896-ban a millenium idején - nagynehezen, potom áron - megvette ugyan a kormány, de csak megfestése után huszonnyolc évvel (1901-ben) hatott, Münchenben, a nemzetközi tárlaton, ahol a bírálók - élén Liebermannal - nagy meglepetéssel látták, hogy ezt a hatalmas plain airt még 1873-ban festették. Mint a futó tűz, terjedt el a híre. Az emberek seregesen keresték fel a csodát. S megítélték neki a nagy aranyérmet, melyet Courbet, Böcklin, Munkácsy és Leibl is megkapott. Most már egyenrangú lett mind az öt.
Forrás: Művészet, 1908 Hatodik szám 390-417. oldal
http://www.mke.hu/lyka/07/390-417-modern.htm
SZINYEI MERSE PÁL: Majális.
1873. Olajfestmény. Budapest, Magyar
Nemzeti Galéria.
A korábbi fejezetekben láthattuk, milyen jelentősége
volt annak, hogy néhány francia festő a műterméből kivonult
a szabadba, és hogyan vezetett a Manet-féle realista felfogás
az impresszionista festészeti forradalomhoz. A Majális ennek a
történeti folyamatnak a különös magyar változatát példázza.
Témájában összevethető Manet 10 évvel korábban készült
Reggeli a szabadbanjával, noha sem az, sem ez nem volt még "igazi"
plein-air kép. (Manet is csak a 70-es évek elején kezdett a
szabad ég alatt festeni.) Szinyei jelenetében nincs semmi botrányos,
mégis lesújtó bírálatot kapott, mert színvilága túlságosan
nyersnek bizonyult. A plein-air csak 30 év múlva kezdett
Magyarországon polgárjogot nyerni, ez idő alatt tulajdonképpen
félbemaradt a meg nem értett festő pályája. A történelem
furcsaságaihoz tartozik az is, hogy Szinyei a képét Münchenben
festette, ahol szintén nem volt szokás a műteremből
kimozdulni.
A Majális átütő ereje egyszerűen a szokatlan üdeségében
rejlik. A verőfény haragoszölddé erősíti a fű színét,
melyen élénk színpöttyökként ütköznek ki a mezei virágok,
és a vidám kiránduló társaság szabálytalan csoportja is
friss, virágzó foltokhoz hasonlítható. Az alakok beállításában
nincs semmi mesterkéltség, a borosüvegért nyúló alak
gesztusa annyira természetes, hogy csaknem mulatságosnak találjuk.
A kompozíciónak ugyanakkor vannak "titkos" fortélyai
is: a festő úgy választotta meg a helyszínt, hogy egy egész
domboldal táruljon elénk, hogy csaknem az egész képfelületet
beborítsa a zöld. (így annál erősebb hatású a felhős kék
ég keskeny sávja is a domb peremére rajzolódó két kis
alakkal!) Ugyanakkor egy számunkra nem látható nagy fa árnyéka
foglalja keretbe a társaságot, hogy belőle még élesebben világítsanak
a tavaszi ruhák színei.
Forrás: Beke László: Műalkotások elemzése, Tankönyvkiadó, 1989. 324. oldal.
A festészetnek éppúgy megvan a maga sajátos "nyelvtana"
és "stilisztikája" mint a költészetnek. A festészet
vizuális nyelv; vonal, tónus, szín, forma, arány stb. segítségével
fejezi ki mondanivalóit. Ha közelebb akarunk jutni a lényegéhez,
sajátos belső törvényszerűségeihez, mindenekelőtt a műalkotás
alapfeltételeit kell világosan látnunk.
Szinyei Majális című műve szuggesztíven sugározza azt a derűs,
májusi hangulatot, amit a festő kifejezni kívánt. Ezt a derűs
színek harmóniájával és a megfelelő kompozíciós felépítéssel
érte el.
Ha egy fűre letelepedett májusi
kiránduló társaság egyetlen pillanatát pontosan le tudnánk
festeni, ez a kép - bármily fotószerű pontossággal is adná
vissza a látottakat - még nem műalkotás. A természet egy
darabjának ilyen pillanatnyi gépies lemásolását nevezzük
naturális képnek. (Könyvünkben ezt egy amatőr filmező
filmszalagjából véletlenszerűen kiragadott felvétellel szemléltetjük.)
Vessük össze ezt a filmrészletet Szinyei Majálisával a művészi
képpel! E véletlenszerű naturális kép zavaros, nem eléggé
áttekinthető, éppen ezért nem kifejező; Szinyei Majálisa
viszont gondosan kiérlelt művészi kompozíció; a művész a kép
minden részletét úgy rendezte el, hogy a néző a lényeget
minél világosabban felismerhesse. E tudatos kompozíciós
elrendezettség emeli művészi képpé, műalkotássá. (A naturális
kép és a művészi kép, azaz műalkotás között körülbelül
olyan különbség van, mint egy rendetlen raktár és egy szépen
rendezett kirakat között. Ez a belső rend a festményeknél
természetesen még magasabb fokon jelentkezik.)
