NONPROFIT KUTATÁSOK

Sorozatszerkesztő:
Harsányi László

1%
"FORINTSZAVAZATOK" CIVIL SZERVEZETEKRE

TANULMÁNYOK

Nonprofit Kutatócsoport / Research Project on Nonprofit Orgnizations

Budapest, 2000

A kötet annak a kutatásnak az eredményeit foglalja össze, amelyet Vajda Ágnes az Aspen Institute Nonprofit Sector Research Fund támogatásával végzett.

Szakmai lektor / Expert proofreader:                Harsányi László
                                                                       Szalai Júlia

Nyelvi lektor / Language proofreader:              Haider, Paul
                                                                       Mátyus Alice

Angol fordítás / English translation:                   Végh Zsuzsanna

© Nonprofit Kutatócsoport Egyesület, 2000

Kedves Olvasó!

A Nonprofit Kutatások kilencedik kötete bizonyos értelemben kilép a szűken vett nonprofit szektor keretei közül, és arra a szereplőre irányítja a figyelmet, akinek érdekében a szektor működik: az állampolgárra. A könyv azt a viszonylag új keletű lehetőséget elemzi, amely három évvel ezelőtt nyílt meg a személyi jövedelemadót fizető állampolgárok számára azzal, hogy adójuk 1%-át szabad döntésük szerint felajánlhatják valamely civil szervezetnek, alapítványnak, egyesületnek.

Kötetünkben egyaránt található empirikus elemzés és elméleti megközelítés, egyaránt sor kerül makro szintű következtetések levonására és a szervezetek szintjén jelentkező konkrét problémák áttekintésére. Ezért ez a könyv folytatása az olyan tanulmánygyűjteményeknek, mint A HARMADIK SZEKTOR, vagy a NONPROFIT SZEKTOR MAGYARORSZÁGON. Ugyanakkor folytatása egyfelől az ÁTFOGÓ NONPROFIT MENEDZSMENT című kötetünknek, másfelől az olyan gazdag adat-összeállításokat is tartalmazó könyveinknek, mint a SZEKTOR SZÜLETIK, a HÍVJUK TALÁN NONPROFITNAK... vagy a HALAK ÉS HÁLÓK.

Kedves Olvasó! Ha a könyv megerősíti abban, hogy eddig is helyesen ajánlotta fel adója 1%-át valamely nonprofit szervezetnek, vagy éppen kötetünket lapozgatva jut ilyen elhatározásra, akkor örömmel tekintjük társunknak és segítőnknek.

Harsányi László

2000. január

Ezt a kötetet az élet szerkesztette. Úgy is mondhatnám: a halál. Amikor Vajda Ágnes a személyi jövedelemadó civil szervezetek számára felajánlható 1%-ával kapcsolatos kutatás tervét elkészítette, úgy képzelte, hogy az eredményeket "egy elemző részből és részletes táblázatokból álló füzetben" fogja publikálni. Az Aspen Institute nagyvonalú támogatása lehetővé tette, hogy átgondoltan és igényesen kialakított kutatási programját megalkuvások nélkül hajtsa végre. Minden esély megvolt a sikerre, minden nyersanyag összegyűlt, sokszorosan ellenőrzött, javított adatbázis várta az értő elemzőt. A tanulmányt azonban, amely egy kivételesen érdekes jelenség első empirikusan is megalapozott elemzésének ígérkezett, Vajda Ágnes már nem írhatta meg. A magyar nonprofit szektor egyik legjobb kutatója anélkül ment el, hogy sok-sok befektetett munkájáért valódi elismerést kapott volna.

Árnyékban élt. Nemcsak azokban a közösségeiben, ahol kivételesen tehetséges emberek vették körül, hanem számtalan más kapcsolatában is. Hányan tudják, hogy Magyarországon ő indította el (Gyulavári Antallal együtt) a nonprofit szektor statisztikai megfigyelését? Hogy az első szabad választások után ő alakította ki (Farkas Jánossal együtt) a parlamenti képviselőjelöltekre, illetve az önkormányzati képviselőkre vonatkozó felméréseket? Hogy úttörő szerepet játszott (Czakó Ágnessel és Lengyel Györggyel együtt) a kisvállalkozások kutatásában? Hosszan lehetne sorolni azokat a kutatási területeket (a munkahelyteremtéstől a háztartások közötti önkéntes munkacseréig, a lakásstatisztikától a káderelit vizsgálatáig, a nonprofit szervezetek vállalkozási tevékenységétől a mikrohitelezés gyakorlatáig), amelyek tartalmi és módszertani szempontból egyaránt magukon viselik a keze nyomát.

Akik együtt dolgozhattunk vele, tudjuk, milyen sokat jelentett, amikor egy-egy csendes kérdéssel, megjegyzéssel segített átlendülni a holtpontokon, megtalálni a választ megoldhatatlannak tűnő szakmai kérdésekre, vagy éppen árnyaltabbá tenni túl sommás és túl magabiztos megállapításainkat. Nemcsak a szakmai tudását fogjuk fájdalmasan nélkülözni, hanem kivételes érzékenységét és beleérzőképességét is. Ama kevesek közé tartozott, akik türelmetlen világunkban a türelmet és az empátiát képviselik. Nemcsak a társadalomban zajló folyamatokat értette meg, megértéssel viseltetett e folyamatok sokszor igen gyarló szereplői iránt is. S nagyon tudott örülni a jó jeleknek, azoknak a kutatási eredményeknek, amelyek a társadalom egészséges működésére utaltak. Sohasem fogom elfelejteni, hogy halála előtt néhány héttel milyen boldog volt, amikor először látta az összefoglalót az állampolgárok 1%-os felajánlásokkal kapcsolatos véleményéről. Személyes bajairól megfeledkezve tudott örülni annak, hogy a megkérdezettek döntő többsége gondolkodó emberként és felelős állampolgárként reagált az adórendszer kínálta új lehetőségre.

Mindannyiunkat, olvasókat és munkatársakat egyaránt nagy veszteség ért azzal, hogy a kutatás zárótanulmányát már nem Vajda Ágnes írta meg. Az általa készített elemzés bizonyára árnyaltabb lett volna, megértőbb, puhább, kevésbé szikár, kevésbé kritikai. Miközben a mondatokkal és megállapításokkal birkóztam, igyekeztem az ő eredeti elképzeléseihez igazítani a szerkezetet, megpróbáltam minden olyan gondolatot beépíteni a tanulmányba, amely még az ő gondolata volt. A végeredmény természetesen nem lehet más, mint megszenvedett kudarc: a másik ember egyszeriségének és pótolhatatlanságának fájdalmas dokumentuma.

Hogy az olvasó mégis kapjon némi kárpótlást, a kötetbe - az eredeti elképzeléssel ellentétben - felvettük azokat az 1997 tavaszán született vitacikkeket is, amelyek közül a második nagyrészt Vajda Ágnes mondatait és gondolatait tartalmazza. Az ily módon tanulmánygyűjteménnyé alakult kötet Gerencsér Balázs nonprofit vezetőkkel készült interjúkat összegző és Bódi György gyakorlati tapasztalatokat elemző írásával zárul.

Kuti Éva

2000. január

Az 1%-os törvény értelmében az adófizetőknek két feltételt kell teljesíteniük, illetve tudomásul venniük ahhoz, hogy joguk legyen személyi jövedelemadójuk 1%-ának felhasználásáról rendelkezni. Ezek a következők:

• az adót határidőre befizetik, illetve a befizetésre az adott év szeptember harmincadik napján túlnyúló fizetési halasztást, részletfizetési kedvezményt nem kapnak;

• a befizetett adó összege legalább 100 Ft.

Az 1%-os támogatás kedvezményezettjeként az adófizetők csak egy szervezetet jelölhetnek meg. Az összeg - bármilyen nagy legyen is - nem osztható meg több támogatott között.

A lehetséges kedvezményezettek köre meglehetősen széles. A támogatásra jogosult szervezeteknek két fő típusa különböztethető meg:

(1) Az állami intézmények politikai döntéshozók által kiválasztott csoportjai:

• országos jelentőségű kulturális intézmények, oktatási, kulturális és tudományos célú központi pénzalapok (tételes felsorolásukat a törvény 4. paragrafusa tartalmazza);

• olyan színházak, közgyűjtemények, közművelődési intézmények, amelyek a nyilatkozat évének első napját megelőző három év valamelyikében a helyi önkormányzattól vagy a központi költségvetéstől egyedi támogatást kaptak.

(2) Olyan nem-kormányzati intézmények, amelyek betegségmegelőző és gyógyító, szociális, kulturális, oktatási, tudományos, kutatási tevékenységgel, az időskorúak, a fogyatékosok, a hátrányos helyzetűek segítésével, a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek, illetve a határon túli magyarság támogatásával, környezetvédelemmel, műemlékvédelemmel, természetvédelemmel, gyermek- és ifjúságvédelemmel, közlekedésbiztonsággal, az állampolgári jogok, a közrend, közbiztonság védelmével, gyermek- és ifjúsági szabadidősporttal, valamint fogyatékosok sporttevékenységével foglalkoznak^[1], amennyiben az alábbiakban felsorolt szervezettípusokba tartoznak, s eleget tesznek a működésükre vonatkozóan megfogalmazott követelményeknek:

• a legalább három évvel korábban bejegyzett egyházak szolgáltatásokat nyújtó intézményei^[2];

• a közalapítványok (alapításuk évétől függetlenül);

• azok az alapítványok és az egyesülési jog hatálya alá tartozó társadalmi szervezetek (kivéve a pártokat, valamint a munkaadói és munkavállalói érdekképviseleteket), amelyek

  - legalább három évesek;

  - belföldi székhelyűek;

  - a politikai pártoktól függetlenek, az országgyűlési választásokon képviselőjelöltet nem indítanak és nem támogatnak;

  - adó- és köztartozásuk nincs, illetve - amennyiben igen - hozzájárulnak ahhoz, hogy a számukra felajánlott 1%-os támogatás összegét az adóhatóság ezen tartozás kiegyenlítésére fordítsa.

Az SZJA 1%-ának felhasználásáról rendelkező nyilatkozatot az adóbevallással együtt kell benyújtani. A nyilatkozaton mindenképpen szerepelnie kell a kedvezményezett adószámának (nevének feltüntetése nem kötelező), ennek hiányában az összeg nem juthat el a címzetthez. A nyilatkozatot olyan borítékba kell tenni, amelyen kívül az adófizető feltünteti a nevét, lakcímét és adóazonosító jelét, valamint a ragasztáson átnyúló saját kezű aláírásával igazolja, hogy a borítékot személyesen zárta le. Azok az adófizetők, akiknek a bevallását a munkáltatójuk készíti el, a borítékot a munkáltatónak adják át, az önadózók maguk küldik el az adóhatóságnak.

Az 1%-os támogatások összegét az APEH utalja át a kedvezményezetteknek. Amennyiben az adófizető nem nyújt be rendelkező nyilatkozatot vagy annak elkészítése során valamilyen formai hibát vét, az 1% benn marad az állami költségvetésben. Az átutalásra akkor sem kerül sor, ha kiderül, hogy a megjelölt szervezet nem jogosult a támogatásra, az adott határidőn belül nem tudja beszerezni a szükséges igazolásokat, vagy túlságosan alacsonynak ítéli az összeget, s nem tesz lépéseket annak átvételére.

Nemrég látott napvilágot az a heves vitákat és indulatokat kiváltó törvény, amely lehetőséget teremt az állampolgárnak arra, hogy személyi jövedelemadójának egy százalékát saját maga által meghatározott közcélra fordíthassa. Maga az elképzelés nem új keletű, számos nyugati országban bevett gyakorlatnak számít, Magyarországon is több éven át napirenden volt. Az 1996-os SZJA törvény tartalmazta, elfogadásakor azonban a képviselők úgy rendelkeztek, hogy az 1% kérdését külön törvényben kell majd szabályozni, amelyet végül az Országgyűlés az 1996. december 19-i ülésnapján fogadott el.

A törvény megszületését megelőzően heves, politikai felhangoktól sem mentes vita folyt, összemosva az egyházak állami finanszírozását az egyházak által létrehozott karitatív és egyéb közhasznú szervezetek lakosság által történő támogatásával. Mivel a történelmi egyházak attól tartottak, hogy korábbi központi támogatásuk az 1%-os törvény bevezetésével megszűnik, vagy legalábbis rájuk nézve hátrányosan változik, a tervezetet heves bírálattal illették. A kormánnyal történt egyeztetések során azonban kikristályosodott, hogy az egyház-finanszírozás - mint valós állami feladat - önálló törvényi szabályozást igényel, amelynek előkészítése folyamatban van. Így a nagyegyházak - a katolikus egyház kivételével - fenntartásaik hangsúlyozása mellett elfogadták a törvény által nyújtott lehetőségeket, és híveiket is felszólították, hogy éljenek vele.

A törvény megjelenését mindenképpen üdvözölni kell, hiszen mérföldkőnek tekinthető a magyar jogalkotás történetében. Első ízben van lehetőség arra, hogy az adófizető állampolgár közvetlen is beleszólhasson a központosított javak újraelosztásába, vagyis maga dönthessen befizetett adójának - ha még oly csekély részének is - felhasználásáról. Másrészt a szervezeteknek alkalma nyílik, illetve késztetést érezhetnek arra, hogy személyes kapcsolatot építsenek ki a lakossággal. Hisz olyan szervezetek is hozzájuthatnak némi anyagi támogatáshoz, melyek korábban méretüknél vagy elszigeteltségüknél fogva kimaradtak az elosztási vagy pályázati rendszerből.

Vázoljuk fel a rendszer működési mechanizmusát, illetve határozzuk meg a résztvevőket és a rájuk osztott szerepeket! Három főszereplő kerül kapcsolatba egymással. Az adózó rendelkezik, az APEH - mint az állam képviselője - végrehajt, a kedvezményezett szervezet részesedik. Ugyanakkor az adózó mind a saját, mind a kedvezményezett szervezet szemében tévesen "adományozóként" is megjelenik. Hiszen a rendszer azt sugallja, hogy az adózó állampolgár saját jövedelméből enged át egy részt - adóbefizetés helyett - egy szervezetnek. Ebbéli meggyőződését az is erősíti, hogy várományosok ebben a minőségében próbálják meg befolyásolni különböző felhívások és hirdetések útján. Valójában az adózó csak arról dönthet, hogy az állam kinek adjon - az őáltala jövedelemadóként befizetett összeg egy százalékával megegyező mértékű - támogatást. Vagyis a szervezetek nem adományt kérnek az adózótól, hanem azért "lobbiznak" nála, hogy számukra kedvező döntést hozzon a közpénzek odaítélésénél. Nézzük tehát végig a résztvevők tényleges és vélt szerepét, érdekeiket és motivációikat!

Az adózónak anyagi érdekeltsége a rendszerben nincsen, az 1%-ról - ugyanúgy, mint a 99-ről - mindenképp le kell mondania, legfeljebb közvetve részesülhet belőle, ha olyan szervezet javára dönt, amelynek szolgáltatásait önmaga vagy családja is igénybe veszi. "Pártatlan állami döntéshozói" szerepe szerint felül kellene emelkednie saját személyes kötődésein, és a várományosok körének ismeretében, befolyásoltság nélkül, hideg fejjel odaítélni a támogatást az arra leginkább érdemes szervezetnek. Ehelyett mi történhet a gyakorlatban? Tudjuk, hogy a kérdéses összeg csak a legritkább esetekben haladja meg a néhány ezer forintot, emellett a jelentkező szervezetek száma tízezrekben mérhető. Nem várható el tehát az állampolgártól, hogy kiérlelt döntést hozzon, elhatározásában inkább emóciói vezérlik. Nagy részük még az űrlap kitöltésének fáradalmait - hozzá a preferált szervezet adószámának megszerzését - sem fogja vállalni. Az ő 1%-aik továbbra is az államkasszában maradnak. A többiek - mégiscsak szerény adományként kezelve - a hozzájuk közelálló vagy pillanatnyi benyomásaik által kiválasztott szervezet javára döntenek. Így az egészségügyi vagy szociális problémákkal együtt élő személyek az ezek kezelésével foglalkozó szervezeteket, a szülők a gyermekük óvodáját, iskoláját támogató alapítványt vagy diáksport-egyesületet, a szakmai elkötelezettségűek saját szakterületükön működő egyesületeket, a mozgást kedvelők saját szabadidős klubjaikat stb. részesítik előnyben. Emellett a reklámhadjáratokon és választási kampányokon edzett adózónak újabb média- és postaláda-offenzíván kell átesnie. Közülük a legkitartóbbak is néhány napon belül feladják, és ötletszerűen választják ki kedvezményezettjüket. Az adománygyűjtési kampánynak tűnő akció után a döntéshozó állampolgár azzal a jóleső érzéssel dőlhet hátra székében, hogy mégiscsak jótékonykodott, és részéről a szerep véget ért.

Az APEH, mint ebben a körben az állam képviselője és az adományok szétosztója, abban érdekelt, hogy minél kevesebb adóforint kerüljön ki a szervezetekhez. Először is minden megtakarított 1% az államkasszát gyarapítja, másrészt minél több adózó él rendelkezési jogával, annál több lesz az adminisztratív teendő, illetve annál nagyobb átutalási költség hárul rá. A szerepzavart csak tetézi, hogy a Hivatalnak kell döntenie a rendelkező nyilatkozat elfogadásáról. "Érvénytelen rendelkezésnek minősül a téves vagy olvashatatlan adószám feltüntetése a rendelkező nyilatkozatban. Valamennyi, az e törvény szerint érvénytelen rendelkezés szerinti összeg a központi költségvetés személyi jövedelemadó bevételét képezi." [7.§ (1) bekezdés] Mivel az adóhatóság nem tájékoztatja döntéséről az adózót, az csak hosszas utánjárással szerezhet tudomást rendelkezése elfogadásáról vagy elutasításáról. Erről a kedvezményezett sem tud értesítést küldeni, hiszen nála az összeg nem azonosíthatóan jelenik meg. Mindezek után nehezen tételezhető fel a Hivatalról, hogy a kétségesnek minősíthető rendelkezéseknél ne az állam javára döntsön. Még a jogosan elutasított rendelkezések - találkozhatunk olyan újságokban közzétett felhívásokkal, melyben sportszervezetek vagy csak egy éve bejegyzett alapítványok kérnek támogatást - is kínos támadások okozói lehetnek. Az APEH-re osztott szerep semmiképpen nem fog hozzájárulni népszerűsége emelkedéséhez.

A kedvezményezettként szóba jöhető szervezet érdekeltsége - a minél több rendelkező adózó megnyerése - világos. Ehhez mindenféleképpen meg kell felelnie a törvényi feltételeknek. Elsőként át kell tekintenie - több mint három éve született - alapszabályát. Amennyiben munkájukat közhasznúnak tekinti, ám a törvényi előírásban felsorolt tevékenységek alapszabályában mégsem szerepelnek (pl. település- vagy gazdaságfejlesztés), módosítására kényszerül. Ezt azonban a támogatásban nem részesíthető, versenysportra szakosodott egyesület is megteheti, ha kiegészítésképpen "felvállal" más, elfogadott kategóriákat. Pótolnia kell a korábban nem igényelt abszolút politikamentességet rögzítő kitételt is. Ennek következtében az eljáró bíróságokon az ügyforgalom erőteljes növekedése várható. Igazolásokat kell beszereznie az APEH-től és az önkormányzati adóhatóságtól, valamint a vámhatóságtól, hogy köztartozása nincs. E tortúrát mindannak reményében vállalja, hogy jelentős támogatáshoz juthat. Valószínűsíthető, hogy a szervezetek többsége a szükséges okmányokat csak az adóhatóságtól érkező felhívást követően szerzi be, így a 30 napos jogvesztő határidőn belül az említett intézmények leterheltsége szintén nőni fog.

Mindezt azonban megelőzi a verseny az adózók megnyeréséért. A piaci eszközöket és reklámfogásokat sem nélkülöző kampány kényszerű velejárója az általában nemes célokhoz (pl. jótékonykodás, oktatás) méltatlan vetélkedés. A "kinek a szegénye szegényebb", vagy "kinek a betege betegebb" gyakorlatba való átültetése nem járul hozzá sem a szektor egészének társadalmi elismertségéhez, sem a szervezetek egymás közötti, kialakulófélben lévő kooperációjához. A piaci törvényeknek megfelelően, az amúgy is nagyobb tőkével rendelkező szervezetek hatásosabb és feltehetően eredményesebb pénzgyűjtő stratégiát tudnak alkalmazni. A versenyben való lemaradástól félő kisebb szervezetek egy része esetleg szerény bevételéből is fizetett hirdetésekben próbál támogatókra szert tenni, miközben eredeti céljától vonja el a forrást, és lehet, hogy meg sem fog térülni a befektetése. A kedvezményezett tehát szerepe szerint átalakul, ügyintéz, reklámoz, versenyez, lobbizik és legfőképpen reménykedik.

