Vissza a kezdőlapra


(Herman Lipót rajza Szinyei Merse Pálról)

ÉRDEKESSÉGEK
Csók István visszaemlékezése
Szántó György novellája a Majális születéséről
A Szinyei Merse Pál Társaság
A Gresham-kör
A MIÉNK és a Nyolcak
VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM



Csók István visszaemlékezése


Szinyei Merse Pál 1872-73-ban Münchenben festette fő művét a Majálist, amelynek ellenséges fogadtatása után évtizedekig szinte alig vett ecsetet a kezébe: jernyei birtokán élt visszavonultan. Az Ezredévi kiállításon a fiatal művésznemzedék fedezi fel a Majális modernségét - erre Csók István így emlékezett vissza:

"Egy ízben a még rendezés alatt lévő Műcsarnokban nézegettük Thormával a falhoz támogatott képeket, nagyot, hangosat kiáltottam örömömben.

Thorma odanézett.

- Ugyan mi az, ami ekkora izgalomba hoz? - kérdezte tőlem.

- Nézz ide - mondok -, milyen üde, talentumos kezdőt fedeztem fel. úgy-e, még ezeket nem láttad?

Thorma majd sóbálvánnyá vált meglepetésében. Akkora lelkesedést nem egyhamar láttam.

- Hogy milyen üde, milyen naiv, milyen harmatos kép ez? Hisz ez a mező valósággal illatos. Ez a bárányfelhős ég meg valósággal szórja széjjel a szikrázó napsugarakat. Ugyan ki festette, pajtás, tán még azon nedves?

Lehajolt, hogy jobban megnézze. A bámulat felkiáltása szállt el ajkairól, amint olvasta:

- Szinyei Merse Pál. 1873.

A Majális volt.

Rá egy hétre fényes bankettet rendeztünk az 'új csillag' tiszteletére. Szinyei fel volt fedezve."

Forrás: http://www.virtuartnet.hu/adoma/adoma.htm



Szántó György: Majális
Egy festészeti remekmű születése


A Wittelsbach téren hatalmas, olajzöld batárok, úgynevezett Landauerok állottak sorban. Akkora lovakkal, hogy akár egy söröskocsit is elhúzhattak volna. Bakjukon nagyszakállú, kürtőkalapos kocsisok, háromgalléros, bokáig érő, egérszürke felsőkabátban, mintha nem is a májusi nap éltető melege sütötte volna őket. Porcelánpipa az agyarukon, roppant pirosnyelű ostor a markukban. Merse felugrott az egyik ősgermán mellé a bakra, a többiek a kocsiban helyezkedtek el. Az ősgermán akkorát pattintott az ostorral, hogy puskalövésnek is beillett volna. Porcelánpipája füstölgött, mint a gőzmozdony. A lányok kacagtak a két magyar piktor jóízű tréfáin, Szinyei-Merse pedig úgy irányította a batárt, mint valami mozdonyvezető. Ismerte a csemegések, hentesek és borkereskedők titkait, minduntalan megállította a kocsit, leugrott a bakról, eltűnt a boltajtók mögött, hogy ismét előkerüljön csomagokkal és karcsú, hosszúnyakú palackokkal megrakodva.

Végül megteltek a kosarak mindenféle földi jókkal és most már kidöcöghetett a batár a külvárosok villasorain át a szabadba.

Paál László és Munkácsy nem tudtak ellentállni a kosarak titkainak. Egymás után bontogatták a csomagokat és rángatták ki a palackok dugóit. Hildét és Gertit sem kellett sokáig kínálgatni a pástétomokkal, hideg sültekkel, sonkával és füstölt halakkal, de még a jó szomorodnival és ötputtonyos tokaji aszúval sem. A bakra is négyen adogatták az italt és elemózsiát Szinyei-Merse Palinak és a kürtőkalapos ősgermánnak.

- Azt hiszem, jó lesz, ha kikötünk itt - mondta Merse az egyik domboldalra mutatva. - Mert mire felérünk, üres kosarakkal érkezünk.

De volt még a kosarakban akkor is bőven, amikor felértek a domboldalra, minekutána az ősgermán megfordult hatalmas járművével a széles országúton, hogy visszabaktasson a városba.

Szinyei-Merse felmászott egy hatalmas tölgyre, annak lombozatában lebújva utánozta mesterien a kakukkot, a rigófüttyöt és a fülemüle csattogását meg a pitypalattyot. A tölgy árnyékot vetett a smaragdzöld domboldalra, de lombozatán néhol áttűzött a koradélutáni napsugár, aranyfoltokkal hintve teli a fű zöld bársonyát és a lankán elhelyezkedő társaságot.