Megállapíthatjuk, hogy a jelenségek esetleges, gépies lemásolása
nem nevezhető művészi alkotásnak. A műalkotás a látott
vagy képzelt jelenségek sajátos képi rendben való kivetítése.
A naturális kép éppen azért zavaros, mert mindent rögzít,
hiányzik belőle a művész válogató, lényeget kiemelő és lényegtelent
elhagyó munkája, a tudatos belső elrendezettség és sűrítés,
ami a műalkotás egyik fő ismérve. A műalkotásban a művész
úgy rendezi el a természetben látott jelenségeket, hogy a
festmény minden részlete a mondanivaló minél világosabb
kifejezését szolgálja. A látott jelenségek ilyen irányú
tudatos áttétele nélkül nincs művészet. A műalkotás egyik
alapfeltétele a művészi átírás, átalakítás.
Ezt az átírást, illetve a mondanivaló kifejezését elsősorban
a kompozíció biztosítja.
A kompozíció szerepe.
Szinyei képének kompozíciós elrendezését több vázlaton érlelte
ki. Első vázlatain pl. a kép felső részén levő bokrok még
túl nagyok voltak, zavarták az alakok színfoltjainak érvényesülését;
a végső kompozíción kisebbre vette. Itt már nincsenek
felesleges, zavaró részletek, a kép elrendezése világos,
tisztán, egyértelműen mutatja a lényeget. (Magunk is
tapasztalhatjuk, hogy amikor lerajzolunk vagy lefestünk valamit,
nem rajzolunk, festünk le minden kis részletet, hanem válogatunk,
szelektálunk a részletek között.) A nézők szemét ugyanis
vezetni kell. Míg a véletlenszerű naturális képen a nézők
tekintete tétovázik a zavaros részletek között, a művészi
képen a festő a kompozíció segítségével a figyelmet a lényeges
pontokra tereli. A kompozíció a figyelem vezetését is szolgálja.
(Joggal írja Delacroix: "A festő művészete az, ha a
figyelmet a lényegesre tudja irányítani.")
A művész válogat arcképelemek között. A fontosakat kiemeli,
a lényegteleneket alárendeli. A kifejezés érdekében - a
mondanivalótól függően - különféle eszközöket vesz igénybe.
A kiemelés eszközei
A kiemelés egyik ősi eszköze a hangsúlyozott vonal, különösen
a vastag kontúr. (Gondoljunk pl. a bizánci mozaikok alakjainak
hangsúlyozott kontúrjaira vagy századunkban pl. a
kalligrafizmusra, mely - mint látni fogjuk - elsősorban a
vonalak kifejezőerejére épít.)
A színek kiemelő szerepe.
Ismeretes, hogy a színek különféle pszichológiai hatást váltanak
ki az emberből, a festő tehát számol a színek lélektani hatásával,
és kompozíciójában ennek megfelelően alkalmazza azokat. Számol
a színek kontraszthatásával is. Egyes absztrakt festők önmagukban
a színeket, színhatásokat teszik kompozícióik főszereplőivé.
Forrás: Dr. Maksai László: Műalkotások elemzése, Tankönyvkiadó, 1976. 110-112. oldal
Visszatérve Münchenbe Benczúr műtermébe költözött, ahol a Vajk keresztelése foglalta el az egyik falat. Benczúr műve mellett készült a Majális. Vázlatain látható, hogy az eredeti ösztönzés, amely lényegében életrehívta a májusi idill megörökítését, több a plein-airnél: par excellence impresszionisztikus élménye a látványnak. A nagy képben azonban ennél is tovább jutott, azzal a mit sem sejtő természetességgel, ami csak a kivételes képességű alkotók sajátja. "...képem nem akar mást ábrázolni, mint amit világosan kifejez: egy szép tavaszi napot, melyet városból kirándult víg társaság élvez." És ilyen egyszerű és magától értetődő az egész kép. Ezen a nagy vásznon, amelyet csaknem egy évig festett, fenn tudta tartani a benyomás frisseségét; bár műteremben készült, a szabad levegő illúzióját; a konvencionális téma ellenére a csak remekművekben megtestesülő egyediséget és megismételhetetlenséget.