Az idei év tanulóidőnek tekinthető valamennyi szereplő számára. A kialakulatlanság, a gyakorlatlanság, a szerepzavarok okozta negatív jelenségek feltehetőleg hamarabb fognak felszínre kerülni, mint a rendszerben rejlő lehetőségek. A szektor egészének anyagi hátterét jelentősen nem fogja befolyásolni az az optimális esetben 3-4 milliárd forintnyi kiegészítés, hiszen a 100 milliárdos nagyságrendű bevételhez képest - aminek hozzávetőlegesen 20-20 százalékát eddig is az állami és magántámogatások tették ki - elenyészőnek tűnik. Minél több szervezet jut hozzá, annál inkább elaprózódik a juttatás. A kis szervezetek számára ugyan mentőövet is jelenthet az a néhány ezer forint, ám a nagyoknál ugyanekkora összeg "fel sem tűnik". Ha viszont az amúgy is jobban támogatott nagy szervezetekhez jut a nagyobb hányad - és ez látszik valószínűbbnek -, akkor a közöttük lévő esélyegyenlőtlenséget növeljük. Kik nyerhetnek tehát?

Az adózó közvetlen anyagi ráfordítás nélkül "adományozóvá lép elő" és megnyugtathatja lelkiismeretét. Az APEH (az állam) mint tényleges támogató, minimális befektetéssel juttatta külön bevételhez az egész szektort, hisz az elosztást már az állampolgár intézte. A kedvezményezetti körön belül azonban már nem ilyen egyöntetű a kép. A jól szervezett, tőkeerős, jó piaci pozícióban lévő mamutszervezetek és - remélhetőleg - a helyi kis közösségekben vagy kistelepüléseken működő, környezetüket személyesen is ismerő kis egyesületek, alapítványok súlyukhoz mérten is nagyobb szeletet tudnak lehasítani a tortából, míg a többieknek csak a morzsa jut. Ez utóbbiak között szerepelhetnek olyan fontos és közhasznú tevékenységet folytató szervezetek is, amelyek személyes érdekeltség hiányában csekélyebb társadalmi szolidaritásra számíthatnak (pl. alkoholisták, drogbetegek, hajléktalanok, munkanélküliek problémáival foglalkozó szerveződések).

A civil társadalmon belül, a szervezetek és az állampolgárok kapcsolatteremtése szempontjából ugyan örvendetes ennek a sokszor egyoldalú párbeszédnek a kialakulása, azonban félő, hogy ez leszűkül az anyagi támogatások kérdéskörére. A szervezetek "adománygyűjtői" szerepének és az adózó "adományozói" szerepének megtanulása nagyon hasznos lehet a társadalom egészére nézve. Ám szerencsésebb lenne, ha ez nem a közpénzek - még ha jelképesnek is tekinthető - csekély hányadának újraelosztására szorítkozna, hanem a társadalom tagjainak tényleges, felhasználható jövedelméből történő, önkéntes anyagi támogatások formájában megjelenő szolidaritásában teljesedne ki.

Az egész rendszer tehát felfogható úgy is, mint egy társasjáték, amelyben az állam a bankos, az adózók gazdálkodhatnak a nekik osztott zsetonokkal, a szervezetek pedig egymással versengve próbálják tőlük elnyerni. Az ügyes szervezetek végül a pénztárban aprópénzre válthatják nyereményüket.

Komolyra fordítva a szót, írásunkkal nem arra törekedtünk, hogy e számunkra is fontos témát elbagatellizáljuk, hanem hozzá kívánunk járulni egy építő jellegű vita elindításához, hogy a nonprofit szektor támogatási rendszerében megjelenő új elem hatékonyabb, nagyobb közmegelégedéssel találkozó alakítására minél több javaslat érkezzen.

Mi magunk is felvázolnánk egy lehetséges megoldást. Mindenképpen fontosnak tartjuk azt a már többek által is hangoztatott alapelvet, hogy az állam a személyi jövedelemadó 1%-áról mondjon le akkor is, ha az adózó erről külön nem rendelkezik. Ezzel megszüntethető az adóhivatal ellenérdekeltsége. Az így összegyűlt összeg felhasználására még visszatérünk.

Mint már említettük, az adózó rendelkezési joga nem vitatható, ő döntheti el, hogy kíván-e élni ezzel a jogával. Az viszont már más kérdés, hogy milyen mélységig határozhatja meg a kérdéses pénzösszeg útját. Hiszen az adózó nem egy kiválasztott közhasznú tevékenységen keresztül, az ott működő szervezetek feltérképezése után választja ki kedvezményezettjét, hanem közvetlenül egy bizonyos általa személyesen ismert szervezetet részesít előnyben. Nem tudja és nem tudhatja, hogy valóban a kérdéses alapítványnak vagy egyesületnek van-e a legnagyobb szüksége erre a juttatásra. Így igazságosnak nevezhető elosztás nem valósulhat meg, a hasznossági kritérium helyett az ismertség dominál, és szubjektív döntés meghozatalát eredményezi. Ami elfogadható és dícséretes, ha az állampolgár valóban adakozni akar, ez azonban nem keverhető össze a közpénzek újraelosztásával. Fontosnak tartjuk, hogy ez utóbbiba az állampolgár beleszólhasson, ha csak ilyen mértékben is, de akkor olyan helyzetbe kell hozni, hogy szavazatát az összes lehetséges cél mérlegelése után adhassa le. Ahogy a politikai életben korlátozzák a választható jelöltek, pártok, stb. körét, itt is szükségét érezzük annak, hogy ésszerű kereteken belül történjék a döntéshozatal. Ezzel ugyan látszólag csorbítjuk az egyén döntési szuverenitását, ám a rendszer működőképessége érdekében ez elkerülhetetlen. Biztos, hogy sokaknak nem tetszik a pártlisták összeállítása, mégis ezekre tudja csak voksát leadni. A mi esetünkben is hasonló "orientálásra" lenne szükség, melyben meg kellene határozni a nonprofit szektor résztvevőinek azon elkülönített csoportjait, amelyek között már az állampolgár is különbséget tud tenni. Más szóval nem a szervezetek közül választanák ki kedvezményezettjüket, hanem egy magasabb szinten. Mi tehát magukat a közhasznú tevékenységeket csoportosítanánk, az adózó csak ezen célok valamelyikét jelölhetné meg a rendelkezési szelvényén. Ezek lehetnének például kultúra, hitélet, oktatás, kutatás, sport és szabadidő, egészségügy, szociális ellátás, környezetvédelem, településfejlesztés, jogvédelem, közbiztonság, stb. Felmerülhet a kérdés, hogy az egyén mi módon rangsorolhatja ezeket a csoportokat. Még mindig könnyebb ezek közül megnevezni azt a célt, amelyet az adott időszakban legfontosabbnak ítél, mint az egyszerre jelentkező - és látómezejébe került - több száz szervezet egyikét megnevezni.

A különböző tevékenységekre befolyó 1%-okból elkülönített pénzalapokat kellene létrehozni, amelyeket csak az adott területen működő szervezetek támogatására lehetne felhasználni. A pénzek elosztását olyan bizottságok végeznek, melyekben biztosítva lenne a valamennyi kisebb és nagyobb, fővárosi, vidéki és falusi, stb. szervezet képviselete, illetve helyet kapnának a terület hozzáértő szakemberei is. Az alap nagyobbik részét projektek, pályázatok útján kerülnének felosztásra, melyeken belül biztosítani lehet a különböző feladatokat ellátó és körülmények között munkálkodó szervezetek közötti arányosabb támogatást. A fennmaradó kisebbik részből támogatási tartalék-alapot képeznének, a rászoruló, krízishelyzetbe került szerveződések számára. A pályázatok benyújtása ugyan adminisztratív terheket róna a pályázókra, azonban nem feltétlenül többet, mint jelenleg a kedvezményezetti cím elnyerése. Nyilvánvaló, hogy ennek a rendszernek a kiépítése - főleg a képviseleti rendszer létrehozása - nagy összefogást és kooperációt igényel a szervezetek részéről, ám ez szektor egészének jobban hasznára válna, mint a most folyó versengés. Előnye lenne még, hogy a projekteket több évre előre is meg lehetne határozni, biztosítható lenne egymásra épültségük, nyilvánosságra hozataluk esetén az állampolgárok figyelme is jobban ráirányulna a szervezetek tényleges munkájára. Ezzel a rendszerrel sem lehet biztosítani, és nem is lehet cél, hogy mindenki részesedjen a támogatásokból, mégis úgy véljük, ezáltal közelebb kerülnénk egy hatékonyabb finanszírozási mechanizmushoz. Ezek az alapok ugyan évenként egyszer képződnének, de sikeres működésük vonzerőt jelenthetnének más, bel-, és külföldi, magán és nem magán személyek támogatásainak megnyerésére is.

Ha az állampolgár nem tud, vagy nem akar kedvezményezettet megnevezni, az úgy értékelhető, hogy lemond, illetve másra ruházza át döntési jogkörét. Nem tartanánk elképzelhetetlennek, hogy ez esetben az illetékes helyi önkormányzat rendelkezhessen az ilyen 1%-ok felett a következő módon. Ezekből elkülönített pénzalapot hozna létre, melyeket belátása szerint meghatározott közcélokra használhatna fel. Ezekből támogathatná például a szociális ellátást, a település fejlesztését, vagy a helyi egyesületeket, alapítványokat. Az önkormányzatok ilyen formájú külön "jövedelme" a helyi adók kivetésének kényszerét is mérsékelheti.

Nem képzeljük azt, hogy elképzelésünknek a gyakorlatba való átültetése minden gondot megoldana, illetve hogy ennél jobb megoldások nem létezhetnek. A még ki nem próbált jelenleg érvényes szisztéma elvi bírálatát is könnyen megingathatja majd a tapasztalat. Bízunk abban, hogy a közös gondolkodás jobb megoldások kimunkálására ad lehetőséget.

Fontos írás jelent meg a Beszélő márciusi számában arról a törvényről, amely az adófizetőkre bízza a döntést a személyi jövedelemadó 1%-ának felhasználásáról. A törvény körül támadt indulatos hangzavar kellős közepén Mészáros Geyza és Sebestény István tárgyilagos hanggal, az előnyök és hátrányok érzelemmentes mérlegelésével próbálkozott. Az általuk megfogalmazott aggályok és érvek kivétel nélkül átgondolásra érdemesek, a belőlük levont következtetések ugyanakkor valósággal provokálják a vitát. A tanulmányban olyan átütő erővel érvényesülnek a gazdasági és politikai racionalitás szempontjai, hogy mellettük nélkülözhetetlennek tűnik a társadalmi racionalitás ellenpontjának elhelyezése.

A szerzők okkal bírálják a törvény rendelkezései nyomán előálló "szerepzavart", az egyesületeket és alapítványokat sújtó terhes adminisztrációt, a végrehajtás tetemes költségeit.

Joggal teszik fel azt a kérdést is, mi legyen az 1% sorsa, ha az adófizető nem rendelkezik róla, miért marad ez a pénz a központi költségvetés zsebében. Magunk is úgy gondoljuk, helyesebb lett volna, ha a törvény úgy rendelkezik, hogy az 1% mindenképpen a civil szférát gazdagítsa, feltöltve egy erre a célra létesített közös alapot, melyből aztán pályázati úton részesedhetnének az erre jogosult szervezetek.

Nem tudjuk azonban elfogadni Mészáros és Sebestény érvelését, mely szerint hatékonyabb elosztás valósulhatna meg, ha az adózók nem meghatározott szervezetet, hanem tevékenységi kört jelölhetnének meg kedvezményezettként. Javaslatuk szerint az így összegyűlt forrást aztán pártatlan döntéshozók osztanák el az állampolgárok által megjelölt tevékenységet végző szervezetek között. Az elosztás pályázati rendszerben, a tevékenység hasznosságának és a szervezetek rászorultságának mérlegelésével történne.

A vita köztünk arról szól, hogy mi a tényleges szerepe ennek a bizonyos 1%-nak. Egyszerű forrásbővítésről, -elosztásról van-e szó, amelyet a lehető legracionálisabban kell megoldani, vagy másról, ha úgy tetszik, többről. Miért harcolnak, lobbiznak érte a szervezetek, és milyen megfontolások vezetik felajánlásaikban az adófizetőket. Ma még csak bizonytalan adatok, inkább becslések látnak napvilágot arról, hogy az adófizetők milyen arányban töltötték ki a nyilatkozatot, és tették borítékba a kedvezményezett intézmény adószámát, nevét. Mi azt borítékolnánk, hogy ez az arány, ha a feltételek nem változnak, az évek során növekedni fog. A törvénytől ugyanis elsősorban a civil szervezetek és az állampolgárok közötti kapcsolat erősödését várjuk.

Úgy véljük, a civil szervezetek többsége nem elsősorban pénzügyi forrásai bővítéséért száll harcba, amikor az adófizetők adójának 1%-át kéri, hanem társadalmi támogatottságáról szeretne megbizonyosodni. Visszajelzésre vár. Az adófizetők sem pártatlan állami döntéshozóként kívánnak viselkedni, hanem éppenséggel elfogult állampolgárként olyan szervezeteknek ajánlják fel adójuk 1%-át, melyhez érzelmi vagy/és racionális megfontolásból kötődnek. Annak a bizonyos 1%-nak, mely csak a legkisebb nonprofitok számára jelenthet érzékelhető forrásbővülést, elsősorban a gesztusértéke fontos. Láncszem az állampolgár és az egyesület, alapítvány kapcsolatának erősítésében. Kételkedünk abban is, hogy a szervezetek reklámhadjárata - melytől a szerzők a "szektor társadalmi elismertségét és kialakulófélben lévő kooperációját" is féltik - valóban a tőkeerősebbek pozíciójának megerősödését hozza.

Feltevésünk szerint nem "az amúgy is jobban támogatott nagy szervezetek"-nek, ahogy a szerzőpáros véli, hanem a "polgárközeli" egyesületeknek, alapítványoknak, amelyek rendszeres kapcsolatban vannak tagjaikkal, támogatóikkal és a szolgáltatásaikat igénybe vevő emberekkel. Azt hisszük, hogy az egyes emberek meggyőzésében a személyes kapcsolatoké és az informális hálóé a döntő szerep, ami kivételes esélyt ad az egyébként gyengébb, professzionális adománygyűjtésre kevésbé felkészült, kisebb szervezeteknek.

Adónk 99 százalékát "pártatlan állami döntéshozók" osztják el. Többek között nonprofit szervezetek is részesülnek belőle, normatív támogatás formájában vagy/és pályázati pénzek elnyerésével.

Az állami támogatások és a nagyobb részt kuratóriumok által elosztott pályázati pénzek megszerzéséhez azonban speciális szakértelem és felkészültség szükséges. Tudni kell, hogy kihez lehet fordulni, ki hozza az állami döntéseket, mikor és hol jelennek meg a pályázati kiírások. Nem árt ismerni a kuratóriumok összetételét, ízlését, értékrendjét, szakmai és politikai szimpátiáit. A pályázatok elkészítése komoly munka- és időráfordítást igényel, nem elég "írástudónak" lenni hozzá, a költségvetés elkészítéséhez igencsak szükségesek gazdasági, pénzügyi ismeretek is. A támogatásra javasolt programnak egyszerre kell mutatósnak, megalapozottnak és jól dokumentáltnak lennie. Mindez természetesen az erősebb, pénzügyileg megalapozottabb, képzett szakemberekkel dolgozó, a pénzosztókhoz és az információs központokhoz földrajzilag is közelebb, tehát a nagyobb településeken s főleg a fővárosban működő szervezeteknek kedvez.

Ehhez a központosított elosztáshoz képest az egyes állampolgárok döntése minden valószínűség szerint egyenletesebben, a kisebb vidéki nonprofitok számára előnyösebben "teríti" a támogatásokat. A sok kis iskolai alapítvány, hagyományőrző, faluszépítő, egészségkárosodottakat segítő egyesület könnyebben talál utat a magánemberekhez, mint az intézményesült adományosztókhoz. A kis szervezetek vezetői és aktivistái nem mindig képesek profi pályázatokat készíteni, de az általuk személyesen is ismert, szervezeteik tevékenységében sokszor közvetlenül is érintett helyi polgárok támogatását meg tudják szerezni. Ábráinkon jól látszik, hogy mindez nemcsak feltételezés, hanem adatokkal alátámasztható tény.

1. sz. ábra
A különböző forrásokból származó támogatások összegének megoszlása
a támogatott nonprofit szervezet nagysága szerint, 1994

Forrás: Bocz és szerzőtársai (1996).

Az alapítványoknak és egyesületeknek nyújtott lakossági adományok közel fele a viszonylag kisebb, 5 milló forintnál alacsonyabb éves bevétellel rendelkező szervezeteknek jut. Az állami támogatásokból ugyanezek a szervezetek alig több mint tíz százalékban részesednek, az adományosztó nonprofit szervezetek által kiosztott támogatásoknak is mindössze egyötödét tudják megszerezni. Kisebb méretűek, de hasonló irányúak a településtípus szerinti különbségek. Az egyéni adományozók szemlátomást több jóindulattal viseltetnek a községek és vidéki városok civil kezdeményezései iránt, mint az állami adományosztók.

Fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy itt valódi pénzadományokról van szó, amelyeket az állampolgárok a saját, szabad rendelkezésű jövedelmükből, jórészt adókedvezmények igénybevétele nélkül juttatnak civil formáknak.

2. sz. ábra
A különböző forrásokból származó támogatások összegének megoszlása
a támogatott nonprofit szervezet székhelye szerint, 1994

Forrás: Bocz és szerzőtársai (1996).

Az adományok adókedvezményeiről folytatott vitákban a fejlett országokban gyakran merül fel az aggály, hogy az adómentesség társadalmi igazságtalanságok forrása. A módosabb polgárok magától értetődően sokkal több pénzt szánhatnak az alapítványok támogatására, mint a szegények, így természetesen az az összeg is sokkal magasabb, amelyet valójában már nem a saját zsebükből, hanem az állami adóbevételek terhére fizetnek ki; tehát a társadalompolitikára gyakorolt befolyásuk messze nagyobb, mint az ennek érdekében hozott anyagi áldozat. Adományaikon keresztül számottevő hatást gyakorolnak a közpénzek elosztására is.

A mindennapi szóhasználatban csak 1%-osnak "becézett" törvény azért tekinthető mérföldkőnek, mert számottevő mértékben kiszélesíti ezt a beleszólási jogot; elvben valamennyi adófizető számára lehetővé teszi akaratának, preferenciáinak kinyilvánítását. Annak is, aki nem engedheti meg magának, hogy csekély jövedelméből adománnyal támogassa a számára fontos civil kezdeményezést. A döntésnek ez a "demokratizálása" a szóban forgó 3-4 milliárd forint esetében egészen más típusú elosztást eredményez, mint ami a központosított mechanizmusok során alakulna ki. Mészáros Gézával és Sebestény Istvánnal ellentétben úgy érezzük, hogy ez a "másság" már önmagában érték, s ugyanakkor - hosszabb távon - mindenképp pozitív az a magatartás-formáló hatás, amelyet az állampolgároknak a civil szervezetek támogatásába való közvetlen bevonása az érintettekre gyakorolhat.

Végül pedig nem hisszük, hogy éppen a civil szervezetek állampolgári támogatásának kérdésében kellene ragaszkodni az "igazságos elosztás"-hoz. Hasznosabb-e a nagyobb, diverzifikáltabb szolgáltatást nyújtó, avagy a súlyosabb társadalmi problémák felvállalására szerveződő egyesületek, alapítványok tevékenysége? Társadalmi megítélés tekintetében, a szociális gondok enyhítésében bizonyára, de az 1% esetében az állampolgár nem köteles a társadalmi hasznosság kritériumait mérlegelni. Ha nem a hajléktalan-ellátást vagy a munkanélküliség megoldására tett kísérleteket tekinti a legfontosabbnak, hanem azt, hogy lakókörnyezete elviselhetőbbé váljék, vagy hogy gyermekei iskolájának ne kelljen a legalapvetőbb működési gondokkal küszködnie, akkor legyen joga azt a bizonyos 1%-ot ilyen kevésbé "fontos és közhasznú" célok megvalósítására felajánlani.

