1929

Egy újságíró ismerősöm, fiatal lírikus és törekvő olasz nyelvtanár, meginterjúvolt. Kérdéseket tett elém, s nekem azokra kellett felelnem. Így szoktak tenni az amerikai újságírók Mussolinival.

Milieu: Debrecen legsivárabb része: a nyugati periféria. Homokszínű minden. Három ablakos ház Kar utcán; két kapuja van, a hátsó Hortobágy utcára nyílik: ott a világ vége. A Hortobágy-gőzmalom irdatlan tömege zárja be a határt; látszik, hogy valamikor szélmalom volt; a régi épület tompa kúpjába ragasztották az új gőzmalom modernebb épületét. Tiszta Debrecen: konzervatívo-progresszív. (Azaz: rák-forradalmár.) Itt lakik O.G. Egyetlen kis szobája keletre néz: látja a Napot. A szobája falán a meloszi Aphrodite képe (Párizsból hozta); Zichy Mihály két protestáns szellemű víziója: a Messiás és Luther Wartburgban azután Benczúr Petőfije. Kint a ház falán bábacégér. Az udvaron pulykák és malacok.

Kérdéseket szegezett Boros úr a mellemnek:

1. Min dolgozik mostanában?

- Most éppen egy verses regényt gombolyítok tovább. Régi, gazdag rímű formában egészen modern tárgyat: a La Cierva-felé repülőgépes ember^[1] eposzát. Folytatni akarom a  Korunk hőse című verses regényemmel 1909-ben abbahagyott irányomat. Mert az én költészetem szövege tömérdek szálból szövődik; talán ezért lát minden kritikusom másnak és másnak. Mert más-más időpontban vetik rám reflektorukat, s az akkori lelki képemet fényképezik le. Nem lehet a magamfajta írót halála előtt igazán méltatni. Várni kell. A torony még nincs kész; csillagát ki tudja, mikor tehetem föl a tetejére.

2. Hallottuk, hogy beteg volt...

- Az vagyok ma is. Különben egész életem szakadatlan harc az Elmúlással. Talán író sem lettem volna, ha annyiszor nem vágott volna rajtam roppant sebeket a betegség, a Halál heroldja. Az elmúlás borzalmát - mert nekem borzalom a testi halál! - a művészet halhatatlannak tetsző csillámával, délibábjával próbálom elködözni. Pedig a betegségekre, a megrázkódtatásokra szükségem van: olyankor szoktak új témák szakadni lelkemben. (Édesanyámnak kellett meghalnia, hogy A táltos fiút megírjam). Nekem a halál a legnagyobb "élmény": az inspirál. Bár sokszor oly tisztán látom a világűrben hömpölygő Föld piciségét, hogy mosolyognom kell istenülő magunk hitetésén. Oly jó volna kirúgni néha lábam alul a Földet, s átszállani valami más régióba. Azért is szeretem nagyon a repülőgépet, mert az valamennyire mégis kiemel a porból. Legalább ideig-óráig  felülről látjuk magunkat. Az én hősöm: a szárnyas ember.

3. Hogy került mégis a konzervatívok közzé a Várkonyi irodalomtörténetében?

- Egészen rendesen. Várkonyi sokra becsüli bennem a humort s a naiv kedélyt; ez pedig konzervatív jellem az író lelki képén, tehát konzervatívnak lát. Különben soha nem bánom: akármelyik csoportba soroznak, mert tudom, hogy úgy sem odavaló vagyok, jobban mondva: nem csak odavaló vagyok. Néhány szem már észrevette, hogy én több rétegű lelket hömpölygetek magamban; ha őszinte vagyok, pedig más nem lehetek: mindenik réteget föl kell villantanom. (Ezért látnak ingadozónak.) Én nem az  egyszínűek csapatába tartozom. Goethe és Arany az ideálom: összefoglalni mindent, ami előttünk volt, s ebből új színeket keverve vinni tovább a költészetet. Mert a toronyépítő is újra kezdheti az oromzatot, sőt a templomot is, de azért csak a földre kell rakni az első sor téglát. És bizony: a legmodernebb vastégla, a beton is a jó, antik és konzervatív földről való. Ellenben érzem magamat olyan újítónak, mint Babits vagy Kosztolányi; csakhogy: a hangom más. Az újítás: a lélekben való mélyreszállás: 1909 táján már ott ástam, ahol ma a legkomolyabban modernek ásnak. Az ezerféle irányzatot formai próbálgatásnak nézem, nem vadít és nem sodor; tudom, hogy minden napnak alkonyat a vége, s minden éjszakára új hajnal percen.

4. Milyen viszonyban volt és van a "Nyugat"-tal?

- A Nyugattal, a nyugatosokkal nem tudtam soha összemelegedni, pedig legjobb íróbarátaim, Tóth Árpád, Móricz Zsigmond, onnan valók. Ennek több oka van. Az egyik vezér, Fenyő Miksa, nagyon otromba módon koppintott az orromra, mikor a jó Rákosi Jenő, akarva, nem akarva, politikából vagy nem politikából, az én nevemet rázta fenyegetve Adyék felé. Ettől fogva úgy néztek rám Fenyőék, mint ellenségre. Pedig soha nem volt eszem ágában sem velük szemben frontot csinálni. Én nem kifelé harcolok, hanem magammal, befelé, s bent az Emberiség átkával, tragédiájával, megkötöttségével. Nekem nincsenek "irodalmi céljaim", tábortoborzás, zászlóbontás, híveket szerzés, diadalra jutás, megkoronáztatás stb. Csak egy a célom: kifejezni magamat annyi színben, annyi formában, amennyi az én lelki tartalmam. A selyemhernyó ösztöne az én ösztönöm: megszőni a selyemgubót magam körül, belefeküdni, belehalni, s egyszer pillangóként újra támadni belőle. A szárnyak: az enyéim! A selyemmel csinálják a kereskedők azt, amit akarnak. Nem gyárak megbízásából dolgozom, ha gyárba jutnak is alkotásaim.

Természetesen magamra maradtam, mert senkihez nem csatlakoztam. A Holnap is hívott, Juhász Gyula szép levélben kínálta föl az egyik helyet - nem kellett. Ezzel újra vidékies, elmaradott, sőt tehetségtelen hírbe keveredtem. Nem éltem Pesten, a kutya sem ugatott meg. Tömérdek árú halmozódott fel a boltomban; de nincs kikiáltóm, nincsenek reklám-trükkjeim; csak azt sodorja be hozzám a véletlen, aki éppen az én utcámon jár.

Móricz Zsigmond is elvette a kedvemet a Pest felé törekvéstől, mert mikor 1908 táján hívott a Nyugathoz, ezt mondotta ravaszul: "Mindent és mindenkit támadhatsz, csak a zsidókat nem szabad bántani!" Mondanom sem kell, milyen jól esett ez. Volt azóta a nevem: antiszemita, filoszemita, ahogy éppen szája ügyébe esett az embereknek.

5. Mégis, miért maradt Debrecenben?

- Szerettem és szeretem a nagyvárosi életet; Párizs igazán mámorba ejtett. Budapest szárnyat bontó időm fészke volt. Hívtak is Rákosiék a Budapesti Hírlaphoz; Csajthay felajánlotta az Alexander Bernát helyét: a Nemzeti Színház kritikusa lehettem volna 30 éves koromban. És - nem mentem. Mert: nem mertem. Ahogy imádom és sóvárgom a nagy életet, éppannyira rettegek tőle; mert tudom, hogy az élet élése rettentő adókba kerül. Örökös betegeskedésem nyugalmat, elvonulást, remeteséget kiáltott. S mivel időben még élni akartam: ott hagytam az életet. Ez az elvonulás nagy károkat okozott, nagy károkat jelent a művészetem népszerűségében. Ki ismer engemet? Az írók és az irodalomtörténet-írók. 15 éve nem mozdultam ki Debrecenből. Pedig nem is szeretem ezt a várost, mert keresztüllép a magamfajta emberen, s valamiképpen nyűgnek érez. Azután: borzasztó vak híreket kohol rólam éppen elvonultságom miatt. Egy időben férfiruhákban járó nőnek vagy hermafroditának tartottak; máskor ponyvaregénybeli bűnök árnyékát vetették reám; őrültnek hittek; van a rendőrségünknek egy kis feje, aki azt kérdezte alantasától: "Nem román kém ez az O. G.?" (A nevem t.i. oláh.) "Így éltem akkor  Odesszában..."- énekelhetném Puskin Sándorral. És mégis itt vagyok, itt maradok. Miért? Ez a város a születésem helye. Hazám. Itt élt Csokonai. Itt van a Nagytemplom... 1849. április 14... Itt a Nagyerdő... Nem messze a délibábok hazája... Itt van a szüleim sírja... Az őseim házában lakom... Ugyan hová mehetnék innen? Hiszen magamat csak vinném magammal.