Szinyei-Merse figyelte a színek ujjongó majálisát, Gerti selyemruhájának halvány mályvaszínét. Hilde ruhájának sötétvioláját, Munkácsy okkersárga és Paál mélybarna bársonykabátját, mindkettő galambszürke pantallóját, Paál szalmakalapjának vajszín foltját a szalag keskeny fekete csíkjával, amint ott guggol, barna palackot szedve elő. A leterített takarók egérszürkéje, Gerti cinóberpiros kendője, Hilde mélykék sálja mind csodálatos harmóniában illeszkedtek bele a májusi ég pasztellkékjével, a dombtető pasztellzöldjével, egy virágzó vadrózsabokor üde színárnyalataival együtt a táj levegőrétegébe. Itt ősi tisztaságukban ragyogtak a színek, kikacagva a műtermi színek mesterkéltségét. És Merse úgy érezte, hogy le kellene rombolni minden műtermet, odakiáltva a barnák és szürkék aláfestésébe tompult piktoroknak:

- Ki a szabadba! Minden hazugság, amit eddig pacsmagoltatok!

De még Paálnak és Munkácsynak sem merte most odakiáltani. Nem mintha titkát féltette volna tőlük. De úgy érezte magát, mint valami feltaláló. Aki egyik percről a másikra nagy dolgok nyitját találta meg, de ha kikiáltaná, mindenki bolondnak tartaná. Hiszen maga sem érti még, mi ment most végbe benne. Pedig látszólag milyen egyszerű. Az ég kék, a fű zöld, a bársony barna, a selyem mályvaszín. Igen ám, de nem olyan kék, nem olyan zöld, nem olyan barna és nem olyan mályvaszín, amilyennek eddig a műtermekben festették. Sokkal tisztább, sokkal világítóbb, sokkal fűszeresebb, sokkal vidámabb.

Mintha hályog hullott volna le a szeméről. A műtermi szürke és barna fátyol, amelynek ködén át az interiőr fény-árnyjátékába merítettek alá mindent. Szobabelsőnek nézték a nagy természetet, amely nem egy, de ezer oldalról kapja most a világítást. Hiszen a nap tüze járja át a levegőtengert. Sugárözöne megbontja az árnyékok foltjait is, ragyog, vibrál és ünneplőbe öltözik minden! Száz új színárnyalat jelenik meg a nagy természetpalettán, amely mind a vászonra kívánkozik! És most nincs itt vászon, paletta, festék és ecset, hogy megörökíthetné ezt a folyton változó, tehát visszahozhatatlan pillanatot!

Szeme mohó szomjúsággal itta a pompás színeket. Recehártyáján eltörölhetetlenül rajzolódott ki és rögződött meg a kép, mert elhatározta, öntudata legmélyén, hogy ezt egyszer meg kell festenie. Így, a maga májusi üdeségében, a maga örök maradandóságában. A múlandóság bűbájos varázsában. Ifjúság. Ez lesz a kép címe. Vagy majális. De mit tesz a cím. Csak puszta szó. Az emlék, ez a fontos. Az örök emlék, a visszahozhatatlan pillanat boldogító emléke.

És már úgy nézte a domboldalát, mint egy bódult szerelmes. Úgy nézte, mint a matróz Colombo karavallájának árbockosarából a félelmetes tengert, melynek láthatárán végre, végre felbukkan valami keskeny, de szilárd sávocska.

És szeretett volna felkiáltani:

Föld! Föld!

De Hilde és Gerti felugráltak a puha fűről, és odatáncoltak a fa alá, hogy lábánál fogva lehuzigálják onnan. Miska és Pali meg kacagták, kacagták.

Hogyne, amikor velük kacagott a májusi ég, a vadrózsabokor, sőt még a pitypalattyot rejtő halványzöld rozsvetés meg a pipacsok vérvöröse is.


Szántó György (1893-1961) a magyar irodalom kiválósága pályája elején festészettel is foglalkozott, majd az első világháborúban szerzett sebesülése következtében elveszítette mindkét szemevilágát. A Majális című novelláját már vakon írta, annál csodálatosabb, hogy milyen láttatóan önti szavakba a koloritot, a színgazdagságot, ami Szinyei-Merse Pált híres festményének megalkotására ihlette 1873-ban.



Forrás: XIII. Kerületi Hírnök 2001. április 26. -- VII. évfolyam 7. szám.
http://www.adsonline.hu/varosok/budapest/xiii_ker/hirek/hirnok/vii_7/majalis.htm



Szinyei Merse Pál Társaság


A két világháború közötti periódus egyik legjelentősebb művészeti egyesülete, 1920 kora tavaszán alakult. Az alapítók mind közeli kapcsolatban álltak Szinyeivel. Programjuk Szinyei emlékének ápolása, valamint a művészet pártolása olyan szinten, hogy a fiatal tehetségek ne kallódjanak el, segítsék érvényesülésüket. E tekintetben névadójuk derékba tört festőpályája mint elkerülendő példa lebegett a szemük előtt. Lényegében a posztbányai festészet, a Gresham-kör művészeinek szószólói.