A szerzők megoldási javaslatának legfőbb gyengéje, hogy a szóban forgó 1%-ot úgy kezeli, mintha annak elosztásán múlna a társadalom összes problémájának megoldása. A közszolgáltatások finanszírozásában érvényesülő belső arányok meghatározását természetesen nem lehet az egyes emberek szubjektív döntésére bízni.^[5] Civilizált országban az oktatás, az egészségügyi és a szociális ellátás általános és magas szintű biztosítása közfeladat, az ezzel kapcsolatos döntéseket nyilvánvalóan nem "népszavazás" formájában kell meghozni. Kár lenne az SZJA 1%-áról rendelkező állampolgári nyilatkozatokat ilyen "szavazatként" értelmezni, s ugyanakkor a tényleges döntéseket - a szerzők javaslata szerint - visszaterelni egy erősen centralizált pályázati rendszerbe.

Ezzel az 1%-kal más a cél: a civil társadalom fejlődésének segítése.

A civil, öntevékeny, állampolgári szervezetek - többnyire inkább csak jelképes - támogatásának kérdésében védenénk tehát az adózónak, állampolgárnak, egyénnek azt a törvény adta lehetőségét, hogy kifejezze, érzelmileg is köze van a kedvezményezett szervezethez, vállalja "befolyásoltságát", érintettségét vagy, ahogy mi neveznénk, elfogultságát. Az elfogultság nincs távol az elkötelezettségtől, márpedig, ha a civil szervezetek támogatásáról szólunk, nem felejtkezhetünk meg arról, hogy a tét a civil társadalom kibontakozása, stabilizálódása. A civil társadalom legfőbb mozgatója pedig az érdekeit, igényeit artikulálni kívánó, ebben elkötelezett állampolgár és nem a "pártatlan állami döntéshozó".

A személyi jövedelemadó civil szervezeteknek felajánlható 1%-a nem tekinthető klasszikus adókedvezménynek. Bár az adórendszerhez kötődik, valójában nem más, mint a közvetett állami támogatások egy speciális formája. Forrása a központi költségvetés adóbevétele, elosztása azonban nem központilag, hanem az adófizetők döntéseinek megfelelően történik.

Ez az új támogatási forma több szempontból is elemzést érdemel. Szükség van természetesen gazdasági hatásainak mérésére. Tudnunk kell, hogy mekkorák és milyen megoszlásúak a nonprofit szektor 1%-os felajánlásokból származó bevételei. Fontos kérdés, hogy ezek megjelenése valóban forrásbővülést jelentett-e, vagy működésbe lépett az a mechanizmus, amelyet a közgazdászok "kiszorítási hatásnak" neveznek; magyarán, mind az állam, mind a magánmecénások úgy érzik, hogy az 1%-os támogatással minden kötelezettségüknek eleget tettek.

Még a közgazdasági elemzést sem célszerű azonban a mennyiségi összefüggések vizsgálatára leszűkíteni. Az 1%-os felajánlások ugyanis nemcsak a nonprofit szektor finanszírozásában játszanak szerepet, hanem a civil szervezetek támogatására szánt közpénzek elosztásának decentralizálásában és demokratikusabbá tételében is. Kézenfekvőnek látszik az a feltételezés, hogy az adófizetők 1%-os felajánlásai és a magánadományozók támogatási döntései hasonló megfontolások alapján születnek. Az egyetlen komoly különbség az, hogy a személyi jövedelemadó 1%-ának felhasználásáról rendelkező adófizetőknek nem kell mérlegelniük, vajon megengedhetik-e maguknak a civil szervezetek támogatását, így jövedelmi színvonaluk nincs közvetlen hatással döntéseikre. Amit mérlegelnek, az feltehetőleg a lehetséges kedvezményezettek céljainak, tevékenységének vonzereje, hasznossága és fontossága. Ennek megfelelően az 1%-os döntéseket olyan "szavazásnak" tekinthetjük, melynek eredményei híven tükrözik az állampolgárok civil szervezetekről alkotott véleményét. Ez a vélemény természetesen szoros összefüggésben lehet az adófizetők korával, nemével, iskolázottságával, lakóhelyével és társadalmi helyzetével. Hipotézisünk szerint az 1%-os döntések mögött rejlő indítékok legalább két, egymástól markánsan különböző csoportra oszthatók. Az elsőbe tartoznak a támogatott szervezettel fenntartott személyes kapcsolatok, az irántuk érzett bizalom és/vagy a helyi civil társadalom erősítésének szándéka. A második csoportot olyan motívumok alkotják, mint a szolidaritás, az értékelkötelezettség, a szükséget szenvedők iránti részvét és/vagy a társadalmi és gazdasági problémák enyhítésének szándéka. Okkal remélhetjük, hogy az 1%-kal kapcsolatos adófizetői magatartás vizsgálata egyúttal a magánjótékonyság és a nonprofit szervezetek iránti attitűdök megértéséhez is közelebb visz bennünket.

Az 1%-os felajánlás lehetősége azért számít kivételesnek, mert az adófizetőt felhatalmazza arra, hogy a legcsekélyebb anyagi áldozatvállalás nélkül támogassa a nonprofit szervezeteket. Ez - a társadalomtudományokban ritkaságszámba menő - "laboratóriumi" kísérleti szituációt teremt: megvizsgálhatjuk, hogyan viselkednének az állampolgárok, ha jövedelmi helyzetük egyáltalán nem akadályozná őket a jótékonykodásban. Ebben az értelemben kutatásunk azoknak az elemzéseknek a sorába tartozik, amelyek az adókedvezmények magánadományokra gyakorolt hatását próbálják feltárni.

Választ keres a tanulmányunk arra a kérdésre is, hogy mi jellemzi a másik szereplő, az 1%-os támogatás megszerzésére törekvő nonprofit szervezetek magatartását. Az alapítványok és egyesületek szemlátomást tisztában vannak azzal, hogy az 1%-os felajánlás tényleges jelentősége nagyobb a pénzben kifejezhető értékénél. Amikor az adófizetők a kedvezményezettet kiválasztják, ezzel az adott szervezet iránti megbecsülésüket, bizalmukat vagy elkötelezettségüket is kifejezésre juttatják. Ez az erkölcsi támogatás növeli a civil szervezetek presztízsét és legitimitását, vagyis azt a társadalmi tőkét, amely életképességük szempontjából semmivel sem kevésbé fontos az anyagiaknál.

Írásunkban részletes áttekintést adunk az alapítványok és egyesületek által alkalmazott kampánystratégiákról és az adófizetők meggyőzésében legsikeresebbnek látszó módszerekről. A nyilatkozók és a kedvezményezettek attitűdjeinek és választásainak elemzésével igyekszünk minél világosabb képet adni azokról a kapcsolatokról, amelyek az állampolgárok és az elmúlt tíz év során igen gyors fejlődésen átesett nonprofit szervezetek között kialakultak. Egyúttal megpróbáljuk kideríteni, hogy az 1%-os felajánlások rendszere hozzájárult-e az érési folyamatok kibontakozásához, egy átláthatóbb, nagyobb bizalomnak és megbecsülésnek örvendő nonprofit szektor kialakulásához.

A tanulmányunkban ismertetett eredmények alapjául szolgáló kutatás több, módszertanilag^[6] igen különböző elemből tevődött össze. Az empirikus adatok legfontosabb forrása egy reprezentatív lakossági adatgyűjtés volt, de támaszkodtunk azokra az információkra is, amelyek az Adóhivatal 1%-os felajánlásokra vonatkozó összefoglalóiból és a Statisztikai Hivatal nonprofit szervezetekkel kapcsolatos adataiból nyerhetők. Az elemzés során felhasznált "puhább" információk forrásai a következők voltak: (1) mélyinterjúk az 1%-os felajánlások megszerzésére jogosult nonprofit szervezetek vezetőivel; (2) rövid telefonos interjúk a Nonprofit Információs és Oktatási Központ zöld számát hívó adófizetőkkel, akik ezen az úton kívántak információkat szerezni a támogatni kívánt szervezetekről; (3) szakértői anyag a nonprofit szervezetek által alkalmazott támogatás-gyűjtési módszerekről; (4) a témához kapcsolódó hazai és nemzetközi szakirodalom; (5) az 1%-os kampányról szóló sajtójelentések; (6) a nonprofit szervezetek sajtóban megjelentetett beszámolói a kapott 1%-os támogatások felhasználásáról.

A sok különböző forrás és a változatos elemzési módszerek felhasználásával, valamint a kutatók és a gyakorlati szakemberek közötti szoros együttműködéssel az volt a célunk, hogy az 1%-os törvény valamennyi hatásáról és következményéről a lehető legátfogóbb képet, a tőlünk telhető legmélyebb elemzést adjuk. Szándékaink és reményeink szerint kutatásunk nemcsak a nonprofit szektorral foglalkozó szakirodalom gyarapodásához járul hozzá, hanem gyakorlati tanulságokkal is szolgál, s így segíteni tudja a civil társadalom erősödéséért dolgozó politikai döntéshozók és nonprofit vezetők, adományozók és adománygyűjtők, önkéntes segítők és nonprofit szakemberek munkáját.

A mai szóhasználatban nonprofit szervezeteknek nevezett alapítványok és egyesületek sok évszázados magyarországi történetének van két olyan általános jellemzője^[7], amelyet - legalább érintőlegesen - ismernünk kell ahhoz, hogy az 1%-os törvény születése körüli konfliktusokat és a hatályba lépését követő első évek tapasztalatait nagyobb összefüggéseikben tudjuk elhelyezni. Az egyik ilyen vonás a világi egyesületek és alapítványok viszonylagos függetlensége az egyházaktól, a másik a központi hatalommal való erősen ambivalens viszonyuk, amely a konfliktusok és az együttműködés sajátos vegyüléke.

A magyarországi egyházak hagyományosan szoros kapcsolatokat ápolnak a mindenkori politikai hatalommal, még az államszocialista időszak kormányaival is szót tudtak érteni. Ennek megfelelően természetesen nem tölthették be azt az "ellenzéki" szerepet, nem folytathattak olyan értékmegőrző tevékenységet, s nem nyújthattak olyan erkölcsi támogatást híveiknek, mint például a lengyel egyház. Több tér nyílt tehát a világi önkéntes szerveződések számára, sokkal nagyobb szükség volt az állampolgárok valódi aspirációit kifejező, számukra a valódi közösség élményét megteremteni képes civil szervezetekre.

Az egyházakhoz hasonlóan a magyarországi kormányok is igen ritkán élvezték az állampolgárok teljes bizalmát. Az állam és társadalom közötti konfliktusok száma és mélysége a különböző történelmi periódusokban igen eltérő volt ugyan, de a független állampolgári kezdeményezések iránti szükséglet és az ilyen kezdeményezések lehetősége teljesen sohasem szűnt meg, bár időnként igen szűk korlátok közé szorult. A kormányzat és a nonprofit szervezetek viszonyának a kölcsönös bizalmatlanság és az együttműködés egyaránt fontos jellemzője volt és maradt, csak arányaik és megnyilvánulási formáik változtak. A kapcsolatok az évszázadok során hol fejlődtek, hol minimálisra zsugorodtak, alakulásuk az éppen uralkodó kormányoktól és ideológiáktól függően, de tevékenységi szférák szerint is erősen különböző volt.

Az államszocialista időszakban a hatalom és a civil szerveződések viszonyát a kölcsönös gyanakvás jellemezte, a szabályozás elsősorban a civil társadalom korlátozását szolgálta. A jogi háttér átalakulása nagyjából a rendszerváltással egyidejűleg kezdődött meg, s lényegében ma is tart. Az 1%-os törvény szabályozási környezetét így összességében az egyenetlenség, a belső ellentmondásosság és a gyors, nem mindig teljesen konzisztens változások jellemzik.

A jogi rendezés folyamata az alapítványi forma 1987-es "rehabilitációjával" kezdődött. Két évvel később hatályba lépett az egyesülési törvény, amely valamennyi állampolgár számára garantálta az egyesülés szabadságát. 1990-ben megszűnt az alapítványtétel kormányzati engedélyeztetésének kényszere, s olyan adókedvezmények kerültek bevezetésre, amelyek nemzetközi összehasonlításban (Weisbrod, 1991) is rendkívül nagyvonalúnak számítottak. Nőtt a nonprofit szektor közvetlen állami támogatása, s a szabályozási környezet összességében igen kedvező feltételeket teremtett a civil szféra fejlődéséhez.^[8]

A következő években a nonprofit szektor adópolitikai kezelése fokozatosan szigorodott és egyre kedvezőtlenebbé vált. A költségvetési egyensúlyi problémákkal küszködő pénzügyi kormányzat számára, amely amúgy is hajlott az adókedvezmények megnyirbálására, kapóra jöttek az alapítványi botrányok. Ezekre hivatkozva 1992-től - több hullámban - komolyan csökkentették a nonprofit szervezetek illetve az adományozók által igénybe vehető adókedvezményeket, ugyanakkor számottevően növelték az adminisztratív kötöttségeket. A kedvezmények igénybevételét előbb a tevékenységi körhöz, utóbb a közhasznúsági státushoz kötötték. A vállalkozási tevékenységek ma már csak akkor élveznek adómentességet, ha arányuk nem haladja meg az összbevétel 10 (kiemelkedően közhasznú szervezetek esetében 15) százalékát. A lakossági adományoknak az évtized elején még a teljes összegét le lehetett írni az adóalapból, most már csak 30 (kiemelkedően közhasznú szervezetek esetében 35) százalékukkal csökkenthető a befizetett adó összege, de legfeljebb annak 15 (illetve 30) százalékáig (Csizmár és Bíró, 1998).

Miközben a fenti megszorítások fokozatosan életbe léptek, a személyi jövedelemadó 1%-ának átengedésére alapozott támogatások gondolata is megjelent. A történet kezdete 1991-re vezethető vissza. Az egyházi ingatlanok visszaadásáról szóló törvény parlamenti vitája során "az SZDSZ előállt az egyszázalékos adó-önrendelkezés javaslatával" (Bossányi, 1997. 99. old.). Bár a kezdeményezés célja elsősorban az egyház-finanszírozás átalakítása volt, nem pedig az, hogy a civil szervezetek számára pótlólagos forrásokat teremtsenek, a rendszert nem csupán az egyházakra kívánták kiterjeszteni, hanem a társadalmi szervezetekre is. Az akkori parlamenti pártok (a KDNP kivételével) egyetértettek azzal, hogy az állami támogatások mértékének az egyházak tényleges állampolgári elfogadottságához kellene igazodnia, s támogatták az SZDSZ javaslatát. A történelmi egyházak viszont élesen tiltakoztak, s mivel a kormány nem akart velük konfliktusba keveredni, a törvényjavaslat az 1994-es választásokig nem született meg.

Az 1%-os adó-önrendelkezés gondolata fontos eleme volt az SZDSZ választási programjának, majd része lett az 1994-ben elfogadott kormányprogramnak is: "A kormány lehetőséget kíván biztosítani arra, hogy az adófizetők a személyi jövedelemadó meghatározott hányadával szabadon támogathassanak egyházi, kulturális, szociális és más társadalmi szervezeteket, amelyek azonban sem politikai, sem érdekképviseleti szervek nem lehetnek" (Kormányprogram, 1994. 1. old.). Ennek ellenére működésének első évében a kormány egyetlen konkrét lépést sem tett az új támogatási forma bevezetése érdekében. Az 1%-os javaslat 1995 nyarán jelent meg újra annak a kampánynak a részeként, amelyet a Művelődési Minisztérium indított, hogy kivívja a kultúrafinanszírozás feltételeinek javítását. A kulturális lobbi és néhány szabaddemokrata képviselő erőfeszítései végül is eredménnyel jártak: az 1996-ra vonatkozó, 1995. december 12-én elfogadott (CXVII/1995) SZJA törvény - ha meglehetősen bizonytalan megfogalmazásban is - tartalmazta az 1%-os felajánlásokra vonatkozó rendelkezést. A 45. paragrafus kimondta, hogy

(1) "A magánszemély nyilatkozatban rendelkezhet az összevont adóalapja adójának az adókedvezmények levonása után fennmaradó része (befizetett adó) egy százalékáról, amelyet az APEH a nyilatkozatban megjelölt kedvezményezett javára utal át.

(2) Az (1) bekezdésben említett kedvezményezett a közcélú tevékenységet folytató vagy támogató szervezet, intézmény, alap, alapítvány lehet.

(3) Az e paragrafusban foglalt rendelkezést megvalósító eljárást és a kedvezményezettek körét külön törvény szabályozza."

Mivel az 1996-os jövedelemadó 1%-ának felhasználásáról az adófizetőknek csak 1997 tavaszán kellett rendelkezniük, a kormánynak majdnem egy éve volt rá, hogy ezt a "külön törvényt" kidolgozza. Az első törvényjavaslat 1996 nyarán látott napvilágot, s azonnal éles vitákat szított a kedvezményezettként szóbajöhető érdekcsoportok között. Furcsa módon, az egyházak és a világi szervezetek törekvései teljesen ellentétesek voltak. Az egyesületek, alapítványok, kulturális intézmények, egészségügyi és szociális szolgáltatásokat nyújtó szervezetek, az Akadémia, a társadalomtudományok, a műszaki élet képviselői "mind azt szerették volna, ha előjogokat kapnak a többi szervezettel szemben" (Bossányi, 1997, 101. old.). Ugyanakkor az egyházak mereven elutasították, hogy az 1%-os rendszer rájuk is kiterjedjen, azaz hogy ugyanúgy kezeljék őket, mint a "közönséges" nonprofit szervezeteket.^[9] A kormány hajlott rá, hogy engedjen az egyházi nyomásnak, s lemondjon az adó-önrendelkezés gondolatáról, vagy legalább késleltesse annak bevezetését, de a koalíciós pártok parlamenti képviselőinek zöme ragaszkodott az eredeti menetrend betartásához, s az 1996. október 15-i parlamenti vitában leszavazta a késleltetésre vonatkozó javaslatot. (A szavazás eredménye 183 nem volt 91 igen ellenében. Az MSZP és az FKGP frakció zöme, valamint a teljes SZDSZ frakció a javaslat ellen, a többi pártok képviselői szinte egyhangúlag a halasztás mellett szavaztak.)

A következő két hónap rendkívül éles és viharos viták közepette telt. Szinte minden hét hozott valamilyen fordulatot, több különböző törvényjavaslat készült, s a lehetséges kedvezményezettek köre folyamatosan változott. Korántsem csak az egyházak ellenállása okozott gondot, számos más ponton is hiányzott az egyetértés. A pénzügyi szakértők, valamint az Adóhivatal és a Pénzügyminisztérium képviselői korlátozni szerették volna a potenciális kedvezményezettek számát, s egy rövid lista összeállítását javasolták, amelyre csak néhány kiemelkedő jelentőségű nemzeti intézmény és közalapítvány került volna fel. Számos szocialista politikus és a szabaddemokraták többsége amellett érvelt, hogy az 1%-os támogatás a nonprofit szervezetek széles köre számára váljon elérhetővé. A sportklubok, a szakszervezetek, a munkáltatói érdekképviseletek és a politikailag elkötelezett nonprofit szervezetek kizárása szintén erősen vitatott kérdés volt.

A parlament végül 1996. december 19-én fogadta el az "1%-os törvényt". A lehetséges kedvezményezettek körébe a kiemelt közintézmények és a nonprofit szervezetek viszonylag nagy része mellett az egyházi működtetésű szolgáltató intézmények is bekerültek, de maguk az egyházak nem. A törvény 1997 januárjában lépett hatályba.

A történetnek azonban ezzel még nincs vége. A következő évben a kormánynak sikerült kompromisszumot kötnie az egyházakkal, amelyek az 1%-os felajánlások elfogadásáról folytatott viták során maguk is megosztottá váltak. A történelmi egyházak (közülük is elsősorban a legnagyobb, a Katolikus Egyház) továbbra is úgy gondolták, hogy számukra a kormánnyal kötött kétoldalú egyezmények kedvezőbb finanszírozási helyzetet teremtenek, mint az állampolgárok döntései. Ugyanakkor a kisegyházak egyre inkább arra a meggyőződésre jutottak, hogy az 1%-os felajánlások alkalmat kínálnak bevételeik növelésére. Hosszas tárgyalások után végül is megszületett a megállapodás, s az 1997. évi CXXIX. törvény úgy rendelkezett, hogy az adófizetők személyi jövedelemadójuk további 1%-át az egyházaknak ajánlhatják fel.