6. Mit tart a vidék irodalmi, színházi életéről?

- Debrecen egy kicsit lusta. (Sokat eszik.) Baj, hogy nincs irodalmi vezérembere. Magamat is szerettek volna némelyek beugratni ilyesfajta vezéri pálcásnak, de én fázom az ilyen vezérségtől. Ez nem munka, hanem cécó, evés, ivás, jövés, menés. Nekem nagy szükségem van a szabad időre. Ez az egyetlen vagyonom. Újabban friss hullámokat ver a városban a fiatal Ady Társaság, a legújabb írókat rendre megszólaltatja. Az idősebb Csokonai Kör kiadványokkal hirdeti életrevalóságát. A színházunk mindent játszik, még operát is. Ha majd fölépítik a második nagy színházát, azt mondom: most már nagy város vagy, Debrecen!

De az itt maradásom mélyén valami hit is lappang: Németország mintájára meg kell teremteni a vidéki egyetemi városok művészi életét. Egy-két író már az ott tartózkodásával is színt és súlyt ad a decentralizált irodalomnak. És hiába: Budapest minden írója a vidékről származott fel. Csak Molnár Ferenc az igazi pesti fiú. Ady holtáig falusi volt; csak zülleni rándult föl a fővárosba. S még egy: ha jól tudok magyarul, azt első sorban a debreceni paraszt embereknek köszönhetem. Ez is megér egy misét, mint Párizs.

7. Micsoda emlékei vannak írókról, színészekről?

- Meg vagyok elégedve az életemmel, mert találkoztam egy magyar lángésszel, Ady Endrével. Ismertem, hallottam a legnagyobb magyar színésznőt: Jászai Marit. Szerepeltem együtt (a pesti 1902. Deák Ferenc ünnepélyén) Európa legnagyobb szónokával.^[2] Láttam Blériot-ot, mikor a Rákosmezőn először repült; együtt sírtam Rákosi Jenővel és Herczeg Ferenccel, örömömben. Megértem a mozgófénykép csodáját és diadalát; láttam és látom korunk tündérét: a repülő embert, akiről nyolc éves koromban csak álmodni mertem. (Mert álmaimban sokszor repültem!) Megértem a rádiót, a távolbalátás misztikumát. Nem dicsekvésből, de szenvedésből mondom: átéltem a világ legvéresebb háborúját; s hogy a kínokkal is dicsekedjem: abban az időben éltem, mikor meg kellett volna tanulnom, hogy Pozsony, Komárom, Kassa, Nagyvárad, Kolozsvár, Arad, Temesvár - nem magyar város. Irodalmunk mindenért kárpótol. Babits, Szabó Dezső, Móricz Zsigmond, Molnár Ferenc, Juhász Gyula olyan sokszínű lángokban lobogó lélek, hogy szent a hitem: mi nem fogunk elmúlni az idővel.

8. Mik a tervei?

- Hét év alatt megírtam négy nagy drámai költeményt; mindegyiknek művész a hőse; forgószínpadra szántam, másképpen nem is lehetne eljátszani; a képszerűség volt a külső, formai célom, s a művészlélek szétbontása és megragyogtatása a belső, tartalmi célom. Szerintem nem csak a királyok és a bűnösök a nagy dráma hősei, hanem az Alkotó Szellemek még inkább. Új hősöket teremtettem, új formát próbáltam a dráma terén. Csakhogy, mikor jut ám még ez országom, nemzetem tudomására!

A Gordon Craig gyönyörű díszleteit nézegetve,^[3] hirtelen egy új dráma lehetősége villant meg a lelkemben. Meg fogom teremteni a két síkú drámát. Hogy mi ez? Most nem mondhatom el, mert én először példát adok, s azután jön az elmélet. (Nem úgy, mint a rákmenésű futuristák és egyébisták csinálták.) Körülbelül 150 évet kellene élnem, hogy mostani terveimet megvalósíthassam.^[4]

*

Boros Ferenc barátom megrendülve távozott.

*

Február 8-án meghalt Rákosi Jenő, 86 éves korában.

Nincs többé, aki Ady Endre ellen kiszálljon.

Nincs, aki Oláh Gábort különb legénynek lássa Adynál. A legfrissebb öreg, akit valaha ez a magyar föld hordozott, elfáradt, lefeküdt, elaludt, s nem ébred soha föl.

Én sokat köszönhetek Rákosinak, mert ő emelt ki az ismeretlenség ködéből. De sok kárt is okozott nekem azzal, hogy az én nevemet rázta fenyegetve Adyék felé. Két szék közt a pad alá estem, mint író, s ezt neki köszönhetem.

Mindegy: jót akart. Ezért mindig hálával gondolok reá. Nagyszerű, romantikus jellem volt, még a Kossuthék izzó fajából, noha szépapja Ausztriából vándorolt be, s homokkal házalt. Ramsernek^[5] vagy kinek hívták. S mi lett a dédunokájából! (...)^[6]

*

1929. februárjában olyan szibériai hidegek jártak, hogy a vízvezetékünk befagyott; ezért szünetet rendeltek az iskolánkban is, ez pedig vakációt jelent magyarul. Az egyhetes pihenő nálam: magamhoz visszatérést jelent egyúttal; egyik nyugodt reggelemen felötlött eszemben a Misztikus álomképek gondolata. Megírtam belőle hét nap alatt nyolcat. Ezek az álomképek jövendő, szellemi, vagy mondjuk így: másvilági életemnek a jelenetei; ha Danténak szabad volt becsatangolni a poklot, purgatóriumot, paradicsomot: nekem is ki szabad nyitnom a magyar Walhalla kapuját.^[7] A poklot már úgyis átgörögtem-szenvedtem szegény nemzetemmel együtt, jogom van a paradicsom vagy a szent hegy alján is kóborolni. Ömlöttek a gondolataim, képeim, mintha zsilipszakadás lett volna bennem; úgy látszik, ezek a versek régen ott nyújtózkodnak a tudatom alatt, a nagy káoszban, s valami megindította őket fölfelé. Sejtem is, mi lehetett ez a kapunyitó. Prohászka Ottokárról olvasgattam akkortájt egy tanulmányt, - a Sík Sándorét^[8] - s azután, egy hétre rá, buggyant ki belőlem az Előhang. Azonban az is igaz, hogy néhány ilyen kész képet már magamtól vettem át: kettőt a Táltosfiú II. kötetéből (kiadatlan), egyet a régi verseim közül (Mentem a Jehovához)^[9] : a többit hozzájuk illesztettem. Ez a szellemi réteg a lelkem mélyebb témája; koronként mindig leérek hozzá; így pl. a Gondolatok felhőfutásában és a Rossz istenek alkonyatában úgy 1907-1909 táján. Húsz év telt el ezek óta, s most újra abban a rétegben fúr gyémántfúróm. Nem érdekes?

*

Nem értem tisztelt városomat, Debrecent. Mindenképpen elkésett már attól, hogy 20, 25 éves írói munkásságom évfordulóját "megünnepelje", s mégis minden újságíró azzal nyaggat: mikor lesz a jubileumom? A Csokonai Kör ravasz tekintetű, de jóindulatú főtitkára^[10] is sejtelmes célzásokat tesz bizonyos "nemzeti jutalomdíjakra" (amelyeket én kapnék? Nem tudom.) Egy tanártársam is vigasztal: ne féljek semmit, kimehetek a nyáron Firenzébe (=lesz pénz). Lelkemre mondom, nem izgat se jubileum, se pénz; nem is álmodtam róla, nem is számítok rá. De bánt, hogy mindenki fölteszi rólam azt: szükségem van a hajcihőre. Szívesebben szököm meg előle, mint hogy átszenvedjem a szembe magasztalást, hát mögött lesajnálást.

