(Bevezetés)
Kukorelly Endre magyar író, költő. 1951-ben született. Még nem halt meg. De meg fog.
(Tárgyalás)
Illetve. Ez az egyik fő probléma.
Merthogy vannak irodalmi művei.
Van, akit ez nem érdekel. Van, aki szerint ez tévedés. Van, aki szerint nem, de nem szereti (ő(ke)t). Van, aki próbálkozik az írásaival, de azt gondolja, ez neki magas. Van aki azt, ez neki alacsony. Van, akinek tetszik. Mindenki más. (Hogy legyen egy általános kijelentés is.) Én például azt gondolom, szövegeinek elég kis része rossz, a nagy része elég jó, és helyenként baromi jó. Vagyis erős.
("A módszerről")
Az itt következő csapongások megpróbálnak sokmindenkit tekintetbe venni. Ami nonszensz: hányan olvasnak efféle könyveket. És kik. Az a tény pedig, hogy ez az első "monográfia" nevezett literátorról, végképp összezavar. Egy kicsit erőltetem a kézikönyv-stílust, de nem nagyon. Inkább a (ki)csapongás, mint valamely szigorú módszertan korlátoltsága. Ha mégis van valamiféle "módszer", vagy technika, az (a) tudattalan(é). Olyasmi történik itt, ami a pszichotikus álom fejtése során: egy összegubancolódott szintaktikai hálót bontogatni, utánamenni a jelölőasszociációknak, bolyongani, az abszolút szemantikai fixáció, a legvégső metaforára találás, a végső nagy tézis, a "transzcendentális jelölt" meglelésének legcsekélyebb reménye nélkül. Életrajz mindenesetre van. És irodalomjegyzék is.
Irodalmon-inneni/túli, irodalmi(as), hétköznapi-beszéltnyelvi, gazdag/szegény, vicces/komoly, emelt/"lestilizált", helyesség, "billentés", közhely, toposz, provokatív, szubverzív, (kis)polgári, hagyomány(os), feledés, múlandóság, klasszikum, "félelem a hatás(os)tól", játék/értelem, mechanizmus/ humanizmus, [én], "én", alak, áthallás, áttűnés - ezek a háló főbb csomópontjai. Amelyek azért korlátozzák a csapongást. És a műközelség is. Bár néha nem.
És, tulajdonképpen, végül is, koncepció is lett.
(Elszakadás (és visszatérés))
Nézzük például azt az alakot, akiről Földényi F. László mesél érdekes történetet egyik Kukorellyről szóló írásában. 1990-ben költőnk egy müncheni irodalmi kávéházban felolvasást tartott, s mikor a német közönség már éppen ráhangolódott és élvezni kezdte, felállt egy idegenbe szakadt, és harcosan ecsetelni kezdte a "megtévesztett" németeknek a borzalmakat, amit ő mint magyar születésű hall. Felháborítónak találja, amit "Kukorelly a magyar nyelvvel művel, a tiszteletlenséget, amelyet a költészet iránt tanúsít, s a gátlástalanságot, hogy oly nagy elődök nyomdokaiba mer lépni" és ő, "bár magyar, mégsem értett egy kukkot sem abból, ami elhangzott. Németül szólt, akcentussal, magyaros hanglejtéssel, hibázva, nyelvi gátlásokat sem ismerve. Később magyarra váltott; ez az anyanyelve volt ugyan, mégis germanizmusokat kevert bele, magyartalan szófordulatokkal fűszerezte, s időnként a helyes nyelvhasználat szabályait is megsértette. Olyan benyomást keltett bennem, mintha egy Kukorelly-versből lépett volna elő."[1]
Ezek szerint Kukorelly realista?[2] Mindenesetre nem az egyszerű naturalizmus értelmében, mert nem egyszerű utánzás, mert ennél jóval sűrűbb, és mélyebb világismeret[3] halmozódik fel benne.
És most nézzük, mitől olyan felháborító ez a Kukorelly-féle alak.
A Mire jó a tenger című vers: "A tenger látványosan tisztítja a szemet. / Föld, föld!, kiabál a tengerész, viszont // a tenger!, gondolom én, mikor meglátom / azt. A hajók fenekét lapogatja a hul // lám, és halfajták úszkálnak le-föl / begyesen. Fürdőzéssel töltik az időt. // A tenger mellett fürdőszezonok vannak. / Tengert hallgatva tisztul a fülhallás. Ha // állok a tengerben combig, tisztul rajtam / a combhús. Ha belehaladok a vízbe, a sejtjeimben // sejtelmes, régi boldogságot érzek. Úszok / olyankor, ujjongok vadul, és elég hülyén // vigyorgok, pontosan nem tudom, miért, de / azt tény, hogy a tenger jól van kidolgozva."[4]
"A csodálatos tengerről régóta énekelnek a költők. De vajon adott e valaha valamely nagy költő ilyen bárgyú címet ilyen tárgyú versének? Mintha valami közönséges használati tárgyról lenne szó. Az 1-2 versszak szembeállítása nem is lenne rossz, dehát borzasztó gyerekesen van megfogalmazva. A nagy költők semmi esetre sem tennék oda a második mondat végére azt, hogy »azt«. És miféle sortörés ez a »hul / lám«? Durva nyelvhelyességi hiba, hogy a »halfajták úszkálnak«[5]. És micsoda fölösleges és idétlen kifejezés az, hogy »fürdőzéssel töltik az időt«? »A tenger mellett fürdőszezonok vannak«? Hát ez botrányos. Ezt nem hallgatom tovább. Ha ez a »modern költészet«, akkor én köszönöm, nem kérek belőle" - nagyjából ilyesmik fordulhattak meg a mi idegenbe szakadt barátunk agyában. Csúnya és végső soron megindokolhatatlan mások ízlését durván bírálni, sőt lenézni - de a legtermészetesebb dolog. Az ízlésítéletek már csak ilyenek. A művek pedig lehetnek egyszerűcskék és bonyolultak, hasonlóképpen az értelmezésük is. Egyik sem magasabbrendű a másiknál. Egy mű megértésére irányuló törekvés, vagy annak elutasítása pedig meghaladja az esztétika területét.
De szakadjunk el a méltatlankodó magyartól; csak annyit jegyezzünk meg: az idézett szöveg, tudatosan, éppen az ő költészeteszményét kezdi ki. Ironizál rajta. Annak irodalmiságával szembeállítja a maga "dilettantizmusát", emelkedettségével szembe a maga "hétköznapiságát". Aki felháborítónak találja ezt a verset és nem mulatságosnak, az el van zárva attól a lehetőségtől, hogy meglássa - éppen ebben a versben - a nagyon is irodalmit, a nagyon is emelkedettet, a tenger csodáján érzett áhitat hangját.
(A modernista páncéling. Elit/populáris. Játék/komoly)
"Athos rápillant Porthosra. / Napirenden / van, hogy Athos Porthosra pillant. / Mikor például Porthos sokat fecseg / Athos csak ránéz megrovóan, és Porthos / elpirul, sőt befogja a po / száját, Aramis / pedig fejébe nyomja / elegáns kalapját és elegáns / vívóállásba mered / mert egy kocsi állt meg itt / mert gárdisták rohannak felénk / hol van az az erőteljes / páncéling, ami / ilyenkor megkímél."[6]
A művészet, az egy komoly dolog. Tényleg. Kérdés, szabad-e komolytalankodni is. Nevetni. Vagy csak szigorú arcot vágni. Kérdés, lehet-e az "értelmetlenség" értelmes értelmezés. Lehet-e a humor méltóságteljes és a komolyság nevetséges.
A modern metafizikai hagyománya mindig valamilyen transzcendentális jelöltre, valamilyen végső értelemre, utópiára, végső cél elérésére törekedett-törekszik. A jelenség mögött a lényeget keresi, a látszatvalóság mögött az ideát, az akcidenciák mögött a szubsztanciát, a külső mögött a belsőt, a nyelv mögött az eszmét, a forma mögött a tartalmat, az értelmezések mögött az igazságot, a történelemben az értelmet, a testben a lelket, a változóban az állandót, az egzisztenciában az esszenciát, az egyesben az általánost, a struktúrában a centrumot és így tovább. A XX. századi kultúra ebből a szempontból egyre kevésbé megrögzött; mindenképpen az "értelmetlenség" felé tolódik. Másképp fogalmazva: a játék felé, amelyben nem mindig a játék értelmére kérdezünk rá, hanem - játszunk. "Tehát - írja Jacques Derrida, francia filozófus - kétféle értelmezése van az értelmezésnek, a struktúrának, a jelnek és a játéknak. Az egyik arról álmodik, hogy képes lesz a játék és a jel rendje elől elillanó valamiféle igazság vagy kezdet/eredet megfejtésére, és az értelmezés szükségességét száműzetésként éli meg. A másik, amely már nem a kezdet/eredet felé fordul, fenntartja a játékot, igyekszik meghaladni az embert és az emberi(es)séget, hiszen az ember neve annak a lénynek a neve, aki a metafizika, illetve az ontoteológia története, vagyis egész története során a teljes jelenlétről álmodott, a biztos referenciális alapról, a kezdetről és a játék végéről."[7]
A művészet nagyjából mindig elitista volt, akárcsak az úgynevezett magaskultúra egyéb területei. A "populáris művészet" contradictio in adiecto. A XX. század végén azonban ebben is változások állnak be. Nem abban az értelemben, hogy népszerűbbé válik[8], hanem abban az értelemben, hogy egyre több művész(et) hagy fel a populáris iránti megvetésével és építi be annak elemeit (a) művészet(é)be. Kukorelly idézett verse gyakorlatilag tézisszerűen tartalmazza ezt az attitűdöt. A szöveg persze rendkívül reflektált, amilyen a populus sosem, mindazonáltal hajlandó megadni magát a feléje rohanó gárdistáknak, lehullott róla a modernista-elitista páncéling, a populáris megvetése. A "populáris és a banális felé való posztmodern nyitás" tehát nem azt jelenti, hogy a magasművészet popularitása növekszik, hanem hogy elitista gőgje csökken.
Midőn ezt írtam, hallottam, hogy a Tücsök és bogárba beküldtek egy újságkivágást, amin az állt: "Kukorelly Endre: Mintha már túl sokáig állna." Peterdi Pál megjegyzése: "Hát már az is baj?" Röhögés. Helyes. A röhögés, az egy szép dolog. Helyes értelmezés, ha csak egy is a sok közül.
A játék és a komolyság sem összeférhetetlen dolgok, sőt.[9] A legnyilvánvalóbb ez - hiszen ki is fejti - Kukorelly foci-írásainál. "Sport és levés egy anyagból, ugyanaz a szerkezet, nincs innen semmin és nem mutat túl, nem példálózik ezzel amaz, mégis egymásra utal. Ha azt mondjuk, komoly dolog, talán félrevezető, a szavak egy túlzottan is meghatározott, alig mozduló hierarchia részei. Komoly, mást mégsem lehet mondani."[10] A Kemény mű komplett filozófiával áll elő élet és foci "lényegvonatkozásairól". Ugyancsak beszédes A futball mint akarat és képzet cím, amely Schopenhauer fő művének parafrázisa - s amelyben a "futball" a "világ" helyén áll. Mindezeknek a "filozófiai téziseknek" egy applikációja a kitűnő Balkán című kis írás, amelyben a délszláv futballtörténelem egy - világtörténelmileg alighanem páratlan - eseménye és a jelenlegi balkáni háború mély összefüggéseire derül fény. Ez az írás vicces. Pontosabban: egy torz mosoly. Nem tüntet a megrendülésével, mint egy humanista. Mégis. Ott van a háttérben, mi van ott a háttérben. Például ami élesben is megjelenik Kukorelly egyik legmegrendítőbb írásában, amely egy alkalmi vers, Levél a Poems for Bosnia című antológia szerkesztőjéhez: "(az a néhány lélek) / (az a néhány lélek pedig, az az egy legalább, aki valami miatt verseket olvas el) / (neki úgyis tudnia kell, hogy) / (épp azokról, épp arról a dologról írni) (igen) (nem lehet) / (nem lehet, én nem tudok, mert) (hiába, nem) / (nem szabadulunk meg soha attól, hogy mi) / (mi, igen, megöljük egymást, csak megöli egyik a másikat) / (kicsinálja) / (hiába, nem szabadulok meg attól soha, mert nem is vagyok vele) / (nem vagyok vele, ha nem gondolok rá) / (ha nézem, egy film, az egy film csak, nem vagyok ott, az nem én vagyok) / (mint egy kisgyerek, mindenki úgy néz, ha belelőnek) (nem valódi) (csak nézzük azt a gyereket, de nem gondolunk oda, olvasol valamit, az összes olyan dolog megtörténik, lehet tudni, hogy igen, de lehet-e érezni is) / (igyekezet) (én igyekszem) / (én) / (igyekszem arra gondolni, hogy mi, igen, tehát megöljük egymást, a faszom tudja, hogy miért, most ezeket leírtam, igyekszem odafigyelni, nyilván oda is figyelek, és mégis, a legkevésbé se figyelek oda) / (igen, de akkor meg hova figyelsz, apám, lehet az is) / (azt hiszem, hogy szarok rá) / (például, hogy hát akkor dögöljenek meg, ez jut az eszembe, és lehet, hogy szarok rájuk, tényleg, szarok rátok, most ezt gondoltam el, hogy semmire se gondolok, mert nem is lehet, és még csak el se tudom képzelni, másvalaki ezeket hogy intézi el magával, ahogy a leveske szagára vonul végig egy hosszú-hosszú előszobán a konyha felé)"[11]
("P. m.")
Mi az a p. m./PM? Hosszú szavak rövidítése. Például: post meridum 'délután', post mortem 'halál után', pénzügyminisztérium, a prométheum vegyjele.
E jelentések mindegyike kitűnően összefüggésbe hozható a "posztmodern"-nel. Nagyon sok beszéd és fecsegés elhangzott már e fogalom kapcsán, pedig már magát a szót is hosszú kimondani. A Kukorelly-féle irodalmat is, kivált a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulója körül, gyakran összehozta a kritika a p. m.-mel, általában a Magyarországon szokásos kevéssé definiált módon, inkább csak úgy megérzésből használva a szót. Sőt, Kukorelly bizonyos megnyilatkozásai - ugyanebből az időszakból - megerősítik ezt az asszociációt.[12]
Ha nem szándékozunk valamely saját, jól körülhatárolt definícióval előállni, és a szót használatát követve próbáljuk alkalmazni, hamar rájövünk, hogy használhatatlan. A filozófia speciális problémáitól kezdve az építészet speciális problémáin, a populáris kultúra számtalan regiszterén át egészen a természettudományokig és az irodalomig oly sok területen használták/ják, oly eltérő jelentésekkel, hogy az lehetetlenné teszi valamennyire is jelentésteli alkalmazását.[13] Nem is fogom használni. Hogy itt mégis címszóként szerepel - idézőjelek között -, azt az indokolja, hogy az e könyvben érvényesülő szempontok szinte mindegyikét összefüggésbe hozták már a "fogalommal".[14]
Ha lehet valamit általánosságban mondani a posztmodern szó karrierjeiről és bukásairól, túlhasználtságáról és sokak számára gyűlöletes voltáról, hogy miért válhatott "buzzword"-dé, hívószóvá, miközben jelentése a használhatatlanságig tágult, arra talán magyarázatot ad a mai korhangulatnak és a történeti meggondolásoknak az ellentmondása. Ma valóban létezik egy rendkívül erős várakozása, sőt megtapasztalása valami sohasemvolt újnak - az utópista történetszemléletek "alkonya", a kiszámíthatatlan és egyre fontosabb szerepet játszó telematika "hajnala" stb. stb. - egyfelől; és másfelől, a részletes elemzéseknél mindig kiderül, hogy ez a kor semmiféle ugrást nem hajtott végre, hogy a most zajló történet(ek) sem diszkrét pontokból áll(nak), hogy minden felmutatható már a "modernben", sőt magának a "modernnek" logikus fejleményeivel van dolgunk. Kiindulásul fogadjuk el tehát ezt az e helyt részletesen meg nem vitatható előfeltevést; az itt következő elemzések mindenesetre távol állnak valamiféle "posztmodern" diszkontinuitás-tudattól, de nagyjából követik az irodalmi és filozófiai diszkurzusok hangsúlyeltolódásait.
Hogy mégis valamiféle asszociatív mező, jelentőlánc keljen életre a naiv olvasóban (amilyen én magam is szeretnék lenni), ideírom Ihab Hassan, amerikai művészetteoretikus-filozófusnak a modern/posztmodern fontos distinktív jegyeinek listájára tett ajánlatát: "Forma (konjunktív, zárt) / Antiforma (diszjunktív, nyitott); Cél/Játék; Szintézis/Antitézis; Jelenlét/Hiány; Központosítás/Szétszórás; Műfaj/Határ; Textus/Intertextus; Metafora/Metonímia; Jelölt/Jelölő; Eredet, Ok / Különbség, Differancia, Nyom; Metafizika/Irónia".[15]
(A modern művészet mindenkori saját "metafizikája")
Az egyik - talán nem véletlenül - legmakacsabbul hangoztatott tézis e témában a posztmodern állapot és művészet "hitetlensége a metanarratívákkal", a "nagy elbeszélésekkel"[16] szemben, bizalmatlansága az univerzális beszédmódokkal szemben - legyenek azok történelmi szükségszerűségre vagy mindenki számára egyként kívánatos társadalmi utópiákra hivatkozó diszkurzusok; az egyetlen lehetséges igazságot az egyetlen helyes módszerrel fellelni akaró tudományok objektivista pátosza; a magukat a jóízlés letéteményeseinek tekintő művészeti stílusok, irányzatok, iskolák korlátolt magabiztossága. A nagy elbeszélésekre épülő univerzalisztikus beszédmódok naivabbak és korlátozottabbak - de "meghaladásuknak" megvan az ára: a remény és a hit megszűnik a történelmi mozgás központi energiaforrása lenni. Az új archaizálásnak nincs saját metafizikája: visszanyúlása a régihez, idézetei, (inter)textualizmusa, eklekticizmusa nem az elmúlt aranykort, az elfeledett igazságot keresi vagy véli megtalálni, hiszen (úgy) tudja, hogy nincs ilyen. A művészet sosem volt igazán fogékony a kultúra más szféráinak nagy elbeszéléseire és messianizmusára, például a tudományos-technikai haladás vagy a politikai-társadalmi haladás utópiáira, illetve, ha igen, az ritkán teremtett nagy műveket.
Ettől függetlenül mindig is megteremtette a maga "túlvilágát", (kvázi-)"metafizikáját", azt a termékeny nézőpontot, ahonnan másképp látszik az a világ, amibe belefeledkezve élünk. Ami Montesquieu-nek az ő perzsái, Hölderlinnek görögjei, a romantikusoknak Kaspar Hauser, a fauve-oknak vagy a Brücke csoportnak a "primitívek", Kleenek a gyermeki lélek, az art brut-nek a pszichotikus lélek és így tovább, ezen az elven működött.
Kukorelly számára is létezik ilyen nézőpont, melynek hozzávetőleges leírására e könyvben az alak fogalmát vezetem be. Ennek egyik leglényegesebb konstituense az "irodalmon-inneni(/túli)"[17] nyelvi alakzatainak Kukorelly-féle válfaja, melynek alapja a hagyományos és bevett irodalmi megszólalásmódokat és attitűdöket kikerülő, vagy egyenesen azokat provokáló beszéd - de amely a maga új stiláris móduszában végül is "visszatalál" az irodalmi hagyományok univerzáléihoz (pl. emelt hangvételéhez vagy örök toposzaihoz).
Az irodalmon-inneniség, az irodalmi "dilettantizmus", a szerzői pozíció hasadásának és az alakban való összemosódásának tekintetében nézetem szerint a mai magyar irodalomban több, ezzel párhuzamba vonható lírai kísérlet tanúi lehetünk. A Kukorellyével legszorosabb rokonságban Tasnády Attiláé áll, bár nála az "én"/[én][18] szkiz nem olyan éles. Parti Nagy Lajos dilettáns alakja inkább "irodalomból ötös", csak éppen a minden eredetiséget nélkülöző, kifejezetten irodalmi ambíciójú dilettantizmust idézi, az "emelkedett stílt"; a művi műdalok műáldozata. Szijj Ferenc alakja kvázi-szociografikus, még célzás formájában sem exponálja az "irodalmias" beszéd problematikáját.[19] A gondolat természetesen ősrégi belátást tartalmaz, jelesül, hogy a művekben a - valamelyest mindig fikcionális - beszélő és a - faktuális[20] - "szerző maga", az kettő. Nem elhanyagolható azonban, hogy mekkora a hasadás a két tudat, a szkiz a két phréné között. Az új kategória bevezetését az a fenti szerzőknél megfigyelhető, rendkívül izgalmas technika indokolja, amely lehetővé teszi, hogy e korlátozott kóddal rendelkező, bizonyos fokig korlátolt alakok rendkívüli erővel szólaltatják meg a hagyományos költészetben közvetlen szerzői szólamként, prozódiailag kötött és gazdag, irodalmi(as) nyelven megjelenő legszemélyesebbet. Elöljáróban ennyi, mindezzel bővebben foglalkozunk a későbbiekben.
De természetesen az alak, aki összefogja, stílussá vagy modorrá egységesíti a szövegeket, ennél jóval több szemlélet- és beszédmód elemeiből építkezik. Az biztos, hogy a nagy elbeszélésekhez kapcsolódó markáns attitűdök számára már nem kizárólagosak, minthogy egy konfúz "világkultúra" nem túl reflexív részese. Az "eklekticizmus" történelmi körülmény. A modern kor meghatározó fogalompárjai "de vannak konstruálva"[21].
(Én beszélek/Az beszél. Az individuum kikerül a struktúra centrumából[22])
A szubjektivitás és a nyelv egymással szorosan összefonódó kérdése meghatározó a huszadik század tudománya, filozófiája - és irodalomelmélete számára. Az ezzel kapcsolatos, rendkívül összetett és sokrétű diszkurzusokból csak jelzésszerűen említek néhány problémát. Az egyik leglényegesebb ezek közül az a felismerés, hogy a nagy metafizikai világképek felbomlásával sokáig centrális pozícióba került individuum nem annyira az individualitás terméke, mint azt a karteziánus, felvilágosult, romantikus modern hitte, sokkal inkább bizonyos - társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális stb. és nyelvi - rendszereké. Kibillen centrális pozíciójából, sőt, megszűnik in-dividuum lenni. Rorty, jelenkori amerikai filozófus egy érdekes történeti vázlata jól példázza, miről is van nagyjából szó. Freud és a morális reflexió[23] című írásában három lényeges elméleti teljesítményt emel ki, amelyek hatása ebbe az irányba mutat: Kopernikuszét, Darwinét és Freudét. Az első az ember lakhelyét, a Földet kiveszi a kozmikus centrumból, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a metafizikai centrumból. A második az embernek mint a földi teremtények középponti szereplőjének eszméjét teszi kérdésessé. Végül a harmadik a tudattalan előtérbe állításával, meghatározó tényezőként való bemutatásával bebizonyítja, hogy az ember nem úr még saját házában sem. Mindezeket még számos e századi fejleménnyel egészíthetjük ki, melyek nagyon különböző területeken, gondolkodásmódok alapján ugyan, de megegyeznek abban, hogy felhívják a figyelmet azokra a rendszerszerű képződményekre, amelyek működésének vizsgálata megerősíti, hogy az individualitás teljesítményét az újkori gondolkodás túlértékelte. Vége az episztemológiai robinzonádnak, amely úgy gondolta, hogy minden ember veleszületett tulajdonsága a "józan ész", amely lehetővé teszi, hogy mindenki birtokába kerüljön az univerzális igazságnak és a hozzá vezető egyetlen helyes módszernek, és amelynek az említett társadalmi, kulturális, nyelvi stb. rendszerek csupán hátráltatói, eltorzítói. A huszadik század meghatározó elméletei viszont azt mondják: nem eltorzítói, hanem konstituensei. A gondolkodást ezek a rendszerek kondicionálják, strukturálják, s mivel e rendszerek mindig lokálisak, az igazságok és a módszerek sohasem lehetnek univerzálisak. A filozófiai hermeneutika például ráirányítja a figyelmet minden tudás és megértés "előzetesség-struktúrájára", vagyis arra a történeti-kulturális preformációra, amely meghatároz bennünket, de nekünk sokkal kevésbé áll módunkban meghatározni azt. A nagyon más hagyomány felől érkező Wittgensteint ugyane rendszerek nyelvbe kódoltsága foglalkoztatta. Mind az egzisztenciálfilozófiában, mind pedig a strukturalista elméletekben felbukkan a nyelv egészen lényegi, a gondolkodást alapjaiban meghatározó szerepének tételezése. "Es spricht" - mondja Heidegger, a filozófus; "ça parle" - mondja Lacan, a pszichoanalitikus. "Az beszél", vagyis a nyelv maga legalább annyira beszél bennünket, mint mi a nyelvet.
Mindezek a fejlemények természetesen a művészetekben, az irodalomban is jelentkeznek. Itt is csak jelzésszerűen emelnék ki néhányat.
Illetve előbb egy megjegyzés. A költészetnek - vagyis a prozódiailag szigorúan szerkesztett és a trópusokat és retorikai alakzatokat komolyan vevő beszédnek/írásnak - mindig is közvetlen tapasztalata volt a "struktúra strukturalitása", a szubjektivitás feloldódása a játékban, a "jelölők játékának" élvezete akár a "transzcendentális jelölt"[24] rovására is. A költészet tehát bizonyos értelemben mindig is (poszt)strukturalista, (poszt)modern és (de)(/)(kon)struktív volt: sosem volt érdekelt a végérvényesnek szánt tudás és a fogalmak rögzítésében, ellenkezőleg, mindig is olyan eljárásokat működtetett, melyek látványosan félretolták a nyelv instrumentális kezelésmódját, és eltérő szövegszervező logikájukkal folyamatos jelentésképzéseket, -kioltásokat, -eltolásokat, -sűrítéseket stb. termeltek.
Sok eszázadi irodalmi kísérlet aztán tudatosan is a nyelv felé fordult, problémává és témává tette, működ(tet)ésének új technikáit kereste. A klasszikus avantgarde e téren is rendkívül termékeny és radikális volt, s bár az irodalomban - a festészethez képest biztosan - nem túl sok maradandót hozott, felszabadító hatása az irodalom legtávolabbi szegletében - például a klasszicizáló-esztéticista költészetben - is érezhető. Ki ne ismerné ma már az irodalomtörténeti basicnek azt a meséjét, hogy Tzara mit ajánl egy vers elkészítésének módozatául: vegyetek egy ollót, egy olyan hosszú újságcikket, amilyen hosszúnak a költeményt szánjátok, vágjátok ki a szavait, tegyétek be egy zacskóba, gyengéden rázzátok össze, egyenként húzzátok ki őket, és ebben a sorrendben másoljátok le a szavakat egy papírra. "A költemény rátok fog hasonlítani." A szürrealisták automatikus írása - nem függetlenül a pszichoanalízis felismeréseitől - a szavak teljesen kontrollálatlan áradásának rögzítésére buzdít, s ha közben felfedeznénk, hogy egy hosszabb értelmes részt írtunk, elkezdtünk értelmileg kontrollálni meg fogalmazgatni, azonnal szakítsuk meg, írjunk le egy l betűt, és folytassuk az automatikus írást.
Meghatározó nyugati irodalomelméletek - nem-avantgarde vonalon - elsősorban Stéphane Mallarmé, James Joyce és Gottfried Benn technikáiban látják először megvalósulni elméleti elvárásaikat, ahol háttérbe szorul a "hagyományos modernista" individualitás; és a nyelv önszervező ereje, az "Az beszél" elve kerül előtérbe. Ma már minden "magára valamit adó" író-költő számára gyakorlatilag kötelező ezt figyelembe venni. A magyar irodalomban először Tandori és Esterházy (Kukorelly számára inkább Mészöly Filmje és az ún. magyar neoavantgarde) vetették fel élesen ezt a problémát, elsősorban az ő nevükhöz köthető a "nyelvi fordulat" végrehajtása, majd rögtön a nyomukban, nem függetlenül az ő "eredményeiktől"[25], de már egyértelműen "poszttextualistaként", Kukorelly és Parti Nagy.[26]
(Én beszélek/Az beszél. Individualitás és strukturalitás az "alkotó"-folyamatban)
Kukorelly a következőket mondja egy interjúban[27]: "A dolog nem úgy működik, hogy van egy témám, bármilyen téma is legyen az, és én azt megírom. Hanem fordítva. És ez nagyon lényeges kérdés. [...] Van tehát egy mag, egy mondat, konkrét szókapcsolat, egy alapos és működő kisszerkezet, amit valahogy előszedek magamból. Esetleg hallok valamit az utcán és annyira visszhangzik bennem az a sokszor önmagában értelmetlen mondat, hogy egyszerűen úgy érzem: ez az enyém. Ekkor már megvan valamiféle mag: a szöveg alapja. És eköré szerveződik a szöveg. Burjánzani kezd, terjedni, és kiterjed, amíg a benne levő lehetőségek megengedik. Sokszor a dolog teljesen másról szól, mint az várható lenne. A »mag« legtöbbször nem is a centrumban helyezkedik el, hanem attól előre, vagy hátra, attól függően, hogy milyen irányba indul el a szöveg, és szerveződik szét önmagától. [...] Utána a dolog szinte már magától működik. Az érzéki szintjén. És fölveszi azt az irányt, ami potenciálisan benne van. Ezt az érzéki típusú szövegszerveződést befolyásolja, terelgeti, visszametszi és rendezi aztán az intellektus." Egyáltalán nem szükséges, hogy a szövegnek "konkrét élményalapja" legyen, mondja Kukorelly. "Teljesen mindegy", hogy azok a dolgok, amelyek az "[én]"-nel megesnek, megestek-e "valóságosan" is, vagy sem. Kérdés: "Ezek szerint a »lírai személy«, akivel ez a dolog megesett, tőled független? Mi a »kettőtök« kapcsolata?" "No, ez az, amit én se tudok. Szóval ezt nem tudom megmondani. Valóban nem arról van szó, hogy az az én, aki ott le van írva, egyenlő lenne velem, de azt sem lehet mondani, hogy nem egyenlő, vagy hogy nincsen kapcsolatom vele."
Érdemes felfigyelni egy a fenti vallomáson végighúzódó masszív gondolatalakzatra, jelesül, hogy a szöveg magát írja.[28] A "magból" mintegy organikusan, "saját törvényeit követve" nő ki, "burjánzik" ki a majdan kész szövegstruktúra. Nyilvánvaló, hogy egy kimond(hat)atlan esztétika/poétika működik a háttérben, amely oly egyértelművé teszi, hogy merrefelé terjeszkedik a szöveg, amely növeszti, "nyesegeti", "terelgeti", meghatározza azt. Ennek a rejtett esztétikának az elveit igen nehéz lenne leírni, ugyanis a struktúraképző elv az imaginárius alak beszédmódja és stílusa, amelyekre azonban nemigen alkalmazhatók a hagyományos esztétikák kategóriái. A legtisztábban a talán legnagyobb tradíciójú "szép" fogalmánál látszik ez. Ezért is van valami megszüntethetetlenül komikus jellege annak, hogy Kukorelly bizonyos versei a Szép versek elnevezésű antológiában szerepelnek. Mert noha kétségkívül helyük van egy reprezentatív jelenkori költészeti antológiában - nem igazán ilyesféle cím alatt (és ez sok más szerzőre is érvényes). (És korrektívumként megjegyzendő, hogy vannak régimódi értelemben vett szép versei is, pl. az EGyK Csendes forma és Ha ahány lélek fölbukkan is részből jónéhány darab.) Még pontosabban úgy fogalmazhatnánk, hogy a szép fogalmának folyamatos újraírásáról van szó, melynek a magyar költészetben az egyik legerősebb kihívását Petri György költészete jelentette. "Jócskán vannak olyan nyelvi szerkezetek is, melyeket nyelvvédők igyekeznek kitiltani a beszélt nyelvből, bizonyos poétikák pedig a költői nyelvből. Bizonyos másfajta poétikák pedig ezen építkeznek, a nem-szép, a nem-emelkedett, meggyötört szavakon, szerkezeten. Kényes program. [...] Nem hevül, nem izzad, nem vérzik. Nem blazírt vagy flegma, csak nyugodt, kesernyés. Keserű mosoly. Elég csúnya ahhoz, hogy elég szép legyen" - írja Kukorelly Petriről a K-ben.
(Poszttextualista(,) irodalom)
A(z inter)textualista beszélő intelligens és reflexív. Hatalmas kulturális univerzumban tudja magát, s pontosan tudja, hogy az "beszéli el őt", nem hisz a modernista szubjektumban, nem sajátvilágának mindenható demiurgosza, hanem az egyetemes intertextualitás továbbírója. Nem "természeti" erők által uralt őseredeti őszseni, hanem történeti beágyazottságát nagyon is tudatosított, művelt kultúrember. Ismeretelméletileg képzett: tudja, hogy a múlt századi értelemben vett realizmus az igazság - "idejétmúlt" - reprezentacionalista felfogásának terméke. Tudja, hogy semmiféle natúra nem előzi meg a kultúrát, hogy a világ megismerése "objektíve" sosem, mindig csupán interszubjektíve történhet.
Eminens (inter)textualista író Magyarországon Esterházy Péter.[29] Viszonylag jól tájékozott a kurrens irodalomelméleti problémák terén, és ez látszik is szövegein. Távolságot tart a szövegtől. Jól látható ez az Esterházy kapcsán gyakran tárgyalt idézettechnika esetében.[30] Ez sokkal inkább perszónákkal való játszadozás, mint elszánt identitáskeresés.[31] Ő felhasznál vendégszövegeket. Természetesen megjelenhet bennük a legsajátabb és legszemélyesebb, de az idézetrendszerek szövedéke legalább annyira az elrejtőzés közege, mint a megmutatkozásé. Kukorellynél - és a többi alakteremtő szöveg szerzőjénél - gyakran egyetlen "vendég" szövegével találkozunk, az alakéval. Aztán: a Bevezetés darabjainak notórius művégi névjegyzékeiben potenciálisan mindenki előfordulhat, Nagy Lászlótól Barthes-on és Wittgensteinen át Pilinszkyig, de próbáljuk csak elgondolni Parti Nagy verseiben Barthes-ot, A futás napjában Wittgensteint, Tasnády vagy Kukorelly dikciójában a Nagy László- vagy Juhász Ferenc-félét. A kvázi-dilettánsok által megteremtett alakok számára "nem áll rendelkezésre" a globális intertextus gazdagsága, nem érnek "fel" az Irodalomig, még kevésbé az Elméletig. Meglehetősen zárt, korlátozott nyelv "áll csupán rendelkezésükre". (Mindez persze csak tendenciákat jelöl, nem általánosítható totálisan az említettek egész munkásságára.)
Ahhoz, hogy az alak megszülethessen, alighanem szükség volt a textualista áttörésre, sőt maga Kukorelly és Parti Nagy is részesei voltak ennek. De Esterházy érdemei e tekintetben múlhatatlanok, és tulajdonképpen felmérhetetlenek: beszédmódjának, nyelvi attitűdjének és bizonyos nyelvi megoldásainak, manírjának (főként nyolcvanas évek eleji) hatása a magyar értelmiségre és ezen keresztül a magyar nyelvre olyan erős volt, hogy e röpke magyar irodalomtörténetben csak kevés hasonlót találunk (Ady, Petőfi, Kazinczy és még egy-kettő[32]).
A poszttextualista lírai szövegképzés nagyobb hangsúlyt fektet a par excellence "saját" stílus kimunkálására és ennek a teljes, komplett művön való végigvitelére - tulajdonképpen új poétikai szövegszervező elvként. A technika alapjában véve egyáltalán nem radikális újdonság: rokon a drámában az egyes szereplők szövegén, vagy a prózában a szólamokon keresztül megszólaltatott sajátvilágok megmutatásának technikájával, de ami újdonság benne, hogy e poszttextualista lírában nincs ezen kívüli nézőpont, művön belüli dialóguspartner vagy a megszüntethetetlenül istenszerű pozícióban lévő distinkt (el)beszélő.[33] Talán a legegyszerűbben úgy mondhatnánk, hogy a "valóságos" szerző számára az az alak, ami a régebbi költő számára a prozódia volt.[34]
Nézzük ennek egy jellegzetes példáját Kukorellynél. A Penetráns sürgölődés a boldogságban első mondata így hangzik: "Háromnegyed tizenkettő felé elkezdtek rémesen, ha szabad, akkor eztet a szót használnám, piszok pokolian kongatni misére."[35] A két legnyilvánvalóbb effektus, amely rögtön szemünkbe ötlik, és amelyek révén gyanút fogunk, hogy itt valami probléma lehet a szerzővel, az "eztet" és a "piszok pokoli" kifejezések. Az olvasóban rögtön felmerül az ellentmondás, hogy a szöveg intézményes kontextusa szerint irodalommal van dolga, a szöveg maga viszont nemhogy a magas irodalmi, de még a legelemibb grammatikai és nyelvhelyességi szabályokat is megsérti. S a szöveg konzekvensen és végig ezt az "irodalmon-inneni(/túli)" dikciót beszéli. A beszélt nyelv "hibáit" és gondolkodásmódját Esterházy is gyakran megidézi persze, de az ő szövegeiben explicit a szerző jelenléte és gondolkodásmódja is. A szöveg szoros olvasata általában támpontokat nyújt arra vonatkozólag, hogy mi a "saját" viszonya az "idegenhez", mivel elkülöníthető egy par excellence esterházys dikció, amibe beékelődik a vendégszöveg (nem mindig persze - végtére is ez Esterházy egyik legfontosabb játszmája, és igen sok változatban játssza. Arról sincs szó, hogy itt valamiféle éles "paradigma"váltás történt volna.) Az alakképző szöveg / szövegképző alak poétikájában viszont a legszorosabb olvasat sem talál valamiféle distinkt szerzői szólamot.
De vajon honnan szedjük ezt? A magyarázathoz - sajnos - Danto "artworld"-koncepciójához illetve a művészetfogalom institucionalista modelljeihez kell nyúlnunk.[36] Az olvasó nem feltételezi, hogy az irodalmi intézményrendszer legitimálhat ilyen nyilvánvaló dilettantizmust (s a vicc az, hogy rendszerint jól gondolja[37]) - ezért (homályosan és legdurvább változatában, de) megképzik benne az alak: feltételezi, hogy a szerző egy nagyon más valakit "játszik el", hiszen a szerző nyilvánvalóan irodalmilag képzett, a szövegelő pedig látszatra nagyon nem. Létrejön a fikcionált reális szerző ([én]) és realizált fiktív beszélő ("én") közötti éles hasadás. Amiről aztán ki fog derülni, hogy bizonyos szempontból nem is olyan éles ez a hasadás - bár ezek a kettejüket összekapcsoló feltételezések sokkal inkább az olvasó konstrukciói lesznek, mint azoknak a műveknek az esetében, ahol a szerző bizonyos támpontokat nyújt - s a két én egyetlen alakká mosódik össze.[38]
Szó sincs azonban arról, hogy a poszttextualista szerző szövegei a hagyománytörténet(ek)en és az egyetemes intertextuson kívül állnának[39], de nem foglalkoznak vele explicit módon, s ha igen, nem kezelik "profi" módon. Az alakteremtő szöveg "én"-je irodalmon-inneninek tűnik, de a szövegteremtő alak gondoskodik az irodalmon-túli olvasat lehetőségéről. E transzgresszió két fő retorikai stratégiája az áthallás és az áttűnés.
Mindez természetesen nem magyarázat arra, hogy az efféle alakok művei miképp kerülnek az irodalmi intézményrendszerbe. A szűken vett irodalmon kívüli okokat - vannak egyébként bőven - most nem érintjük. Ez a beemelés tehát irodalmilag azért lehetséges, mert az intézményrendszer "döntéshozói"[40] az irodalmon-innenit az áthallás és az áttűnés révén irodalmon-túlinak olvassák - vagyis az irodalomtörténeti processzusba illesztik, a régi jó modernista logikát alkalmazva: az eddigi irodalom meghaladását mint az eddigi irodalom meghaladását ismerik fel, bevetté teszik az "önkirekesztőt", immanensé a transzcendenst.
(Irodalmon-inneni. "Hétköznapi", beszélt nyelvi, "dilettáns")
Ami az eddig idézettekből is feltűnhetett, az a Kukorelly-szövegek beszédmódjának hétköznapi, beszélt nyelvi alaprétege; s ezt illetően majd minden elemző egyetért. Radnóti szerint Kukorelly beszéde "a mindennapi fecsegésre, arra a zúzalékos beszédgörgetegre emlékeztet, amelyet mindannyian ismerünk: a beszélő nem tulajdonít neki különösebb jelentőséget, folyvást ismétli és helyesbíti magát, néha megtorpan, kerülő útra téved, az alany keresi állítmányát, grammatikailag minden bizonytalan, kezdete és vége csak alkalmi, nem szükségszerű."[41] Márton: "a versek igen gyakran egy-egy jelentéktelen alkalom vagy ürügy körül kristályosodnak ki, s nyelvileg is erősítik az esetlegesség benyomását."[42] "Az irónia és annak rejtett pátosza formálja paradigmává a szintaxis állandó megtorpanását, a verssorok brutális eltördelését, a reflexió gyors kiélezését, majd lefelé stilizáló ejtését, a folytonos helyesbítéseket (amelyek ugyancsak a lefelé stilizálást célozzák)."[43] Margócsy: "megszólalásának alapjául a mindennapi nyelv töredezettségét, pongyolaságát, szabályozatlanságát, ha tetszik: hibásságát tette".[44] Földényi: "költeményei nem a zavaros világgal szegülnek szembe, hanem éppen annak zavarosságából merítenek erőt (azaz formát)"[45]. N. Horváth: "A kukorellys stílus egyik feltűnő jegye az a némelyek szemében talán tüntető nyelvi közöny, ahogy a mindennapos fordulatokat és kliséket beengedi verseibe, s egyáltalán nem ironizáló szándékkal [...] Ezek a profán kifejezések, szleng-fordulatok érzékelhetően szervesen hozzátartoznak a költői nyelvhez, s nem a megszokott szándék, a stiláris jellemzés kapcsolja őket ide."[46] Thomka: "[n]em konvencionális költői maniere-jének alapja a legkonvencionálisabb pesti beszédmodor."[47] Sneé: "Kukorelly láthatólag az élőbeszédet tartja a vers forrásának". Verseiben megjelenik a pátosz is, "[o]tt rejlik szavaiban, gesztusaiban, elhallgatásaiban, egész irányultságában", de "[a]mit lehet, megtesz elhárítására vagy legalább féken tartására. Hogy sűrűn poentíroz, láttuk már, de él a visszafokozás, a kicsinyítés eszközével is. Ismeri a köznapiságban lakozó erőt, mely könnyebben elragad, mint a ritkán átélhető kivételes pillanatok bármelyike."[48]
Kukorelly írásai számos olyan jegyet hordoznak, amelyek csak a beszélt nyelvben fordulnak elő, illetve amelyek nem "letisztázott" gondolatokat, élményeket vetnek papírra, hanem a gondolkodási vagy ("külső/belső") élményfolyamatot.[49] "A forgalmi és a hogyhívják, a vezetői engedély meg a személyim ott volt a - jogosítvány, na! - a helyén, az egyik fiókban."[50] Az írás nevű technikai találmány, nemde, lehetővé tenné, hogy szépen kivárjuk, amíg eszünkbe jut a kérdéses szó, s aztán a lehető leggazdaságosabb formában leírjuk azt. Itt azonban olyan írásmódról van szó, amelyet nem a referenciális operacionalitás működtet, hanem amelyben folyamatosan felbukkannak a beszédszerűség "gazdaságtalan" alakzatai.[51] Szinte emblematikus, hogy a fenti mondatban a "korrekt", pontos hivatalos kifejezés ("vezetői engedély") megvan, de nem az kell, hanem ahogy normálisan mondani szoktuk ("jogosítvány"). Számos olyan index[52] fordul elő e szövegekben, amelyeket csak beszélt nyelvben használunk. "Ha meghal valaki, akkor elrendezik a kezét. Így, az is, azt ide, azt meg amúgy, rendezgetik."[53] "Ezzel a járással, ahogy / megyek. Így mozog el a / bokám és a lábfejem."[54] Ezek az indexek nem ana- vagy kataforák, pontos értelmezésükhöz nem állnak rendelkezésre információk: a deixis nem a szöveg egy más pontjára mutat. Kifelé mutat a szövegből, olyan kontextusra, amely extratextuális.
Margócsy szerint "[e] költő úgy beszél verseiben, szó szerint, ahogy a mindennapi beszélgetés utcán, társaságban, ismerősök és ismeretlenek között nap mint nap, magától folyik - nem tisztítja, nem javítja, nem »emeli föl« nyelvét. A mindennapi beszéd hű imitációja..."[55] Szilágyi Márton ezzel szemben úgy látja, hogy "[a] - Hekerle László nem szép, de érzékletes szavával - »lestilizáltnak« nevezhető szóválasztás és mondatszerkesztés lényege a nagyon finom eszközökkel megrajzolt hétköznapiság. Ez viszont éppúgy nem jelenti a prózaiságot, mint ahogy bármiféle parole[56]-jelenség imitációját sem. Valamifajta tudatos, finoman stilizált antiretorikusságról van inkább szó: Kukorelly lemondott a lírai megszólalás előfeltételeként működő költői retorikai pozíció stiláris regisztereiről."[57] Radnóti mindkét lehetőséggel számol: "Vajon stilizálja-e a henye és hányaveti mindennapi beszédmódot, vagy valóban az - ez a kérdés hozza zavarba az olvasót."[58] Én inkább Szilágyi nézetét osztom. Ahhoz kétség sem férhet, hogy Kukorelly egy az egyben felhasznál mindennapi, beszélt nyelvi, parole-elemeket, azt azonban túlzásnak érzem, hogy nyelvezete en bloc "a mindennapi beszéd hű imitációja" lenne. A henyeség és hányavetiség érdekes dolog, ugyanis rendkívül pontos tud lenni (ahogyan a kvázi-tautológiák, a redundanciák rendkívül ökonomikusak tudnak lenni) - amennyiben alapvetően fontos, hogy a "meghatározatlan tárgyiasságok"[59], az "ábrázolt tárgyiasságok meghatározatlan helyei"[60] meghatározatlanok maradjanak. Ez tehát bonyolult - bár nem olyan nehéz - játszma, amely éppúgy "stilizáló", mint "valóban-az". Parti Nagy Lajos írja a Maniere-ről szóló kritikájában: "A lehető legbanálisabb, legcsekélyebb hírértékű fordulatokból építi fel verseinek nagy részét. Naivan költészetet »szimatol« ott is, ahol a jámbor versértő csak slágerszöveget vagy vezércikket észlel, a köznyelv, amit használ, legalábbis szürke, olykor kifejezetten infantilis, mozdulatai ügyetlenek, mint a bábut játszó pantomim-művészé. A skála az imitált »rossz vers«-től egészen a nonszenszig terjed. A kulcsszó mindenképp az imitáció. Kukorelly úgy csinál, mintha nem venné észre, mennyire banális, romlandó anyagból építkezik, úgy csinál, mintha az így megteremtett - mert »azért« megteremtett - költőiség véletlen lenne, melléktermék, független a »naiv« megszólaló szándékaitól. Erről persze szó sincs, mint ahogy nincs szó talált versről, ready made-ről sem, szövegei nagyon is intencionáltak", ravaszul kiszámítottak.[61]
Jó példa erre egy AMP-beli szövegének címe: Az ilyen érzelmek. Nem: "Ezek az érzelmek", "Az efféle érzelmek", "Miféle érzelmek" s a többi "szebb" megoldás. Szinonimitás mint olyan egyébként sem létezik, de ennek a "közönséges" nyelvi "az ilyen"-nek megközelítőleg sincs megfelelője a "gazdag", nem-közönséges, emelt nyelvekben, a szép(-)irodalomban, a "magyarból ötös" fogalmazásban. Már azzal sem értek egyet, hogy a hétköznapi nyelvek kevésbé gazdagok lennének, mint az irodalmiak, viszont nagyon is mást tudnak. Kukorelly azonban a kettő határterületén mozog, nyelvezete egyszerre játszik mindkettővel - látszólagos redukáltsága tehát többszörösen bonyolult irodalmi játékának egy szabálya.[62]
(Redukált nyelv, "irodalomból kettes")
Kukorelly "roppant tudatosan kerüli - sőt szinte parodizálja - a lírai közvetlenség sok időszerű alakzatát, a költői szerep gondtalanságát eleve kétségbe vonva. A »magas« lírai hangnem helyett - a hajdani irkák, kamasz-fogalmazványok sutaságát imitálva" ír, írja Fogarassy AVÉ-ről 1985-ben.[63] Mészáros 1989: "rendkívül takarékosan bánik a szóval és az ún. költői eszközökkel. Kerüli az öngerjesztő nyelvi alakzatokat, a túlfeszített költői képet. Gyakran önkioltó metaforákat használ vagy tautologikus szerkezeteket, mégsem vezet ez nyelvi purizmushoz: verseibe beépíti a roncsolt mondatokat, a kulturális idézeteket, a kiürült stílusfordulatokat, a köznyelv hordalékait. Alaposan felforgatja a mondatrendet, lecsupaszítja a lexémákat, alig marad jelző. És az a sok hiányos mondat, mintha nem is lenne igei állítmány, vagy azért mégis. »Szívesen megbontom a mondatot / lássuk mennyit bír el / lássuk hogyan csuklik össze / egymás alá másolom a közérzetünk / lássuk mennyit bírunk el / és hogyan csuklunk össze műremegve« (A módszer). Mindennek látszólag ellentmondó esztétikai tapasztalat, ami talán túlzás nélkül állítható, hogy mai költészetünkben kevesen érzik nála jobban a szavak súlyát, helyezési értékeit. A nyelvi minimalizmus a szó visszahódítására irányul... folytonosan kétségbe vonja a világunk felett elterpeszkedő nyelvi jelek és ideologikus beszédmódok érvényességét, de nem ragad meg a kérdőjelnél, a tagadás gesztusainál, és hiányzik belőle az új művészi beszédmód alapításának pátosza."[64] Nagy AK 1992 írja az AMAÉ-ről: "Az is kérdéses, hogy ki ez a feltételesen létező beszélő. »Talán a könnyem nem potyog« - mondja. Épeszű ember tudja, hogy potyog-e a könnye vagy sem. Tehát ez az egyén vagy gondolkozásában, vagy érzékelésében, vagy mindkettőben korlátozott, pszichotikus?, szenilis?, retardált? Léte lefokozott, »lefelé stilizált«, infantilizált lét." Bagossy 1991 AMP szövegeiről: "mintha artikulációs gondjai lennének annak, aki mondja. A mesélőnek. És tényleg az van neki (aza van neki). És nyelvtanilag nem mindig hivatalos, nem mindig nyelvművelő, vagyis hogy nem mindig hoch-magyar... Kedvenc szavak: tényleg, elég, hát, vagyis, ilyesmik, és. Kedvenc helyszínek pedig: konyha, strand, focipálya, villamos, troli, bérház, televízió előtti kis tér."