A két nyilatkozat független egymástól, így az egyházaknak nem kell a világi nonprofit szervezetekkel versenyezniük az "állampolgárok kegyeiért". A második 1% semmiképpen nem irányítható az első 1%-ra jogosult szervezetekhez. Azok az adófizetők, akik nem akarják az egyházakat támogatni, a második 1%-ot az éves adótörvényben megnevezett (1998-ban a rászoruló gyermekeket és fiatalokat segítő, 1999-ben a millennium megünneplését finanszírozó) állami alap számára ajánlhatják fel, vagy egyszerűen bent hagyhatják az állami költségvetésben.

Amilyen nehéz lett volna az 1%-os törvény kialakulását az egyház-finanszírozásról folytatott vita ismertetése nélkül áttekinteni, olyan kevéssé releváns kutatási témánk szempontjából a második 1% további sorsa. Éppen ezért a következő fejezetekben - néhány elszórt utalástól eltekintve - nem foglalkozunk az adófizetők egyház-támogatási döntéseivel, figyelmünket a világi 1%-kal kapcsolatos tapasztalatokra összpontosítjuk.

Bár az 1%-os törvényt az érintettek többsége örömmel fogadta, hatályba lépése szakmai körökben éles vitákat is keltett. Számos olyan nonprofit szervezetünk van, amely - bevallva vagy bevallatlanul - szorosabb kapcsolatokat ápol a politikai döntéshozókkal, mint az állampolgárokkal. Ezek számára természetesen jóval könnyebb feladatnak számít, hogy informális kapcsolataik felhasználásával jussanak kormányzati vagy parlamenti támogatáshoz, mint hogy az adófizetőket győzzék meg tevékenységük fontosságáról és hasznosságáról. Ezeknek a szervezeteknek a vezetőit érthető módon aggodalommal töltötte el az 1%-os rendszer bevezetése, annál is inkább, mert együtt járt a közvetlenül a parlament által a civil szervezeteknek kiosztott összegek csökkenésével. Meg is próbálkoztak vele, hogy kampányt szervezzenek az új támogatási forma ellen, de kezdeményezésük (hiába sikerült tiltakozó nagygyűlésüket igen látványosan a parlament falai között megrendezniük) nagyon csekély visszhangra talált, s rövidesen teljesen elhalt.

A kutatók és elemzők között szintén nem volt teljes az egyetértés, néhányan^[10] nyilvánosan is hangot adtak aggályaiknak. Főleg azzal érveltek, hogy az új támogatási forma bevezetése és működtetése túlságosan bonyolult és költséges, az adófizetőknek pedig nincs elegendő információjuk és háttérismeretük a racionális elosztási döntések meghozatalához. Azt is kimutatták, hogy az Adóhivatalnak érdeke fűződik az 1% lehető legnagyobb részének visszatartásához, s ugyanakkor az adófizetői akarat tényleges érvényesülését semmilyen ellenőrzési mechanizmus nem garantálja.

Más kutatók, köztük mi magunk is^[11] inkább az új rendelkezés pozitív vonásait hangsúlyoztuk. Ebben az érvrendszerben fontos szerephez jutottak az elosztási szempontok. Azt feltételeztük, hogy a nonprofit szervezetek 1%-os felajánlásokból származó bevételeinek szektoron belüli megoszlása számottevően különbözik majd a többi központi állami támogatásétól, mivel az adófizetők számtalan kis helyi alapítvánnyal és egyesülettel vannak közvetlen kapcsolatban, míg a kormányzat és a nagy állami alapok döntéshozói szükségképpen a szervezetek sokkal szűkebb körét (főleg a legnagyobb, központi szerepkört betöltő, a döntési centrumok közelében működő alapítványokat és egyesületeket) ismerik és támogatják. Megkockáztattuk azt a jóslatot, hogy az adófizetői döntések a magánadományozói döntésekhez hasonlóan fognak alakulni, s ennek megfelelően az 1%-os támogatás a kis helyi szervezetek számára is viszonylag könnyen elérhető lesz. Ugyanakkor azt a reményünket is megfogalmaztuk, hogy az 1%-os felajánlások megszerzése érdekében tett civil erőfeszítések intenzívebbé teszik a kommunikációt, s bővítik a kapcsolatokat a nonprofit szektor és a társadalom között.

A törvény lakossági fogadtatásáról jóval kevesebb dokumentum maradt fenn, mint a nonprofit aktivisták és a kutatók első reakcióiról. "Kemény adatok" csak abból a már említett közvélemény-kutatásból állnak rendelkezésünkre, amelyre 1996-ban került sor. Ezekből az derül ki, hogy akkoriban a felnőtt lakosság 56 százaléka támogatta az 1%-os felajánlások rendszerének bevezetését. 20 százalékuk úgy gondolta, hogy túl kevés pénzt túl körülményesen lehet ily módon elosztani, 24 százalékuk pedig közömbösnek mondta magát, vagy egyáltalán nem volt véleménye (Bossányi, 1997. 102. old.).

Az 1999 tavaszán általunk végrehajtott vizsgálat sokkal frissebb és lényegesen részletesebb információkkal szolgál. Ezek az adatok 1839 felnőtt (18 éves és idősebb) állampolgár személyes megkérdezésen alapuló felméréséből származnak. A reprezentatív felvétel során három almintát használtunk fel. Az első egy véletlenszerűen kiválasztott 1000 fős általános lakossági minta volt, a másik kettőbe azonban csak az adófizetők kerültek be.^[12] A felnőtt lakosság egészét jellemző becslések úgy készültek, hogy a mintából nyert adatokat a népesség társadalmi-demográfiai szerkezetét leíró statisztikai mutatók segítségével teljeskörűsítettük. A tanulmányban szereplő valamennyi tábla és ábra ezeket a felszorzott adatokat és a belőlük számított mutatókat tartalmazza.

A felmérés eredményei egyértelműen bizonyítják az 1%-os lehetőség általános ismertségét. Mint az 1. ábrán és a II. melléklet II/1-3-as tábláiban^[13] látható, a felnőtt lakosság 94 százaléka hallott arról, hogy a személyi jövedelemadó 1%-át civil szervezetek számára lehet felajánlani. Még magasabb (98 százalékos) ez az arány a valódi érintettek, az adófizetők körében, akiknek módjuk van arra, hogy éljenek a 1%-os törvény nyújtotta lehetőséggel. (Adófizetőknek azokat a válaszadókat tekintjük, akik 1997 és 1999 között legalább egy évben fizettek személyi jövedelemadót.)

1. ábra
A felnőtt lakosság információi az SZJA civil szervezeteknek felajánlható 1%-áról

Lényegesen kevesebben vannak tudatában annak, hogy a személyi jövedelemadó további 1%-át az egyházak számára lehet felajánlani. A felnőtt lakosság egyötöde (az adófizetők 16 százaléka) egyáltalán nem hallott az eredeti törvény ilyen értelmű kiegészítéséről. A világi alternatíva, az elkülönített állami alap javára történő rendelkezés lehetősége még kevésbé ismert. Az 1%-os felajánlások teljes rendszeréről csak a felnőttek háromnegyedének vannak minden részletre kiterjedő információi.

Hasonló különbségek mutathatók ki a világi és az egyházi 1%-kal kapcsolatos attitűdök között is (II/4-8. tábla). Míg a civil szervezetek 1%-os támogatásának lehetőségével a felnőtt lakosság 86 százaléka egyetért, addig ugyanez az arány az egyházi 1% esetében a kétharmadot sem éri el (62 százalék).^[14] Ezek az eredmények utólag igazolják és magyarázzák az egyházak félelmeit. A stabil költségvetési támogatást élvező nagy egyházaknak nyilvánvalóan jó okuk volt a tiltakozásra, amikor felmerült a javaslat, hogy állami finanszírozásuk arányos legyen a lakossági támogatottságukkal.

Az 1%-os felajánlások rendszere nagyobb népszerűségnek örvend az adófizetők között, mint azok körében, akik nem adóznak, s így nincs módjuk rá, hogy közvetlen befolyást gyakoroljanak az elosztási folyamatokra (2. ábra), de a rendelkezéssel egyetértők aránya még ez utóbbi csoportban is eléri a 80 százalékot.

2. ábra
A felnőtt lakosság véleménye az 1%-os felajánlás lehetőségéről

A fenti eredmények megerősíteni látszanak azoknak a korábbi lakossági adatgyűjtéseknek (Czakó és szerzőtársai, 1995; Csontos és szerzőtársai, 1996) a következtetéseit, amelyek kimutatták, hogy a magyar állampolgárok az állami és a piaci dominanciával jellemezhető jóléti modellek helyett inkább a vegyes modellt látják szívesen; ezen belül elfogadják saját felelősségüket és hajlandók rá, hogy a rászorultakon ne csak adófizetőként, hanem adományokkal és önkéntes munkával is segítsenek. Nem kívánják ugyan átvállalni az államtól a felelősséget, de azt sem szeretnék, ha a kormánynak teljesen szabad keze lenne, s állampolgári ellenőrzés és beleszólás nélkül alakíthatná társadalompolitikáját. Nem látnak feloldhatatlan ellentmondást a jótékonyság, a civil kezdeményezések, az állampolgári részvétel és a szolgáltatások magánszektorának fejlődése, illetve az állam azon kötelezettsége között, hogy megoldást keressen a szociális problémákra és maga is működtessen jóléti intézményeket. Az 1%-os szisztéma tökéletes összhangban van a felelősség megosztására és a partneri viszony kialakítására irányuló állampolgári törekvésekkel, legalábbis ez derül ki azokból a válaszokból, amelyeket az 1%-os felajánlások mögött rejlő megfontolásokat firtató kérdésünkre kaptunk.

Az 1%-os felajánlás lehetőségét helyeslő válaszadók általános attitűdjének mélyebb és alaposabb feltárása érdekében úgy döntöttünk, hogy nem előre megfogalmazott állítások közötti választásra kérjük őket, hanem nyitott kérdést teszünk fel nekik. Kérésünk az volt, hogy önállóan fogalmazzák meg, véleményük szerint milyen szempontokat érvényesítenek az adófizetők, amikor személyi jövedelemadójuk 1%-ának címzettjéről rendelkeznek.

A kapott válaszok igen nagy változatosságot mutatnak (1. és II/9. tábla). A két leggyakrabban említett feltevés az, hogy az emberek a rászorultakon, azon belül is elsősorban a szegényeken, a betegeken, a fogyatékkal élőkön és a természeti csapások áldozatain akarnak segíteni (22,8 százalék), illetve konkrét tevékenységi területek, főleg az egészségügy, a szociális ellátás és az oktatás anyagi helyzetét kívánják javítani (22, 6 százalék). Szintén közkeletű az a feltételezés, hogy az adófizetők döntéseit a szolidaritás és különböző értékelkötelezettségek, valamint a (beteg és egészséges) gyermekek érdekei motiválják. Az egyik megkérdezett szerint például a cél az, hogy "minél több kiművelt állampolgár tudja irányítani saját és az ország sorsának jobbra fordulását".

1. tábla
Lakossági feltevések az 1%-os felajánlások mögött rejlő megfontolásokról^*

*Az 1%-os felajánlás lehetőségét helyeslő megkérdezettektől kapott válaszok alapján.

A megkérdezettek jelentékeny része gondolja azt, hogy az emberek nagy jelentőséget tulajdonítanak az általuk támogatott tevékenységek közhasznúságának, s hozzá kívánnak járulni a társadalmi problémák (többek között az elégtelen állami finanszírozásból adódó nehézségek) enyhítéséhez. Mintegy felerészben az állami fenntartású intézményeket (iskolákat, kórházakat, színházakat, könyvtárakat) említik azok az adatszolgáltatók is, akik szerint az adófizetői döntések célja speciális intézmények vagy intézménycsoportok működőképességének javítása. (Bár a felsorolt állami intézmények többsége saját jogon nem részesülhetne az 1%-os támogatásból, a hozzájuk kapcsolódó alapítványok jóvoltából zömüknek nem okoz nehézséget a felajánlások fogadása.)

Viszonylag ritkán (7,2 százalék) említik a válaszadók a közvetlen személyes érdekeket és személyes kapcsolatokat mint az adófizetők döntéseinek feltételezett indítékát. A kedvezményezettek szervezeti kiválósága, hatékony működése, megbízhatósága és átlátható gazdálkodása szintén nem tartozik a sűrűn emlegetett kritériumok sorába.

Az adófizetőktől kapott válaszok meglepő mértékben hasonlítanak azoknak a megkérdezetteknek a véleményére, akik 1997 és 1999 között nem fizettek adót, tehát nincs személyes tapasztalatuk az 1%-os döntésekről, legfeljebb rokonaiktól, ismerőseiktől hallhattak az ezzel kapcsolatos dilemmákról. A különbség a két csoport között árnyalatnyi: az adófizetők valamivel nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a szolidaritásnak, az értékelkötelezettségnek, továbbá a személyes kapcsolatoknak és érdekeknek, míg a többiek inkább a rászorultak megsegítésének motívumát hangsúlyozzák.

Eredményeink összességükben azt sugallják, hogy a megkérdezettek alapvetően jóhiszeműen vélekednek az adófizetői döntésekről. Többségük felelős állampolgári magatartást feltételez az SZJA 1%-áról nyilatkozókról. Furcsa módon - ha visszájára fordítva is - az 1%-os szisztémát elutasító megkérdezettektől kapott válaszok (2. és II/10. tábla) szintén magas fokú állampolgári tudatosságot tükröznek.

2. tábla
Az elutasítás indokai az 1%-os felajánlás lehetőségét ellenzők körében^*

*Az 1%-os felajánlás lehetőségét elutasító megkérdezettektől kapott válaszok alapján.

Arra a kérdésre, hogy miért nem ért egyet az alapítványok és egyesületek javára történő átutalással, az 1%-os rendszert ellenzők igen nagy része ad a potenciális kedvezményezettek működésének visszásságaira utaló választ. Az elutasítás magyarázataként felsorakoztatott indokok közel felét a morális problémák és gazdasági visszaélések teszik ki. A kijelentések nyelvi és gondolati színvonala, indulati töltete erősen különböző (például: "Bizonytalan a meglevő pénzek befektetése és elszámolása. Nem arra fordítják a pénzeket, amire kellene. Sok az adminisztrátor. Sok az új autó."; "Sok a fal alapítvány"; "Elsinkófálják, sok a visszaélés. Csak amiről hallunk..."), de egyértelműen azt tükrözik, hogy az utóbbi évek nagy nyilvánosságot kapott botrányai komoly hatással voltak a nonprofit szervezetek lakossági megítélésére. Jól érzékelhető a média meghatározó szerepe. A csalásokra és az alapítványi gazdálkodás átláthatatlanságára hivatkozó válaszadók között csak elvétve akad olyan, akinek elutasító attitűdje közvetlen személyes tapasztalatok nyomán alakult volna ki.

Az elutasítás második legfontosabb indoka maga a mechanizmus, az 1%-os felajánlások rendszerének átláthatatlansága, nehézkessége, bonyolultsága. A válaszadók jelentős része azt teszi szóvá, hogy az állampolgároknak valójában nincs áttekintésük a felajánlott összegek felhasználásáról. Érdemes itt idézni egy, a maga rezignáltságában igen jellemző megfogalmazást: "Nem látom az átutalt pénz útját, ezért nem utalok át. Maradjon az állami költségvetésben inkább. Igaz, ott se látom az útját."

Számos megkérdezett ad konkrét magyarázatot arra, hogy miért nem bízik meg a hatóságokban, miért nem hisz a kormányzati döntések befolyásolásának lehetőségében. Például: "A Nemzeti Színház sem épült meg."; "Én a gyerekeim iskolájának ajánlottam, és mégis megszüntetik az iskolát." Az ilyen és hasonló válaszok - bármennyire keserűek is, bármennyi frusztráció rejlik is a hátterükben - világosan kifejezik azt az igényt, hogy az állampolgárok beleszólhassanak a közösség egészét érintő döntésekbe, aktívan befolyásolhassák a közpénzek felhasználását. Szintén bizonyos felelősségérzetről tesznek tanúbizonyságot azok a válaszadók, akik az 1%-os szisztéma működtetésének magas költségeit és az eljárás fölösleges bürokratizmusát kifogásolják.

Megjelennek ugyanakkor olyan vélemények is (az elutasításra adott magyarázatok körülbelül egyötöde), amelyek azt mutatják, hogy a lakosság egy kisebb csoportja mereven ellenzi a civil szervezetek adórendszeren keresztül történő támogatását. Egy részük szívesebben látna más kedvezményezetteket ("Azok kapnak pénzt másfelőlről is. Csinálnak pénzt, ahogy akarnak. Az egyház csak adományokból van."), mások jobb szeretnék, ha az állam vállalná magára a szociális problémák kezelését, s a lakosságnak nem kellene a segítségre szorulók kéréseivel szembesülnie ("Az államnak fizetett adón kívül ne vonogassanak másra!").

A lehetséges kedvezményezettek megbízhatatlanságát és az 1%-os konstrukció egészével szembeni ellenérzéseket azok a megkérdezettek említik gyakrabban, akik az elmúlt három évben nem fizettek adót. Az adófizetők inkább a pénzáramlások átláthatatlanságával és az eljárás bonyolultságával indokolják elutasító álláspontjukat.

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy felmérésünk eredményei szerint a felnőtt lakosság döntő többsége elvben egyetért az 1%-os felajánlások rendszerének bevezetésével. A következő fejezetben arra teszünk kísérletet, hogy áttekintsük az első három év tapasztalatait, felmérjük, hogy az új támogatási forma bevezetése gyakorolt-e valamilyen hatást a nonprofit szektor működési feltételeinek alakulására.

Működésének első évében az 1%-os felajánlások rendszere szinte kizárólag a nonprofit szervezetek számára hozott érzékelhető bevétel-növekedést. Mint Vámosi Nagy Szabolcs (1998) kimutatta, a személyi jövedelemadójuk 1%-ának felhasználásáról rendelkező adófizetők óriási többsége alapítványokat és egyesületeket jelölt meg kedvezményezettként, így 1997-ben az 1%-os támogatások kilenc tizede a nonprofit szektorba áramlott. (Ez az arány az 1+1%-os rendszer 1998-as bevezetése nyomán számottevően csökkent. Mindazonáltal az elvben immár kétszer 1%-os támogatás ténylegesen átutalt részének kétharmadát még 1998-ban és 1999-ben is a civil szervezetek kapták.)

A fenti arány nem feltétlenül jelenti azt, hogy állami intézmények nem részesülnek az 1%-os felajánlásokból. Mivel legtöbbjüknek van "saját" alapítványa, fölöttébb valószínű, hogy még a törvényben nevesített közintézmények egy része is inkább ezeken az alapítványokon keresztül gyűjti be az 1%-os támogatásokat. (Erre ösztönzi őket az a tény is, hogy az alapítványok gazdálkodási szabályai kevésbé merevek, tehát a kapott támogatás felhasználása során is előnyösebb igénybe venni a közvetítésüket.) Az Adóhivatal és a Statisztikai Hivatal adataiban a nonprofit szektor bevételeként regisztrált összegek jelentős része végső soron az állami kórházak, mentőszolgálatok, iskolák, egyetemek, szociális otthonok és kulturális intézmények finanszírozását szolgálja.

Ezzel együtt is igaz azonban, hogy az 1%-os támogatások fontos új bevételi forrást jelentenek a nonprofit szektor számára, bár növekedésük (3. ábra és II/11-12. tábla) korántsem bizonyult olyan gyorsnak, mint ahogy azt a szakértők várták és a nonprofit szervezetek vezetői remélték.

A 3. ábra kiválóan mutatja, hogy az 1997-ben elért áttörést követően, amikor a nonprofit szervezeteknek sikerült a számukra maximálisan elérhető támogatási összeg közel felét megszerezniük, a növekedés - különösen, ha az inflációt is figyelembe vesszük - igen mérsékelt volt. Ennek a várakozásokhoz képest igen lassú fejlődésnek számos, köztük jónéhány szociológiai, szervezetszociológiai oka is van, ezek tárgyalására a következő fejezetekben térünk vissza. Figyelmünket itt a jelenség gazdasági összefüggéseinek vizsgálatára összpontosítjuk.

