KANT - HEGEL: A tiszta ész (válogatott írások)

[1] Örökös tartomány nem olyan államot jelent, amely egy másik állam által örökölhető. Hanem csak a kormányzati joga örökölhető egy másik fizikai személy által. Az állam kap ily módon uralkodót: nem pedig az uralkodó államot mint ilyen (vagyis, aki már egy másik államot birtokol).

[2] Hogy a parancson (leges praeceptivae) és a tilalmon (leges prohibitivae) kívül a tiszta észnek még engedélyező törvényei is lehetnek (leges permissivae): azon eddig nem ok nélkül kételkedtek. Mert a törvények általában az objektív praktikus szükségességnek valamely alapját foglalják magukban; az engedély pedig bizonyos cselekedetek praktikus véletlenségének alapját. Ennélfogva az engedélyező törvény kényszerítést tartalmaznak oly cselekedetre, amelyre valaki nem kényszeríthető. Ez ellentmondás volna - ha a törvény tárgya mindkét vonatkozásban ugyanazon jelentéssel bírna.

Itt azonban az engedélyező törvényben a föltételezett tilalom csak valamely jog jövendő megszerzésének módjára vonatkozik - például örökség útján; a fölmentés pedig e tilalom alól, vagyis az engedély a jelenlegi birtokállományra. Ez noha jogtalan, de jóhiszemű birtoklás. S igaz ugyan, hogy a természeti állapotban egy vélt birtok, mihelyt ilyennek fölismertetett, tilalmas; s éppúgy a hasonló szerzésmód - a megtörtént áthágás után - az utána következő polgáriban. De a természeti állapotból a polgáriba való átmenetben ez a possessio putativa a természeti jog egy engedélyező törvényének értelmében továbbra is érvényben maradhat. Ez a jogosultsága a tovább-birtoklásnak nem fogna azonban fennállni, ha egy ilyen vélt jogosságú szerzés a polgári állapotban történt volna. Akkor annak, mint jogsérelemnek, a jogosulatlanság felfedezése után rögtön meg kellene szűnnie.

Csak mellékesen akartam ezzel a természeti jog tanárát figyelmessé tenni egy lex permissiva fogalmára, mely a rendszeresen osztályozó ész számára magától kínálkozik. Kivált minthogy a - statuált - polgári törvényben elég gyakran alkalmazásba is kerül. Csak azzal az egyetlen különbséggel, hogy ott a tiltó törvény külön s magában áll. Az engedély nincs - ahogy kellene - ebbe a törvénybe, mint egy korlátozó föltétel, belefoglalva. Alája, a kivételek közé, van száműzve. Az ilyen törvény tehát így hangzik: ez vagy az tiltva van: kivéve ha: 1-ször, 2-szor, 3-szor, és így tovább, a beláthatatlanig: mert az engedélyek csak véletlenség szerint, nem valamely elv szerint, hanem az előforduló esetek közt való körültapogatózás közben jönnek a törvényhez. Különben a korlátozó föltételeknek a tiltó törvény formulájába már be kellene foglalva lenniök, s ezáltal az egyszersmind engedélyező törvénnyé is válna.

Ezért sajnálni kell, hogy az éppen oly bölcs, mint éles eszű von Windischgrätz gróf úrnak elmés, de megoldatlanul maradt pályatételét, mely éppen ezt célozta, oly hamar beszüntették. Mert egy ilyen (a matematikaihoz hasonló) formulának lehetősége az egyetlen valódi próbaköve egy végig következetes törvényhozásnak. Enélkül az úgynevezett jus certum mindig csak jámbor óhajtás marad.

Mert különben csupán generális törvényeink lesznek: általánosságban érvényesek. De nem lesznek univerzálisak: általában érvényesek. Pedig a törvény fogalma ezt látszik követelni.

[3] Közönségesen föltételezik, hogy az embernek senki ellen sem szabad ellenségesen eljárnia, csak aki már tettleg megsértette. S ez egészen helyes is, ha mind a ketten a polgári törvényes állapotban élnek. Mert mindenik fél azáltal, hogy ebbe az állapotba lépett, a másiknak a kívánatos biztosítékot megadta. (Tudniillik a felsőség közvetítésével, amelynek mindkettőjük felett hatalma van.)