A fogalmazásmód nem az irodalmiságon túlinak tünteti fel magát - mint mondjuk egy töredékmondatokban, központozás nélkül, de szépen vagy fenségesen beszélő Éluard-vers, vagy egy követhetetlen, de irodalmilag kifogástalan mondatokban beszélő Beckett-próza -, hanem irodalmiságon inneninek. Azt játssza el, hogy borzasztóan szeretne irodalmi lenni, de nem bír az istennek se. Nem úgy különbözik, ahogy a modern transzgresszív hagyománya: nem látványosan túl van már mindenen, nem mindent ismer már és mindent un, nem mindent végigzongorázott és mindent tud már - hanem próbálkozik, de hiába. Nem tudja teljesíteni az irodalmiság legelemibb kritériumait sem. Azt írja, hogy eztet. Meg hogy piszok pokoli. De nem vagánykodni akar, nem egy kimunkált, stílusos argóban akar beszélni. Olyasmi a stílusa, mint a túlkoros nyolcadikosé, aki ismét a jól ismert tanévkezdési programmal birkózik magyar nyelv és irodalom tárgyból: Egy nyári élményem. Fogalmazás. Tartalom, helyesírás, külalak. Valami rémlik neki, hogy szépen, emelkedetten kéne csinálni, valahogy mondvacsináltan, ahogy mondva sose csináljuk. De a bukott-tanuló-Kukorelly fogalmazása mindig elégséges.[65] (De csak azért, mert magyarból nem buktatunk.) Pont úgy fogalmaz, ahogy nem szabadna. Éssel kezdi a mondatot. Meg háttal. Hát. Tud helyett bírt ír. Tényleget valóban helyett. Egy csomót számos, számtalan, rengeteg, miljom, miriád, tengernyi, igen sok, tömérdek helyett. Nem használ választékos jelzőket. Azonban azt, hogy de azonban. Határozott névelőt személyeket jelölő tulajdonnevek előtt. Az egyes szám első személyű, jelen idejű ikes igéket makacsul kával írja. Ragaszkodok. Alszok. Játszok. A vonatkozó névmások nem vonatkoznak semmire. Hol alany nincs, hol állítmány. Durva szavak is előfordulnak. Sose lesz belőled költő, fiam. Legfeljebb lánghegesztő. Vagy fotbalista.
Állandóan meg-megbillen a "helyes nyelvhasználat", a normál grammatika. "Magyarországon nem nagyon van semmi."[66] "azt úgyis nem kerülni el"[67] "Egy valamilyen fajta kutya szokott ugatni."[68] "Néhány napja már nem elég jól vagyok."[69] "De á, az ki van zárva."[70] "A tagdíjakat akinek hátraléka van az tessék és sürgősen fizesse be"[71]. "a falon van egy körülbelül nem tudom hány méter hosszú valamilyen felirat"[72] "Idén Kamerun volt a brazilok."[73] "Azt hiszem, hogy egész biztos, hogy egy német nő bírja a legöntudatosabban levenni a melltartót."[74] "A minap is megfigyeltem, hogy' elrohannak a / percek"[75] "Éppen az / Operettszínházból jönnek / kifelé. Méghozzá a Marica / grófnőből."[76] "De már hogy mit. Azt nem tudni."[77] "Egerszegi száz méteren kétszázat ráverne Johnny Weismüllerre, sodrással szemben, de sőt mai másodosztályú hosszútávfutók köröznék le Nurmit."[78] "Sokkal nagyobbak kicsit."[79] "De van már belőle, a könyvből, egy ugyanilyen hasonló."[80] "Vagy elbújni valahová, hogy az megoldana bármit is."[81] "Ilyen elég egyszerű."[82] Az iskolában, magyar órán (és más órán is), az ilyen mondatokat kijavítja a tanár: ezt így nem mondjuk. Felhívja a tanuló figyelmét arra, hogy nem helyes. És helyesen teszi. Ez az apró példa is jól szemlélteti, milyen óriási változások történtek az irodalomfelfogás terén. Ha kinyitunk egy magyar nyelvtankönyvet, biztosak lehetünk benne, hogy a benne szereplő példamondatok - mondjuk egy mondatelemzéshez - Arany Jánostól lesznek, Kölcseytől, Kosztolányitól.[83] A helyesség mintapéldányai. Nyilvánvaló, hogy a fent emlegetett Némethonba szakadt magyar honfiú téved, amikor azt felételezi, hogy Kukorelly nem ismeri e helyesség kritériumait. Ezt, bár nyilvánvaló, szükséges megjegyezni azoknak, akik a szépirodalommal szemben erősen konzervatív elvárásokkal lépnek fel. Akik minimum azt várják tőle, hogy nyelvtankönyvekben idézhető mondatok legyenek benne, a tanulóifjúság épülésére. És bizony, Kukorelly nem ilyen ad usum delphini szerző.[84]
(Megcsináltság, műgond, újraírás)
Az Kukorelly-féle "helytelenkedésnek", amilyen legitim, olyan terméketlen olvasata a felháborodós. Szó sincs naiv dilettantizmusról, irodalmiatlanságról, műveletlenségről, a nyelvi gondosság hiányáról. Talán az eddigiekből is kiderült, súlyos tévedés lenne az a feltételezés, hogy Kukorelly csak úgy odakeni a szövegeket, ripsz-ropsz leírja, csak győzze követni élőbeszédének gyorsaságát. Rendkívüli műgond, kitartó mérlegelések, állandó aggodalmas pepecselés a legutolsó névelővel is - ez jellemzi alkotói módszerét. Ha máshonnan nem, a többször megjelentetett és mindújra átírt daraboknál látszik ez; azon a kényszerességen - és ez, tegyük hozzá, a saját, korábbi szövegekhez való meglehetősen ritka alkotói hozzáállás -, hogy belenyúl a régebbi szövegekbe, pofozgatja, javítgatja, átrendezi őket. A változtatások a legtöbb esetben nem radikálisak: legfőképpen a kész szövegek újracsoportosítását illetve kihagyását jelenti, mint AMP német változata esetében (pl. - bánatomra - szétszedi a Javulásokat, néhányat kihagy, elhagyja a tizenkilenc soros formát stb.), vagy az EGyK, amely a szerző addigi költői életművének saját kanonizációs kísérleteként értelmezhető.[85] Magukba az újrapublikált szövegekbe ritkán nyúl bele alapvetően - akkor már inkább kihagyja. Legtöbbször csupán néhány írásjel, szó, esetleg mondat elhagyását, átírását, megcserélését fedezhetjük fel egy-egy új változaton. Ez nyilvánvalóan megkérdőjelezi azt a feltételezést, hogy a szöveg például ténylegesen, ready-made-szerűen élőbeszéd-imitáció lenne, annak minden fésületlenségével, trehányságával. S ha történetesen ezt a benyomást kelti, az is nagy-nagy műgond eredménye. Hiszen mi szükség lenne ilyen szövegben egy "s" "és"-re vagy egy pont vesszőre cserélésére, és efféle aprólékos átírásokra. (Végre egy nem ízlésítéletre alapozódó érv.) "Látom, hogy nagyon meg vannak csinálva. Patikamérleget használ, és ráteszi még a szóközöket is. Addig csinálja a rendet a szövegben, amíg minden elmozdíthatatlanná nem válik. És mégsem tiszteli túlságosan."[86] "[P]atikamérleggel-mérlegen mesterkedik/dolgozik, és túlpontosan, hogy már-már visszatetsző."[87] "Minden ellenkező látszat ellenére ez a költő nagyon megcsinálja a verseit... Nem tudom, mennyit dolgozik egy versen, de úgy érzem, sokat. Ami ennyire görcsök nélküli, s mégsem könnyű, az nem adódik ingyen."[88]
Ez a műgond, vagy megcsináltság, természetesen nem érték-, hanem leíró kategória: lehet nagyszerű művet írni pillanatok alatt, első nekifutásra, és lehet hallatlan energiákat fektetni nagyon rossz művekbe. Kukorelly átírásait néha fölöslegesnek érzem (pl. Nem törődni bele[89]), néha érthetőnek és egyszersmind érzékelhetőnek a veszteséget[90]. Jó stílusérzékű írónál - s ez bízvást állítható Kukorellyről - azonban rendszerint jól működik az efféle újraírás; már ahol szükséges, mert azért rengeteg szöveg első változatban is úgy van megcsinálva, hogy ne lehessen belenyúlni. Amikor már szépek hibák. Amikor a helyes érdektelenné és a helytelen érdekessé válik.
("Helyesség")
A (nyelvi) "helyesség" megtanítása mellesleg mindig a hatalmi diszkurzus szabályainak bevésése is. És ily módon lényegénél fogva Janus-arcú fogalom. Egyrészt magában foglalja azokat az elemi szabályokat, amelyek megteremtik az egyáltalán való kommunikáció, a közös értés alapjait. Ám ez a nagyon helyes helyességre törekvés elérhet egy olyan határt, ahol már megszűnik illetékessége. Ahol már beavatkozás a gondolkodás szabadságába. Ez a határ nem húzható meg pontosan.
A másik szabadságának korlátozása a nyelv közegében is zajlik. Kukorelly olyan korban nevelkedett, amikor ez mindennapi tapasztalat volt. Amikor a nyelvhasználat helyessége feletti őrködés kissé túlment azon, hogy Arany János hogyan mondta. Amikor azt mondták: ejnye, kisfiam, az úgy nem helyes, hogy azt mondod, Kovács úr; azt úgy mondjuk, hogy Kovács elvtárs. A nyelvben is megjelenő szabadságkorlátozások egyáltalán nem korlátozódtak a szűken vett politikai diszkurzusra. A hetvenes években olyan hatalmi centrumok gyakoroltak ellenőrzést a "helyes" költői beszédmódok felett, amelyek számára az újabb irodalom ma már közmegegyezés szerint is legnagyobb irodalmi teljesítményei egyszerűen irodalmon kívüliek, dilettánsak, helytelenek, rosszak. (Ezzel kapcsolatos Kukorellynek az a számos alkalommal kifejtett meglátása, hogy a próza nagy hetvenes évek végi felfutása is ennek köszönhető. A magyar irodalom addig vezető műnemét elsősorban egy meglehetősen szűkös esztétikájú, és, mellesleg, kifulladt, viszont intézményesen annál erősebb múlt-századi-népies klientúra tartotta a kezében keményen, míg a számukra kevésbé fontos prózát nem ellenőrizték annyira - tehát ott szabadabban szólalhattak meg az új hangok, indulhattak be a kísérletezések.) Kukorelly a politikai elnyomáson kívül megtapasztalta a költői megszólalásmód szabadságkorlátozásait is. Ilyen rendszerekben szocializálódott, és megszenvedte "kirekesztési technikáikat"[91]. Az ezek elleni küzdelem szinte természetszerűleg bele van írva stílusába. Első és második kötete viseli legláthatóbban ennek nyomait. Ezekben a legerősebb az a retorikai stratégia, amely a helyes és a helytelen szabályaival foglalatoskodik. Az alaphang az irónia. Tehát egyáltalán nem a szabályok nem-tudásának naivitása, hanem megkérdőjelezésük, a rájuk vonatkozó reflexiók nagyon is sokrétű, kifinomult rafinériája jellemzi ezt a költészetet.
De - és ez is meghatározóan fontos jegye a Kukorelly-irodalomnak - a helyes/helytelen, bevett/kirekesztett harcait általában nem tematizálja, nem valamiféle diszkurzív vita referenciális fegyvereivel, hanem a szigorúan önreferenciális poétika fegyvereivel vívja meg, a grammatika hadszínterén.[92]
(A "helytelen" mint politikai liberáció)
Nézzünk egy példát. A valóság édességének egyik fejezetcíme a következő nagyerejű "grammatikai katarzis"[93]: "kivilágítják a látványokat államfő miatt"[94]. Ez az első hallásra is kitűnően érthető humorú szintagma zavarba ejtő. Nem ugyanilyen könnyen belátható ugyanis, pontosan mi is adja humorát. Teljesen világos, hogy a fogalmazás: kettes. Mindennapi nyelv- és gondolkodásismeretből azonban már jóval jobb az előmenetel. Itt van először is ez a jól ismert általános alany, a "kivilágítják" alanya: ők, többes szám harmadik személy - nyilván "a hatalom", "az állam", "a" párt, a nagyfejűek, egyszóval "azok", odafönn. Élesen elkülönítve grammatikailag a "mi"-től, tőlünk, akik idelenn vagyunk, és semmi beleszólásunk nincs abba, mit csinálnak.[95] Élesen emlékszem harmadikos általános iskolás koromból egy jelenetre: dolgozatírás után az egyik leánytanuló összeszedi a füzeteket, leteszi a tanári asztalra, a tanító néni szemébe néz és azt kérdezi: "Leosztályozzák?" Értsd: le tetszik majd osztályozni, tanító néni? Ebbe a szóhasználatba eleve bele van építve, amit Franz Kafka legnyomasztóbb irodalmi műveiben kreált: az anonim, láthatatlan hatalom, mely megnevezhetetlen, megközelíthetetlen, de él és uralkodik - ha nem is mindörökké, ámen. De, az az érzésem, Kafka számára nem lehetett annyira valóságos és mindennapi és közönséges "azoknak" a világa; azoké, akik a kastélyban vannak, vagy akik a pert mozgatják. Ő ezt a világot felépíti műveiben, a "komonizmus" pedig mindenki számára jól érzékelhető realitás, kész világ, amit a legjobb írók leépíteni, lerombolni akarnak. Nyilván csak ilyen helyzetben vetődhet fel, hogy hatalma grammatikailag is kikezdhető, és ennek volt nagy úttörője a magyar prózában Esterházy Péter, a lírában pedig Parti Nagy és Kukorelly.[96]
A szintagma legmegragadhatóbb pontja - egy gyönyörű billentés - az a grammatikai hiba, hogy az "államfő" szó előtt nincs névelő, se határozott, se határozatlan; se valamiféle "valamiféle". A helyesen működő nyelvi kompetencia mindenképpen hiátust érzékel az "államfő" előtt. A mindig kompakt értelemre törő interpretáció azonban azonnal valami más megoldás után néz. Alapbeállítódása, hogy a különböző performancia-aktusok helyesek, legfeljebb elsőre nem jól értelmezte őket. Csak hosszas sikertelen próbálkozás után minősít "értelmetlen"-nek vagy "számomra érthetetlen"-nek egy kijelentést. A fent idézett szintagmába azonban "beírható" az értelem - amely megszünteti a grammatikai hibát és átértelmezi az "államfő" szót. Vagy inkább: éppen a "grammatikai hiba" teremt új kontextust, amelyben átváltozik az "államfő" főnév: nem egy konkrét személyt jelöl, valamely állam vezetőjét, hanem annak a távoli világnak, odafönn, egy "ünnepélyes" aktusát, amikor kilobogózzák, amit ki kell ilyenkor, amikor ezer rendőrautó lezárja a forgalmat Ferihegytől a belvárosig és az ezer diplomataautóból álló fekete hüllő bekígyózik a városba, amikor díszkivilágítanak és díszlőnek, aztán a Merci és a Hilton bejárata közti pár méterre, a budapesti koszra és pocsolyákra leterített vörös bársonyszőnyegen mennek a "munkavacsorára", ahol elvtársias, esetleg rendkívül meleg, baráti légkörben zabálják a homárt. A látványok pedig ki vannak világítva, hogy ha kinéznek az ablakon, akkor lássák. Ezt az egész hercehurcát, műbalhét jelenti itt az "az" nélküli "államfő" szó. Precízkedő korrektséggel: 'a városban valamely államfő érkezésekor foganatosított szokásos intézkedések' jelentést veszi fel.[97] S mindezt az a kis hiátus csinálta. Ennek fényében viszont már nem minősülhet többé grammatikai hibának, ami elsőre talán annak tűnt. Nem tudom, van-e a retorikában név, kategória a jelentésképzésnek erre a formájára. Nem valószínű, már csak azért sem, mert ha megpróbálnánk megkeresni ennek az eljárásnak valamely közeli vagy távoli rokonát, azt sokkal inkább meglelnénk a köznyelvben, mint az irodalomban vagy más "gondosan" retorizált beszédmódokban.[98]
(A "helytelen" mint irodalmi liberáció)
"Az irodalom valamilyen volt, egy kicsit elég félelmetes, szárnyai voltak, kerengett és nem volt bocsánat."[99] A mondat tematikusan is arról a költészeti nyelvjátékról beszél, amely a hatvanas-hetvenes éveket uralta, és amely kirekesztette a saját irodalom-felfogásán kívül eső megszólalásmódokat (például Erdély Miklósét és a radikális neoavantgarde-ét - az Egy talált tárgy megtisztítása (1972, Tandori) az egyetlen, ami még elment, s talán nem utolsósorban a szerző - "bocsánatos" - újholdas kötődései miatt.)
Ez az irodalomfelfogás tiltja, illetőleg nemhogy költőietlennek, de evidensen dilettánsnak tekint egy olyan fordulatot, mint az "egy kicsit elég félelmetes". Az "egy" először is (egy) "germanizmus". Az "elég", jelen használatában, (feltétlenül kijavítandó!) köznyelvi szóként, 'meglehetősen', 'igencsak' jelentéssel, megengedhetetlen pongyolaság. S ha már ez a szó jelentése, vajon hogyan lehetséges a vele teljesen ellentétes jelentésű "egy kicsit" fokhatározóval használni? Nonszensz. Ez akar költő lenni? Író?
Ez a fordulat éppen "egy ilyen" tematikai szövegkörnyezetben tud igazán mulatságos lenni - és igazán provokatív. Ha az efféle fordulatoknak semmilyen más erénye nem lenne, mint valamely kizárólagosságra törekvő poétika hatalmi pozícióinak szórakoztató destruálása, már akkor is legitimnek tekinthető - nézetem szerint. Legtöbbször azonban jóval többet hordoznak a puszta provokációnál. És minthogy a különböző beszédmódok publicitási esélyeinek megnövekedése, az irodalmi-poétikai terep pluralizálódása után az efféle provokáció veszít jelentőségéből, minden írónak szembesülnie kell addigi technikáinak funkcióeltolódásaival. Vannak, akiknél kiderült, hogy semmi más nem adta írásaik energiáját, mint a többé-kevésbé direkt/burkolt (politikai) rendszerkritika. Nem becsülném le az ilyen szövegeket sem, hiszen morális erényeik kétségtelenek, és legyenek bármily efemerek, bizonyára mindegyikükben fellelhető valamely extrapolálható technika - bírálható és bírálandó hatalmi rendszerek pedig mindig lesznek, a jól irányzott liberációs retorika sohasem válhat divatjamúlttá. Az akkori jó szövegek mai olvasatában is átélhető a szubverzió izgalma, pátosza, humora, igazsága. És ne feledjük: 89-cel, azzal, hogy kitört a szabadság, még korántsem építettünk le minden leépítésre érdemes konstrukciót, agyacskáinkban bőszen dolgoznak még kritikával illethető hierarchiák. De kétségkívül jobbak azok a szövegek, amelyekben gazdagabbak a retorémák, amelyek a Kádár-rendszeren kívül még más rendszereket is problematizálnak - a wittgensteinit, a nyugatost, a vízügyit, bármit. Azt gondolom, már az eddigiekből is kiderült, Kukorelly szövegei ebből a szempontból a jobbakhoz tartoznak - minthogy folyamatos (nem-teoretikus) nyelv-, gondolkodás-, rendszer-, toposz-, ön- stb. kritikai gyakorlatok.
De leginkább maga a nyelv az, öltse fel bármilyen nyelvjáték formáját, amelyet Kukorelly kikezd, lebont, és újraépít, amellyel állandóan foglalkozni "kénytelen". És nem csupán az irodalmi nyelvjátékok épülnek le és át - maga a grammatikai fundamentum is bizonytalanná válik. Mivel a nyelv a kultúra legalapvetőbb intézménye, a nyelvvel való foglalatoskodás mindig több, mint ártatlan szöszmötölés, a "nyelvkritika"[100] mindig több, mint pusztán "önmaga". Kukorelly nyelvi világában, "grammatikai katarzisai" által eleve nevetséges a megszilárdult (művészi, szellemi) nyelvi alakzatok "problémátlansága" és ugyanakkor bábeli gőgje. "Kukorelly minden stiláris eszközt megragad arra, hogy érzékeltetni tudja szkepszisét a szellem gigantikus mélységeivel szemben, s egyáltalán mindennel szemben, ami titáni méretekben és mitizáló felhangokkal próbál az életünkről beszélni. Már-már azt kell mondanunk, Kukorellynek a grammatikája az, amely mitikus" - írja Bagossy.[101]
(Én beszélek/Az beszél. Öngyógyítás)
Az "es spricht" vagy "ça parle" elve, amit fentebb említettünk, nem csupán a struktúra önmozgására és decentrálására, az individualitás "metafizikai" szerepének megszüntetésére vonatkozik. A német "Es" Freud fogalma is, a francia "ça" pedig ennek fordítása. Általánosan használt jelentésükben (1) az egyes szám harmadik személy semleges nemű alakja, magyarul kb. 'az' (de nem névelőként és nem is mutatószóként), továbbá (2) általános alany, a magyarban nincs jelezve (pl. a "Pirkad." mondat alanya), továbbá (3) a fenti, speciális értelmében, a magyar pszichoanalitikus terminológiában (nem túl szerencsés módon) "ösztön-én".
A pszichoanalízis szinte megszokhatatlan revelációja, hogy a nyelv mennyire fontos szerepet játszik az emberi lélek működésében. Az a puszta tény, hogy az analitikus semmiféle gyógyszert nem ír fel, semmiféle fizikai beavatkozást nem alkalmaz, hanem "csak" beszélget a pácienssel, és így képes - ha képes - gyógyítani, önmagában is jelzi ezt. De - más logikával - a filozófusoktól sem áll távol a nyelv "gyógyító erejének" gondolata, gondoljunk Wittgenstein gyakran visszatérő metaforájára[102], vagy az ideológiakritika önértelmezésére[103]. Kukorelly számára egyértelműen van az írásnak ilyen funkciója. Sőt, összegyűjtött verseinek kötetcíméből - Egy gyógynövény-kert - az is kiviláglik, hogy a gyógyítás költészetének egyik fontos metaforája. Jász Attila egy elemzésében a következőképp olvassa ezt a metaforát: "Hogyan lesz valakiből gyógynövény-kertész? Először is ráébred, hogy roppant módon sebzett és sebezhető, gyógyírre és balzsamra van szüksége, természetesen természetes anyagokra, növényi kivonatokra. Amikor ez az öngyógyítási folyamat - amit jelen esetben írásnak nevezünk - befejeződik, vagyis az illető meggyógyul (sikerül a terápia), felismeri, hogy esetleg másnak is szüksége lehet az általa használt gyógyfüvekre. A gyógyítási technika birtokában van. Ezt kell tehát megosztania a többiekkel, hogy hogyan sikerült neki."[104] A metaforának ezt az olvasatát, hogy a már gyógyult átadja a gyógyírt, megerősíti a kötetnek a szerző által írt fülszövege: "megszabadulok tőlük, otthagyom, használja őket, ha lehet, most már valaki más." Azt hogy, a gyógynövény-kert metaforát a kötet verseire és azok elrendezésére vonatkozólag "kell" olvasnunk, szintén innen derül ki. Még részletesebben beszél erről azonban egy interjúban[105]: (Kérdező:) "»Túl ízléstelennek tartanám kipakolni bizonyos érzelmeimet, mert szemérmes vagyok« - írtad a levélinterjúban[106]. A Memória-part szövegei mégis mintha a korábbiaknál »szemérmetlenebbül« volnának személyesek. Mintha a fikció felől inkább az életrajz, a megélt tények felé fordulna az érdeklődésed." (Kukorelly:) "Van egy-két írásom, néhány próza és vers, amelyben valóban minden ki van borítva, a maga nyerseségében kipakolva belőlem, ki van placcolva az egész. Nem mondom, hogy nem érzek némi röstelkedést, ha rájuk gondolok, de hát amikor ezeket csináltam, akkor az írás folyamatát a gyógyítás folyamataként használtam, valamilyen fájdalmat próbáltam magamból kiírni, önanalízissel megszabadulni a fájdalomtól. Sikerült is, különben, ez pedig nagyon tanulságos. Egyébként ez olyan írások esetében is igaz, többé-kevésbé, amelyeknek nincs úgynevezett valóságalapjuk. Mert a lélek üledékeit, a betokozódott lerakódásokat föl lehet piszkálni az írással. Nem a semmiből jönnek létre a mondatok - a forma mindenképpen a lélek állapotát mutatja. A Napos terület című verssorozat egy ilyen sikeres gyógyító eljárásnak a terméke."
(Szemérmesség/magamutogatás)
"Talán ez az önanalízis az oka - írja Jász Attila -, hogy a Kukorelly által nyelvbe burkolt szemérmesség néha mintha egy pszichoanalitikus folyamatba csúszna át [...], ahol a képek és a történések dadogva-akadozva bugyognak elő, amit a pszichológus (értsd: gyógynövény-kertész) próbál értelmezni, mintha nem is önmagát elemezné. Próbálja elrejteni, rejtjelezve közölni [...], eldönthetetlen lesz, ki beszél. Talán erre gondol Thomka Beáta is, amikor azt mondja, hogy [ez az,] amit »a különbségek jellegzetesen posztmodern eltörlésének érzékelünk, mely az irodalmi, nem irodalmi közlésformák és stílus, szövegalkotás és modor közötti másság megkérdőjelezésén alapszik«[107]."[108] Bagossy László A Memória-partról írt kritikájának már a címe is erre a rejtett/látható, szemérmes/magamutogató, titokzatos/narcisztikus, mély/felszíni kettősségre utal: Hallgat a felszín és fecseg a mély.
Ez a gyógyítás-metafora azért érdekes, mert Kukorelly nyelvezete-gondolkodásmódja a legmesszebb áll a pszichoanalízisétől mint a psziché működésének reflexív, elméletileg koherens fogalmi leírásától. Ugyanakkor a legcsekélyebb okunk sincs kételkedni afelől, hogy a szerző számára valóban terapeutikus hatású, és hogy nincs kizárva ez az olvasó esetében sem (bár ezt jelentősen megnehezíti, hogy az egyes embereket meghatározó jelölőláncok, metaforák meglehetősen idioszinkratikusak). Ráadásul úgy tűnik, hogy az elmélet sem tud sokkal többet a gyakorlatnál: a szövegelésnél, az asszociációknál, a metaforáknál és metonímiáknál, a sűrítéseknél és eltolásoknál - vagyis a költészetnél és az álomnál. Ez ott érhető tetten, hogy egymást kizáró elméleti koncepciókon alapuló gyakorlatok érnek el nyilvánvaló eredményeket neurotikusoknál, vagyis világos, hogy a beszélgetés megbillenti és elmozdítja a rendszert, de hogy mi is történik valójában, azt ki tudja; illetve hogy a pszichotikus rendszerekbe máig nem tudnak belenyúlni, legfeljebb magyarázni. A legmélyebb magyarázat is, a legvégső metafora is kielégítetlenül hagyja a megértés vágyát - mindig csak új magyarázatok és új metaforák jönnek, vagy éppenséggel minden magyarázat és metafora egyetlen, centrális magyarázatra és metaforára vezettetik vissza, mint a szektás freudistáknál a notórius ödipusz-komplexumra történő rekurzus esetében. Magával ragadó és termékeny attitűd lehet azonban az is, amely nem tör a "végső megfejtésre", az univerzális kódra, amely nem a transzcendentális jelölt megszállottja, amely nem hiszi, hogy megszületett(/het) Az, "Ki a nagy talányt megoldta, emberek közt legnagyobb"[109], hanem beleveszik a szignifikációs játékba. Többszörös "allegorikus" erővel tükrözi ezt az attitűdöt Kukorellynek a Nappali ház körkérdésére - "Miért ír Ön?" - adott szövege.[110] Első közelítésben az ember - vagyis én, de meggyőződésem, hogy aligha vagyok egyedül ezzel - nem nagyon érti, miről is van itt szó, igen titokzatosnak látszik a szöveg, egy azonban bizonyos, hogy az egyik legmeghatározóbb motívum a Narkisszosz-mítosz. Titokzatosság és nárcizmus? A motívum ugyanakkor "a művészet mint a valóság tükre" hosszú és gazdag tradícióra visszatekintő - de mára szinte teljesen kipusztult - elképzelését is játékba hozza. A "valóságot visszatükröző" művészeti stílus, nemde, a realizmus. Ez a szöveg viszont abszolút nem realista. És nem is árulja el az ehhez való viszonyát. Éppen ezért még allegorikusnak sem nevezhető: nem teszi lehetővé az egyértelmű hozzárendelési viszonyokat. A szöveg főszereplői, szervező "elemei" (szimbólumai?, metaforái?), a kislány és a tó - valamint ennek felszíne, tükre; illetve liliomokkal, lótuszokkal, moszatokkal, aranyhalakkal teli mélye (ami persze összemosódik a felszínen imbolygó tükörképpel) - nem feleltethetők meg semminek az erős félreértelmezés kockázata nélkül. Kérdés, kockázat-e az erős félreértelmezés. Minden értelmezés létmódja a félreértés. Kérdés, nem veszíti-e el értelmét, ha többé nem utópiája a helyesen értés. De bizonyosan más energiák is mozgatják. A túlságosan egyértelmű irodalmi szöveg vagy érdektelen, vagy erős félreértelmezést provokál. Ugyanígy a jobb szövegek egyértelmű értelmezése és kivált ezek egyeduralkodóvá válása. És ugyanígy az ilyen nehezebb szövegek, mint a szóban forgó Azt az egyet ne, ahol a legkevésbé sincsenek fixálva az esetleges referenciapontok: vagy az érdektelen elfordulást váltják ki, vagy pedig egy még koncentráltabb érdeklődést, amely biztosan sokkal pontosabban fogja olvasni a szöveget, de az erős félreértelmezést így sem áll módjában elkerülni.[111] Viszonylag nagy biztonsággal mondható még: a textus által világosan referált két legfontosabb esemény az, hogy 1.) a lányka "a tó tükre fölé hajolt" és "tekintete találkozott az enyémmel", vagyis nem a saját (tükör)képét pillantja meg, hanem az elbeszélő képét[112]. (Azt az olvasatot, hogy az elbeszélő és a lányka azonos, kizárja - többek között - az "Egy szép reggelen megpillantottam egy lánykát, a tó tükre fölé hajolt" mondatrész.[113]) Valamint az, hogy 2.) a lányka, bár "korához képest meglepően szilárdan megvetette a lábát", mégis "a tó fenekére zuhant". Amiként a "főszereplők", azonképpen a "fő események" értelmezéséhez sem ad a szöveg kulcsokat, sőt, a Narkisszosz-mítosz lényegi pontjainak átírásával csak még komplexebbé teszi az értelmezést. Summa summárum, Kukorellynek az irodalmi tevékenységét illető alapkérdésre valahogy ez a nárcizmus-dolog jut eszébe. És ez még akkor is támpont, az önmegmutatás egy fokozata, ha - szemérmesen és bölcsen - nem szimplifikálja tevékenységét, önmagát egyetlen, egyértelmű mechanizmusra. Ami megintcsak egy támpont. "Ami a nárcizmust illeti, sajnos vállalnom kell - mondja Kukorelly egy interjúban.[114] - Én egy ilyen pofa[115] vagyok. Hiú majom. Maradjunk ennyiben. Hiú, hiúbb, kukorelly. Ez a fokozás."
Az elrejtőzés/megmutatkozás feszültségében látja Radnóti Sándor a Kukorelly-szövegek egyik legfontosabb karakterisztikumát, mégpedig szorosan összekapcsolódva egy másik lényeges, sajátosan kukorellys szövegformálási technikával.
("A tautológia retorikája")
"Nem nevet. Nem / fog nevetni. Azt / biztosíthatom, uram, hogy / ez nem nevet. / Erről biztosíthatom. Be / lesz biztosítva. // Mert inkább bármi. / Inkább bármi más / csak nem nevet, ha / valami nem / akkor ez az: / a nevetés. Mert // egyáltalában nem, mert / nem szokott, ez / még sohase nevetett. / És az egészen / biztos, a nem / uram. És biztosan."[116] Ez a szöveg esszenciális formában hordozza azt a "redundáns", pleonasztikus, "önismételgető", önmagát állandóan "javítgató" mondatfűzési technikát, amelyet Radnóti "a tautológia retorikájának" nevezett.[117] Ez a Kukorelly-szövegek igen gyakran alkalmazott, stílusformálóan alapvető jellegzetessége.
A fenti szöveg "nem másról szól", mint arról, hogy valaki biztosít egy másvalakit arról, hogy egy harmadik valaki nem fog nevetni, mert nem szokása. És "miről szól" ez a körülményeskedő, "ügyetlen", a beszélt nyelv néhány formuláját felhasználó, de azokat is meg-megbillentő, ismételgető, makacsul újra és újra nekiveselkedő fogalmazás? Miért erősködik ennyire, ilyen változatos formákban, kit akar meggyőzni, ki az az "uram", és miért ilyen iszonyatosan fontos őt biztosítani arról, hogy "ez" nem fog nevetni?
(Nem tudni. Odaképzelhetünk bizonyos kontextusokat, értelmezési környezetet, de csak az erős belemagyarázás "veszélyével". A szöveg mindenesetre nem segít bennünket ebben. Nem értelmezi önmagát, s a lehetséges értelmezések semmiképpen sem adnak ki egyetlen értelmet. Ebbe bele kell törődni - ez a minimális program. Feltéve, ha feltett szándékunk, hogy megpróbálunk valamit kezdeni a Kukorelly-szövegekkel (és ez persze csaknem az egész huszadik századi irodalomra vonatkozik, egyre erősödő érvénnyel). A maximális program pedig az, hogy élvezzük, hogy a szöveg nem 1 értelmű, nincs a művet helyettesíteni képes "eszmei mondanivalója", illetve lehet, de az legyen inkább az olvasó teljesítménye. Mindezek persze a modern művészetelmélet közhelyei. Csak a konzervatívabb beállítódású, illetve a populárisabb művekhez szokott reménybeli olvasók figyelmét hívom fel erre.)
Mindenképpen van bizonyos humora. De a makacsság, a hajlíthatatlanság, a szinte dadogó akarás valóban valami "iszonyatos" erőt kölcsönöz neki, komorrá, sőt ijesztővé teszi. A komikus és a tragikus együttes jelenléte nagyon sok Kukorelly-szövegnek kölcsönöz termékeny feszültséget.
Az idézett versnek ez az igen erős érzelmi-indulati kisugárzása még akkor is tisztán érvényesül, ha a szituáció bővebb leírását nem adja meg. Rengeteg dolgot nem tud elmondani "a nagy akarásban", más dolgokat élesen exponál. Az alak tudatállapota az adott szituációban kifejezetten korlátolt. Megszólalásmódja korlátozott, "szókincse" "nem gazdag", "nyelvezete" "nem szép". Mitől költészet ez? "Ha immár választ kell adni a kezdetben föltett kérdésre - írja Radnóti -, hogy a banális, a mindennapi, a "ronda bár tetszetős"[118] írás miképpen válik költészetté, akkor a megközelítően helyes válasz úgy hangzik, hogy azáltal, amit rejt, amit csökkenteni, minimalizálni igyekszik: a baromi érzelmi feszültség által. Azáltal, ami nehezen vagy alig artikulálható, amelyet egyszerre leplez és kiad az állandó újrafogalmazás, a tautológia retorikája. [...] A tétovaság, a feszültség, az ironikus szegényítés és az érzelmi gazdagság, a tautológiákkal való elfedés és kimutatás költőileg hatékony arányainak kidolgozás[a által...]"[119] Ezt a kényes ökonómiát hangsúlyozza Kukorelly is Petri költészetéről szólván: "Amit csak lehet, kihagy Petri György, nagyon jól működő kihagyások vannak, kihagyni tényleg a legszebb. Csak a legszükségesebb marad meg, azok az üdítő »redundanciák«, amelyek éppen azért szükségesek, mert a kihagyásokat tartják fönt." (K)
A Jobban működjön a személyzet fent idézett szövege színtiszta megjelenése, vegyítetlen esszenciája a tautológia retorikájának. Általában azonban ennek inkább oldott változataival találkozunk. Jó példa erre Kukorelly egyik - számomra - legerősebb verse, a Nem törődni bele: "[1] Nem törődöm bele, gondoltam. [2] Ezt / nem hagyom. [3] Ezt nem hagyod. [4] Hangosan / is kimondtam. [5] Nem beszélgetés, inkább / csak magamba beszélek. [6] De kimondtam / hangosan is. [7] A Wesselényi utca / sarkánál volt. [8] Ez már a Wesselényi / kérdezte egy idősebb hölgy. [9] Vagy inkább / csak egy megállapítás. [10] A troli / fordult be a Rottenbillerből, és / tovább, még egy kanyar, az Izabella. / [11] Itt lett elhatározva, hogy nem fogom / hagyni. [12] De már hogy mit. [13] Azt nem tudni. / [14] Valami szerelmi ügy. [15] Nem hagyom. / [16] Nem akartam hagyni a szerelmet."[120] A versre másutt még visszatérünk, ezúttal a tautológia retorikájának működését kövessük nyomon. A cím rögtön tartalmazza a vers vezérszólamát, a Kukorelly által gyakran alkalmazott főnévi igenévvel, amely időtleníti és általánosítja a cselekvést, megfosztja konkrét alanyától. Az alany, a beszélő szubjektum mindig problematikus. A vers első mondata "megismétli" a címet, de az egyes szám első személyre konkretizálja az alanyt. A második mondat nagyjából megint megismétli, de az ige egyik szinonimájával. A harmadik mondat megintcsak majdnem ugyanaz, de az egyes szám első személy átvált önmegszólításba. Az énbeszéd és az önmegszólítás váltogatása az alany teljes bizonytalanságáról tanúskodik.[121] Ha másból nem, ebből bizonyosan kiderül: ezek nem funkciótlan "ismétlések".[122] A negyedik mondat aztán egy "új információval" lep meg bennünket, pontosabban fogalmazva - hiszen láttuk, hogy az állítólagos ismétlések kis különbségei is információhordozók -: egy referenciálisan teljesen új szekvenciát nyit. És itt is jönnek a kiegészítések, magyarázgatások, átfogalmazások. Az ötödik mondat értelmezi az előzőt, a hatodik szórendcserével, és az előző mondatra vonatkozó "de" kiegészítéssel "megismétli" a negyediket. A következő, három mondatos szekvenciában tovább lazul a kvázi-tautológiák makacs visszatérése. A hetedik mondat "rögzíti" a helyszínt: a Wesselényi utca sarka. Ez, a hölgy kérdéseként, újra felbukkan a következő mondat első tagjában, majd a második tagmondatát a kilencedik mondat értelmezi-ragozza. A tizedik mondat teljesen szabad, mentes mindenféle ismétléstől, változatos, tisztára "irodalmi". Aztán a következő a főtéma repríze, az előző mondatokban megadott helyszín(ek)re "lokalizálva" - azért az idézőjel, mert ez éppolyan mozgó, bizonytalan, mint maga a versszubjektum. A Wesselényi vagy a Rottenbiller vagy az Izabella. "Itt lett elhatározva..." A 12. mondat éles váltás, jól ülő poén. A 13. mondattal alkot egy rövid szekvenciát. A következő mondatban aztán előkúszik a szerelem. A szerelem. A tizenötödik mondat ismét a főtéma - ezúttal tőmondatos - felbukkanása. Már a tétovaságba hajlóan makacsul, de, óvatosan és finoman, először a versben, önreflexíve, meditatíve, sőt, némi iróniával. Az utolsó mondat felerősíti ezt az ironikus tónust. Ál-összefoglalás, ál-mondanivaló, vagyis egy olyan tömör, kvázi-"hatásos" zárlat, amely sok hagyományos irodalmi műfajnak egyenesen alapkritériuma. Itt azonban ismét az ügyetlen fogalmazás ejt zavarba bennünket afelől, hogy lehetséges-e klasszikus irodalmi analógiát találni erre, amikor a puszta fogalmazás nem elégíti ki az irodalmiság elemi kritériumait.
Tandori Dezső írja Kukorelly e technikájáról: "Van itt akkor ez a szóismétlés-látszat, de nem az benne a lényeg, hanem hogy valami szó-gyök, érzet-gyök, szándék-gyök (a szó keresésének gyöke) ismétlődik. Hűség van ebben, hogy ne a kopott része kerüljön elő a fogalomnak."[123]
(Billentés - a közhely újraírása/rehabilitálása)
A fenti (kvázi-)tautológiák alterálásában is jól tetten érhető az a jellegzetesség, amit talán a leghelyesebb billentésnek[124] nevezni. Nézzük meg egy másik Kukorelly-szövegnek egy mikroorganizmusát. Szándékosan nem a leglátványosabb szövegrészletek egyikét idézem, hogy mindközönséges működése közben mutassam be a textus építkezésének apróbb fogásait, melyek a billentés kategóriája alá tartoznak.
"[...] Figyeli az életet, hogy az hogyan megy. ¶ És hogyan mennek benne a nők. Nők, magyarok. ¶ Nyugodt lehetsz, ugyanúgy megy, vagy nagyjából ugyanúgy, mint bárhol: a Földön. [...]"[125]
Amitől Kukorelly nem fél, az a közhely. Ennek oka az a sajátos, rafináltan megoldott, többszörösen reflektált és ugyanakkor naivan egyenes beszéd, ami - erre rövidesen hosszasabban kitérünk - Kukorellynek a hagyományokkal szemben és a hagyományokkal kapcsolatban kialakított stratégiájában és technikájában is megfigyelhető.
A közhelyekkel ugyebár az a probléma, hogy túlhasználtak, s így unalmasakká válnak, sémákká, melyeknek megszokottságukból adódóan megszűnt a megvilágító erejük. Tulajdonképpen elfelejtjük eredeti jelentésüket, akár literális, akár figuratív építkezésűek: deszignátorként kezdenek el viselkedni, elveszítik eredeti deskripció mivoltukat.[126] Nem pedig az a baj velük - és ezt közhelyek iránti modern megvetésünkben hajlamosak vagyunk elfelejteni -, hogy nem igazak: éppen általánosan érvényes és revelatív voltuk miatt lesznek túlhasználtak. E túlhasználtságnak egyéb következménye is van: a közhelyek hosszan csiszolódnak és frappírozódnak. Kukorelly nyelve viszont állandóan megbillenti a szokásos nyelvjátékokat.[127] Mindig egy porszem kerül az adott nyelvezet gépezetébe. Ez néha a beszélt nyelv körülményeskedéseit és tisztátalanságait idézi. Mindenesetre mindig azt a benyomást kelti, hogy a beszélő, nagy üggyel-bajjal, most próbálja először megfogalmazni azt, amit éppen mond. A beszélő gyakran "együgyű" és "műveletlen" (ez persze messze nem minden Kukorelly-szövegre érvényes), előzetes, jól szervezett tudására nem számíthat, csak az itt és most tapasztalatára, amit roppant erőfeszítés artikulálnia. Tehát ha a leghasználtabb közhely bukdácsol is elénk, nem kelti azt a benyomást, hogy egy szépen kimunkált, de annál kevésbé meggondolt panelt vesz elő, melyekből egy felszínes fecsegés építkezik.[128] A "Figyeli az életet, hogy az hogyan megy." mondat ekképpen nagyon ügyesen ügyetlen. Az életet, úgy általában. Hogy milyen. Ekörül a legsűrűbb a közhelyek szövedéke.[129] Szelázsízny meg minden. De ott van az a kis billentés, a "hogy az hogyan", amire minden rendes magyartanár rárajtolna a piros örök(-)írójával. Dehát az örök író nem úgy keletkezik, hogy a régiek normáit (amit a rendes tanár megtanít) alkalmazza, sokkal inkább úgy, hogy állandó benne a hatástól/befolyástól való félelem/szorongás.[130]
A következő mondat megintcsak jellegzetes. Kukorelly publicisztikusabb írásaiban gyakori, hogy elkalandozik, majd újra és újra nekiveselkedik a témának. Ez a makroszerkezeti megoldás szintén az imént elemzett (mikroszerkezeti) stratégiát idézi. Ez az újra és újra nekiveselkedés párhuzamba állítható a kvázi-tautologikus folyamatos jelentés-alterálással, ami végső soron Kukorellynek a mondat túlságos gördülékenysége, kerekdedsége és elokvenciája iránti bizalmatlanságával van összefüggésben.[131] Ugyanis sohasem egy (formál)logikailag konzekvensen felépített, tökéletesen megszerkesztett szöveget, valamiféle "fényesre csiszolt gyémántot" próbál prezentálni - hanem az állandó megközelítési kísérleteket, a megért(et)és elemi vágyát és folyamatát, esendőségeivel, dadogásaival, újrakezdéseivel. Az "És hogyan mennek benne a nők." egy efféle újrakezdés, visszatérés a főtéma enigmájához - megismételve az előző bekezdés utolsó tagmondatának igéjét, mintha ez adná az apropóját a mondatnak. Elég apró apropó lenne ez, de van még egy apró viccecske is, amely abból a feszültségből adódik, hogy a "megismételt" elem csak mint jelölő ugyanaz; a jelölt jócskán differál.
A következő mondat - "Nők, magyarok." - nem a Kukorellynél olykor előforduló üresjáratok egyike. Ellenkezőleg: jelentős hátországa van. Ezt pedig az a mindenki által untig ismert tény, irodalom-, kultúr- és politikatörténeti jelenség alkotja, amely rendkívüli módon megterhelte a "magyar" szó használatát. Nem ragoznám agyon ezt a témát, summa summárum, Kukorellytől elég két mondatot elolvasni ahhoz, hogy rájöjjünk: nem ő a népnemzeti gerinc legfőbb orákuluma - ha szabad, akkor eztet a képzavart használnám. Szinte magától adódik a ziccer. És Kukorelly ki is aknázza az e konnotációktól terhes szó és az e konnotációkkal nyilvánvalóan inkongruens (kon)textus feszültégéből adódó humort. Megjegyzendő azonban, hogy Kukorellynél ez a szó is "radikális archaizmus"[132]-szerűen működik, vagyis lehetővé válik a szónak (az ironikus értelmezhetőséggel párhuzamosan) egy "megtisztított" olvasata is. Kukorelly számos írásából egyébként is kiderül, hogy mennyire komolyan képes használni ezt a szót. Más írásaiban viszont épp úgy használja, ahogy a meglehetősen jellemző és gyakori, nem túl szívderítő és nem túl önaffirmatív nemzetkarakterológiai önreflexiók szokták. A nőkkel kapcsolatos reflexiók azonban az egész írás során ezzel homlokegyenest ellentétes - áhitatos, rajongó stb. - beállítódás nyomait viselik magukon. Ebben az interpretációs keretben a "magyar nő" contradictio in adjecto. A termékeny paradoxialitás magasiskolája, hogy még számos más interpretációs keret kibontható csak ebből az írásból, de nem valamiféle teljesítményelvű jelentésgenerálás végtelenített gépezete kattog csak; benn tudja tartani egy még kezelhető szignifikációs tartományban.
A következő mondatban - "Nyugodt lehetsz, ugyanúgy megy, vagy nagyjából ugyanúgy, mint bárhol: a Földön." - szintén néhány jellegzetesen kukorellys trouvaille van. Először is a főnév és az ige számegyeztetésének "problémája". Ennek a "fogalmazás: 1"-es megoldásnak azonban van funkciója. Grammatikailag persze helytelen, még akkor is, ha e mondat egyes számban szereplő alanya valójában egy univerzális genusjelölő, amely többes számúként értendő, miként "az ember halandó" kifejezés egyes számú főnevét olyannyira többes számúként értjük, hogy egészen egzakt jelentése az, hogy "minden ember halandó". Ez az univerzalizálás pedig az "ugyanúgy" retorikai nyomatékosítására szolgál. Csak az élőbeszéd merészeli elkövetni ezt a nyilvánvaló hibát, merészeli a langue törvényeit ilyen durván felfüggeszteni, a megfogalmazást ennyire az éppen aktuális mondat igényeinek alárendelni. Megérne egy misét annak elemzése, hogy a közvetlen beszélgetés, a nyelv parole-szerű létmódja vajon csak amiatt effektívebb-e gyakran, mint a bevett langue-változatokat leginkább beteljesítő írásos módja, mert rengeteg "metakommunikatív"[133] eszköz áll rendelkezésére: gyakran épp a helyesség és a "jólformáltság" transzgressziója révén állhat elő retorikai többlet. És itt lehet pontosan látni azt, hogy a "tökéletesre csiszolt", a sima megfogalmazás esetleg szegényebb, mint az első pillantásra körülményeskedő, in statu nascendi fogalmazás. Felvethető a kérdés, miért nem írja az "ugyanúgy megy, vagy nagyjából ugyanúgy" helyett egyszerűen a "letisztázott változatot": "nagyjából ugyanúgy megy". Talán ilyen apróságokban érhetők tetten egy mondatnak, egy szövegnek az analízis számára oly nehezen követhető hatásmechanizmusai. A probléma viszont az, hogy egy tenyérnyi szövegben is, százezer ilyen apróság van, aminek lehetetlen analitikus elemzéssel utánamenni, és diszkurzíve kifejteni. Hogy tudásunk nagy része mindig "tacit tudás", illetve benyomás, intuíció. A legapróbb és a legnagyobb problémák mindig szétválaszthatatlanul egybefonódnak. E röpke kis két tagmondat retorikai megoldása egészen általános dolgokat vet föl. Például a másság manapság gyakran emlegetett problémáját. Az általánosítás bűnének és a kulturális egyenértékűség komolyanvételének problémáját. Az a tézis, hogy a magyar nő ugyanúgy megy, mint a nők bárhol másutt a világon, a nemzeti gőg vagy kisebbrendűségi komplexusok elleni tézis, illetve annak "tacit" állítása, hogy ugyanolyan szépen megy, "kicsit ring, csak amennyire a dolog megkívánja", és az a nyilvánvaló tény, hogy óriási kulturális és antropológiai különbségek vannak ebben is, mint mindenben, nem érinti azt a tényt, hogy a "csodáló-csodálkozó megfigyelő", a "hivatásos bámuló" mindegyikben megtalálja a szépséget, és hogy mindenféle fajta nő egyformán enigma számára. A "nyugodt lehetsz, ugyanúgy megy" szigorú és egyértelmű állítása ilyesfélékre vonatkozik. És hogy mindez világossá váljon, szükség van erre a retorikai hevületre, ami a "letisztázott változatban" nem érvényesülne. Persze a "vagy nagyjából ugyanúgy" pontosítani fog, eloszlatja a túláltalánosítás gyanúját, és jelzi, hogy: tudjuk, tudjuk, óriási különbségek vannak, és ezek éppoly fontosak. Ez a retorikai struktúra azt mondja: az, hogy ezekkel a gyönyörűen ringó, titokzatos lényekkel egyformán jó lenne ezt meg azt csinálni, nem jelenti azt, hogy egyformák számomra. A "letisztázott változat" ezzel szemben egy korrekt, ám semmitmondó közhely lenne, amit fölösleges leírni. Tehát korántsem mindig "fölösleges redundancia", ami első pillantásra annak tűnik. A mondatvég legszembetűnőbb vonása, egy jellegzetes billentés, a kettőspont. A "mint bárhol a Földön" egy gyakran használt nyelvi panel, amit a kettőspont kibillent ekként való használatából, s ezáltal finoman eltolja egész jelentésstruktúráját. 1. A "bárhol" hirtelen a "bárhol a Földön" jelentést veszi fel, mivel (A) a tagmondat itt véget ér, tehát a "bárhol" nem "a Földön" bővítménye, mint azt megszoktuk; viszont (B) a "bárhol a Földön" nyelvi paneljét halljuk ki belőle még akkor is, ha a kettőspont puszta allúziót csinált belőle. 2. De ezzel alapvetően megváltozott "a Földön" jelentése is, ugyanis egy másik nyelvi panel allúziója úszik be a képbe, ti. a "földön jár" szintagmáé. Ennek lehetséges egy olyan konnotációja, hogy jó, jó, gyönyörűek, de azért nem kell annyira elszállni, mindegyik a földön jár, nem mint a középkori festményeken a szentek, elemelkedve a földtől. De ez, talán, csupán az én asszociációs rendszerem konnotációja; az viszont biztos, a szerző túl olcsó poénnak találta volna a kisbetűs megoldást. Így pedig azt játssza el, hogy ezzel meghatározta a "tárgyalási keret" dimenzióit: "nők, bárhol a Földön" versus "nők, magyarok".