3. ábra
A nonprofit szervezeteknek felajánlott összeg növekedése

Forrás: APEH adatok

A magyarországi adómorál közismerten meglehetősen gyenge, ennek a közeli és a távolabbi múltban egyaránt megvannak a maga előzményei. A szabályok kijátszásának második gazdaságban és második társadalomban (Hankiss, 1986) szerzett képessége nemcsak hogy túlélte a rendszerváltást, hanem a "szabadságnyerés - biztonságvesztés" körülményei között (Ferge, 1994) még bővült is, s egyre változatosabb formákat öltött. A rendkívül magas adókulcsok hatására a gazdasági szereplők az "adótakarékos" megoldások egész sorát alakították ki, a szimpla csaláson és jövedelem-eltitkoláson kezdve egészen a legbonyolultabb, s formálisan teljesen legális adóelkerülési technikákig. (A kormányzati intézkedések és parlamenti döntések jelentős része valójában nem volt más, mint utólagos - s gyakran jócskán elkésett - válasz azokra az adófizetői törekvésekre, amelyek a szabályozási rendszer gyenge pontjainak és kiskapuinak megkeresésére irányultak.) A gazdaságnak számos olyan területe van (például a mezőgazdasági kistermelés, az egészségügy, a háztartási szolgáltatások stb.), ahol mind az alkalmazottak, mind a vállalkozók jövedelmeinek jelentős része láthatatlan marad az adóhatóság számára (Keszthelyiné Rédei és szerzőtársai, 1999; Sik és Tóth, 1998).

Ennek fényében nem különösebben meglepő, hogy rendkívül magas (körülbelül 40 százalék) azoknak az adófizetőknek az aránya, akik azért nem rendelkezhetnek az SZJA 1%-áról, mert befizetett adójuk éves összege alatta marad a 10 ezer Ft-os határnak. Közöttük szép számban vannak kifejezetten tehetős, magas életszínvonalú egyének is, akik minden valószínűség szerint számos nonprofit szervezettől kapnak - szükségképpen kárba veszett - támogatási kérelmeket. Ráadásul nem is minden érintett van tisztában azzal, hogy az 1% átutalására csak akkor kerül sor, ha annak összege eléri a 100 Ft-ot. Így minden évben körülbelül százezer^[15] olyan rendelkező nyilatkozat érkezik az APEH-hez, amelyet a 10 ezer Ft alatti SZJA befizetés miatt érvénytelennek kell tekinteni. Történik ez annak ellenére, hogy számos hasonló okokból érvénytelen nyilatkozat valószínűleg már a munkáltatók bérosztályainak^[16] szűrőjén fennakad. Ezen a ponton azt is érdemes megemlíteni, hogy a munkahelyi bérelszámolók magatartásának komoly hatása lehet az 1%-os felajánlások alakulására. Sok múlhat azon, hogy az adóbevallások elkészítésekor megfelelően tájékoztatják-e a munkavállalókat és ellátják-e őket a szükséges nyomtatványokkal. A munkáltatói befolyás különösen az olyan alkalmazottak esetében lehet meghatározó, akik nem elég autonómak, elkötelezettek és jólinformáltak, s akiknek ilyenformán nincsenek határozott elképzeléseik arról, hogy milyen szervezetet kívánnak támogatni.

Bármi legyen is az ok, a tény mindenesetre az, hogy az APEH által érvényesnek minősített rendelkező nyilatkozatoknak^[17] a nyilatkozatra jogosult adófizetők számához viszonyított aránya eddig még egyetlen évben sem haladta meg a 40 százalékot. Mi több, végül még a jóváhagyott felajánlásokban szereplő összegnek is csak kilenc tizede jutott el a címzettekhez (3. tábla).

3. tábla
Az érvényes nyilatkozatokban nonprofit szervezeteknek felajánlott összegek megoszlása
%

Az összeg sorsa	1997	1998
A nyilatkozatokban megjelölt szervezeteknek átutalt összeg	90,9	88,2
Az összeg a költségvetésben maradt, mert a megjelölt kedvezményezett nem nonprofit szervezet volt, illetve nem folytatott a törvényben nevesített tevékenységet	0,1	6,3
Az összeg a költségvetésben maradt, mert a megjelölt kedvezményezett nem felelt meg a törvényben felsorolt feltételeknek	4,0	1,9
Az összeg a költségvetésben maradt, mert a megjelölt kedvezményezett nem jelentkezett a támogatásért	4,3	3,0
A megjelölt kedvezményezett nyilatkozatban utasította vissza az összeg átvételét	0,7	0,6
Összesen	100,0	100,0

Forrás: APEH adatok

Az adófizetők által megjelölt kedvezményezettek egy része eleve nem jogosult az 1%-os támogatásra, mivel nem "fér bele" a törvényben meghatározott tevékenységi kategóriákba, vagy a többi feltétel (3 évnél régebbi alapítás, politikai függetlenség, kiegyenlített köztartozásokról szóló igazolások beszerzése) valamelyikének nem felel meg. Az adófizetők tájékozatlanságát mutatja, hogy némelyek még piaci szektorba tartozó vállalkozások javára is megpróbálnak rendelkezni. Az is előfordul, hogy a kedvezményezett egyszerűen nem válaszol az APEH értesítésére, vagy hivatalosan közli (főleg csekély összegű felajánlások esetében), hogy a támogatást nem kívánja felvenni.

Végső összesítésben a személyi jövedelemadó teljes összegének nem egy, hanem kevesebb mint fél százaléka jut el a nonprofit szervezetekhez. Az 1%-os támogatás aránya (a nevével ellentétben) a nonprofit szektoron belül is jócskán alatta marad az összes bevétel egy százalékának (II/13. tábla), ugyanakkor az összes központi költségvetésből származó támogatásnak 3,5 százalékát teszi ki.

Az 1,8 milliárd Ft, amely 1997-ben pótlólagos támogatásként jelent meg, természetesen számottevő mértékben járult hozzá a nonprofit szektor fejlődéséhez, de még ebben az első évben sem bizonyult a növekedés legfontosabb tényezőjének. Mint a 4. tábla adatai mutatják, bevezetésük évében az 1%-os felajánlások a nonprofit szektor bevételnövekményének 4 százalékát tették ki. A táblából az is jól látszik, hogy az 1%-os támogatás megjelenése semmiféle "kiszorító hatással" nem járt, hiszen egyidejűleg a központi állami támogatás egyéb formái és a magántámogatások is növekedtek. A bevételek egyetlen csökkenő tétele, a külföldi támogatás egész biztosan független volt a magyarországi adórendszerben bekövetkezett változásoktól.

4. tábla
A nonprofit szektor bevételeinek változása 1996 és 1997 között
Millió Ft

Bevételi forrás	Növekedés vagy csökkenés
A személyi jövedelemadó 1%-a	+ 1 770,1
Egyéb központi költségvetés támogatás	+ 3 548,5
Helyi önkormányzati támogatás	+ 5 300,1
Vállalati támogatás	+ 2 987,0
Lakossági támogatás	+ 545,1
Külföldi támogatás	- 2 737,9
Nonprofit szervezetektől kapott támogatás	+ 481,9
Tagdíjak és alaptevékenységből származó bevételek	+ 27 287,6
Pénzbefektetések hozama és vállalkozási bevételek	+ 4 563,2
Egyéb bevételek	+ 1 578,7
Összesen	+ 45 324,3

Forrás: Bocz és szerzőtársai, 1999

Az 1%-os felajánlások jelentőségét nem az összeg nagysága adja, még csak nem is az, hogy a nonprofit szervezetek hozzáférhetnek egy az adórendszeren belül számukra elkülönített összeghez. Sokkal fontosabb ennél a hozzáférés módja, vagyis az, hogy az 1%-os támogatás egészen más döntési mechanizmus közvetítésével jut el a kedvezményezettekhez, mint a hagyományos formájú központi támogatások. Ennek megfelelően az elosztás függetlenedik a kormányzati szervezetektől, amelyek általában meghatározó szerepet játszanak a közpénzek allokációjában. A sajátos döntéshozatali mechanizmus minden valószínűség szerint a szokásostól gyökeresen eltérő elosztási arányokat eredményez.

Ha az adófizetői aktivitás és az 1%-os felajánlások növekedése el is maradt a várakozásainktól, a tapasztalatok igazolni látszanak viszont azt az évekkel ezelőtt megfogalmazott hipotézisünket, mely szerint az állampolgárok által hozott redisztribúciós döntések számottevően különböznek a kormányzati döntésektől.^[18]

A hagyományos módon elosztott állami támogatásból a nonprofit szervezeteknek csak egy szűk köre részesedik. Az állampolgári döntések bekapcsolása kitágítja ezt a kört, így a közpénzek a civil szerveződések sokkal népesebb csoportja számára válnak elérhetővé (4. ábra).

4. ábra
A központi költségvetési támogatásban részesülő nonprofit szervezetek száma

Forrás: Bocz és szerzőtársai, 1999

Az 1%-os felajánlások rendszerének bevezetése majdnem megkétszerezte azoknak a nonprofit szervezeteknek a számát, amelyek a központi költségvetésből támogatáshoz jutnak. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a kormányzati támogatások olyan alapítványok és egyesületek ezrei számára váltak elérhetővé, amelyek a döntési központoktól meglehetősen távol működnek, s 1997 előtt semmi esélyük nem lett volna rá, hogy az ezek által kezelt forrásokhoz hozzáférjenek. A lakossági döntések bekapcsolása a kedvezményezetteknek természetesen nemcsak a számát növelte meg, hanem az összetételét is alaposan megváltoztatta.

Mint a korábbiakban már láttuk, az állampolgárok nemcsak a társadalmi problémákkal vannak tisztában, hanem azokkal a pénzügyi nehézségekkel is, amelyekkel az e problémák kezelésére hivatott szolgáltató intézmények küszködnek. Mi több, éreznek bizonyos mértékű felelősséget is, és feltételezik, hogy az adófizetők 1%-os felajánlásokról hozott döntéseit is hasonló felelősségérzet és szolidaritás hatja át. A statisztikai adatok (5. tábla) határozottan visszaigazolják ezeket a feltételezéseket, hiszen azt mutatják, hogy az 1%-os támogatások zömét azok a nonprofit szervezetek kapják, amelyek a társadalmi szolgáltatások fejlődését segítik.

5. tábla
A nonprofit szektor 1%-os felajánlásokból és az egyéb központi állami támogatásból származó bevételeinek megoszlása tevékenységi területek szerint, 1997
%

Tevékenységi terület	1%-os felajánlások	Egyéb központi támogatás
Oktatás	40,6	16,7
Egészségügy	20,9	3,7
Szociális ellátás	15,2	23,0
Kultúra, tudomány, vallási tevékenység	10,4	12,9
Egyéb	12,9	43,7
Összesen	100,0	100,0

Forrás: Bocz és szerzőtársai, 1999

A nonprofit szektor 1%-os bevételének több mint háromnegyede három fő tevékenységi területre (az oktatásba, az egészségügybe és a szociális szolgáltatásokba) áramlik.^[19] Ugyanakkor az ezeken a területeken működő nonprofit szervezetek a hagyományos mechanizmusok útján elosztott központi állami támogatásoknak kevesebb mint a feléhez jutnak hozzá. Ez a különbség azt jelzi, hogy az adófizetői és a kormányzati döntések mögött nagyon különböző megfontolások rejlenek. Az adófizetők nyilvánvalóan az általuk fontosnak ítélt társadalmi szolgáltatások támogatására használják fel az 1%-os szisztéma kínálta lehetőséget. A kormányzati döntéseket viszont mintha a vegyes gazdaság valamiféle (nem túl pontosan definiált) koncepciója irányítaná. Ennek értelmében a szociális szolgáltatások jelentős részét és az oktatás egyes szegmenseit az állam a nonprofit szervezeteknek kívánja átengedni, s e feladatok ellátásához bizonyos támogatásokat is folyósít. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy az egészségügyi ellátás területén rendkívül csekély szerepet szán a nonprofit szolgáltatóknak.

Mint a fentiekben már kimutattuk, a nonprofit szektor teljes bevételéhez viszonyítva az 1%-os felajánlások pénzügyi súlya nem számottevő. Más a helyzet az egyes nonprofit szervezetek szintjén, ahol az adófizetőktől érkező támogatások gazdasági szempontból is létfontosságúak lehetnek. Két vagy három milliárd Ft a szektor számára nem meghatározó jelentőségű összeg, de két vagy három millió Ft (hogy az 1999-ben egyetlen szervezet által kapott 100 millió Ft-os támogatást már ne is említsük) igen nagy segítséget jelenthet egy-egy konkrét alapítvány vagy egyesület éppen aktuális problémáinak megoldásához (például a közösségi ház tetőszerkezetének javítása, a tartós munkanélküliek gyermekeivel foglalkozó pszichológus alkalmazása), egy-egy helyi közösség égető szükségleteinek kielégítéséhez (például hajléktalan szálló létrehozása, környezetszennyezés felszámolása).

Az 1%-os támogatás nem egyszerűen a pótlólagos bevételek egy összetevője, ezen kívül még két igen fontos jellegzetessége van. Az egyik az, hogy felhasználása során nem érvényesülnek olyan kötöttségek, mint amilyenek a többnyire programfinanszírozás keretében nyújtott központi támogatásokat általában jellemzik. Az 1%-os bevételek minden korlátozás nélkül használhatók fel, akár a teljes összegüket is a szervezet működtetésére és szakmai fejlesztésére lehet költeni. A másik jellegzetességük az, hogy megszerzésükhöz nem szükséges a kormányzati döntéshozók meggyőzése és a központi elosztási mechanizmusok ismerete, ami jelentősen javítja a kis helyi egyesületek és alapítványok esélyeit.

Az 5. ábrában és a II/14-es táblában bemutatott statisztikai adatok arról tanúskodnak, hogy a kisebb szervezetek sokkal sikeresebbek az adófizetők jóindulatának megnyerésében, mint a központi állami támogatásokért folytatott lobbizásban. A legkisebb alapítványok és egyesületek, amelyek a központi költségvetésből gyakorlatilag semmit nem kapnak, az 1%-os támogatásból 16 százalékban részesednek. Ugyanakkor a legnagyobb nonprofit szervezetek, amelyek a központi költségvetési támogatások 95 százalékát mondhatják magukénak, az 1 százalékos felajánlásoknak csak egyharmad részét tudják megszerezni.

5. ábra
Az 1%-os felajánlások és az egyéb központi költségvetési támogatások megoszlása
a támogatott szervezetek mérete szerint

Forrás: Bocz és szerzőtársai, 1999

Lényegében ugyanez érvényes a támogatások területi eloszlására is. Az 1%-os felajánlásokból származó bevételek regionális "terítése" jóval egyenletesebb, mint a többi központi állami támogatásé (II/15. tábla). A főváros a költségvetésből folyósított összegeknek majdnem háromnegyedét megszerzi, de az 1%-os bevételekből "csak" 41 százalékban részesedik. Az adófizetők az SZJA 1%-ának több mint felét a városi nonprofit szervezetekhez irányítják. A községek részesedése nagyon alacsony ugyan, de még mindig majdnem háromszorosa a központi elosztású forrásokból kapott támogatásoknak.

A fentiekben bemutatott statisztikai adatokból levonható következtetések közül valószínűleg az a legfontosabb, hogy az 1%-os felajánlások rendszerének bevezetése valamivel egyenletesebbé és lényegesen demokratikusabbá tette a központi források elosztását. Vizsgálatra vár ugyanakkor az a kérdés, hogy ebben a demokratikus "társasjátékban" a különböző társadalmi csoportok milyen mértékben vesznek (vehetnek) részt.

Ha az elosztási döntések demokratizálásának eszközeként értelmezzük is az 1%-os rendszert, természetesen nem tagadhatjuk, hogy ilyen irányú hatásainak megvannak a beépített belső korlátai. Azok az állampolgárok, akik nem fizetnek adót (vagy nem eleget ahhoz, hogy elérjék a 10 ezer Ft-os határt), eleve nem vehetnek részt az 1%-os döntésekben. Ebben az összefüggésben is megfogalmazhatók tehát azok az aggályok, amelyeket Simon (1987. 86. old.) az adókedvezményekkel kapcsolatban fejtett ki: "ez a technika még tovább erősíti azt a befolyást, amelyet a gazdagok egyébként is gyakorolnak a társadalom céljait szolgáló anyagi eszközök elosztására... Minél gazdagabb az adófizető, annál magasabb az az összeg, amelyet valójában már nem a saját zsebéből, hanem az állami adóbevételek terhére fizet ki."

6. ábra
A felnőtt lakosság megoszlása adófizetői státus és az 1997-1999 között tett 1%-os nyilatkozatok szerint

Tagadhatatlan, hogy az 1%-os felajánlások rendszerének a magas jövedelműek a legbefolyásosabb szereplői (feltéve, hogy becsülettel fizetik a jövedelemadójukat). Ugyanakkor automatikusan kimaradnak a rendszerből a nappali tagozatokon tanulók, a nyugdíjasok, a szegények, a munkanélküliek, a tartós egészségkárosodottak és mindazok, akiknek valami más okból nincs adóköteles jövedelmük. (A felnőtt lakosságon belüli arányuk, mint azt a 6. ábra és a II/16. tábla mutatja, eléri a 43 százalékot.) Az 1%-os rendszerben még inkább érvényes az, amit fent idézett írásában John Simon szóvá tett, hiszen - szemben a magánadományozókkal, akik legalább részben a saját pénzükből jótékonykodnak - a személyi jövedelemadójuk 1%-áról rendelkező adófizetők anélkül dönthetnek a közpénzek allokációjáról, hogy maguk bármilyen anyagi áldozatot vállalnának.

Ez kétségkívül igazságtalan, a probléma súlyát azonban valamelyest csökkenti két, a korábbiakban már elemzett tény. Az egyik az, hogy az adófizetők preferenciái nem különböznek számottevően az adóköteles jövedelemmel nem rendelkező állampolgárok támogatási elképzeléseitől. A másik az, hogy az 1%-os támogatások elosztása még így is sokkal egyenletesebb, mint a központi állami támogatásoké.

Mint a 6. ábrából kiderül, 1997 és 1999 között a felnőtt lakosságnak csak egyharmada élt azzal a kivételes lehetőséggel, hogy közvetlenül befolyásolja a közpénzek egy részének elosztását. A döntésekből tehát nemcsak azok maradtak ki, akik nem fizettek adót, hanem az adófizetők jelentős része is. Mi több, az 1%-os nyilatkozatok meglehetősen rendszertelennek bizonyultak, úgy tűnik, egyelőre még nem váltak az adóbevallási procedúra rutinszerű részévé. A felnőtt lakosságnak mindössze egyötöde (az adófizetők 30 százaléka) készített mindhárom évben rendelkező nyilatkozatot.

Az 1%-os szisztéma jóvoltából tehát az állampolgárok kisebbik, s azon belül is a magasabb jövedelmű része vált az elosztási döntések aktív szereplőjévé. Adataink (6. tábla) világosan mutatják, hogy milyen fontos befolyásoló tényezője a jövedelemszint az adófizetők 1%-kal kapcsolatos magatartásának.

6. tábla
A személyi jövedelemadó 1%-áról hozott döntések
az adófizetők jövedelme szerint, 1997-1999
%

	A személyi jövedelemadó 1%-áról
Havi nettó jövedelem, Ft	egyszer vagy kétszer	mindhárom évben	egyik évben sem
	nyilatkozó adófizetők aránya
- 19 000	26,6	10,2	63,2
20 000 - 29 000	29,9	22,4	47,7
30 000 - 39 000	30,2	29,7	40,1
40 000 -	28,4	43,6	28,0

Ennek részben természetesen az a magyarázata, hogy a magasabb jövedelem általában nagyobb összegű adó befizetésére kötelez, így a magasabb jövedelműeknek nagyobb része tartozik az adófizetőknek abba a csoportjába, amelyik jogosult az 1% fölötti rendelkezésre. Mindazonáltal úgy gondoljuk, hogy a jelenség ennél árnyaltabb magyarázatot érdemel. Először is, a viszonylagos jómódban élő emberek (hogy az igazán gazdagokat már ne is említsük) a támogatási kérelmek valóságos kereszttüzében élnek, szinte naponta keresik meg őket a legkülönbözőbb adománygyűjtő szervezetek képviselői, tehát akarva-akaratlanul értesülniük kell szűkebb és tágabb környezetük gondjairól és szükségleteiről. (Aligha tévedünk, ha azt feltételezzük, hogy a nonprofit szervezetek 1%-os kampányának is ők alkotják az egyik legfontosabb célcsoportját.) Akár éreznek felelősséget és részvétet a rászorulók iránt, akár nem, társadalmi státusuk mindenképpen kötelezheti őket a segítségnyújtásra.^[20] Ugyancsak a társadalmi-gazdasági pozíciójukból és társadalmi státusuk stabilizálására irányuló törekvésükből (Collins és Hickman, 1991) következik, hogy a tehetősebbek az átlagosnál nagyobb valószínűséggel kerülnek be az alapítványi kuratóriumokba és az egyesületek vezetőségébe. Az ilyen tagság természetesen elég szoros kapcsolatot teremt ahhoz, hogy az adott szervezetek eséllyel pályázhassanak vezetőségi tagjaik 1%-os felajánlásaira. Másodszor, a magas jövedelmű rétegek gyakran veszik igénybe olyan nonprofit szervezetek (például alapítványi iskolák, alternatív egészségügyi intézmények stb.) szolgáltatásait, amelyek jogosultak az 1%-os támogatásra. Ilyen esetben a nonprofit szolgáltatók magától értetődőnek tekintik, hogy számíthatnak az általuk ellátottak jóindulatára. Harmadszor (s valószínűleg ez a magyarázat legfontosabb eleme), a viszonylag magas jövedelem többnyire együtt jelentkezik más társadalmi-gazdasági jellemzőkkel, amelyek önmagukban is komolyan befolyásolják az adófizetői döntéseket.