Az az ember (vagy nép) azonban, akinek állapota még tisztán természeti, megvonja tőlem e biztosítékot. Így már éppen ezen állapota által, amelyben mellettem él, megsért engem - hogyha nem is tettleg (facto), de mindenesetre állapotának törvénytelensége által (statu injusto): mert ezáltal én tőle folyvást fenyegetett helyzetbe kerülök. Kényszeríthetem tehát, hogy vagy egy velem közös törvényes állapotba lépjen, vagy pedig térjen ki szomszédságom elől.

Eszerint a posztulátum, amin minden következő cikk implicite alapul, így hangzik: Minden embernek, akik egymás életét kölcsönösen befolyásolhatják, valamely polgári alkotmányhoz kell tartoznia.

Minden jogos alkotmány azonban - ami a személyeket illeti, akik benne élnek - a következő szempontok szerint igazodik:

1. az emberek állampolgári joga szerint valamely népben: jus civitatis;

2. az államok népjoga szerint egymáshoz való viszonyukban: jus gentium;

3. a világpolgári jog szerint, amennyiben emberek és államok, külső, egymásra ható viszonyokban állva, egy általános emberi állam polgárainak tekintendők: jus cosmopoliticum.

Ez a beosztás nem önkényes, hanem szükségszerű az örök béke eszméjéhez való vonatkozásban. Mert ha csak egy ezek közül másokra fizikai befolyás viszonyában és mégis természeti állapotban volna, ezzel a háború állapota járna: pedig éppen az itt a szándék, hogy ettől megszabaduljunk.

[4] A törvényes (tehát külső) szabadságot nem lehet meghatározni úgy, ahogyan szokták, hogy az: jogosultság mindent megtenni, amit csak akarunk, ha azzal senki iránt sem cselekszünk igazságtalanul. Mert mit jelent ez a szó: jogosultság? Lehetőségét egy cselekedetnek annyiban, hogy azzal senki iránt sem cselekszünk igazságtalanul. Tehát így hangzanék ez a magyarázat: a szabadság e lehetősége azoknak a cselekedeteknek, amelyek által senki iránt sem cselekszünk igazságtalanul. Senki iránt sem cselekszünk igazságtalanul - akármit teszünk is -, hacsak senki iránt igazságtalanul nem cselekszünk: következőleg ez csak üres tautológia.

Inkább úgy kell magyarázni az én külső (jogi) szabadságomat, hogy az: jogosultság, semmi más külső törvénynek nem engedelmeskedni, mint amelyekhez megvolt a lehetőségem, hozzájárulásomat adhatni. - Éppen úgy: külső (jogi) egyenlőség egy államban az állampolgároknak olyan viszonya, melynek értelmében senki a másikát jogosan semmire sem kötelezheti, anélkül hogy egyúttal alá ne vesse magát a törvénynek, mely szerint ettől viszont ugyanazon módon ő is kötelezhető. (A törvényes függés elve, minthogy ez már az államalkotmány fogalmában általában benne foglaltatik, nem kíván magyarázatot.)

Ezeknek a velünk született, az emberséghez szükségképpen hozzátartozó s elidegeníthetetlen jogoknak érvényességét megerősíti és fölemeli az ember jogi viszonyának elve egy magasabb lényhez is (hogyha ilyet elgondol magának). Mert ekkor ugyanezen alapelvek szerint, magát mint egy érzékfeletti világ állampolgárát képzeli el. S akkor, ami a szabadságomat illeti: semmi kötelezettségem nincs az isteni, általam csupán az ész segítségével megismerhető törvények tekintetében, csak amennyiben magam is hozzájuk adhattam hozzájárulásom. (Hisz az isteni akaratról is csupán a saját eszem szabadságának törvénye által alkotok fogalmat.) S ami az egyenlőség elvét az Istenen kívül legmagasabb világbéli lénnyel szemben illeti, akit elgondolhatok esetleg magamnak (valami nagy Aiaón-t): nincsen rá semmi ok, ha magam helyén éppúgy megteszem a kötelességemet, mint az Aiaón az ő helyén, hogy nekem csak az engedelmesség kötelessége jusson, annak azonban a parancsolásé. Hogy az egyenlőségnek ez az elve (éppúgy, mint a szabadságé) nem érvényes egyszersmind az Istenhez való viszonyra is, annak az az oka, mivel ez a lény az egyetlen, akinél a kötelesség fogalma megszűnik.