*

Babits Misi újra ellátogatott Debrecenbe, feleségestől. Az Ady Társaság ünnepet rendezett 25 éves írói pályája évfordulóján. Babits felolvasó modora maga is kész érdekesség: hosszan elnyújtva, szinte énekelve olvassa a verseit, pompásan megértetve a legutolsó, rejtett szépséget is. Színészek, színésznők szavalgattak mellette, de meg sem közelítették hatásban a költőt.^[11] Mihály különben jó fiú; nem értem: miért támadták életében annyit? Adyt lehetett gyűlölni, mert rendbontó szellem volt és kihívó. De Babits! Szigorú szerzetes-lélek, aki él-hal a szépségért.^[12] Talán ez volna a baj? Nem tudom. Azt azonban értem, miért támadják a Baumgarten-díj első kiosztása óta: a kint rekedtek ugatják a bennfenteseket, a hájjal megkenteket. Éber irigység. Csúnya dolog. Pláne, ha Császár Elemér a főugató, akinek nincsenek kenyérgondjai. Az fáj az akadémikusoknak, hogy nem ők teszik zsebre Baumgarten pengőit, hanem a nyugatosok. Hát az Akadémia mikor jutalmazza meg a nyugatosokat? Szegény emberek, de nagyon magyarok vagytok!

*

Nem sok ember szeret, az bizonyos.

Mert én próbára szoktam tenni a barátaim vagy "jóakaróim" szeretetét. T.i. mikor szavakkal leglángolóbban lobogtatják hódolatukat vagy imádatukat: hirtelen és váratlan a legsebezhetőbb részükbe szúrok, hadd lássam: igaz-e hát ez a fertelmes nagy szeretet? És bizony, és bizony - a legtöbbször kettészakad a rajongó hang, elképed a beállított gramofon-pasas, nagy szemeket mereszt és a méltatlankodástól fuldokolva veri fejemhez megbotránkozása kövét: nahát, én a legszebbeket mondom neki, ami csak tőlem telik és ő ilyen bárdolatlanul vág hókonyon! Evvel az emberrel sem érdemes jót tenni! - Ilyenkor már talpig tisztában vagyok az ipsével: az ipse nem engemet szeret, hanem önmagát, csak viszonmagasztaló R.t.-ot akart velem alapítani. Farewell!^[13]

Így aztán idegenkednek, sőt félnek is tőlem.

Most úgy hallom, Debrecenben ketten készülnek az életrajzom vagy a munkásságom megírására. Életrajzi adatokra volna szükségük, de egyenesen nem mernek hozzám fordulni, hanem Madai Pali barátom fülét rágják: mondj valamit! - Juhász Géza uram is körülkeringett a minap: Gábor így, Gábor úgy, írd le nekem az életedet és küldd el, nem akarlak háborgatni stb. - Igen, mert Géza úrnak is megmondtam, mikor szegény minden héten meg akart látogatni: Géza ne gyere hozzám... Azóta nem mer belépni a küszöbömön.

Szó, ami szó, egyebem sincs, mint az a kis szabad időm - s még ezt is el akarják rabolni tőlem, csupa szeretetből! Fiaim, feleim, csak ne szeressetek ilyen nagyon...

A fondorlatos eszű Kardos Albert ravaszul sopánkodik: jaj be csúnyán, be ridegen bánik veled a városod, Gábor! Se jubileum - (már megint jubileum!) se pénz, se semmi. Bezzeg P. Nagy Zoltánnak, a Városi Zeneiskola igazgatójának 2000 pengőt szavazott meg a város: zenemunkái kiadására.^[14] - Albert szeretné bennem felkavarni a vért, hogy valami bolondot vigyek véghez dühömben, de én megnyugtatom: jól teszi a nemes város, ha olyanokat jutalmaz és tűntet ki, akik rá vannak szorulva. P. Nagy Zoltán rá van - én nem vagyok. Mit adhat nekem Debrecen? Levegőt és ivóvizet. Mind a kettő rossz. Levegője poros, ivóvize paratífusz-bacilusos. Ezért csak nem tartozom neki hálával? (...)

*

Csak most tudom meg, hogy Batthyány Ilona grófnő, a vértanú miniszterelnök leánya, miért haragudott meg a Nemzeti Múzeumra, s miért vonta vissza végrendeletében a N.M.-nak tett értékes ajándékozását. Azért, mert a magyarság múzeumából pincébe lomolták össze a szabadságharc és Rákóczi-fölkelés gyönyörű relikviáit, fegyvereit, zászlóit, azért - hogy Franz Joseph I.-nek a halotti maszkját, ezt a butagőgös Habsburg-lefityegős ajkú esküszegő vén gonoszt, beplántálhassák a mi panteonunkba! Sürgősen, tolakodva, felsőbb parancsra, pimaszul.^[15]

Nahát, magyarok, büszke magyarok, ilyen rabszolgai aljasságot mégsem hittem volna rólatok a legvéresebb háborúk után, az után, amelyikben a rothadt Ausztria feláldozta magáért az ép Magyarságot.

Utókor! Ezt jegyezd meg jól: nem svábok, nem zsidók, nem szlávok butasága vagy gyávasága csinálta ezt, nem! Hanem a fajmagyar Horthy Miklós emeletes ostobasága: Pfuj, Horthy, pfuj, Ausztria férfi kurtizánja. Nem szégyelled magad, te pöffeszkedő rongy hólyag? A nemzeted múltja, a hazád jelene, a magyarság jövője semmi neked, de a félhülye és egészen gonosz Habsburg-dinasztiáért még azt a gyűszűnyi kis lelkedet is eladod, ami megmaradt stramm-katona koponyádban!

Szégyelld magad, te kis piszkos stréber. Hazád árulója!

*

A Kisfaludy Társaság néhány tagja itt járt április végén Debrecenben, a hiú-gőgös, díszbariton hangú Berzeviczy Albert v.b.t.t.^[16] (most is kiírja a neve mellé!) elnöklete alatt. Bár Berzeviczy mégis többet ér embernek is, mint mondjuk, az Adytól köhögő Vargha Gyula díszódaköltő és statisztikus (a statisztikában: költő, a költészetben: statisztikus), aki szintén el akart jönni, de Isten meggátolta eljövetelében, beteg lett. Ez a Vargha Gyula, aki Arany János kivonatolója és öreges utánarezgője, semmiképpen nem akarja Babitsot beengedni a Kisfaludy Társaságba. Rám is igen acsarog, úgy hallom. A Protestáns Irodalmi Társaságba Ravasz László püspökék ajánlottak, erre felóvakodik Vargha Gyula:

- O. G.-t talán mégse... borzasztó dolgokat ír... (Szegény Magyarok? Két testvér? - Nem tudom.)^[17]

Szóval: eljött, vagy ahogy ők mondják: lejött hozzánk az aggok K.T.-a. Eljött a sváb fiúból jó, sőt tüzes magyarrá hevenyült Sajó Sándor, főigazgató és ódándász = ódaíró; eljött Herczeg Ferenc, a Fő Sváb, a nagy Emberölő, a Revíziós Liga elnöke stb; eljött Sík Sándor, ifj. izraelita, aki áttért Róma hitére, ma főcserkész és szerelemmentes lírikus; orra remek sasorr; eljött Zilahy Lajos, a "Süt a nap" híres szerzője, kedves író, akiben van valami finom köd, ezüstös báj; eljött Kéky Lajos barátom, a K.T. titkára, a Beöthy Zsolt végtagja, míg az öreg úr élt, szerény de ki nem váló tehetség, ma is urak lakája és kofferhordozója - mivel fegyverhordozója nem lehet. Eljött volna, de nem jött el: a faltörő kos homlokú Szabolcska Mihály, aki amilyen robusztus alak kívülről, éppoly gyermekesen gyöngéd belülről. A'la Kisfaludy Károly. Ő az igazi kisfaludysta. Csak a versei érkeztek ide. Felolvassák.

A Csokonai Kör rendezte volna ezt a gyűlést, vagy ülést. Azonban Kéky barátom megmagyarázta a mi vidéki fejünknek, hogy az nem lehet; mert ez a Kisfaludy Társaság vándorgyűlése. A Csokonai Kör elnöksége ebből a kijelentésből levonta a következtetést és az előzetesen tervbe vett Csokonai-tag felolvasását kihagyta a műsorból, jobban mondva: az illető felolvasni akaró: visszalépett. Így aztán semmi idegen elem nem vegyült a jó, szolid, csöndes és unodalmas öregek felolvasgató összejövetelébe. Debrecen elitje ott zsongott-zsibongott: mindenki látni akarta a város új díszpolgárát: Herczeg Ferencet, és a kis Zilahy Lajost, akinek a megjelenésében van vagy volt valami apródszerű.