Alighanem ugyanerről a billentés-effektusról beszél egészen másként Bacsó Béla szép metaforájában: "Felismeri-felismerteti, hogy a nyelv »sivatagosodása« az értelem és érzés sarjadását gátolja, ezért tér vissza újra és újra a partmenti, a még víztől táplált területekhez. A nyelvi alakzatok mint lakhatatlan szigetek a peremen még őrzik az értelem-vegetáció rejtett példányait."[134]
(Enteriőr)
Magánvéleményem szerint Kukorelly egyik legnagyobb erőssége az enteriőr. Valami magyarázatfélém is van rá, jelesül, hogy az úgynevezett "szövegirodalom"[135] legnagyobb gyengesége (recepcióesztétikai szempontból, vagyis a hatásmechanizmusok - értsd: az olvasói aiszthészisz produktivitása és az olvasói poiészisz receptivitása - szempontjából) éppen a szöveg absztrakt "szürkeállományi" (vagy "balféltekés") szárazsága, amely nem képes megitatni az érzékire és konkrétra irányuló "fehérállományi" (vagy "jobbféltekés") olthatatlan szomjúságot. S ha mégis, akkor túl kevés benne a megszokott séma, a barthes-i "írható" "megírandó"-vá, az olvasás kínlódássá válik, rettenetesen intellektuális agytúráztatássá. Az enteriőr viszont olyan "petit récit", amely per definitionem érzéki-konkrét, bármennyi "szövegirodalmi" effektből építkezik is; csak a didaxist kell elkerülni.
Példaként a szerző két - szerintem a legjobbak közé tartozó - szövegét, a Penetráns sürgölődés...-t és az Őszt[136] említeném. Az előbbiről már volt / még lesz szó, pillantsunk bele az Őszbe. Ez az írás "arról szól", hogy az "[én]" ül egy kastélyban, néz egy tőle húsz méterre ülő lányt/nőt, és közben mindenféle érzelmek, sőt indulatok és gondolatok rohanják meg, és szeretne elrohanni előlük, és nem tud. Az élmény túl valóságos, és ez sajnos felismerhető. Az írás nagyon erős, és ez sajnos amiatt van, mert túl valóságos az élmény. Annyiféle realizmus volt már. Legyen még egy. Nevezzük "obszcén realizmusnak". Ez az, amelyik reflexíve is túl van a valóságon és az ábrázoláson, amelyik teljesen átadja magát a realizmusellenes érzületnek, de az olvasót[137], légyen olykor bármily reflexív és teoretikus beállítódású, valami különös módon arra kényszeríti, hogy teljesen transzparensként olvassa a szöveget. Elragadja a referencia és egyáltalán nem érdekli a szöveg mint önreferenciális struktúra. Vége az irodalomnak. Itt kezdődik az irodalom. Minden "szakmai" fecsegés nevetséges. Öndekonstrukció áldozatává válik, disszeminálódik. De atomokra. Minden irodalomtudóst összefog a metodologista vagy a szofista vértezet, ezt sohasem kockáztatja, feltűnően ember formájú. Az ilyesmibe nem folyik bele. Mindegy. Felejtsük el az "obszcén realizmust" és az irodalomtudományt, és jegyezzük meg, hogy az erős mű definíciója az lehetne: ahol az analízis megérzi gyengeségét. (Ettől persze az analízis még lehet erős mű. Sőt, csak ettől lehet az?)
Ami a prózai szövegekben enteriőrként jelenik meg, az a versekben dalként, mely a Kukorelly-költészet egyik meghatározó műfaja. Annak ellenére, hogy ritkán rímesek, tisztán dalszerűek például (csupán az EGyK első két fejezetéből): Ki nem gyanakszik, az Én senkivel sem üldögélek legtöbb darabja, Járás, Életkép, Keret és tükör, A csúnya lány taktikája össztáncnál, Május egy, A diktatúrát élvezem, Dalok, Buszvezetés, Strand. De a tematikailag és motivikailag rétegzettebb versek alaptónusát is sokszor a dalszerűség határozza meg, mint a Néhány mozgásforma esetében: "Az irodalomhoz / nem kis pofa kell. / Úgy látszik, mégis / van hozzá pofám / vagy legalábbis / gyakran úgy teszek. / Mit fognak hát majd / kezdeni velem. // Mért tolnak ki-be / minden ajtón. / És hova rohangálnak / körülöttem, és / nicsak, én is / hová rohanok. / S hogy közben / miért kell lapulni // remények között / így lapulni meg / noha csak egy kis / járkálásnak indult. / Mindig rám lő / kicsit a határőr. / Mért lő rám, aki / határőr kicsit. // De még a kalauz is / rám haragszik / velem morcos / az ellenőrlány / és nem tudom, hogy / miért araszol / a falak mentén / ez a tömeg ember // hogy ki hová s kivel / sodródik, és mi az / amiben lehet / reménykedni még / hogy miért kérvényezek / folyton és / hazudok folyton / ha kérvényezek // ráadásul milyen / rondán írok / bár tetszetősen / írok voltaképp"[138], az utolsó négy sort nem idézem, mert el van rontva. A legszebb Kukorelly-dal pedig a Nem törődni bele.
Az enteriőr az elmúlást és halált tematizáló írások - ez Kukorelly egyik leggyakoribb, egyre gyakoribb "témája" - inverze: életképek, de múlandóságukat megakadályozza az [én] időtlen pillantása.
(Idő)
Kukorelly szövegeiben az alany nem csak az állandó nézőpontváltások miatt bizonytalan, illetve kerül egy szélesebb jelentéskontinuumba, hanem az állandó időpontváltások miatt is. Ennek következtében, ahogy András Sándor fogalmaz, "egyesíti azt, amit látóként látott, érzékelőként érzékelt, és gondolkodóként gondolt róla" - és, tehetjük hozzá, mindezekkel kontaminálódva a leírás idejének reflexiói, olykor elkülöníthetetlenül a jelen idejű igealakokkal elbeszélt múltbéliektől. András példaként a következő mondatrészeket említi: "»mert ahogy forgok, ledőlt sajnos a táskám«, »a táska eldőlt, és nem fogok tudni semmit tenni ez ellen«. Ez a második töredék úgy is szól, mintha az író mondaná, nem a forgolódó gondolná, azaz gondolta akkor, ott, amikor a táska már eldőlt. Ugyanezt kérdezhetjük a »sajnos« esetében, mikor került sor erre a vélekedésre, a véletlen esemény során vagy a vélt-meggondolt leírása alkalmával. A szövegrész egészének olvasása során akkor ott került rá sor, nem most itt, a leírás idején, amelyik persze már írójának is (egy másik) akkor ott, mint ahogy múlt idő is kettő van"[139] Ez a technika lehetővé teszi, hogy egy rövid lírai szekvenciában valósulhasson meg hosszabb a prózai műveknek az az effektusa, amelynek révén az elbeszélt jelen idejűvé, s ezáltal jelenvalóvá és intenzívvé válik, s amelynek révén az időbeli távolság gyengítő ereje erősen legyengül. "Az / tizennyolc éve volt. Épp el / fog kezdődni a nyár. És akkor / majd be kellett vonulni."[140] "Már éppen termett volna valami, mondom neki. Ül a nyugszékében, és Walter Scottot olvas. Meg volt sértődve. [...] Mi lehet azzal a lánnyal. Egy lány volt még ott. Mi volt vele akkor. Velem mi volt. Mosolyogtam. Egy iskolás fiúcska, valahogy azt ki kell húznia."[141] "Kitakarok egy részletet a feliratból. Ünnepségeket rendeztek be az elnyomás miatt. Valami táblák előtt kellett gyülekezni, amíg be nem lesz indítva a zene."[142] Ez a technika a Tavaly Marienbadban című film időkezelését idézi. "Az egyenes vonalvezetésű, elaggott filmeket, mikből a történet egyetlen láncszeme sem marad ki, túlontúl jól ismerjük - írja Robbe-Grillet a film forgatókönyvének előszavában. - A telefon cseng, a férfi fölveszi a kagylót, látjuk a hívót a drót másik végén, a férfi megérti, hogy mindjárt ott lesz, visszateszi a kagylót, kimegy az ajtón, autóba ül, átmegy a városon, megáll egy kapu előtt, fölmegy a lépcsőn, egy inas ajtót nyit neki... A valóságban szellemünk sokkalta gyorsabb - vagy olykor épp hosszadalmasabb. Útja többféle, gazdagabb, s kevésbé megnyugtató: átugrik jónéhány részt s aprólékosan regisztrál »jelentéktelen« semmiségeket, ismétli önmagát, s egy darabkát ismét visszafelé lép. Megszállottságaival igazából ez a belső idő érdekel bennünket, mert egyedül ez az idő hordozza szenvedélyeinket, egyedül ez - az életünket."[143] A legszebb példa Kukorellynél ez az átütő humorú és hihetetlen erejű mondat: "Remélem, nálam volt a bérlet."[144] Ne kívánjuk e mondat elemzését, elégedjünk meg e kiemeléssel. Ne kívánjuk, hogy még nevetségesebbé tegyem magam.
(Félelem a "hatásostól")
Érdekes megfigyelni, Kukorelly mennyire fél a "hatásostól" - a szövegvégi csattanótól (amint ezt a Nem törődni bele esetében láttuk), a túl kerek vicctől, az eszélyes bon mot-któl (amint ezt a Kalinyingrád-poén reflexív megoldásánál látni fogjuk), a reflektálatlan, túláradó érzelmességtől (amint ezt a Mire jó a tenger vagy a Nyaraljak "emelkedett témájú" szövegeinek "lestilizálásánál" láttuk). Az eksztatikus maga a sátáni a műben. Ami így nem igaz, hiszen Kukorelly ambíciója is, mint oly sok költőé, az ek-sztászisz a statikusból, a sematikus hétköznapiból és a sematikus irodalmiból. Inkább arról van szó, hogy ez utóbbi a magyar költészetben túlságosan erős - és túlságosan lejáratódott, kiürült - hagyomány ahhoz, hogy főként ennek kivédése kösse le a retorikai energiák jelentős részét.[145]
A pufi című írásban[146] egy Bácsi Sándor nevű, egyedülálló képességű és ugyanakkor tipikusan magyar futballistáról értekezik. Bár lusta és teljesen haszontalan játékos, az a pár másodperc, amikor a labda nála van, az többet ér, "mint a többi derék gyerek másfél órányi igyekezete", mondja a nagyoknak kijáró elismeréssel Kukorelly. Az írásnak van egy függeléke, Anti-pufi címmel. A rádióban hallgatja a pufi nyilatkozatát, amelyben elmondja, nem is olyan fontos neki ez a foci, tudna máshoz is kezdeni. Ez az a mentalitás, ami megmagyarázza, miért nem lehet a pufiból világklasszis, és ami a szerzőt - valószínűleg - feldühíti. A függelék így zárul: "Lekapcsoltam a rádiót. Van ilyen távirányításos kikapcsoló." Az idézet első mondata éles, kemény, erőteljes és drámai. Ám Kukorelly esztétikája kizárja, hogy egy ilyen mondat zárlatként, hatásos befejezésként, slusszpoénként szerepelhessen. Az idézet második mondata jellegzetes. Nem csupán azt akadályozza meg, hogy az előző mondat a szöveg - horribile dictu! - "csattanója" legyen, hanem vissza is veszi annak drámaiságát, hatásosságát, indulatosságát. Egészen pontosan: mindezek felvillannak mint a "valós történések" minőségei, de nem engedi, hogy ezek uralják magát a szöveget is, hogy átvegyék az irányítást magának az írásnak a "dramaturgiája" felett. Ezért kell ez az egyébként teljesen funkciótlannak tűnhető mondat arról az adott témához egyáltalán nem tartozó körülményről, hogy történetesen távirányítóval kapcsolta ki a rádiót. És ezt megtetézi még a köznyelvi "ilyen" "pongyolaságával", végképp leszállítva az esetleg még mindig valamelyest emelt szöveget.
A "hatásos" zárlat elkerülésének (?) másik módozata az, amivel a Nem törődni bele utolsó sorában találkoztunk, és amit a több, párhuzamos olvasat lebegtetésének technikájaként elemeztem grammatikai szinten, és a későbbiekben fogok majd "topológiai" szinten. Ehhez hozzá lehet tenni még egy olyan megoldást, amelyet leginkább ökonómiainak nevezhetünk. A világító ház így zárul: "Csak Népsport volt már. Összecsavartam. Olyan légycsapósra. Így nagyot üt. Mert némi ődöngés után leszállnak a legyek. Nyugodtan sétálnak a jéghideg üvegtáblán. Az ablakon sétálnak, a Semmiben. ¶ Mert mindaz, ami van, igen jól van. ¶ Mert amilyen mélyről indul, épp olyan mélyre csapódik be a könny."[147] Először is a hétköznapi helyet csinál a "súlyos" mondatoknak, az "irodalmit" lehúzza önnön tágasságába, megfosztja túlfeszített emelkedettségétől. A Népsport visszavesz a mindenségből, a mélységből és a könnyekből. A légycsapás technikai részleteiről szóló mondatok aurájába kerül az utolsó két, veszélyesen költői mondat. Amazok tárgyilagos stílusa áttevődik emezekre, és leírhatóvá, műűűvészetmentessé teszik. Bizonyos dolgokat nem lehet másképp mondani, mint bizonyos szavakkal és mondatokkal. S ha ezek történetesen irodalmilag vagy a hétköznapi nyelvben az érdektelenségig túlhasználtak, akkor csak a kontextus tisztíthatja meg őket közhelyszerű jelentés-feledettségüktől. Aztán a három bekezdés radikálisan eltérő témái, illetve kapcsolatuk magyarázatlansága, "elterelő hadműveletként" funkcionál, ami megakadályozza, hogy túl simán és szentenciózusan sorjázzanak ezek az egyébként sima, rövid, ám annál megterheltebb szentenciák. Ezt az effektust hatványozza a három bekezdést összekötő két "Mert", amely az oksági magyarázat, a logikus, diszkurzív kifejtés kötőszava - s ezzel még erőteljesebben hívja fel a figyelmet arra az "összefüggésre", ami egyáltalán nincs kifejtve. S amíg ezekkel a logikai hibákkal, (elterelő had)műveletekkel foglalatoskodunk, azonközben a létező legpatetikusabb, (")legszebb(") mondatokat olvassuk. Zavarórepülés a fenségesben.
(Avantgarde/(nyárs)polgári)
"A valóság fényes, mint egy szemüveg / csillog-villog némelyik ága. / A képernyőnkön villog gyakran / néha meg komor a valóság. // A valóságban küzdelem folyik. / Most ide kéne valami roppant kép / ám néha olyan mulatságos dolog / egy ilyen küzdés ebben a melegben."[148] A kissé idétlen hasonlat a jellegzetes dilettáns-közeli hang, kissé provokatív, bár - hasonlóan Parti Nagy "dilettháihoz" - meglepően konzisztens hasonlatokat "bír" összetákolni. A villogó (nap)szemüveg, mely, nemde, visszatükrözi, ami kívül van, és eltakarja a lélek tükrét, a villogó tévével parallel, mely szintén "a valóságot" tükrözné vissza, de/és/bár tudvalevőleg a leghatékonyabb eszköze "a valóság" meghamisításának. Az itt szereplő szó azonban nem "tévé", hanem "képernyő", s mivel az első kép egy arcot villant fel (szemüveg), a "képernyőnkön" erősen alludál a "képünkön"-re, ami átértelmezi az egész figurarendszert, felidézve azt az értelemkonstrukciót, hogy a valóság mégiscsak megjelenik (néha komor) arcunkon. De most az igazán érdekes az, hogy folytatja ezt a halvány dilettáns jegyeket hordozó, "nagyotmondó", "művészi" szöveget a valóságról: "A valóságban küzdelem folyik." Ez a közhely az eddigi duktus tetőpontja. Ezután óriási váltás történik. Egy igazi, tökéletes, pimasz provokáció. A "művészi" karikírozása. Mely éppúgy jellemzője az avantgarde-nak, mint a (nyárs/kis)polgárinak. Később látni fogjuk, Kukorelly ironikus viszonya a "roppant képekhez", és az ilyen művészi "küzdéshez" dokumentálhatóan a szűken vett művészeti-esztétikai hagyománytörténet felől (is) értelmezhető, s ennyiben az avantgarde gesztussal tart rokonságot. De az avantgarde mindig egy újfajta művészet nevében rombolt, és az az egészen durva kívülállás, ami ezekben a provokatív sorokban megfogalmazódik, idegen tőle (talán a dada kivétel) - ez pontosan az a radikális kívülállás és cinizmus, amit a csak a kispolgár enged meg magának, és éppen a "magas művészettel" szemben, avantgarde-ostól együtt, sőt, csak azzal szemben igazán. Aligha mellékes körülmény azonban, hogy ez a gesztus egy műben szólal meg, tehát szó sincs valamiféle elkötelezett antiművészeti beállítódásról.
Kukorellynél ezek az eredetileg ellentétes modernista polaritások feloldódnak, összemosódnak. Nem képezik semmiféle univerzalisztikus világnézet vagy metanarratíva alapját. (Az összemosódás ott kezdődik, hogy a "polgári" kifejezetten szubverzív tudott lenni a "komonizmusban". Ragaszkodni bizonyos régi "burzsoá" "imperialista" értékekhez a "barbár"[149] "komonista" szubverzióval és pusztítással szemben.[150] Pontosan jelzi ezt A Memória-part kötet hátsó borítójának kissé szájbarágósan szcenírozott fotója. Kukorelly, nem ünneplőben, de azért elegáns (és minden bizonnyal nyugati és drága) szerkóban áll egy hulló vakolatú, lepusztult, ótvaros fal előtt.)
(Provokatív/konzervatív)
Aztán van egy rendkívül erős, és az idő előrehaladtával egyre erősödő, vonulata a Kukorelly-szövegek kon-textusának, és ez kifejezetten az irodalmi klasszikum. Az ez iránti megbecsülés, tisztelet helyenként - a jellegzetes kukorellysta "pongyolaságok", "tautológiák", "lestilizálás", irodalmiatlan kiszólások dacára is - már-már ódai hangnemben szólal meg.
Irodalmi debütálásakor Kukorelly nem utolsó sorban a provokatív irodalmiatlansággal, a hagyományos, bevett irodalmi beszédmódok frivol "nemtudásával" hívta fel magára a figyelmet. A szövegeknek ez a - ma is létező - tulajdonsága, főként az első két kötet esetében néha kissé erőszakossá vált: "Láttam a velencei biennálét / Ott egy képzőművészet lóg ki a falból / spárga betekerve műanyagba / igaz a Mona Lisa is kilóg a falból // egy darab vasdarab áll az emelvényen / kicsit rozsdás és kicsit letört / igaz a Milói Vénusz is emelvényen áll és az is egy kicsit letört // Ha most valaki azt hiszi gúnyolódom / vö. ezt a verset Arany Jánoséval"[151]. Nyilvánvaló a hangvétel provokatív, blaszfém jellege, a távolságtartás a sznob áhítattól: "műűűvészet". Nem kell vigyázzba állni. Pihenj.
Az is figyelemre méltó ugyanakkor, hogy ("mondandó és hangvétel egymás elleni kijátszása"[152]) az idézet egy teljességgel konzervatív szellemiségű esztétikát nyomat. Mert az is nyilvánvaló, hogy a velencei biennálén látott neoavantgarde kínlódások láttán jut eszébe a Mona Lisa és a Milói Vénusz, a képzőművészet-történeti szépség két talán legnagyobb közhelye, a művészettörténészek által legtöbbet tárgyalt és a turisták által leginkább frekventált darabja. És az sem kétséges, melyik - a neoavantgarde vagy a klasszikus - számára a mérvadó, a kitüntetett, az igazi.[153]
De lehet, hogy kétséges. Lehet, hogy erőszakos ez az interpretáció is. Az utolsó két sor elbizonytalanító. Talán kézenfekvő az a meglátás, hogy az e vers és az Arany Jánosé közötti összevetés a rozsdás vasdarabból, spárgából, műanyagból építkező neoavantgarde művek és a "mindenütt busa fényekkel áttört"[154] márványba öntött klasszikum közötti összevetést állítja párhuzamba. A felszínes értés - melyet a mélyebb megértés sem semmisít meg - szerint ez egy szerény megjegyzés: úgy "aránylok" én Aranyhoz, ahogy a neoavantgarde a szépség e nagy mintáihoz. Ez erősíti azt az olvasatot, amit az imént oly nyilvánvalónak neveztünk. De mélyebbre menve felvetődik a kérdés: minek ír Kukorelly, ha eleve reménytelen, hogy Arany nyomába lépjen? És tágabbra nyitva a kört: minek kínlódnak a (p.)modern művészek, ha egyszer ott vannak a szépség örökérvényű, nagy mintái? Nyilvánvaló, hogy a válasz sokkal bonyolultabb annál, hogysem ezzel a szimpla szerénykedéssel megoldottnak tekintsük.
(Hagyományos[155] és "dilettáns")
Kukorelly írásainak az irodalmi hagyományokhoz való viszonya tekintetében is nagyjából egyetértés van az elemzők között. "Kukorelly elemeiben szinte porig zúzza a költői nyelvformálás hagyományát, s minden költői nagyotmondással szemben a legérzékenyebb kritikával él, de nem egyszerűen [...] a nagy témák és ideák tabuírozásáról van itt szó (hisz ráadásul a nagy témák és ideák is szóba kerülnek e beszédáradat során); nyelvi fogásaiban és trükkjeiben valóban radikális elhatárolódásokat is szeret alkalmazni, költészetének alapjaiban és egészében szinte rendíthetetlenül képviseli a valahai »nagy« költészet hagyományát - verseit arról írja, amiről, tudjuk, a »nagy« költők szokták. Nyelvhasználatának mindennapos fordulatai mögül (alól?) rendre kibukkannak a nagy témák, a megkerülhetetlen alapmeghatározások: a szív, az isten, a halál, az idő, az angyal, a lélek. Versei tematikailag és műfajilag [...] bejárják a költészeti hagyomány által felrajzolt teljes természeti és történeti térképet"[156]. Költészete tematikailag az iskolás feloszthatóság iskolapéldája: vannak istenes, szerelmes, hazafias, gondolati versei.[157] Látványos "rontásainak" "a költő hagyományokhoz fűződő ambivalens viszonyában kereshetjük az okát. Kukorelly nem úgy akar verset írni, ahogy »illik«. Rendre figyelmen kívül hagyja a vershelyzeteket, nem ott kezdi, ahol az hatásos, és ugyanúgy nem ott fejezi be. [...] az irtózás mindattól, ami előre gyártott, felkínált szépség és valódi félrevezetés, a megformálást eltolja az antilíra hagyományai, néha már sablonjai felé."[158] "[A]z ellenállás nála a módra, a kifejezés eddig használt formáira vonatkozik, s nem érinti az emberi létezés és a költői hagyomány egyes mély alapértékeit."[159] "A hétköznapok rontott/roncsolt köznyelve lesz tehát az az el- és áthangolódott (bár korántsem fekete) hangszer, amin végigzongorázza költészetünk tradicionális melódiáit: az idő visszafordíthatatlan múlása, létünk esetlegessége, Isten, haza, szabadság, szerelem etc."[160] "[Fölemésztve-magátólértetődően benne az egész (több mint szépirodalmi) tradíció."[161] "[P]roblémamentesen értelmezhető az európai költészet nagy hagyományaiból."[162] "Nem antitradicionalista tehát."[163]
Egyfelől tehát porig zúzza a hagyományt, másfelől nem antitradicionalista. Ez az ellentmondás stílusának állandó hatáseleme és feszültségforrása. Nézzük ezt egy kicsit részletesebben.
A modern kor két meghatározó vonulata, az esztéticista (Baudelaire, Rilke, Proust, Eliot stb. sőt, Mallarmé, Benn, sajnos) valamint az avantgarde, miközben a hagyományos toposzok felszámolásában a legradikálisabb végkifejletektől sem riadt vissza, mindvégig a stílus, a technikák, a forma bűvöletében él. Merthát a művész a művészetből él. És mitől művészet a művészet? Attól, hogy van neki formája. Hogy művészien van megcsinálva: profin, technikásan, stílusosan, a mindenkori vagy épp a jelen művel megteremteni kívánt esztétikai etalonoknak megfelelően. A huszadik századi művészet kulcsszava a forma. A forma, Bajkovics, mondja utánam! A forma! Ismételje meg! Forma, forma, forma! - mondaná a mai Sápkóros tanár úr.[164]
Figyeljük csak meg: a dilettantizmus egyébként logikus végkonklúziójához a legádázabb rombolók sem jutottak el soha, pedig tényleg derekasan csinálták a dolgokat. Egy kivétel van: a dada. Ám demonstrációnak ennyi is elég: ez igen rövid életű volt, mert gyors önmegsemmisítését maga írta be eleve sorsába. Ez "nem folytatható" tehát. A technika, a forma, a stílus meg kell hogy maradjon elemi feltételnek, hogy megmaradhasson a művészet. És - kérdi a művész(ettudós) - mivé lenne a világ művészet nélkül?
Az önfelszámolást a Kukorelly-féle irodalom se engedi meg magának. Az erős költő, bármennyire is meg akar szabadulni "minden irodalmi kontextustól", annyira radikális nem lehet, hogy elvág minden köteléket az irodalmihoz. "A legerősebb költő is az irodalmi nyelven belül kell hogy felvegye az állás-pontját."[165] Kukorelly nemcsak grammatikai, "topológiai" szinten is a dilettantizmussal játszik.[166] Kukorelly stílusos marad, de a legfűzfá(nfütyülő)bb toposzok beemelése a stilisztikai érzéketlenség, a kifejezésbeli esetlenség, az irodalmilag reménytelen, az ügyefogyott megszólalás játszmájával operáló szövegbe csak tovább erősíti a stílust. Hiszen a dilettáns az, aki gátlástalanul használja őket. Bátran le lehet őket írni. Nem kell körülményeskedni. Illetve körülményeskedés az van bőven, de nem olyan, hogy: jaj, csak azt ne, hogy csillagok, meg szerelem, meg lelkem, meg szomorúság. Kukorelly megszerezte magának a jogot, hogy büntetlenül leírhassa, hogy élet, halál, boldogság, mulandóság. De mint az várható, ez csak elsőre vicc. Másodszorra a szavak ismét élni kezdenek. Kiderül, hogy jelentőségük egyáltalán nem - bár jelentésük erősen - változott. "Kukorelly nagyszabású kísérlete pontosan annak a beszédmódnak a megtalálása, amelyen újra s még mindig megszólaltathatók nagyszabású érzelmek, hagyományos létérzékelési alapkérdések"[167] - írja Szilágyi Márton.
("Holt" hagyományok toposzainak rehabilitálása "eleven" hagyományok segítségével és ellenében)
És most nézzük egy "kis elbeszélés" formájában, mit csinál a toposzokkal és a hagyományokkal Kukorelly - illetve amazok ezzel. Az alak 1970-ben utazik a villamoson. "A villamos pedig ment végig a Bajcsy-Zsilinszky úton, nagyokat rándult, vaspor szállt, és semmi sem jelent meg tisztán. Remélem, nálam volt a bérlet. [...] Olvastam az irodalmat, és abból meg lehetett tudni, hogy nem leszek író [...]. Az irodalom valamilyen volt, egy kicsit elég félelmetes, szárnyai voltak, kerengett, és nem volt bocsánat. Szép arányosan foglalta el a papírt az irodalom. Hogy egyre kisebb lett, aki olvasott."[168] Később azonban megváltoztak az idők. Lassan alábbhagy a csillag-világ-mindenségezés meg a nagyképű (nagy képeket író) írások áradata. Tandori, Petri, Esterházy. Lehet egy kicsit lazítani, a XX. század költői már nem annyira lángoszlopok és nem vezetnek senkit sehova, az univerzum összes terhei lassan egyesegyedül Juhász Ferenc vállain nyugszanak. Mindenki igyekszik profánabbnak, hétköznapibbnak, viccesebbnek, avangárdabbnak, polgáribbnak, nagyvárosibbnak, esztéticistábbnak lenni. Az eléggé alaposnak nevezhető paradigmaváltás lezajlása után, nyolcvanas évek végére, kilencvenes évek elejére aztán mindenki[169] - jók és közepesek egyaránt - rettenetesen profi, könnyeden rokokó és posztmodern, provokatívan felszínes és csillogó, bravúros és budapesti. Minden második versben vagy kisprózában - nagyon jóban és nagyon közepesben egyaránt - kötelezően ott van egy villamos, egy budapesti utcanév, egy lepusztult szecessziós ház lépcsőházának hulló vakolata. Lassan a legkommerszebb poétikai toposzok és a leggeilebb költőiség jelei ezek az eredetileg tüntetően profán, neusachlich, urbánus kellékek.[170]
De ne szaladjunk előre. Kukorelly tökéletesen átélte ezt a történetet. Mégis, a nyolcvanas évek elején olyan hangütéssel indult, amelynek már a legtermészetesebb közege a fordulat-utániság, amikor már sem az ősmélyvátesz, sem a transzposztneó formabontó nem aktuális. Pedig ezek - más-más módon - alapvetően befolyásolták Kukorelly költészetét. A jellegzetes Kukorelly-féle maniere elgondolható úgy is, mint a nagy-képű irodalom - inkább lezser, mint avantgarde hevületű - provokációja.[171] "Kukorelly költészetén [Tandori és Erdély mint neoavantgarde alkotók] hatása világosan látható, de mintegy túlnan: egy olyan kulturális helyzetből visszatekintve, amelyben sem a provokációnak, sem a nyelvkritikának nincs sarkalatos jelentősége, amiképpen az avantgarde kultúra és a folyamatos tradíciójú nagykultúra ellentétének sem."[172] Leginkább egy rilkés-nyugatos-esztéticista hagyományhoz kötődik, ám ritkán találjuk meg szövegeiben amazok irodalmiságát. Kukorelly indulása a mítoszok kora. Még nem a mitológiáé, de már az istenek és héroszok (Ottlik, Mészöly, Mándy, Pilinszky, Tandori, Petri, a földalatti magyar neoavantgarde) világalapító tette után.
Hogy Kukorelly mennyire túlnan és után van, bizonyítja, hogy simán leír ilyeneket: "A szívekről van szó. A szívről, amíg csak élünk."[173] Egy ilyen mondat már a Nagy László és Juhász Ferenc nevével fémjelezhető irodalom számára is ciki, vagy legalábbis a határon van. Azt mondani sem kell, hogy egy (neo)avantgarde szövegben hogyan és miért fordulhatna elő a fenti vagy ahhoz hasonló idézet. A nyugatos-újholdas irodalomban talán csak az egy Szép Ernő merészelt volna ilyet leírni, esetleg Kosztolányi egy ripők pillanatában. De a nyolcvanas években? Kukorelly mindezeket az olvasatokat beleírja a mondatba, de ugyanakkor komolyan is gondolja - vagyis az említett hagyományok hatástörténeti közvetítésétől megtisztított olvasatot is ambicionálja. A kontextusból kiderül, hogy tudja ő a fenti idézetnek a gyanakodón-szemöldökráncolva, a harsányan röhögve, a felszisszenve, az ironikusan mosolyogva olvasott értelmezését - mindazonáltal tényleg azt mondja: a szívről van szó, amíg csak élünk.[174]
Bár mindhárom fent említett irodalmi tradícióhoz erőteljes viszony fűzi, mindegyiktől erőteljesen el is határolódik. Egyfelől megengedi a hagyományos, bevett esztétikák szerinti olvasatot, ugyanakkor a tőlük való elhatárolódás révén egy szabad teret hoz létre, amelyet azok nem érhetnek el. A jónéhány irodalomtörténeti brosúrával ezelőtti, legesleghasználtabb költői toposzok - szív, Isten, lélek, szerelem, romantikus táj, szentimentális érzemények stb. - csak pillanatokra hagyják magukat a későbbi (ma is működő) esztétikák és poétikák karmai között - aztán kiszabadítják magukat, és visszatalálnak legprimérebb jelentésükhöz. Vagyis ahhoz a ponthoz, ahol még nem vált - kötelező vagy tiltott - toposszá, viszont már elég fontos volt ahhoz, hogy sorsa semmi más ne lehessen, mint a toposszá válás. Mert a legprimérebb jelentés természetesen nem - amiként egyébként maga Kukorelly is elgondolja - valamiféle kultúra által érintetlen natúrához, egy természetes, tiszta és érintetlen állapothoz, egy antropológiai adottsághoz vezet vissza bennünket, hanem egy kultúrtörténeti formációhoz. Kukorelly ezt mondja a már említett interjúban: "Valamennyien ugyanazt mondjuk állandóan, nem is tudunk mást mondani, az irodalom és az életünk visszavezethető néhány tucat toposzra. Fájdalom, gyűlölet, szépség, szeretet és csillagos ég."[175] Ez nem egészen így van, de ha egy toposzt esetleg minden kultúr- és művészettörténeti téridőponton meg is találnánk, az sem ugyanaz lenne.[176] Egy toposz megléte sosem antropológiai motiváltságú, hanem kulturális (ha úgy tetszik, az antropológia mindig kultúrantropológia), vagyis valamennyien mást mondunk állandóan azzal a néhány tucat toposszal.[177] Gondoljuk el, mi a szépség Boileau-nak, Lautréamont-nak, Rilkének és Adornónak. Mi a csillagos ég Klopstocknak, Tzarának és S. Nagy Istvánnak.
("Radikális archaizmus")
Nézzük például a Nyaraljak című darabot. "Először is: telihold van. Van szikla, homok és svédasztal. Hideg söregységek. Óváros. Tenger mormolása. És egész nap süt, a parton a nők pedig félmeztelenül napoznak, és csípi a bőrt, ahogy kell, a só. Meg valami jóságos nagy hegy van a háttérben, előtérben viszont egy istenien vízbeszakadt szigetecske, de milyen jó helyen elhelyezve. Szóval eléggé ki van gondolva az egész. ¶ Ettől az embernek először is nem jut eszébe semmi. Vagy hát inkább kezd nem tudomást venni egyebekről. Mintha ilyen volna az élet. Hogy például éjszaka tükröződnének a fények a vizen, és ezt úgyszólván kötelező lenne figyelni. Hogy a tengernek már nem lenne vége. Nincs vége, erről ne vitázzunk. Vagy mintha lassan kezdenél belesüllyedni egy hatalmas bödön lekvárba, annyira egyáltalában nem kell gondolkodni, sőt mintha egyenesen rossznéven vennék ha gondolkodnál, és már olyannyira nem kell, hogy majdnem kedve kerekedik hozzá ettől az embernek. ¶ Akkor nyaralok. Olvasgatok, kinézek a keblekre, és száradok. Száradni a legjobb. Minden a legjobb."[178]
Itt van minden: tenger, hegyek, szigetecske, gyönyörű táj, éjszaka, telihold, fények tükröződnek a vizen, alighanem csillagokéi. És boldogság. De a szöveg nagyon mai. Felvonul az összes profanizáló retorikai kellék, néhány blaszfém rekvizitum, fenségességellenesség. Lehet ironikusként, kritikaiként olvasni. Másfelől, bizonyos értelemben, tényleg, mintha nem változott volna semmi. A szöveg "tartalma" a táj áhitatos szemlélése: ó, természet, ó, dicső természet meg minden. Avantgarde kegyetlenség ide vagy oda, a romantika beépült az ezredvégi irodalom szervezetébe is. Alapvetően meghatározza metabolizmusát: ha nem lenne, elvonási tünetek jelentkeznének. Az, hogy a szentimentalizmus vagy a biedermeier hangján nem lehet többé megszólalni, nem jelenti azt, hogy ezek nyomtalanul tűntek el a süllyesztőben. És sokminden más is beépült. Például az avantgarde, amely - szigorúan formalista, neoklasszicista esztéticizmus ide vagy oda - lehetővé teszi, hogy akárhogyan meg lehessen szólalni. Akár úgy is, mint az irodalomból kettes tanuló.
Le a romantikával. Vissza a romantikához. Az érzelmesség nem szégyen. Elrejteni az érzelmességet. Éljen a szabadság. Mi az, hogy szabadság. Több fényt. Menj a felvilágosodott anyádba. Ez giccs. Ez őszinteség. Ez puszta imitáció. Ez paródia. Itt a költő arra gondolt, hogy. Gondolta a fene.
Sok lehetséges, egymásnak ellentmondó olvasat kiprovokálása, lebegtetése és bármelyik győzelmének módszeres megakadályozása. Kukorelly stílusának ezt az alapjellegzetességét erősíti a (pre- és késő)romantikus toposz is.[179]
Kukorelly tehát többé vagy kevésbé elhatárolódik mindhárom többé vagy kevésbé eleven hagyománytól. Emlékeztetőül: 1. a váteszivel szemben a leglátványosabb távolságtartással, 2. a (neo)avantgarde-tól a szubverzió kényszerességétől való mentességével, polgári beütéseivel, 3. az esztéticistától a masszív irodalmon-inneniséggel. De természetesen korának gyermeke ő is, s ha akarná, sem tehetné meg, hogy ezek nézőpontjait, olvasási módjait teljességgel ignorálja - de nem is akarja. Ugyanakkor visszanyúl az e hagyományok - főként későbbi, mai formációik - által mellőzött vagy kritikailag kezelt toposzokhoz és általuk az eredeti, a toposzt toposszá változtató világhoz. Ez nagyjából olyasvalami, amit Szigeti Csaba "radikális archaizmusnak" nevezett. A radikális archaizmus a Költészet fogalmának szétszóródásával, a Kánon megszűnése után a költészet egy még értelmes modelljéhez nyúl vissza a költészettörténeti múltba. Szigeti két megszorítást alkalmaz: egyrészt egy konkrét történeti ponthoz nyúl vissza, nem pedig valamely "költött ősállapothoz"[180], és, másrészt, ez a pont távolabbi, nem egy élő és kontinuus tradíció része, hisz "[k]özelre archaizálni definitíve nem lehet"[181]. Kukorelly régi toposzokhoz való visszanyúlása mindkét kitételnek megfelel. Történeti pontja elsősorban a XVIII. század vége-XIX. század eleje.[182] "De a korszakpárhuzamot nem célszerű túlfeszíteni, mert ebben a költészetben a múltnak nincs egyetlen, kitüntetett iránya. Mind a históriai, mind a művészettörténeti korszakok egymással mellérendelő viszonyban vannak" - írja Mészáros a Maniere manierizmushoz való kapcsolatáról.
(Kis kitérő a klasszikusról)
Az irodalmi toposz valamely klasszikus irodalom teremtménye. A klasszikus nem csupán attól klasszikus, hogy - ahogy Lessing írta Klopstock Messiása kapcsán - mindenki nagyra tartja, de senki sem olvassa.[183] A klasszikussal nem úgy ismerkedünk meg, hogy olvassuk. Nem akkor találkozunk vele először: beleszülettünk. Lehet tárgya az esztétikai ítéletnek, de mindenekelőtt feltétele annak. Különböző korokon átívelő maradandósága nem valamiféle, a műben rögzített esztétikai immanencia hatása. A kultúrába beépültként előítéleteket alapoz meg: a priori szemléletformáló. Nem - miként a karteziánus cogitatio - valamiféle abszolút értékű, egyetlen helyes (jó, igaz, szép) struktúra, amelyet veleszületett képességeik és idea innatáik alapján, függetlenül neveltetésüktől, az egyes emberek mind klasszikusnak ítélnek, hanem a klasszikus az, amely felneveli őket. Klopstock neve és műve feledésbe merült, de ezt megelőzte egy olyan pillanat, amely meggyőzhet bennünket arról, hogy az anonimitásba süllyedés bizonyos esetei a klasszifikálódás bizonyos esetei.
Lotte és Werther az ablaknál állnak. Odakünn... Szóval kint egy igazi, vad, gyönyörű vihar dúl, egy echte szentimentalista vihar. "Lotte kikönyökölt, tekintete bejárta a vidéket, az égre nézett és rám; láttam, hogy a szeme csupa könny; kezét az enyémre tette, és azt mondta:
- Klopstock!"[184]
Goethe csak ráerősít a viharnak, és egyáltalán a természetnek arra a szemlélésére, amely a szentimentalizmus produktuma. Később mások is ráerősítenek. Még később megvetik ezt a látásmódot, de megsemmisítése dühének mértéke fennállásának bizonyosságával és létezésének erejével arányos. Kitiltják a költészet területéről a lágy zöld völgy ölén vidáman csörgedező csillámló patakot, s bár el is tűnik, nem szárad ki: búvópatak lesz.
("Upstating")
E toposzok Kukorelly-féle rehabilitációját megerősíti egy másik összefüggés is. Egy olyan kritikai nyelvben például, ahol az understatement az egyik fő retorikai elem, ott egy mű kapcsán a szórakoztató, tanulságos, érdekes vagy meghökkentő kifejezések ironikus kontextusba helyezve megfelelhetnek egy másik nyelvjáték "ekkora barmot még nem láttam" vagy "ez egy gyógyíthatatlan ősdilettáns" kifejezéseinek. S ha ugyanez a mindig óvatos, visszafogott kifejezésekkel élő nyelvhasználati mód mégis erős kifejezést használ, az kirívó voltánál fogva rendkívüli emfázist képviselhet. Egy nyelv, amely láthatólag nagy hangsúlyt fektet arra, hogy ezeket az erős kifejezéseket elkerülje, ezáltal különleges helyzetbe hozza őket.[185] The understatement "upstates" the suppressed. Az elnyomott "szupplementum" óriási erejűvé válik, s egyre fenyegetőbb, hogy a titánok kitörnek a Tartaroszból. Kukorelly, amikor - bizonyos szempontokból - vállalja azokat a hagyományokat (is), amelyeket Mándy, Mészöly, Tandori vagy épp Erdély Miklós képvisel, akkor egy (többek közt) ilyen megalapozású szövegben a német kitsch-szentimentum, a gyönyörű táj iránti elragadtatottság, az éjszakai tengeren tükröződő csillagok fénye láttán érzett áhitat - a fenti példa analógiájára - szintén különleges pozícióba kerül. De az archaizálás csak a toposzok szintjén valósul meg, a beszédmód szintjén nem: "Az Alpok nagyon változatosak bírnak lenni, vagy nagyon változatos bír lenni, attól függően, hogy egyes számba teszem, vagy többes számba, mert ha az ember egy kilométerrel odébb megy, máris egészen megváltozik a táj, az alakulatok alaposan átrendeződnek."[186] Vegyük észre itt is az ügyetlen fogalmazás mint irodalmon-inneniség hangját: a mondat grammatikailag pontos olvasata szerint az Alpok attól függően változatos(ak), hogy az alak egyes vagy többes számban érti-e e tulajdonnevet - de nyilvánvalóan "nem ezt akarja írni". Az esetlen és "hibás" megfogalmazás humorára aztán még egy lapáttal rátesz a "mert" kötőszó hasonló logikájú trükkjével. És vegyük észre itt is a radikális archaizmust: Solomon Gessner - vagy inkább Albrecht von Haller vagy Rousseau vagy Ossian vagy Gray - kísértete járja be a textust. Az itt példaként felhozott szép táj (pre- és giccs)romantikus toposza persze csak egy apró példa a sok közül, de maga a toposzokkal való sokértelmű, bonyolult - és mégis kényelmesen olvasható - játék lényegi konstituense Kukorelly szövegformálásának.
("Félelem a hatástól")
Az elemzett irodalmon-inneni alakzatok: a "grammatikai katarzisok", "hibák", a "billentés", a "tautológia retorikája", a "kettes fogalmazás", a beszédszerű "lestilizáltság", és mindezek következményei: a nyelvi és irodalmi helyesség állandó, szelíd provokációja, a "közhely transzfigurációja", a hagyomány(ok) folyamatos Aufhebungja, a "poszttextualitás", a "radikális archaizmus" - mind a "hatástól való félelem" retorikai stratégiájaként értelmezhető. Ez Harold Bloom, amerikai irodalomkritikus fogalma, aki ugyanezen című könyvében azt mondja: "Ha e könyv érve helyes, akkor a legtöbb költészet rejtett tárgya az utolsó háromszáz évben a hatástól/befolyástól való félelem/szorongás [anxiety of influence], minden költő félelme, hogy nem marad számára megfelelő munka, amelyet véghezvihetne."[187] Ennek pszichikai háttere - ami Bloomot igazán érdekli - nagyjából három alapvető előfeltevésre megy vissza: egyrészt, hogy itt döntő szerepe van a haláltól való félelemnek és az örökkévalóság iránti vágynak. Másrészt, hogy az "ephebos", a friss költő(jelölt) megkerülhetetlen közege a hagyományt uraló "erős költők"[188] intertextusa, amelyben az ifjú erős költő(jelölt) mint az egyetemes poétikai Wille zur Macht agónjában mozog. Harmadrészt, hogy a retorikai trópusok rendszere, amellyel mindezt véghezvinni próbálja, a Freud által leírt védekező-mechanizmusokon, kivált az elfojtáson épül.[189] "Értelmezésem szerint a költői »szöveg« nem jelek gyülekezete a papíron, hanem pszichikai csatamező, amelyen autentikus erők harcolnak az egyedüli győzelemért, amelyért érdemes küzdeni; a felejtés felett aratott megistenítő/jövőbelátó diadalért, amelyről Milton így énekelt: »s ülünk - körben csillagezer - / győzve halálon, sorson, s rajtad is, / idő!«"[190] Bloom hatfázisú modelljét nem kívánom részleteiben applikálni, részben, mert más érdekel, részben mert jóval korlátozottabb érvényűnek gondolom el, s leginkább, mert szerintem az egyes fázisok és a nekik megfelelő pszichikai mechanizmusok és a nekik megfelelő trópusok korántsem tartoznak össze olyan kényszerítő erővel, ahogyan az ő modellje feltételezi.[191] Azt hiszem, hogy az e játékban megvalósított stratagémák lényege, hogy nem univerzalizálhatók, sikerük feltétele, hogy kiszámíthatatlanok legyenek; ráadásul a "divináció" önbeteljesítő jóslat, nem hegeliánus módon "a világ objektív menetét" próbálja kitalálni, hanem nietzscheánus módon beleavatkozik "a világ menetébe", mint Bloom írja, a szubjektum erőszakos kisajátítása, terjeszkedése. De az alaptéziseket termékeny és jó megközelítésnek tartom.
Az az ambivalencia, ami az elemzők Kukorellynek a hagyományokhoz való viszonyáról tett kijelentéseiben fedezhető fel, illetve amire saját elemzésemben utaltam, e megközelítésben új jelentést nyer. Az alapparadoxon az, hogy az "erős költők" hagyománytörténetébe[192] az ephebos csak úgy tud bekerülni, hogy megpróbálja kikerülni. Nem csinálhatja ugyanazt, mint a nagy elődök, és mégis ugyanazt kell végrehajtania, amit ők. Túl kell haladnia rajtuk, kétféle értelemben: megismernie őket, kitéve magát hatásuknak - és meg kell haladnia őket. Teljesen új dolgot kell csinálni, de irodalmat. Az irodalmon-inneniség alak-zatai, amelyekről beszéltem, a hatás/befolyás elleni Abwehrmechanismen Kukorelly-féle retorikai módusza. "Ugyanennek a dolognak a másik oldala" az irodalmon-túli, amennyiben ez az új módusz meghaladás, illetve amennyiben mint irodalmi (a történeti transzcenzus lehetséges lépése) legitimáltatik. Azok után tehát, hogy "szembefordul a korszak általánosan elfogadott poétikai normáival, költői szerepfelfogásaival, szövegalakítási módszereivel stb., és ezek a negatív hatások áttételesen formálják költészetét"[193], csak úgy értelmeződhet par excellence irodalomként, hogy belehelyezik a feltételezett progresszió terébe, ami egyúttal azt is jelenti, hogy abba a térbe helyezik, amit eddig irodalomnak hívtak, de amit ez a módusz kitágít.
(Elődök, boldog ősök, rokonok, ismerősök)
Kukorelly részben elfogadólag és nyitottan viszonyul sok irodalmi hagyományhoz és szerzőhöz, részben ellenkezőleg és elhatárolódva. A legnagyobb szerinte Arany, bár "bizony nem tartozik bele az európai irodalom történetébe"[194]. A magyar költészetben mindenki az ő "porzó köpenyéből kászálódott ki", de igazán senki nem emelkedik fel a Mesterig. Ady "túl retorikus. Túl erősnek érzem nála az elhatározást, megtalálni egy hangot. Új időkét. Meg is találja és aztán nagyon tud beszélni. Túlzottan is."[195] A közelebb állók sem: "Az igazi költészet nem képzelhető el rájátszásokkal, imitációval, kizárólag úgy, ha valaki azt a hangot használja - és nem is tud mást, vagy nincs kedve máshoz -, ami az övé. Ezt érezni Pilinszky vagy Weöres legjobb darabjaiban. Persze már Vörösmartynál, és másoknál is. Talán mindenki közül a leginkább József Attilánál."[196] Említettük már, hogy viszonyul a közelmúlt három hagyományához, a neoavantgarde-hoz, a neoholdhoz és a poétai hagymáz jeleseihez. De. Például. Kukorelly sztenderd (szóbeli) történetei közé tartozik a Nagy Lászlóval készült tévéinterjú vége, ahol is. Kérdező kérdez, hogy azt mondja, hogy mit üzenne az utókornak, költő, felelj, és ő azt felelé, felelvén: "Csókolom őket, ha lesz még emberi arcuk." Szerzőnk e meséjét valahányszor jellegzetes - alighanem ez a legpontosabb szó - viszolygást kifejező fintor, borzongás kommentálja. Azt hiszem, ez teljesen autentikus. Mindazonáltal a fixáció makacssága és az involváltság mértéke (lacani nyomdokokon) az én igazságrezsimemben olykor fontosabb tényező, mint az igen-nem, elfogadás-elutasítás digitáliája.[197] Azt állítani pedig, hogy Kukorellytől nem idegen a patetikus, nem nagy merészség, még akkor sem, ha - illetve: éppen azért, mert - ilyen intenzíven kerüli. Pontosabban: intenzíven próbálja megtalálni a saját nyelvi "kijáratát" a patetikushoz. Ennek két fő retorikai stratégiája van: az egyik az emelt tematika kontra "lestilizált" nyelv ütköztetése, a közhely transzfigurációja a billentés révén (inkább a korábbi szövegeknél). A másik az elhallgatás retorikája: a kihagyások, a szintagmatikai lánc hatalmas szakadékai jellemzik ezt a duktust - mintha minden tizedik mondatot engedné csak fel a mélyből (inkább a későbbi írásoknál).
Ha már a tévéinterjúknál tartunk - leleményes a kötőszövegem, mint egy tévériporteré (de nem, ez tényleg idetartozik) -: Kukorelly egy JAK-ról szóló műsorban, idézvén J. A. Ars poeticájának elejét, azt mondta, hogy így ma már nem lehet beszélni, az autentikus lehetett akkor, ma már nem lehet. (Interpretáció: ma az túl (")erős("), túl patetikus, túl költői, túl sok. Állandóan pörögnek, kötelezően. Ne tegyék. Másszóval: "Más költők - mi gondom ezekkel? / Mocskolván magukat szegyig / koholt képekkel és szeszekkel / mímeljen mámort mindegyik."[198]) De a más költőkhöz való viszony nincs különösebben tematizálva, és különösen a J. A.-hoz való nincs. (Nem véletlen, hogy itt a hivatkozások (tévés és más) interjúra, személyes közlésre apellálnak.) Czigány Lóránt néhány J. A.-reminiszcencia felemlítése után megjegyzi, hogy "[b]izarr leszámolás ez a nemzedékek tudatában óriásira nőtt költőelőddel."[199] Szerintem nem. A két legnagyobbal és legélőbbel, J. A.-val és Pilinszkyvel való leszámolás még várat magára. A többször megfogalmazott paradoxon egy másik vetülete: persze, hogy úgy nem lehet, ahogy ők (más autosz), de mint az autenticitás[200] másolhatatlan mintáihoz lehet fordulni és mércéivel érdemes mérni (ugyanaz a hentész).[201]
És ugyanígy a kortársakhoz való viszonya. Ami a lényeg: az eredendő ambivalencia mindazzal szemben, ami/aki lényeges[202]. Bloomot azzal vádolták, hogy "eltúlozta »az elbizakodottság, a hatalomra, az elsőbbségre, a rosszindulatra, az irigységre és a bosszúra szomjazás« irodalmi motivációit, megtagadva a művésztől a lehetőséget, hogy magasztosabb célok és érettebb emberi kapcsolatok nevében megnemesítse ezeket a gyerekes ödipusz-komplexusokat".[203] De alighanem az "erős költő" csak úgy lehetséges, ha egyszerre működteti mindkettőt.