Ami azonban minden állampolgár alattvalói egyenlőségének jogát illeti, itt az öröklött nemesség jogosultsága kerül kérdésbe. A dolog azon az egyen fordul meg: vajon az államtól engedélyezett rang - mellyel egyik alattvaló a másikat megelőzi - előbbre való legyen-e az érdemnél, vagy pedig fordítva? Mármost világos: hogyha a rang a születéssel van összekapcsolva, egészen bizonytalan, vajon az érdem - a hivatali ügyesség és hűség - vele jár-e? Így ez éppen annyi, mintha egészen érdem nélkül adnák ezt a kegyeltnek. Azt, hogy parancsolhat! Márpedig az általános népakarat egy eredeti szerződésben - ami mégiscsak minden jog alapja - soha ilyet határozni nem fog. Mert a nemesember azért még nem mindjárt nemes ember is.

Más a hivatali nemesség. Így lehetne nevezni egy magasabb magisztrátus rangját, amit érdemek által kellene megszerezni. A rang itt nem tapad tulajdonképpen a személyhez, hanem az álláshoz. S ez nem sérti az egyenlőséget: mert ha az ember leteszi hivatalát, egyúttal a rangját is leteszi, és a nép közé visszalép.

[5] Sokszor gáncsolták a magas címzéseket, amiket egy uralkodó neve mellé szoktak illeszteni, mint durva, elszédítő hízelgéseket (például hogy: Istentől fölkent, hogy: az isteni akarat intézője s helytartója e földön stb.). Nekem úgy tűnik föl, hogy alaptalanul. Nemcsak hogy nem teszik ezek okvetlen gőgössé az ország urát; inkább meg kell őt lelkében alázniok, ha elég értelmes (amit mégiscsak föl muszáj tételezni). Mert elgondolja akkor, hogy oly hivatalt vett át, ami túlságosan nagy egy ember számára: tudniillik az Isten legszentebb dolgát kezelni, ami ezen a földön van: az emberek jogát; és mindig aggodalomban kell lennie, hogy az Isten e szeme fényéhez valamiben nagyon is hozzá talál nyúlni.

[6] Mallet du Pan az ő zseniális hangzású, de üres és tartalom nélküli nyelvén azzal dicsekszik: hogy sokévi tapasztalás után végre eljutott a meggyőződöttségig Pope ismert mondásának igazságáról:

Kormányformákról a balga vitáz:
Az jobb, amelyre bölcsebb szem vigyáz.

Ha ez annyit akar jelenteni: a legjobban vezetett kormány az, amelyet legjobban vezetnek, akkor Swift kifejezése szerint az író itt olyan diót tört föl, amely fáradságát csak egy kukaccal jutalmazta. Ha azonban azt akarja mondani, hogy ez egyúttal szükségképp a legjobb kormányzási mód is, vagyis a legjobb államalkotmány: akkor ez a mondás alapjában hamis. Mert jó kormányzások példái a kormányzás módjára nézve semmit sem bizonyítanak. Ki kormányzott jobban, mint egy Titus és Marcus Aurelius? Mégis az egyik egy Domitianust, a másik egy Commodust hagyott utódjául. Ez jó államalkotmány mellett nem történhetett volna: minthogy alkalmatlanságuk erre az állomásra ismeretes volt már elég korán, és az uralkodó hatalma elégséges is volt őket kizárni.

[7] Így felelte egy bolgár fejedelem a görög császárnak, aki vitáját vele csupa jószívűségből párbaj által akarta elintézni: "Egy kovács, akinek fogója van, nem fogja a tüzes vasat a parázsból a saját kezével kihalászni."

[8] Háború végeztével, a békekötésnél nem volna egy nép számára illendőség nélkül, ha a hálaünnep után hirdetnének egy vezeklőnapot is. Kegyelemért kérnék az eget az állam nevében azért a nagy bűnért, amelyet az emberi nem még mindig a lelkén hagy száradni: hogy más népekhez való viszonyában semmi törvényes alkotmányba nem akar illeszkedni, hanem függetlenségére büszkén inkább a háború barbár eszközét használja - pedig ezáltal azt, amit keres, tudniillik minden egyes állam igazságát, úgysem érheti el.