Jók ezek a pesti lerándulások. Alkalmat adnak az összevetésre: a vidék nem mindig van alatta a büszke fővárosnak.^[18]

*

A Nagytemplom előtt jön szembe velem egy nő. Kalapja, haja szemébe húzva... őszintén szólva: olyan kurtizános..."Már meg sem ismer" - mondja messziről. Megismerem, kék szeméről és szőké-(re festett) hajáról.

Józsa. Lusztig Józsa. A vidám zsidó doktorkisasszony - akinek a testébe vadul szerelmes voltam ezelőtt pár évvel.

- Magát nem lehet soha látni. Miért búvik az emberek elől? Baja Miska mondja, hogy mindenkit elkerget magától. Hát mi ez?

Nem mondhatom neki: a haldokló állat is elvonul a rá bámészkodó szemek elül a rengetegbe... Ez a nő soha nem olvasta de Vigny Farkasát.

Hát ezt mondom:

- Nem vagyok rá szorulva senkire. Majd ha ráleszek: kopogtatok. Magának is az ajtaján.

Aztán beszéltünk előre, beszéltünk hátra, össze és vissza. Összevissza.

Valahogy azt kérdi tőlem Józsa:

- Miért nem vesz el engemet? (Valamikor ígértem neki.)

- Akkor már inkább a mamáját, ha majd özvegy lesz. Hozzám illőbb: 47 éves. Maga - hány éves is, Józsa? Még egészen fiatal, így harmincas formában is...

- Most vagyok 30!

- Nem 32?

- 1899-ben születtem.

- Úgy tudom: 1896-ban. Millennium!

- Apám akkor még el sem vette anyámat.

- Pardon. Visszavonom.

- Nem normális ember. (Haragszik!)

- Isten őrizzen, hogy normális ember legyek. "Én nem leszek a szürkék hegedőse, hajtson szent lélek, vagy a kocsma gőze", vagy Józsa szerelme...

Feszélyezett. Zavart. Néz össze, vissza. Élvezem.

Egy terhet taszító ember jön az útközepén szembe velünk. Rámutatok:

- Nézze: ez normális ember. Ilyen kell magának?

Józsa szomorú. Már nem látom a szemét. Homlokát is beágyazza haja egészen. Szomorúan köszön. Megy. Hova? Állítólag egy betegéhez. Lehet, a szeretőjéhez. (...)

*

Főreáliskolai tanár vagyok. Igazgatóm bizonyos Zalai János, ezelőtt Zlatochlavek Jano, pravoszlávból magyarrá idegenedett senki. Katolikus is hozzá, tehát a külsőségek, a hűhók imádója és rendezője. Szegény állami főreáliskolát nem a tanárok és tanulók nagyszerű szellemi nívójával akarja híressé és tekintélyessé tenni, hanem - zenekarával. Diákzenekart szervezett, egy cseh-osztrák eredetű tanárunk: Kollwentz Rudolf úr vezetésével. Tömérdek pénzt és időt beleölt ebbe a malacbandába, mert az. Igaz, hogy drága pénzen katona-muzsikusok oktatják a fiúkat, de hiába - nem bírják tüdővel a disznó nagy trombiták recsegtetését. T.i. fúvó zenekar az egész. De pravoszláv Zlatochlavek Janónak zene kell, a fene egye meg. Tegnap az intézet tornavizsgáján, ma a hősök napján, holnap a fiúk áldozásán vagy konfirmációján recsegteti a sárga fonatos rezeket. Szegény fiúk marsolnak is, fújnak is - nem bírják szusszal; így aztán fél oktávval hullonganak és emelkednek a hangok - a debreceni kutyák halálos kínjára. Mert ezeknek a kutyáknak van zeneérzékük: úgy vonítanak a kerékvágásból kiugrott hangokra, mintha reszelőt dugtak volna a farkuk alatt nyíló lyukba. És igazuk van. Én nem vagyok kutya, de majdnem vonítottam. - Fülrepesztő kíngyönyör. S így marsoltak a reálisták vasárnap d.e. keresztül a városon, ki a nagyerdei hősök emlékéig. Ma, május 26-án leplezik le Pesten a Névtelen katonák emlékkövét - 680.000-en vannak szegények; ezt ünnepeltük en miniature mi is homokos Debrecenben. De gyalázatosan. Amilyen gyalázatosan művészietlen ez az erdei hősemlék, éppolyan volt a hozzá méltó tisztelet. A zenekar hamis hangjaitól két villamoskocsi megállott, az ég haragosan dörömbölni kezdett. Egy kis diák elszédült a roppant gyönyörtől. Két szavaló közül csak az egyik sült bele a szavalatba. A közönség sorából egy pápaszemes zsidólegény untalanul röhögött, s nem volt, aki pofon vágja.

Szegény elesett katonák! Érdemes volt ezért meghalni?

*

Paléologue Móric könyvét olvasom: "A cári Oroszország a nagy háború alatt."^[19] Elképedek: micsoda babonás népség ez az orosz! Nemcsak a muzsikja, hanem a nagyhercegei, nagyhercegnői, cárja és cárnéja is. Raszputyin hallatlan befolyását csak így lehet megérteni. Sehol Európában nem lehetett volna egy uralkodóházat így orránál fogva vezetni. Egy ravasz parasztnak. A francia Paléologue élesen lát mindent, s latinos csínnal és eleganciával tapint az elmúlt, leromlott régi Oroszország minden sebére, minden bajára. Ilyen monarchia után csakugyan nem jöhetett más, mint forradalom, anarchia, bolsevizmus, szovjet-állam.

Ez a könyv érdekesebb minden regénynél. Igazi regényírók innen fognak még meríteni, ha a nagy háború rejtett rugóit akarják megmutogatni a m.t. Közönségnek. Az ilyen nagykövet, aki író is egyúttal, legalább használ is valamit a világnak: egy katasztrófa képét híven lefényképezve adja át az utókornak.

*

Két lelkem van, határozottan két lelkem. És költészetemnek két rétege van. A lelkem kettőssége? Pogány és keresztyén? Dionüszoszi és Apollói? Hősi én, és miszticizmusba oszló személytelenség? Mit tudom én! Elég, ha viaskodom velük magamban - "egymagam viadalma, kettő".^[20] Míg harmóniába nem verődik ez a két antipódus elem, addig nem értem el magamat. Költészetemben a romanticizmus és a realizmus képét öltik magukra, ha ugyan helyes ez a megkülönböztetés. Egyik a Végtelenség ködébe vész, másik a Véges kis szépségeivel bíbelődik. Kortársaim az utóbbit szeretik; én nem tudom magamat kettéválasztani. Egy bizonyos: apai és anyai részből vagyok összetéve; apám vad ereje a reális bennem, anyám álmodozó miszticizmusa: a romantikus. Ebből a ridegéles nappalból és holdfényes éjszakából kell kitámadnia a harmadiknak, az én igazi Én-emnek: ahol ez a két ellentétesség találkozik: ott a hajnal. Lényem igazi képe tehát: a hajnal. (...)

*

A Debreceni Szemle 1929. májusi számába cikket írt rólam Juhász Géza. Németh László, Csobán Endre és Várkonyi Nándor után ez a negyedik összefoglaló kritika rólam. Ez a legteljesebb, mert Juhász lelkiismeretesen számba szedi mindenfajta munkámat. Tragikus sorsúnak lát, Katona József, Tolnai Lajos(?)^[21] és Berzsenyi jut rólam eszébe. Az elsőt és a harmadikat vállalom, a középsőt nem, még mint regényíró sem. Móricz Zsigának sokkal több köze van Tolnaihoz, mint nekem. Visszás, áthidaló helyzetemet újak és régiek közt jól látja - ez nem volt nehéz megállapítás, verseimben (Gond. felhőf.) utalok híd-voltomra. "Kétlelkű költő"-nek mond, ezt is megénekeltem: Két lelkem van c. versemben.^[22] Juhász szerint nincs kialakult világnézetem, Csobán szerint van. Szerintem? - majd lesz, ha egész munkásságomat át lehet tekinteni. (Juhász sem ismeri 25-30 kötet kéziratban lappangó-váró könyvemet.) Juhásznak feltűnik, hogy irtózom a bukott nőtől. Nem tudom, mi ebben a feltűnő. Nekem a nő: ideál, nem embertárs. Ha embertárs volna: megházasodtam volna. Különben is egy versemben (Az asszonybálványban)^[23] elég tisztán megírom, hogy a célt nem érő vágy a nőért: a leghatalmasabb ihletője a művészetnek. Legalább nekem az. Hogy szörnyű kín: az mellékes. Minden kínban születik, az ember is, a művészi alkotás is.