("Húnyt" és "vagyonos". Arany)
Kukorelly szereti mondogatni, hogy Arany János a legnagyobb magyar költő, s e vélemény őszinteségében a legcsekélyebb okunk sincs kételkedni - de azért némi kiegészítésre szorul. Először is túl jól hangzik, elég fineszesen zavarba ejtően, mivel bizonyos vonatkozásokban (elsősorban a sokat emlegetett irodalmi/irodalmiatlan dikció valamint a verstani szigor vonatkozásában) óriási távolságok választják el őket. Azonkívül Arany óta több minden történt a magyar irodalomban, mint a Halotti beszédtől Aranyig. (Ez nem magyar specifikum egyébként, sőt.) A történeti távolság problémája leküzdhetetlen. Az én tapasztalatom legalábbis az, hogy éppen akkor lehet megérezni, mekkora költő - például - Arany, amikor bizonyos darabjainál váratlanul "egyidejű"[204] lesz a szöveg, problémátlanul olvasható, izgalmas, nem kell legyőzni semmiféle történeti távolságot a közvetlen aiszthésziszhez, a szöveg élvezetéhez. Merthogy - és ez alól alighanem csak a filológus-történész lehet kivétel - az életmű igen jelentős része azért mégiscsak távoli, idejétmúlt, ma már nem igazán izgalmas, nem játszik lényeges szerepet még a művelt ember mindennapjaiban sem, dehát ez a természetes. És az a nem természetes, a mindig meghökkentő, hogy valaki olyan távolról ilyen közelről szól hozzánk. Tudom, hogy sokakat, és nagyon különböző okokból, feldühít, ha azt mondom, természetes, hogy József Attila vagy Pilinszky időszerűbb, olvasottabb, elevenebb költő, mint Arany. (Az a kérdés persze nyilvánvalóan nem vethető fel, hogy ki "nagyobb", "fontosabb" stb. költő - mindannyian mérhetetlenek.) Meglepődnék, ha Kukorelly nem így lenne ezzel, de nem véletlen, hogy a "József Attilával foglalkozó" Rondítás és kiemelés című írásban[205], amely két József Attila-verset idéz (fel), az első, a rondítás, a Mama enyhén dadaisztikus átköltése, a második, a kiemelés, egy nem túlságosan ismert versének[206] változatlan formában való újra/leírása, és az a címe, hogy Arany. A vers vége: "Hadd csellengünk hozzád, vagyonos Atyánk! / Házhelyünk a puszta, kóbor a kutyánk. / Hadar a szárazság, pusztit az egér / s gőggel fortyog a kásánk, de hát az mit ér?" Az sem véletlen, hogy a kiemelés "vagyonos Atyánk", és nem "húnyt mesterünk", de az sem, hogy a rondítás nem Babits-verset dadaizál. Kukorelly itt kapcsolódik a magyar irodalom egy olyan mélyáramához, amely rendíthetetlennek látszik és alapvetően meghatározza szemléletét. A szubverzív gesztusokat a történelem az irodalomban is kompromittálta, és a győztes nagyhatalom, a polgári esztéticizmus azt csinál a vesztessel, amit akar. "A hős el van vetve, teremni muszáj", nemde. Ez ott látszik legtisztábban, hogy a közvélekedés természetesnek és helyénvalónak találja a [Magad emésztő...]-t, J. A. Babits-kritikáját pedig igazságtalannak és kisiklásnak tekinti. Egy nagy nyugatoson vagy újholdason unatkozni és ezt még ki is mondani a legildomtalanabb - tulajdonképpen trágárság. Ady Petőfi nem alkuszikját lemossa a színről Babits Petőfi és Aranya, és Babits e hadicsele révén tényleg felkúszik - minimum - Ady mellé, és ez jól van így. Babits és Arany a par excellence apafigurák, és ennek az irodalomnak valami elemi szüksége van apafigurákra, "biztos pontokra", a végső harmónia unalmas isteneire, akár erőszak árán is. Vajon miért fáj a szentimentális polgárnak, hogy nem lehet naiv, hogy a "zseni" fogalma a deklasszált, élhetetlen, vad - sőt, bizonyos szempontból ignoráns és barom - romantikusé? Miért akarja még azt is elrabolni tőle? Még mindig nem tudná, hogy az nem érték-, hanem leíró kategória? (Babitson kívül lásd még Th. Mann.) Kukorellyt hosszan tartó hetvenesévek-beli deklasszáltság-élménye megfosztotta attól a polgárerénytől, hogy kritikátlanul belesimuljon ebbe az érzületbe. De annyira azért ő is polgáriasult, hogy a magyar irodalom egyetemes apakomplexusa és familiális kódjai őt sem hagyták teljesen érintetlenül. Angyalosi Gergely egy meglehetősen ellentmondásos írásában[207] kitűnő érzékkel világított rá erre, ami annál is érdekesebb, mert egy Kukorellyhez hasonlatosan frivol írónál bukkan fel, Esterházynál.[208] Kukorellynek is vannak hasonló tónusváltásai. Írói technikái egészen másak, de a frivolitás/"főhatóság-keresés" ambivalenciája benne is megvan. És ugyanúgy megvan a kukorellys dikció felfüggesztése bizonyos szélsőséges pontokon. Például az elérzékenyülés, a metafizikaival való találkozás, a halál- és az elmúlás-"tematika" excesszív pontjain. Kukorelly azonban nem vált egyenes beszédbe, inkább - azt hiszem - titkolózni kezd. Szövege homályosabb lesz, lukacsosabb, szemérmesebb, erősen kihagyásos, nagyon szaggatott, a követhetetlenségig sűríti az elhallgatásokat. Ilyenek a Mámor nem áll ellen (EGyK 81-82), az Ó édes árny (EGyK 120), a Kimutatja érzelmeit (EGyK 161-163) és a H.-ciklus számos darabja. Gyakran nem tudja kihasználni a legnagyobb pillanatokat.
De az "apázás" és komolykodás a Kedvenxc elején a leginkább tetten érhető. E kötetben a "kollégákról" szóló darabok időrendbe vannak szedve Csokonaitól Vörösmartyn és Aranyon át Tasnádyig. Ez egyben érdekességi és involváltsági sorrend is. Az eleje kissé penitencia-jelleget ölt, tiszteletkör-szerű, megrendelés-ízű írások, nem igazán működnek még a másutt esetleg jól működhető mondatok, poénok sem. A kissé kötelességszerű orációt így nem billentik ki a kötelességszerű ellenpontozások sem. Hogy például Lilla biztos "egy jó kis nő" volt. Hogy "Vörösmarty cukrászda is, a Gerbaud, adott időszakban". Kissé keresett blaszfémiák, funkciótlanul zakatoló kukorellyzmusok. És nem járnak sokkal jobban Weöres, Nemes Nagy, Tandori sem. És a legjobb írás a címadó, Tasnádyról szóló, nem utolsó sorban egyébként nevezett "kedvenxc" szerző jóvoltából.
("Most mondjam el?" Tasnády)
Először is messze a leghosszabb írás a kötetben. Igaz, fele Tasnády-idézet. "»Azon az őszön! Azon az őszön! - Azon az ősszel. / A fogalmazás nem a legerősebb oldalam.«"[209] Ezt Kukorelly így kommentálja: "A magyar költészet egyik legerősebb Auftaktja, verskezdése." Később ezeket írja: "Tárgy és alak, egy, szervezet, ezek a higgadt és rémült, fájdalmas, fáradt, érzékeny, reményvesztett és végtelenül mulatságos versek. Tasnády Attila a kedvenc költőm, azt gondolom, hogy ő, Tasnády ma a legjobb magyar költő a mai legjobb magyar költők között vagy közül (fogalmazás), tehát benne van a legjobb egyben." E beszédes rajongás miatt is érdemes e rövid Tasnády-kitérőt megtennünk, továbbá amiatt, hogy ebben az írásban vannak a leginkább kifejtett poétikai nézetek; afféle Grundzüge der kukorellyschen Ästhetik. (Kiemelések tőlem, az eredeti kiemelések elhagyva.) "[I]rodalmat olvasok, egy művet, »mégis« valami tényleg irodalmon kívüli, végtelenül természetes áradás ránt magával [...] »egyszerűen csak« leírja, ami van. Az első hang. Addig írja, amíg tart, míg be nem lép az áldott, belső, megóvó hazugság-mechanizmus. [...] »normális« szavak és ragozás, a szavak hogy rendben vannak-e, az egyes szavak helye, szintaktikai bajok [...], nem csinál semmit sehogy, nem ír meg semmit, nem irodalmi irodalom, a legkevésbé az, tehát itt valóban, és azt hiszem, egészen kivételesen egybeesik az elemien igaz a széppel. Mindez a leggyönyörűbb nyelvtani hibák keretében folyik, és nagyon is lehet érezni, hogy anélkül viszont nem megy. Boldogító nyelvromlás. [...] Mert hibái tartják a szöveget, támasztják ki az ellenkező oldalon, védik a sima lefutástól [...] Minden irodalmias, a megírás iránti viszolygásból. A minden versben rejtező klapancia, a végső soron üres ritmus iránti viszolygás. [...] Ő bizonyos értelemben tényleg nem tudja, hogyan kell csinálni [...]" És mi a probléma Tasnádyval Kukorelly szerint? "Hogy az anyag, a felszakadó, feltörő anyag, ahhoz nyúlni nem éri meg? Én úgy vélem, megéri. Ő úgy, hogy nem [...] A test, a fájdalom, a szeretetlenség, egyedüllét, a szorongás; az anyag, ennek a költészetnek az anyaga is, éppoly értéktelen, érték nélküli magában, amilyen értékessé válhat művé szerveződve. [...] Az anyag nem érdekes, a megoldás érdekes, ami feltár.[210] A megoldatlanság viszont elföd. Pici megoldatlanságok eltakarhatnak nagy műveket, és azt gondolom, Tasnádyval ez történik."[211] Tasnády hangütése valóban nagyon hasonló Kukorellyéhez, nagyon hasonló a két alak. A legdöntőbb különbség talán, hogy Tasnády alakja jóval kiábrándultabb, agnoszticistább, fáradtabb és radikálisabb, mint Kukorellyé. A verbalitás, a még megszólalás legszélső pontján áll, egészen az elhallgatás közelében: "»Magamra emlékszem, meg arra a hogyishívják, az apját agyonlőtték anno, ennek sincs jelentősége, ő az élmény, nem főszereplője, az én vagyok. Milyen hamisan hangzik ez az egész. Magas volt, szőke és másfél mázsa. Ez kevésbé? Mackóban volt, ez is egy leírhatatlan... Vagy ha nem akkor, máskor. Tehát, mit csináltunk abban a világos, vagyis ott? Már nem emlékszem. Emlékeznem kéne. Persze hogy emlékszem. Csak épp - most mit? Most mondjam el? De most jut eszembe valami más. Ugyanez megtörtént már egyszer.«" (Foglalkozás) Vagy ez a Naumburg és környékéénél is erősebb Auftakt: "»Leszálltam a vonatról, azt hiszem július 22 lehetett. / A hét huszas nemzetközi gyors volt. / Ezt csak úgy mondom.«" (Zongora) Egyetértek Kukorellyvel: Tasnády helyenként átütő erejű, a szuperlatívuszok nem túlzások.[212]
("»Uram Isten, még mindig fogalmazok.«" Erdély)
Dunán innen, transz szilván, van egy Miklós, az Erdély[213], aki - a hetvenes évek underground neoavantgarde-jával együtt - ugyancsak meghatározó szerzőnk számára. És nagyon szeretné, ha meghatározó lenne az egész magyar (irodalmi) kultúra számára is, sőt, szinte missziószerűen hangsúlyozza jelentőségüket minden lehetséges fórumon. A szóban forgó irodalmi korpusz jelentős darabjai a - többek között - Kukorelly által szerkesztett Szógettó című Jelenlét-antológiában találhatók. Bizonnyal igaza van Kukorellynek abban, hogy méltatlanul figyelmen kívül hagyott korpusz ez a magyar irodalom közelmúltja történetének tárgyalásakor. Amikor a magyar irodalom nagy "paradigmaváltásairól" értekeznek az illetékesek, általában kihagyják a számításból. Az is igaz viszont, hogy aligha vádolhatjuk őket ezért, hiszen e szerzők irodalmi publicitása úgyszólván a nullával volt egyenlő[214], ami, sajnos, éppen történetileg, azt is jelenti, hogy hatásuk is nagyjából az említett számmal volt egyenlő.[215] Az is igaz viszont, hogy csak az ancien régime tiltásait legitimáljuk és erősítjük meg, ha e történeti okokra hivatkozva továbbra is ignoráljuk őket. Az is igaz viszont, hogy a neoavantgardizmus mára veszíteni látszik üdeségéből. Mint izmus, mint világnézet, ideológia és mint az ezekhez rendelhető művészi technikák együttese. Jelentős művek persze sohasem írhatók le egy izmussal, mégha hozzárendelhetők is.
Erdély Miklós Metán című poétikai tárgyú poémájából[216] alighanem sokat tanult Kukorelly a poézisről. "[V]ersírás közben kerülni kell, kívül-belül, a költői magatartást" - írja Erdély. Szövegében a legszebb az, ahogyan ezt a legfinomabb öndekonstrukcióval betartani próbálja: "- EgyszerűenII a vers nagyobb szabadságfokárólIII ismerhető fel. A költőiség örvénye, ha nem vigyáz, könnyen behúzza a költőt, majd messzire veti attól, ami voltaképpen foglalkoztatja. / - A IIIszabadságfok nagyon foghegyről hangzik, pösze és nedves, mint a megnevezhető vakmerőség szavai általában. Ezeket a csúf teljesítményeket többnyire az IIegyszerűen vezeti be. / - A verset azonban be is kell tudni fejezni; ez olyan, mint mikor az ember a lufitIV fújja, fújja, és egy idő múlva az elkezd visszafújni. Ügyes csavarintással kell megakadályozni, hogy elszökjön, ami benne van. Nagy gumipattogás hallatszik. / - IVTisztelet és kézrátétel azoknak, akiktől először hallottam ezt a kedves szót." Kukorelly alkotásmódjának az egyik legfontosabb problémáját érinti a rögtön ezután következő szöveg: "- Aki megtiltja magának a befejezést és elkötelezi magát a befejezhetetlenségben, bízhat abban, hogy megnyílnak az ég költői csatornái és csoda útján, ingyen és leleplező erőltetettség nélkül majd mégis vége szakad a folyamatnak egy olyan ponton, amilyenre senki, de főleg a költő számít a legkevésbé: az a pont egyenértékű lesz mindazzal, ami megelőzi." Kicsi és nagy, őszinteség és hatásvadászat: "- A nagyotmondást erőltetni nem kell, mert az gyötrően kínossá válhat, mint némely elakadt diákbeszélgetés izzasztó csöndjeVI, hanem türelmesen ki kell várni, amíg alákap a felhajtóerő, mikor a lelki iram odáig gyorsul, és magasba emeli a gondolatot, ha már eleveVII nincs ott. / - VIIEleve: felbecsülhetetlen értékű szó. Idő- és térkezdeteken túlmutató. / - VIA diákbeszélgetésekről tett megjegyzés otromba naturalizmusával tűnik ki, megfigyelőkészségével kérkedik, mikor csak szemérmetlen." Műfaj, komolyság, humor: "- Bárki kétségbe vonhatja, hogy amit olvas, az vers, hiszen a szövegben teljes mértékben prózai viszonyok uralkodnak. Mégis költőinek kell neveznem ezt a törekvést két okból: másodszor, mert az az elhatározás, hogy verset írok, a felelősségérzetetIX írás közben felfokozza[217]. Hogy először miért, azt elfelejtettem, de később - bizonyos vagyok benne - eszembe fog jutni.X / - Addig a IXfelelősségérzetről: [...] / - XElőször is azért, mert amiről itt szó esik, nem annyira fontos, hogy prózában megjelenhetne. A költészet mindig is az elhanyagolhatóval foglalkozott, s éppen ezáltal jutott bensőséges fontossághoz." És végül: "- A teljesítményelvű, minden önvizsgálatot nélkülöző írogatás önmegmentő bűntény. Tolsztoj utolsó szavai: »Uram Isten, még mindig fogalmazok.«"
("Látja Isten, hogy állok a napon." Pilinszky)
Ez az idézet Pilinszky János Apokrif című verséből való. De lehetne Kukorelly valamelyik verséből való is.
Aki egy kissé ismeri Kukorelly költészetét, annak számára kissé meghökkentően hangozhat e kijelentés. De ha jobban megnézzük, nem annyira veszélyes. Kétségtelen, hogy Kukorelly szövegeinek - főként az első, nyolcvanas évekbeli periódusban - az egyik legszembetűnőbb jegye egy bizonyos, kissé provokatív "földhözragadtság", profán, sőt helyenként blaszfém beszéd- és szemléletmód. Már ekkor is érzékelhető azonban az a metafizikai vonulat, amely később erősödik fel. Az "[én]" után Isten a leggyakoribb szereplője Kukorelly szövegeinek, főként verseinek. Az alak naponta társalog Urával. S ha Ő nem jelenik is meg, a világ az Ő nyomát viseli minden kicsinységében és nagyságában.[218] A világon mindig érződik, hogy (Őáltala) teremtett világ. Az alak szemében a világ dolgai, "gépei" szakrálisak. Akárcsak elérzékenyülései önnön halandóságán, kicsinységén, esendőségén és esetlenségén. Márton kritikájának nagyszerű címe sokat elárul: "az áhítatos embergép". Az áhítat, a szinte együgyű, szent rácsodálkozás a dolgokra lényegi jellemzője a Kukorelly-féle irodalomnak. "S a részletek, a kicsiségek! / Egyszál virág a puha szélben, / mintha egy néma csecsemő / forgatná ámuló kezében." (Pilinszky: Impromptu) Ez az idézet azonban már felvillantja a beszédmód alapvető különbségeit is. Jóllehet ugyanez a tapasztalat húzódik meg számos verse mélyén, Kukorelly sosem engedi el ennyire az áhítat hangját, a himnikus rajongást. Fél az önfeledt, "szemérmetlen" kitárulkozásoktól, az eksztatikus dikció túlzásaitól. Nem hiszem, hogy nagyot tévednék ama feltételezésemben, hogy Kukorelly viszolyogna ettől az idézett Pilinszky-szövegtől, soknak találná. Pedig: talán az az állítás sem jár messze az igazságtól, hogy maga a tapasztalat, az érzület, az élmény mennyire rokon azzal, amit számos saját verse, szövege revelál. A táj, a nap, a közelképek a dolgokról - és az a hihetetlenül intenzív, szinte misztikus érzület, ami velük jár. Ilyenek Kukorellynél A liget, Nyaraljak, Én senkivel sem üldögélek, Sétálnak, kiülnek a parkba és még számos vers. De a címadó Egy gyógynövény-kert kifejezetten és pontosan a fent idézett Pilinszky-képet produkálja (és legalábbis valami hasonló érzületet): "minden szabad kis virágfejet / ingatni kezdi a szél, és valamennyi / megbújó szálacskát és levelet" és itt jönnek "a részletek, a kicsiségek", hosszan, hogy még miket ingat a szél, "mintha egy néma..." stb. De Hölderlin álmélkodó természetrajongását, mindig-újra rácsodálkozásait is említhetnénk - a H.-ciklus formálisan is megerősíti, sőt tematizálja ezt a rokonságot. Rilkét is említhetnénk. (S számos fontos vonatkozásban mindkettő Pilinszky-közeli.) A Nem változik expressis verbis utal Rilkére. Ahogy a Herbsttagban minden Isten tulajdona és irányítottja, azonképpen Kukorelly kertjeiben, ligeteiben, gyümölcsöseiben stb. tájain. "Mintha túl melegre sikerült volna / a nyár."[219], "bokraidban" (ti. 'a Tieidben, Uram')[220]. A H.-ciklus IV. E. darabja, a Wenn aus dem Himmel is a táj, a kert, a nap, a nyár heves élménye. És mindezeknél a példáknál kifejezetten "természetlíráról" van szó, vagy valami ilyesmiről. Isten megszokhatatlan csodájáról; és a lélek csodálkozásáról és kiapadhatatlan áhitatáról: a gyógynövény-kert minden részletét és kicsiségét ingatni kezdi a szél "és elszáradó, elkorhadt, széthullt, már / porlani kész mérhetetlen felszínt / valami lélek párája futja pedig be. / Ő felfele néz, a szélben a pára / kicsit fölszállt, hogy megint / lecsapódjon. Az egész kert / figyel, fölfelé. Csak fölfelé / figyelt. De lefelé tekintettek rá."[221]
Kukorelly Isten-"képe", illetve nevezett pan(to)krátorhoz való viszonya persze felmutat bizonyos apokrif attribútumokat. "Nem a transzcendens bizonyosság elvesztésének általános korélménye és a megrendült lemondás keres itt szavakat, mert számára nem Isten léte kérdéses, hanem jelenléte" - írja Mészáros. Radnóti is megjegyzi, a szövegekből kisilabizálható "teológia" deista. Bár kissé paradox dolog ez, egyfelől mert "sohasem hidalódik át a gondolati szakadék, hogy miként is szólíthat meg egy gép valakit is úgy, hogy »Uram«"[222], másfelől mert Isten jelenléte állandóan érzékelhető ebben a (kukorellyi) világban, amely beláthatatlanul komplex, csodálatos, hatalmas, érthetetlen stb., viszont amikor Isten - a szövegekben - konkréten megjelenik, személyesen, mondhatni, a maga hús-vér valójában, akkor, akárcsak teremtményei, maga is esendő, és maga is mechanisztikus, gépszerű, "deus ex machina": inkább szerelő, mint varázsló; inkább szöszmötölő öregember, mint a rettenetes, büntető és szerető, mindenható Úr. Kettős természetű. Egyfelől - N. Horváth szavaival - "metafizikus elvontság" másfelől "antropomorfikus közönségesség"[223] jellemzi. Ha nem is deus absconditus, tartózkodik attól, hogy beavatkozzon - a teremtésen túl - a világ menetébe, és nem válaszol, ha szólnak Hozzá. (Lásd pl. Egy-Ügy.) S e be-nem-avatkozás mintha inkább a lehetőség, mint az akarat hiányáról tanúskodna, a két szféra közti szakadék áthidalhatatlanul nagy, mint Bodor Béla írja: "Isten szuverenitásának és inkompetenciájának elválaszthatatlan természete"[224] határozza meg ezt a képet. "Az ember nem látja Istent, az Isten nem lát semmit - folytatja Bodor. - Hosszú vívódás után Kukorelly eljut egy véglegesnek tekinthető megoldáshoz: mindegy, hogy van-e Isten vagy nincs, mert ha van, az is olyan, mintha nem lenne."[225] Ez fontos, de talán túlzó következtetés, amelyet alighanem kizárólag a különleges Napos terület című vers 17., utolsó darabja alapján von le.[226] Valóban különleges, egyfelől mert az EGyK kötetzáró darabja, s ennek mindenképp jelentősége van, másfelől mert ebben van Kukorellynél az istenkáromlás "hapax legomenonja", ami, ha jól olvasom, nem borítja fel a mindenkori istenképet, de itt nem a teremtő, az istenfélelem vagy a csodálat tárgya jelenik meg, hanem az ember végső tehetetlensége (a gyűlölettel szemben (amely benne lakozik (mármint nemcsak másokban))), és ezt a végső (Istentől való) elhagyatottságként éli meg.[227] De kit érdekel ez. Amit írok. Na mindegy, ideírom ezt a verset, amiről beszéltem, ki-ki döntse el, mi okosat lehet róla mondani. "Lehet gyűlölni, könyörögni, ezt nem még, vagy / összekapkodni és elrohanni, végleg otthagyni, végre / végre, menjen csak, ezt megint nem / nincs ilyen egyedül, ez nem voltam én, olyan / aki így gyűlölködik és milyen ügyesen meg / sem mozdul, hogy meg se bírok / mozdulni, a kurva isten / szerint / állítólag majd fel fogok kapaszkodni // valami dombocskára / ahonnét látni, hogy / körben:" Eddig a vers. Nem elírás, kettősponttal végződik. Tehát föl fog majd kapaszkodni valami dombocskára, ahonnan rá lehet látni az egész - és ez már nincs megmondva, hogy mire. El van hallgatva. Esetleg ő sem tudja. Viszont Isten megígérte (?), hogy majd látni fogja. Jó lesz-e az vagy rossz. Nem tudja. Arról semmit se tudni. De talán a gyűlölet lenn marad a völgyben. A síkon. Arra lehet rálátni. De az se biztos, hogy lenn marad. A Napos terület című versciklus egyébként (tehát nem az ugyanilyen című, "publicisztikákat" tartalmazó kötetről van szó) 17 darabból áll, ezek szét vannak szedve, és az EGyK különböző pontjain bukkannak fel. Mivel az idézett vers "baromi" erős, és homályos, újra kell olvasni a ciklus többi darabját. Az (1.) a kötet legelső verse (a cím nélküli, mottószerű billentést nem számítva), kiemelve, az első fejezetcím elé. Majd pedig mind az öt fejezet egy-egy Napos terület darabbal zárul. Az első a (2.)-vel, a második a (3.)-mal, a harmadik a (4.)-gyel, a negyedik a (16.)-tal, e fejezet közepén van az (5.)-(14.), utána egy másik vers (Én nem engedlek el), majd a (15.). És legvégül az idézett. Összeolvastam őket. Össze és vissza. Nagyon szigorúan, nagyon koncentráltan. Lehet, hogy ez volt a baj.
("És eper." Követhetőség)
Miért, van valami baj? Tulajdonképpen nincs. Amikor először olvasgattam a könyvet, ezek a versek nem tűntek fel. Pontosabban a (10.), a (12.) és a (13.), sőt, nagyjából az utolsó is, előszörre is "lejött". És jók is voltak. Ha nem is Carnap esztétikája szerint valók, azért követhetőek és erősek. Máshol is éreztem, hogy erős, valami iszonyatosan intenzív, de a megértéssel hiába erőlködtem. Ráadásul voltak részek, amelyekben - máig (s tán tovább) - olyan sűrű a homály, hogy még az erőt, az intenzitást sem lehet (tudom) érzékelni. S ha érthetetlenek is, érzékelhetetlenek is, akkor érdektelenek is. Talán nem vetem el nagyon a sulykot, ha azt mondom, viszonylag jól értem/érzem, amit Kukorelly csinál. Abban biztos vagyok, hogy - kukorellys fordulattal - viszonylag kurva sok energiát fektettem megértésükbe, jóval többet, mint az emberek általában szokták, a panteonba be nem került szerzők művei esetében legalábbis. Ezért - bár elképzelhető, hogy, Kukorellyn kívül is, van olyan olvasója ezeknek a szövegeknek, aki az egészet könnyedén követi, azt is, amit én se első olvasásra, se nyolcadszorra, minimális szinten sem értek - óvatosan megkockáztatom azt az extrapolációt, hogy ezek nehéz versek, túl nehezek (változó mértékben). Az látszik, hogy súlyosak is (szintén változó mértékben), de a megértés legelemibb feltételeit (változó mértékben bár, de) igen kevéssé biztosítják.[228] Ez veszélyes, mert lehet, hogy egyébként hatalmas dolgok vesznek így el. Ugyanis az elhallgatások, a kimondás szakadékai még hatalmasabbak és mindent elnyelnek. Kicsit más metaforával: a szöveg szövete túl lukacsos, semmit nem tart meg, minden kipottyan belőle, bármennyit pakol bele. Mindezekre nem a legeklatánsabb példa a Napos terület, mert vannak benne követhető és nagyon jó részek; viszont éppen ezért érdekesebb.
Az egész ciklus koherenciáját tekintve két dolog biztosan elmondható: nagyon diverz és szórt képekkel, metaforákkal, jelölőlánccal dolgozik; ami végighúzódik rajta, az egy (egyes szám, harmadik) személy jelenléte, és a (tőle(?)/valamitől való meg)szabadulás témája, küzdelme. Története?
Ha van történet, akkor az a következőképp megy.[229] Az (1.)-ben ki van jelölve a project: "Átérni oda: valami fénylő sétány". Viszont itt már jönnek, tömött sorban, a nehézségek: úgy tűnik, a fényes sétány befödött, ami ellentmondásos, vagy zavaró; és, úgy tűnik, a "befödött"-et nem lehet másra vonatkoztatni, ha pedig semmire nem vonatkozik, annál rosszabb. Aztán egy aláhullás-képzet következik, nem derül ki, hogy az [én]nel történik-e, vagy ővele. Ha ővele, akkor újabb probléma adódik abból, hogy ő: üres. A legüresebb lélek, üres és könnyű, "továbblibben", vagyis akkor hogyan tud zuhanni. Ráadásul az utolsó sorral bejön a szabadesés asszociációja is, bár valószínűleg a szabadságról van szó.[230] A (2.) bejelenti, hogy itt védekezési manőverekről lesz szó, önvédelemről, "egy félreértés elől más félreértések közé menekülés", bár nem ért[em], ki előtt védekez[em]. Illetve, az utolsó sor: "Ki akar védekezni." A (3.)-ban van egy kövér legelő, egy kicsi liget, ahonnan "a kegyetlenség úgy csapott fel / mint a köd hajnali négykor", és ahol (?: "közben") "föladtam hogy / milyen, mi, üreg / egy holló, valami egy furcsa egész dolog ült ott". Üreg. Holló. Az utolsó négy sor vonatkoztathatatlan vonatkozó névmások tömege. A (4.) belekezd a megszabadulás-történetbe. Másodszor - és nem utoljára - fordul elő a megijedés ([magamtól], őtőle). (5.): "Én is éppen úgy, mulatságos, mint bárki / más, egy valami körül toporgok; / tehát magam körül", de különösen három év volt, amikor ez a bizonytalanság, toporgás, csúszkálgatás volt, "azt hittem, el / tudok majd, ha kell, menekülni, Az / pislog ott, Aki pislog, belementem". Ki az az az, azaz az az Az, nagy A-val, Aki pislog és pislog? Mibe ment[em] bele? (6.): "Bejutottam valahová", de hová. Nos, ha van történet, akkor a: kapcsolatba, ővele. Ez gyönyörű rész egyébként. A szöveg nehezen adja meg magát, akkor viszont magával ragad. A (7.) homályos és bizonytalan. Nem tudom, előmerészkedjek-e vele, de mintha az lenne "benne", hogy: túl közvet(ítet)len (a kapcsolat), nincs távolság, nincs hova menekülni és nincs hova előbújni, most rögtön és mindig és itt közvetlenül és mindenhol csak a másik van. És ő ettől ijedt meg. És [én] ettől nyugodt[am] meg. Márminthogy ő megijedt ettől. Márminthogy nem attól, hogy [én] megnyugodt[am], hanem hogy már nincs is közünk egymáshoz, annyira közvetlen stb.; "egyes / szavakat csak így szabad kimondani, ha / ilyen távoli, mert csak ezekkel a szavakkal lehet bejutni." Ha már így durvulunk: (8.): Öngyűlölete bumeráng volt. Megpróbált[am] útjába állni (annak) / (aztán) átölelt[em] (őt), de (az) megkerült [engem], és a(z ő) testének csapódott. (És az milyen ötlet, hogy az ő nem nő, hanem az is [én]? Nem rossz, de rossz: nem támogatja az átölelés, az öngyűlölet sem, még kevésbé az "édesem" ((6.)), és egyenesen cáfolatnak tekinthető a "megfordult és odasimult, nem / kell baszni se" ((9.)). Az ő tehát nő, egy másik. Van nő, és van megszabadulás - akkor már tuti, hogy van történet.) (9.): "Lehet, hogy nem is zavarja [az öngyűlölet], mert úgy nem / lehet élni". Ő megpróbált odabújni, de [nekem] ez nem volt jó, elkezdt[em] inkább orrot fújni. E rész végét például kifejezetten gyengének találom. A (10.) viszont - ki kéne már találnom egy új metaforát - iszonyatosan erős.[231] Tehát akkor az is jó, hogy nem világos, hogy az "ő" itt ő-e, vagy a fájdalom, mindegyik értelmezés működik. Ha ő, akkor, akkor a történetet úgy viszi tovább, hogy ő állandóan szenved és ez rossz. Ha a fájdalom, akkor ez a darab egy lírai epizód, általános monológ a fájdalomról (de amit ez a kapcsolat termel folyamatosan). (11.) Itt mondatik ki a döntés. Itt lett elhatározva, hogy nem fog[om] hagyni. Illetve hogy hagyni fog[om]. Megszabadul[ok] tőle. "[E]z egy olyan szerzet / ez a kis bogárka jól látja, a pókfonál milyen / rigorózusan tekeredik rá, [fogom ezt a / felszabadítást] tehát le fogom vágni / magamról, és csak azután engedem át / magam annak, ami következik, de azt, hogy / mi következik, én határozom el; a / Nem tudom-milyen-színű Hadsereg útja", kicsit nehéz összeszedni, de megvan minden: két metafora szervezi a darabot, szintagmatikailag egymásba ékelve, a pókhálóban foglyul esett bogárka, teljesen belegabalyodott, becsavarodott, szegény Bogárká[m] (ez ő), leválasztom magamról, de "rá, [fogom]", hadd higgye, hogy az ő fegyverténye a (másik metafora:) Felszabadítás, előre a Piros Hadsereg útján. A (12.) megint egy önmagában is megálló, epizódszerű darab, kompakt, jól szervezett, követhető. Pontos vicc és mély szomorúság egyetlen konszonáns akkordban. A (13.) elsőre is nagyon jó és többedszerre is. Visszaköszön az (1.)-ből az "üres" és a "szabad". Itt már kegyetlen hangok szólalnak meg. "éjjel fölébredek / arra, hogy nyitva van a szemem és / meredten nézem az arcát, tünés, tűnjön / el, el kell tűntetni [...] // Nem maradt, nincs / már semmi rajtad / néznivaló, kicsi." Tökéletes a macska-párhuzam, s vele az itthon/otthon ellentét. A (14.) eleje újra megismétli a megszabadulás- és megkönnyebbülés-motívumot, a vége pedig a napos terület felé vágyakozás motívumát. A közepén a következőt olvashatjuk: "ki / dobtam három pár cipőt, kidobás / előtt be lettek mutatva egymásnak, igyekeztem, hogy / ne legyen ott, tényleg, rátettem a cipőket / egy kukára, fölfelé mutat, amitől megszabadulok" stb., innentől kezdve megint nagyon jó. De az idézett rész - engem - teljes tanácstalanságba taszít. Itt most a cipőtől szabadult[am] meg: a cipő fölfele mutat? A cipők lettek bemutatva egymásnak? Vagy mik/kik? Mi/ki ne legyen ott? Hol? A cipőeldobásnál? Ő vette a cipőket? Az irodalmi szövegekben szereplő homályos, vagy egyenesen érthetetlennek tűnő részek tekintetében nem igazán lehet általános szabályt mondani. Ha viszonylag rövid vagy nem kifejezetten zavaros a szövegnek ez a vakfoltja, akkor erős és követhető kontextusban titokzatossága csak még izgalmasabbá teszi a szöveget. Itt (a (14.)-ben) azonban számomra a zavarosság érzése dominál - inkább ez rontja le a jó részeket, mint fordítva. (15.): halál-tematika, a halál nem eseménye az életnek. "Ha ki lehet kerülni, akkor / nem is akarom." (És ha nem lehet, akkor inkább kikerüln[ém]? Mivel meg kell halni, nem akar[ok]? Csak az ellenkezés kedvéért?) "Valamit mindenki használ tükörnek." A tükörkép mint ellentétesség. Nem mint hasonlatosság. Győz az élet. (16.) "nem a hullája kell / nekik [...] még mozgatja őt / egy valaki / és ő mozog is." Aztán a már idézett utolsó darab.[232] Mennyivel lett világosabb. Alig.[233] Egy kicsit még jobb lett, mint volt.
A versciklusban elszórva előfordulnak csúcsos zárójelbe tett szavak, szintagmák. Kabbalisztikus inskripciónak véve összeolvastam őket, és, a különböző darabokba tartozás szerint tördelve a sorokat, a következő, jellegzetes költeményt adták ki:
(1.) [én] [no hát]
(2.) [beszélni] [valamiért]
(9.) [nem valami katasztrófa] [a hülye élet, mármint] [mennyit sem?]
(11.) [csak nem tudok kiszabadulni] [még] [fogom ezt a felszabadítást] [piros]
(15.) [az egy] [halott ő]
Ez itt a nagy fordulat, a meghökkentő interpretáció helye. Nekem már egy kicsit sok az is, hogy egy történetet olvastam bele/ki a versciklusba/ból. Miért akarok mindenáron történetet. Nem akarok mindenáron. És értelmet? Már megint kireflektálom magam a játékból?
(Mechanizmus/humanizmus)
Az e könyvben szereplő fogalmi háló az általam alapvetőnek érzett stílusjegyek (és szemlélet) feltérképezésére tesz kísérletet. S mint ilyen, szükségképpen részleges és általánosító. Most nézzünk két olyan írást, amelyek - bár ezekben is ugyanúgy fellelhetők az elemzett kukorellyzmusok - meghatározó jegyeiről csak futólag esett szó, de felvillantják a szerző írásmódjának azokat a határpontjait, amelyeket ritkán kísért meg. Egymással ellentétes szélső pólusok ezek.[234] Az egyik szöveg AMP-kötet G fejezete, a Javulások. Tizenkilenc darab tizenkilenc soros.[235] A másik a Hälfte des Lebens című[236].
A Javulások szövegei számomra rendkívül mulatságosak.[237] Előfordulnak benne gyengébb viccek, apróbb leállások, de alapvetően fergetegesen szellemes írások ezek. Dadaisztikus tréfák, a legjobb fajtából. Semmi komolyról nem szólnak. Csak elvétve, esetleg. Asszociációk, kvázi-önreflexiók, önirónia. Működik a gép. Bekapcsolja és úgy hagyja. Egy darabig. Aztán le. Mindegy. Aligha tévedünk, ha azt gondoljuk, az alcímben emlegetett számozás is erre reflektál: az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. A Tizennégyig nagyjából be is tartja, aztán persze ezzel is elkezd viccelni: (1) "Besüt ¶ (2) a nap. Éltető. Amitől állítólag minden működik. Az egész természet. Úgy süt, hogy meggyulladsz. Gutaütést lehet kapni. Túlzás. Kicsit szarabbul ¶ (19) működjön."[238] Hol a (3)-tól a (18)-ig? Nincs. Aztán itt is van persze néhány komoly áthallás, retorikai trükk, irányított poliszémia. (1) "Ismertem egy kígyót. Hosszúkás ¶ (2) állat volt. ¶ (3) Ismertem, hát az is túlzás, de jól emlékszem rá. ¶ (4) Az állatkertben láttam, majd' harminc éve. Jó régen. Harminc év. ¶ (5) Hosszú volt. Kis fej. Kígyó. Hamiskás volt a tekintete. Jól emlékszem. ¶ (6) A pálmakertben élt. ¶ (7) Otthon nem lehetett kígyónk. ¶ (8-17) Tehát nyilván van egy krematórium, ahol elégetik a hullákat. Igen, így ¶ (18) lehet valahogy. Így lehet lopkodni egymástól az életet, így. ¶ (19) Így, így."[239] Az (5) első mondata - "Hosszú volt." - egy asszociációs ugrás határán áll, s mivel mind a két szemantikai szekvenciához jól illeszthető, éppúgy vonatkozhat az elmúlt harminc évre, mint a kígyóra. A (8-17) viszont radikális szakadás az asszociációs láncban. És a viccelődésben. Nincs magyarázat. Így esett. Hogy elégették a hullákat, nyilván volt egy krematórium, ott. De, mint említettem, az alaphang - bármilyen "élmények" húzódnak is "mögötte" - az esetlegesség és az irónia. A megalapozhatatlanság, az értelmezhetetlenség. És ebbe a kontextusba illeszkednek a kultúra, a történelem agyonértelmezett foszlányai. "Össze-vissza" fecsegések "a végtelen útról" (Egy), a "központba járásról" (Kettő), arról hogy "Már nem divat a csákó. Mulatságos, ¶ (2) hogy mennyire nem az" (Három), arról hogy "volt egy lakájom", de "eladtam, mert szaga volt" (Négy), arról, hogy lötyög vagy szűk vagy passzol és ez rossz (Öt) stb. A leg"értelmesebb" még a Tizennyolc: (1) "Ha írok valamit, megírtam, olvasom, nézegetem, közben diadalmasan fütyülök is hozzá, és valószínűleg elégedett arcot vágok. ¶ (2) Ilyenkor nyilván úgy ¶ (3) nézek ki (ich sehe aus) ¶ (4) mint egy ökör. ¶ (5) Elég kínos. Még szerencse, hogy ritkán írok, nemigen jut eszembe semmi jó, és így nem nagyon van alkalmam olyan képet vágni, mint az ökör. ¶ (6) De ha ne adj' isten, írok mégis valamit, és a fent említett arcot vágom, szerencsére azt sem lehet látni, mert általában egyedül vagyok, amikor ¶ (7) írok. Ugyanis egyedül írok. ¶ (8) Esetleg én magam láthatom saját magamat ökörként, ha írás után belenézek a tükörbe. ¶ (9) De az is igaz, hogy miért néznék én épp olyankor tükörbe. ¶ (10) Minek. ¶ (11) Nincs is ott tükör, elvégre nem a fürdőszobában írok. ¶ (12) Hacsak. Hacsak ¶ (13) azért nem, hogy megfigyeljem magam, tényleg olyan ökörpofám van-e a megelégedéstől. ¶ (14) Vagy nem. ¶ (15) Igen vagy nem. De ¶ (16) sajnos, igen. ¶ (17) Hát előfordulhat, mondjuk kimegyek az előszobába, ott is van tükör, de akkor úgy kell nekem, csakis magamra vethetek. ¶ (18) Egy pillantást legalább, hogy mit is tesz az ¶ (19) irodalom."[240] E szövegek építkezésében jócskán fellelhetjük az eddig megfigyelt jellegzetességeket - a fenti idézetben például (17) vége és a (18) eleje összeolvasható, s egy gyakori nyelvi alakzatot idéz ("pillantást vet"), ami felforgatja a központozás és az új bekezdés által teremtett cezúrát, és az ezáltal "rögzített" szemantikai viszonyokat (egy hasonlóval találkoztunk már a "billentés" elemzésekor) - de jelentésképzésük a legradikálisabban felfüggeszti a "normálisat", az értelmesnek tartottat. Szinte a pszichotikus nyelvnek a rögzített kódokat makacsul kikerülő, megmenekülő, felbontó és mindig csak ideiglenesen újra összerakó, az "individuumot", a "humánumot" folyamatosan decentráló mechanizmusai működnek itt. Amazokkal szemben azonban logikájuk nagyon is jól követhető.
A Hälfte des Lebens viszont kifejezetten komoly, egyetlen transzcendentális jelöltre centrált, humanista mű, amely nem akar tudni a lét semlegességéről és esetlegességéről, de még ironikus szemléletéről sem. Karácsony van, ünnep, és szeretet. Szív, és "ilyen érzések". "Láttam egy öregembert a sűrű havazásban. A kétkerekű valamilyén húzta maga után az összes vacakját. ¶ Megálltam és megfordultam, úgyis épp szembe vágódott a hó. A szemembe szórta az Úr. ¶ Láttam, ahogy az öreg araszol előre, és vigyáz, hogy el ne csússzon. Nagyon vigyázott. Nyitva a szája. Az a kétkerekű pedig folyton megakad, mert az egyik kerék befelé dől, beleakad mindenbe. ¶ Állok, a nyakamba zuhog a hó, így meg a nyakamba. De legalább nem a képembe, és lehet látni. Wenn es Winter ist. ¶ Lehetett látni valamit, és azt láttam, hogy az öreg szépen csoszog előre a Körúton, állati lassan, a Nyugati felé. A bódék előtt, ahol azokat a mindenféle karácsonyi szarokat árusítják. Azt nem lehetett látni rajta, hova megy. És hogy minek. Hová húzza a kétkerekűjét. Miért húzza arrafelé. ¶ Pont arra. ¶ Mi van ott. ¶ Miért gondolja, hogy arrafelé van valami. ¶ Beakad a kerék. Rángatja, ránt egy nagyot, akkor majdnem elcsúszik, aztán mégse, megfogja valami, megfogta a levegő, a kerék pedig kiugrik abból a repedésből, amibe beakadt, és az öreg húzza tovább. Közben valami rongydarabbal törölgeti az arcát. Nem néz sehova. Die Mauern stehn sprachlos und kalt, im Winde klirren die Fahnen. Nálam meg van egy szép nagy, kibaszott jó formájú karácsonyfa, leteszem, ácsorgok kicsit, pihengetés, ömlik a nyakamba a hó."
Tehát az nem kérdés, hogy az öreg hobo lent van és milyen rossz neki, [én] meg fent és milyen jó [nekem]. Hogy miért nem ugyanilyen esemény a gondosan kiválasztott karácsonyfával menni a meleg otthonba, mint a kocsival, rajta az összes ingó és ingatlan vagyonnal a mindennapi betevő reményében az utcán kószálni. Hogy melyik a magasabb project. Hogy itt van szeretet, ott meg mi van. Hogy amerre [én] megy[ek], mi van arra. Pont arra. Miért gondol[om], hogy arrafelé van valami. Mindez nem kérdés. Tény(kérdés). A humanizmus válasza. "Van lényeg, van cél, van értelem és tartalom, és különben és egyáltalán: minden megvan."[241] Ott meg semmi, és ez tragikus.
("Kabbalisztika". Totálisan értelmes/értelmetlen)
AMP, az EGyK és a MMTSÁ kötetekben felfigyelhetünk az egész kötetet "szervező" "számmisztikára". A kitüntetett szám a 100-as: mindegyik említett könyv ennyi szöveget számlál. Az EGyK 100 szövege 5 huszas fejezetbe van rendezve (nem szigorúan, csak nagyjából, ilyesféle tendenciák szerint: az első életrajzibb, a második ironikusabb, a harmadik avantgardabb, a negyedik újholdasabb, az ötödik súlyosabb). Minden huszas szekció közepén levő, vagyis a X., XXX., L., LXX., XC. számú szöveg 10, számozott részből áll. AMP kötetkonstrukciója szimmetrikus, zárt rendszert csinál a száz darabból. Az ábécé betűivel jelzett felosztás 22 részre tagolja a szövegeket, 1-9-2-9-1-es blokkokra osztva, minden szöveg egy-egy betűjelet kap, kivéve minden blokk első szövegét, ezek két betűjelet kapnak. Az aB jelű szöveg (Tévedhetek), vagyis a kötet első bekezdése így hangzik: "Szívekről van szó. A szívről, amíg csak élünk." Az utolsó szöveg címe: A Szív, jele: zA. Száma: 100, vagyis C és ennek a tükörképe, vagyis egy szív. Az ebből a szempontból kissé megtévesztő MMTSÁ is 100 darabból áll, mert bár az utolsó szöveg a 99-es - pontosabban a XCIX-es - számot viseli, de megvan a 100-as is, melynek ráadásul a címe is Száz - kitűnő darab, számos utalással a kitüntetett szám lehetséges asszociatív mezőjére -, kötetbeli elhelyezésének apropóját (a tökéletes sorrendiség megbillentésének öncélú öröme mellett) az adhatja, hogy az előtte szereplő szövegnek szintén szám a címe: Nyolcvankilenc nyolc tizenkettő. Ez után jön, a Nyolcvankilenc... után, a kilencvenedik helyen a Száz.
Mi ez a 100-as szám? Nincs transzcendentális jelölt, csak végtelenített jelölőlánc. Dante, Isteni színjáték.[242] Az örökkévaló és a feledésre ítélt. "hogy én felejtsek el, / azt nem hiszem. Vagy azt, hogy bárkit / én felejtsek el. Pedig hát nem, / mert bárkit elfelejtek. Nézem / és felejtem. Hülyeség. Látok / és elfelejtek. Totenstille."[243] "Van már, akinek kimentem a fejéből. Hiába, de nem emlékszik rám, nagyon sajnálja. Ilyen korán kezdjük el, nekikezdeni a felejtésnek. Majdnem fellök, nem ismert meg, pedig majdnem fellöktük egymást. [...] Ha meghal valaki, akkor elrendezik a kezét. Így, azt is, azt ide, azt meg amúgy, rendezgetik. És valaki számolni kezd a Mennyországban. Százig számol. Amikor pedig elérkezik százig, azt az illetőt elfelejtik. Minden illetőt el minden illető."[244] S az angyal bármilyen "tempósan reparálja a fúgát", "visszahozhatatlanul rohan az idő"[245]; "addig még eltart valameddig", "mégis, a legutolsó, az utolsó szám iszonyatosan közel"[246] Kukorelly egyik kedven(x)c zeneműve, a nagyon kevés "tökéletes szerkezet" egyike, Schubert Esz-dúr triója, amely történetesen az opus 100-as névre hallgat.[247]
A Hälfte des Lebens a H.-ciklus egyikének (II.) L. jelzésű darabja. De benne van a MMTSÁ-ban is, mégpedig - bizony, bizony, pontosan ott - az 50., azaz az L. helyen. Hol lenne a Hälfte des Lebens. "Az emberélet útjának felén."
A H.-kötet kilenc darabból áll. Formális jellegzetességük e daraboknak, hogy mindegyik kilenc részre tagolódik, mert ennyi betűből áll Hölderlin neve. (9 x 9 = 81, 19 híján 100). Minden darabnak a kezdőbetűje a német költő nevének egy betűje, ez adja ki a szövegek sorrendjét. Minden darab címe Hölderlin-verscím, és mindegyikben található egy az adott Hölderlin-versből való idézet, németül, beépítve a magyar szövegbe.
Az Ó édes árny emelt hangú, szinte himnikus költemény. Ám egy helyen ez a hang átzökken egy ettől kissé elütő mondatba, amely ráadásul tipográfiailag egyértelműen kiemelt: "A csípőd két kicsi grüberlijéből inni."[248] De más módon is ki van emelve - vagy elrejtve?: ha a vers nagybetűit összeolvassuk, ugyanezt a mondatot kapjuk.
A "Kedvenxc" például - szinte biztos - úgy jött, hogy a c és az x egymás mellett szerepel a klaviatúrán. S oly könnyű félreütni. S hogy miért hagyja meg? Egyrészt: csak. Másrészt: hogy ne lehessen olyan könnyen kimondani. Így nem olyan sima a dolog, meg van zavarva a szó, végül is olyan ciccegés lesz. Nyelvtörés. Az x az ismeretlen.