A hálaünnepek a háború alatt, valamely kivívott győzelemnek örömére; a himnuszok, amelyeket - jó zsidó módra - a seregek urához szoktak énekelni: az emberek Atyjának erkölcsi eszméjével nem kevéssé erős ellentmondásban állanak. Nemcsak közöny van bennük azon móddal szemben, hogy hogyan keresik a népek kölcsönös jogukat - ami már magában is elég szomorú. Hanem bennük van még az öröm is, hogy jó sok embert vagy emberi boldogságot semmisítettek meg.

[9] Háború végeztével, a békekötésnél nem volna egy nép számára illendőség nélkül, ha a hálaünnep után hirdetnének egy vezeklőnapot is. Kegyelemért kérnék az eget az állam nevében azért a nagy bűnért, amelyet az emberi nem még mindig a lelkén hagy száradni: hogy más népekhez való viszonyában semmi törvényes alkotmányba nem akar illeszkedni, hanem függetlenségére büszkén inkább a háború barbár eszközét használja - pedig ezáltal azt, amit keres, tudniillik minden egyes állam igazságát, úgysem érheti el.

[10] A természet mechanizmusában - amelyhez az ember is, mint érzéki lény, hozzátartozik - valami forma mutatkozik, mely létének is már alapul szolgál. Felfoghatóvá ezt nem tehetjük másképp, mint hogy egy világalkotó célját gondoljuk mögéje, aki meghatározza, előre. Ezt az előre való elhatározását mondjuk (isteni) gondviselésnek általában. Helyezhetjük a világ kezdetére; akkor alapító: providentia conditrix (semel jussit, semper parent; Augustinus). A természet folyásában azonban - ahogy azt a célszerűség általános törvényei szerint megtartja - igazgató gondviselés: providentia gubernatrix. Továbbá: amennyiben különös, az ember által előre nem látható, hanem csak az eredményből sejtett célokra irányul, vezető: providentia directrix. Sőt végre, egyes eseményekre mint isteni célokra való tekintettel, többé nem is gondviselésnek, hanem (isteni) végzésnek (directio extraordinaria) nevezzük.

Ez azonban tényleg csodára utal - bár magukat az eseményeket nem mondjuk csodának. Ezt azért mint ilyent, megismerni akarni: balga vakmerőség az embertől. Mert egyetlenegy eseményből nem lehet következtetni a működő oknak valamely különös elvére: hogy tudniillik ez az esemény cél, és nem pusztán természetmechanikai mellékeredménye egy más, előttünk teljesen ismeretlen célnak.

Csupa dőreség és önhittség az ilyen: akármi jámbor és alázatos hangzású nyelvbe legyen is burkolva.

Éppen ily hamis és önmagának ellentmondó a gondviselés felosztása (materialiter tekintve), amint a világban lévő tárgyakra vonatkozik, általánosra és különösre. Hogy például a gondviselés létezik ugyan, mint a teremtmények fajainak fenntartásáról való gondoskodás; az egyéneket azonban a véletlennek engedi át. De hisz éppen abban a szándékban nevezik általánosnak, hogy egyetlenegy lényt se lehessen gondolni mint olyant, amely alóla kivétel!

Valószínűleg itt a gondviselés olyan beosztására gondoltak, amely (formaliter tekintve) azon mód szerint történik, ahogyan a gondviselés szándéka teljesül. Lenne így rendes gondviselés: például a természet évenkénti elhalása és újraéledése az évszakok változása szerint. És lenne rendkívüli: például hogy a tengeráramok a jeges partokra, ahol meg nem teremhet, fát hoznak az ottani lakosok számára, akik anélkül meg nem élhetnének. Ezeknek a jelenségeknek fizikai-mechanikai okát jól meg tudjuk magunknak magyarázni. Például hogy a mérsékelt éghajlatú földek folyóinak partjait fa nőtte be; a fák beleesnek a folyókba, és mondjuk, a Golf-áram aztán továbbviszi őket. És mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül a teleológiai okot sem, mely egy, a természet fölött uralkodó bölcsesség gondoskodására utal.

De használatos az iskolákban egy fogalom: az isteni concursus: közreműködés vagy hozzájárulás, az érzéki világban előforduló valamely hatáshoz. Ennek a fogalomnak el kell esnie. Mert ez a különneműt akarja párosítani: gryphes jungere equis. Azzal, aki maga a világ változásainak teljes oka, a világ folyása alatt kiegészítteti a saját predetermináló gondoskodását - amely tehát kell hogy eszerint hiányos lett legyen.

