1882 - Olaj, vászon, 163X127 |
MŰELEMZÉSEK | |
| Végvári Lajos elemzése | ||
| Pátzay Pál írása | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Mint annyi művének ennek is kimutathatók az előzményei, ilyenek A tavasz ébredése című Böcklin-reminiszcenciákat magába foglaló vázlata, a Forrás címet viselő, kertben fekvő lányt ábrázoló kis festménye, továbbá a Pogányság ismét munkába vett vázlata.
A Pacsirta azonban mégsem hasonlít egyik előzményhez sem, újszerű kompozíció, amelyet rajzokban érlelt ki. Gondos fű- és akttanulmányokat készített, részben még Jernyén. Mednyánszky László közbenjárásával megtalálta az elképzeléseinek megfelelő aktmodellt és megújult munkakedvvel látott hozzá a kép megvalósításához, éppen akkora méretű vásznon, mint a Majálisé. A kép elkészítése erőpróba volt számára, bizonyítani akarta maga és mások előtt képességeit, tehetségét.
Már a képhez készült fűtanulmány is mutatja, hogy Szinyei Mersét a precíz természetleírás, a mesterségbeli pontosság feladata foglalkoztatta. A tanulmány emlékeztet a Majális rétjének megoldására, de annál jóval szárazabb, rutinszerűbb: nem a lelkesedés és a képzelet szülte, biztos mesterségbeli tudás és a korábbi remekművekből kialakított sémák jellemzik.
Ennek ellenére a kész képen a természeti részek ragadnak meg legjobban, az emlékezetből festett vadrózsabokor, a búzatáblában a friss kékeszöld, a háttér hívogató kedvessége, a horizont virágdísze, az ég ragyogó kékje és rajta a bárányfelhők könnyed ragyogása. Maga a főalak, a női akt - éppúgy, mint a Lilaruhás nő esetében - magán viseli a műteremben való festés jellegzetességeit. A rajzolat éles, az arányok és a reflexek egyaránt hiányoznak róla. Az alak beállítása keresett, mintha Szinyei a régi velencei mesterek műveiből ismerős forma- és vonalegyensúly kialakítását tartotta volna a legfontosabbnak. A szándékolt reneszánsz harmóniát azonban nem érte el, mert modelljének naturalisztikus felfogása ezt a lehetőséget kizárta. Valószínű, hogy a ruhátlan figurával nem csupán szemet megállító testi szépséget akart kifejezni, a meztelenségnek általánosítottabb, mitikus vonatkozásait is szándékolhatta, de ezt a vitathatatlanul kézenfekvő elképzelést sem tudjuk érzékelni.
A Pacsirta kifogásaink ellenére is mestermű - ilyen képet Magyarországon ebben az időben senki sem tudott festeni. A kép a Majálissal való összehasonlítás miatt tűnik kevesebbnek, de önmagában vizsgálva egy nagy festő munkája. A probléma az, hogy ennél a mesterségbelileg tökéletes képnél Szinyei Merse többre volt képes, arra a tudáson túli gazdagságra, a költői teljességre, aminek az elérésére csak a legnagyobbak képesek. A költőiség helyett külsődlegesnek, művésziesnek, csináltnak tűnik; nem a szívből és a lélek beláthatatlan mélységeiből buzog fel, hanem hideg számítás eredménye.
A kép fogadtatása a kor ízlésének megfelelő volt. A kritika kifogásolta, a közönség nem rajongott érte. A kétségbeesett művész gyeptéglákat vágatott, a képet a kiállítási terem padlójára állíttatta, s egészen a vászonig rakatta a gyeptéglákat. Ez a gesztus már a naturalista festő hitvallása, aki a korban divatos diorámák hatására azt akarta elérni, hogy festménye igazi természeti részletnek lássék. Valaha Jan Van Eyck, Szinyei egyik legkedvesebb festője, az Arnolfini házaspár című képére azt írta fel, hogy "Hic fuit Johannes de Eyck", ami ars poeticaként hat, mert az élményre és a természet utáni festés jogosultságára hivatkozott. Szinyei a kép gyeptéglák mögé való helyezésével végleg lemondott a Majális költői módszeréről, ahogy ő mondta, "a hasból való festésről" és a művészet = természet nagyon vitatható teóriáját kívánta bizonyítani. Szerencse, hogy ez a kétségbeesett erőfeszítése nem valósult meg maradéktalanul. A Pacsirta elárulja, hogy a Majális alkotója festette.
A bécsi kiállításon Szinyei más művei is szerepeltek, többek között a Majális is. A kollekciót ezután Budapesten is bemutatták. Szinte érthetetlen, hogy Kelety Gusztáv, aki az 1873-as bécsi világkiállítás kapcsán dicsérőleg emlékezett meg Szinyei Merséről, most a művész tehetségének elismerése mellett "delirium colorans"-t, vagyis - Kampis Antal erőteljes kifejezésével élve - "színező őrjöngést" emleget. Szinyei Merse emlékezetében a terjedelmes kritikából csak ez a két szó maradt meg, s ezt lelke mélyéig hatoló sértésnek érezte. Évekig fogalmazta a választ: "hic ego sum barbarus qui a non intelligor" - én itt barbár vagyok, mivel nem értenek meg. Ezt a mondatot már a teljes magányban, jernyei visszavonultságában írta.
Forrás: Végvári Lajos: Szinyei Merse Pál 1845-1920, Képzőművészeti Kiadó, 1986, 72-73. oldal
A Pacsirta túlnyomó egével eredetien és hatásosan elgondolt kép. A megvalósításban készsége még tudós és töretlen, szférájának mégsincsen elég hittető ereje. Szép, de nincs meleg varázsa. Tárgyilagos idill, inkább az ábrázolásnak, mint a festésnek költészete.
Forrás: Pátzay Pál: Szinyei Merse Pál
Officina Nyomda és Kiadóvállalat, Budapest, 1943, 7. oldal