Isten, ember és gép; vak véletlen és legmélyebb értelem; dada és humanizmus; clara et distincta és obscurus et confusus; a világ totális kontingenciája és az utolsó betűig (oda, vissza, lóugrásban, busztrophédon[249] stb.) értelmes "természet könyve"; anagogikus és literális olvasat; "a lét semlegessége"[250] és a lélek egocentrizmusa - mindezek az összeférhetetlen dolgok remekül megférnek Kukorelly írásaiban. Próbálkozások arra, hogyan olvassuk a világot. "Hogy az hogyan megy." "Minden kijelentés egyenértékű. [...] Kijelentések nem fejezhetnek ki semmi magasabbat"[251] Vagy mégis. Csak magasabbat fejeznek ki. Csak tudni kell olvasni, ami fölötte van. Ahogyan megy, hogy mi van az alatt. És aszerint mégse. Mégse egyenértékű minden kijelentés. Ha másképp billentünk, másképp szól.[252] Minden értelmezés egyenértékű? Kétségbeesett értelmezések. Értelmetlenek. "Kigúnyolni könnyű az efféle műveleteket - írja Borges A kabbala védelmében -: én inkább megpróbálom megérteni őket." A kabbalisták értelmezéseikben abból indulnak ki, hogy az Írás, a történelem isteni eredetű, hogy "egy végtelen értelem tudatos írása. [...] Ennek épp az ellenkezője történik a költészetben, ott ugyanis az az általános törvény, hogy alávetik a tartalmat a jó hangzás követelményeinek (vagy babonáinak). Ott nem a hangzás az esetleges, hanem a jelentés. [...] az Írás viszont abszolút értékű szöveg, melyben a véletlen szerepe nullára tehető.[...] Ha pedig olyan könyv, amelyhez nem férkőzhet esetlegesség, s olyan alkotmány, amelynek végtelen sok célja és tévedhetetlen változata van, és amelyben revelációk és egymásra vetődő fények várnak ránk, miért is ne faggatná az ember a képtelenségig, a számok kimeríthetetlen világáig, amint a Kabbala tette?"[253] És az is lehet, hogy a (jelentés szempontjából vett) esetlegesség (ami a jelölőkre mint hangzó anyagra vonatkozó - más logikájú - strukturálás szempontjából éppenhogy nem esetlegesség) produkál olyan jelölőpermutációkat és olyan jelentéseket, amelyekhez a jelentésre fixált és csak annak logikája által meghatározott strukturálási elv soha nem juthatna el. Ez a prozódiailag szigorúan meghatározott beszéd ("hagyományos költészet") egyik legerősebb potenciálja. Kukorelly ritkán él ezzel a hagyományos elvvel, de kitalál magának más szabályokat helyette. "A számmisztikának ehhez valóban nincs köze. Ez a számozás pedig nem olyan érdekes. Noha nekem fontos. A forma valamiféle eleve elhatározottsága, kötöttsége igen inspiratív számomra."[254]
Ez a kabbalisztikus komolyság, a mindent átható iróniával együtt, emblémája lehetne a Kukorellpoesie metafizikájának. Az értelem, az igazság örök ígéret, távollét, az üres hely a szignifikáció mátrixában. "A sorok mind vízszintesek, nincs függőleges, se beküldendő megfejtés"[255], nem hiteget bennünket a végső értelemmel, de nem elégszik meg a végső értelmetlenséggel. Viszont mindkettőt játékban tartja.[256] "Kukorelly lírájából éppen a lényeg hiányzik. De éppen ez a lényeg benne. És így végül is benne lesz a lényeg. Ami hiány, az van jelen a legsúlyosabban. Arról van szó, amiről nincs. [...] »Wovon man nicht sprechen kann«, amiről nem lehet beszélni, az bele van hallgatva, hineingeschwiegen, a versbe. És attól lesz jó, hogy »megmutatkozik«: a költőnek van miről hallgatnia."[257] Az elhallgatás és megmutatkozás játéka mindig kiszámíthatatlan, és nem rejtvényszerű. Kukorellynek nem az az "[e]gyetlen remény[e], hogy az olvasó, ha lehámozta a hagymáról a hagymát, már azon is könnybe lábad a szeme, hogy »Elsuhan az élet.«"[258] Pedig hogy' elsuhan, nem? "Kukorelly természetes útja-feladata - írja Nagy Pál -, úgy látom, továbbra is a jelentésesség szívós faggatása."[259]
Geg, vicc, mélység, komolyság[260]
A különféle nyelvi és más viccek szerves részét képezik ennek a költészetnek. Puszta szóvicc színtiszta formájában igen ritkán fordul elő; amilyen például A csúnya lány taktikája össztáncnál című versben található: "A társaság nagyobbik fele nő / de egyre csökken a kisebbik fele." Kukorelly mindig kész a megszilárdult nyelvi fordulatok kiforgatására: "Teli üres helyekkel." "Áthallatszik a hírek."[261] Amit Kukorelly gyakran művel, az inkább az általam "billentés"-nek elkeresztelt kategóriába tartozik, lásd ott.
Tulajdonképpen nem rosszak, de csupán egyszer jók azok a darabok, amikor a komplett mű egyetlen geg. Ezek általában egyszer felszínesek, esetleg kétszer, könnyen átláthatók, nem csábítanak újraolvasásra, mely utóbbi alighanem a klasszikum mértékegysége. Ilyen újraolvasásra nemigen csábító - de, ismétlem, nem rossz - darabok például a Weöres zászló (ÉSSÜ, K), a 21 Gott (EGyK), a 4 fázisú mosogatás (M). Egyszerű, remek tréfa az ő karikára K (AMAÉ). Kicsit bonyolultabb a Ma jött egy levele (ÉSSÜ, AMAÉ, EGyK).
Nem tartoznak ide az olyan versek, mint a Néha hiszek: "Néha hiszek Uram / van bennem jó adag hittan. / Az életet átveszem néha / ám gyakran messze pattan. / Olykor mulatságos vagy nekem / ahogy kiskanállal mértan / de tátva marad mégis / számtalanszor a számtan. / Az már dübörgés, ha / négymilliárd protézis kattog. / Az már boldogság. S akkor / kilóg meglepetten / a számból a nyelv / a számtanból a nyelvtan."[262] Amikor ennyire sűrű a szóviccelődés, az a kérdés, van-e olyan revelatív és fontos az, amit beszél, hogy megbocsássuk neki a brillírozást. Nos, nem állítom, hogy ebből a szempontból tökéletesen meggyőző és átütő a vers, amint azt Tandori írja ("Itt, ez a természetes, észre sem vesszük a bravúrt - a nagy bravúrok sorát, egységét -, annyira a fontosabb ragad meg, vesz át minket. Tartalmi költészetnek érezzük ezt..."[263]), annyira viszont nem is szimpla, hogy annyira leszóljuk, mint Márton László. ("...a számtanból kilógó nyelvtan erősen megnehezítette a líra elmélyítését..."[264]). Sőt: a protézises sor végén a "kattan" ziccerét kihagyja (a nem rímelő "kattog" helyett), s mivel egészen kézenfekvő, azt kell gondolnunk, szándékosan. Ez a szándék az én esztétikám számára éppenhogy túl mély. Néha nem baj, ha valami tökéletes.
Az igazán jó példa a Kalinyingrád-"poén". "[...] Sajnos eredetileg azt akartam írni, tulajdonképpen viccből, hogy Kant sosem mozdult ki Kalinyingrádból. ¶ Sőt az egész így jutott eszembe. ¶ Gépelés közben megváltoztattam. Nem olyan jó vicc. Vagyis, épp a határon van. Már majdnem elég jó, csak nem nagyon. ¶ Közepes vicc, azért csempésztem vissza."[265] Világos, hogy "közepes vicc" és jól megszokott fordulat ez, Kant gemütlich Königsbergje és Kalinyin groznüj grádja, e hihetetlen "kontinuitás". De, mint láttuk, éppen a "megszokott fordulat" igazságának sokkoló újraélése, revelatív újrateremtése a Kukorelly-féle beszédmód erőssége. Hogy van egy csomó dolog, amit megszoktunk és hihetetlen. Valami tragikus és végérvényes törés, és mégis kontinuitás. Idegen világok ütközése. A geográfiai toposz, mint hihetetlen tanú. Jena és Weimar és Stasi. Nganaszanok a kolhozban. Parasztok a Téli Palotában. "Kant sosem mozdult ki Kalinyingrádból." Mindezek rossz viccek (a történelem részéről), még szerencse, hogy van nézőpont (például a Hašek-Hrabal-féle), amely képes tragikumuk mellett komikumukat is felfedezni.
"A diktatúrát élvezem". Így hangzik Kukorelly egy korai versének címe. Világos, hogy az efféle látásmód nem mentes teljesen az ambivalenciáktól, mint ahogy e látásmód megítélése sem. A diktatúra, akárcsak a művészet, komoly dolog. Komoly, mint a nevetés. Kukorelly persze - ennek nyoma is van - utálta a diktatúrát. Ez viszont kevés ahhoz, hogy betöltsön egy emberi szívet. Közben azért megpróbálta jól érezni magát. De semmiképpen sem a diktatúrához simulva. Igen durva szavakkal szól a "legvidámabb barakk" toposzáról, indulata teljességgel érthető és hiteles. A szabadságnélküliség korszaka csak még iszonyatosabb lett volna, ha nem létezik humor, mely egyben persze gyilkos irónia, sőt a rendszer kritikája is. A kérdés azonban továbbra is kérdés, mert lehet mindez energialevezető műkatarzis, "szelep", mely hozzásegít bennünket, hogy túléljük, hogy elviseljük, hogy megszokjuk a rabságot, s ezáltal a rezsimet is élni segítjük. De mi más lehetne az éber ellenállás formája, amely nem rohan csodálatra méltó, ám fölösleges mártíriumba?
Hekerle Lászlónak a Maniere-ről szóló írásában, úgy tűnik, a fenti ambivalenciának a negatív oldala látszott erősebbnek. Hekerle szerint a Kukorellyre jellemző "azonosuló dinamizmus és lendületes szomorkásság" teszi "verseit kellemes és jó, időnként kiváló élményforrássá, de ugyanez vissza is fogja őket és egyneműsíti, mintegy kibékíti a mindenoldalú kiszolgáltatottsággal. - Jó az, ha eme állapoton derülni is lehet: hiszen ez van. Ám ennek sulykolása, ha a beszélő (a költő) kellő rutinnal is bír már, akarata ellenére azt sugallhatja: ezt kell szeretni. [...] - A recenzens itt teszi le a tollát: örül a példás költői teljesítménynek, de a maga részéről egy olyan lehetséges művilágba nem megy el nevetni."[266]
Azt hiszem, Hekerle intő féltése mindenképpen fontos, de félelme talán túlzott. Nagyjából ugyanabban a pozícióban vannak, de erre a helyzetre - nyilván a lelki alkat különbségei miatt - más módon reagálnak. Egy hozzávetőleges hasonlattal úgy jellemezhetnénk ezt a különbséget, mint amely az URH-Európa Kiadó-féle és a Bizottság- vagy Trabant-féle rendszerellenesség között állt fenn. Az előbbi az egyenes és komoly tónust kultiválja, annak nyílt szabadság-pátoszával és hősies attitűdjével. Az utóbbi inkább dadaisztikus, teljesen kikerüli az uralkodó rezsim kódjait, nem tematizálja az elnyomást.[267] Amiként a Trabant-dalok sem, de a belőlük áradó világvége-hangulat éppoly erővel képes megjeleníteni a "mindenoldalú kiszolgáltatottság" apokalipszisét, mint az élesben beszélő URH-EK-Kontroll Csoport-féle poétika.[268] Kukorelly szövegeiben végül is mindegyik itt jellemzett megszólalásmód fellelhető. Ám, hogy miért a legkevésbé az URH-s, annak oka a legkevésbé politikai. Ugyanis poétikai. A tragikus, az emelt, a patetikus tónus kerülése univerzális aspektusa a Kukorelly nyelvének. Ez sokkal inkább poetológiailag, irodalomtörténetileg és persze - mint említettük - pszichológiailag leírható döntés.
Ebből a szempontból ugyancsak érdekes Hekerle korábbi, A valóság édességéről szóló kritikája is, amely a következő mondatokkal zárul: "Kár lenne, ha ez az ígéretes pályakezdés saját tréfájába fúlna. ¶ De Kukorelly Endre még harminchárom éves, a hivatalos életkor-meghatározás szerint is fiatal. - Van idő, lesz mód a komorulásra, lesz esély a kínlódásra, még akarni sem kell."[269] Először is Kukorelly magánmitológiája szerint már túl van egy hosszan tartó időszakon - a hetvenes éveken -, amely ugyancsak adott neki módot a komorulásra, esélyt a kínlódásra, és megbűnhődte már a múltat s jövendőt. Másodszor is egyetértek Hekerlével abban, hogy az igazán jó irodalom - legyen az a legmulatságosabb vagy a legdadább - hátterében ott kell hogy legyenek az "elkomorulás", a "kínlódás" súlyos tapasztalatai. Sajnálatos és, végül is, igazságtalan módon, a "túlságosan" kiegyensúlyozott, teljesen problémátlan életű művész legvérmesebb reménye az lehet, hogy szórakoztató lesz - és ne becsüljük le ezt a lehetőséget -, de megrendítő soha. Harmadszor: nem mernék állást foglalni abban, hogy költőnk tényleg "eleget szenvedett-e", mindenesetre mai életstratégiája és -körülményei ezzel ellentétes irányba haladnak. És végül: egy kicsit több tiszteletet a humornak, mert az nagyon méltóságteljes dolog, amint azt Duchamp mester mondotta. (Tévedés, hogy az mindent deszakralizál; hogy egy másik nagy dadaista auktort idézzünk egy idézetből: "»vallásos érzékenység nélkül lehetetlen tréfálkozni« - írja Hugo Ball" - írja Hekerle.[270]) Szerintem ennek lebecsüléséről tanúskodnak Németh Gábor (1991) egyébként érzékeny megjegyzései: "Hekerle Laci azt írta A valóság édességének ismeretében, ha Kukorelly így folytatja, ő abba a világba nem megy el nevetni. Vészjósló és fontos mondat volt. Később a Szerző elkezdett valami mást csinálni ugyanazzal. Ez végérvényes egyértelműséggel, legalábbis számomra, a prózának nevezhető szövegekből derült ki. De ebbe a világba is nevetni jártak, majdnem mindenki, eleinte. Amikor elkészült, ideadta a Ha megyek, mi van az alattat. Aztán felolvasta az Esztétika Tanszéken. Mindenki nagyon nevetett, dőltek a röhögéstől. Nálam csak a Szerző volt nagyobb zavarban. Egy ideig ellenállt, aztán átengedte magát (az írást) a közakaratnak. Még az igazán érzékenynek hitt szerkesztők is, a 2000-nél, valami »ellenállhatatlanul mulatságos« mondatot emeltek ki a címlapra, a szarásról. Pedig ellenőrizhető. Nem azért van ott és úgy, hogy nevessenek." Azzal egyetértenék, hogy: "Nem azért van, hogy ott és úgy nevessenek." És azzal is egyetértenék, aki azt mondaná, hogy ez igenis "ellenállhatatlanul mulatságos" szöveg, lehet nevetni, sőt nem lehet nem. És végül egyetértenék Németh Gáborral annak hangsúlyozásában, hogy a szöveg, "a szó ritka súlyával", megrendítő - ha nem állítjuk szembe, kizáró diszjunkcióként, a másikkal, és ezt nem bélyegezzük meg "ellenőrizhetően" helytelen "olvasatként". Az én olvasatomba legalábbis, nemhogy belefér, egyidejűleg, mindkettő, de sokkal kevésbé lenne megrendítő, ha nem lenne mulatságos és sokkal kevésbé lenne mulatságos, ha nem lenne megrendítő.[271] Ez az ambivalencia ennek (és) a (többi) szövegnek a legfőbb kincse. Számomra sokkal problematikusabb, amikor Kukorelly komolykodik.
Az alapprobléma alighanem az, hogy írásainak látványosabb, feltűnőbb jegye az ironikus hang, a poentírozott nyelv- és toposzkezelés, s a kritika is hajlamosabb volt ezek hangsúlyozására.[272] Ez a háttér rajzolja ki tisztán Németh indulatát, s alakítja át jogos korrektívummá. A billentés mint komoly játék, a helytelen mint liberáció, a vicc mint a megszilárdult kódok reflexiója stb. azonban mindig a legfontosabb dolgokat érinti, s ez is szükséges korrektívum. Szépen írja Thomka: "Nyelvi játékossága elsősorban szembefordításaiból, ellentétezéseiből, ismétléseiből, kétértelműségek észleléséből, köznyelvi formák átvételéből, a ragozásra alapozott jelentésbővítésből, a szóbontásokból és tagolásokból ered. Apró grammatikai és szemantikai változtatások mozgatják verseit, illetve a nagyobb korpuszokat érintő szótani, mondattani, jelentéstani beavatkozások. A végeredmény egy látszólag joviális idétlenkedés a nyelvvel, melynek hátterét azonban egy tökéletes, a pórusokig hatoló kétely képezi, ami megkérdőjelezi az élethelyzetek, világképek, a nyelvvel és a nyelvben rögzített evidenciák hitelességét. A játék komolyságát az a kvázi oldott nyelvkezelés ellensúlyozza, amely éppen oldottságával figyelmeztet mindarra, ami a játékban elgondolkodtató."[273]
(Szép versek. Ambivalencia)
Mindezidáig talán nagyobb hangsúlyt fektettem a stílus provokatív, ironikus és blaszfém vonatkozásaira. Ez feltétlenül korrekcióra szorul, még akkor is, ha igaz az a leírás, miszerint színtisztán emelkedett dikcióból épülő írás kevés van, Kukorelly számára az extatikus kerülendő, amiként az öngerjesztő képgenerálás. A szép, a tragikus, az elégikus és megannyi hagyományos esztétikai minőség azonban egészen meghatározó, de mindig a sajátosan kukorellys keverékben. A "lestilizált"/felfokozott, a humoros/melankolikus stb. állandó ambivalenciája kísért. Földényi F. szépen beszél a Kukorelly-szövegeknek a számára meghatározó szomorúságáról. András Sándor "röhej és szorongás" állandó, egybefonódott jelenlétét emeli ki.[274] Darvasi László szomorúság- és zokogásszakértő így nyilatkozik: "Mert Kukorelly egyfolytában zokog. Egyszavas, hiányos mondatok buknak hosszabbak után, hosszabbak ütnek le rövidebbeket, mint a zokogás kiszámíthatatlan ritmusában. Ez a szöveg, ami irtózva vet el magától minden hagyományos stíluseszközt, zeneibb már nem is lehetne. Mint zene hullámzik a beszéd zavaros vize, melyben néha látni véljük a fuldokló arcát. Ilyenkor mintha mosolyogna. Ne higgyük tehát, hogy rajtunk akar könnyíteni."[275] Már Bella István, a Kukorellyről szóló egyik legkorábbi írás szerzője arra hívja fel a figyelmet, "hogy milyen ambivalens viszonyban van a világgal. Hogy egyszerre veszi komolyan és semmibe. Hogy úgy nevet mintha sírna. S úgy sír, hogy kineveti s kinevetteti - ha kell! - saját magát is."[276] Réti-Csonka szerint az ÉSSÜ "természetesen posztmodern líra, holott jobbára, leginkább próza, de - egyfajta metamorfózisként - úgy líra, hogy eredendően és ugyanakkor groteszken, tragikomikusan hatásvadász(ó), mondhatni maníros, továbbá tőrélesen éppúgy társadalomkritikus, mint ahogy (önmagát kioltó ellentét, ellentétpár!) maian idilli: félelmes, azaz semmit sem igazán látó, érzékelő, legalábbis ami felépítményünkkel (létstruktúránkkal) kapcsolatos, határos, és olyan is, mintha önfeledten élces, gunyoros kedvű, hangulatú lenne, de végül is mégsem az, hanem (bármily hihetetlennek is tűnjék!) érzéki, érzelmes, és úgy, ahogy újabbkori költészetünkben kevesen, azaz fojtottan, robbanóan, dühösen, s ez olyasféle sajátlagosság, mely mindenesetre nem kiküszöbölendő."[277] "Végpontok között ingázik ez a költészet - írja Harkai Vass Éva. - [...] Lényeg és lényegtelen, fennkölt és közönséges, tökéletes és tökéletlen fogalompárjai kísértenek, anélkül azonban, hogy helyreállna a »rend«, létrejönne az összhang [...] A tökéletesség e fogalmai csak felvillannak, s csak azért, hogy rámutathassanak a minőségek fonákjára [...] minduntalan a leépítés van jelen."[278] "Így hatja át az iróniát a pátosz, a humorost az elégikus, az elégikust a groteszk, a groteszket a tragikum és így tovább" - írja Mészáros Sándor (1989).
(Nyelvjátékok sokasága)
Az irodalmon-inneni alak(zat)ok rendszere mint a Kukorelly-féle beszédmód egyik alaprétege persze nem kizárólagos. Semmiképp sem univerzalizálhatjuk ezt mint az összes írást jellemzőt. Sok írás pedig sok nyelvjáték elemeit veszi fel magába, mégpedig olyan, egymástól nagyon távoli nyelvjátékokéit, amelyek együttes előfordulása egyugyanazon beszédben feszültséget indukál. Ezek az esetek igen érdekesek Kukorelly számára.[279] Azokra valóságos szituációkban előforduló beszédekre gondolok, amelyekben egy nyelvjáték bejáratott és természetes retorikája elégtelen, ezért a nyelvjáték elbizonytalanodik és a beszélő esetlenné válik. Például egy olyan beszéd, amelyre egy tanulatlan segédmunkás kényszerül egy jogi processzus során. Vagy amikor a felesége elmagyarázza neki, hogy az a mondat ott mit jelent az adóbevallási íven. Amikor egy egyáltalán nem hozzáértő, ám annál tudálékosabb ember szakterminusokat sűrűn, ám annál tévesebben alkalmazva megfogalmazza az ország alapvető makrogazdaságtani összefüggéseit. Vagy amikor a foci, a strand, az akciófilmek, a Nintendo és a Guns 'n' Roses világában élő "csávónak" "Vajda János szerelmi lírájáról" kell "dogát" írni. Részben tehát igaz, hogy Kukorelly nyelve - amennyiben imitáció - a mindennapi beszédre épül, de csak azzal a megszorítással, hogy nem kompakt és monolit nyelvjátékok vagy beszédmódok tiszta utánzásáról van szó. A nyelv kukorellyje gyakran olyan típusú szövegeket generál - és ebben is van bizonyos "realizmus" -, amelyekben a nyelvjátékok keverednek.[280]
De a különféle nyelvjátékok elkülönülve is megjelennek egy-egy műben, olykor alig-alig tűnik fel benne valamelyes kukorellyzmus. A Maniere[281] című vers például a görög mítoszvilág néhány mitologémáját említi meg, sorolja elő az áhitat és a döbbenet hangján. Ami különlegessé teszi ezt a verset, az az érdeklődésünk fókuszába állított stílus- és toposzprobléma szempontjából nézve világos: sehol sem bukkan fel benne irodalmon-inneniség hangja; kicsit töredezett, zaklatott a dikció, de emelt. És azzal van tele, amivel a/bizonyos klasszikusok: görög mitológiával. A költészetnek ezt a "soha ki nem apadó forrását" Kukorelly verseiben ritkán halljuk csörgedezni.
Vagy A beszéd és a szabály[282] című mese, amelyben nagyon halványan tűnnek csak fel az itt hangsúlyozott "irodalomelőttes" jegyek, egy addig sohasem próbált beszédmóddal és szövegtípussal kísérletezik. Hogy mi is ez? A már említett szóval tudnánk legpontosabban megadni: mese. Nem teljesen, mert néhol durván és szándékosan kireflektálja magát a műfajból és a maga-teremtette hangvételből, és mindannyiszor más-más irányba. Először a "tüneményit" (7) szó, pontosabban a birtokjelezés régies - vagy, ha mai, mesterkélt - formája, ami kirí az effélét sehol másutt nem alkalmazó szövegből. Aztán a hosszan felvezetett "[Ezzel kapcsolatban jut eszembe]" (9, 10, 11) története, amelynek kapcsolódását az alaptörténethez elég nehéz megtalálni, teljesen elüt a mese szövegétől. További apró stilisztikai "kireflektálás" a "szovjet halkonzerv" (12) kissé meglepő, a szöveg meglehetősen homogén világába nehezen illeszthető szintagmája. Majd rögtön utána az "akadt nekije, népiesen mondva" (12) - megintcsak más nyelvjátékot idéző - kiszólása. Végül a cím maga is valamiféle divatos elméleti diszkurzust idéz fel.
Ez a szöveg is jelzi, hogy Kukorelly mintha - óvatosan - távolodni látszana eredeti sajátos nyelvezetétől, retorikai copyrightjától. Mind a Mintha már túl sokáig állna, mind pedig a H. Ö. L. D. E. R. L. I. N. kötetén érezhető ez. Persze azért ezekben is - erősebben vagy gyengébben - ott dolgozik a nyelv kukorellyjének gépezete. Másfelől ezt a - mindenféle éles váltást nélkülöző - tendenciát a régi produkciók felől is szemlélhetjük, és bízvást fogalmazhatunk úgy is, hogy korábban is meglevő hangok, jegyek, tonalitások erősödtek fel, és bizonyos, korábban meghatározó hangok halkultak egy kissé. (Például az ironikus/áhitatos mindig is meglévő kettősségében az évek során bekövetkező arányeltolódás.)
(A klasszicizálódás veszélyei. A "manierista" védelmében)
Az idő előrehaladtával Kukorelly "érdemjegyei" fogalmazásból gyanúsan javulnak. Nehogy megelőzze Goldfinger Rezsőt. E javulás rejt magában bizonyos veszélyeket, dehát veszély nélkül - stb. Az én megítélésem szerint a hangnem komolyodása és a beszéd (irodalmi) "normalizálódása" általában gyengíti a Kukorelly-szövegek erejét. Komolyságukat a komolyodó tónus. Frisseségüket és hitelességüket az egyre láthatóbban sóvárgott klasszicizálódás és a vele járó, egyre erősödő klasszicizálás. És ha nem, akkor is komoly problémák adódnak.
H.-kötetet már elég erősen meghatározza ez a tendencia. Tipikus példa a H.-ciklus IV. E. darabja, a Wenn aus dem Himmel. "Egy délután abban a faluban egyszer, ahol a nyarakat töltöttem / gyerekkoromban / annak a nyárnak az íze / teljesen külön volt az a falu / külön mindentől / külön a kert is, de ugyanaz az íz, és / alig mozdult / a kertben alig mozdult valami wo der Obstbaum blühend, akkor / egy szem túlérett barack / akkor egy barack úgy zuhant le a földre, ahogy délután vonul / át a kert fölött a Nap, késő délután, estefelé, oly sokáig / az épp úgy tör át a levegő kocsonyáján, süllyed alá és lapul / széjjel a fűben, lecsattan, és aranyvörös szálacskák repülnek / föl, el az égbolt felé." Szerintem rosszat igen ritkán ír Kukorelly - akkor már inkább a követhetetlenség felé menekül. És ez a vers követhető. Semmi probléma? Épp ez az, hogy semmi. A vers ugyanis jó, csak gyenge. Csak szép. És e szépség mintái készek. "Hát már az is baj?" - kérdezhetné ismét Peterdi Pál. Nem, nem baj. Más kérdés, hogy ezt nem Kukorelly csinálja a legjobban. Sima irodalmon-belüliség, átlag-irodalmiság. És aki olvas irodalmi folyóiratokat, az tudja, az átlagos irodalommal nem az a baj, hogy rossz.
Hasonló problémákat vet fel egyik prózai szövege az Az ilyen érzelmek-sorozatból[283], amely ráadásul Kukorelly legjobb szövegei közül való, a gyerekkori nyarak pillanatképeit, hangulatait és érzéseit villantja fel egyetlen, hosszú mondatban, átütő erővel. Ugyanakkor kevésbé "védi le" a szöveget az irodalmon-inneni, ezért nem olyan könnyű (átlag)irodalmon-túli szöveget teremteni. Kiszolgáltatja magát a rettegett hagyománynak, és reflexíve próbálja és nem tudja megoldani a problémát. A szöveg, mint említettem, rendkívül erőteljesen hozza át "az élményt, amit igyekezett megúszni", az ősrégi nyarak izzó, artikulál(hat)atlan édenét, és így végződik: "már nincs a hosek, a kert, a házacska, az apám, a diófánk, kivágták, nem fért el, a szomszéd háztól nem fért el, nem jelképesen nem, a pályákat beépítették, két focipálya volt, beépítették, nem metafora, ki játszik, senki se válogatott, élmények, az, azt nem úszni meg." Nyilván/valószínűleg úgy érzi, túl sok lenne a letűnt aranykorból, az elmúlás szomorúságából, a szívfájdító, krúdys nosztalgiából, ha - mint egyébként végig a szövegben - csak élesben beszélne. Meta nélkül és reflexió nélkül ez egyszerű szentimentalizmusnak látszik, gondolja. Ezért kell odatennie a "nem jelképesen nem" és a "nem metafora" kiszólásait. De - ha szabad ennyire okosnak lennem - ezt nem megmondani kéne, hanem megcsinálni. Hogy ne olvassuk jelképesen, metaforikusan. Vagy hogy legalábbis essünk zavarba, ha így olvasnánk, s foganjon meg bennünk az önvád: nem vagyunk-e túl durva interpretátorok. A nyelvi viselkedés teljességgel autentikus, de nem látványosan más, mint az irodalmi hagyományéi, s ezért hirtelen fenyegetően rémlenek fel az irodalmi hagyomány elmúlás-"közhelyei", amiktől Kukorelly - irodalmon-inneni technikája vértezetétől óva - máskor nem szokott (nagyon) félni. Nem önmagában a szentimentalizmussal van baj - természetesen mindenki szentimentális, ezt Kukorelly tudja a legjobban. A baj azzal van, hogy - a legprimérebb modernista hagyománytörténeti reakcióval - letiltja mint illegitimet és formális reflexiót eszközöl. Ezek után egyébként csak jelképesen és metaforikusan lehet érteni: a jelképes és metaforikus értelem evidenciaként bukkan fel - a "nem" pedig egyszerűen az elfojtás/ellenállás jelölője. A szignifikáció pszichotikus gépezet; a neurotikus tiltás/parancs digitáliája alapján működő kódokat csak nagyon decens rációk hiszik el "annak, ami" és működtetik törvényként.
Ismétlem, az a mozgékony metaforacsapat, amit az az irodalmon-inneniség jelölőláncához kapcsoltam, nem a teljes fenomenológiai leírása annak a komplex rétegzettségnek, amely kiadja az - egyébként írásonként mindig többé-kevésbé különböző - alakot, de talán a legfontosabb. Másként fogalmazva: némiképpen kiemelést hajtok végre, amikor e retorikai alak(zat)nak a "redukált", a "hétköznapi-beszédszerű", a "tautologikus", a "helytelen", a "kvázi-dilettáns", a "billentett" vonatkozásaira figyelek inkább. Ez az emfázis nyilván legalább annyira szól rólam, mint Kukorellyről. Én mindenesetre úgy látom, hogy Kukorelly írásművészetének ez az egyik legjelentősebb karakterisztikuma. (És nem utolsó sorban megjegyzendő, hogy az egész kritikai recepciónak ez a legmeghatározóbb vonulata.) Ily módon az a nem túl látványos, de azért jól érzékelhető tónusváltás, ami a két nagy összefoglaló kötet, A Memória-part és az Egy gyógynövény-kert óta megy végbe, számomra némiképp szegényedést jelent. És ez pontosan amiatt van, mert az úgynevezett "gazdag" irodalmi hagyomány beszédmódjai felé közelít. Gyakran hiányzik az irodalmon-inneni radikalitása, amely lehetővé tette, hogy irodalmon túlit teremtsen.
A tévedéseket úgysem lehet elkerülni, de azért megjegyezném: nem hiszem, hogy "ma már nem lehet" iszonyatosan jót írni nagyjából hasonló poétikákkal, mint Kleisté, mint Dosztojevszkijé, mint József Attiláé stb., élesben, vagyis ironizálás, kötelező intertextuális reflexiók nélkül. Nem gondolom, hogy a klasszikus beszédmódokban "ma már" ciki beszélni. A klasszikus aktuális, erős és hiteles. Ennyi. Ebben abszolút radikális és időszerűtlen vagyok: az újnak számomra nincs önértéke. Ebben a nagy "posztmodernek" is mintha modernek lennének.[284] Legalább ilyen kevéssé önérték számomra a régi, vagy bármely konzervatív attitűd. Nem félek attól, hogy az új felforgatja a régit, és hogy micsoda pusztulás lesz itt, meg ilyenek. Mindezek túlságosan absztrakt szempontok számomra.
Az, hogy Kukorelly nyelvében mégis az "inneni/túli"-ra ("régi/új"-ra) helyezem a hangsúlyt, talán két fő szempont vezérli: egyrészt az, hogy úgy tűnik (talán irodalmi "szocializációja", a hosszú évek a "száraz felületek" hatalmas birodalmában, amelyre "valahány tonna" "balzsam", "gyógyír" is kevés, predesztinálták erre), a finom és ironikus (grammatikai) szubverzió a legautentikusabb (nyelvi) alapállása. Másfelől a nyelvnek olyan rétegét hozza mozgásba - "köznyelv" -, amelyet az irodalmi nyelvek rendszerint kirekesztenek, sőt olykor megvetnek, s amely ugyanakkor rengeteg olyan dolgot tud, amit "az" irodalom nem. Kukorelly hallatlan érzékkel, szintén finoman és ironikusan játszik a "köznyelvi" és az "irodalmi" határán.
Biztos vagyok benne, hogy e klasszicizálódó tendencia tudatos folytatása - szegényedés lenne. A Kukorelly-stílus radikalitása, a Bagossy által emlegetett "mitikus grammatika" szenvedné kárát. Nagyon valószínű, hogy a szerzőt itt a modernista páncélingesek ressentiment-ja revolverezi, fenyegeti, győzködi - és ő elhiszi. A megtévesztő az, hogy valós veszély húzódik e figyelmeztetések mögött: a nagyszerű stílus kisszerű manírrá válása. Amilyen kritikus a stílus teremtésének pillanata (amelyben létrejön Kukorelly nyelve), legalább annyira az a stílus működésének stádiuma (amelyben inkább a Nyelv kukorellyje beszél). Mindegyikhez hatalmas intuitív tudás, pontos érzékenység, rengeteg kudarc, szenvedés, nagy ügyesség és szerencse kell. Láttunk már jelentős példákat arra, amikor nagyszerű stílus kisszerű manírként működik, mint például Ady számos (főként későbbi korszakaiból származó) verse esetében, de jócskán előfordul Kosztolányinál vagy Tandorinál is. De e veszély nemcsak oly módon kerülhető ki, ha eltávolodik nyelvi vívmányaitól, hanem úgy is, hogy radikalizálja azokat. Nyilván ugyanarról szól Márton intése: "a számtanból kilógó nyelvtan erősen megnehezítette e líra elmélyítését"[285]; Hekerléé, aki "örül a példás költői teljesítménynek, de a maga részéről egy olyan lehetséges művilágba nem megy el nevetni"[286]; Mányoki Endréé, aki rögtön az első kötetnél megjegyzi, hogy "eluralkodni hagyja önmagán a fellelt modort"[287]; Bagossyé: "[d]e akkor van úgy is, hogy a szerző nem úszik tovább szépen, hanem pancsolni kezd meg lubickolni. Fröcsög a saját módszerében. Fröcsög és minden olyan lesz."[288]
Az efféle megfontolásoknak eshetett áldozatul például az Ész egy ponyva alatt a hatóság című vers[289], vagy az ő karikára K[290] remek tréfája, melyeket a szerző nem vett fel a "gilt" EGyK-be. Nem állítom, hogy ezek Kukorelly legelsöprőbb szövegei, de elég sűrűn vannak elhelyezve benne a viccek, billentések, ironikus és komoly csavarok. A dadaisztikus "értelmetlenségtől" az esztéticista (!) stílusú politikai liberációs retorikáig, széles skálán mozoghat az interpretatúra. Az ideologikum tisztán kivehető, de ez nem szükségképpen hátrány. Azt hiszem, a leghelyesebb, ha egyszerűen - nem (o)ro(s)sz értelemben - dumaként olvassuk az ilyen szöveget, nem pedig mint önnön jelentőségétől és humorától elbódult beszédet, amit agresszíven ránk oktrojál. Semmi jelentőség, semmi humor. Így jön. Ami az érdekes, a nyelvkezelés és szemléletmód, ami nélkül az egyébként teljesen más technikájú és teljesen ideológiamentes (és remek) Királyi gyakorlatok vagy Más tájról származik[291], vagy a megint más - és még kitűnőbb - Hazai szakaszok[292] sem jöhetett volna létre. És miért "kanonizált" - az EGyK-ba felvett - Mi a pincében?[293] Azt hiszem, sejtem, hogy miért, de nem merem megmondani. Ez viszont zavaróan ideologikus, amellett, hogy a kép maga is zavaró. Számomra.
Ott vannak ezzel szemben a Kukorelly legszebb versei közé tartozó Ne pirkadjon. Ne legyen pirkadat és Ki védekezik[294], amelyeket az elhallgatás retorikája működtet. Mondom: működtet, de a rendkívül szaggatott dikció inkább elfed és összezavar, mint megmutat és megmond.[295] Nem baj. Sőt, akár: sőt. De inkább cenzúráz, mint pörgeti az értelmezést. Hihetetlen ökonómiai érzékkel csinál helyet az efféle mondatoknak: "Mennyi ideje, hány éve is már." (Ne pirkadjon...) De nem ártana egy kicsit kevesebb jelentőség és egy kicsit több duma. Mert mért "hallgat a felszín", ha nem "fecseg a mély". (Tudom, hogy ezek tiltott metaforák és hogy a felszín pomo-rokoko-filozófusaiban felszökik az adrenalinszint.) Tipikus a Ki védekezik vége: "Egy pillanat ő / márpedig üres pillanat. Az üres / amit nézünk, és csak az szorít / egy régi vasdarab se / mélyebb. Hát ne nevessen / ne mászkáljon és ne / szálljon be. Nem száll be tehát. És eper. / De ki védekezik //// ki hurcolja be egy üres terembe //////// ki tekinti meg az Istent." Tévedés ne essék: ezek így is nagyon erős versek, az elhallgatás és a cenzúra bizonyos szempontból jót tesz nekik, amennyiben egyáltalán leírhatóvá teszik az olyan "veszélyes" "point de capiton"-okat[296], amiket fentebb idéztünk, más szempontból viszont gyengítik is őket, amennyiben erősen redukálják szignifikációs anyagukat; a lacani metaforával: nem elég telt és puha a kipárnázott rész, redőzik rajta és petyhüdt a jelölők textúrája. Az "És eper." döbbenetes mondata például - beláthatatlan okokból - hatalmasan jó, de közben tökéletesen kimeríti "az embert", hogy ez a sokadik teljesen "magyarázatlan", distinkt elem egy hosszú, ugyanilyen elemekből álló sorban (üres pillanat - szorít, amit nézünk - mély vasdarab - ne nevessen, ne mászkáljon, ne szálljon be - "És eper.")
Annak a kérdésnek, hogy vajon hol és merre tarthat Kukorelly folyamatosan változó esztétikája, elgondolkodtató válasz lehet, hogy A szomszédban egy című verse[297] szintén nem került be a reprezentatív EGyK-be. Szerintem viszont a legjobb ötben van. "A szomszédban egy idősebb / nő lakik. Minden nap megnézi / az adást. Végig megnézi. / Amikor vége az adásnak / meghallgatja a Himnuszt. Mindig // meghallgatja a Himnuszt a / műsor után, amióta / közvetítik. Aztán még nézi / egy ideig az órát. És / néz egy kicsit a sercegésből." Mulatságos és végtelenül szomorú, tökéletes ökonómiájú vers. Nem magyarázza túl magát, nem menekül a követhetetlenségbe. Nem komolykodik, nem akar mindent-bírni. Csak van.
(Áthallás)
Valamely beszédmód imitációja, ha jó, nem csupán formális művelet, amelyet akárki akármikor megcsinálhat, ha egy kicsit is ügyes. Ráadásul a jó mimetikus képesség az csak a minimum, az még nem egy nagy kunszt. Nem, ez sokkal bonyolultabb, összetettebb dolog. "Nehezebb leírni, mint csinálni; ebben a biciklizésre hasonlít."[298] Ahogy én látom, Kukorellynél a(z egyik) kunszt az, hogy miként játszadozik más beszédmódokkal, hogyan ír bele a szövegbe irodalmi, sőt olykor filozófiai áthallásokat; és tartja közben a beszédet következetesen az "irodalomelőttes" stílusban. "Az ide-oda cikázások irodalom és nem irodalom között folynak"[299] - írja Thomka Beáta. "[A] dilettáns, az ügyetlen, a hagyományosan költőietlen nyelvi szférához közelíti líráját, arra a határsávra települvén rá, ami ezt a művészi stilizációtól elválasztja"[300] - írja Szilágyi Márton. Margócsy István szintén felfigyel erre: "legegyszerűbb, legprimitívebb mondataiba is a legáltalánosabb kérdés visszfényét és visszhangját hagyja... belesimulni".[301] Bagossy László írja: "Kukorelly modorának látványos partikularizmusa és anti-intellektualizmusa az irodalmi reflektáltságnak olyan rafinált formájává válik, amelyben kiáltó hiányként jelölődnek ki a kultúráról és benne az irodalomról való gondolkodás kínzóvá vált hazugságai - azok a pontok, ahol a konvenció szinte kötelezően bódul önnön kanonizált mélységeibe. Kukorelly egyik alapvető gesztusa az, hogy gondosan elkerüli, sőt »rájátszik« ezekre a »mélységekre«, demonstrálva a tőlük való idegenségét, s elrugaszkodási pontokra lelve önmaga számára. Mindez persze komikus, néhol parodisztikus hatásokat kelt, ám a banalitások elleni küzdelem keserűséggel és szomorúsággal szövi át a legmulatságosabb részeket is."[302] Ugyanezt fogalmaztam meg Ki beszél? című írásomban: a mű által konstruált - hagyományosan nem-irodalmi - beszédmód vagy nyelvjáték, bár mindvégig stílusos marad, olyan mondatokat, mondatrészeket, olyan transzgresszív pontokat, áthallásokat és/vagy áttűnéseket tartalmaz, melyek a különböző, tradicionálisan irodalmi vagy elméleti nyelvjátékok határát súrolják, gyanúsan irodalmiak vagy elméletiek (is lehetnének). A hétköznapiságból, az írás esetlegességei és a fogalmazás ügyetlenkedései közül minduntalan kibukkan a "metafizika".
Vagy fordítva. A "nagy irodalomnak", "súlyos metafizikának" szánt mondatoknak mintha az ügyetlenség, az esendőség lenne a transzcendentális jelöltje. "Vagy mégis, ha tényleg mindenki ilyen mégis. Onnan fentről nézve, valahonnan olyan nyolcvanezerről. Vagy esetleg már nyolcvanezer millió, ahol az Úr lehet, arra, fenn az égen."[303] De az "Úr Isten", mint tudjuk, saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert: ebben a világban ő is ugyanolyan ügyetlen és esendő, ugyanolyan szeretetreméltó marha, mint teremtménye. "Nem használnám / föl, először gondolta / úgy a virágot / de másnap rájöve nagyon is / hogy buta volt, kell, magára / mein Gott, berágott / és látta, mert visszatette, hogy rosszul / repülnek, a teheneket / a legelőre / szarvakat döfve beléjük / hátra (rossz) középre / (rossz) legelölre."[304] ("»Vallásos érzékenység nélkül lehetetlen tréfálkozni« - írja Hugo Ball" - írja Hekerle László.[305]) Az ügyetlenül fogalmazó egyes szám első személy, ez a gyermeki gép, érző lelkű primitív, szent egy-ügyű, kedves barom, mosolyognivaló marha valahogy mégis mindig elég sokat bír kifejezni. A gyerekes szemlélet, ahogy (például) Klee vagy Piaget munkáiból is világosan látható, a metafizikai kérdések nagyon radikális szemlélete. És bár ritkán előfordulnak nyíltszíni (magaskulturális) allúziók, rejtettebb módon sokféle kulturális áthallás aknái vannak elhelyezve a szövegekben. De sosem lép rá az aknára. Az intelligens és cizellált, jólformált szöveghez szokott olvasó számára szokatlan a naivitásnak ez a foka; hogy szinte sohasem használja ki az allúziós ziccereket.
Dehát a tudás, mint Lacan mondja, paranoid eredetű. Ki nem gyanakszik némi allegorikusságra a Ki nem gyanakszik[306] című szép kis dalocska olvastán, melyből kiderül, hogy a költő végre egyszer elért egy trolit, de persze csak azért, mert az egyáltalán nem tud továbbmenni. "Ki nem gyanakszik arra, ami / van. Mert elértem, amit nem szokás / egy trolit. Rövidke sprint. De / még nem kapcsolok ki. Azonnal / a megelégedéstől. Azért a / lihegés ellenére is / hallható, hogy tessék kiszállni. / Mindenki szálljon ki. Mondta be / a mikrofon, és a trolibusz / utasai kiszálltak. Kilenc / utas volt. Kilenc vagy tíz. Akkor megtekintették, hogy leszakadt / tényleg a vezeték. És látszott / hogy tényleg le." Hasonló gyanúkat működtet Kukorelly egyik kitűnő darabja, a Ha megyek, mi van az alatt[307]. A szöveg - bár van valami megbocsáthatatlanul durva az efféle konkretizációban - egy erdei házban magányosan élő vadász (?) csapongó monológja, melynek vezérmotívuma, hogy az alaknak fáj a szeme a cigarettafüsttől, kimenne, de kint meg hideg van, és a kabátját is kint felejtette, úgyhogy nincs kedve kimenni fázni, viszont nagyon csípi a szemét a füst idebenn... stb. Az első, ami feltűnik a szöveg végigolvasása után, hogy a címmel ellentétben az "[én]" éppenhogy nem megy sehova (és semmi fölött). Csak beszél róla, de nem megy. Színtiszta "verbális cselekvés", ám olykor abszurdba hajlóan "értelmetlen". Rögtön fölmerül a kérdés, az írás lehetséges értelmét kutatva, a cím parafrázisa: ha beszél, mi van a mögött? A szöveg apró fordulatai finoman lebegtetik az allegorikus vagy metaforikus olvasat lehetőségét. Például a már említett, oda-vissza ragozott tehetetlenségi szituáció. (Odakinn rettenetesen hideg van, de legalább nem csípné a szemem a füst. Idebenn rettenetesen csípi a szemem a füst, de legalább meleg van. Megoldhatatlan. Ráadásul a kabátomat is kinn felejtettem, meg kéne keresni, dehát kabát nélkül kéne keresnem, és akkor fáznék csak igazán. Megoldhatatlan.) Vagy az olyan részletek, mint: "Gödröket ások ki, betemetem, akkor újakat kell ásni." Miért ássa ki, ha betemeti őket, és miért "kell" újakat ásni? Tökéletesen magyarázatlan. De "az nem lehet", hogy tökéletesen értelmetlen is legyen - a mondat értelmezésért kiált. "Mi van alatta. Ha mész, mi van az alatt. ¶ Nem tudom. ¶ Ilyeneket nem tudok. Csak megyek. Hát megyek előre." Biztos(?), hogy az értelem, az "alatt", a "mögött", a meta lehetőségének/lehetetlenségének problémája húzódik e menés alatt, e szöveg mögött. (Csak belehajszoltuk magunkat egy allegóriába.) De a szöveg sehol nem erősíti meg igazán ezeket a sejtetéseket: az olvasó zavarba jön, hátha csupán az ő kényszeres értelemkonstruáló paranoiája működik, és valójában nevetségesek e próbálkozásai[308] - a szöveg nem igazán adja meg magát egyik allegorizáló olvasatnak sem.[309] A kulturálisan terhelt olvasó mindenesetre képtelen másképp olvasni, és nemcsak azért, mert a szövegekben megjelenő léthelyzetek és egzisztenciálék jól ismert kulturális konnotációs anyagokat idéznek fel, hanem amiatt a "naivitás" (ami nyilvánvalóan rafináltság is, hiszen a szerző ismeri ezt a konnotációs anyagot, és azt is tudja, hogy az olvasó is ismeri) miatt is, hogy e szövegek provokatívan távol tartják magukat minden "mélyebb", transzcendentális értelemtől.[310]
Az egész szöveget végigkíséri egy masszív kafkai áthallás.[311] K mint kicsoda. Becketti líra.[312] Camus-i sziszifuszi pátosz. Az olyan részleteknél, mint: "Mennék megnézni, hogy valami van-e. Történik valami vagy nem. Mi szokott történni. Észreveszem, ha van. Általában semmi sincs. [...] És így. Nincs semmi se." - Sartre Az undora illetve Heideggere juthat eszünkbe. Kukorelly egy másik nagyszerű szövege, a Penetráns sürgölődés... szintén tele van ilyenekkel. Sőt, néha egy kicsit túl erős is, már-már direkt kiszólás[313], az alak beszédéből / a beszéd alakjából már-már kilóg egy-egy szintagma: (helyszín: egy zsúfolt strand, kiemelések: tőlem) "Mert úgy látszik, mégiscsak megfordultam [...], ahogy forgok, ledőlt sajnos a táskám, amiből már kicibáltam az összes nehezéket [...] A táska eldőlt, és nem fogok tudni semmit tenni ez ellen. Vagy az már nem éri meg. Mégis: meghalni nem. Nem meghalni, nem oly sürgetős [...] ¶ De ez a mozdulat, tényleg, ahogy sikerült; a táskám, a fordulat és a létezés feldöntötte a termoszt, már szomszéd területen, mert átjutottam a határon, és a termosz rázuhant a bögrére, és az edények, az egész, ez a kis mindenség villámgyorsan borult ki. Nagy kávészag keletkezett."[314] Világos, hogy tudatosan teremti ezt a mikrokozmoszt, ezt a strandoló agyát betöltő világmindenséget, retorikailag konzekvensen építi fel, s e nagy irodalmi és metafizikai hagyományú jelentések ironikus lefokozása is következetes, és finom humorú. De "a létezés" talán egy kicsit sok... De nem. Az előbb túl szigorú voltam. Pontosabban felületesen olvastam. (Istenem, pedig hanyadszorra.) És ez már csak a retorikai gépezet, az önigazolás játéka. Most már úgy látom, jó így, nagyon is belefér a beszéd alakjába / az alak beszédébe - még "a létezés" is. Főleg, hogy a "meghalni" felvezeti. Sőt, ez a legjobb poén a négy áthallás közül. Jó, jó, nagyon ciki, iszonyúan röstellem, elnézést, bocsánat, entsuldigung, de most mit csináljak, haljak meg?, ekkora hely van, na, és tényleg, tessék megnézni, direkt kiszedtem a táskából mindent, nehogy feldőljön, és hát meg kellett fordulnom, mert már meg kellett, és tényleg megpróbáltam vigyázni, de... Nem. Jó az "a létezés".[315]
Vagy: "bekóválygott egy nagy darab darázs, mászott a szúnyoghálón, berregett, azt elnyomtam egy magyar nemzettel, óvatos nyomás, óvatosan recsegett"[316] stb. A szöveg nem cselez, ártatlan, nem akar plusz értelmet - így az olvasatom. De azért: nem: "egy újsággal". A "cselekmény" szempontjából teljesen irreleváns, hogy történetesen mi volt ennek az újságnak a neve; azt kell gondolnom, szándékosan kapcsolja be ezeket a kifejezetten zavaró jelölőket, ugyanakkor nem kezd velük semmit, nem kohol belőlük semmiféle összetettebb retorikai figurát. Lehet hozzá kapcsolni bizonyos funkcionalitást, például hogy egy aprócska miliőrajz-elem: nem a Népszabadságot járatták ("a" Párt lapját stb.), vagy a gyermeki "kisvilág" (foci, homokozás, biciglizés, krumplileves, darázselnyomás) villanásnyi belehelyezése a felnőtt "nagyvilágba", a mindannyiunk által ismert történeti miliőbe (amit az "egy újság" ebből a szempontból túlságosan semleges szintagmája kevésbé tudna megeleveníteni); vagy azt, hogy a szintagma literális olvasatában (amit a kisbetűs írásmód támogat[317]) egy aprócska tréfa ez. De fölösleges. Áthallatszik valami. Na és. Hasonló jellegű (a mindenképpen a legjobb szövegek közé tartozó) A dór állam egy részlete: "Vargát, új fiú, tehát spicli, mert kineveztük, előbb kinevezzük, aztán végigkergetjük a Népköztársaság útján, November hetedike tér, Lenin körút, a Marx tér felé. A Rudas László utcánál a piros lámpa miatt leszakadó dór harcosok. [...] Elpárolog a düh, lihegve megállsz a Nyugati előtt fújtatni."[318] A budapesti földrajzból áthallatszik a kor-rajz.[319]
Az áthallásnak csak a legnyilvánvalóbb formája az irodalmi allúzió. Kukorelly ritkán él ezzel a technikával.[320] Néhány mottóban idéz (Augustinus, Rilke). A H.-ciklusban viszont sokszor; az elvről már beszéltünk. De itt - közelebbről a II. (2. azaz második) sorozat I. (i mint isten) jelű darabjában - Hölderlin- + Tasnády- (+ Pilinszky-) utalás is található. "Der Menschen Worte / verstand ich nie.[321] Ez a mondat ne- / kem se jelentett soha semmit." Vö.: Tasnády: "Der Men- / schen Worte verstand ich nie. / Ez a sor nekem sose jelentett / semmit."[322] Vö.: Pilinszky: "Szavaidat, az emberi beszédet / én nem beszélem. [...] Nem értem én az emberi beszédet és nem beszélem a te nyelvedet" stb.[323] Néhol egy-egy József Attila-sor ugrik be, bár nem mindig egyértelmű. Egyértelmű a Rondítás és kiemelésben. Csakúgy, mint A téren egyben: "A kézilabdakapu alsó tartóvasán ültem, a labda a lábom között, néztem ezt a hajolgatást."[324] Kevésbé egyértelmű, csak gyanús A diktatúrát élvezemben[325]: "én pedig bízvást rábíztam ezt / a világot / és boldogan néztem ahogy / rám nevet az / igazság." , vö.: "ha százszor nincsen, akkor is / Istenre bizom a világot"[326], ill. "a nyájas csillagok / rám nevettek a teliholddal"[327]. Vagy A liget[328] (2.)-ben: "az a feltűnő kisgyerek / aki voltam", vö.: "A kisgyerek, ki voltam, mégis él még. // A kis kölyök, ki voltam" stb.[329] A liget (7.)-ben a "tehervonat" is talán utal J. A.-ra, főként a "ferencvárosi rendező / pu." miatt. A liget (4. A Rom), csakúgy, mint a Ki-be ugrál..., az én szétesését írja meg: "Ahogy rozsdás abroncsként fog körül / szétpattan egyszer riadt szoritása / úgy enged el, végleg úgy elmerül / ami az én volt, hogy többé ne lássa // úgy fordul majd, ne lássa senki sem / ami belőle végül itt maradtam / így, nélküle." Vö.: "S mit úgy hivtam: én, / az sincsen. Utolsó morzsáit rágom, // amig elkészül ez a költemény..."[330] De ez talán inkább csak egyszerű hasonlóság, mint áthallás. Ráadásul ez utóbbi Kukorelly-szövegben az alak a hagyományos költői megszólalásmódokra emlékeztetően közeli az [én]-hez, vagyis a vers nem tiszta esete az alakteremtő szövegnek - nem véletlen, hogy a verstanilag szigorúbb kevesek közé tartozik (tisztán jambikus sorok, tiszta (kereszt)rímek). A formaképző elv megvan. A Szabad azon a helyen[331] a Pilinszky-féle "természetre"-pillantás csaknem Pilinszky-erősségű eksztatikusságát idézi. Amiként az "És minek annyi / valahány tonna cseresznyevirág" mondat Pilinszky egy visszatérő trópusát, amely a mérhetetlenre valamilyen mértékegységet használ: "Több tonnás egy csecsemő szoritása"[332]; vagy: "lemérik, hány kiló egy hattyú, / vagy ezerszeres ismétlésben / olyasmiről beszélnek azzal / az egyetlen lénnyel, kit szeretek, / miről se írni, se beszélni / nem lehet, nem szabad"[333]; vagy ahol a mennyiség abszurdum vagy a fokozhatatlan expresszivitás ájulatig közelítő szuperplánja: "amennyire csak számok tudnak valakit / kézreadni és idegenné tenni, / olyan mély a mi elhagyatottságunk",[334] "Mielőtt bármit elkövetnek, / gondoljanak a rózsakertre, / vagy még inkább egyetlen rózsatőre, / egyetlen egy rózsára, uraim."[335]
Mindannyiszor ki vagyunk téve annak a "veszélynek", hogy "tévedünk", amennyiben a "helyes értelmezést" az "alkotó"-folyamat, vagy az "alkotói intenció" pontos rekonstruálásaként definiáljuk. A probléma persze az, hogy egyrészt az értelmezés maga is alkotófolyamat, másrészt pedig az "alkotást", vagyis a művet szerzője sem uralja, mégpedig kétféle értelemben nem: egyrészt a művet publikussá tette, ami azt jelenti, lehetővé tette, hogy az olvasó azt csináljon vele, amit akar / amit tud / amit lehet, másrészt a műben mindig több/kevesebb van annál, aminek ő értelmezi. Azt "írta Balassa Péter egy recenzióban, hogy szerinte rám hatott a Pessoa. Akit azonban nem ismertem, egy ember, aki több költő, csak annyit tudtam róla. [...] Akkor gyorsan elolvastam, és megállapítottam, tényleg hatott" - írja Kukorelly.[336] Meglehet, hogy a fenti J. A.- és Pilinszky-párhuzamaimra Kukorelly hasonlót mondana, mint a Pessoa-esetben, bár ettől még bőven lehetnek áthallások, hisz e verseket bizonyosan ismeri. Ami hatott az emberre, "leülepszik, nem illan el"[337]. Az áthallás nem feltétlenül intencionált.