Például azt mondani, hogy: a beteg egészségét Isten után az orvos hozta helyre (tehát ebben mint segéd működött): az először is önmagában ellentmondó. Mert causa solitaria non juvat. Az orvost, minden gyógyszereivel együtt, az Isten alkotta. Hogyha a legmagasabb, számunkra teoretice megfoghatatlan okhoz akarunk fölemelkedni, a gyógyhatást egészen neki kell betudnunk. Vagy betudhatjuk egészen az orvosnak is, amennyiben ezt az eseményt, mint a természet rendje szerint megmagyarázhatót, a világokok láncolatában nyomon követjük. Másodszor egy ily gondolkodásmód azonkívül valamely hatás megítélésének minden határozott princípiumát aláássa.

De morális-praktikus tekintetben az isteni concursus fogalma egészen illő, sőt szükséges. Ez a tekintet tehát teljesen az érzékfelettire irányul. Példa lehet az a hit, hogy Isten a mi saját igazságosságunk hiányát - hacsak érzületünk helyes volt - számunkra megfoghatatlan eszközök által is ki fogja egészíteni: tehát nem szabad lankadnunk a jóra törekvésben. Emellett azonban magától értetődik, hogy senkinek sem szabad valamely jó cselekedetet - mint a világban történt eseményt - ebből megmagyarázni próbálni. Ez az érzékfelettinek állítólagos teoretikus megismerése volna - tehát képtelenség.

[11] Minden életmód közül a vadászélet kétségkívül leginkább ellenkezik az erkölcsös alkotmánnyal. Mert a családok, amelyeknek a vadászéletben egyenként el kell oszolniok, egymáshoz csakhamar idegenek lesznek, s következésképp a távoli erdőkben szétszóródva nemsokára ellenségesek is: minthogy mindeniknek, tápláléka és ruházata megszerzéséhez sok térre van szüksége. - A Noé-féle vértilalom (1. Móz. IX., 4-6;) (amely többször ismételve, később meg a pogányságból újonnan fölvett keresztények elé is, ámbár más tekintetben, a zsidó-keresztények által feltételül állíttatott; Ap. Csel. XV. 20, XXI. 25), úgy látszik, eredetileg nem volt más, mint a vadászélet tilalma. Ebben ugyanis az az eset, hogy a húst nyersen kell megenni, szükségképp gyakran beáll. Aki tehát az utóbbit eltiltja: az eltiltja egyszersmind az előbbit is.

[12] Azt lehetne kérdezni: Ha a természet azt akarta, hogy ezek a jeges partok ne maradjanak lakatlan: mi lesz a lakóikból, ha egyszer csak majd (amint várni lehet) nem szállít több uszadékfát nekik? Mert azt kell gondolni, hogy a kultúra haladásával a mérsékelt földövek lakói a fát, amely folyóik partján nő, jobban fölhasználják, nem hagyják a folyókba hullani és így a tengerbe mosódni.

Azt felelem: Az Ob, a Jenyiszej, a Lena stb. partjainak lakói kereskedés útján fogják azt nekik fölszállítani, és az állatvilágból való produktumokat fognak értük becserélni - amikben a jeges partok melletti tenger olyan gazdag. Csak az kell ehhez, hogy Ő - a természet - előbb a békét közöttük kikényszerítse.

[13] Vallások különbözősége: csodálatos egy kifejezés! Éppen mintha valaki különböző morálokról is beszélne. Lehetnek különböző fajai a történeti, nem a vallásban, hanem a vallás előmozdításának történetében használt s a tudományosság mezejébe vágó eszközöknek. Lehetnek különböző vallási könyvek is: Zendavesta, Vedam, Korán stb. De vallás csak egy, egyetlen: minden emberre és minden időben érvényes. Amazok tehát semmi mást nem tartalmazhatnak, mint a vallás vehiculumait; ami véletlen dolog, és az idők és helyek különbözősége szerint különböző lehet.

[14] Ezek az ész engedélyező törvényei: hogy egy igazságtalanságban leledző közjogi állapotot még annyi ideig fennállani hagyjunk, míg a teljes átalakulásra minden vagy magától megérett, vagy békés eszközök által az éréshez közel hozatott. Mert mégis csak bármily törvényes, ámbár csak csekély mértékben jogos, alkotmány jobb, mint semmilyen. Márpedig egy elsietett reformot ez az utóbbi sors érne - az anarchia sorsa.