Juhász lehúzza a Korunk hősét, mert Jókainál is Jókaibb fantázia ragadja benne a hőst és az olvasót "egész az északi pólusig". Hiszen - van benne valami; de én sűrített életképet akartam benne adni, nem reális analízist. Az értelme: túl van rajta, nem benne. Korunk fantasztikus ziláltsága, ezer részre szakadása nem igen fejezhető ki másképpen, csak így. De Brutus mondja... s Brutus derék, becsületes férfiú... Sámsonomat már helyesebben látja; észreveszi filozófiai magvát; ezt a költeményemet akkor írtam, mikor pedagógiai vizsgámra készültem, s televoltam Fichtével, Schopenhauerrel és Nietzschével. Delilah és Miriam: csakugyan nőalakjaim két fő típusa. - A Keletiek nyugatont túlbecsüli, mint mindenki. "Vezéri könyv"- mondja. Kortörténeti értéke csakugyan nagy; művészi: kevesebb. Versformai újításomat Juhász vette először észre: áttöröm az ütemkorlátokat, s változatossá, dallamosabbá teszem vele a ritmust.

Regényeimet általában tiszta szemmel nézi, s nemcsak nézi: látja is. De - nem apadó lírai erem kényszerített az epikára! Ellenkezőleg - magával nem bíró líraiságomnak nyílik ott, a regényben tér, a kinyújtózkodásra. Sok olyan dolgot, amit a líra, a nemesebb líra, nem igen bír: regényben ohne Genierung^[24] el lehet mondani. S nálam a fő: mindent elmondani. Hiszen Juhász észreveszi "tág horizontomat" - Nohát: ez az. A Táltosfiú értékét - hála Isten - mindenki érzi Magyarországon. Csak a debreceni Városi Nyomda igazgatója nem érezte, mert gyalázatos ruhába öltöztette ezt a legtisztább értékű munkámat. De hát: így szokott lenni. Heródes bíborban, Jézus mocsokban.

Juhász csak az Álmodó magyarok hangját, felfogását, sivárságát nem érti. Én bizony komikusnak láttam ezt a szomorú két magyar forradalmat, azért rajzoltam liliputiaknak az embereit, a "hőseit". Azonkívül: életem leggyalázatosabb sivár évei: 1918-1919. A két forradalom éve. Nem 1848-49 volt. Pedig jelentőségében tízszeres. Csak - nem éreztem vele együtt. "Romantikus diák"-képzeletem igazán nem vezethetett itten; nagyon is keserű volt akkor a szájam íze.

A drámai költészetemről természetesen alig mondhat J. valamit, hiszen 10-15 darabom kéziratban várja a feltámadást. Ma még nem ismeri őket senki.

Hogy "elvonultan, kritika nélkül" alkotok (mint Komjáthy Jenő) - az nem igaz; engem ugyancsak kritizáltak, ha én nem akarnám is kritizálni magamat. De az a tény, hogy 30 kötetem kéziratban van, kiadatlan: inkább azt bizonyítja: nagyon is ritka rostán rostálom meg életem búzáját. Azonban: mentegetőzni, védekezni, magyarázgatni: nem az én szokásom.

Juhász elismeri, hogy vagyok valaki. 25 évi munka után ez is szép Magyarországon. Azt is mondhatnák: senki sem vagyok. S éppen ennyit érnék vele. (...)

*

Nem megyek nyaralni sehova, itthon maradok, mert verses regényem mindenképpen meg akar születni. Ide s tova nyolc hónapos a magzat... Írom.

Közben idevetődik az Alapi Nándor színtársulata, az első magyar stagione, modern vándor apostolok, vagy úribb névvel: kamaraszínház.^[25] Díszlet nélkül, kevés kosztümmel, de jól felkészülve játszanak. Úgy pergetik a Tartuffe-öt meg Hamletet, meg Solness építőmestert, hogy gyönyörűség hallgatni. Hamletet pláne frakkban játszák! A'la Moissi.^[26] Egy bolond százat csinál. Bár, megvallom, a harmadik színnél már nem is láttam, hogy Polonius, Claudius modern kosztümben pengeti Arany zömök jambusait. Alapiék különben igen jól, természetesen és szépen beszélnek; ebben tanulhatna tőlük az állandó társulat is. A Kardoss Géza veteránjai és sihederjei még nagyon öblögetnek és gurguláznak. S aztán a tempó, kérem, a tempó! Alapiék lejátszanak 3 óra alatt 8 felvonást - sokszor felvonásközi szünetet sem tartanak, mint a Comedie Française-ben láttam... Kardosék? Bizony, sokszor nagyon kíváncsiak a súgónő véleményére: megvárják kijelentéseit és utána mondják.

Alapiékat eleinte nem vette észre Debrecen. Írtam azután egy vezércikket az érdekükben; azontúl majdnem telt házak előtt játszottak.^[27] A kis Alapi nagyon hálás is volt érte: tisztelgett nálam, s megajándékozott Vándorlásunk c. naplójával, amely 2000 előadásról számol be. Ugye, szép? Hét év alatt, 2000 előadás, 180 állomáson. S a kormány évi 330 pengővel segíti őket. És megélnek! Sőt - Alapi 1000 pengős pályadíjat tűzött ki az idén, kamaradarabra. Sőt! Pesten házat vett.

"Van még tisztességes színház is!" - írta róluk a nagy Prohászka Ottokár.

Csakugyan: a műsoruk versenyezik a Nemzeti Színházunk műsorával.

*

Összegyűjtöttem Isten kémje címen 81 versemet, kötetbe. Belevettem a "Három oroszlán"-t, Habsburg-ellenes állatmesémet, azonkívül 11 "misztikus álomképet". Minthogy a Franklin nem hajlandó kiadni: elhatároztam, a magam pénzén nyomatom ki. Ezer példányban 1200 pengőbe kerül. Debrecen város nyomdájába vittem; ott azt hitték: a "Csokonai Könyvtár" c. sorozatos vállalat új füzete lesz, s hamarosan kiszedték, 11 ív lett. Ekkor azonban megmagyarázom a nyomdavezetőnek a címlapot: lekerül róla a CS. K. jelzés, a magam kiadása lesz. Dózsa urat, a nyomda ostoba, hencegő, félművelt igazgatóját utálom, s szóba sem állok vele; no most már, amint ez a méltatlanul nagy nevet hordó kis paraszt megtudja, hogy én az ő megkerülésével akarok hitelben 1200 pengős ügyet perfektuálni: mérgében kiadja nyomdánknak (mert a mienk, nem az övé!) szóval: kiadja nyomdánknak a parancsot, hogy Oláhnak nem adunk hitelt! Egyúttal felhívja Csobán Endrét, a Cs.K. szerkesztőjét, hogy Oláh úrnak csak a Csokonai Kör jótállására nyomatják ki új verseskönyvét. Ejnye, az anyád Istenét... hiszen a Csokonai Kör én vagyok. Legyűrtem haragomat, s azt mondtam Csobánnak: sebaj; tegyünk úgy, mintha a Csokonai Kör finanszírozná, s majd fizetgetem a részleteket én. Vagyok olyan rendes fizető, mint egy irodalmi társaság. Hiszen a mi kis jövedelmem van: felében cukorbetegségemre, felében könyvekre költöm. Eddig a mások könyveit vettem belőle, ezután a magam könyveit állítom ki rajta; mert csonka Magyarországon nem tudom, mikor adnak ki újra verseskönyveket. Ha egy új Ady jön. -

"Így éltem akkor Odesszában." Debrecenben.^[28]

*

Az Urak és szolgák verses regényemet július 19-én befejeztem a nagyerdőn. Egy domb tetején, gyönyörű fák árnyékában, madarak fuvolázása, rigófütty és harkálykopácsolás zenéje mellett. 18 rész lett, vagy 660 (652) vers, 14 soros, Puskin-forma, amilyenben Anyegint írta. Majdnem tízezer (9128) sor; nagyobb mint a Goethe első Faustja. A mai Magyarország siralmas helyzetét festem benne, egy parasztfiú magasra kelését, a'la Mussolini^[29] . A királykérdés áldatlan csatáját is előrevetítem a végén, hogy meghökkenjenek tőle a pártos magyarok. (Ha ugyan megjelenik még a királykérdés eldöntése előtt.) Fata morgana-képpen^[30] fölcsillantom a horizonton az Európai Egyesült Államok gondolatát és tervezetét; a kis Magyarország szabad köztársaság lenne benne, s az én regényhősöm, Kun Pál az első elnöke. Két család históriája fonódik össze benne: a Kun Pálé és a Bárdéké. Amazok a parasztok, a szolgák, emezek a gazdagok, az urak. Vegyülnek - és aki lent volt: fölkerül, aki fent volt: lemerül. Ugyanezt a nivelláló folyamatot érintem az államok jövő sorsában is: az eddigi úri államok elfakulnak, a szolga-államok - Magyarország is - szárnyat kapnak és virulnak. Bennem erősen él az a hit, hogy a kis Magyarország szabad és szép állam lesz valaha, s ez bocsátja ki a legnagyobb művészeket az egész világon. Mert az egész nemzet romantikus, művész faj; a darabjai sem lehetnek mások. Ezer színű, mert ezer elem vegyületéből állt elő. Én is darabja vagyok.