Az áthallás főként tehát irodalmi (esetleg filozófiai, (irodalom)elméleti) jelentésképző eljárásokra, műfajokra, irodalmi auktorokra, szövegeikre stb. utal, illetve gyakran eldönthetetlen, hogy utal-e, csak "gyanús". Ami biztos: a szöveg áthallás nevű alakzata nem támogatja a biztos olvasatokat. Az egyértelmű, kizárólagos értelmezéseket. A gyanút viszont igen.[338]
(Áttűnés)
E titkos irodalmi (filozófiai stb.) vonulatok mellett, illetve velük összefüggésben a szövegek egyik legérdekesebb sajátsága, hogy mindezen "alakoskodás", szerepjátszás, nyelveken szólás, nyelvjátszás, a beszélő alaknak stílus általi - vagy, ami ugyanaz, a stílusnak a beszélő alak általi - megteremtése ellenére és által miképpen szólal meg az [én], "a szerzői én". Meg az olvasói. Hogy a megteremtett stílusalak(zat) mondatainak réseiből hogyan szivárog elő és mosódik egybe az "idegennel" az "igazi" szerző "saját" szövege, hogy a különböző perszónák különböző fintorai hogyan mosódnak egybe egyetlen arccá, a perszónát tartó saját arcává.
Nem a mindig megbízhatóan felszínes Oscar Wilde legmélyebb bölcsességéről van szó, mely szerint "Az ember legkevésbé önmaga, ha saját személyében beszél. Adjatok neki álarcot, és rögtön az igazat fogja mondani." Az ugyanis alapvető, hogy mindenki csak perszónán keresztül tud egyáltalán megszólalni, de még lélegezni is. Mert nem létezik a karteziánus ego, az episztemológiai Robinson, a romlatlan Émile, a tiszta Kaspar Hauser. Az én nem szubsztancia, változhatatlan karakter egy egyszersmindenkorra kész világban. A szubjektum "igazi" arca: a perszónák folyamatos átváltozásai. Az én folyamatos esemény a különböző(,) perszónákat tartó másik ének drámájában. (És a szerző (s) mindig Ds[339], még az "én" is alakítja, miközben ír.)
Ez a hasadás persze a hagyományosabb költészet esetében is megvolt, de magukban a művekben nem igazán problematizálták a művek egyes szám első személyének és a "valóságos" szerzőnek a különbségét - más kérdés, hogy a mai teoretikus joggal "vetíti bele" ezt a hasadást a régebbi szerzők perszonalitásába. Ehhez távolról sem csak a huszadik századi pszichológia belátásai szolgálnak erős érvekkel, hanem akár a filológia is. Két szélsőséges - és egymással ellentétes "szerzői" stratégiát megjelenítő - példát szolgáltatnak erre Lamartine A tó, és Poe A holló című költeményének körülményei. Mindkettő az elmúlásról szól[340], látomásos, romantikus ihletettségű, homályos vers. Poe, a mindig mámorban fetrengő idült alkoholista A kompozíció filozófiája című esszéjében mámorosan írja le, milyen józan, szenvtelen célracionalitással konstruálta meg A hollót, s hogy nem kell a romantikus púder ama a bizonyos költői mámorról, az ihletről, az alkotóról mint valami orgiasztikus demiurgoszról - hisz az csupán számító, hideg matematikus. Másfelől Lamartine leghíresebb verséről, A tóról szépen gondosan elhintette, hogy azt szinte önkívületi állapotban, egyetlen őrült ihlet lázában, pillanatok alatt írta. Halála után aztán előkerült a rengeteg piszkozat, a hosszadalmas kínlódások, tökölések, számolgatások, az izzadt ügyeskedések dokumentumai: iszonyú sokat dolgozott rajta. A megtévesztés és az önmegtévesztés, a félreértés és az önfélreértés eseményei elválaszthatatlan részei annak a történetnek, amit énnek nevezünk. Az én n(/s)em szubsztanciális természetű, sosem ragadható meg tökéletesen, nem integer egység, sosem uralható tökéletesen. A mai szerzők legtöbbje számára ez - a művekben is tetten érhetően - reflektált probléma. Amiként a lehetséges önidentifikációk történetileg és kulturálisan predeterminált - nem "természetes" - volta is. Az egész írott hagyomány egyetlen, irdatlan intertextussá válik, és ezzel párhuzamosan összeroppannak e roppant anyag hierarchizálásához, értékeléséhez, centralizálásához/marginalizáláshoz szükséges "objektív" - azaz: interszubjektív - legitimációk. A művészetben már régen nem a paralógiák legitimációja a problematikus, hanem azok egyre eszeveszettebb hajszolása - ami oda vezetett, hogy a mai, egyre szűkülő érvényű sensus communisok, ahol még léteznek, nem esztétikailag/poietikailag írhatók le - bár ez mint ideológia mindig megjelenik -, hanem szociológiailag és pszichológiailag. Na.
Az áttűnésre nem igazán lehet rámutatni. Nem "bukkan fel" a szöveg áramából distinkt szintagmaként, kimutatható kiszólásként. A szöveg úgy viselkedik, mint egy gátlásos lány, [aki] a gátlásos lányt játssza, "aki" egy kicsit többet megengedhet magának - és ezáltal [ő] is; sőt, nyugodtan lehet ügyetlen is, hiszen "ő" nem [ő] - de közben azért mégis: "ő" segít neki, hogy [ő] megnyilatkozhasson.
Eminens példa erre a már más szempontból elemzett Nem törődni bele. Az "én" "teljes fegyverzetében", szeretetreméltó egy-ügyűségében, esetlenségében. Kicsit hülye. Bolond, félhangosan beszél magába. Szerelem. Nem hagyja. Még azt sem érzi, hogy kín(os). ("S föl-fölmutat a társuló bolondság, / mely téged minden kínban megtalál."[341]) "A fogalmazás nem a legerősebb oldala". Tartalom, helyesírás, külalak 2-es, de valami iszonyatos erővel üt át a legszemélyesebb "léttapasztalat", a legvalóságosabb "lírai én". Apróságok, "nagyotmondás", ironizálás, távolságtartás - és a legautentikusabb dokumentum.[342] Az "én" mint perszóna vonásain felismerjük a szerző mint perszóna vonásait. A saját vonásainkat.[343]
Végül is azért választottam az "alak" fogalmát, mert a szignifikációs láncokban általában közel van a "fickó"-hoz is és a "formá"-hoz is, viszonylag könnyen beleírható ez a kettősség. Tehát nem csak egy imaginárius alakról van szó, aki a beszéd énje, hanem egy komplex retorikai alakzatrendszerről, egy formaképző elvről, ami meghatározza a kontaminatív én ("én" + [én]) beszédét, akit/amit alaknak nevezek. Az "én" a műben beszélő egyes szám első személy. Az alakképző szövegben sosem helyettesíthető teljesen egy "reális", eljátszott figurával, sem az alakkal, hiszen tézisünk éppen az, hogy a szöveg(b)en az [én] is áttűnik. Az [én] pedig a "valóság" nevű fikcióban szereplő szerző. Sosem helyettesíthető problémátlanul az X. Y. nevű emberrel, akinek a szignója a szöveg elején/végén szerepel, még kevésbé az alakkal. Nem változatlan, nem szubsztanciális, nem a nyelvet eszközként használó "önkifejező", hanem a nyelv közegében mozgó változó. És változtató, ha jó. Foucault után szabadon: az alakot éppoly tévedés lenne a valódi író oldalán keresni, mint a fiktív beszélőén; az alak-funkció éppen e kettő hasadásában és egymásra vonatkozásában keletkezik.[344]
Az alak léte két dolgot biztosan előfeltételez. Egyfelől az (irodalmon-inneni) "én" különbözését az (irodalmon-túlira törő) [én]-től; másfelől összeolvadásukat - pontosabban a (szövegszerűen valóságos, fiktív[345]) "én" által konstituált (szöveg)világnak az explicit és az implicit határán mozgó, finom és általában ironikus vonatkoztatását az irodalomra vagy ahhoz közeli magaskulturális nyelvjátékokra (áthallás) és a (szövegszerűen fiktív, valóságos[346]) [én]-re (áttűnés).
Nyilvánvaló, hogy minden irodalmi alkotásban felmerül az énhasadás problémája. Bármily erős is a feltételezésünk, hogy - például - Zoszima sztarecnek a halálos ágyán mondott beszédeit Dosztojevszkij saját neve alatt megjelenő esszéként is vállalná (míg például Kirillov vagy Ippolit szövegeit biztosan nem), mégsem érdemes nagyon eltekinteni attól a fikcionális közegtől, amelyben "ténylegesen" elhangzik. Az említett Lamartine-példa esetében is világos az énhasadás. Mindkét említett esetben persze úgynevezett "művön kívüli" ismereteket vonunk be az értelmezésbe, ami bizonyos irodalomelméletek számára a legnagyobb bűn. Én viszont azt gondolom, durva öncsalás, ha megpróbáljuk magunkkal elhitetni, hogy egy dolog kapcsán radikálisan figyelmen kívül tudjuk hagyni azt, amit a dologról tudunk. A tudás alapvető működési mechanizmusa, ahogy én látom, ennek az ellenkezője: egy dolog kapcsán automatikusan mozgósítjuk, amit tudunk róla, még akkor is, ha nem tudatosan tesszük. Sőt, a tudásnak emez előzetesség-struktúrája jéghegy-szerű: nagy részét, köztük leglényegibb elemeit, nem tudatosan mozgósítjuk, s általában nem is áll módunkban tematizálni, s nem tudjuk - ha akarjuk, sem - teljesen figyelmen kívül hagyni.[347] Tehát A tó Lamartine halála előtti olvasásában bajosan ignorálható tudás az, hogy ez egy amolyan ihletett, az elmúlás fájdalmától őrült költemény, amely szinte egyszerre szakadt ki zseniális alkotójából. A hagyaték ismeretében azonban hajlamosabbak vagyunk azt gondolni, hogy Lamartine költői [én]-je valójában közelebb áll a Poe jellemezte számító metamatematikushoz, mint a műben magában prezentált és alkotójának életében terjesztett "én"-képéhez. Ha valaki, hát Lamartine tisztában volt e két én közti különbséggel, mégis ennek eltüntetésére törekedett - nyilván "valóságosan" is.[348] Vagyis az [én] átváltoztatási kísérleteként szemlélhetjük. Az én minden nem-indexikus (Peirce) használata metafizikai. Fizikailag mindig: Dén. Az [én] sosem olyan, mint amilyennek az "én"-prezentáció beállítja. "Egyszóval nincs természete az embernek, csak... történelme."[349] Az "én", mely mindig a múlt és a terv marionettje, Lamartine-nál inkább terv, éniedál, s mint ilyen, el akarja tüntetni az [én]-nek ezen énideállal össze nem egyeztethető "jegyeit", nyomait,[350] vagyis ezekre a műben semmilyen explicit vonatkoztatást nem enged meg.
Az alakképző szöveg ambíciója azonban, úgy tűnik, ellenkező: végrehajtja ezt a csatlakoztatást az [én]-hez, finoman és ironikusan.
A nagy leleplező, Poe gyakorlatilag ugyanabban a világképben áll, mint Lamartine. Csupán egy romantikus mítoszt támad, mindazonáltal osztja azt az előfeltevést, hogy a mű énje egy és oszthatatlan, in-dividuum, és tilos művönbelüli, önreflexív szétvetése. A holló "én"-je hihetetlenül szuggesztív mesélő; azoknak a belátásoknak, amelyekkel A kompozíció filozófiája szolgál, a leghalványabb nyoma sincsen a versben. Hajlamos vagyok arra, hogy - a Lamartine-eset inverzeként - kételkedjem A kompozíció filozófiája [én]-képének teljes hitelességében, itt is inkább az énideál machinációiról van szó. "Hajlunk tehát arra a következtetésre - mondja Eliot -, hogy ezzel az elemzéssel vagy beugrat bennünket, vagy saját magát csapta be, és azt írta le, hogyan szerette volna megírni a verset."[351]
Az alakteremtő szövegben viszont alapvetően problematikussá válik a szövegteremtő alak. Problematizálja a beszélő kilétét, viszont nem tematizálja.
"Nagyon is egyforma a fájdalom / annak, aki engedi. Nem / fér meg sehol, nem fér / el. Itt úgy, mint hős / szerepelne. Én engedem. / Hát tessék. Azonban csak egy / gép. Unalmas és nem tudhatni / közben semmi, nem tudunk meg / semmit, se ő, sem pedig // én. Aprócska, unalmas / vakító gép a / fájdalom."[352] No, hát itt van ez az "egy-ügyű" beszélő. Azt mondja, hogy nem fér el a fájdalom. Milyen esetlen inverzió: "Itt úgy, mint hős / szerepelne." És az az idétlen "Azonban" a vers közepén. Az utána következő mondat első tagmondata pedig egyszerűen nincs befejezve, hiányzik a tárgy, aztán újra elkezdi, szinte ugyanazt mondja, még egyszer. Így beszél ez az "én". Hogy ne tudná magát rendesen kifejezni?
Lehet, de akkor nem is szabad rendesen. Mert ennél autentikusabb, erősebb szövegre sohasem lesz képes a "rendes kifejezésekkel", a "jólformáltság" sémáival működő nyelv. A normál grammatika megbillen, a helyesség kritériumai átértékelődnek, a tautológiák nem tautológiák, a hétköznapi a legköltőibbé emelődik. Az irodalmon-inneni irodalmon-túlivá válik. Egy autentikus [én] jut nyelvhez. Sőt, én. Ami persze túlzás: én soha nem tudnám magam így kifejezni. De involvált leszek. Lassan elkezdhetek félni a hatástól. Mutatis mutandis, nagyjából pontosan erről beszél Barthes Cy Twombly amerikai-francia festő kapcsán: "Alapjaiban a festészet kérdése a következő: »Van kedve Twomblyéhoz [stb.-éhez] hasonlót csinálni?« ¶ Mint a létrehozás alanya, a szemlélő saját képességei után kezd érdeklődni."[353]
(Naiv/rafinált)
Az alaknak - jóllehet ő/az "kvázi" irodalmon kívüli - szüksége van az irodalomértőkre, mert az általa létrehozott szövegnek szüksége van az áthallásra és áttűnésre. És ezek csak egy bonyolultabb hermeneuszisz során íródhatnak bele a szövegbe. Az irodalmon-inneni figurákat kultiváló figura, az alak megteremtése radikális lépés. Azzal a veszéllyel jár, hogy visszalépés, elszegényítés, amennyiben a nagyon gazdag nyelvi lehetőségeket kínáló irodalmi beszédmódokhoz képest egy "korlátozott kódot" léptet életbe. Ez a "korlátozottság" persze erősen "dekódoló"-függő: a legegyszerűbb esetben is óriási különbségek mutatkozhatnak a tekintetben, hogy ki mit "dekódol" bele ugyanabba a szövegbe. Van, aki hosszú, izgalmas tanulmányt tudna írni mondjuk Pilinszky Kétsorosáról[354], és van, aki legfeljebb pár érdektelen mondatot, de csak ha nagyon erőltetik. A saussure-i értelemben vett jelölő ugyanaz, a jelentésstruktúra viszont nagyon nem. Ez az egyébként triviális dolog nagyon fontossá válik itt, hiszen ezek a szövegek nem szolgálják ki az olvasót "gazdag kifejezőeszközökkel", "érzékletes képekkel", "pazar leírásokkal". Szegény szövegek. De nem kell sajnálni őket. Azért rafináltak, és a különféle továbbgondolási belemagyarázási, félreértelmezési lehetőségek, áthallási, áttűnési pontok gondosan oda vannak téve.[355]
Ha igaza van Bloomnak, hogy a költő retorikai stratégiáit szoros összefüggésben kell szemlélnünk a hatástól való félelmével, pontosabban az attól való félelmével, hogy nem tud kitörni az erős költő bűvköréből és költészete amazénak gyenge utánérzése lesz - akkor bizonnyal szoros összefüggésben van egymással az áthallás és az áttűnés is. Az alak megteremt(őd)ése az irodalmon-túlira törő akarat. Az "én" mint az alak irodalmon-inneni vonatkozása "minden eddigi" irodalomtól való radikális megszabadulási kísérletként írható le, de csak azért, mert az [én] menthetetlenül az irodalom hagyománytörténetében áll. Nyilvánvaló, hogy az alakteremtő szöveg / szövegteremtő alak irodalmivá válik, de - szigorúan esztétikai-poétikai szempontból - csak az áttűnés és áthallás révén. Ennek révén áll elő az alak, s az ő révén történhet meg a mű hagyománytörténeti integrációja. Az irodalmi intézményrendszer ugyanis nyilvánvalóan nem legitimál olyan beszédmódokat, amelyeknek semmiféle vonatkoztatási pontja sincs hozzá.
A Kukorelly-féle alak valami olyasmire emlékeztet, amit Frank Kermode, angol irodalomkritikus J. D. Salinger Zabhegyezőjének rafinált fogásaként ír le: érdekes feszültséget vált ki, hogy a főhős részben fölötte áll az olvasónak, részben alatta. Érzékeny, jólelkű, kedves, naiv, egyértelműen szimpatikus és, a maga módján, nagyon tiszta moralitású, ebben fölötte áll az átlagolvasónak. De egy kicsit együgyű (hogy ne mondjuk: "egy-ügy"-ű), már-már buta, kamaszosan-őszintén korlátolt, a legegyszerűbb életproblémáit képtelen megoldani. Kermode végül is rosszallóan nyilatkozik Salinger e technikájáról, mert, úgymond, miközben az író abszolút "highbrow", magasművészeti igénnyel lép fel, gyanúsan és túlságosan kielégíti a "dörzsölt átlagolvasó" igényeit. "Ez az egy húron pendülés szerző és közönsége, szerző és felsőbb körök csőcseléke között Joyce-ot nyilván megdöbbentette volna"[356] - írja Kermode.
Nem osztom Kermode dicséreteit a Zabhegyezővel kapcsolatban, mint ahogy azt az előfeltevését sem, hogy ami tetszik a "dörzsölt átlagolvasónak" és Joyce-ot megdöbbentené, az feltétlenül gyanús. Nem mérném le, hány kiló egy hattyú, de például Az út vége (John Barth), Borges, Kiš vagy Hrabal művei minden irodalom iránt érdeklődő számára jól olvashatók, a Finnegan ébredése viszont olvashatatlan. És ez szerintem egy kis hátrány. Nem nagy, mert a nagy mű nem attól akkora, amekkora, hogy mekkora a közönsége. De mégis, íme a példák, meg lehet csinálni, hogy - egy minimum fölött, persze, de - minden műveltségszinten, hermeneutikai dörzsöltség-fokon, finesse-rátán megél, hat, izgalmas és nagyon jó. Az elit/populáris fogalompárja semmiképp sem működtethető minősítő értelemben - szerencsére a ma normatív esztétikái is egyre inkább távolodni látszanak ettől az ellenszenves arisztokratizmustól, a (durván fogalmazva) "minél nehezebb olvasni, annál igényesebb" igénytelenségétől.
Kukorelly Endre, amikor különböző író-olvasó találkozókon felolvas műveiből, a közönség rendszerint erősen rezonál. Pedig nagyon sok jó irodalmi mű van, amelyik nem él(ne) meg felolvasva, mert annyira és úgy sűrű. Kukorelly felolvasásain pedig néha mintha kabaréban lenne az ember. A közönség dől a röhögéstől. (Máskor, más szövegeknél meg nem, ezekről most nem beszélünk, mert nem nyilvánvaló a másfajta hatás.) Minthogy meglehetősen egy-hangúan olvas fel, biztos, hogy nem színészi képességeinek, hanem a szövegnek köszönhető a hatás. Ebből pontosan lemérhető, hogy viszonylag nagy közönség számára befogadható és élvezetes, bizonyos értelemben könnyű darabok ezek. (Például a Penetráns sürgölődés a boldogságban, a Ha megyek, mi van az alatt vagy a Javulások szövegei). Általában kielégíti tehát a "dörzsölt átlagolvasót", ugyanakkor abszolút "highbrow" irodalom.
Például a Penetráns sürgölődés esetlen, csetlő-botló alakja ezzel a csetlő-botló nyelvvel nem csupán egy korlátozott kód korlátolt birtokosa. Hanem az az alak, aki rádöbbent bennünket[357] arra, hogy mi ugyan valamivel rafináltabbak, ügyesebbek vagyunk - de lényegében ugyanilyen esendőek. Ugyanilyen kis fürdőzők vagyunk a strandon, ugyanilyen mosolyognivaló igyekezettel próbálunk legalább egy kicsit méltóságteljesebbnek látszani. Talán jobban ügyelünk arra, hogy ne bambuljunk el - de ez veszteség is. A komikus hatást részben az alak együgyűsége, ártatlan naivitása adja, de óriási hiba lenne azt feltételezni, hogy az az élvezet, az a nevetés, amit ez vált ki, az valójában részvétlen kiröhögés. Nem, az alak teljesen általános tapasztalatot szólaltat meg. Ha nevetséges, akkor úgy nevetséges, ahogy mi mindannyian azok vagyunk. Az efféle univerzálék átütő erejű megmutatása viszont a legkomolyabb teljesítmény, amiben egy író reménykedhet.
Hajdú Gergely kitűnő meglátása a Kukorelly, Parti Nagy, Tasnády és Cselényi Béla költészetében fellelhető nyelvi anomáliák szerepéről: "a pszeudo dilettáns [...] tehetségének és poétikai tudásának nagy részét ép ízléssel eddig elkövethetetlen szabálysértésekre használja [...] Az nyilvánvaló, hogy a dilettánspóz nem valódi otrombaságból keletkezik: nehezebb észrevenni, hogy nem is az otrombaságon felülemelkedők olcsó tetszelgéséből. Bármilyen sok kisszerű megnyilatkozást idéznek föl ezek a művek, az mindig a szerzővel közös sorstól - és hasonló zajszennytől sújtott - kisembereké. A költő sem kivétel; ha hajlamos a hülyeséget egyetemes létállapotként feltüntetni, akkor sem vonja ki magát [...]. A látszólagos komolytalanság itt éppen arra szolgál, hogy mondhatóvá tegyen egy vagy más, igencsak komoly választ."[358]
("És próza lesz, vagy líra, Bandika?"[359])
Lehet, hogy "rám lő kicsit a határőr"[360], de műfaji és műnem-problémákkal nem foglalkozom. Egyrészt érdeklődés hiányában. Másrészt Kukorelly írásai nem különösebben élesen vetik fel a problémát. A líra-epika-dráma hagyományos felosztás természetesen jó lehet, és használható, de bizonyos szövegekkel kapcsolatban nem hordoz feltétlenül említésre méltó információkat. E hármas felosztás ráadásul bizonyos szempontból szigorúan meghatározható formális jegyekhez köthető, más szempontból viszont - úgy a köznyelvi, mint a szaktudományos szóhasználatban - rendkívül komplikált és csak homályosan definiálható (ugyanakkor jól érthető és használható), elvontabb jellemzők alapján különböztethetők meg. És e kétfajta felosztási mód hármasai távolról sem esnek egybe, ellenkezőleg, olykor a kezelhetetlenségig növelik a bonyodalmakat. Egy kicsit konkrétabban. A szigorúan formai jegyek alapján elkülöníthető kategóriákat - a nagy huszadik századi felfordulás ellenére - még ma is nagyjából a három műnemhez asszociálja egy normál nyelvhasználó. A lírához a verset, a prozódiailag szigorúan (legeminensebben az ütemhangsúlyos vagy időmértékes metrum és a rím által) meghatározott beszédet, a drámához a pusztán dialógusokra és néhány szerzői instrukcióra korlátozódó, színpadi előadásra szánt irodalmi műveket, az epikához pedig a prózát (továbbá - és már itt is jönnek a bonyodalmak - a névadó eposzt, mely, ugye, "verses"). A köznyelvi használat azonban tud lírairól, drámairól és epikusról, melyek azonban nem tisztelik - és különösen a huszadik századi irodalomban nem - a szigorúan formális jegyek szerinti distinkciókat. Egészen hozzávetőlegesen leírva csak: lírain monologikus-szubjektív, a szerző benyomásait, érzelmeit, gondolatait közvetlenül exponáló vagy azt a megjelenített tárgyi világba projiciáló, viszonylag rövid beszédet értünk, drámain egy térben és időben viszonylag korlátozott szituáció- és eseménysort, amelyben az emberi sors fordulópontjai, legnagyobb pillanatai és konfliktusai sűrítetten és a szereplők szövegén keresztül tárulnak elénk. Az epikus valahol a kettő között, de nagyobb tér- és időbeli intervallumot is átfoghat, a szerzői szólam meghatározó, rendszerint történetet mond el stb. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ezek egyre kevésbé termékeny fogalmi absztrakciók. Beckett Az utolsó tekercs című drámája például lírai monológok sora. Dosztojevszkij Ördögök című regénye csupán néhány színből és jelenetből áll, a szerzői szólam a minimálisra van korlátozva, a fordulatos szcénák kifejezetten drámaiak. De fölösleges is példákat hozni: csak műfaj- és műnemkeveredések vannak, a kivételek e szabályt erősítik. E kategóriák adott területeken kitűnően használhatók, de más területeken nem szabad, hogy terrorizálják az agyunkat.
(Néhány jellemző verstani megoldás)
Kukorelly rendszerint, "prózai" szövegeiben is, lírai. Verset - a szó klasszikus értelmében - viszonylag keveset ír, bár előfordulnak szonettek, alkaioszi strófák, limerickek, szótagszámláló versek. Nem erőlteti a hagyományos verselésmódokat, persze azért ilyenből is akad jónéhány darab, de ilyenkor is gyakran reflektál rájuk, tehát nem közvetlenül, nem problémátlanul beszél versben. Érdekes példa az Egy-ügy című, négy versszakból, egyenként négy, keresztrímes, jambikus tetrameterből álló verse, amelyben az egészen feltűnő "ügyetlenkedés" ráirányítja a figyelmet a verselésre, ez viszont rögtön azt az ironikus kérdést veti fel, hogy mi szükség ezekre a flikkflakkokra, ha ilyen agrammatikus és nyakatekert megoldásokat kényszerít ki.[361] Néhány "érthetetlen" döccenés okát másutt is abban leljük fel, hogy: "erőlteti", hogy kijöjjön a jambus: "na, mintha le akarn' gurulni, ej."[362], vagy a szótagszám: "ami ábr'zolta a népet"[363]. Ilyen rímek bírnak keletkezni: "és megtanulom az oroszt / lemosom térdemről a koszt / és nem vágok senkit az oszt / ályban pofán"[364]. Egy másik példa a Magyar nemzeti táblaképfestő, amely három négysoros, axxa "rímképletű" versszakból áll. Azért az idézőjel, mert ezek nem valódi rímek (vagyis hasonló hangzású, de különböző szavak párhuzamba állítása), hanem egyszerűen a "rímszó" megismétlései - egy az egyben. (Ugyanez többször előfordul az Életképben is.) Kukorelly persze nem problematizálja nagyon a hagyományos verselés-ügyet. Szövegeinek legfőbb formaképző instanciája (és stílusteremtő ereje) az alak.
A legfigyelemreméltóbb kiváltképpeni, formális "költői eszköz", amit Kukorelly előszeretettel alkalmaz, az a sortördelés révén kiprovokált jelentéstöbblet vagy éppen jelentéskioltás, a cezúra játékai. "Még gyermek vagyok rendületlen és randa / lírozok a verandán" (Ünnep). Ez egy nem túl bonyolult, üdítő enjambement-tréfa. "Szuszogó dezertőr lenni tisztára / súrolt képpel" (Jó egy kicsit). Ez, bár egy kicsit gyengébb tréfa, mint az előző, egy kicsit bonyolultabb is: az egy sorba tördelt nyelvi egységek szintagmatikus kohéziója általában - Kukorellynél is! - erősebb, vagyis a sortörés rendszerint szemantikai cezúra is egyben; e beállítódás alapján a sorvégi "tisztára" szót a megelőző három szóból álló szintagma fokhatározójaként értelmezzük, ennek következtében pedig a "teljesen" kissé argós szinonimájaként. A következő sorból azonban kiderül, hogy a "tisztára" valójában a "súrolt" bővítménye, s ekképpen jelentése sem az, amire az előbb gondoltunk. "Ma kimegyek / a Köröndig legalább. // Ez a tervem. Ma ez lesz / a program. Ezt az elkép / zelést valósítom meg." (Járás) Szintén egy apróbb tréfa, mely a várakozásaink meghiúsításában leli örömét. Egy meglehetősen jelentéktelen esemény leírásáról van szó a versben, egy pár száz méteres sétáról, s arról a "merész" tervről, hogy pár utcasarokkal távolabb kéne menni. Erről az elképesztő elképzelésről. Aztán: "örökéletűvé így lenne az az ipse, megszűn / vén az / Idő neki, meg a Szerda" - írja a "Visszahozhatatlanul rohan az idő"[365] című remeklésében. A jellegzetes, szót félbevágó enjambement révén áll elő a "vén az Idő"-áthallás, mely kitűnően él ebben az "örökérvényű" klasszikummal és "múlandó" slágerrel egyaránt parolázó[366], minden Idők leghasználtabb toposzát, az elmúlást "tematizáló", múlhatatlanul mulatságos versben; egy apró hozzájárulás ahhoz a bonyolult játékhoz, amely a közhely unalmasságával valamint univerzális aspektusával és kikerülhetetlenségével szembesülve megpróbálja újraírni a "témát", teljesen összezavarva eredeti-/epigon-, költői-/dilettáns-, toposz-, közhely-fogalmainkat.
A Május egy című vers tördelése másféle problémát vet fel: jelentéstulajdonításaink kényszerességét bizonytalanítja el mechanisztikus, véletlengeneráló eljárásokkal. "Május egyre való felké / szülés során a lányoknak / új bugyit kellett húzni, és" stb. Ha végignézzük a verset, rájövünk, hogy a sortörést meghatározó elv a szótagszám: minden sor nyolc szótagos, úgyhogy a "szülés" a második sor elején véletlen. Hasonló a logikája a Ma jött egy levele című darabnak is: "Ma jött egy levele / zőlap. Bandi nem hagy / tam nálad a fülbe / valómat? Az volt raj / ta. Ma jött egy leve" és így tovább, ugyanannak a nyelvi szekvenciának az ismétlése, a tördelés szabálya a hat szótagos sor, egészen addig, amíg az összes lehetséges permutáció fel nem vonult. Kérdés persze, hogy ha a soronkénti szótagszám megválasztása tökéletesen esetleges, akkor nem éppen azért döntött-e a hatos szám mellett, hogy ezt a verseleji enjambement-viccet előadhassa.[367]
Bárhogyan is van, ezek a technikák tökéletesen beteljesítik a nyelv "poétikai funkciójának" jakobsoni leírását. Ennek alapvető jegye ugyanis az "önreferencialitás", "koncentráció a közleményre magáért a közleményért", vagyis a nyelvnek a pusztán referenciális funkciót meghaladó szerveződése, mely a figyelmet narcisztikus módon a szövegre mint különböző szabályok és párhuzamosságok rendszerét magában rejtő anyagra irányítja, amely szekunder szemantikai réteget képez és amely sokértelművé teszi a primér referenciát.[368] A szinte szállóigévé vált Kukorelly-tézis - "Az ábrázolás tárgya: a mondat." - ugyanezt fogalmazza meg provokatív élességgel. Ez persze egy fontos dolog hangsúlyozása érdekében elkövetett túlzás, de mindenképpen: túlzás. Mint ahogy nincs teljesen transzparens szöveg, tiszta referencialitás,[369] ugyanúgy nincs teljesen "önreferens" szöveg, vagyis a költői beszéd sem tudja és rendszerint nem is akarja elkerülni az extratextuális vonatkozásokat,[370] "hangzó test" nem a tökéletes Narkisszosz és "hallgatója" nem a tökéletes Ekhó.
(Líraiság, elmúlás, örökkévalóság)
Kukorelly alapvetően lírai látásmódjára Tandori Dezső már az első kötetnél felhívta a figyelmet.[371] A Memória-part kapcsán írja Borbély Szilárd, hogy "prózaalkatú írásainak mondatai a költészetből származnak"[372]; s ugyane könyvről Bagossy László: "Különös, hogy éppen első prózakötetének olvasásakor érezhetjük azt, hogy Kukorelly költő, írásaiból költészet árad (amennyiben ezalatt egyfajta sűrűséget, nyelvtani megoldásokat, egészen bensőséges lírai magatartást értünk), s különbözősége a hagyományostól nem a puszta rombolásból, hanem új dimenziók felmutatásából áll. Ezzel együtt Kukorelly bizonyos értelemben túl van (»poszt van«) a klasszikus műfajelméleti problémákon, s bár bizonyára akadna olyan teoretikus, aki [...] hosszas okfejtésekre volna képes e témakörben, okfejtései valószínűleg jelentőségüket veszítenék a szerző gondolkodás- és beszédmódjának következtében. Kukorelly ugyanis elsősorban grammatikus, nem pedig teoretikus. Úgy is fogalmazhatunk, hogy nála a nyelvtan egyszerűen jelentéktelenné és mellékessé kicsinyíti a teóriát (még akkor is, ha ezzel meglehetősen felhívja rá a figyelmet), mintha a teória, s maga a »műfaj« fogalma túlzottan filozofikus volna számára, s látszólag, akár versről, akár prózáról (sőt kritikáról!) van szó, mindig a saját hangját részesíti előnyben, nem pedig a műfajét..."[373] Erős költő. Jó példa erre a Napos terület című kötet, mely publicisztikai jellegű írások gyűjteménye, főként politikáról, sportról-fociról, külföldi utazásokról és magyar dolgokról, és mindenről, de nem a megszokott újságírói hangvétellel, hanem a legegyértelműbben kukorellys stílusban.[374] Ezt Kukorelly maga is így látja: "A Napos terület szövegei [...] nem szabályos publicisztikák, nemigen különböznek egyéb dolgaimtól."[375] Vagy Parti Nagy 1995: "tágas és napos átjárók vannak vers és próza, próza és próza [publicisztika] között. Illetve. Szépen és világosan egybe van nyitva az egész terület, amelyből beszél." Vagy Bazsányi 1995: "mintha eme publicisztikai írásoknak lenne olyan (mély)rétege, amely Kukorelly »tisztán« szépirodalmi szövegeinek kontextusába [...] illeszthető". Vagy Thomka 1990: "Kukorelly hangja következetesen cseng ki verseiből, prózájából, publicisztikájából is. Talán ez az egyéni vonás van hatással arra is, hogy egybemossa a verspróza és a költészet határvonalait, s oldottan vegyítse, a két közlésforma módozatait." A publicisztika kitűnő terepe a kicsi és a nagy, a mindennapi és az örök találkozásának - de mind "prózai", mind "lírai" szövegeiben[376] Kukorelly akkor a legerősebb, amikor nem referál e jelölőpároknak a modern művészetben kitüntetett elemeire, amikor az áthallás nem változik át kiszólássá. Kukorelly művei egyre többet foglalkoznak explicite a halállal és a feledéssel - implicite a halhatatlansággal és az örökkévalósággal. Efelől aggódni persze az ephebosnak "kötelessége", de amilyen inspiratív mint lelki kondíció, olyan bénító mint szignifikációs fixáció. Az örök, hatalmas és súlyos dolgokkal már túl van terhelve az irodalom, lehet, hogy csak az esetlegesség műfajai könnyíthetnek rajta, a nem ezekkel a jelölőkkel dolgozó retorikai gépezetek, ettől persze még az olvasás-írás lehet ugyanezekre a jelöltekre fixált - ezt úgysem lehet megmenekülni. A klasszikus nem az örök aktuális dedukciója, hanem az aktuális örök indukciója.
A NT kapcsán írta Farkas 1995: "Ars longa, publicistica brevis. Így szól az irodalmár előítélete. Más előítéletei viszont ellentmondanak ennek. Például, hogy minden műfaj jó, kivéve Voltaire drámáit satöbbi. Pedig ezek iszonyúan koncentrálnak az ércnél maradandóbbra. De az örökkévalóság alighanem nem így jön el. Inkább úgy, mint a zsidók messiása. Majd egyszer biztos eljön, de siettetni - azt nem szabad. »Ezért nem akarhatnak maguktól valami messiásira vonatkozni a történelmi dolgok - mondja Walter Benjamin. - Az Isten Országa ezért nem télosza a történelmi dünamisznak, ezért nem lehet célul kitűzni. [...] A profán világ rendjének a boldogság eszméjére kell támaszkodnia. [...] Mert minden, ami földi, a boldogságban törekszik a megsemmisülésre, és úgy rendeltetett számára, hogy csak a boldogságban jusson el a megsemmisüléshez.«
A klasszicista izzadva időtlenkedik, a klasszikus pimaszul aktuális. És úgy is marad. Ő teszi az aktualitást mindig aktuálissá. Hogy hogyan, azt most ne mondjuk meg. Ady publicisztikája például ma is rendkívüli erejű. Sőt, sokkal egyenletesebben jó, mint a költészete, amelynek nagyobb része gyengécske, néhol önmaga ripacs paródiája. És az igazán nagy versek közül számos éppen akkor jó, amikor a publicista Ady hörög bennük. Például A Muszáj-Herkules. A Kosztolányi-életmű egyik csúcsa az Édes Anna első két lapja, ahol Kun Béla, arannyal és zserbóval tömött zsebekkel, repülőjén átzúg a Vérmező fölött. A klasszicista sohasem fogja megérteni, hogy kerül az efemer Kun Béla csizmája az örökkévalóság ércnél maradandóbb asztalára."[377] Oké, hogy "minden az örök életre fut ki"[378],
(Preskripció)
de ne hallatsszon a lihegés, vagy legalábbis hallatsszon tőle, ha mondana valamit a trolivezető a trolivezetékről vagy az idős hölgy Rottenbillerről. Szerző nekem ne aggódjék a feledés felől. Boldogságban törekedjen a megsemmisülésre.
(Deskripció)
Néhány múlandó dolog számomra már múlhatatlanul van néhány műben: Penetráns sürgölődés..., A dór állam, Ha megyek..., Nem törődni bele, a Javulások és A költői élet számos darabja stb.; erősebb kiemelés: Napos terület (10.), A szomszédban egy, Levél a Poems for Bosnia..., Ősz.[379]
(Befejezés)
"Minden, amit a játék lényegéről kiderítettünk, azt támasztja alá, hogy önmagunknak ez a szubjektív megkülönböztetése a játéktól, melyben az eljátszás áll, nem a játék igazi léte. Maga a játék olyan értelemben átváltozás, hogy senkinek a számára nem marad fenn annak az azonossága, aki játszik. Mindenki csak azt kérdezi, hogy mi akar ez lenni, mire »gondolnak« itt. A játékosok (vagy a költő) már nincsenek, hanem csak az van, amit játszanak."[380]
((Auto)bio-bibliográfia)
(A forrásmegjelölés nélküli (és helyenként jelöletlen) idézetek a szerző külön e lapokra szánt megjegyzései illetve átemelései Curriculum vitae-jéből.)
1951
"Április huszonhatodikán születtem, ezen a napon volt a csernobili robbanás, vagy mi a csoda, más alkatú ember ebből biztos valami használható metaforát kanyarítana, nem árt, ha van metafora az irodalomban. Persze nem könnyű dolog, mert születés és Csernobil elég nehezen jönnek össze, de költőknek ez nem lehet akadály." (AMP 111)
Felmenői: Kukorelly (olasz), Keller (német) Koloszár (tót) Petroschnigg (osztrák) Vranovits (horvát) Csengery-Tóth, királydaróci Daróczy (magyar). "A Kukorellyk birtokos család, gazdálkodók, hivatalnokok, katonák. A Koloszárok nagybirtokosok Felvidéken, Beregsomban, háromezer hold, a csehek kiteszik a dédapa szűrét, mert nemzetiszín pántlikás hintón hajtat Beregszászba." Apja, Kukorelly Endre Bögötén (Vas m.) született (1914), hivatásos katonatiszt, 1937-ben végzett a Ludovikán. Súlyosan sebesült az orosz fronton. Amerikai hadifogságból szabadult. Anyja, Vranovits Irén (1921), tisztviselő és "úrilány" ("Olyan honvágyam van, mondja az anyám, budai-úrilányok-hangfekvésben, tudja, hogy attól pipa vagyok, de ez most Szenteste." (MMTSÁ, 124))
1950-es évek
"Egy kék-fehér huzatú kanapé, hozzá két fotel. Ezeken mászkáltam. Tafota. Felmászok, összetoltam és ugráltam rajtuk. Weit und wagend. Bársony huzat. A középső szobában volt egy mélyzöld cserépkályha. A kanapé nem a miénk. Hanem az apám nagynénje bútorai. Ki voltak telepítve. Conservativ fedele. Ha rámszóltak, abbahagytam az ugrálást. Együtt lenni a tekintélyes rekamién. Conservativ fedele picit nyikorgós. A Palkó néni meg a férje, nyugállományú ezredes. Boconádra. Mi nem voltunk kitelepítve. Az apám valahogy hazajött a fogságból. Aztán államosították a Pepuska likőrgyárát, ahol dolgozott az apám. A nagyanyám (anyai) "a bombázások alatt" meghalt. Némi családi titkolózás nagymama körül. Az apám jár munkakiközvetítőbe, és nem közvetítik ki. Nem lépett át a demokratikus hadseregbe, a súlyos sebesülésére hivatkozik. Pepuska az apám nagybátyja. Palkó néni az anyai nagyanyám húga."
A nyarakat a nagymamánál tölti Szentistvántelepen. A kert-liget-motívum ősképe.
"Paradicsom. Petróleumlámpa van, és Budakalászról kell hozni az ivóvizet. Foci, Duna, olvasás, ábrándozás." "A húgom kettővel kisebb, verekszünk és focizunk. Úgy indít, hogy hozzámvágja a fapapucsot, aztán nekikezd az üvöltözésnek. Nyáron a kertünkben, futballedzés. Babó a kapus. Meg lett neki tanítva a vetődés. Lassan tudott vetődni."
"Egy ideig itt laktak, nálunk, a Szondyban, a Lonciék. Lonci az anyu testvére. A Lonci, a Pista bácsi, meg az unokatestvérem. Babi. Akkor össz. tízen voltunk, az anyámék, nagyszüleim, a testvérem, a Babiék meg a Julcsa a cselédszobában. Az anyám kötött. Voltak kötőgépek a szobában. Síkkötő. Tíz ember, meg egy kis üzem. Egy orsózó is, az állandóan berregett, az apám hazajött a bankból, megkötötte a szálat, bekapcsolta az orsózót, és csak utána öltözött át. Föltette a kávét. Ezek szerint volt kávé, lehetett kapni. A motringból kiszálló pihe."
1956
"1956-ban beköltöztünk a cselédszobába, a húgom meg én, bevittek minket, mert a Ferdinánd hídról lőttek. Egy repesz becsapódott az ablakon, megállt az asztal lapjában. Egyszer lementünk a pincébe is. Légoltalmi. Volt egy orvosi-fölszerelésem, azt vittem magammal. Ki kellett választani. Csak egy játékot lehetett levinnem. A Dugó Dani kalandjait olvasták fel, az apu meg a Julcsa. Néztünk kifelé az ablakon, a Rózsára le, a pékség előtt állt egy tank, az oroszok dobálták befelé a kenyeret. Két kenyeret összefogtak, úgy dobálták. Csatárláncban. Az egyik intett a géppisztolyával, hogy tűnjek el az ablakból."
1960-65
"Rengeteget olvastam, focizás és olvasás, ebből állt az élet. Meg hihetetlenül mély, álomszerű játékaim voltak. Már-már önveszélyesen bele tudtam merülni ezekbe a fantáziajátékokba. Ha eszembe jut, ma is veszély-ízt érzek, mert nagyon nehezen tudtam belőlük visszatérni. Úgy kellett, hihetetlen erővel, kikapaszkodnom. Egyébként egészen egyszerű, gyermeki fantáziák voltak, kalandok. Katonák, háború, törökök, magyarok, lovagok, Robin Hood, hasonlók. Hosszú filmeket képzeltem el." (Int. Németh, 8)
1963-65
A Ferencváros kölyökcsapatában játszik.
"A Ferencvárosi Torna Club labdarúgó-toborzóján [...] Pucéran kell sorbaállni. Lökdösődünk. Mindenki csatár akar lenni. Te mi akarsz lenni? Középcsatár. Az egyik kisfiú sírt. Több csoportra osztottak bennünket, a csapatok negyed óráig játszottak, vagyis futkároztunk össze-vissza az edzőpályán, a fekete salakon, tapostuk a göröngyöt, csupa középcsatár, volt, akihez nem is került a labda. Még csak nem is hasonlít a focihoz. Amikor lefújták a rohangálást, leültünk a kezdőkörbe, és az edzők kiválogatták azokat, akik továbbjutottak. Három forduló volt, rostálás, vagy talán négy. Te is, te is, te is. Mutogattak. Rám is mutattak. Felírták a neveket. Nem is csináltál semmit, mondta az apám. [...] Nem tudom, hogy miért választottak ki, alig fértem a labda közelébe, ha meg hozzám került, igyekeztem cipelni, és amikor éreztem, hogy rohannak felém, nagyot rúgtam bele, amerre álltam, arrafelé. Mégis kiválasztottak. Írásbeli értesítés is volt. Címeres boríték, zöld betűk. A kiválasztottak nagy érzése." (AMP 146)
1965
"Ezerkilencszázhatvanöt nyarán, a nyári szünetben csereüdülésen voltam, az NDK-ban. Vettem részt. [...] Tiszta fiúosztályba jártam, a koedukáció akkor kezdődött [...] Lányok. Mindenki nagyon izgatott. [...] folyik a felderítés, igyekezzük becserkészni a nőket. Erika, a mellei, hogy kinek sikerült megfognia. Állítólag mindenkinek. Nem lehet bebizonyítani. [...] Zászlófelvonás, levonás, napiparancs, körletverseny. Úttörés. Pajtások. [...] Tábortűz is volt, csasztuskákkal és mulatságos programokkal kellett készülni a tábortűzi műsorra. [...] Tizennégy éves gyerek. Elfogadja, amit mondanak. Óvatosan ereszkedjünk le, ne túl mélyre, ne fészkelődj. Wir wollen in eine Seele schauen. Egy lélek mélyére. Ott, a lelke mélyén elfogadja, miközben makacsul ellenáll." (AMP 138-140)
"Németóra. Ein Glück, keresztmamihoz járok németül tanulni. (Nyugdíjas nyelvtanár, keresztény középosztályból deklasszált elem, festmények és antik bútorok egy apró lakásban, nehéz levegő, cseh porcelán tányérkán sütemény, szigorú nyelvtanozás.) Unwahrscheinlich. A buszon tanulom a szavakat, a Köröndtől a Körtérig. Néha leültem a Szent Imre-szobornál átnézni, ilyenkor megfogadtam, hogy most aztán tényleg tanulok. Ha megúszom, elkezdek tanulni rendesen. Recsegett. Nun, also. Ha megcsináltam a leckét, kaptam tortát. Kávéillat. Jó volt eljönni." (AMP 140)
"Az apám előfizetett A világirodalom remekeire, én meg szépen elolvastam azokat. A harmadik vagy negyedik könyv, mondjuk a Monte Christo grófja után egyszercsak jött a Bűn és bűnhődés. Nyilván nem nagyon értettem belőle egy szót se, viszont megvilágosodásszerűen rájöttem, hogy más dolgok ehhez képest mennyire nem érdekesek. Abbahagytam mindent. A bélyeggyűjtést például. Pedig egészen profi gyűjtő voltam." (Int. Németh, 9)
1967
Három hétig Münchenben és Essenben édesapjával.