Az állambölcsesség tehát abban az állapotban, amelyben a dolgok most vannak, reformokat az államjog ideáljához mérve kötelességévé tesz önmagának. Forradalmakat azonban csak ott fog fölhasználni, ahol a természet azokat magától hozza létre. Ekkor sem egy még nagyobb elnyomás szépítgetésére: hanem mint a természet kiáltását; hogy a szabadság elveire alapított törvényes alkotmányt, mint az egyetlen tartósat, alapos reform által létesítse.

[15] Az egy államban együtt élő embereknek bizonyos gonoszságát, mely az emberi természetben gyökeredzik - lehetne talán még kétségbe vonni. Ha gondolkodásmódjuk törvényellenes jelenségeinek okát kérdeznék, az igazság némi látszatával lehetne talán még ehelyett felhozni a durvaságot: egy még nem eléggé előrehaladott kultúra hiányát. De az államok egymáshoz való külső viszonyában egész leplezetlenül és eltagadhatatlanul tűnik szemeinkbe a gonoszság.

Minden egyes állam belsejében elfátyolozza a polgári törvények kényszere. Ott a polgárok kölcsönös erőszakoskodó hajlamának egy nagyobb erő: az államé, hatalmasan ellene működik. Így valami erkölcsi mázt ad az egésznek: causae non causae. Sőt - mivel reteszt tol a törvényellenes hajlamok kitörése elé - a jog iránti közvetlen tiszteletre irányuló erkölcsi képesség fejlődését ezáltal valóban sokban megkönnyíti. Mert most mindenki azt hiszi magáról, hogy ő a jogfogalmat szentnek tartaná, és híven követné, hogyha minden más embertől is hasonlót várhatna, amely utóbbi dolgot neki a kormány részben biztosítja. Ezáltal aztán nagy lépés tétetik az erkölcs felé - noha még nem erkölcsi lépés -, hogy ehhez a kötelességfogalomhoz majd önmagáért is, viszonzásra való tekintet nélkül, ragaszkodjanak.

Csakhogy mindenki, saját magáról való jó véleménye mellett mégis minden más embernél föltételezi a gonosz érzületet. Így kölcsönösen mondják ki egymásra az ítéletüket. S ez úgy hangzik, hogy, ami a tényt illeti, valamennyien keveset érnek.

De hát honnan van ez? Az ember természetének nem lehet betudni: hiszen az szabad lény.

Maradjon ez most kinyomozatlanul. Bizonyos, hogy az ember nem mellőzheti a jogfogalom iránti tiszteletet; ez pedig a legünnepélyesebben szentesíti azt a teóriát, hogy képes reá alkalmassá válni. Így mindenki látja, hogy a maga részéről eszerint kell cselekednie - akárhogy tartsák is mások.

[16] Az adatokat ilyen maximákhoz megtalálhatjuk Garve udvari tanácsos úr értekezésében: A morálnak a politikával való kapcsolatáról (1788). Ez az érdemes tudós mindjárt műve elején megvallja, hogy kielégítő feleletet erre a kérdésre nem tud adni. De mit jelent akkor, hogy ennek ellenére jónak állítja válaszát - bár azzal a vallomással, hogy az ellene emelkedő kifogásokat nem tudja egészen elhárítani? Nem látszik-e ez nagyobb engedékenységnek azok iránt, akik nagyon is hajlandók vele visszaélni, mintsem amennyit tanácsos lenne megadni?

[17] Az elméleti egység valamilyen sokféle nélkül üres, jelentéktelen, csak a sokfélére való vonatkozásában lehet elgondolni.

[18] [A kéziratban áthúzva:] növénnyé válik, az osztatlan egyből az állati léten keresztül emberi élet lesz - ám az elválasztható visszatér az elválaszthatóság állapotába; de a szellemek jobban eggyé válnak, mint bármikor, s mindaz, ami még el volt választva a meghatározott tudattól, kiküszöböltetik; kiegyenlítődnek mindazok a pontok, amelyek között az egyik érintette a másikat vagy a másik az egyiket, tehát, amelyeket egyedül érzett, gondolt - a szellemek kicserélődnek.