Reprezentatív felvételünk eredményei (7. tábla) nem hagynak kétséget afelől, hogy az iskolázottsági szint meghatározó hatással van az 1%-os döntésekre. Minél magasabban képzettek az adófizetők, annál nagyobb valószínűséggel élnek azzal a jogukkal, hogy személyi jövedelemadójuk 1%-ának kedvezményezettjét kijelöljék. Az elmúlt három év során a felsőfokú végzettséggel rendelkezőknek közel négyötöde legalább egyszer, több mint fele mind a három évben elkészítette a rendelkező nyilatkozatot. A másik végletet azok az adófizetők képviselik, akik nem fejezték be általános iskolai tanulmányaikat. Közülük mindössze 4 százalék rendelkezett mindhárom évben az SZJA 1%-áról, s további 37 százalék volt azoknak az aránya, akik egyszer vagy kétszer nyilatkoztak.

7. tábla
A személyi jövedelemadó 1%-áról hozott döntések az adófizetők iskolázottsága szerint, 1997-1999
%

	A személyi jövedelemadó 1%-áról
Iskolázottsági szint	egyszer vagy kétszer	mindhárom évben	egyik évben sem
	nyilatkozó adófizetők aránya
8 osztálynál kevesebb	36,8	4,0	59,2
Általános iskola	29,1	19,8	51,1
Szakmunkásképző intézet	25,9	25,0	49,1
Középiskola	31,3	31,8	36,9
Egyetem, főiskola	26,2	52,9	20,9

Az iskolázottsági szintnek ez a kitüntetett szerepe - legalábbis részben - azzal magyarázható, hogy az oktatás nemcsak bizonyos ismereteket közvetít és intellektuális készségeket fejleszt ki, hanem az eligazodás, az információk megszerzésének és feldolgozásának képességét is. Ezek birtokában a magasabban képzettek nyilvánvalóan jobban ismerik a jogaikat és lehetőségeiket, könnyebben megértik a környezetükben zajló eseményeket, mint a kevésbé iskolázottak. Ugyanakkor az iskolázottsági szint - természetesen - szoros összefüggésben van a társadalmi hierarchiában elfoglalt hellyel is.

8. tábla
A személyi jövedelemadó 1%-áról hozott döntések az adófizetők foglalkozási csoportja szerint, 1997-1999
%

	A személyi jövedelemadó 1%-áról
Foglalkozási csoport	egyszer vagy kétszer	mindhárom évben	egyik évben sem
	nyilatkozó adófizetők aránya
Vezető	26,7	56,6	16,7
Egyetemi végzettségű szellemi	29,1	51,4	19,5
Egyéb szellemi	32,8	37,4	29,8
Szakmunkás	27,8	26,8	45,4
Betanított és segédmunkás	31,2	18,8	50,0
Egyéni vállalkozó	24,8	23,6	51,6
Egyéni gazda	9,1	9,1	81,8

Ennek megfelelően szignifikáns kapcsolat mutatkozik a foglalkozási csoport és az 1%-os döntésekben való részvétel intenzitása között (8. tábla). A vezető posztokat betöltőknek és az egyetemi végzettségű szellemi foglalkozásúaknak négyötöde legalább egyszer, több mint fele mindhárom évben rendelkezett az adója 1%-ának felhasználásáról. A kevésbé képzett szellemiek között ezek az arányok már jóval kisebbek, de még mindig átlag fölöttiek. Igen nagy viszont a különbség a magasabb és az alacsonyabb presztízsű foglalkozási csoportokba tartozók magatartása között.

Ennek a szakadéknak a kialakulásában valószínűleg az is fontos szerepet játszik, hogy a különböző foglalkozások gyakorlásának más és más a szervezeti háttere, intézményesültségi szintje. A vezető beosztásokban dolgozók és a szellemi tevékenységet folytatók jelentős részét közintézmények és nagyvállalatok alkalmazzák, olyan intézmények tehát, amelyek zöme az első gazdaságban tevékenykedik, ahol a bérek és keresetek "láthatók" és így adóztathatók. Ugyanezt aligha mondhatjuk el a fizikai munkát végzőkről, s még kevésbé az egyéni vállalkozókról és a mezőgazdasági kistermelőkről.

Nagyon hasonló következtetésekre juthatunk akkor is, ha az 1%-os felajánlásokat szektorok (9. tábla) vagy ágazatok (10. tábla) szerint vizsgáljuk.

9. tábla
A személyi jövedelemadó 1%-áról hozott döntések az adófizető
munkahelyének szektor-hovatartozása szerint, 1997-1999
%

	A személyi jövedelemadó 1%-áról
Szektor	egyszer vagy kétszer	mindhárom évben	egyik évben sem
	nyilatkozó adófizetők aránya
Állami szektor	31,2	39,3	29,5
Vállalati szektor	28,4	26,4	45,2
Kisvállalkozók	9,5	19,0	71,5

Az állami szektorban, ahol a megszerzett jövedelmek döntő többsége az adóhatóság számára is "látható", az alkalmazottaknak 70 százaléka él az 1%-os törvény kínálta lehetőséggel. A másik végletet a legkevésbé ellenőrizhető adófizetők, a kisvállalkozók^[21] képviselik, akiknek alig több mint egynegyede rendelkezik személyi jövedelemadója 1%-ának felhasználásáról.

10. tábla
A személyi jövedelemadó 1%-áról hozott döntések az adófizető
munkahelyének ágazata szerint, 1997-1999
%

	A személyi jövedelemadó 1%-áról
Ágazat	egyszer vagy kétszer	mindhárom évben	egyik évben sem
	nyilatkozó adófizetők aránya
Mezőgazdaság	28,4	23,0	48,6
Feldolgozóipar	28,6	32,7	38,7
Építőipar	21,4	17,2	61,4
Kereskedelem, szolgáltatások	26,7	24,6	48,7
Egészségügy	34,6	39,9	25,5
Kultúra, oktatás	35,4	48,6	16,0
Közigazgatás	32,4	43,8	23,8

Lényegében ugyanennek a jelenségnek egy másik megjelenési formája mutatható ki akkor is, ha az ágazatok közötti különbségeket vizsgáljuk. Azokon a területeken (építőipar, mezőgazdaság, háztartási szolgáltatások), ahol köztudottan magas a második gazdaság aránya, az adófizetők jóval kisebb hajlandóságot mutatnak az 1%-os lehetőség igénybevételére, mint azokban az ágazatokban, ahol kevesebb lehetőség van az illegális foglalkoztatásra és adóeltitkolásra. A legmagasabb (80 százalék körüli) arányban a kulturális és oktatási intézményekben, valamint a közigazgatásban dolgozók rendelkeznek az 1% felhasználásáról.

Valószínűnek tűnik, hogy a "láthatatlan" jövedelmek nemcsak gazdasági, hanem lélektani okokból is akadályozzák az adórendszer kínálta beleszólási jog gyakorlását. A gazdasági összefüggés meglehetősen egyszerű: minél kisebb a bevallott jövedelem, annál kevésbé valószínű, hogy az utána fizetett adó elérje a 10 ezer Ft-os határt. A lélektani okok ennél lényegesen bonyolultabbak. Azok a jövedelemtulajdonosok, akik különböző adóelkerülési technikákat alkalmaznak, feltehetőleg igyekeznek a lehető legegyszerűbb bevallást készíteni, s tartózkodnak minden olyan művelettől, amely magára vonhatja az adóhivatali tisztviselők figyelmét. Félelmeik azokból az igen nagy publicitást kapott konfliktusokból fakadnak, amelyek még a kilencvenes évek első felében bontakoztak ki az APEH és azon adófizetők között, akik az alapítványi adományok után járó kedvezményekkel visszaélve próbálták csökkenteni adójukat. Bár az 1%-os felajánlások és az egyéb, valóban az adóhivatali ellenőrzések fókuszában álló adókedvezmények közötti analógia nyilvánvalóan hamis, az ilyen típusú félelmeket mégsem könnyű eloszlatni.

Szintén fontos problémát jelent, hogy az 1%-os felajánlásokat gyűjtő nonprofit szervezetek az adófizetők jelentékeny részét egyszerűen nem érik el. Például azoknak a községeknek a lakói, ahol nem működik 1%-os támogatásra jogosult szervezet^[22], sokkal kisebb valószínűséggel kapnak személyre szóló kérelmeket, mint a városlakók, akiknek a közvetlen környezetében is szép számmal vannak potenciális kedvezményezettek. Nem különösebben meglepő ezért, hogy az 1%-os rendelkezés jogával a községekben élő adófizetők élnek a legritkábban (11. tábla). A legmagasabb arányt ugyanakkor a megyeszékhelyeken tapasztalhatjuk.

11. tábla
A személyi jövedelemadó 1%-áról hozott döntések
az adófizető lakóhelye szerint, 1997-1999
%

	A személyi jövedelemadó 1%-áról
Településtípus	egyszer vagy kétszer	mindhárom évben	egyik évben sem
	nyilatkozó adófizetők aránya
Főváros	28,2	31,8	40,0
Megyeszékhely	33,8	36,0	30,2
Egyéb város	27,5	30,7	41,8
Község	26,6	26,7	46,7

Ezek az adatok arra utalnak, hogy az adófizetők magatartását nemcsak a támogatásra jogosult civil szervezetek jelenléte, "közelsége" befolyásolja, hanem a településen érvényesülő informális kapcsolatok szorossága és intenzitása is. Ami az előbbit illeti, Budapesten például sokkal nagyobb a "kínálat" az 1%-os felajánlásokat gyűjtő szervezetekből, a lakosság több felkérést kap, a kedvezményezettek jóval szélesebb köréből választhat, mint az ország bármely más településén. Ha mégis azt tapasztaljuk, hogy az adójuk 1%-áról rendelkező állampolgárok aránya a megyeszékhelyeken magasabb, ez valószínűleg azzal magyarázható, hogy a fővárosban kevésbé erős az informális háló, gyengébb a lakóhellyel való érzelmi azonosulás, ritkábbak a személyes kapcsolatok a lakosság és a helyi nonprofit szervezetek vezetői, aktivistái között. Ugyanakkor a kisebb városokban és a falvakban erősek ugyan az informális kapcsolódások, de kevés a támogatásra jogosult szervezet, így az adófizetők nehezebben találnak számukra vonzó kedvezményezettet.

12. tábla
A személyi jövedelemadó 1%-áról hozott döntések az adófizető civil szervezetekben
és alapítványi kuratóriumokban vállalt tagsága szerint, 1997-1999
%

	A személyi jövedelemadó 1%-áról
Tagsági viszony	egyszer vagy kétszer	mindhárom évben	egyik évben sem
	nyilatkozó adófizetők aránya
Kuratóriumi tag	23,2	49,6	27,2
Egyesületi tag	32,0	38,2	29,8
Nem tagja civil szervezetnek	26,7	27,3	46,0

Szintén a személyes kapcsolatok fontosságát bizonyítják a 12. tábla adatai, amelyekből kiderül, hogy az alapítványi kuratóriumokban viselt tisztség és az egyesületi tagság pozitív hatással van az 1%-os döntésekre. A nonprofit szervezetekkel közvetlen kapcsolatban álló adófizetők nagyobb valószínűséggel rendelkeznek az SZJA 1%-ának felhasználásáról, mint azok, akik nem tagjai civil szerveződéseknek. Ugyanez érvényes arra a kapcsolatra is, amelyet az adományozás teremt az állampolgárok és az általuk segített szervezetek között.

13. tábla
A személyi jövedelemadó 1%-áról hozott döntések az adófizető
adományozói gyakorlata szerint, 1997-1999
%

	A személyi jövedelemadó 1%-áról
Önkéntes pénzadományok	egyszer vagy kétszer	mindhárom évben	egyik évben sem
	nyilatkozó adófizetők aránya
Adományozó	34,3	37,9	27,8
Nem adományozó	25,9	27,2	46,9

A 13. tábla adatai azt jelzik, hogy az 1%-os támogatások és a lakossági pénzadományok között semmiféle "kiszorítási hatás" nem érvényesül. Éppen ellenkezőleg, úgy tűnik, hogy a jótékonyság hagyományos formáiban megnyilvánuló állampolgári tudatosság és felelősségérzet az adórendszer kínálta új lehetőségek kihasználásában is megnyilvánul. Az adományozók között jóval magasabb az adójuk 1%-áról rendelkezők aránya, mint a nem jótékonykodók között.

Így aztán azon sincs mit csodálkozni, hogy az adományozásban általában is aktívabb nők (Czakó és szerzőtársai, 1995. 18. old.) a férfiaknál nagyobb arányban veszik igénybe az 1%-os törvény kínálta lehetőséget (14. tábla). Adataink szerint az elmúlt három év során a nőknek közel kétharmada, a férfiaknak viszont alig több mint fele rendelkezett adója 1%-áról.

14. tábla
A személyi jövedelemadó 1%-áról hozott döntések az adófizetők neme szerint, 1997-1999
%

	A személyi jövedelemadó 1%-áról
Nem	egyszer vagy kétszer	mindhárom évben	egyik évben sem
	nyilatkozó adófizetők aránya
Férfi	24,8	29,1	46,1
Nő	32,9	32,4	34,7

A korcsoportonkénti vizsgálat eredményei (15. tábla) szintén nagyon hasonlóak azokhoz a megállapításokhoz, amelyeket néhány évvel ezelőtt, a jótékonyság hagyományos formáinak elemzése során tettünk. Az 1%-os felajánlások az adófizetők legfiatalabb csoportjában a legritkábbak és a 30-60 év közöttiek körében a leggyakoribbak.

15. tábla
A személyi jövedelemadó 1%-áról hozott döntések az adófizető életkora szerint, 1997-1999
%

	A személyi jövedelemadó 1%-áról
Életkor	egyszer vagy kétszer	mindhárom évben	egyik évben sem
	nyilatkozó adófizetők aránya
- 30	29,6	17,6	52,8
31 - 45	27,3	35,8	36,9
46 - 60	29,8	35,6	34,6
61 -	25,0	30,0	45,0

Ezek az életkor szerinti különbségek valószínűleg azzal függenek össze, hogy az embereknek 30 és 60 év között a legszilárdabb és legsokrétűbb a társadalmi kapcsolatrendszere. Ez a nagyfokú társadalmi beágyazottság abból adódik, hogy a harmincas éveikben járók már többnyire konszolidált életkörülményeket teremtenek maguknak, munkahelyük van, családban élnek, gyerekeket nevelnek, következésképpen igen sok szálon kapcsolódnak a társadalom intézményeihez, többek között a nonprofit szervezetekhez is. Az 1%-os lehetőség szempontjából ez azt jelenti, hogy sok potenciális kedvezményezett keresi meg őket, s így az információjuk is több, a késztetésük is nagyobb arra, hogy rendelkező nyilatkozatot tegyenek, mint akár a fiatalabb, akár az idősebb korosztályoknak.

Az 1%-os döntések indítékai nyilvánvalóan rendkívül sokfélék és adott esetben elég bonyolultak, többrétűek lehetnek. Ezért döntöttünk úgy, hogy - minél teljesebb feltárásuk érdekében - a felvétel során a nyitott attitűdkérdéseket kombináljuk a zárt kérdésekkel, az előre megfogalmazott válaszok közötti választás lehetőségével. Az interjúnak ez a része (miután már tisztáztuk, hogy a megkérdezett melyik konkrét szervezetet nevezte meg kedvezményezettként, s az általa kiválasztott szervezet milyen tevékenységet folytat) a következő, igen egyszerű kérdéssel kezdődött: "Miért éppen ezt a szervezetet, illetve tevékenységet választotta?" Válaszként egy-egy megkérdezett több különböző magyarázatot is adhatott.

A kapott válaszoknak körülbelül 40 százaléka (16. és II/18. tábla) arról tanúskodott, hogy az adófizető valamilyen viszonylag stabil kapcsolatban áll azzal a szervezettel, amelynek javára személyi jövedelemadója 1%-át felajánlotta.

16. tábla
Az 1%-os döntések motivációja

Az ilyen típusú kapcsolatok döntő többsége az adófizető gyermekének nyújtott szolgáltatások jóvoltából alakul ki. A gyermekek oktatására, egészségügyi ellátására és szabadidős foglalkoztatására szakosodott nonprofit szervezetek, valamint a gyermekintézmények támogatására létrejött alapítványok szemlátomást könnyen megtalálják az utat a szülőkhöz, s sikerrel szerzik meg tőlük az 1%-os támogatásokat. Ebben önmagában semmi meglepő nincs, inkább azt nehéz megérteni, hogy miért nem működik ugyanez a mechanizmus azoknak a nonprofit szervezeteknek az esetében is, amelyek főleg felnőttek számára nyújtanak szolgáltatásokat. Hajlunk rá, hogy a magyarázatot a kapcsolatok intenzitásának különbségében keressük. A II/18-as tábla világosan mutatja, hogy a mindhárom évben nyilatkozó adófizetők között sokkal magasabb a döntéseiket a gyermekük által igénybe vett szolgáltatásokkal indokolók aránya, mint a rendszertelenül nyilatkozók között. Ennek a csoportnak láthatóan stabil, állandó kapcsolatai vannak a támogatott szervezettel, ami valószínűleg a szolgáltatások jellegéből következik. A nonprofit iskolák, óvodák, egészségügyi intézmények, szabadidős szervezetek, diáksport-egyesületek szolgáltatásaiban részesülő gyerekek általában rendszeres (gyakran napi) kapcsolatban vannak az adott intézménnyel. Ugyanez nem feltétlenül érvényes a felnőttek számára kínált nonprofit szolgáltatások (például tanfolyami képzés, hírlevelek, konferenciák, alkalmi szórakoztató programok) esetében, ami egyúttal azt is jelenti, hogy az ezeket nyújtó szervezeteknek kevesebb alkalmuk van az 1%-os felajánlások megszerzése érdekében folytatott meggyőzésre.

E feltevést támasztja alá az a tény is, hogy a kedvezményezettel kialakított személyes kapcsolatokra hivatkozó nyilatkozók a munkahelyhez kötődő nonprofit szervezeteket említik a leggyakrabban. Itt is érvényesül tehát az az összefüggés, hogy minél intenzívebb a kapcsolat, annál sikeresebbek lehetnek a támogatást kérőktől érkező felhívások. A személyes (de nem szolgáltatások igénybevételén alapuló) kapcsolatok jóvoltából ismert nonprofit szervezetek javára nyilatkozó adófizetőknek több mint fele arról számol be, hogy a kedvezményezett valamilyen módon^[23] a munkahelyéhez (például a tanár iskolája, az ápolónő kórháza stb. mellett működő alapítvány) vagy szakmájához (például tudományos társaság, szakmai egyesület) kötődik. Kevésbé gyakori, de szintén fontos motívum a helyi közösség iránti elkötelezettség (például "Itt élek a faluban."; "A pénz így közvetlenül a község fejlődését segíti elő."). Igen kevés olyan választ kaptunk viszont, amely arra utalt volna, hogy az adófizetőt hobbija vagy vallási, politikai meggyőződése köti a támogatott szervezethez.

Amennyiben az állampolgárok 1%-os felajánlásait nem a kedvezményezetthez fűződő közvetlen kapcsolatok motiválják, nagyjából egyenlő az esélye annak, hogy a döntés érzelmi, illetve racionális megfontolások alapján születik. Az adófizetők által említett indokoknak körülbelül egynegyede sorolható a racionális megfontolások kategóriájába. A rendszertelenül nyilatkozók körében ez az arány még magasabb, az egyharmadot is eléri. Legtöbben arra hivatkoznak, hogy egyetértenek a támogatott szervezet céljaival, de a hiányzó állami támogatások pótlása és konkrét programok, tevékenységek, rendezvények, infrastrukturális fejlesztések segítése is a sűrűn emlegetett indokok között szerepel.