1969
A hírhedt "Vörös Zárda" Varga Katalin Gimnáziumban érettségizik. Szemközt balra az Andrássy út 60. A felsőbb évfolyamokon tiszta lányosztályok.
1969-80
A hetvenes évtized Kukorellynek mint költői ambíciókkal és az időszak meghatározó poétikáitól élesen elütő szemléletmóddal megvert embernek a "sötétség korszaka". "Kilencre kellett bejárni, ez 1970-ben volt, gyerünk, dolgoztam, akkoriban nagyon erőszakosan kellett járnom ahhoz, hogy ne remegjenek a lábaim. Akkor az Új Írást olvastam a villamoson. A villamos pedig ment végig a Bajcsy-Zsilinszky úton, nagyokat rándult, vaspor szállt, és semmi sem jelent meg tisztán. Remélem, nálam volt a bérlet. [...] Olvastam az irodalmat, és abból meg lehetett tudni, hogy nem leszek író, és még csak nem is vagyok, és eszembe sem jutott, hogy talán félek és utálok, és hogy mennyire nem vagyok szabad. Az irodalom valamilyen volt, egy kicsit elég félelmetes, szárnyai voltak, kerengett, és nem volt bocsánat." (AMP 68) De általánosságban is hasonlóképpen nyilatkozik: "A hetvenes években az életem katasztrofális volt. Túlzás nélkül ki merem jelenteni: csoda, hogy megúsztam. A huszas éveimet depressziók sorozataként éltem meg. De ez az időszak valóban a magyar történelem egyik legsötétebb, legsúlyosabb évtizede volt." (Int. Lantos)
1970-72
Két év sorkatonaság, Budapest, Petőfi Laktanya, 7015-ös Önálló Őr- és Díszezred.
"A körletben reggel néhányan elbúcsúznak egymástól, kicserélik a címeket, de igazán senki sem törődik senkivel, csak megadják a módját. Ücsörögsz a sodronyágyon, amit, mégis, ennyi idő alatt megszoktál. Érzed ezt a szagot, ezeknek az embereknek a szagát, akikkel két évig egy teremben aludtál, látod, ahogy rohangálnak és hátba vagdossák egymást, látod az arcukat." (AMP 141)
1972-1975
Különféle fizikai munkák, közben sikertelen egyetemi felvételik.
1973
December 20-tól 1974 nyaráig a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárosa. Barátjával, Haller Lászlóval nyáron két hónapig Európában utazgatnak: Varsó, Leningrád, Finnország, Svédország, Dánia, Anglia, Skócia, Hollandia, NSZK, NDK.
1975
Fölveszik a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára. Történelem-könyvtár szakos levelező hallgató, 1977-ben sikerül átmennie nappali tagozatra. "A tizenkettedik kérelemmel."
Először Prágában. Először Erdélyben.
Első publikációja a (gyermekkori jóbarát) Kulin Ferenc által szerkesztett Jelenlét c. bölcsész irodalmi lapban. Egy vers. Enyhe pilinszkys beütés, nem véletlen, ő az egyetlen kortárs költő, aki nagyobb hatást gyakorolt rá. Ehhez hozzájárult némi tájékozatlanság is, továbbá nagy-nagy bizonytalanság az irodalmi értékítéletekben. Jóllehet régóta olvas szépirodalmat, érdeklődik a kortárs magyar költészet iránt, és maga is erősen ambicionálja a versírást - ekkor még nem igazán ismeri (fel) Weöres, Nemes Nagy, Tandori, Petri költészetét, sem más, akkor már elérhető, esetlegesen felszabadító hatású nyugati műveket, és az egész akkori magyar költészeti köznyelv roppant idegen számára. Mindebből azt a következtetést vonja le, hogy 1.) ez a költészet, és 2.) ő ezek szerint nem (lehet/jó) költő. Mindez megakadályozza abban, hogy megtalálja saját hangját, s ha megtalálná, sem hinné el, hogy ez költészet lehet.
1976
Édesanyja érdeklődésére Kulin Ferenc elmondja neki, hogy a fiút irodalmilag reménytelen esetnek látja. Ennek hatására elhatározza, hogy felhagy az irodalommal, rááll a történelemre. Öt évig (szinte) nem ír, szépirodalmat nem olvas.
"1976-ban hagytam abba az irodalmat.
Igazából nem a Kulin Feri tanácsára, hanem belátásból.
Azért hagytam abba, mert nem tetszett. Nem tetszik a mai magyar irod., akkor nyilván az ízlésemmel van a baj."
1976-82
Nagy nyugati és keleti utak. Párizs és Nizza, Krakkó és Gdansk. Nyolc alkalommal a Szovjetunióban, Baltikum, Közép-Ázsia, Grúzia, Örményország, hosszú Fekete-tengeri nyaralások Szuhumiban. Franciaország és Spanyolország, Románia és Bulgária. "Nyolcvankettő nyarán voltam Dubrovnikban. Valahol a város mellett aludtunk egy vendégszobában, másnap pedig be. De nagyon meleg volt, és csak átsétáltunk Dubrovnikon, ki a tengerhez. Majd legközelebb alaposan körülnézek. Túl meleg volt."
1980
Olaszország. "A téren demonstráció a lengyelek mellett."
"Belátásból" felhagy azzal, hogy történész legyen. Csatlakozik a Jelenlét újjászervezőihez, 1981-től 1985-ig szerkeszti a lapot. Az utolsó szám a magyar neoavantgarde reprezentatív antológiája. Alkotókör az egyetemen.
1981
Édesapja halála.
1982
Május 28-án a Magyar Műhely Marly-le-Roy-i konferenciáján - nem hívják, de szeretettel látják - felolvasása váratlan sikert arat. "Barátságok, befogadás, beavatás. András Sándor, Erdély Miklós. Perneczky, Sipos, Czigány." Először hiszi el igazán, hogy lehet valami köze az irodalomhoz. "Például odajött egy kövér, nagydarab, szakállas férfi, és azt mondta: »Nem hallottalak.« - tipikusan Erdély-szöveg, Erdély Miklósról beszélek - »Nem hallottam, hogy mit olvastál föl, de azt mondták, hogy jó voltál, fiacskám!« Talán ez volt a fordulat." (Int. Barna)
1983-84
Hat hónapig az Új Könyvek munkatársa. Lakatos Andrással és Vajda Kornéllal egy szobában.
December: a Mozgó Világ szétverése. "Nagyon végképpen szét valamit."
1984
A valóság édessége, versek, Magvető. A könyvet Mészöly Miklós mutatja be az írószövetségben március 5-én. A Művészeti Alap legjobb elsőkötetért járó Bölöni-díját kapja.
Május 8. A Múzeum Kávéházban megalakul a Rainer Maria Társaság. Barátságok, szakma. Hekerle László, Németh Gábor, Garaczi László, Abody Rita, Márton László, Pál Ferenc. Irodalmi szalon. Május 24-én részt vesz a Böröcz András és Révész László által a Városligeti tónál szervezett Hanglemez c. performance-sorozaton: Jónás Gabriella kíséretében "elénekli" Schubert: Ave Maria-ját (ld. Bódy Gábor video-folyóiratában). November 25-én a Műcsarnokban a Péter és a farkas-performance-ban szerepel (Böröcz, Révész, Roskó).
1985
A '84-es kijárat című lap alapítója Györe Balázzsal, Garaczi Lászlóval, Márton Lászlóval, később Németh Gábor is tagja lesz a szerkesztőségnek. 6 szám jelent meg (1989-): az utolsó egy a műfordító-szemináriumok résztvevői által a mai magyar irodalomból fordított tizenöt nyelvű antológia. A lap és az RMT élő folyóirat-esteket szervez: február 13, Fiatal Művészek Klubja (Hekerle, Krasznhorkai, Györe, Földényi F., Marno, Garaczi, Balassa, Czakó, Márton, Rácz P., Kornis, Esterházy). Ebben az évben még a Kassák Klubban és a Vigadóban is.
Május 15. Az Astoria kávéházban megalakul az Örley-kör.
A József Attila Kör vezetőségi tagja. Csordás Gáborral együtt Tóth Dezső miniszterhelyettes előtt visszautasítja a Móricz-ösztöndíjat, mivel a Minisztérium a megállapodást felrúgva megváltoztatta a kuratórium egyes döntéseit.
Augusztus eleje: Kalocsa, Magyar Műhely-találkozó, a lap Munkaközösségének tagja.
Szeptember 20: az Örley-kör első irodalmi hajókirándulása. Felolvassa a O:6-ot.
Czakó Gábor meghívja a Négy évszak szerkesztőségébe.
Augusztus: Együtt nyaral barátaival Balatonszéplakon. "N, G, H." "Túl éles volt. De túl éles volt." November 21: Debrecen, az Irodalmi Napokon Csengey Dénes összeismerteti Mészáros Sándorral és Keresztury Tiborral.
1986
Maniere, versek, Magvető.
Móricz Zsigmond ösztöndíj.
Március 10. A Radnóti Színpad "Szóváltás"-estjén - Ascher Tamás rendezésében és a szerző instruálásával - előadja Erdély Miklós Toborzóját. A műsorvezető Hekerle László. Május 30: Erdély Miklós temetése, este Szolnokon ismét "Szóváltás"-est (Hekerle, Szilágyi Ákos, Kornis Mihály). Július 1-én meghal Hekerle László. Szeptember: Liege, költőtalálkozó.
Szeptemberben fölhívja telefonon Nemes Nagy Ágnes, és felajánlja, hogy - Györe Balázzsal - legyen az Újhold munkatársa. 1989-ig, 12 számban szerkesztik a Mozaikot.
Október 14-én a Vigadóban Hekerle László-emlékestet szerkeszt. A kornétás.
1987
"A nagyi is ugyanott halt meg, a Korányiban, mint az apám, hat évvel azelőtt. Egy tömegszálláson halt meg az apám, kórterem, vagy mi a szar. Legalább húszan vannak, és erős, savanyú bűz. Ha ott voltunk, mosolygott, és tűrte, vagy mi a kurva isten, a fájdalmat. Intett a fejével. Tehát, mégegyszer: tűrte. Nem tudom, miért. Mit kell tűrni. A nagyi az új szárnyban halt meg, négyen voltak. Ugyanolyan. Csendes vagy hangos, másféle szagok, ugyanaz."
"Kováts!" Jelenlét-Revü, antológia, JAK-füzetek
Augusztus: Mihályi, műfordító-tábor. Csaknem minden évben részt vesz a szemináriumon.
Szeptember 27: Vigadó, önálló est, közreműködik Németh Gábor, Garaczi László.
Október: Megnyitja Perneczky Géza kiállítását. Poznan: nemzetközi költőtalálkozó.
1987-89: a Pallas Könyvkiadó lektora. "Hogy miért érzem ilyen szarul magam itt, megyünk felfelé a Gugger-hegy oldalán a Koppánnyal, hazafelé, Szalonka utca, Kondorkert utca, egy könyvkiadó. Szerinte az a leghelyesebb érzés. És akkor felvett minket a vállalati kocsi."
1988
Soros-ösztöndíj.
Április: Hamburg, Finnugor tanszék, felolvas. Augusztus: Budva, költőtalálkozó. Október 30: Örley-hajókirándulás, a "vízlépcső" elleni felhívása.
Fernando Pessoa: Arc többes számban, Helikon, szerk.: Pál Ferenc. A versek negyedét fordította.
1989
Én senkivel sem üldögélek, versek, Pannon.
Március: Rostock, költőtalálkozó. November 11: Berlin, Magyar Ház, felolvasóest. November @@-én Falomlás. November 14, Székesfehérvár: Roskó Gábor kiállításának megnyitása. November 30: Ludwigsburg: Ost-West-Gespräch (Márton Lászlóval).
1990
A Memória-part, próza, Magvető. Év Könyve-díjat kap.
Május: München, Café Ruffini, Földényi F. Lászlóval közös felolvasóest. Bevezeti Michael Krüger, közreműködik Susanne Scherrer. Június: Lana (Olaszország), irodalmi rendezvény (Garaczi, Németh; Andrea Seidler). "Július: Tata, JAK-tábor, írószemináriumot tart. Megismerkednek Farkas Zsolttal." Szeptember: Feldafing, ösztöndíjjal. December: Marbach, Fr-Schiller-Institut, felolvasóest, bevezeti Kulcsár Szabó Ernő.
1990-92: a Magyar Napló (az Írószövetség lapja) szerkesztője.
1990-től a Magyar Lettre Internationale c. negyedéves lap irodalmi szerkesztője, 1995-től a lap kuratóriumának tagja.
1990-től a Magyar Narancs politikai-kulturális hetilap szerkesztője, 1994-től főmunkatársa.
1991
Január: Firenze, Magyar Tanszék, előadás, Töttössy Beatrix meghívására. Június: Bécs, Der Prokurist szerkesztősége, beszélgetés a magyar irod. helyzetéről. December: New York, Gas Station, 2nd Str at Ave B, New Poetry and Video, Washington, felolvasások.
Azt mondja aki él, versek, Jelenkor.
1992
első félévétől a budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanít (kreatív írás). Február: Berlin, Café Clara, felolvasóest. Március: Lettre-estek (Szeged, Pécs); Békéscsaba, ORIENS: előadás. Április: Kolozsvár, JAK-est. Május: Bécs, Alte Schmiede, felolvasás (Németh, Garaczi, Andrea Seidler). Berlin, Haus Ungarn, felolvasóest.
Gedichte, versek németül, UVA, Berlin, szerk.: Irene Rübberdt
Szeptember: Vilenica Kristálya díj (Szlovénia).
1993
Egy gyógynövény-kert, válogatott versek, Magvető.
József Attila-díj.
Május: Svájc, felolvasóestek. Malmö: írótalálkozó. Június: Mukkula, Finnország: írótalálkozó. Július: Velencei tó, az ELTE Tanárképző irodalmi tábora, előadás. Szeptember: Szatmárnémeti, írótalálkozó (András Sándorral és Mészáros Sándorral). December 4: Radnóti Színház; a Rádióban politikai okokból műveiket letiltók olvasnak föl (szerkeszti Balassa Péter). December: Klimó Károly kiállításának megnyitója.
1994
Weöres Sándor-díj.
Alguna salida, versek spanyolul, Cayey, szerk., ford.: Ferdinandy György, Maria-Teresia Reyes. Február: szemináriumok a Cayey-i Egyetemen.
Budapest-Papírváros, írások Budapestről Gink Károly fotóival, a Városháza kiadása.
Napos terület, esszé, publicisztika, Pesti Szalon.
A 2000 c. lap irodalmi pályázatának díjazottja.
Szeptember: a hollandiai Mikes Kelemen Kör Irodalmi Figyelő-díja. A laudációt Czigány Lóránt tartotta.
1995
Mintha már túl sokáig állna, Jelenkor (próza)
Január: Bécs, Club International Universitaire, felolvasás Antonio Fiannal. Április: Portugáliában a Gulbenkian-alapítvány és Bulgáriában a Péntek 13-a Kör meghívására. Május: Hamburg, ösztöndíj. Júliustól egy évig Berlinben él, DAAD-ösztöndíjas.
Die Memoria-Küste, A Memória-part átrendezett, -javítgatott változata németül, Droschl Verlag, ford.: Andrea Seidler.
(Irodalom)
(A könyvben használt rövidítések, avagy Kukorelly összes művei.)
AMAÉ - Azt mondja aki él. Jelenkor, Pécs, 1991. (vers)
AMP - A Memória-part. Magvető, Bp., 1990. (próza)
AVÉ - A valóság édessége. Magvető, Bp., 1984. (vers)
BP - Budapest-Papírváros. Gink Károly fotóival. Városháza, Bp., 1994. (próza-vers)
DMK - A Memória-part német fordítás számára előkészített változata. Kézirat. (próza)
EGyK - Egy gyógynövény-kert. Magvető, Bp., 1993. (vers)
ÉSSÜ - Én senkivel sem üldögélek. Pannon, Bp., 1989. (vers)
H. - H.Ö.L.D.E.R.L.I.N. Kézirat. (vers, próza) (az egyes darabok - ugyanilyen címmel - fellelhetők különböző folyóiratokban)
K - Kedvenxc. Kézirat. (kritika, méltatás) (az egyes darabok fellelhetők különböző újságokban, folyóiratokban)
M - Maniere. Magvető, Bp., 1986. (vers)
MMTSÁ - Mintha már túl sokáig állna. Jelenkor, Pécs, 1995. (próza)
NT - Napos terület. Pesti Szalon, Bp., 1994. (publicisztika, esszé)
PC14 - Poet's Corner 14. UVA, Berlin, 1992. (vers)
(Az alábbi lista megadja a Kukorelly műveiről szóló irodalomra tett rövidített hivatkozások pontos lelőhelyét, s egyszersmind tartalmazza az e témában publikált összes - általam ismert - (valamelyest) elemző írást.)
Ambrus 1993 - Ambrus Judit: Különféle piknikeink. K. E.: AVÉ. Holmi, 1993/6.
Ambrus 1994 - Ambrus Judit: Mikor Isten épp --. Holmi, 1994/4. (EGyK)
András 1987 - András Sándor: Ámulat. K. E.: AVÉ. Arkánum, 5.
András 1995 - András Sándor: Az egzisztenciális feszengés költészete. K. E. írásairól. Kézirat. (Köszönet a szerzőnek, hogy írását megjelenése előtt rendelkezésemre bocsátotta.) (ált.)
Bacsó 1987 - Bacsó Béla: Gyengéd hajós a nyelv zord szigetvilágában. K. E.: M. Életünk, 1987/5.
Bagossy 1991 - Bagossy László: Hallgat a felszín és fecseg a mély. K. E.: AMP. Jelenkor, 1991/2.
Balassa 1985 - Balassa Péter: K. E.: AVÉ. Kortárs, 1985/ 11.
Bazsányi 1995 - Bazsányi Sándor: Van, aki nem talál oda. K. E.: NT. Jelenkor, 1995/3.
Bella 1985 - Bella István: A látványokat kivilágítják. K. E.: AVÉ. ÉS, 1985. 5. 14.
Bodor 1991 - Bodor Béla: Egyedül vagyunk, mint a porcukor. K. E. istenképéről. Orpheus, 1993/1
Borbély 1991 - Borbély Szilárd: K. E.: AMP. Alföld 1991/4
Böröndi 1987 - Böröndi Lajos: Mozgása lelassul. K. E.: M. Új Forrás, 1987/6.
Budai 1987 - Budai Katalin: Egy nagy generáció. Mozgó Világ, 1987/7. (M)
Budai 1995 - Budai Katalin: K. E.: NT. Biciklitolvaj, 1995/2.
Czigány 1995 - Czigány Lóránt: A bizarr költő. Kortárs, 1995/4. (ált)
Csajka 1987 - Csajka Gábor Cyprian: A Kukorelly-Do. K. E.: M. ÉS, 1987. 5. 4.
Csontos 1986 - Csontos Sándor: K. E.: AVÉ. Új Forrás, 1987/3.
Csűrös 1992 - Csűrös Miklós: Én, Belül, és mosolyogni. K. E.: AMAÉ. Tiszatáj, 1992/9
Darvasi 1987 - Darvasi László: A valóság keserűsége. Harmadkor, 7. (M)
Farkas 1990 - Farkas Zsolt: A kicsi, a nagy és Kukorelly. K. E.: ÉSSÜ. Jelenkor, 1990/12.
Farkas 1994a - Farkas Zsolt: Ki beszél? In: Csipesszel a lángot. Tanulmányok a legújabb magyar irodalomról. Nappali ház, Bp., 1994.
Farkas 1994b - Farkas Zsolt: Milyen bír lenni a szív? Árgus, 1995/1, ill. uő: Mindentől ugyanannyira. JAK-Pesti Szalon, Bp., 1994.
Farkas 1995 - Kis, polgári, művészet. K. E.: NT. ÉS, 1995. 7. 26.
Ferdinandy 1986 - Ferdinandy György: A hosszútávfutó lazít. K. E.: AVÉ. Szivárvány, 1986. jan. (18.)
Fogarassy 1985 - Fogarassy Miklós: Abszurd - szelíd letétben. K. E.: AVÉ. Életünk, 1985/6.
Földényi 1987 - Földényi F. László: K. E.: M. Kortárs, 1987/4.
Földényi 1993 - Földényi F. László: Napos területeken kóborolva. K. E.: EGyK. Jelenkor, 1993/9.
G Komoróczy - G. Komoróczy Emőke: "Ide én beleszülettem. Nyakig bele. [...] Innen nem megyek sehova". K. E.: AMP. Árgus, 1992/1
Gömöri 1993 - George Gömöri: E. K.: EGyK. World Literature Today, Summer 1993
Greguss 1990 - Greguss Sándor: Ahogy ezt ő csinálja. Kortárs, 1990/8. (ÉSSÜ)
Hajdú 1990 - Hajdú Gergely: Balett és orthopedia. Holmi, 1990/8. (ÉSSÜ)
Hajdú 1992 - Hajdú Gergely: Returning to From: An End to Reduction? E. K.: AMAÉ. The New Hungarian Quaterly, 1992 Spring.
Haldimann 1993 - Eva Haldimann: K. E.: PC14. Neue Zürcher Zeitung 1993. 03. 20.
Harkai 1987 - Harkai Vass Éva: Az eljátszás mint poétikai elv. K. E.: M. Híd, 1987/6.
Hekerle 1984 - Hekerle László: Kiszabott élet. K. E.: AVÉ. In: H. L.: A nincstelenség előtt. Magvető, Bp., 1988.
Hekerle 1986 - Hekerle László: Versek a tárgyak használhatóságáról. K. E. In: mint fent, ill. Jelenkor, 1986/1. (AVÉ)
Jász 1994 - Jász Attila: Posztmodern mesterkurzus. Új Forrás, 1994/10. (ált)
Kabdebó 1987 - Kabdebó Lóránt: Kísérleti életrajz. K. E.: M. Új Írás, 1987/9.
Kántor 1988 - Kántor Zsolt: "Leszokni valamiről, erősen megragadni. K. E. költészetéről. Tiszatáj, 1988/4.
Kardos 1987 - Kardos András: Kísérleti életrajz. K. E.: M. Jelenkor, 1987/5.
Keresztury 1991 - Keresztury Tibor: Elfogadja és ellenáll. KE: ÉSSÜ. Alföld, 1991/4.
Keresztury 1995 - Keresztury Tibor: Civil a pályán. KE: NT. Alföld, 1995/5.
Körmendy 1986 - Körmendy Zsuzsanna: M. K. E. versei. Magyar Nemzet, 1986. nov. 24.
Kurdi 1985 - Kurdi Imre: "Mert ez itt valódi tárlat". K. E.: AVÉ. Egyetemi Lapok, 1985. okt. 7.
Mányoki 1984 - Mányoki Endre: Bemutatjuk K. E.-t. Könyvvilág, 1984/9. (AVÉ)
Margócsy 1993 - Margócsy István: (Ki mondja azt, hogy...) K. E.: EGyK. Nappali ház, 1993/3.
Marno 1993 - Marno János: Az egész kert figyel. K. E.: EGyK. Könyvvilág, 1993/4
Márton 1993 - Márton László: Az áhitatos embergép. K. E. költészetéről. Nappali ház, 1993/3.
Mészáros 1985 - Mészáros Sándor: K. E.: AVÉ. Alföld, 1985/10.
Mészáros 1989 - Mészáros Sándor: Mert hátha válaszol. K. E. költészete. Alföld, 1989/9.
Mészöly 1985 - Mészöly Miklós: K. E. verseiről. Vigilia, 1985/7. (AVÉ) Ill. uő: A pille magánya. Jelenkor, Pécs, 1989.
Nagy AK 1991 - Nagy Atilla Kristóf: "Az ábrázolás tárgya a mondat". K. E. prózájáról. AMP kapcsán. Kritika, 1991/6.
Nagy AK 1992 - Nagy Atilla Kristóf: K. E.: AMAÉ. Kritika, 1992/5.
Nagy P 1992 - Nagy Pál: Miért nem ordít Laokoón? K. E.: AMP. Magyar Műhely, 84. sz.
Németh 1991 - Németh Gábor: Ha megy, mi van az alatt. K. E.-ről. Nappali ház, 1991/1.
N Horváth 1987 - N. Horváth Béla: K. E.: M. Somogy, 1987/4.
N Horváth 1994 - N. Horváth Béla: "Jól ki van dolgozva." K. E. verseiről. Jelenkor, 1994/11.
Parti Nagy 1985 - Parti Nagy Lajos: K. E.: AVÉ. Kritika, 1985/3.
Parti Nagy 1995 - Parti Nagy Lajos: A napos alkalmai. K. E.: NT. Népszabadság, 1995. 2. 4.
Rácz 1994 - Rácz István György: "Van valami, tehát lehet lenni..." K. E.: EGyK. Határ, 1994/2-3.
Radnóti 1988 - Radnóti Sándor: [JAK-antológiákról]. Kortárs, 1988/1
Radnóti 1994 - Radnóti Sándor: A tautológia retorikája. Holmi, 1994/4. (EGyK, PC14)
Réti-Csonka 1990 - Réti-Csonka László: Idilli: félelmes, szóval valóságos. Arc, 1990. szept.
Rübberdt 1992 - Irene Rübberdt: Kukorelly lesen - hören. Stadium, 1992/3
Schein 1995 - Schein Gábor: Élet a barikádon. K. E.: MMTSÁ. Népszabadság, 1995, 8. 17.
Simon 1990 - Simon Attila: K. E.: ÉSSÜ. Holnap, 1990/3.
Sneé 1992 - Sneé Péter: K. E.: AMAÉ. Kortárs, 1992/4.
Szijj 1985 - Szijj Ferenc: K. E.: AVÉ. Harmadkor, 2.
Szilágyi 1994 - Szilágyi Márton: Egész és kezdet. K. E.: EGyK. Kortárs, 1993/10.
Szincsok 1990 - Szincsok György: Feltételes megálló. K. E. szövegeiről. Új Symposion, 1990/9-10.
Tandori 1985 - Tandori Dezső: "Én azt nem tudom megmondani önöknek mi". K. E. Mozgó Világ, 1985/8. (AVÉ)
Tandori 1993 - Tandori Dezső: "Az életet barátom szétszórja itt az élet". Alföld, 1993/4. (ált.)
Thomka 1990 - Thomka Beáta: (hang)(vételek). K. E.: ÉSSÜ. Híd, 1990/6. Ill. uő: Áttetsző könyvtár. Jelenkor, Pécs, 1993.
(Interjúk. A beszélgetőtársak neveinek sorrendjében.)
"Tudta, hogy ha lekever egy fülest, akkor elalszik az az ember..." Barna Róbert. Életünk, 1991/3.
"Ha azt mondjuk valamire, hogy normális, nem azt jelenti, hogy jó is". Bereczky László - Vajda Kornél. Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 1993/3.
Kukorelly rühelli. Bernáth Bea. Kurír, 1993. 2. 8.
Elkülönülések a magyar irodalomban. B. Kiss Botond. Veszprémi Napló, 1993. 2. 27.
Műalkotást létrehozni: kötelesség. Bóday Pál Péter. Magyar Hírlap, 1993. 3. 13.
Leírni mindazt, amit a lélek diktál. Bóta Gábor. Magyar Hírlap, 1992. 10. 1.
Bez swietosci. Gadzinowski, Piotr - Jaszcz, Dorota. itd, 1988. 1. 31. (lengyel)
Vissza az irodalomhoz. Gróh Gáspár. Magyarország, 1994. 10. 21.
Att vara debutant i Ungern. Gustafsson, Björn. Wermlands Tidningen, 1985. 1. 19. (svéd)
A költő politikai naivitása. Hanthy Kinga. Magyar Nemzet, 1994. 6. 3.
Le az iróniával! Hodossy Gyula. Irodalmi Szemle, 1991/3.
Nyiscso nye mozse da zamenyi lityeraturata. Hruszanova, Sztefka. LIK, 1991. 11. 11. (bolgár)
"A forma teszi Isten képévé az egészet". Keresztury Tibor. In: K. T.: Félterpeszben. Magvető, Bp., 1991.
Íróürge csapdában. Lantos Gabriella. 168 óra, 1993. 3. 23.
Avovankilasta pieneen piiriin. Majander, Antti. Helsingin Sanomat, 1992. 3. 27. (finn)
Die alten Strukturen zerfallen jetzt. Über Zensur, Politik und Poesie. Morand, Mirjam. Wiener Zeitung, 1990. 10. 15. (német)
Szilvamagból nem lesz banánfa. Nagy Atilla Kristóf. Műhely, 1995/5.
Száraz felületek. Németh Gábor. Magyar Napló, 1994. 3. 4.
A posztmodern mint "kórtünet"? Pál Melinda. Magyar Hírlap, 1992. 8. 29.
Rosszkor születni - az egy malőr. Stark R. László. Magyar Hírlap, 1989. 8. 16.
Mi van a "Dunáért Alapítvány"-nyal? (szendrei). Magyar Nemzet, 1989. 5. 16.
Az irodalom más. Tamási Orosz János. Új Magyarország, 1993. 4. 9.
Szelekció vagy frakció? Torma Tamás. Világ, 1989/30.
Lélek-forma. Tóth László. Új Forrás, 1995/4.
Égszínkék kipufogás. Varga Lajos Márton. Népszabadság, 1994. 5. 6.
Jegyzetek
1 Földényi 1994, 775. (A kritikai recepció darabjaira ebben a formában hivatkozom. Szerző, megjelenés éve, (hosszabb írásból származó idézet esetén) oldalszám. Az interjúkra: "Int.", beszélgetőtárs neve(, oldal). A "primér" művekre: szöveg címe, könyvcím kezdőbetűi, oldal. A Kukorelly-idézetek dőltbetűsek, a többi nem, saját kurziválásaim vastagbetűsek. A rövidítések feloldását és a teljes bibliográfiai adatokat lásd hátul (Irodalom) címszó alatt.)
2 Nyilvánvaló, hogy a némethoni magyar honfiú - és még sokan mások - "realista" elvárásokkal közelednek az irodalomhoz (is). Ez a realizmusfogalom azonban oly problematikus, hogy nagyon. Azt feltételezi ugyanis, hogy tudjuk, milyen a valóság. S hogy csak egy valóság van, s csak egy helyes valóságleírás. Előfeltételezi, hogy a műnek egy helyes értelme van, és azt mi helyesen értjük. Birtokában kell lenni továbbá azoknak az eszközöknek, amelyekkel a szavak és a dolgok, a mű és a világ megfelelési viszonyait pontosan ellenőrizhetjük. Nos, mindez feltételnek egy kicsit sok. Hogy - jelen esetre konkretizálva - mást ne említsünk, világos, hogy a szóban forgó irodalombarát önképe és mondjuk Földényi F. róla alkotott képe különbözik, pedig elvileg mindkettő ugyanarra a valóságra vonatkozik. Ez sima ügy. Az igazi problémák csak ezután kezdődnek. Hogyan van az, hogy egy szöveg élvezete mégiscsak valamely közös tapasztalaton, avagy egy új tapasztalat revelálásán alapul. S ez vajon min alapul? "Egy jó nagy kövér bálnán"? (Vö.: AMP 11) Az erre a közös tapasztalatra hivatkozó olvasatokat nem falszifikálják a fent előadott ismeretelméleti belátások. Például Mészöly Miklós ezt írja Kukorelly-féle nyelvről: "Beleszőve mindebbe a felelősségteljes komolytalanságot, a tényeket maskarázó blaszfémiát. Miközben a szomorú bohócok biztonságával sikerül neki ott is rálelni az igazság áhitatára, ahol a felületes szem és figyelem esetleg csak egy bicsaklott humor-foszlányba, elkapott röhejbe-mosolyba, az irónia groteszkjébe vél beleütközni. Mindezekből következik, hogy verseinek legtöbbjét pengeélesre kimunkált együgyűség lengi át, méghozzá olyan desztillált töménységgel, hogy belső és külső valóságunk megcsúfolt és megtiport tényei szinte familiáris bőséggel találhatók meg benne." (Mészöly 1985, kiemelések tőlem.) Hasonlóképpen Tandori Dezső: "Kukorelly egyáltalán nem vigyorog bele a világba. Óriási félreértés lenne" azt hinni, "hogy bármi köze van, esszenciálisan, a groteszkhez. Az ilyen eszközökkel ő ugyanúgy nem »él« külön, ahogy például a névelőket sem célzatosan használja. Benne van mindez a világban..." (Tandori 1985, kiemelés tőlem.) "»Vegyük azt, hogy egy német elindul Németországból. És el is érkezik a német határig, ami után már Németország kezdődik«" - idézi Kukorellytől Greguss Sándor, majd így kommentálja: "És ez így megy, így folytatódik, így szerveződik a nyelvben, így lesz egész, de addigra egy fantasztikus kavalkáddá áll össze, egyetlen képpé, egy abszurdummá, ami mégis lehetett és lehet." (Greguss 1990, kiemelés tőlem.)
3 Világismeret persze itt nem egyetlen igazi világról alkotott egyetlen igaz ismeretet jelent, ahogyan azt egy pozitivisztikus ismeretelmélet előfeltételezi. És itt kezdődik az igazi tudás: tudni, hogy nem egyetlen igazi tudás van. Itt most nem foglalkozom az "újabban meghonosodott" irodalomelméleti-ismeretelméleti frázissal, hogy ugyebár a textusnak semmi köze a valósághoz (illetve hogy a textus az egyetlen valóság). Csak annyit jegyzek meg, hogy 1. ez ugyan majdnem tökéletesen tartható nézet, de ugyanúgy az ellenkezője is. (A végső legitimáció természetesen egyikük esetében sem alapozható meg és nem demonstrálható univerzális érvénnyel.) 2. Attól a pillanattól kezdve azonban evidensen nem tartható, mihelyt az egyetlen igazi világról - a (hétköznapi értelemben vett) világ-vonatkozások nélküli (inter)textusról - alkotott egyetlen igaz ismeretként gondolja el magát. A problémát abban látom, amire Wittgenstein utal A bizonyosságról címmel közzétett írásaiban (Európa, Bp., 1989.). Az irodalmi szöveg valóság-vonatkozásának kérdésében sincs egyetlen igazság, csak sok, különböző életformán alapuló, különböző ismeretelméletet implikáló nyelvjáték különböző olvasásmódjai, amelyeknek valóság-fogalma is különböző. Egy naturalista eszményű elvárásrendszer semmivel sem kevésbé legitim, mint egy szigorúan intertextualista.
5 Nicsak, hát mégis realista. Szemben a méltatlankodóval, aki viszont nominalista. (A realizmus az elvont és általános kifejezéseknek, az univerzáléknak "ante res" létezését, valóságosságát valló nézet, mely ezt rendszerint valamely magasabb valóság megnyilatkozásának látja (pl. a platóni ideák). A nominalizmus szerint az elvont és általános kifejezések, az univerzálék nem jelölnek objektív, valóságos létezőket - puszta nevek csupán, "flatus vocis" (pl. az arisztotelészi kategóriák).)
7 Vö.: A struktúra, a jel és a játék a humán tudományok diszkurzusában. Helikon, 1994/1-2. 34. o.
8 Talán a film az, ahol az elit és a populáris leginkább megfér egymással.
9 "A játszás sajátos lényegvonatkozásban áll a komollyal - írja Hans-Georg Gadamer, német filozófus. - [...] a játékos viselkedésében azok a célvonatkozások, melyek a tevékenykedő és gondoskodó létezést meghatározzák, nem egyszerűen eltűnnek, hanem lebegni kezdenek. A játékos maga is tudja, hogy a játék csak játék, s egy olyan világ veszi körül, melyet a célok komolysága határoz meg. De [...] nem az a komolyság teszi a játékot játékká, amely mintegy kivezet belőle, hanem csakis magának a játéknak a komolysága. Aki a játékot nem veszi komolyan, az játékrontó. [... A] játék kockázatos a játékosnak. Csak komoly lehetőségekkel lehet játszani. A játék izgalma, melyet a játékos érez, pontosan ebben a kockázatban rejlik. Ilyenkor a döntés szabadságát élvezzük, mely ugyanakkor mégis veszélyeztetve van és elkerülhetetlenül korlátozott." A művészetben mint képződménnyé átváltozott játékban az "átváltozás igazzá változás. Nem valami rontó elvarázsolás, mely a megváltó és visszaváltoztató szóra vár, hanem ő maga a megváltás és a visszaváltoztatás az igazi létbe. A játék megmutatásában láthatóvá válik az, ami van. Megmutatkozik és napvilágra kerül benne az, ami egyébként mindig rejtve van és láthatatlan. Aki képes meglátni az élet tragédiáját és komédiáját, az meg tud szabadulni a célok szuggesztiójától, melyek eltakarják a velünk játszott játékot." (H.-G. G.: Igazság és módszer. Gondolat, Bp., 1984. 88-95. o.)
12 Tanulságos és informatív idemásolnunk Kukorelly egy - eddigi életművében úgyszólván egyedülálló, elméleti-ismeretterjesztő - szövegét (Világ, 1989 július 20. 40. o.), melynek címe Mi az a posztmodern?: "Elöljáróban nem árt megkülönböztetni egymástól a modernt, az avantgárdot és a posztmodernt. A modern azt feltételezi, hogy bizonyos dolgok kiüresedtek, így ma nem lehet ugyanúgy használni őket, mint mondjuk a XIX. században. Az avantgárd ennél sokkal radikálisabb: teljes erővel tör előre, a hangsúly itt az előrehaladáson van, kétszer ugyanazt az eszközt már nem szabad használnia, maga mögé kell hajítania. Az avantgárdnak így előbb-utóbb óhatatlanul bele kellett futni a semmibe, ami meg is történt, amikor megjelentek a szöveg nélküli könyvek, a kép és keret nélküli képek, amikor Cage úgy ül a zongora előtt, hogy a tetejét sem nyitja fel. Duchamp után másodszor már nem lehet kiállítani egy piszoárt - ez után a végső kiüresedés után csak két lehetőség marad, a végső hallgatás - amit Duchamp is választott - vagy a tabula rasa: ez a posztmodern. Ha ugyanis minden eszköz kompromittálódott, az azt jelenti, hogy semmi sem. A modernista Adorno a második világháborút követően azt mondta, Auschwitz után nem lehet verset írni, mára viszont olyan helyzet állt elő, amiben mindent újra fel lehet használni, a giccset, az alacsony kultúra eszközeit éppúgy, mint másokat, amiktől a modernizmus még elhatárolta magát. A posztmodern alapja, hogy a világkultúra összes toposzát elő lehet venni, ha a művész új összefüggésbe képes helyezni őket." Kukorelly e - finoman fogalmazva - bátor rezüméjének elemei még vissza fognak köszönni bizonyos sajátosan kukorellys problémák tárgyalásánál. A szöveghez szükséges hozzáfűzni, hogy az avantgarde-ot az ilyesmivel foglalkozók par excellence modernnek tartják; hogy az itt előadott "posztmodern" jellegzetesség csupán egy - de igen fontos - a sok közül, amit e fogalomhoz szoktak kapcsolni; továbbá hogy Kukorellynek nézetem szerint az egyik legnagyobb erőssége, hogy olyan irodalmat produkál, amely nem fekszik le az (irodalom)elméleteknek és filozófiáknak, amelyek ma egyre erőteljesebben uralják a műveket - úgy az irodalomban, mint más művészetekben. Ezeknek a nyelvjátékoknak a keveredése hallatlan izgalmas tudna lenni, de általában csak egy nagyon rossz tendenciát segítenek elő és tesznek intézményessé, legitimmé. Az efféle teoretikus művészkedés a "szakmaiság" institucionális bástyái mögé vonul, ahelyett, hogy az ismeretlenben portyázna olykor-olykor, a "profizmus" középszerűségét és kényelmét védelmezi. Amikor például egy író (az utóbbi harminc év irodalomelméleteinek egyik legtöbbet vitatott problémáját) az elbeszélői pozíció gyötrelmeit részletezi, akkor nekem végem. Második, még rútabb halálomat akkor lelem, amikor azt látom, hogy a hatalmas metodológiai ármádiával felszerelkezett, abszolút up-to-date kritikus másra se várt, és több se kell neki, és lecsap rá, és ünnepel, íme egy up-to-date író, íme, elméleti várakozásai hogy beigazolódtak, ugye-ugye, hogy milyen egy izgi egy dolog ez az elbeszélői pozíció? Még nem olvastam olyan Barthes-tal, Derridával, Foucault-val vagy akármelyik nagy elméletíróval parolázó "szépirodalmi" szöveget, amelyik fel tudott volna emelkedni hozzájuk, viszont közben ne tette volna tönkre mindazt, amit csak az irodalom tud, az elmélet nem. Az elméleti és irodalmi nyelvjáték keveredésének ígéretes példáira még várnunk kell.
13 Lásd erről bővebben e sorok írójának néhány megjegyzését a (")Posztmodern(") háromszögelési pontok: FRA - USA - GER című írásban. Jelenkor, 1994/2.)
14 Például néhány "posztstrukturalista" elem. De tulajdonképpen gátlástalanul eklektikus szempontrendszer ez, inkább a "hétköznapi beállítódás", mint a "teoretikus beállítódás" vezérli, kifejezetten módszertan-ellenes, vagyis alapvetően szkeptikus a komplett metodológiai rendszerekkel szemben, ellenséges univerzalizmusukkal szemben. Így - anélkül, hogy kényszeresen filozófiai vagy "metafizikai" beágyazottságukról próbálná leoktatni őket - tetszése szerint használ bizonyos belátásokat a legkülönbözőbb elméleti-kritikai diszkurzusokból Nietzschétől Ingardenen, Jakobsonon, Jaußon, Barthes-on, Gadameren és Derridán át Foucault-ig és tovább.
15 Toward a Concept of Postmodernism. In: The Postmodern Turn. Ohio State University Press, 1987, 91. o. Egyáltalán nem baj, ha az olvasó nem ismeri a dekonstrukció eme kriptikus szótárát. Nyugodtan gondoljon arra, ami eszébe jut ezekről. Ne engedje zavarba hozni magát a "szakmaiság" e nehézfegyverzetétől. Elég, ha bizonyos irodalmi művek nagyon fontosak számára; és bízzon abban, hogy jól látja a dolgokat, de hajlamos legyen az elbizonytalanodásra, hogy mégsem.
16 Jean-François Lyotard híres alapművének, A posztmodern állapotnak egyik legfontosabb fogalma. (Századvég-Gond, Bp., 1993., különösen a Bevezetés.) A fogalom tulajdonképpen a te(le)ológiai történetszemléletekre vonatkozik, amelyek valamilyen célt, értelmet látnak vagy próbálnak belevinni a történelmi folyamatokba(n) - mint például Hegelnél, ahol az abszolút szellem fokozatosan (és szükségszerűen) bontja ki magát a történelemben, és jut el az abszolút eszmével való (újra)azonosuláshoz; vagy Marxnál, ahol az elnyomott osztályok hatalomért vívott harca mint a történelmi haladás energiája végül egy kommunisztikus társadalmi formációhoz kell hogy vezessenek; vagy a tudományos-technikai haladás és a jóléti társadalom összefonódó ideológiája, ahol az ember a világ totális uraként, minden akadályt legyőzve fokozatosan halad mindenhatósága és kánaáni jóléte felé stb. Ezek a metanarratívák meghatároznak minden pre-posztmodern gondolatot és mondatot. De a p. m. már nem hisz ilyesmikben.
17 Hogy mi van az irodalmi nyelven "innen". Elsősorban a köznyelv, melyből minden speciális nyelv táplálkozik. És mi van "túl". Az új stílus/modor, amely tekintetbe vette az (irodalmi) elődökét, és kihasználva-megtagadva őket kidolgozta sajátját. "Inneni", amennyiben a bevett szempontjából kirekesztendő, amennyiben a "helyesség" hatalmi diszkurzusa "dilettáns"nak bélyegzi meg, irodalomból (is és nyelvtanból is) kettesre "osztályozza". "Túli", amennyiben ez a(z irodalmi, túlságosan is irodalmi) hatástól való félelem stratégiája, az erős hagyományok befolyására adott (csak majdan irodalmi) (ha igaz) válasz, az eddigi irodalom "metázása", amely "már mindig is" irodalomtörténeti esemény: az irodalmi transzgressziója akar lenni. Eine neuerdings erhobene Aufhebung.
18 Erről a fogalompárról később még esik szó. Elöljáróban: az "én" a szöveg imaginárius énje, az [én] a valóság imaginárius énje; pontosabban: az "én" a fikció nevű valóság énje, az [én] pedig a valóság nevű fikció énje. Nyilvánvaló, hogy ez a kettősség imaginárius jelentéstulajdonítás révén állhat csak elő - bizonyíthatatlan, bár jól argumentálható. Amiképpen (alakká történő) összemosódásuk is.
19 És nem tartozik ide Weöres Sándor vagy Kovács András Ferenc próteuszi költészete, mert ezekben minden beszédmód- és én-változat irodalmon-belüli.
20 Más kérdés, hogy már a legelemibb ismeretelméleti meggondolások is világossá teszik, hogy a "faktuális" mindig fikcionális. Oda se neki. Tudjuk, miről van szó. Egy újabb fiktív történet: Moore felemeli a kezét: "Tessék, nézd meg, létezik." Wittgenstein: "Persze, látom, folytasd csak." (Vö.: F. Zs.: A paralógia lovagja. In: Mindentől ugyanannyira. JAK-Pesti Szalon, Bp., 1994, 38-39. o. ill. uo. a 69-es lábjegyzet.)
21 A dekonstrukció Derrida által kezdeményezett szövegolvasási mód, melyet elsősorban a filozófiában, de számos más területen - így az irodalomban - is egyre szélesebb körben gyakorolnak manapság. Ennek lényege, igen leegyszerűsítve, abban áll, hogy a korábbi filozófiai, tudományos, etikai stb. rendszerek, szövegeikben tetten érhetően, bizonyos meghatározó fogalmi ellentétekben gondolkodnak - mint például: belső/külső, jó/rossz, eredeti/származékos, egzisztencia/esszencia, gondolat/beszéd, beszéd/írás stb. -, és ezeknek az ellentéteknek az egyik eleme kitüntetett, a másik pedig (a "szupplementum") elnyomott, kizárt. A dekonstrukció ezt a prekoncepció-rendszert veszi kritika alá, igazolva azt, hogy a privilegizált terminus csak a szupplementum révén létezhet és lehet értelmes egyáltalán - elemzéseinek célja e hagyományos "metafizikus" dualizmusok felforgatása, mégpedig legtöbbször nem egyszerűen a privilegizált/elnyomott puszta megfordításával, hanem magának az ellentétnek az "eltolásával", megszüntetésével, egy másik differencia által strukturált játékba való beemelésével stb. A dekonstrukció "alapító okirata" - más fontos dekon szövegek társaságában - magyarul is olvasható, ld. Derrida: A struktúra, a jel és a játék az embertudományok diszkurzusában (1966), Helikon, 1994/1-2.
22 Ld. még: a (Mechanizmus/humanizmus), a (Kabbalisztika) (stb.) fejezetet.
23 In: Filozófusok Freudról és a pszichoanalízisről. Cserépfalvi, Bp., 1993. 181-208. o.
24 Az idézőjelbe tett "fogalmak" mind a derridai dekonstrukció hívószavai. Ld. bővebben: Derrida: A struktúra, a jel és a játék... Id. h. (Hozzátéve, hogy e nézet szerint nincsenek hagyományos értelemben vett fogalmak, melyek egyszersmindenkorra rögzítenek egy jelentést. Ellenkezőleg, a jelentés sosem lehet totális jelenlét, soha nem "ragadható meg", "fogható meg" végérvényesen, soha nem lehet teljes, nem lehet lezárni, hanem mindig csak továbbírni, s a "koncipiált" teljességre törekvést felfüggeszteni, késleltetni, és mindig másként "felfogni" - ez az örök és megszüntethetetlen késleltetettség és különbség a franciában egy szó: différance (a beszélt nyelvet idéző ortográfiával) mely Derrida egyik legfontosabb belátásának jelölője.)
25 1975-ben Kulin Ferenc, a Jelenlét akkori szerkesztője esterházysnak nevezte Kukorelly szövegeit, aki ekkor hallotta először ezt a nevet. Az "eredetiség" kérdése számomra végül is érdektelen, de általánosságban megjegyzendő, hogy a "ki mit csinált először" és a "kinek a nevéhez kötjük a »paradigmaváltást«" között jócskán lehetnek eltolódások.
26 Felhívnám a figyelmet arra, hogy itt sosem reprezentatív névsorolvasásokról van szó, hanem az adott szempontok szerinti kiemelésekről.
27 Int. Barna, 214-215. Kiemelések tőlem, az eredeti kiemelések elhagyva.
28 "A játék igazi szubjektuma (...) nem a játékos, hanem a játék" - írja Gadamer. A "játék játszottsága" (Gadamer), a "struktúra strukturalitása" (Derrida), "a szubjektum mint hely a szimbolikus rendben" (Lacan), az "individuum mint a hatalom terméke" és ennek az identitásnak a következetes visszautasítása egy olyan küzdőtéren, ahol a hatalom/alávetettség nem birtok (szubsztancia), hanem viszony (Foucault) stb. - az egyik legalapvetőbb gondolata az épp most (modo) meghatározó elméleteknek.
29 Erről Kulcsár Szabó Ernő beszélt a legkimerítőbben, számos tanulmányában.
30 Legteljesebb feldolgozását lásd: Wernitzer Julianna: Esterházy Péter, a Don Quijote szerzője. @@, 1994.
31 Lásd Radnóti Sándor meglátását (Az ambivalens műbírálat, Medvetánc, 1987/2. 265-292. o.) az Esterházy-stílus próteuszi váltásainak ambivalens okairól.
32 S egyre inkább - legnagyobb sajnálatomra - Kosztolányi.
33 András Sándor írja: "Az olvasó gondolhatja, hogy Kafka és Samsa (metaforikus töréssel) egy és ugyanaz, Kukorellynél viszont csak Kukorelly van. Ha van törés, csak az olvasható. Ez persze sajátsága annak a szöveg-fajtának, amit hagyományosan lírainak mondunk. Az epikus és a drámai szövegfajtáktól külsődlegesen az különbözteti meg, hogy nem elbeszélő és nem több személyű. Az elbeszélő szövegfajta harmadik személyű, még akkor is, ha első személyű elbeszélésként készült." (András 1995. Megjegyzendő, hogy András - ez írásának más pontján derül ki - nem azonosítja az "én"-t a "Kukorelly Bandi nevű személlyel".)
34 Szeretném nyomatékosan hangsúlyozni, hogy nem feltétlenül az új a frankó, és nem ciki réginek lenni. Mindig megdöbbenéssel konstatálom, hogy ezt a legerőszakosabb, -butább, -ellenszenvesebb, -metafizikusabb előítéletrendszert nem sikerül őszintén dekonstruálni. Semmiféle belátás nem tűnik megrendíteni az eredetiségkultuszt. Legfeltűnőbb ez éppen a dekonstrukció esetében, amely az enunciált szintjén a legmesszebb ment az eredet(iség) kritikájában, enunciációja azonban gyakran nem e belátásoknak megfelelően viselkedik. Lásd pl. Derrida hallatlan és folyamatos retorikai erőfeszítéseit a Grammatológiában saját nézetei radikális szakadásként, minden eddigi meghaladásaként, sohasemvolt-eredetiként való láttatására, és a kritikátlan hívek hasonló stílusú ténykedését.