A társaság nagy népszerűségre tett szert, tagjainak száma és társadalmi bázisa egyaránt növekedett. 1923-ra fővárosi egyesületből országossá nőtte ki magát. Ezzel párhuzamosan alapítványok és adományok segítségével jelentős vagyonra tett szert. A társaság művészetpolitikájának érvényesítésére legjobb eszköznek a díjazási rendszer bizonyult. A díj erkölcsi értékét, megbecsülését jelentette, hogy művészek adták művészeknek. A társaság afféle elit szervezetté vált, tagságát a korábbi évben díjazott művészekből gyarapította.

Az irányítás stabilitását biztosította, hogy az elnökség 20 év alatt nem változott. Az elnök Csók István, a társelnökök Lyka Károly és Petrovics Elek, a főtitkár Jeszenszky Sándor, majd Sidló Ferenc, a titkár Pátzay Pál volt. 1925-ben megalakították támogató egyesületüket, a Szinyei Merse Pál Társaság Barátainak Körét. Erre a tehetős társadalmi bázisra támaszkodva vált lehetővé, hogy ugyanebben az évben megindították a Magyar Művészet című folyóiratot.

A társaságot az állam is támogatta. A kultuszminisztérium felkérésére kiállításokat szerveztek külföldön a magyar művészet megismertetése érekében. Ebben a korszakban a művészeti élet félhivatalos irányítójává váltak, Réti István és Lyka Károly személyén keresztül a főiskolai ifjúság eszmei irányítását is gyakorolták.

A Szinyei Merse Pál Társaság 1945 után is működött, az 1940-es évek végén szüntették meg a többi társasággal együtt.

Forrás: http://www.bibl.u-szeged.hu/ha/muveszet/



A Gresham-kör


A Gresham kávéház asztaltársasága eredetileg a KUT-összejövetelek után még együtt maradt kisebb társaságból alakult ki az 1920-as évek közepén. Ez a szűkebb baráti kör, melynek tagjai Berény Róbert, Bernáth Aurél, Egry József, Márffy Ödön, Pátzay Pál és Szőnyi István, az idősebb generációból Beck Ö. Fülöp, a művészeti írók közül pedig Rózsa Miklós, eleinte a Dunakorzóban jöttek össze.

A székhelyet később áttették a Gresham kávéházba. Hetente kétszer találkoztak.

A Gresham-asztaltársaság több generációhoz tartozó, különféle stílusokat kedvelő művészek, valamint írók és gyűjtők baráti köre volt.

A kör tagjai voltak még: Czóbel Béla, Ferenczi Béni, Ferenczi Noémi, Borsos Miklós, Genthon István, Oltványi Ártinger Imre stb. A kör nagy nyeresége volt, hogy hozzájuk csatlakozott Oltványi, a kitűnő közgazdász és fáradhatatlan szervező. Ő indította el az Ars Hungarica sorozatot, amely művészettörténészek és írók tolmácsolásában mutatta be az új csoportosulás mestereit.

A társaság tagjai távol tartották magukat a politikától. Mecénásaik a félellenzéki, liberális nagypolgári réteghez tartoztak. A Gresham-csoport ellenzékisége inkább csendes visszavonulás, semmint aktív állásfoglalás volt. Csak a második világháború idején léptek ki politikamentes világukból, amikor a maguk módján tiltakoztak a fasizmus ellen.

A Gresham elvei közül a legfontosabb a természeti látványhoz való viszony. Kiindulási pontjuk Szinyei Merse Pál "emlékezetből festett", egyedülálló, társtalan remeke, a Majális. E mű értelmezése esztétikai alapelvvé vált, amelyben nagy hangsúlyt kapott a világ teljességének visszaszerzése. A csoport tagjai abban tértek el nagybányai mestereiktől, hogy nem a szemük előtt lévő modellt, motívumot festették, hanem legjobb alkotásaikban a látványt az emlékezés szűrőjén át elvonatkoztatták a pillanattól.

A Gresham-csoport művészete nem stiláris egység; megkülönböztetnek különböző csoportokat, irányokat és törekvéseket. Ezek: Szőnyi és a zebegényi festőcsoport, a Bernáth-Berény képviselte nyitottabb irányzat, valamint a balatoni festők, élükön Egry Józseffel.