A Majális születése egyik legkiemelkedőbb eseménye a magyar művészetnek. Valószínű, hogy a legközismertebb magyar kép is, és mint ilyennek, nem csekély feladattal kell megbirkóznia. Belénk ivódik és könnyen felidézhető a kompozíció, a tarka, késő tavaszi színek, a derűs hangulat. De ha sokáig nem találkozunk az eredeti képpel, lassan elmosódik, hogy mennyire más is a léptékaránya ennek a különös, hatásában csaknem kvadratikus festménynek. Az, hogy lépten-nyomon, vasúti kocsikban és képkeretezők kirakatai díszeként találkozhatunk reprodukcióival, a vizuális közhellyé válás veszélyével fenyegeti. Bármennyire kiváló is a nyomdatechnika, kiszívja a színek valódi hamvát és megdermeszti emlékezetünkben ezt az örök majálist. A túl sokat reprodukált és túl sokat emlegetett képek lassan valamiféle közönyt ébresztenek. Elég ha a Mona Lisa példáját idézzük. Alig hiszem, hogy van ember, akit, ha előtte áll, először ne a megdöbbenéssel vegyes csodálat nyűgözné le, az a már alig hitt egyszerű tény, hogy a kép valóban szép, hogy nem megunható, mert minden találkozáskor úgyszólván katartikus élményt közvetít, mindig megújul és így halhatatlan, így van ez valahogy a Majálissal is.
Ha gondolatban kiemeljük a Majálist az oeuvre-ből, majdhogynem problémamentes pályaképet kapunk, amely bizonyos kényszerű szünetekkel és ennek megfelelően enyhe stílusváltásokkal tördelt. Egy hosszú évtizedeket felölelő művészi tevékenység azonban ilyen változások nélkül elképzelhetetlen - ritka viszont az olyan művész, akinek egyetlen vitán felül álló főműve van. Általában legfontosabb korszakról szoktunk beszélni, és ebből szemezgetjük a leginkább maradandót. Szinyeit a Majális nélkül is a plein-air festés egyik úttörőjeként tartanánk számon, több képét pedig a magyar festőművészet kiemelkedő értékei között. A Majális esetében azonban az az elgondolkodtató, hogy egy úgyszólván kiegyensúlyozott nívójú oeuvre fölé emelkedik, és ha Szinyei helyesen lát, jól ítél, és ha egyedüli életcélja a festés, akkor felismeri, hogy korszakos jelentőségű az, amit alkotott. Így: csak a legszebb magyar kép a Majális. Kétségtelen, hogy itt ennek a jelzőnek keserű felhangja van, mert a mélyén felsejlik a korabeli magyar valóság sok összetevője. Nemzedékének és ezen belül a dzsentrinek, másrészt Szinyei személyiségének olyan beprogramozott ismérvei játszanak itt szerepet, amelyekből, hogy kibontakozzék, úgy látszik, a zsenialitás sem volt elég.
E képen a legszerencsésebb módon ötvöződik a levegőfestésnek az atmoszférát átlátszóvá, könnyeddé oldó erénye és egyúttal a csak klasszikus műveken csodálható művészi mérlegelés fékező ereje is, amely megóvja a túlságos súlytalanságtól, az impresszionizmus egyik buktatójától. A kép gondosan érlelt és szilárd kompozíciójában mindennek megvan a maga egyedül lehetséges helye. E kompozíciós szilárdság azonban észrevétlen és csak a műelemzés vétetheti észre, mert oly magától értetődően van jelen - nem látszik a szándék. E tudatos építkezést az izzó és felfokozott színek támogatják: a zöld füvön elterülő cinóber, fehér és rózsaszín foltok meglepő hatású együttese kihívóan merész és modern. A kép részleteit átszövi a festőiség varázsa; a csendéleti részek és a fehér ruha fodrainak érzékletessége kvalitásban csak manet-i mértékkel mérhetőek. Manet-i mértékkel, tőle térben távol és vele egy időben.
A Böcklin műteremszomszédjaként és Benczúr műtermében festett Majálist elkészülte után Szinyei előbb Münchenben, majd Bécsben állította ki. A kritikák lesújtóak, a barátok értetlenül szemlélik a művet.
Forrás: Bernáth Mária: Szinyei Merse Pál, Corvina Kiadó, Bp. 1981.
Végvári Lajos
Szinyei Merse Pál és a miskolci régió
(részlet)
Szinyei Merse élete és működése két korszakra osztható: egy rövidebb boldog és termékeny időszakra és egy hosszabb, emberi, művészi megpróbáltatásokban bővelkedő periódusra. A két korszak művészi termése nem azonos sem számban sem minőségben. A személyes sors problémái nem olvashatók ki a művekből. Rejtező szerénység és önfegyelem jellemezte Szinyei Mersét, kiküszöbölte alkotásaiból a szubjektív mozzanatokat. Ez a megállapítás főleg munkásságának keserű éveire vonatkozik. Életének 1870 körüli szakaszában - levelei tanúsága szerint - élete örömteli és boldog volt. Ezért lehet megállapítani, hogy a művész alkotói fegyelme ellenére ez a boldog léttudat alkotásaiba is beszűrődik.