*

Disraelinek, az angol dísz-izraelitának az életrajzát olvasom. (André Maurois) Olyan nagy valakinek fújják föl ezt a miniszterelnököt, mintha megfordította volna a világ tengelyét. Tettei egyáltalán nem igazolják ezt az epikai felfogást. Hogy gyönyörűen tudott beszélni? Én is gyönyörűen beszélek, mégsem arrogálok^[31] világhírnevet magamnak ezen az alapon. (Hanem máson!) Hogy ügyes pártvezér és taktikus volt? Elhiszem. De hány volt és van még rajta kívül csak Európában is! Hogy szellemes és okos regényeket írt? Nem olvastam egyiket sem; de - erről lehetne beszélni. Általában az államférfiak halhatatlanságát ne nagyon feszegessük: hivatalnokok voltak, s többé-kevésbé ügyesen, ügyetlenül elvégezték azt, amit a körülmények rájuk kényszerítettek vagy amit uralkodók rájuk parancsoltak. Pont. Disraeli úr talán mégsem Goethe-?^[32]

*

Debrecennek is van Nyári Egyeteme. Jönnek olasz fasiszta-diákok, észtek, finnek, magyarok. Én is tartottam az idén júliusban négy előadást Petőfiről. Hallgatóságom 90%-a fiatal lány. Hallgatnak, figyelnek sőt - jegyeznek! S vannak olyanok is - persze magyarok - akik csak beszélgetnek. Elég színesen beszéltem, s elég sok versét elmondtam Petőfinek, mégis, utolsó előadás után, a városháza előtt találkozom vagy öt fiatal leánnyal, azt hiszem: egyetemi hallgatók voltak, akik közül a legkisebbik igen határozottan ezt mondja éppen:

- Igazán, nem mondott semmi újat...

Elszégyelltem magamat halálból. Szerettem volna hirtelen elsüllyedni, de nem lehetett. Lebúsított fővel vágtattam tovább, hogy többet ne halljak a csípős kis nyelvek kritikájából. Így van az, ha az ember 49 éves fővel beszél egy 26 éves költőről 21 éves leányoknak. Legcélszerűbb volna, ha csak 25 éven aluliak adnának elő az ilyen nyári egyetemeken; mi, korosabbak és rettenetesebbek, hadd szorulnánk a téli szemeszterekre. (...)

*

Szegény Tóth Árpád jut eszembe. Beszélgettünk egyszer, az életünkről, szerelmeinkről. Azt mondja a kedvesen mosolygó, halk és lágy szavú Pádi:

- Milyen érdekes lesz, mikor ezeket a kis kalandjainkat a filozopterek nagy utánajárással szedegetik össze és rekonstruálják, hogy megírhassák tanári szakdolgozatukat. Én mosolyogtam rá, kissé talán hitetlenül. Tóth Árpád erre egészen komolyan és határozottan bizonygatta:

- Igenis, ez így lesz.

....Nem is olyan nagy idő telt el azóta. S íme, íme... Most hallom, hogy a debreceni Egyetemen egy tanárjelölt (Nagy András?) rólam írja szakvizsgai dolgozatát.^[33] Pap Károly, a tanárja, dicsekedett el vele nekem. S mikor megdorgálom érte: Károly, Károly, hogy engedhetted meg neki? Ezt mondja nagy komolyan:

- Barátom, te már klasszikus vagy.

Megijedtem. Úgy éreztem, mintha vassá vagy márvánnyá szoborúlnék. Ez mégis csak kellemetlen állapot: mintha élve válnék az ember múmiává. Vagy csak nekem ilyen különös? - Hirtelen elszakadtam Pap Károlytól, hogy jobban érezzem lüktető, élő, romantikus, be nem fejezhető és meg nem jegecesedett egyéniségemet.

*

Kosztolányi Dezső cikket, revíziós cikket írt Adyról A toll c. folyóirat júl.14-i számába. Ellenvélemény, mondja a cikke műfaját meghatározva. Veleje: hogy Ady nem is olyan nagy költő, mint amilyennek "néger táncot járó" hívei hiszik. Miért? Mert irtózatosan sok rossz verset írt 30-40 kitűnő mellett; mert a politikai tendenciájú versei vertek körülötte hallatlan nagy hullámgyűrűket, már pedig ezek a politikai hurrátirádái mondva csinált = megrendelésre készült versek, tehát: rosszak. Messianizmusa benne az eredetiség; igen ám, de ez politikai elem, népvezérek és utcaszónokok játszhatják egy nép új Messiását, de nem költő. Itt Ady vonata tilos sínre siklott, a'la Petőfi, bár P. meghalt azért, amit hírdetett. (Ady nem azért halt meg.) Végül: művészete modorosság, roppant primitív szókinccsel énekel falusi intelligenciával, Petőfi, a világvárosi ízű és színű költő mellett. Ady tehát túlbecsült költő; majd eljön az ítélet napja: megmérik és könnyűnek találják. Kosztolányi már meg is mérte, könnyűnek is találta. Stb.

Azt mondták erre: szenzáció! Micsoda bátorság! Micsoda igazmondás!

És a kis cikk csakugyan nagy hullámokat vert.

Szenzáció ez?

Lehet, ilyen nyári meleg napokban. De amúgy? Semmi. Régen elmondták már ezt mások, még Ady életében. Pl. Rákosi Jenő. Vagy Herczeg Ferenc. Hát akkor - miért ez a tant de bruit pour une omelette?^[34] Kosztolányi meg akarta mondani, ami a begyében volt. Rendben van, tudomásul vesszük. De ezzel Ady egy fikarcnyit sem kisebb költő, mint volt, s Kosztolányi nem nagyobb. Kosztolányi t.i. irigyli az Ady hallatlan népszerűségét és növő dicsőségét. Úgy érzi: Ady méltatlanul elállja mások elől a napot. Előle is. No jó; de ezzel az Ady hívei nem igen kevesebbednek, s a Kosztolányi dicsősége nem igen nagyobbodik. - Revízió? A revízió üdvös dolog; eddig egyetlen nagy költő sem kerülte ki. Se Arany, se Petőfi, se Jókai. Csakhogy: nem ártott nekik. Sőt! Ha Kosztolányi tudta volna, hogy revíziója csak serkenti az Adyval foglalkozást és Adyhoz közeledést: megírta volna? Talán: nem. Akkor pedig céltalan célt célozott.

Ady nem nagy költő?

Nem a fenét!

Ha egyéb nem mutatná rendkívüli nagyságát: ezek a nekirohanások, ezek a folyton felcsattanó harcok érte és ellene: eléggé szóló bizonyságok.

Csak egyet mondok: tudja azt Kosztolányi, hogy Ady új nyelvforgásra tanította a magyarságot? Petőfi óta egyetlen a maga nemében. És tudja Kosztolányi, hogy Ady rémületesen Ős-magyar? Mi?