[19] [A kéziratban áthúzva:] Ebben az esetben a szegényebb fél elvenni valamit a gazdagtól, fél vele egyenlő birtokba kerülni, mert a gazdag maga is a szembeállítás cselekedetét tette, kihelyezte magát a szeretet köréből, önállóságát bizonyította; de ezt a félelmet, amelyet tulajdona ébreszt, a birtokos úgy előzheti meg, hogy a tulajdonhoz való jogát, amely mindenkivel szemben megilleti, ő maga szünteti meg a szeretővel szemben, neki ajándékozza. Az ajándékok egy olyan dolognak az elidegenítései, amely éppenséggel mindig megőrzi objektum-természetét; csak a szeretet érzése, az élvezet társas; az élvezet eszköze halott, csak tulajdon, s mivel a szeretet nem tesz semmit, ami egyoldalú, ezért nem vehet el semmit, ami még a birtokbavételben, az uralkodás egyesítésében is eszköz, tulajdon marad; egy dolog, valami, ami a szeretet érzésén kívül van, nem lehet társas, éppen azért, mert dolog; ezért vagy a szeretők egyikéhez sem tartozik, vagy mindegyiknek saját része van belőle. A vagyonközösség mindenkinek jogot jelent a dologhoz, egyenlő vagy meghatározatlan részesedést; a vagyonközösség mindig feltételez valamilyen megosztást, mégpedig e megosztás szükségszerűségét, feltételezi a különöset, a tulajdont, éspedig nem a használaton kívüli, halott dolgok nyugvó eszközeinek a megosztását, hanem mindennek a gyakorlatban való szükségszerű megosztását; ha a tulajdon nincs használatban, akkor a vagyonközösség, azáltal, hogy ily módon nem osztja meg a tulajdont, a jogok teljes megszüntetésének látszatát kelti, de alapjában véve fennmarad a jog a tulajdon közvetlenül fel nem használt, de majdan felhasználandó részére, csak éppen mélyen hallgatnak róla. A vagyonközösségben a dolgok nem alkotnak tulajdont, de benne rejlik a jog, hogy e dolgok egy része tulajdon legyen. Ezért az egymást szeretők között az a szokás, hogy a dolgokhoz való jogaikat - a személyjogot már a neve is kirekeszti a szeretetből, mint számára gyűlöletes szolgálatot - kölcsönösen megszüntetik, s ezt úgy tekintik, mint a szeretet bizonyítékát.

[20] És maga az egység ilyen módon korlátozott - nem az értelmi egység, amely szintén nem teljes egység; az értelmi egység meghagyja elválasztottnak mindazt, ami elválasztott, a szubsztanciák továbbra is elválasztottak maradnak; az egyesítés objektív, az akarati egységben az elválasztottak nem szubsztanciák; a szembeállítottak közül az egyik teljesen ki lesz zárva; a másik lesz a kiválasztott, azaz végbemegy az elképzelésnek és az elképzelőnek az egyesítése; az elképzelő és az elképzelt eggyé válik; ez a cselekvés, a cselekvés morális volta a választásban van, az egyesítés a választásban az, hogy amit a választás kizár, az elválasztó; hogy az elképzelt, ami a cselekvésben egyesítésre kerül, már maga is egyesített a tevékenység elképzelőjével, viszont amorális, ha valami elválasztó. A szembeállítás lehetősége a szabadság - maga a szembeállítás a szabadság aktusa. A morális cselekedet azért nem teljes, azért tökéletlen, mert feltételezi a választást, a szabadságot, a szembeállítottat, az egyik szembeállítottnak a kizárását - minél több a kötöttség abban, amit kizárunk, annál nagyobb az áldozat, az elválasztás, annál szerencsétlenebb a sors; minél nagyobb ez az egyes, annál szétszakítottabb az ember eszméje; minél intenzívebb az ember élete, annál többet veszít a kiterjedésben, és annál jobban elválik. A moralitás illeszkedés, egyesülés az élet törvényével - de ha ez a törvény nem az élet törvénye, hanem maga is idegen valami, akkor a moralitás a legnagyobb elválasztottság: objektivitás.

[21] Az uralkodásban a valóságos A tevékeny, a valóságos B szenvedő, a C szintézis a cél; a C eszme A-ban, s ennyiben B eszköz; de A is engedelmeskedik C-nek, A-t is C határozza meg; C vonatkozásában A uralomnak van alávetve, B vonatkozásában uralkodik; minthogy C egyben A-nak a célja, ezért C szolgálatában áll A-nak és uralkodik B fölött.