A boldog életidő csúcspontja a Majális. Ez a páratlan szépségű remekmű - Gen-thon István szerint - a "legszebb magyar festmény", az öröm egyedülálló megnyilvánulása a magyar festészetben. Bár Szinyei Merse úgy nyilatkozott erről a főművéről, hogy csupán egy szép tavaszi napot akart megörökíteni, a művész munkásságának ismerői azonban tudják, hogy a képben sokkal többről kívánt élményt nyújtani. Utalt azokra a kirándulásokra, melyeket barátaival, Leibllel, Gabriel Maxszal tett München szép tájain, de idevetítette a sárosi táj és a felvidéki embereknek a természettel való összefonódását. Ez megmutatkozik a szereplők kiválasztásán, ezek Probstner Mária (későbbi sógornője) és a festői és emberi kvalitásokban jeleskedő Gudndelfinger Gyula, továbbá két müncheni barát, Viotto olasz építész és a pezsgősüveget kereső Gabriel Max festőművész. A rózsaszín ruhás nő egy modell. Talán a távollévő Probstner Máriát helyettesíti, akit ekkoriban a művész apjához írt levelében szerelme tárgyának nevezett. Nemcsak a hazai és a müncheni világot foglalja egybe a művész ebben a hatfigurás szextettben, hanem művészi hagyomány és az újat keresés szintézisét kívánta megvalósítani. Valóság és eszmény, mítosz a konkrét valóság, stilizáció és természethűség fonódnak egybe ebben az alkotásban. Tévednek azok a kritikusok, akik a figurák "beállításában" mesterkéltséget látnak. Nem mesterkéltség, hanem stilizáció jellemzi ezt a remekművet, melynek jellegét csak zenei hasonlattal lehet megragadni. Mintegy magától adódik az összevetés lehetősége Verdi Rigoletto című operájának híres szextettjével. Ahogy a zeneműben minden egyes szereplő a maga markáns személyiségét fejezi ki - úgy azonban, hogy ez a különbözés harmonikus egységbe forrad -, éppígy jelentkeznek a figurák a Majálison: külön-külön és mégis egymástól elválaszthatatlan szintézisben. Ez a kompozíciós harmónia és szétválaszthatatlanság különbözteti meg a Majálist minden impresszionista képtől. Az impresszionista kép az optikailag elemzett látvány hiteles rögzítése, a Majális klasszikus értelemben vett kompozíció, melyhez úgy használta fel a naturalista eszközeit, hogy ezeket átalakítva, belesimulnak egy elképzelt látomásba, melynek valódiságát a motívumok hitelesítik. Ennek a koncepciónak alapján lehet elutasítani a beállítottság vádját.
A zenei kompozíció jellege azzal is bizonyítható, hogy a művész családjában - az anya jóvoltából - otthonos volt a zene. A gyermekek legnagyobb része megtanult egy hangszeren játszani. A festő a csellón való muzsikálásban volt járatos. Münchenben nyilvánosan is fellépett egy művészbálon: Benczúr Gyula hegedült, Mészöly Géza cimbalmozott. Ekkor magyaros műveket adtak elő, nagy sikerrel. Tudjuk - ismerősök elbeszéléséből -, hogy Szinyei Merse Pál rendszeres látogatója volt a hangversenyeknek és gyakran megfordult a müncheni operaházban is. Szerette Beethovent, s valószínűleg nem volt idegen temperamentumától Verdi muzsikája sem. Az itáliai kultúra iránti vonzalma már tanulóéveiben megnyilvánult, ezért utazott el főiskolás korában Itáliába, majd később is több ízben tartózkodott ebben az országban. Elsősorban Giorgione műveit szerette, de más, klasszikus harmóniára törekvő alkotásokat is értékelt. Elképzelhetetlen, hogy ne ismerte és ne csodálta volna a Rigoletto-t s ezen belül is a remekművű szextettet, a XIX. századi zenének ezt a csúcspontját.
A Majális boldog korszaka Szirmabesenyőn folytatódott. Probstner Mária ekkor már gróf Szirmay Alfréd felesége lett, aki meghívta a szirmabesenyői kastélyba húgát, Zsófiát is. Szinyei Merse is hamarosan megjelent, itt töltötte a jegyesség heteit. Itt-tartózkodásának több festmény a bizonyítéka.
Forrás: A Herman Ottó Múzeum évkönyve XXXIII-XXXIV., Miskolc, 1996, 572-573. oldal