*

A nyáron visszatértem munkásságom régi színhelyéhez: a gyönyörű debreceni erdőhöz. Ott írtam meg nem egy regényemet, nem egy színdarabomat, nem egy versemet. Most talán még szebb, mint tíz évvel ezelőtt. Mindig valami Walter Scott-i regény miliőjében érzem magamat, mikor leülök a legmagasabb ponton: egy kis domb tetején, ahol négy szilárd lóca vár az emberre. A hátvetőjükön lehet írni is. Így írtam meg Az asszony ingatag c. 4 felvonásos színművemet, amelynek első fölvonása 1928. nyarán készült, s akkor nem találtam jónak. Most, egy év múltán, elolvastam, tetszett a frissessége, s egy pár jó alakja (=két bába, egy hegedűművész, egy cirkuszi hölgy és egy modern kis lány) - folytattam, kikerekítettem, befejeztem. Furcsa darab. A vaskos realitás és a fátyolszerű illúzió fonódik össze benne. Játszani pompásan lehet, mert a jellemek, az alakok kézzel foghatók benne. - Most, hogy Heltai Jenő meg Lengyel Menyhért vette kezébe a pesti Belvárosi Színház igazgatását: megpróbálkozom náluk. Hátha...^[35] Vagy a szegedi színháznak küldöm el. Debrecenben nem számíthatok az előadásra; a debreceni színház igazgatója, a bolond Kardos Géza, bosszút esküdött ellenem, mert a nyáron itt játszó Alapi Nándor társulatáról jót mertem írni egyik helyi lapban. Ki látott már zöld szamarat és okos patikust? Kardos Géza t.i. patikus segéd volt, mielőtt színigazgató lett volna. Mióta pedig színigazgató: zöld szamár.

Istenem, Istenem. Ilyen emberekkel - vagy mit mondok, ilyen állatokkal kell nekem vesződnöm, ötven éves koromban!

*

Pontoppidan Henrik: derék legény vagy! Olyan élettől duzzadó regényt, mint a te Szerencsés Pétered, nem minden európai bokorban találni.

Igazán, pazar felüdülés volt a lelkem számára ez a két kötet, a szellemi sivárságnak, az embermarakodásnak, az országok aljas egymásra ugatásának ebben az ölőgázas korában. Sidenius Péter Andreas: te ember vagy, tetőtől talpig! Micsoda tiszta látásra mutat ennek az alaknak a származás örökölt és döntő lelki tényezői hatása alatt való meghajolása és átfordulása azzá, amivé lenni nem tud, pedig ösztönösen akar. A regény végső hangulata olyan, mint a leghatalmasabb tragédiáké: az ember érzi, hogy akármerre fordítja utját, soha nem telik be fiatalkori vágya. Az életünkben mind elbukunk! Rettentő tanulság. De a tisztánlátók tanúskodnak mellette. A lemondás, a világ minden fényéről és dicsőségéről: csak Jézusnak sikerült; ha más, emberfia próbálja meg: irtózatos lelki katasztrófa lesz belőle. Milyen félelmetes Sideniusnak egyik nőtől a másikhoz hajolása, csak azért, hogy mindenikben fölfedezze a saját lényével való halálos ellentétét. Ő csak úgy használhat embertársainak, ha elszakad tőlük. A hit! A természet! Ez a kettő a vezércsillagunk és egyensúlyban tartónk. Ifjúkori nagy álmainkból szürke foglalkozás lesz: világot formáló mérnöki óriás tervekből - egy vidéki útfelügyelői állás. És mikor érezzük, hogy mindent elvesztettünk, ami a világban ér valamit, azzal altatjuk el zokogó magunkat, hogy - boldogok vagyunk.

Hogy ismeri ez a Pontoppidan a zsidó és keresztyén lélek, életfelfogás, jellem közt levő különbséget! A Salamon-család férfi, s női tagjai a legremekebb jellemképek, akiket csak a modern irodalom fel tud mutatni Londontól Moszkváig. A leány, Jakobe, ellenszenves eleinte külsőképpen is, belsőképpen is; - s a regény végén az ember csaknem megsiratja, mikor szétvagdalt kis magzatát (a törvénytelent) eltemeti idegenben, s attól fogva elhagyott gyermekek menedékét teremti meg a maga pénzén, hogy kitöltse a lelkébe szakadt végtelen űrt, mint Brunswik Teréz, szegény, a Beethoven titokzatos "halhatatlan szerelme".

Nem tudom, eredetiben milyen a Pontoppidan stílusa, mikor fordításban is úgy vág, úgy világít és úgy ringat, mint a napsugár, az északi szél és a csöndes tenger.

Mindig a tenger végtelensége rémlett föl előttem, míg olvastam. Északi ember írta.^[36]

*

Szerencsétlen sorsú regényemet, a Heten vagyunkat, újra kiástam a nyáron valamelyik szekrényem mélyéből és elküldtem a Pesti Hírlapnak. Közöljék tárcában, ha akarják. Hosszas tépelődés után Légrády visszaküldi, bírálói megjegyzésekkel, hogy javítsam ki, mert az eredeti alakjában nem lehet a "családias" jellegű P. H.-ban közölni. Legfőbbképpen a Sárkány Julcsa szabadszerelmes epizódját hagyjam ki. Megpróbáltam - életemben először - átsimítani első kidolgozásomat. Visszaküldtem nekik - újra visszaküldték. Márkus Miksa nagyon sajnálkozó sorokat írt mellé, s kért: ne haragudjak, hanem írjak helyette mást, a P.H.-nak megfelelőbbet.^[37]

Pénz szűkében voltam. Minthogy Márkus úr előleget is szívesen helyezett kilátásba: nekibátorodtam és 1200 pengő előleget kértem Lenkey Gusztáv főszerkesztőtől, megkérdezve: mit csináljak érte és mikorra? Lenkey igen lojálisan rám bízta mind a kettőt, csak azt kötötte ki: belátható időn belül szállítsak (óh, marha Lenkey!) szóval szállítsak nekik egy regényt, amely megfelel a P.H. irányzatának.

Az  irányzat szón akkor nem akadtam meg.

Kellett a pénz, már 15 éve, hogy nem mozdultam ki Debrecenből. Itália nagyon kérdezett: mikor jössz már?

Szóval, kijártam naponta, délelőttönként a nagyerdőre, és ott, a szerelmesek dombjának négy padján, megírtam 40 délelőtt a Gyémántszívű királyfi c. álomregényemet.

Jó téma: a magyarság legközelebbi jövője.

Kedvvel írtam, úgy érzem: sikerült.

Pár hétig vártam vele - ne tűnjék fel, milyen gyorsan készült, és október végén "felszállítottam" Pestre. Lenkey levélben jelezte, hogy megkapta az egyetlen példány kéziratot. Ceruzával írtam.

Most aztán vártam, vártam: mikor kapok kritikát a regényemről. A türelmem elfogyott, levélben kérdeztem Lenkeyt: mit szólnak a küldeményhez? Jó, vagy nem jó? A különben udvarias felelős szerkesztő mai napig sem válaszolt, pedig már az év utolsó hetében vagyunk. Ebből azt következtetem: újra nem tetszik a munkám, s talán röstellik ezt is visszavetni. Pedig - írom a harmadikat, ha a Gyémántszívű királyfi nem ütné meg a P. H. mértékét. Írom a diákregényemet.^[38]

Érdekes. A Heten vagyunkat az Athenaeum sem fogadta el.^[39] (Mikes komikus kritikája még mindig fülembe csilingel.) Valószínű, hogy Légrádyaknak is a Neumann úr alakja miatt vált ellenszenvessé a jól induló történet. Neumann úr zsidó; azt írom róla: soha nem bírta megérteni a magyar lelket.

No, de a GY.k. -! Ebben már nincs zsidó. Vagy van?

Van.

A Cattaro alakja, az Internationális Bank igazgatójáé, aki finanszírozza a legvéresebb világháborúkat. Talán ez fáj Lenkey atyafiéknak? Nem tudom. Majd egyszer megkérdezem bizalmasan tőle. (...)

*

Azt kérdezik tőlem: van-e remény arra, hogy az irodalom egészséges decentralizációját végre lehet hajtani?

Ez a vidéki nagy városoktól függ: Debrecentől, Szegedtől, Győrtől. Mind a háromnak van írói gárdája. Ha ezeknek a városoknak a közönsége annyi könyvet vásárol a maga íróitól, hogy azok érdemesnek tartják itt lenn a küzdelmet, az életet: akkor lesz Magyarországnak is Weimarja. Sajna, a vidéki művelt emberek még mindig csak a budapesti jelzésű szellemi terméket tartják pénzzel megvásárolhatónak, a saját fiaikat lekicsinylik vagy kinevetik. Dánia, Norvégia: pici kis ország, mégis világhírű vidéki írói vannak, mert ott a kormány ösztöndíjakkal segíti a szegény vergődő szárnyatlanokat; a közönség pedig negyvenezer számra vásárolja könyveiket. Pedig a dánok két millión ha vannak. (Pontoppidan!) A magyarok 8 millió tömege alig vásárol 8 ezer példányt még a legnépszerűbb írója könyvéből is. Kendermag nélkül pedig a kanári madár sem énekel.