Forrás: http://www.bibl.u-szeged.hu/ha/muveszet/



A MIÉNK és a Nyolcak


Mozgalomszerűen kapcsolódtak be a festészet modern törekvései is a művészeti forradalomba. Az újító festőket erre a Nagybánya képviselte impresszionizmus elleni lázadás indította. A század első éveiben az impresszionizmus és a szecesszió magyar műhelyében élesen különváltak az újítók, a Cézanne által ihletett "neósok" a régebbi vágású impresszionistáktól. Az újat keresők 1907-ben létrehozták a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Körét, a rövidítésben ismertté vált MIÉNK kört. Neve szerint ugyan ez is impresszionistákat tömörített, s a naturalizmus sem volt modernebb az impresszionizmusnál, de a kísérletezési kedv itt is nyitottabb, szerteágazóbb volt, mint a nagy múltú művésztelepen. Ellentétben a minél több résztvevő mozgósítását célzó Tháliával, a MIÉNK zárt társaság volt. Belépni nem lehetett, csak az lehetett tag, akit a nagyhatalmú hármas vezetőség: Szinyei Merse, Rippl-Rónai és Ferenczy Károly meghívott a körbe. Kiállításaiknak kezdetben a Nemzeti Szalon adott otthont, majd amikor 1909-ben ez a lehetőség politikai színezetű okok miatt megszűnt, a társaság nagyobb és élénkebb szellemű vidéki városokban rendezett kiállításokat. Jelentőségét 1909-ben viszonylagossá tette egy korábban keretei között működő, még radikálisabb művészcsoport kiválása, amely hamarosan önálló mozgalommá szerveződött.

Az új csoport "Keresőknek" nevezte magát, majd kialakult és megszilárdult létszámukról egyszerűen "Nyolcaknak". A nyolc festő: Kernstok Károly, Berény Róbert, Pór Bertalan, Tihanyi Lajos, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Márffy Ödön és Orbán Dezső végleg szakított az impresszionizmussal és a naturalizmussal. Az ő ihletőjük Cézanne 1905. évi nagy kiállítása. A festőiség impresszionista forradalmával szembefordulva, újra felfedezték és alkotásuk középpontjába helyezték a kompozíciót. Ez azonban nem az impresszionizmust megelőző korszak "eszményítő tematizmusának" kompozícióközpontúsága. Nyoma sincsen benne sem a harmóniaelvnek, sem a festészeten kívüli tényezőknek. Ebben a tekintetben a Cézanne nyomán felfedezett kompozícióigenlés tovább lépett a festészet külső hatalmak alóli felszabadításában: meg akarta ragadni a piktúra végső formaelveit, az alkotás természettörvényeit. Szerkezeti elveket keresett, amelyek éppen minden tematizmus alól emancipálhatták a művészi megformálást, a szemlélt természeti-társadalmi külvilágban fel nem lelhető, szabadon alkotott művészi konstrukciók alkotóelemei lehettek. Ha az impresszionizmus és a naturalizmus a jelenségmegragadás végletét jelentette, itt a lényegmegragadás tendenciája uralkodott.

A Nyolcak témaválasztásban is újat hoztak. Fő témájuk az új értelmet kapott önarckép. Kísérleti tereppé vált ez a hagyományos műfaj: belső tartalmak expressziójára használta saját megfestett arcát a művész, vagy új formaelveket: kubista, konstruktivista kompozíciót próbálgatott rajta. A rövid életű művészcsoport - 1912-ben már feloszlott - politikai tekintetben is közel áll a polgári radikálisokhoz, hangadójuk Kernstok Károly maga is polgári radikálisnak számít, s annak tekinthető Czigány Dezső is. Velük jelent meg tiszta és programszerűen is vállalt formában a művészeti avantgardizmus.

Az új képzőművészeten belül élesen ütköztek az irányzatharcok, de a hivatalos művészetfelfogással szembeni ellenzékiség itt is összehozott mindenkit. A modern művészek törzshelyén, a Japán Kávéházban, a MIÉNK és a Nyolcak művészeivel együtt találjuk a csoportoktól és mozgalmaktól távol álló, sőt politikai szemlélete zavarosságában voltaképp az ellentáborhoz sorolható Csontváryt, és az agg Lechnert is. A század eleji évek szellemi pezsgésében fedezik fel és ismerik el voltaképpen szélesebb körben az előző korszak impresszionista törekvéseit is. Ez arra vallott, hogy a kilencvenes években megindult ízlésátalakulás már éreztette hatását. Rippl-Rónai József először 1906. évi retrospektív kiállításával kapta meg a szellemi és művészi elismerést. A másik oldalon, az ellenfél is ekkor "ismerte el" a maga módján az impresszionista festészetet. Tisza István a tízes években érezte szükségességét - gyökerében ragadva meg azt, amit bajnak tartott -, hogy Szinyei Merse "Majális"-át, amely 1896-ban még a hivatalos közvélemény teljes elismerését élvezte a millenáris kiállításon, megtámadja.

Forrás: Szabó Miklós: Politikai gondolkodás és kultúra Magyarországon a dualizmus utolsó negyedszázadában
http://mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/tortenel/mo_1867/dualizm/html/5.htm



Vissza a kezdőlapraVissza az oldal elejére