Vissza a kezdőlapra


Nagy méretű kép
NAGYÍTHATÓ KÉP

1872-73 - Olaj, vászon, 120,5 x 100 cm
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

MŰELEMZÉS
 
A "Képzőművészet Magyarországon"
c. kiállításból
Pögány Ö. Gábor elemzése
 
VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM




Párizsi letelepedésének első esztendei és éppen az 1873-as év talán egész pályájának legszerencsésebb időszaka volt: az "Éjjeli csavargók", a "Búcsúzkodás", a "Rőzsehordó" című képeit festette még ekkor.

Döbbenetes őszinteséggel és mélységes emberi együttérzéssel ábrázolta a mély barnákból felvillanó világos színek ellentétére építve a nehéz sorsába belefáradt, barázdált arcú parasztasszonyt és a köpülő mellett álló szomorkásan merengő leánykát. Az olyan alkotók hitelével tette ezt, akik az élet súlyát már maguk is érezték. Elementáris festői ereje, drámai feszültségeket teremtő kompozíciós készsége, ábrázolásainak érzelmi gazdagsága Munkácsyt a nagy realisták: G Coubert, W. Leibl, I. Repin egyenrangú társává teszi. XIX. századi festészetünk nemzeti sajátosságainak legerőteljesebb kifejeződése az ő művészete. A festmény Nemes Marcell világhírű gyűjteményébe, majd onnan Kohner Adolféba került, és 1947-ben Szurday Róbertné hagyatékából a Szépművészeti Múzeumba.

Forrás: http://www.kfki.hu/keptar.html




A "Köpülő asszony"-ban érzékelhetjük leginkább Munkácsynak a néphez való viszonyát, azt a bennfentességet, helyzetismeretet, ahogyan a szegények sorsa felől tájékozódott, s ahogyan gyakorlott szemmel fölmérte körülményeiket, nehézségeiket, bánataikat. A külföldi művészettörténészeknek minden okuk megvolt arra, hogy Munkácsytól főként a "Köpülő asszony"-t reprodukálják, s a "Siralomház" helyett egyre többen a szűkszavú kétalakos ábrázolásban véljék mesterünk művészetének jellegzetességeit a legtöményebben kimutathatni. A német és francia szerzők ez esetben többnyire a Leiblre utaló hasonlóságból indultak ki, és nem is alaptalanul, mert a két festő között a baráti szálakat a személyes rokonszenven túl műveik bizonyos módszerbeli és szemléleti egyezései is segítettek szorosabbra fűzni. De éppen a Leibllel való összehasonlítás tárja fel Munkácsy legbelsőbb sajátságait, azt a hajlamát többek között, amely meleg együttérzést, igaz megértést plántált szívébe a névtelen serénykedők, folyton tevékenykedők, pihenéstelenül dolgozók iránt. Leibl is jól megfigyelte az embereket, találóan jellemezte ábrázoltjait, valahogy mégis problémátlanabbnak tűnnek népi figurái, az ő dachaui asszonyai. Valószínűleg azért, mert életük is valamivel problémátlanabb volt, mint a nagy magyar Alföldön élő családanyáké. A "Köpülő asszony" is azt bizonyitja, hogy Munkácsy nemcsak ismerte a falusiakat, de át is élte fáradalmaikat. Festménye nem téveszthető össze a tetszetős oktatótáblákkal, amelyekből a módos műgyűjtő megtudhatja, hogyan gyártják a vajat mindennapi kétszersültjéhez. Munkácsyt nem a köpülés foglalkoztatta, hanem az asszony, a munka mechanizmusa közben felakadt tekintetével, mely egy zegzugos gondolatsort takar, minden bizonnyal a megélhetés nehézségeiről, a folyton kísértő gondokról, a kínzó tanácstalanságról. Az asszony fejét mesterünk különös elmélyültséggel motiválta, az arcfelületet mintegy végigtapogatta, minden barázdát, mélyedést, keserű vonást, ernyedt izomrostot feltérképezett, hogy végigjárja fiziognómiailag egy élet viszontagságait. Ebben az alaposságban viszont nincs semmi az aprólékos leltári jegyzékek unalmából, mozgékony ecsetvonásokkal mintázta meg ezt az élő annalest. Alkotásának érdeme, hogy az emberábrázolás feladatát a maga teljességében értelmezte, a fejben megnyilatkozó lelki tartalmat a karok és kezek kifejező szikárságával egészítette ki, de az egész alak felépítésével, ruházatával, ülő helyzetének, az elnyűtt textilnek megfestésével további indokot hozott fel az asszony elrévedezésére, üveges pillantására. A környezet megelevenítése méltó a főfigura festői jellemzéséhez, a tejfölös edény, a szék, a szék támlájára dobott "piszkos" kötény, a köpű, a cseréptál, a padozat hasonlóan élénk valószerűséggel sorakozik fel a képen, csillogó foltjai mégis alárendeltek maradnak a köpülő asszony mellett, ízes frisseségük egyfajta ellenpontnak hat a központi alak pszichikai és formai súlyával szemben. A köpű mellett álló kislány átveszi az elgondolkodó attitűdöt az anyjától, de inkább csak a készülő vaj körül játszik a képzelete, így szelíden és alig észrevehetően feloldja az elmerengő asszonyból áradó szomorúságot. A szabad tűzhely, a fal és az ajtók sötét színei atmoszférateremtő hitelességgel vonnak hátteret a köznapi jelenet mögé. Fölmerült már többször, hogy a szituáció nélkülözné a magyar jelleget, az öltözékek és a kellékek külalakját Munkácsy esetleg valahonnan még Düsseldorf környékéről hozott adalékokból képezte volna ki. Ezt a vélekedést igazolni és cáfolni egyaránt felesleges. Az a kérdés csupán, hogy a "Köpülő asszony"-ban megtestesülő hangulati elem, ez a plebejus monologue intérieur, vajon tértől és időtől független "örök emberi" tulajdonság-e, vagy köze van-e a magyarság száz év előtti sorsához? S hogy a Rajna menti falvak szobabelsőinek és lakói viseletének együttesében ábrázolt-e német festő ilyen szenvedésekhez szokott, tépelődő parasztasszonyt?

Forrás: Pögány Ö. Gábor: Magyar festészet a XIX. században, Corvina Kiadó, Bp., 1973, 34. oldal



Vissza a kezdőlapraVissza az oldal elejére