*

A Nyugat folyóirat, Osvát Ernő halála után, Babits és Móricz szerkesztésében, koncentrálni akarja a szétszakadozott magyar írókat. Kíváncsi vagyok, hogyan sikerül ez neki. Nem értem, miért tartják olyan nagy bajnak a magyar irodalom "kettészakadását"? Hiszen Bessenyeiék korában, a nagy nemzeti föllendüléskor, nem két, hanem négy főirányban vágtatott előre költészetünk Illés-szekere, s mégis Vörösmartyhoz és Arany Jánoshoz jutott el Petőfi villámvakító felcikázása közt. Most két irány is sok? Uniformisba akarják rázni a magyar bárdokat? - Csak hadd vívjanak, versengjenek az öregek a fiatalokkal; a tovább haladás, a fejlődés föltétele az, hogy a fiúk sohase értsenek egyet az apákkal. Én sem értek már egyet huszonegy éves hajdani magammal. Változás a természet, az élet törvénye. Minek elébe állni a folyamnak, hogy már nem patak? Vagy szidni a patakot, hogy miért nem folyam?

*

Ady? - Adyról csak azt mondom, amit Vajda János írt a nagy költők sorsáról:

Gyermekkoromban láttam, hogyan építik a tornyot. A debreceni, Kossuth utcai templom szemem láttára épült föl. Nem is olyan magas ez, gondoltam sokszor, mikor elmentem mellette. Kavicsot ragadtam, megpróbáltam áthajítani. A kavics a torony tövéig sem repült; a sugár, felkiáltó jelszerű csillagtartó mérhetetlen magasságban ragyogott. Haragudtam; újra dobtam, de dobásom még alacsonyabbá fáradt. Kosztolányi Dezső is megpróbálta a múlt nyáron áthajítani a maga kis kavicsát az Ady csillagtartó tornyán; azt hiszem: nagyon bosszanthatja, hogy a derekáig sem sikerült felparittyázni. A látszat gyakran csal. Ady igen magas torony.

*

Azt mondják: válságban a líra, válságban a dráma. Igaz ez? - A fejlődés menete: hullámvonal, nagy emelkedések után nagy esések következnek. Ha úgy érezzük, hogy most zuhanunk: egészen bizonyos, hogy emelkedés következik utána. Hogy jobb lett volna akkor élnünk? Persze. De már ezen nem igen lehet segíteni. Egyszer születünk. - Sokan azt hiszik: lírai költészetünk elérte a tovább nincs magasságot. Dehogy érte. Nem olyan rettentő tökéletes a líránk, a költészetünk, hogy ne lehetne még emelni. Az emberi lélek ezer meg ezer titka vár még kiaknázatlanul; ha a XX. század ekrazitja kevés a kirobbantásához, majd hozzájut a XXI. vagy a XXII. Hogy a versforma megfeneklett? Ez csak időleges elfáradás jele. Még Babits és Tóth Árpád után is van verstechnikai "lehetőség". A mi nyelvünk mindenre képes; de még nem érte ám el a legfelső fokát. Addig pedig ne búsuljunk. Lángeszű újítók különben sem születnek minden évtizedben. Ady azt mondta: "Ötven évig nem jön utánam nagy költő". Várjunk legalább 1960-ig.

A dráma? Azt mondják, világszerte válságban van. Csakugyan, nincs Szophoklészünk, vagy Shakespeare-ünk, még Ibsenünk sem. Még pedig azért nincs, mert a színpadi művek elszakadtak a vallásos érzésünktől; az Istentől való függésünk koporsóba menekült. Már pedig nagy dráma csak akkor támad, ha az emberek nagyon érzik a véges és végtelen irtózatos, szédítő viszonyát. Korunk: szakadék; ezen is átjut az emberiség, s ha megpillantja a fényben ragyogó tetőt, emelkedett lélekkel újra hangot talál a fenségesig. A mai irodalomból csak egy hiányzik: a fenség. Adyban megvolt, megvan, mert Istennel is csatázott.

Az a baj, hogy a világ ma csak kifelé él; befelé egyáltalán nem. Az élet gyorsaságáért feláldozta az élet mélységét. Mindenki az után ordítozik; elvonuló, remete bölcsek, nagy töprengők nincsenek. Már pedig Madách is azt mondja:

*

Panaszolják, hogy milyen hamar - 10 év alatt! - elnémult irredenta költészetünk. Mi ennek az oka?

Talán a megszokás.

Ha tíz évig egyetlen hangot fújunk: belefárad a fúvó, s megunja a hallgató. És még egy: a programszerűség átka nehezül rajta. Nagy költő írhat irredenta verset, de azt hiszem: egyet vagy kettőt. A nyúl szapora, az oroszlán csak egyet fiadzik, azt is ritkán.

*

Az erdélyi írók két új dolgot hoztak: gyökeres népiességet a stílusban és történeti levegőt a témában. Szeretem közülük Tamási Áront és Nyírő Józsefet. A költők közül Végvárinak nemzeti hivatást akasztott lelkére a végzet; Áprily Lajos pedig igazi erdélyi parnasszista.^[42] Legalább ilyen hangunk is van már. Baj csak az, hogy minden megszállott területbeli írni akarót nagy költőnek harangoznak. A nagy költő nem olyan gyakori, mint a jó fűszerkereskedő.

*

Szegény Szabó Dezsőre ráolvassák a saját jelzőjét: "elsodort" író. Kár hogy nem bír a pamflet-stílustól szabadulni. Ha kiirtaná magából sötétebbik felét: a marakodó, veszekedő Koppányt, igen nagy író lehetne belőle. Ahol tisztán művészi révületben ír: gyönyörűt ad. Soha nem tudom elfelejteni Segítség! c. regénye II. kötetét, azt a részt, ahol Boór Bálint hazamegy Kolozsvárra, elöregedett anyjához. Az egymástól csillagtávolságba szakadt anya és fiú utolsó találkozása: a legmagasabb rendű művészet. Alig tudok hozzá hasonlót Európa regényköltészetében is. Talán Ibsen Peer Gyntjének az a jelenete ér vele föl, ahol Peer halálba ringatja meséjével haldokló édesanyját.^[43]

*

Azt hallom újsághírekből, hogy Szabó Dezső magyar Coriolanusképpen^[44] farba rúgja hazáját, Bukarestbe költözik, román állampolgár lesz, mert: hazája nem teljesítette iránta való kötelességét. Na hiszen! ha mindnyájan kivándorolnánk ezért, akkor ugyan egyetlen író sem maradna Magyarországon. Hát Csokonai? Hát Katona József? Sőt még Petőfi is? Ezeknek aranyéletük volt itthon? Az!

Szegény Szabó Dezső! Sajnállak. Eltört a tengelyed, s most már összevissza kavarog kenetlen szekered. Farewell!^[45] (...)

*

Valaki azt kérdi tőlem, szemrehányó hangon:

- Kultúrember létére hogy nem vezeti be a rádiót a szobájába? Ezen az egyen csodálkozom.

Ne tessék csodálkozni, mondom neki. Én a csöndet szeretem. Jó Csönd herceget szeretem, azt, akitől Ady Endre úgy félt. A világ úgyis nagyon zajos mostanában; szegény kortársaim elkiabálják az életüket. Elég rádió nekem barbár szomszédaim zajosan alattomos időölése, mert alig engednek magammal találkoznom. Szétszaggatják legcsöndesebb perceimet.

A takarító asszonyom, a kis hallgatag Domokosné is megszólalt a hátunk mögött; valami fölényes gúny mosolygott a hangjában:

- Tanár úr írni szokott, mikor egyedül van.

Ez az együgyű szegény asszony, lám, megérti az életemet. Az a tudós hölgy, az a doktorkisasszony, aki inzulin injekciókkal ellát: az csodálkozik azon, hogy szeretem a csöndet, jobban mondva, hogy nem szeretem a lármát.

Zenét, mit emlegetett... Hiszen, igaza van. A zene mégis csak lélekfürdő. De hétköznapjaimhoz nem igen illenék ez az ezüst hangzuhatag. Csak ünnepnapjaim, vasárnapjaim szomjúhozzák. Azok pedig oly messze vannak...

VISSZA A CÍMLAPRA