Az érzelmi motívumok legfontosabbika a rászorulók iránti részvét és szolidaritás. A szánalom gyakran valamilyen személyes tapasztalatban (korábban átélt természeti katasztrófa, a családban előforduló hasonló típusú probléma) gyökerezik, de nem feltétlenül van ilyen háttere. Három olyan adófizető közül, aki a részvétet és szolidaritást említette mint 1%-os döntésének mozgatórugóját, csak egynél lehet kimutatni, hogy ezeknek az érzelmeknek magánéleti gyökerei vannak. Némileg meglepő, hogy a megkérdezettek sokkal gyakrabban indokolják általános jótékonysági megfontolásokkal és értékelkötelezettséggel döntéseiket, mint ahányszor konkrét hálát (például "Engem is támogatott az alapítvány, amíg középiskolás voltam.") vagy nosztalgiát (például "Én is ebbe az iskolába jártam, az alma mater kérte a segítségemet.") említenek.

Maguknak az 1%-os felajánlások kedvezményezettjeinek a tényleges jellemzői, szervezeti kiválóságai nemigen merülnek fel az adófizetők döntéseit magyarázó válaszokban. Ha egyáltalán, még leginkább arról esik szó, hogy ezek a szervezetek komoly anyagi gondokkal küszködnek és nagyon rászorulnak a támogatásra.

A 16. táblában szereplő legalacsonyabb értékek szintén említésre érdemesek, különösen mert teljes összhangban vannak a 7. ábra és a II/19-es tábla adataival. Az SZJA 1%-áról nyilatkozó adófizetőknek elenyészően kis hányada hoz improvizált, véletlenszerű döntést, vagy engedi át a rendelkezési jogot valaki másnak (többnyire a feleségnek vagy az adóbevallást elkészítő könyvelőnek, bérelszámolónak, munkáltatónak). Ez az alacsony arány arról tanúskodik, hogy az 1%-os felajánlások rendszere a rendelkezési jogukat gyakorlók többségét tudatos állampolgári döntésekre indítja.

7. ábra

A nyitott kérdésre kapott válaszok alkalmat adtak arra, hogy általános képet alkossunk az adófizetői attitűdökről, az 1%-os felajánlások motivációs hátteréről. Ugyanakkor azonban feltettünk egy zárt kérdést is, amely már csak egyetlen válaszlehetőséget engedett meg, s azt próbálta kideríteni, hogy az adófizetők által emlegetett sokféle motívum közül melyek voltak az 1%-os döntések meghatározó jelentőségű elemei. Mint a II/19-es táblából kiderül, az így kapott eredményekből is hasonló következtetések vonhatók le, mint amelyekre a nyitott kérdésre kapott válaszok elemzése során jutottunk.

Az SZJA 1%-ának felhasználásáról rendelkező adófizetők valamivel több mint fele olyan szervezeteket részesít támogatásban, amelyeket személyes tapasztalatból vagy közvetett módon (rokonok, barátok útján) ismer. Ezen belül az 1%-os döntéseknek körülbelül egyharmadát motiválják személyes érdekek (például a támogatott szervezettől kapott szolgáltatás, vagy annak a munkahelyi körülményeket javító tevékenysége). Az adójuk 1%-áról rendelkezők egyötöde olyan kedvezményezettet választ, amely közel áll barátaihoz, ismerőseihez, vagy amelynek szolgáltatásait a későbbiekben (esetleg) igénybe kívánja venni. Ez esetben a motiváció nem teljesen egyértelmű, elképzelhető, hogy személyes érdekek és jótékonysági szándékok keverednek benne. Egyharmadra rúg azoknak az adófizetőknek az aránya, akik általuk közvetlenül nem ismert szervezetek javára nyilatkoznak, s így valószínűsíthető, hogy döntésüket a közjó előmozdításának, a társadalmi problémák megoldásának szándéka irányítja.

Elemzési szempontból az a kérdés, hogy egyes adófizetők miért nem gyakorolják az SZJA 1%-a fölötti rendelkezés jogát, legalább annyira érdekes, mint a megszületett felajánlások motivációjának vizsgálata. Gyakorlati szempontból talán még fontosabb is, hiszen az elutasítás okainak mélyebb megértése a potenciális kedvezményezetteket segítheti abban, hogy az eddiginél hatékonyabb meggyőzési módszereket, sikeresebb stratégiát dolgozzanak ki.

Felmérésünk eredményei azt mutatják, hogy jelentős különbségek vannak az 1%-os felajánlás lehetőségét elmulasztó adófizetők két csoportja, az önadózók és az adóbevallásuk elkészítését a munkáltatóra hagyók között (17. tábla). Az előbbiek nyilvánvalóan sokkal inkább tisztában vannak az általuk befizetett adó nagyságával, s a felajánlás elmulasztását megokoló válaszaikban a leggyakrabban éppen arra hivatkoznak, hogy adójuk összege nem éri el a 10 ezer Ft-os határt. Ezt az okot a másik csoportba tartozók sokkal ritkábban említik. Az ő részükről az a leginkább közkeletű magyarázat, hogy munkáltatójuktól, vagy annak bérelszámolójától nem kaptak tájékoztatást az 1%-os lehetőségről, illetve nem jutottak el hozzájuk a nyilatkozat megtételéhez szükséges formanyomtatványok.

17. tábla
A személyi jövedelemadó 1%-áról nem rendelkező adófizetők megoszlása
a nyilatkozat megtagadásának indoka szerint
%

Indok	Adófizetők, akik az adóbevallásukat		Összesen
	a munkáltatóval készíttették	maguk készítették
A befizetett SZJA kisebb 10.000 Ft-nál	16,9	34,7	22,3
Nem figyelt rá, elkésett, elfelejtette	17,9	20,9	18,8
Munkahelyén töltötték ki az adóbevallását és nem tájékoztatták a lehetőségről	24,8	-	17,3
Nem tudja pontosan, milyen szervezetek számára lehet rendelkezni	11,9	13,5	12,4
Nem ért egyet az 1%-os törvénnyel	13,3	9,9	12,2
Nem talált olyan szervezetet, melynek szívesen felajánlotta volna az 1%-át	8,9	10,4	9,4
Technikai okokból	4,5	6,4	5,1
Korábbi rossz tapasztalat	1,8	4,2	2,5
Összesen	100,0	100,0	100,0

Mindkét adófizetői csoportban nagyjából azonos (mintegy egyötöd) azok aránya, akik azért nem töltik ki a rendelkező nyilatkozatot, mert nincs pontos információjuk a lehetséges kedvezményezettekről, vagy nem találnak olyan szervezetet, amelyet szívesen segítenének adójuk 1%-ával. Körülbelül ugyanekkora azoknak az aránya is, akik elismerik, hogy puszta nemtörődömségből mulasztották el a nyilatkozat elkészítését. Az adószám beszerzésével kapcsolatos vagy egyéb technikai és adminisztratív problémákat igen kevesen említenek.

Felmérésünk egyik legfontosabb tanulsága az, hogy az 1%-os felajánlás elmaradását az adófizetők viszonylag ritkán (kevesebb mint 15 százalékban) magyarázzák az egész rendszer elutasításával^[24] vagy korábbi rossz tapasztalattal. Az utóbbi értelemszerűen gyakrabban fordul elő az önadózók között, akik az adózás egész folyamatában aktívabban és tudatosabban vesznek részt.

Eredményeink bizonyos értelemben kifejezetten biztatóak, hiszen azt sugallják, hogy a civil szervezeteknek, ha 1%-os bevételeiket növelni akarják, nem ellenségességgel, hanem csak információáramlási problémákkal és némi adófizetői közönnyel, nemtörődömséggel kell megküzdeniük.

Az 1%-os felajánlások lehetséges kedvezményezettjei közé nagyon sok, egymástól igen különböző nonprofit szervezet tartozik. Céljaik, tényleges tevékenységeik, szervezeti és irányítási jellemzőik, valamint külső kapcsolataik természetesen már önmagukban is fontos meghatározó tényezők, amelyekkel feltétlenül számolni kell a megfelelő adománygyűjtési technikák kiválasztásában. A különböző típusú szervezeteknek magától értetődően más és más módszerekkel célszerű próbálkozniuk ahhoz, hogy felhívják magukra az adófizetők figyelmét és megszerezzék támogatásukat. Ebben a megközelítésben - nagyon leegyszerűsítve - a potenciális kedvezményezettek négy fajtáját különböztethetjük meg, nevezetesen azokat a szervezeteket, amelyeknek

(1) a tagjaikkal és a szolgáltatásaikat igénybe vevőkkel fenntartott kapcsolataikra;

(2) egy köréjük szerveződő (vagy szervezhető) valóságos vagy virtuális közösségre;

(3) a rászorulók iránti részvétre, szolidaritásra, az általános emberi értékek iránti elkötelezettségre;

(4) az állampolgári felelősségérzetre és racionális megfontolásokra

érdemes felépíteni 1%-os kampányukat.

Az első csoportba azok az egyesületek és szolgáltatásokat nyújtó nonprofit szervezetek tartoznak, amelyek szoros és közvetlen kapcsolatokat tartanak fenn tagjaikkal, illetve a szolgáltatásaikat igénybe vevőkkel. Tipikus példaként említhetjük az alapítványi iskolákat, szociális és egészségügyi intézményeket, amatőr színházakat, táncegyütteseket, zenekarokat, szakmai és szabadidős egyesületeket. Ezeknek a szervezeteknek semmilyen nehézséget nem okoz, hogy lehetséges támogatóikkal kapcsolatot teremtsenek. Az 1%-os felajánlások összegyűjtésének nehezen lehet hatékonyabb (és olcsóbb) módját elképzelni, mint ha az alapítványi iskola minden tanulója hazavisz egy rövid levelet, amely arra emlékezteti a szülőket, hogy adóbevallásuk elkészítése során minden különösebb áldozatvállalás nélkül hozzájárulhatnak az iskola oktatási színvonalának emeléséhez. Még nagyobb lehet az ilyen levelek hatása, ha a gyerekek nem egyszerű postásként szerepelnek, hanem aktív részt vállalnak a szülők meggyőzésében. Ennek természetesen akkor a legjobbak az esélyei, ha az oktatási intézmény tanulói vagy hallgatói pontos információkkal rendelkeznek az 1%-os bevétel tervezett felhasználásáról, esetleg maguk is részt vesznek az ezzel kapcsolatos döntésekben.

Hasonló a helyzet azoknál az egyesületeknél is, amelyek (társasági és kulturális rendezvények, konferenciák, hírlevelek, szakmai összejövetelek stb. formájában) rendszeres kapcsolatokat ápolnak tagjaikkal. Nekik sem kell különleges erőfeszítéseket tenniük annak érdekében, hogy az 1%-os felhívásokat eljuttassák a címzettekhez, hiszen az információs anyagokat a rendszeres kommunikáció részeként tudják szétosztani tagjaik között. Mi több, ez utóbbiak az 1%-os kampányba is bevonhatók, amennyiben azonosulnak annak céljaival. E tekintetben nagyon sok múlik a belső információ-áramláson és demokrácián. Ha az egyesületi tagok egyetértenek az 1%-os bevétel jóvoltából elérhető célokkal, ha tudatosan átgondolják és megbeszélik a lehetséges és kívánatos akciókat, akkor jók az esélyek arra, hogy segítségükkel a szervezet megszerezze a számára potenciálisan elérhető 1%-os támogatás jelentős részét.

Bonyolultabb feladat vár a második csoportba tartozó nonprofit szervezetekre, amelyek csak jóval kevésbé szervezett és nehezebben körülhatárolható közösségekre támaszkodhatnak. Ezt a csoportot elsősorban olyan alapítványok és egyesületek alkotják, amelyek valamilyen nagyobb, közös jellemzők vagy közös érdekek mentén szerveződő egységet, például egy községet, várost, városrészt, egy etnikai vagy vallási közösséget stb. állítanak tevékenységük központjába. (Ilyenek például a város- és faluvédő alapítványok, valamint a patinás oktatási intézmények köré szerveződő öregdiák-egyesületek és szövetségek.) Ezeknek a tényleges vagy virtuális közösségeknek a tagjai nincsenek állandó és szoros kapcsolatban egymással. Egy részüket (például egy település jelenlegi lakóit, egy adott kisebbség reprezentatív figuráit, egy történelmileg fontos mozgalom hajdani vezetőit) viszonylag könnyű megtalálni, sokukat viszont rendkívül nehéz, mert az idők során szétszóródtak az országban (ha nem a világban). Az 1%-os felajánlások megszerzésére aspiráló szervezet nem lehet biztos benne, hogy azok a személyek, akiket megpróbál megtalálni, egyáltalán adófizetők-e, s éreznek-e bármilyen érzelmi azonosságot azzal a közösséggel, amelynek nevében a támogatásukat kéri.

Mindazonáltal a szélesebb közösséghez tartozó adófizetők felkeresése igen jó "beruházásnak" bizonyulhat, különösen azért, mert körük sokkal tágabb, mint amekkora egy-egy nonprofit szervezet tagsága vagy a szolgáltatásaiban részesülők csoportja lehet. A kapcsolatteremtés érdekében felhasználható eljárások és technikák fölöttébb változatosak, egyetlen közös vonásuk az, hogy lényegesen drágábbak és munkaigényesebbek, mint az első csoportba tartozó szervezetek számára rendelkezésre álló módszerek. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy csak olyan szervezetek alkalmazhatják őket, amelyeknek megvan a megfelelő infrastruktúrájuk, s fizetett alkalmazottak és/vagy önkéntes segítők munkájára is számíthatnak. Az olyan egyszeri nekibuzdulásnak, amelyet nem követnek ismételt felhívások és rendszeres megkeresések, semmi esélye nincs a sikerre, ezért nem is érdemes pénzt és energiát fektetni bele.

A nonprofit szervezetek harmadik csoportja számára az emberek többségében meglevő vagy felébreszthető részvét, szolidaritás és értékelkötelezettség jelent kiaknázható tőkét. A lakossági jótékonyságra vonatkozó korábbi vizsgálatok (Czakó és szerzőtársai, 1995; Utasi, 1999) és mostani kutatásunk eredményei (beleértve ebbe a lakossági felvétel mellett Gerencsér interjúit is) egyaránt azt bizonyítják, hogy a szolidaritás a magyar társadalomban alapértéknek számít. Nagyon kevés olyan ember akad, aki tagadná, hogy a gyerekeken (különösen a beteg gyerekeken), az egészségkárosultakon, az öregeken, a szegényeken, a természeti katasztrófák áldozatain és általában a rászorulókon (különösen, ha nem maguk okozták balsorsukat) segíteni erkölcsi kötelesség. A beteg és kóbor állatok (különösen a kutyák és macskák) iránti szánalom szintén eléggé általános. A közösségi házak, helyi múzeumok, emlékművek, könyvtárak építése illetve megmentése érdekében létrehozott alapítványok és egyesületek egész sora bizonyítja, hogy az állampolgárok egy része számára bizonyos kulturális értékek is nagyon fontosak.

A jótékonysági hajlandóságra építve a nonprofit szervezetek egy része jelentős pótlólagos forrásokhoz juthat. Az 1%-os felajánlások megszerzésében kiemelkedően jók az egészségügyi (főleg a gyermek-egészségügyi), a szociális szolgáltatásokra szakosodott, valamint az állatvédelemmel foglalkozó alapítványok esélyei. A gyakorlati sikerhez meg kell azonban oldaniuk egy igen komoly problémát: olyan adófizetők részvétét és szánalmát kell kitöltött 1%-os nyilatkozatokra váltaniuk, akiket személyesen nem ismernek. A személyre szóló megkeresések ebben az esetben jószerivel egyáltalán nem jöhetnek szóba. Ugyanakkor a rádió-, televízió- és újsághirdetések, valamint a nagy mennyiségben előállított szórólapok rendkívül költségesek és a hatásuk egyáltalán nem garantált. A látványos sikernek és a látványos kudarcnak egyaránt megvan az esélye. Gyakran még a legnagyobb nonprofit szervezetek is haboznak, hogy belevágjanak-e egy igazán nagyszabású 1%-os kampányba, mert ha anyagilag meg is engedhetik maguknak, a hatást nehéz előre kiszámítani. Előfordulhat, hogy elmarasztalják őket a magas költségek miatt, vagy a közvélemény túl agresszívnak ítéli az alkalmazott módszereket, s az akció többet árt a szervezet jóhírének, mint amennyi anyagi előnyt a befolyó 1%-os támogatások jelentenek. Még sokkal nehezebb problémákkal kell szembenézniük a kisebb szervezeteknek. Mivel a médiakampányhoz nélkülözhetetlen anyagi eszközök végképp nem állnak rendelkezésükre, sok ötletre és igen komoly erőfeszítésekre van szükségük ahhoz, hogy utat találjanak azokhoz az adófizetőkhöz, akiknek segítségére, szolidaritására elvben számíthatnának.

Hasonló problémákkal találják szemben magukat azok a nonprofit szervezetek is, amelyek racionális érvekre kívánják építeni 1%-os kampányukat. Ebbe a negyedik csoportba azok a szervezetek tartoznak, amelyek a szánalom és a szolidaritás birodalmán kívül eső területekre összpontosítják figyelmüket. Tipikus példaként említhetjük a munkahelyteremtésre, kutatási programok végrehajtására, a környezetszennyezés elleni küzdelemre vagy a nagy kulturális rendezvények megszervezésére létrehozott alapítványokat és egyesületeket. Ha ezek a szervezetek állampolgári támogatáshoz akarnak jutni, akkor nem az érzelmekre, hanem az értelemre kell apellálniuk.

Mint a korábbiakban már láttuk, az adófizetők jelentős része arról számolt be, hogy 1%-os döntéseit racionális megfontolások (például a szervezet meghirdetett céljaival, konkrét programjaival való egyetértés, az elégtelen állami támogatás okozta gazdálkodási problémák enyhítésének szándéka stb.) motiválták. Vannak tehát ilyen típusú támogatók, csak nem könnyű megtalálni és meggyőzni őket. A feladat annál is bonyolultabb, mert ebben az esetben nem elég az érzelmekre hatni, a felhívásoknak egy intellektuális üzenetet kell közvetíteniük. Erre a célra a hagyományos típusú hirdetések már csak azért sem alkalmasak, mert túlságosan rövidek és felszínesek, hogy a költségüket már ne is említsük. Részletes újságcikkekre, hosszú, mélyenszántó rádió- és televízió-interjúkra, a célközönség számára nagy példányszámban eljuttatható írásos dokumentumokra lenne szükség, de ezek a megoldások csak a nonprofit szervezetek elenyésző kisebbsége számára hozzáférhetők.

A szervezetek fentiekben áttekintett négy típusának megkülönböztetésével természetesen csak annyi volt a célunk, hogy strukturáljuk az 1%-os kampánnyal kapcsolatos gondolkodást. Mi sem természetesebb, mint hogy a gyakorlatban sokkal kevésbé élesek a határvonalak, ugyanaz a szervezet több különböző tevékenységet is folytathat, s ennek megfelelően az adófizetőkkel kialakuló kapcsolatai is sokszínűek lehetnek. Időnként egyetlen tevékenység (például a sérült gyermekeknek nyújtott speciális képzés) esetén is előfordul, hogy a szervezet szolgáltatóként számíthat az ellátottak hozzátartozóinak 1%-os felajánlásaira, s ugyanakkor az adófizetők tágabb köreiben megkísérelheti fellelni azokat, akiktől már nem a személyes érintettségük, hanem a beteg gyermekek és családjuk iránt érzett részvét és szolidaritás okán kaphat támogatást. Számos olyan nonprofit tevékenységet is fel lehetne sorolni, amely éppúgy értelmezhető jótékonyságként, mint a társadalmi problémák megoldására irányuló racionális erőfeszítésként. Ezekben az esetekben valószínűleg célszerű úgy megtervezni az 1%-os kampányt, hogy abban az észérvek és az érzelmi elemek egyaránt jelen legyenek.

Bármilyen bonyolult is a valóság az ideáltipikus konstrukciókhoz képest, a nonprofit szervezetek különböző típusait és az adófizetők számukra elérhető célcsoportjait mégis érdemes világosan körvonalazni, mert az adottságok és lehetőségek ilyen átgondolása segíthet a megfelelő kampánytechnikák kiválasztásában, valamint a fölösleges pénzkidobás és a csalódások elkerülésében.

A nonprofit vezetőkkel készült interjúkból és a lakossági adatgyűjtés eredményeiből egyaránt az derül ki, hogy az 1%-os felajánlások megszerzése érdekében folytatott tevékenység az elmúlt három évben méreteit és szakmai színvonalát tekintve egyaránt igen lassan fejlődött. Az 1%-os kampány az adófizetőknek csak egy részét érte el, s még ezen a szegmensen belül sem sikerült stabilizálnia a támogatási hajlandóságot. Az egyszer már megszerzett támogatók jelentékeny hányadát a nonprofit szervezetek a következő évben rendre elvesztették. Az adófizetők meggyőzésének módszerei még ma sem különösebben kifinomultak.

Mint a korábbiakban (7. ábra) már kimutattuk, a civil szervezeteket 1%-os felajánlásukkal támogató adófizetők többsége "ismerős" nonprofit szervezet javára nyilatkozott, kevesebb mint 40 százalékuk választott olyan kedvezményezettet, amellyel maga vagy legszűkebb környezete a nyilatkozattétel időpontjában nem állt személyes kapcsolatban.

Az adófizetőknek ettől a kisebb csoportjától a felvétel során azt is megkérdeztük, hogy milyen forrásból jutottak hozzá a döntésüket megalapozó információkhoz. Az "ismeretlen" civil szervezetek javára nyilatkozók közel fele^[26] azt válaszolta, hogy barátoktól, ismerősöktől hallott a kiválasztott szervezetről (18. tábla), további 8 százaléka pedig életének egy korábbi periódusában (például egy korábbi munkahely jóvoltából, vagy mert oda járt iskolába, ott született a gyereke stb.) szerzett személyes tapasztalatokat a mostani kedvezményezettről.

Az "ismeretlen" szervezeteket támogató adófizetőknek körülbelül egyharmada jelezte, hogy napilapban, hetilapban vagy folyóiratban olvasott a kedvezményezettről. Egynegyedük rádiós és televíziós programokból, 13 százalékuk pedig szórólapokból és egyéb írásos anyagokból nyerte információit, további egytizedüket munkahelyi megkeresések során győzték meg. A lakáscímre küldött információs anyag és az otthoni megkeresés ritkaságszámba ment. A Nonprofit Információs és Oktatási Központ által működtetett telefonos szolgálatnál szintén csak az adófizetők töredéke jelentkezett információért.

18. tábla
A személyesen nem ismert szervezetek számára rendelkező adófizetők
döntéseit megalapozó információk forrása
Az adott forrásból információhoz jutó válaszadók aránya
%

	A személyi jövedelemadó 1%-áról		Összes
Az információ forrása	egyszer vagy kétszer	háromszor
	nyilatkozó adófizetők által említett indokok az összes említés százalékában
Barátok, ismerősök	44,7	43,7	44,0
Napilapok, hetilapok, folyóiratok	26,5	35,0	32,2
Rádió, televízió	22,2	26,6	25,2
Szórólap	8,0	15,4	13,0
Munkahelyi megkeresés	15,9	8,5	10,9
Korábbi kapcsolat a kedvezményezettel	7,0	8,7	8,1
Postai felkérés	1,0	2,4	1,9
Nonprofit Információs és Oktatási Központ	1,0	1,4	1,3
Otthoni megkeresés	1,0	0,5	0,6

A mindhárom évben nyilatkozó adófizetők valamivel tájékozottabbnak tűntek, nagyobb részükhöz jutottak el a média híradásai és a nonprofit szervezetek szórólapjai is. A rendszertelenül nyilatkozók esetében ugyanakkor a munkahelyhez kötődő hatás bizonyult fontosabbnak. Ez az eredmény jól illeszkedik a 17. táblában bemutatott adatokhoz, valamint - bizonyos értelemben - azokhoz a válaszokhoz is, amelyeket akkor kaptunk, amikor az adófizetőket az 1%-os felajánlások nehézségeiről kérdeztük (19. tábla).

Mint a korábbiakban már láttuk, az 1%-os törvény kínálta lehetőség kihasználatlanul hagyásának egyik legfontosabb oka az információhiány volt, különösen azoknak a munkavállalóknak a körében, akiknek az adóbevallását a munkáltató készítette. Azoknak az adófizetőknek, akik kitöltötték a rendelkező nyilatkozatot, mindössze 16 százaléka számolt be arról, hogy a döntés során valamilyen akadályba ütközött. Ugyanakkor ezen a szűk rétegen belül 40 százalékos volt az információs problémák említéseinek aránya. A legtöbben azt panaszolták, hogy szerettek volna valamilyen konkrét tevékenységet vagy adott települést, településrészt támogatni, de nem vagy csak nehezen találtak olyan nonprofit szervezetet, amely beleillett elképzelésükbe. Ebbe az akadályba az önadózók valamivel ritkábban (35 százalék), az adóbevallásuk elkészítését a munkáltatóra hagyó alkalmazottak gyakrabban (43 százalék) ütköztek bele.

Ezek az adatok azt sugallják, hogy a munkáltatóknak és az adóbevallásokkal foglalkozó szakapparátusoknak igen fontos szerepe van az 1%-os felajánlásokkal kapcsolatos információk terjesztésében, illetve esetenkénti blokkolásában. Számos olyan alacsony iskolai végzettségű, az írásos információkkal hadilábon álló adófizető van, akinek szegényes a kapcsolatrendszere, kicsi a társadalmi beágyazottsága, se tagsági viszonyban nem áll nonprofit szervezetekkel, se a szolgáltatásaikból nem részesül. Ezekhez az emberekhez az 1%-os felajánlások ügyében valószínűleg a munkáltatójuk útján lehet a legkönnyebben eljutni.

19. tábla
Az 1%-os döntések nehézségei
%

Nehézségek	Adófizetők, akik az adóbevallásukat		Összesen
	a munkáltatóval készíttették	maguk készítették
Az adófizető meghatározott tevékenységet kívánt támogatni, de nem ismert ilyent folytató szervezetet	24,7	22,7	24,1
Az adófizető meghatározott településen működő szervezetet kívánt támogatni, de ilyet nehezen talált	18,6	12,6	16,6
Az adófizető több szervezetet is szívesen támogatott volna, és nehéz volt közöttük választania	47,2	52,0	48,8
Az adófizetőnek technikai gondjai voltak	9,5	12,7	10,5
Összesen	100,0	100,0	100,0

Ezt a lehetőséget már számos nonprofit szervezet felfedezte. Az interjúk során többektől hallottuk, hogy megpróbálják a könyvelőjüket (aki más szervezetek számára is könyvel, s így módjában áll, hogy adott esetben a civil szervezetek javára tehető nyilatkozatokkal kapcsolatos tanácsokat adjon) bevonni az 1%-os kampányba. A lakossági felvétel során is számos olyan választ kaptunk, amelyből kiderül, hogy az adófizetők egy része valóban a könyvelői javaslatokra hagyatkozik, s azokat követve teszi meg 1%-os felajánlását. Az is előfordul, hogy "természetes" kapcsolat van a nonprofit szervezet és valamilyen munkáltató között. Az állami iskolák, szociális és egészségügyi intézmények szinte mindegyike, de a vállalatok jelentős része mellett is működik alapítvány, a tudományos társaságok (főleg az alkalmazott tudomány területén működők) gyakran szorosan kötődnek a kutatásaikat felhasználó termelő üzemekhez. Ezeknek a nonprofit szervezeteknek aligha okoz nehézséget, hogy az anya- vagy partnerintézmény vezetőit megkérjék, adjanak tájékoztatást a munkavállalóknak az 1%-os felajánlás lehetőségéről. Ugyanakkor az is igaz, hogy - ilyen kapcsolat híján - igen könnyen érvényre juthatnak az adóbevallást készítő bérelszámolók munkahárító reflexei, amelyek viszont kifejezetten az 1%-os felajánlások bővülése ellen hatnak.

Sokkal nehezebb a helyzet akkor, ha a nonprofit szervezetek számára "ismeretlen" munkáltatók jóindulatát és segítségét kellene megnyerni. Az ilyen irányú kísérletek éppen ezért nagyon ritkák, pedig siker esetén egy-egy ilyen lépés számottevően növelheti mind az 1%-os felajánlások számát, mind az azokból befolyó bevételek összegét. Ugyanakkor az is igaz, hogy ebben az öszszefüggésben néhány kényes kérdés is felmerül. Valódi előrelépés nehezen képzelhető el egy olyan "etikai kódex" kidolgozása nélkül, amely a munkáltatók magatartását szabályozná. Az alkalmazottak információkkal való ellátását semmiképp nem lenne szabad összekeverni a közvetlen nyomásgyakorlással, az 1%-os döntések erőszakos befolyásolásával. Az ilyen eljárás nemcsak az 1%-os törvény szellemével, célkitűzéseivel volna ellentétes. Hosszabb távon valószínűleg még magának a kedvezményezett szervezetnek is több erkölcsi kárt okozna, mint amennyi közvetlen anyagi előnnyel járhat.

A nonprofit vezetőkkel készített interjúkban többször is megfogalmazódik az a félelem, hogy a felajánlásokat gyűjtő kampányt az állampolgárok esetleg tolakodónak és erőszakosnak találják. Gyakran találkozunk olyan esetekkel is, amikor a morális aggályok bonyolult keveréket alkotnak a szemérmességgel, a lustasággal, valamint a kampány megszervezéséhez szükséges elképzelések és szakismeretek hiányával. A vezetők magatartásában kimutatható ambivalencia nyilvánvalóan összefügg a nonprofit szektor genezisével.

Mint a szektor legújabbkori történetének számos elemzője (Gádoros, 1992; Kuti, 1996 és 1998; Siegel és Yancey, 1992; Szalai, 1997; Széman, 1997 és 1998; Széman és Harsányi, 1999; Vajda, 1995a, 1995b és 1997a) kimutatta, a magyarországi nonprofit szervezetek jelentős részét gazdasági kényszerek és/vagy szakmai ambíciók hozták létre. Ebből következően vezetőik döntő többsége is olyan szakember, aki erős elkötelezettséget érez ugyan a szervezet szakmai céljai iránt, de kevés ismerettel rendelkezik azon a területen, amelyet nonprofit menedzsmentnek szoktunk nevezni. Ezek a vezetők valószínűleg kiváló tanárok, orvosok, szociális munkások, kutatók stb., de sokkal kevésbé valószínű, hogy az adománygyűjtésnek is kiváló szakértői lennének.

A támogatók meggyőzéséhez szükséges ismeretek hiányát csak részben magyarázza meg az a tény, hogy az egész magyar nonprofit szektor, s intézményeinek többsége is meglehetősen fiatal (az utóbbi tíz éven belül alakult), tehát vezetőinek és aktivistáinak számottevő része még semmilyen speciális képzésben nem vehetett részt. A magyarázat másik fele valószínűleg még fontosabb. A mai nonprofit vezetők jelentős hányada olyan tevékenységhez próbál támogatást szerezni, amelyet minden kétséget kizáróan közcélúnak és közhasznúnak tart, s úgy érzi, hogy annak voltaképpen költségvetési támogatást kellene élveznie.^[27] Ilyen körülmények között nincs mit csodálkozni azon, hogy ezek a vezetők mélységesen igazságtalannak és némileg megalázónak érzik, hogy szervezetüknek "koldulásból kell élnie". Ez a beállítódás nagyon komoly pszichológiai korlátot jelent, s akadályozza a támogatásgyűjtés professzionalizálódását és hatékonyabbá válását. Csak ezzel tudjuk megmagyarázni, hogy számos, az adott terület legkiválóbb szakemberei által irányított nonprofit szervezet 1%-os kampányában sokszor nemcsak a szakértelem, de még a józan megfontolás nyomait sem lehet felfedezni.

Semmiképpen nem kívánunk itt teljes leltárt készíteni a gyakorlatban tapasztalható hibákról, de megkíséreljük legalább a lakossági adatgyűjtés és a nonprofit vezetőkkel készített interjúk ilyen irányú tanulságait összefoglalni.

Az általunk érzékelt legfontosabb probléma az, hogy az 1%-os kampány ritkán épül bele egy jól átgondolt, árnyaltan és körültekintően megfogalmazott adománygyűjtési programba. Egyelőre nagyon kevés az olyan alapítványi és egyesületi vezető, mint egyik interjúalanyunk (egy nonprofit színház vezetője), aki megkísérelte megérteni az adófizetők 1%-os döntéseit meghatározó indítékokat, felmérte saját szervezete lehetőségeit, s olyan stratégiát próbált kialakítani, amely a színház céljaihoz és szervezeti jellemzőihez egyaránt jól illeszkedik. Sajnos igen gyakran ennek éppen az ellenkezője történik. A nonprofit menedzsereknek sokszor nincs világos, megalapozott képük arról, hogy milyen az általuk irányított szervezetek adománygyűjtési pozíciója, milyen lehetőségek állnak nyitva előttük, s felhívásaikkal a potenciális támogatók milyen csoportjait tudják elérni. Ebből az következik, hogy a támogatásszerzési erőfeszítések időnként teljesen improvizatívak, máskor téves feltevéseken, rossz helyzetmegítélésen alapulnak. Számos példáját láthatjuk annak, hogy egyes nonprofit szervezetek olyan körben próbálnak támogatókat gyűjteni, ahol igen kicsi az esélyük a sikerre (például országos napilapban hirdető helyi szervezetek), elmulasztják azokat a lehetőségeket, amelyek alaptevékenységük (például felnőttoktatás, kulturális rendezvények szervezése) folytán kézenfekvően nyitva állnak számukra, vagy éppen olyankor is az érzelmekre próbálnak hatni, amikor az általuk segített csoportok (például bűnelkövetők, alkoholisták, drogfüggésben szenvedők) iránt a lakosság csak mérsékelt részvétet érez, viszont az általuk kezelt társadalmi probléma eléggé súlyos ahhoz, hogy racionális érveléssel meg lehetne szerezni az ilyen problémákra érzékeny adófizetők támogatását.

Igen sokat lehetne javítani az 1%-os kampány során alkalmazott módszereken is. A felhasznált adománygyűjtési technikák és a szervezetek által készített írásos dokumentumok gyakran nagyfokú amatőrizmusra vallanak. Példaként talán elegendő két szélsőséges (de ritkának sajnos nem nevezhető) esetet említenünk. Több szervezetről is tudunk, amely napi kapcsolatban van potenciális támogatóival, s mégis beéri annyival, hogy egy hirdetőtáblára kitűzi az adószámát. Az 1%-os felajánlások megszerzése érdekében még annyival sem könnyíti meg a támogatók dolgát, hogy az adószámot legalább sokszorosított formában tenné hozzáférhetővé számukra. A másik végletet az a szervezet képviseli, amely - bár az általa végzett tevékenység a kívülállók számára igen kevéssé lehet vonzó - a támogatást kérő levelek százait küldi ki ismeretlen emberek lakáscímére, s őszinte keserűséggel fogadja, hogy levelei válasz nélkül maradnak.

De nemcsak a kapcsolatteremtés technikája, hanem az időzítése is nagyban hozzájárulhat az akció sikeréhez vagy sikertelenségéhez. Nem könnyű eldönteni, hogy a támogatást kérő üzenetet mikor érdemes eljuttatni az adófizetőkhöz. Ha túl korán érkezik, akkor sokan már el is feledkeznek róla, mire az adóbevallásra sor kerülne. (Több interjúalanyunk is említette, hogy a kritikus időszakban sok olyan támogatójuk telefonált, aki menet közben elveszítette az adószámot.) Az is kockázatos azonban, ha az utolsó pillanatban mennek ki a felhívások, mert könnyen előfordulhat, hogy addigra a adófizetők már más kedvezményezett mellett döntöttek.

Szintén nagyon fontos kérdés, hogy mi legyen a hirdetések és a nyomtatott anyagok tartalma. A támogatást kérők néha érzékelhetően haboznak, hogy mit hangsúlyozzanak inkább, megbízhatóságukat és szervezeti kiválóságukat vagy inkább pénzügyi nehézségeiket és azt, hogy milyen égető szükségük van az 1%-os támogatásra. Önmagában mindkét üzenet lehet hatásos, hiszen - mint a korábbiakban már láttuk - az adófizetők egy része kész az állami támogatások megnyirbálása miatt nehéz helyzetbe került szervezetek megsegítésére, míg egy másik részük inkább a hatékonyságot és megbízhatóságot honorálja a felajánlásaival. Félő azonban, hogy ha a szervezet nem tudja eldönteni, milyen képet is akar magáról kialakítani, ha a szórólapokon a két üzenet keveredik, akkor inkább kioltják, mint felerősítik egymás hatását.

A kutatásunk során szerzett tapasztalatok alapján úgy tűnik, hogy rendkívül kevés nonprofit szervezet van tisztában azzal a vonzerővel, amelyet a világosan megfogalmazott, konkrét célok gyakorolnak a támogatókra. Pedig a megfogható, földközeli programok (különösen ha egy pontosan körvonalazott közösség vagy rászorult csoport érdekében dolgozták ki őket) általában sokkal meggyőzőbbek az általános felhívásoknál. Az 1%-os kampány céljaira készített információs anyagok jelentős része kifejezetten lapos, unalmas és semmitmondó. A szervezetek egy része alig közöl magáról mást, mint hogy működik és várja a felajánlásokat. Kiválóan alkalmas ennek az attitűdnek az illusztrálására az az alapítványi szórólap, amely arra buzdítja az adófizetőket, hogy éljenek az 1%-os törvény kínálta lehetőséggel, s "ne a feneketlen állami költségvetést támogassák forintjaikkal", de ugyanakkor mindössze annyit árul el, hogy a hozzá "beérkezett támogatási összeg felhasználását a kuratórium határozza meg".

Ez a példa átvezet az 1%-os támogatások megszerzésével kapcsolatos problémák harmadik típusához. Mint a 8. ábrából és a II/20-21. táblából kiderül, a nonprofit szervezeteket mindhárom évben segítő adófizetőknek körülbelül a fele, a rendszertelenül nyilatkozóknak pedig mindössze a harmada kapott valamilyen visszajelzést az 1%-os támogatás felhasználásáról. A sajtó, rádió és televízió útján tájékoztatást kapó támogatók hányada 1997-ben 7,5, 1998-ban 8,3 százalék volt.

8. ábra
Az adófizetők megoszlása az előző évi 1%-os felajánlásuk felhasználásáról kapott információk szerint, 1998

Ezek a rendkívül szerény arányok már csak azért is megdöbbentőek, mert az 1%-os felajánlások kedvezményezettjeit a törvény kötelezi arra, hogy a számukra átutalt összeg felhasználásáról szóló összefoglalót nyilvánosságra kell hozniuk. Adataink alapján azt kell mondanunk, hogy a beszámolók megjelentetésére kár volt pénzt költeni, hiszen ezen az úton a visszajelzés gyakorlatilag nem jutott el az adófizetőkhöz. Ugyanakkor az információáramlás egyéb, jórészt informális csatornái jóval hatékonyabban működtek, különösen azoknak a nonprofit szervezeteknek az esetében, amelyek rendszeres kapcsolatban vannak potenciális támogatóikkal. Bár az 1%-os törvény értelmében a kedvezményezettek nem tudhatják meg, hogy kiktől kapták a felajánlott összegeket, tehát tényleges támogatóiknak nem mondhatnak köszönetet, azt azért megtehetik, hogy mindazokhoz eljuttatják a kapott összeg felhasználásáról szóló információkat és hálájuk kifejezését, akiket a kampány során személyre szólóan megkerestek kérésükkel. A helyzete ilyenkor is azoknak a szervezeteknek a legkönnyebb, amelyek szoros kapcsolatokat tartanak fenn tagjaikkal és a szolgáltatásaikat igénybe vevőkkel. Jóval nagyobb költséget kell a támogatók tájékoztatása érdekében vállalniuk a kampányukat valamilyen tágabb közösségre alapozó nonprofitoknak. A legnagyobb nehézségekkel azoknak a szervezeteknek kell szembenézniük, amelyek a támogatók legszélesebb körére számítanak.

Bármennyire komplikált és költséges is, a köszönetnyilvánításnak és a kapott támogatás felhasználásáról szóló beszámolóknak mindenképpen el kellene jutniuk az adófizetőkhöz, mert csak így van esély jóindulatuk és segítőszándékuk megőrzésére, s így válhat az 1%-os támogatás a nonprofit szervezetek hosszabb távon is megbízható bevételi forrásává. Ezt a feladatot egyelőre a potenciális kedvezményezettek egyik csoportjának sem sikerült teljesen megoldania. Adataink azt mutatják, hogy a visszajelzést kapó nyilatkozók aránya alacsonyabb azokénál, akik személyes kapcsolatban állnak a támogatott szervezettel, tehát az elemi információs kötelezettségeknek még azok a nonprofit szervezetek sem tesznek maradéktalanul eleget, amelyeknek ez a legkevesebb erőfeszítésébe kerülne.

A rendszeres visszajelzések hiánya - legalábbis részben - minden valószínűség szerint belejátszik abba, hogy az 1%-os felajánlások lehetőségét kihasználó adófizetők száma az elmúlt három év alatt csak igen mérsékelt ütemben nőtt.