36 Ezek az elméletek a XX. század előtti, sokkal problémátlanabb művészetkoncepciónak az avantgarde és az azt követő művészeti stílusok és események által jócskán összezavart, merőben új helyzetre érvényes válaszokat keresnek a "Mi (a) művészet?" kérdésére. A tömör választ Jasper Johns, amerikai festő fogalmazta meg híres kijelentésében: "Egy tárgyat az tesz művészetté, hogy művészeti kontextusba helyezik." Nagyjából hasonló Atrhur C. Danto amerikai filozófus válasza is: "Hogy valamit művészetnek lássunk, ehhez kell valami, amit a szem nem láthat - a művészetelmélet atmoszférája, a művészet ismerete: a művészeti világ." (The Artworld. 1964. Idézi Frank Kermode: Mi a modern? Európa, Bp., 1980. 28. o.) Danto később elégtelennek - de nem tévesnek - találta ezt a nézetet (vö.: Works of Art and Mere Real Things. In: Transfiguration of the Commonplace. Harvard University Press, Cambridge, Mass., 1981. 1-32. o.) és további jegyeket mutat fel, amelyekről a későbbiekben még ejtünk szót.
37 Ismeri a tanmesét a modern képzőművészet naiv szemlélőjének esetéről, aki (implicit realista előfeltevéseinek explicit téziseként) mindig azt mondta egy modern mű láttán: "Ilyet én bal lábbal festek.", míg meg nem pillantotta az adott festők zsengéit, tanulmányait, amiből kiderült, hogy azok már csecsemőkorukban festettek úgy, bal lábbal, ahogyan ő sohasem fog. Ez a gondolatstruktúra sokkal általánosabb, mint hinnénk, és korántsem korlátozódik csak a műveletlenebb emberek gondolkodására. Gondoljunk csak bele: a dilettantisztikus szöveg beemelésének az irodalmi intézményrendszerbe hasonló előfeltétele van, mint a ready made-jének volt annak idején. Nehéz lenne igazolni, bár szinte biztos: ha nincs Duchamp korábbi festői/szobrászi/kollázs stb. munkássága, akkor ready made-je sosem tudta volna bevenni a galériákat/múzeumokat/művészettörténetet/-elméletet, a művészet szent berkeit, az intézményrendszert. A bevett művészeten túl volt, csak ezért érvényesíthetett egy művészeten-inneni megoldást. És éppen ez a ready made (egyik) jelentése is. És mint ilyen, iszonyatosan szubverzív: elvileg tette tönkre az esztétikát, mely gyakorlatilag ugyan azóta is zavartalanul működik, de alapjában véve művészeten kívüli okokból, s ha van egyáltalán érdekessége, akkor az, hogy maga is egyfajta művészeként működik. (Ugye nem kell mondani, a hasonlat nem arra vonatkozott, hogy az alak szövege "tulajdonképpen" irodalmi ready made lenne. Ha már képzőművészeti hasonlatot kéne hozni, akkor az a warholi Brillo Boxes, amit pszeudo-ready-made-nek nevezhetnénk. Az alak-teremtő/teremtette szövegek jobbára nem készen talált szövegek (halmaza), csak szimulálják-ironizálják azokat, és jobbára teljes egészében szerzői konstrukciók.)
38 "Nem kívánok foglalkozni most bizonyos szofisztikált olvasási stratégiák univerzalisztikus szemléleteivel - melyek például arra hívják fel a figyelmet, hogy az "állítólagos" "szerző" "állítólag" "rekonstruálható" "úgynevezett" "szólama" is az én konstrukcióm "valójában", és egyáltalán: minden. És egyáltalán: ("befogadói" szemszögből) az aiszthésziszt dobni kell, csak poiészisz van. Ugyanis jelen könyvben nem a dialógus ismeretelméletével foglalkozom, hanem dialogizálni próbálok. Alapfeltételezésem, hogy van a beszélgetésnek jól működő pragmatikája, mi több, van megértés, viszont kifejezetten értetlenkedőnek és a retorikai durvulás csúnya eseteinek érzékelem azt, amikor ezt megpróbálják azonosítani "a műalkotásban rögzített esztétikai immanencia", és "a szöveg ideális értelme" előfeltevésének "metafizikai" bűnével. Kikerülöm annak állandó tematizálását, hogy a szöveg-olvasó viszony lényegileg relacionális és e relacionalitás lényegileg imaginárius. A kölcsönös tulajdonítások végtelen tükörjátéka egész jól működik, főleg ha nem állandóan e tulajdonítások helyességének/jogosságának kritériumairól vagyunk csak hajlandók beszélgetni.
39 Egyetlen irodalmi szöveg sem "érheti el a jelentés autonómiáját, azt, hogy a jelentés teljes egészében jelen legyen, azazhogy minden irodalmi kontextustól megszabaduljon. A legerősebb költő is az irodalmi nyelven belül kell, hogy felvegye az állás-pontját." (Harold Bloom: Költészet, revizionizmus, elfojtás. Helikon, 1994/1-2. (Az amerikai dekonstrukció) 60. o.)
40 Akik egyébként "barátok és üzletfelek" (A. A. Milne) - de csitt!: tartsuk be ígéretünket.
49 Lásd még a (Billentés)- ill. az (Idő)-fejezetet.
51 "A számos helyen fellelhető ismétlés, visszautalás, körülírás, eufemizmus nem annyira a szövegpontosítás, illetve a megnevezés egzaktságának az igényére vezethető vissza, mint inkább a törekvés alapvető szándékára: a vers mint parole-állapot rögzítésére." (N Horváth, 1994, 952)
52 Ch. S. Peirce második hármas jelfelosztásának második csoportja, melybe azok a jelek tartoznak, amelyek egzisztenciális kapcsolatban vannak azzal, amire utalnak, s mint ilyenek, mindig kontextusfüggőek. Pl. az "én" szó, melynek jelölete attól függően változik, ki használja a szót; vagy a rámutatás, melynek jelölete attól függően változik, mire mutatunk rá; vagy a lövés jeleként a golyó ütötte nyom stb. (Ld.: A jelek felosztása. In: A jel tudománya. Gondolat, Bp., 1975. 19-41. o.)
56 Ferdinand de Saussure (1857-1913), francia nyelvész által meghonosított fogalompár egyik eleme. A langue (nyelv) egy ideális struktúrát jelent, elemekből és az elemek használatát meghatározó szabályokból álló elvont rendszert, amely a mindennapi nyelvhasználat alapját képezi, a parole (beszéd) pedig a langue konkrét - többé-kevésbé mindig hibás - megvalósulása, egy adott nyelvközösségben elhangzó megnyilatkozások összessége.
57 Szilágyi 1993, 94. o. Kiemelés tőlem.
59 Lukács György fogalma. Lásd L. Gy.: Az esztétikum sajátossága. Magvető, Bp., 1978. I. kötet 731-752. o.-t, vagy inkább a következő jegyzetet.
60 Roman Ingarden fogalma. Lásd R. I.: Az irodalmi műalkotás. Gondolat, Bp., 1977. 253-262. o.-t. A tézis nagyjából az, hogy az ábrázolt világ végtelen szemléleti tulajdonságát lehetetlen és fölösleges az irodalmi műben leírni - ezek a kitöltetlen helyek, melyek a mű "konkretizációjakor", "»életre keltésekor«", olvasásakor kitöltődnek. A mű működésének egyik leglényegesebb effektusa ez. Vö. még Roland Barthes értékelő megkülönböztetésével: vannak "lisible" (pusztán olvasható, mondhatnók: read only) művek, amolyan szellemi rágógumik, és vannak "scriptible" (írható) művek, melyek az olvasó aktív közreműködésére számítanak, társszerzővé avatják, állandó aktivitásra késztetik. Továbbá Gotthold Ephraim Lessingnek a képzőművészeti alkotások által kiválasztandó pregnáns pillanatról szóló soraival, melyek metaforaként gyönyörűen alkalmazhatók az irodalmi műben "ábrázolt tárgyiasságok rétegére": "Csakis az lesz rá nézve előnyös, mely szabad játékot enged a képzeletnek. Minél többet látunk, annál többet kell gondolnunk. Minél többet gondolunk hozzá, annál többet vélünk látni. [...] Ha tehát Laokoón sóhajt, a képzelet kiáltani hallhatja őt; ha azonban kiált, az indulatnak e fokáról feljebb vagy lejjebb lépni képtelen, a nélkül, hogy a néző passiv, e szerint érdektelen, állapotban ne lássa. Nyögdelését véli már hallani, vagy pedig épen halva látja." (G. E. L.: Laokoón vagy A festészet és költészet határairól. Franklin-Társulat, Bp., 1900. 58. o.)
61 Parti Nagy 1985, kiemelések tőlem.
62 Itt és a továbbiakban - mivel a Kukorelly-szövegeknek elsősorban az efféle irodalmon-inneni, reduktív vonatkozásaira helyezem a hangsúlyt - korrektívumként megjegyzendő, hogy az eddigi oeuvre igen sokszínű ebből a szempontból, főként a későbbi szövegek (a MMTSÁ és a H.) olyasféle tendenciát látszanak kirajzolni, hogy Kukorelly egyre inkább közelít az irodalmi megszólalásmódok klasszicizáltabb válfajaihoz. Csökken a "helytelen", a humor, a provokatív jelleg jelenléte és növekszik az emelkedettség, a komoly tónus, a hagyományosabb költői szerepek szerepe. Sic. Mindazonáltal a maniere itt hangsúlyozott jegyeinek elemzése reményeim szerint az egészre érvényes, az említett későbbi darabokra is. Például a nem klasszikusan irodalmi nyelvi fordulatok száma - más szerzők túlnyomó többségéhez viszonyítva - mindenképpen kiugróan magas marad. Vagy ha a Petőfi-szótár mintájára összeállítanánk a Kukorelly-szótárt, valószínűleg sokkal vékonyabb kötetet kapnánk (Rácz 1995, 214: még Pilinszkynél is "redukáltabb költői szótárral dolgozik") - rengeteg a "tiltott" szó és fordulat ebben a nyelvben. De éppen ez számomra az egyik legizgalmasabb probléma. Amiként a go a kultúrtörténet egyik legmélyebb és legbonyolultabb játéka, elképesztően kevés és primitív szabállyal, úgy másutt sem azon áll vagy bukik egy játék bonyolultsága és érdekessége, hogy minél több eleme és szabálya legyen. A hagyományos, prozódiailag erősen kötött költészetben egy hasonlóan reduktív kiindulópont teremt befejezhetetlenül izgalmas játékot. A szabályok Janus-arcúak: nemcsak regulatívak, hanem konstitutívak is.
63 Egy későbbi szöveg, a "tiszta forrás": "Én most őszintén írok neked. Lehet, hogy kinevetc mert én és te közöttünk két év külömbség van. Éppen ezért azt hiszem, hogy te engem kicsinek tartasz. Te nagyon hejes fiú vagy és megértő, de eddig nem mertem mondani. Vigyázz ha velem akarsz beszélni, mert a Jutka téged meg a Jancsit össze akarja hogy vesszetek. Nem azért mutattam meg a levelet a Jutkának mert nem tudom, hogy milyen vagyok. De a Jancsi tudja. A jutka uttörő becsület szavát adta és még a szívére is ette a kezét hogy nem mondja meg a Sanyinak mert pletykás. Ezért ne haragudj rám. Minden esetre örülök hogy nem nagyon csalódtam benne, és ehhez tartsd magad. És ne kísérgess mert tegnap is 50szer kellett le írnom egy mondatot. A Jutka és a Sanyi azt üzeni neked hogy levagy szarva. A Jutka össze akarja hogy vesszünk, de ez nem fog sikerülni. Nagyon macska kaparassal írok mert ezt a levelet rajz ora alatt szerkeztettem." (Pro (részletezés) (1.). 2000, 1995/8.) Fontos megjegyezni, hogy ez a szöveg egyáltalán nem tipikus, amennyiben erősen ready-made-szerű, nagyon konzekvensen egyetlen beszédmódból épül, és hiányzik belőle a Kukorelly-féle alak(ok)ra jellemző áthallás és áttűnés.
64 Mészáros 1989. A mindezek mögött meghúzódó költői szerepfelfogásról Mészáros ezt írja: "Bizonyára nem véletlen, hogy A '84-es kijárat lapterve, melynek egyik szerzője a költő, a rilkei iszonyú angyalt és Babits különös hírmondóját idézi mint irányadó művészi magatartásformát. A versek tanúsága szerint Kukorelly költői szerepfelfogása velük tart szellemi rokonságot, bár náluk esendőbb és köznapibb lény, hiányzik belőle a celebrális beszéd ünnepélyessége. Ez csendes elhatárolódást jelent a kinyilatkoztató, a tagolatlan közösséget kizárólagosan reprezentáló közlésmódtól, de távolságot teremt az önlefokozó, csak a személyiség groteszk kisszerűségét hangsúlyozó versszubjektummal szemben is. E versek lírai alanya nincs meggyőződve a költészet mindenhatóságáról, nem akarja közvetítőként átesztétizálni az életet, mégcsak nem is birtokosa valamiféle igazságnak, főként nem az igazságnak, de nem is mond le róla, útban van felé. Nem törődik bele a vereségbe, nem, nem adja fel eleve, hogy jó hír tudója lehet - ti. hogy ősz van -, ám jóval szkeptikusabb és józanabb, hogy ennek a fontosságát heroikusan a világ felől értelmezze, hisz a dolgok állása szerint kevés esély van erre" (uo.).
65 Vagy háromnegyedes, mint Skurek Ferencé. És úgy nem bír, ahogy az egykettedes: Goldfinger Rezső. (Vö.: Karinthy: Tanár úr kérem. Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, é. n. 44-46. o.)
68 Itt ülök, amíg majd egészen le nem fordulok a székről, AMP 91.
70 Szondy utcai helyzet, NT 121.
71 Ez egy verscím. Ld. Új Forrás, 1994/10. 3. o.
73 A futball mint akarat és képzet, NT 156
75 "Visszahozhatatlanul rohan az idő ", EGyK 104
76 Az nehéz súlyokat cipel, EGyK 142
80 Itt ülök, amíg majd egészen le nem fordulok a székről, AMP 92
81 H. Ö. L. D. E. R. L. I. N., 1. D. Die Wanderung
83 De azonban Kukorelly itt is megtalálja. Vörösmartyról szóló írásának címe egy A romból vett idézet: "»...de azonban győze Romisten«".
84 A M kapcsán írja Körmendy Zsuzsa: "Tudomásul kell tehát vennünk, hogy századunkban az író nem okvetlenül a nyelvművelő mozgalom kisúttörője." (Körmendy 1986)
85 A régebbi változatokhoz való viszonyáról ld. Németh Gábor interjúját: (Kérdés:) "A Gyógynövény-kert javításai, természetesen elméleti értelemben, visszavonják az ősszövegeket?" (Kukorelly:) "Sajnos csak elméleti értelemben. Ha lehetne, fizikailag is visszavonnám őket." (Int. Németh, 5) Illetve: a Radnóti Sándornak adott példányba írt ajánlás: "A többi könyv nem gilt." (Nyilván a verses könyvekről van szó.) Idézi Radnóti 1994, 615.
89 Vö. az ÉSSÜ változatát a 3. sortól ("Nem beszélgetés, inkább / csak magamba beszélek. De kimondtam / hangosan is. A Wesselényi utca / sarkánál volt.") az EGyK-ével ("Nem beszélgetés, csak / úgy magamban beszélek. Magamnak / vagy kicsoda is. Ki az. De kifelé / mégis, mert kimondtam hangosan. A / Wesselényi utca sarkánál volt.") A második változat "magamban-magamnak" ismétlése ezúttal nem ökonomikus tautológia: a "magamba" éppúgy visszaadja ezt a kettősséget, amennyiben a(z alak stílusához jobban illeszkedő) beszélt nyelvi pongyolaságként is érthető "-ba" rag éppúgy lehet locativus, mint - "helyesen" értve - lativus, vagyis éppúgy lehet "magamban", mint "magamnak" beszélek/-tem. És ez a másik: az alany többszörösen el van bizonytalanítva, az "önmegszólításból" a lírai "énbeszédbe", a múlt időből a jelenbe vált és vissza, nem tudni, ki mikor, mi és micsoda, tökéletes a qui parle?-áthallás - ezért fölösleges didaxis az a "magam"-kettőzés, és a két direkt kérdés, amely így inkább kiszólássá, stílustöréssé válik.
90 Ilyen a (Négy. Huszonhat) című szöveg (AMP 111), melyet Kukorelly a német változatban áthelyezett a Javulások közé, és némiképp átírta. A provokáció hangjából, az ironizálás erősségéből vesz vissza egy lehelletnyit: "nem árt, ha van metafora az irodalomban" helyett "nem árt, ha van egy metafora", "költőnek" helyett "írónak" stb.
91 Michel Foucault, francia filozófus, történész fogalma. Nézete szerint minden diszkurzus, miközben önlegitimációs igényeit érvényesíti, egyre inkább átcsap hatalmi diszkurzusba, vagyis arra tör, hogy magát a bevettnek, a normitás kizárólagos letéteményesének tüntesse fel - és egyre kevésbé kegyelmez a kizártnak, kirekesztettnek, s ezt a kirekesztést igyekszik legitimálni-normalizálni: intézményesíteni.
92 Az ez alól kivételt képező locusok természetszerűleg a publicisztikusabb írásokban fordulnak elő. Így a NT (inkább politikailag) és a K (inkább irodalmilag) bizonyos helyein vitázik direktben érvelve is.
93 Németh Gábor kifejezése. Németh 1991
95 Ld. még Czigány 1995 megjegyzéseit. (A tbsz. 3. szem. "a diktatúrák autokrata nyelvszemléletének ingoványos talajára vezet, ahol elég azt mondani: »bebörtönözték«, »felakasztották« vagy »kitüntették«, »kiadták a könyvét«, és senki nem mer egyenesben rákérdezni, hogy kik börtönözték be, másrészt nem is kell, mert mindenki tudja, hogy kik adták ki a könyvét.")
96 "Kései" nagy alakja pedig Garaczi.
97 Felidézi továbbá a "leltár miatt / áruátvétel miatt (zárva)" ill. "technikai okok miatt / X művész betegsége miatt (elmarad)" stb. kifejezéseket, vagyis rájátszik egy tipikus helyzet tipikus érzékelésére.
98 Ez számomra rendkívül lényeges pont. Az irodalmi diszkurzusok által gyakorta lenézett köznyelvi diszkurzusok sokszor elképesztő, a legnagyobb irodalmakat megszégyenítő megoldásokat produkálnak. Kukorelly, Parti Nagy, Garaczi, Tasnády erénye nem utolsó sorban éppen az, hogy érzik ezek poétikáját, felismerik a bennük rejlő lehetőségeket, és élnek velük.
99 Nincs a világon. Erdély Miklós emlékmű, AMP, 68
100 Ezt Kukorelly esetében nagyon puhán kell értenünk, azért az idézőjel. Egyrészt igen ritka nála az explicit, tematizált nyelvkritika, másrészt ez valamiféle "negatív dialektikaként", a "helyesség" bármiféle meghatározható utópiája nélkül történik, mint Mészöly Miklós írja, "anélkül, hogy közben kothurnust öltve akarna érvelni vagy éppenséggel diktatorikusan állítani valamit." (Mészöly 1985).
101 Bagossy 1991. Kiemelés tőlem.
102 Pl.: "A filozófus tárgyal egy kérdést; miként egy betegséget kezelnek." (Ld.: Filozófiai vizsgálódások. Atlantisz, Bp., 1992. 255. sz. szöveg.)
103 Habermas a társadalmi (ön)reflexiót a pszichoanalitikus gyakorlathoz hasonlítja. Az ideológiakritika szándéka szerint elősegíti az elnyomott politikai akaratképz(őd)és artikulációját, s ennek eminens közege a nyelv. (Ld. pl.: Zur Logik der Sozialwissenschaften. Suhrkamp, Frankfurt/Main, 1970., ill. Der Universalitätsanspruch der Hermeneutik. In: Hermeneutik und Ideologiekritik. Suhrkamp, Frankfurt/Main, 1971. 120-159. o.)
107 Thomka, 1990, in: 1993, 104
109 Ez - a szfinx rejtvényét megoldó Oidipuszra utaló Szophoklész-idézet - Freud mellszobrának felirata a Bécsi Egyetem udvarában.
110 Azt az egyet ne. Nappali ház, 1995/2. 16-17. o.
111 Talán ez is egy adalék annak megértéséhez, hogy az "erősen félreolvasó" dekonstrukció miképpen lehet olyan közeli rokona a "szorosan olvasó" újkritikának. - A hermeneutika és a dekonstrukció vitájában az egyik félreértés abból fakad, hogy a helyesen értés akarása - végső soron: az igazság akarása - nem zárja ki azt a meggyőződést, mely szerint nincs ideális értelem, mely szerint a nemlétező helyre (u-topia) sohasem érkezhetünk el: mindig várat magára, késlekedik, elhalasztódik (différer) és mindig különbözik (différer). Ha ez az akarás nincs, akkor kockázat sincs. S ahol nincs kockázat, ott nem lehet hibázni, nem lehet jól csinálni, nem lehet tévedni, nem lehet igazat mondani, ott nincs jó játék. Ártalmatlan minden tézis, minden szkepszis. Ott a nihilizmus nem kulturális/naturális kondíció, körülmény, feltétel, amellyel számolni kell, hanem Isten. "S ahol Isten, ott szükség nincsen." Dekonstruktív kritikára sincsen.
112 Vö.: hárommal későbbi jegyzet.
113 Ettől persze még fennforoghat valamely excesszív szkizofrénia esete, de vajon mi köze lenne ehhez a szöveghez egy olyan értelmezésnek, amely azt előbb neurotikus "normalizálásnak" veti alá, s csak e durva félreértelmezés után hajlandó tovább értelmezni. Miért nem ír inkább, akkor nem keltene ilyen agresszív benyomást.
115 Vö.: hárommal ezelőtti jegyzet.
116 Jobban működjön a személyzet, EGyK, 92-93
118 Vö.: Néhány mozgásforma. EGyK, 21
119 Radnóti 1994, 617. Hasonló szellemben beszél "elrejtőzés és kitárulkozás furcsa nászá"-ról Mészáros Sándor már az első kötetnél (Mészáros 1985).
120 ÉSSÜ 29. (A mondat-sorszámok nem a vers részei; a gyors utalás érdekében iktattam be őket. - A versnek nem véletlenül nem a "javított" EGyK-beli változatát idéztem.)
121 Értelmezésem szerint az alak kettősségére hívja fel a figyelmet N. Horváth Béla, mégpedig a szövegalany következetes elbizonytalanítása kapcsán: "a tárgyias önfelmutatás figyelhető meg a lírai beszédmódban, s a lírai alany alakváltozataiban is. A versek egy részében a személyesség, az első személyű megszólalás valóban a közvetlen jelenlétet involválja. [...] Máskor viszont ugyanez a személyesség feloldódik, eltűnik valamiféle általános alanyban. Ez a némiképp stilizált alanyiság eltávolítja a grammatizált formákban testet öltő ént a közvetlen közlésben jelenlévőtől." (N Horváth 1994) Rácz István György szerint "Kukorellynél a beszélő grammatikai »tisztázatlanságban« hagyása a lírai ént a szubsztancialitásnak még a lehetőségétől is megfosztja". (Rácz 1995, 214)
122 "[A] gyakori redundanciák sem oldottságot, »felhígulást«, inkább egyfajta kényszeres pontosságra, egyértelműségre törekvést eredményeznek" - írja Simon Attila (1990). Még élesebben fogalmaz Kántor Zsolt: "Ez a beszédmód kizárja az önismétlést. Végtelen variálhatóságú. Kukorelly teljesen pleonazmus nélküli stílusa, redundancia-mentes szövegszövése kizár minden fölösleges gesztust, indokolatlan eufóriát." (Kántor 1988)
123 Tandori 1993. Kiemelés tőlem.
124 A szót alighanem maga a szerző sugalmazta - ld. az EGyK első szövegét. Fogarassy már 1985-ös tanulmányában használja: "a billentés finomságaiban járatos művésznek mutatkozik máris." Hasonló értelemben mondja Radnóti 1994: "félreismerhetetlenül jellegzetes döccentett, »rontott« versbeszéde...", és talán a "billenékenység" szót is. Czigány 1995 is hangsúlyosan említi.
125 Ezer és három. Nem túl komoly valami a nőkről. NT, 113
126 A logikaelmélet kategóriái. Egyszerűen fogalmazva a deszignátor csupán megjelöl valamit, egy ("analitikus") jelentés nélküli név, a deskripció pedig a definícióval tart rokonságot, analizálja a jelentést, leír egy tulajdonság(nyaláb)ot, hasonló a carnapi "intenzió"-hoz.
127 E gondolatok több ponton emlékeztethetnek A. C. Dantónak a modern művészet egyik legfontosabb eljárását elemző megfigyeléseire. Ezek szerint a művészet közhelyek metaforáit teremti folyamatosan. A közönséges szemléletmód, a hétköznapi gondolkodásmód evidenciáit meglepő módon, "szemtelenül" kibillenti szokványos alkalmazásukból, szokatlanná és újszerűvé teszi azokat. Ezt nevezi "a közhely transzfigurációjának". (Magyarul részlet olvasható e könyvből (id. mű.) in: Szöveg és interpretáció. Cserépfalvi, Bp., én. 129-167. o.)
128 Balassa Péter már az első kötetnél "[a]z agyonkoptatott közhelyeket, a hétköznapok romboló, hazugságba forduló mondatait, szófordulatait igazságba, egyszerű, megtisztított szentenciákba visszafordító szókimondás"-ról beszél (Balassa 1985). Thomka Beáta (hang)(vételek) című írásának is a billentés a talán leghangsúlyosabb problémája, mégha e szót magát nem is használja. Pl.: "Jó vele lépdelni a köznyelv / irodalmi nyelv buktatóin, hisz fáradhatatlanul kipattanó ötletei gyökerükben kérdőjelezik meg állandósult, berögzött tapasztalatainkat, rutinos észlelésformáinkat, a kifejezésükben alkalmazott készletet. Kukorelly Endre szembeszegülése a beidegződésekkel szabályos tanfolyammá terebélyesedik, midőn a legérzékenyebb pontokon kezdi ki a megszokást, a frázist." (1990, in: 1993, 106)
129 Továbbá az irodalmonkívüli nyelvjátékok provokációi is: (Egy taxisofőr a kemény életet, a magyar vadkapitalizmus csaló-rabló mentalitását bemutató történeteinek zárlataként:) "Ezek mennek. Meg a bárányfelhők." (Rejtő Jenő:) "Az élet olyan, mint egy nyári ruha mellénye: rövid és céltalan." (Graffiti-népköltés:) "Az élet olyan, mint a motor: ha nem megy, be kell rúgni." (Egy underground zenekar a nyolcvanas évekből:) "Két hajó úszik az élet tengerén, az egyikben Te ülsz, a másikban a vízirendőr." stb.
130 "Anxiety of influence" - Harold Bloom fogalma az "erős költő" egyik meghatározó pszichológiai affektusára. Bloom figyelemre méltó módon ebből vezeti le az erős költő retorikai kreativitását. De erről lesz még szó.
131 Vö.: "én azzal foglalkozom, hogy hibákat találok ki a mondataimhoz. Azzal foglalkozom, hogy mondatokat találok ki, és hibákat találok a mondatokhoz." (Divat, DMK)
133 Rossz kifejezés. Viszont elterjedt, úgyhogy én is ezt használom. Általában a verbális érintkezés során a "puszta megfogalmazást" "kísérő" egyéb "kifejezőeszközöket" értik rajta, úgymint: a mondatok kimondásának módozatai, intonációja, hangereje, szünetei, tempója stb., aztán a testnyelv: gesztikuláció, arcmimika, proxémika stb. Ám nyilvánvaló, hogy ezek éppúgy priméren kommunikatívak, és alapvető elemei, nem pedig metázásai a "puszta megfogalmazásnak".
135 A "legújabb magyar irodalomra" - értsd az Esterházy-Nádas "paradigma" utánira - alkalmazott homályos kifejezés, melynek jelentésnyalábja alighanem elsősorban az érzéki-konkrét hiányát, a történet hiányát, annak hiányát, amit Lukács György "világszerűségnek" nevezett, a szerzői pozíció mizériáira és magára a nyelvre vonatkozó reflexiók előtérbe helyezését, és egy teoretikusabb írásmód térhódítását foglalja magába.
138 Néhány mozgásforma, EGyK 20-21.
140 Az nehéz súlyokat cipel, EGyK 142
141 Hat vázlat * részlet, MMTSÁ 61
143 Idézi Pilinszky János, (A) (M) (X). In: A mélypont ünnepélye, I. 197. o. Ide tartozó írás.
144 AMP 68. A szűkebb szövegkörnyezet idézve a ("Holt" hagyományok...) fejezetben. - "A történeti idő múlt-jelen-jövő felosztásának nincs jelentősége, vagy ha van, nem ismerjük. A múlt nem múlt el; az emlék élesebben hasíthat a jelenbe, mint »ideája« a múltba, a felidézés pillanata erősebb lehet, mint a megtörténésé. A vágy, amely mindenkor a jövőt akarja birtokba venni, a lehetetlen feladat elől a múlt uralásába menekül. Az is lehetetlen. Nem lehet jelentősége, mert nem tudhatjuk, mikor látunk »tavalyi« képeket, »idei« emlékeket, mikor hangzanak el ezek a szavak. A történeti idő transzcendens kontextusának nincs jelentősége, vagy ha van, nem ismerjük. Ha van is történet, az nem valami lezárt és világosan valami önmagán túlira mutató. Teleológiája nincs, kauzalitása beláthatatlan. »Az idő az örökkévalóság mozgó képe«? Csak nem? Miféle antiplatonizmus ez?" (F. Zs.: Tavaly Marienbadban. In: Idő és történet. Kézirat.)
145 Merthogy ugye itt a költők csupa ilyen hogyishívjákok voltak, na, lángoszlopok, herkulesek, próféták, héroszok, a világegyetem atlaszai, a nemzet napszámosai, magyarságunk, emberségünk őrizői, az ősiség sámánjai, a kor ütőerén kezüket tartó miegyebek. Ez a mi intertextusunk, honfi. Ha igaza van Bloomnak, akkor az irónia is - védekezés. Ez a hagyomány nevelt bennünket, akár prók vagyunk, akár contrák. Ne általánosítsak.
148 A könnyű gépfegyver hangja 2. (AVÉ, EGyK 49)
149 Hogy ne legyen olyan egyszerű, e kiemelt szavakat vö. Gilles Deleuze számos könyvében visszatérő használatukkal.
150 Kukorelly - sokféle irodalmi hatással színezve - a kezdet kezdetétől konzervatív-polgári értékrendszert képvisel. Sőt a "komonizmus" még rá is segített ezekre a fixációkra. Mivel sokminden, ami kívánatos, tilos volt, és mivel/ráadásul sokminden, ami tilos, kívánatos. Legyen banán, legyen Isten, lehessen utazni, lehessen azt írni, ami jólesik. "Nyugodt alkotói légkör és jobb szagok. Megfelelő viszonyok az olimpikonok felkészítéséhez. Zajártalommérés. Heves, barátságos egyet-nem-értés, komoly viták legvidámabb kérdésekről. Ahol a lányok a kék harisnyát kultiválják, és naponta cserélnek bugyit. Normális futballmérkőzések, normális sajt- és sajtóválaszték, európai dolog, fizetéssel. Urak vannak, mindenki úr, kivéve a hölgyeket." (Müncheni levél, NT 104) - írja 1989-ben. De 1994-ben ugyanezzel a vágyálommal találkozunk: Bayreuth, például, a "nyugodt kisváros... Van Jean-Paul-Café, nevezetes jegeskávéval. Tiszta mindenfélék, környezetkímélő autózás. Barátságos Gasthof, zsemleropogással. Derék kis polgárok, »ízletes, polgári szív-felfújt«. És van komoly munkálkodás nagyon nagy műveken. Ez azért jó, nem?" (A "Richard Wagner fasor", NT 97) - Mindezzel, meglepő módon, egyedül Nagy Atilla Kristóf foglalkozott, aki azt írja: "Úgy vélem, Márai Sándor jelentkezése óta nem volt annyira polgári írónk, mint Kukorelly Endre." Nagy AK 1992 különbséget tesz a "szocializmus" előtti értékrendet képviselő "ópolgári" és a kádárizmus-kitermelte "újpolgári" mentalitás között, majd kijelenti, hogy "Kukorelly Endre az »ópolgár« irodalmi reprezentánsa. Prózáját olvasva akaratlanul is megjelennek lelki szemeink előtt a vitrinben kínos rendbe állított meißeni porcelánok, a kopott karfájú, süppedős fotelek, támlájukon a brüsszeli csipkével, a fakó drapériák, a selyemrojtos olvasólámpa, a naftalinszagú ruhásszekrény, a kapucíner és a teasütemények. Igazságtalanok lennénk azonban, ha csak ezt vennénk észre. Mert minden szellemileg érzékeny, széles látókörű polgár harcban áll a maga polgár-mivoltával, vagy legalábbis ambivalens módon viszonyul ahhoz."
151 A kiállítás őrzési rendje, AVÉ, 47
152 Ami Radnóti szerint (is) "fölötte jellemző erre a költészetre". Ld. Radnóti 1994. 614
153 "Mint művészetek élvezője halál konzervatív vagyok, ugyanakkor halál kíváncsi minden újra, és ez a kettő nagyon jól megfér bennem" - mondja Kukorelly egy interjúban. (Int. Németh, 8) "Az is nyilvánvaló - írja N Horváth 1994 -, hogy a költői alapállás nem az emberi lét tradicionális értékeinek megkérdőjelezésére irányul, hisz aligha szólnak másról ezek a versek, mint a létezés tradicionalizmusáról, megkövesedett formáiról, örökérvényűvé redukálódott folyamatairól."
154 Az idézet Rilke-Tóth Egy archaikus Apolló-torzó című verséből való.
155 "Mindenekelőtt könyörtelenül dezideologizálni kell a hagyomány szót, és következetesen többes számban kell használni, azaz tudomásul kell venni az emlékező nyelv végtelen bonyolultságú rétegzettségét, sokaságát éppúgy, mint azoknak a nyelveknek a sokaságát, amire visszaemlékezik. Fel kell számolni az egyirányú kontinuitás démonát [...], a múlt-jelen (régi-mai) dichotómiát, igen, fel kell adni a költészettörténet lineáris szemléletét, hogy eltűnjenek az »előfutárok«, a »kiteljesítők«, az »örökösök«, »a hagyomány hiteles őrizői«, helyébe állítva az irodalom kaleidoszkopikus szemléletét." (Szigeti Csaba: A magyar múzsa amnéziája. Jelenkor, 1995/2. 161. o.)
164 Vö.: Gombrowicz: Ferdydurke. A művészet a jelek szerint már régesrég végrehajtotta a tartalom/forma fogalompárjának dekonstrukcióját, amennyiben annak korábban privilegizált első elemét megfosztotta primátusától. Ám ha Derridának igaza van - márpedig a harcos dekonstruktorokkal és önnön élesebb megfogalmazásaival szemben szerintem igaza van - abban, hogy e metafizikus dualizmusok nélkül "egyelőre" képtelenek vagyunk gondolkodni, illetve abban, hogy a szupplementum totális elnyomása lehetetlen: a tartalom beírja magát a forma modern eredetfilozófiájába. Az elnyomott Birodalom visszavág, vagy ahogy az amerikai horrorreklám mondja: "the Dark Side is always waiting us to enter, waiting to enter us."
165 Bloom: Költészet, revizionizmus, elfojtás. I. h. 61. o.
166 Egészen eltérő módokon, de más jelenkori magyar szerzők is komolyan művelik ezt: Parti Nagy, Tasnády, Szijj A futás napjában és helyenként Garaczi. A grammatikai szinten elkövetett dilettáns manőverek kedvelőjeként megemlíthetnénk Esterházyt is, de nála nincs ilyen jelentősége ennek. Még lényegesebb különbség, hogy ő a nyelvrontást, a szövegromlást, a (köz)nyelv hibáit, pontatlanságait, slamposságát elsősorban ironikus-kritikai éllel, aufklérista-leleplező módon emeli be szövegébe. Mert a (köz)gondolkodás hibáit, pontatlanságait, slamposságát kritizálja, leplezi le. Számomra egyáltalán nem nyomasztó ez a normativitás, ellenkezőleg: szimpatikus. Más kérdés, hogy legalább ilyen izgalmasak a fent említett szerzők kísérletei, amelyekben nemigen érhető tetten a rontott nyelv (rontott gondolat) kritikája és az ez utóbbi alapját képező normarendszer. (Ettől függetlenül persze a scriptible olvasat dolgozik vele - és mi mást provokálnának ezek a szövegek, mint ilyen olvasatot.) Mint Szilágyi Márton megjegyzi: "Kukorelly [a különböző nyelvhasználati kódokból kölcsönzött frazémákhoz] iróniával viszonyul - ebből fakad játékossága is -, mivel azonban tudatában van a nyelv eredendő korlátozottságának, emez irónia mögött nem sejlik föl egy abszolút érvényességű kódba vetett bizalom." (Szilágyi 1993, 94) Hasonlóan nyilatkozik Margócsy: "a mindennapi nyelv hű imitációja persze nem bírálatot takar." (Margócsy 1993, 51) Ha jól értettem, Márton László ennek ellenkezőjét fedezi fel némely korai Kukorelly-versben, és - igaz, egyre kevésbé fenyegető - veszélynek látja: "Kukorelly korai verseire a leleplezés, a feltárás, a felvilágosítás [...] iróniája, egyszersmind ennek az iróniának rejtett pátosza volt jellemző, s Kukorellynek keresztül kellett törnie saját költői vívmányán ahhoz, hogy tágasabb horizontokat emelhessen be költészetébe." (Márton 1993, 55) Valóban jellemző némi - főként politikai - aufklérizmus, egyértelmű értékrendszert feltételező szabadságretorika Kukorellynél, de ezt nem látom túlságosan gyakorinak. Számos más vonatkozásban azonban - szinte várakozásainkat kijátszva - kifejezetten hiányzik a paródia- vagy irónia-jelleg. Kukorelly ezen eljárása - mely szintén a fent említett szerzőkével, úgymint Parti Nagy, Szijj, Garaczi, állítható párhuzamba - (lásd erről Farkas 1994), például a művészeti ambíciójú dilettantizmus, vagy más, nem-irodalmi beszédmódok, vagy az ügyetlen, hibás nyelvhasználat idézésének-beemelésének aktusa és kontextusa általában látványosan nélkülözi az értékelést, a bírálatot, az ítélkezést. A beépített beszédstílusokat és -fordulatokat e szerzők inkább élvezik, mint megvetik. A - szűk értelemben vett - formai dilettantizmus kicsit komplikáltabb ügy. Mint azt a Ki beszél?-ben bizonygattam, olyan váltásnak lehetünk tanúi e szerzőknél, hogy a szövegformáló erőt, a lírai beszéd integritását már nem annyira a hagyományos ornamentika, a poétikai párhuzamosságok (Jakobson) rendszere adja, hanem az alak. Parti Nagy és Garaczi szövegei persze sokkal tagoltabbak, kaleidoszkóp-szerűbbek, decentráltságuk több szkiz labirintusában bolyong: az "én" nem olyan markáns és karakteres, mint - durván, címkézéssé egyszerűsítve jellemzésüket - Tasnády motyogó, reflektált, az emlékeivel és a megszólalás értelmével küszködő vagy Szijj leszázalékolt, magányos, trottyos, tragikus figurája. Kukorelly ez utóbbiaktól az előbbiek felé halad: kezdetben egységesebb - később egyre több alakot próbál ki.
169 Ez egy retorikai eszköz (túlzás).
170 Mindez különös módon a táj, a természet(esség) rousseau-iánus, szentimentalista, pietista, romantikus apoteózisának megismétlése. Később persze a paradigma normál (Kuhn) szakaszában ez a romanticista toposzrendszer nagy változásokon ment keresztül, például a természeti környezettől való fokozatos távolodással egyre reflektáltabb, aztán egyre populárisabb, egyre nagyobb a kereslet iránta, vagyis egyre olcsóbb (a giccs szó egyik etimológiája a verkitschen: 'olcsón eladni'). A magaskultúra természetesen elhatárolódik tőle, a transzgresszió lovagja kegyetlen, mint a gép, a nagyvárosi dandy és bohém Sade, Darwin és Nietzsche hatása nélkül is le tudja leplezni mint misztifikációt. De tézisünk az, hogy külsővéválásainak devalválódása belsővéválásának legbiztosabb jele. A természet iránti vágy csak erősödik. Ráadásul a nagyvárosnak mint tájnak, mint természet(esség)nek a kritikája egyidős a kultuszával is. És nem gyengül. Talán elég csak Thoreau-t, Spenglert, Heideggert vagy a mai zöld gondolkodást említeni. De feltehetően a nagyvárosi tájköltészet sem fog gyengülni, mégha valamivel nehezebb lesz is az ólmot, zajt, agressziót valamint a parkoló autók és az omladozó vakolatú házfalak közti tíz centis járdasávot borító kutyaszarszőnyeget zu verkitschen.
171 Mint Ambrus Judit (1993, 888) írja, "sok köze van a Nagy Lászó-Juhász Ferenc-vonulathoz. Korántsem a hagyomány továbbvitelében, hanem a tételes tagadásban." Ám hiba lenne gőgös-felvilágosult-kritikaiként látni ezt a viszonyt. Inkább a fokozódó sematikussá válásnak és a hitelesség hiányának érzékelése ez. Lásd pl.: "És nem vagyok valami egészen más." (AMP 68., néhány sorral a fent idézett mondatok után.) Kukorelly, innen nézve, nagyon sokat köszönhet ennek a hagyománynak: nélküle például nem jöhetett volna létre az a termékeny feszültség, amely sok szövegének energiáját adja; vagyis hogy a pátosz egyszerre kerülendő és kikerülhetetlen.
174 Ez a többrétegűség lehet az oka annak az első pillanatra meghökkentő, és nagyon pontosan megragadott kettősségnek is, amit Németh Gábor fejt ki Kukorelly-interjújában: "Amikor a Ha megyek, mi van az alatt című szövegedet olvastam, egyértelműen tragikus, megrendítő szövegként hatott rám. Pár nappal később, a legnagyobb megdöbbenésemre, egy irodalmi esten a közönség belehajszolt egy ironikus olvasatba..." (Int. Németh, 6.) Vö.: Márton 1993, 57.: "az évek során mintha összecementeződött volna tréfa, dac, fanyarság, siránkozás, büszkeség és hedonizmus. Ebből a konglomerátumból lassan kioldódott a feltáró szándékú irónia, viszont erősebbé vált a humor jelenléte." Ill. Czigány 1995, 124: "Legszembetűnőbb stiláris eszköze az irónia, mely sohasem fölényes vagy kesernyés (savanykás?), hanem elnéző a külvilággal szemben..."
176 Ennek radikális megfogalmazása a jelentésadás dilemmája Lévi-Straussnál: egy kulturális tény mindig egy adott nyelvi-gondolkodási struktúra eleme, amelyhez ha egy másik nyelvi-gondolkodási struktúra hozzányúl - a tény már nem ugyanaz.
177 Tehát messze nem feltétlenül közös mondanivalót hordoznak ezek - mint Kukorelly a fent idézett mondatok után pár sorral állítja. Persze itt valójában mindig fokozati kérdésekről van szó: a közös és a különböző arányairól. Biztos, hogy a XII. századi provanszál költészet valamint Kukorelly szerelem-fogalma nem tökéletesen különböző.
179 Véleményem szerint a hagyományos toposzoknak ez a lebegtetése és a "jólformált" mondat, a "helyes" grammatika megbillentése az alapja annak, amit Czigány Lóránt - a Kukorelly-féle beszédmód meghatározó jegyeként - "bizarr"-nak nevezett. E szó szerinte "olyan teljesen »normális« eseményekre, képekre, képzetekre vonatkozik, melyek külön-külön sem a fizikai, sem az erkölcsi világrend törvényeit nem sértik (...), a konvenciókat nem hagyják figyelmen kívül, szövegkörnyezetükben azonban valahogy érvénytelenítik az emberekről, a világ jelenségeiről tapasztalati úton kialakult hagyományos elképzelésünket. A bizarrság láttán nem háborodunk fel, hanem meghökkenünk. Gyanakszunk, hogy nem föltétlenül ostobaság termékei, de talányukkal (ha éppen talányosak) nem tudunk mit kezdeni." (Czigány 1995, 122-123)
180 Ez a szép szintagma nem Szigetitől, hanem Marxtól származik, de pontos. (Ld. Gazdasági-filozófiai kéziratok. Kossuth, Bp., 1977. 93. o. A nemzetgazdaságtan hamis előfeltevéseiről.)
181 Néhány szó a radikális archaizmusról. Nappali ház, 1992/2. 65-71. o. Megjegyzendő, hogy kissé kitágítom Szigeti Csaba fogalmát, aki elsősorban verstani-prozódiai értelemben gondolja azt el.
182 Nagy Pál is a korai romantika jelentőségét hangsúlyozza (Nagy P 1992, 57). Felvetődhet a kérdés, hogyhogy nem a manierizmus ez a pont, amint azt a Maniere kötet címe és jónéhány utalása sugallná. Nos, nem hiszem, hogy ezt (művészet)történetileg olyan komolyan kellene gondolnunk. Másfelől, bizonyos értelemben - egészen pontosan a hauseri értelemben - beszélhetünk manierizmusról. (L. Hauser Arnold: A modern művészet és irodalom eredete. A manierizmus fejlődése a reneszánsz válsága óta. Gondolat, Bp., 1980. Hauser úgy látja, hogy két alapvető típusa van a művészeti-irodalmi stílusoknak, amelyek mindig különböző formában, ám mégiscsak bizonyos közös jegyeket hordozva váltják egymást. Az egyik a klasszikus, a másik a manierista. Az előbbihez a XV. szd.-i reneszánszot, a XVIII. szd.-i klasszicizmust, a XIX. szd.-i realizmust sorolja; az utóbbihoz a (történelmi) manierizmust, a barokkot, a rokokót, a romantikát, a posztimpresszionizmust, a francia szimbolistákat, a szürrealizmust stb. Az előzőt normatívabbnak és racionalistának írja le, amely igyekszik minden extravaganciát és irracionalizmust kisöpörni a művészetből, az utóbbit lázadónak, emocionálisnak, álomszerűnek, kaleidoszkopikusnak stb. A merész koncepcióról meg kell jegyeznünk, hogy Hauser nem hajtja túl a párhuzamokat. "Mint általában a történelmi jelenségek zöme, a stílus, a teljesítmény és a személyiség egyszeri és megismételhetetlen. Ami belőlük változatlanul megmarad vagy változatlanul megismétlődik, az éppen történelmileg irreleváns, érdektelen oldaluk." (Id. mű 445. o.)) - Természetesen "minden költő megkésett" (Bloom) és e "visszanyúlás" nem azt jelenti, hogy negligálni tudná vagy akarná a toposzok "hatástörténetét" (Gadamer), azt, hogy ezek "lesüllyedt kultúrjavak". Ami a 18. szd. végén "haladó", az a 19. szd. végén a kispolgári norma (lényegében az "érzékenység" összes díszlete), azután dömpingcikk. Ezért a koraromantikához hasonlóan nagy szerepe van a lesilányított "romantikus" sémáknak, például a giccsnek, ahol az egyre erősödő toposz közhellyé válik.
183 A klasszikus fogalma rendszerint ugyanazt az ambiguitást termeli újra, amit a közhely ambiguitásáról elmondtunk. Dögunalmassá csak azért válhatott, mert revelatív (volt). A "klasszikus"-ban is van valamiféle 'ásatag'-konnotáció. Igen érdekes e szempontból Kermode egy megjegyzése: "furcsa módon, Barthes a »klasszikus« fogalmát azon szövegek számára tartja fenn, amelyben ez [ti. az "intenció egyértelműsítésére, a plurális értelmezések játékának kizárására tett szerzői igyekezet"] többé-kevésbé sikeres... Amit Barthes »modern«-nek hív, nagyon közel áll ahhoz, amit én »klasszikus«nak hívok, és amit ő »klasszikus«-nak hív, nagyon közel áll ahhoz, amit én »holt«-nak hívok." (F. K.: The Classic. Literary Images of Permanence and Change. The Viking Press, New York, 1975. 136. o.) Tanulságos, hogy az előbbi nagyon közel áll ahhoz, amit Habermas "klasszikusnak" is és "modernnek" is hív, Lyotard pedig "posztmodernnek". Habermas: "Azóta [a XIX. század óta, amikor a modern fogalma egyszerűen egy absztrakt oppozíciót jelöl a tradíció és a jelen között] a modernként számon tartott művek megkülönböztető jegye az, hogy »új«, amely le lesz győzve, meghaladottá lesz téve a következő stílus újdonsága által. De, amíg ami merőben »stílusbeli«, rögtön kimegy a divatból, az, ami modern, megőriz egy titkos köteléket a klasszikushoz. Természetszerűleg, ami túléli az időt, az klasszikussá lesz. De a kifejezetten modern dokumentum már nem az elmúlt korszak autoritásától kölcsönzi az erőt a klasszikussá levéshez; ehelyett a modern mű válik klasszikussá, mivel egyszer már autentikusan modern volt. A modernség, általunk elgondolt értelmében, a klasszikussá válásnak a saját maga által meghatározott kánonjait teremti meg. Ilyen értelemben beszélünk pl. a modern művészet történetéről vagy klasszikus modernségről. A »modern« és »klasszikus« közötti reláció kifejezetten elveszítette történelmileg fixált referenciáját." (J. H.: Modernity - an Uncomplete Project. In: Hal Foster, szerk: Anti-Aesthetics. CUP, New York, 1989. 1-27. o.) Lyotard: "A posztmodern... megtagadja a [modernre jellemző] szép forma vigaszát, az ízlés konszenzusát, mely lehetővé teszi, hogy kollektíve osztozzunk az elérhetetlen iránti nosztalgiánkban; új kifejezésmódokat kutat fel, nem azért, hogy élvezzük őket, hanem hogy feltárja a kifejezhetetlennek egy erősebb értelmét. A posztmodern művész vagy író a filozófus helyzetében van: a szöveg, amit ír, a mű, amit alkot, alapvetően nem már megalkotott szabályok alapján áll, és nem ítélhető meg a meghatározó ízlésítéleteknek megfelelően, a megszokott kategóriákat alkalmazva rá. Éppenhogy ilyen szabályok és kategóriák, amelyek után a műalkotás kutat. A művész, az író tehát szabályok nélkül dolgozik, hogy létrehozza annak a szabályait, amely csak eztán lesz megalkotva." "Egy mű csak akkor válhat modernné, ha először posztmodern. A posztmodernizmus, így értve, nem a modernizmus vége, hanem születése stádiumában; és ez a stádium konstans." (J.-F. L.: Answering the Question: What is Postmodernism? In: The Postmodern Condition. UMP, Minneapolis, 1989. 81., ill. 79. o.)
184 J. W.Goethe: Werther szerelme és halála. Szépirodalmi, Bp., 1986. 34. o. Werther így folytatja: "Rögtön eszembe villant az a nagyszerű óda, amelyre gondolt, és elmerültem az özönlő érzelmekbe, amelyekkel e név idézése elöntött. Nem bírtam tovább, a kezére hajoltam, és megcsókoltam, mialatt szememből kicsordultak a boldogság könnyei. És megint a szemébe néztem. Nemes költő! bár láttad volna istenülésedet ebben a szemben, s bár soha többé ne hallanám annyiszor megszentségtelenített nevedet."
185 Szélsőséges, patologikus formája ennek például Csáth G. A. kisasszonya. Anélkül, hogy pszichológiai elemzésbe bocsátkoznánk, pusztán a nyelv szintjén megfigyelhető, hogy bizonyos kifejezések nyelvből való kizárásának különlegesen erős szabálya különlegesen erős pozícióba hozza a kizártat. A hölgy tökéletesen erkölcsös: a szexualitás szavait nem használhatja. "»Soha ily dolgokról nem fogok beszélni. Nem tudom, nem tudom, nem akarom tudni« hárítja el a szexuális kérdések megbeszélését" (Csáth Géza: Egy elmebeteg nő naplója. Magvető, Bp., 1978. Mészöly Miklós bevezetője, 14. o.) Hallani se bírja, amikor az orvos ilyesmikről akar vele beszélni. Ugyanakkor a Lény, pszichózisának "reális" (Lacan) lénye, élete főszereplője mindig trágárságok kimondására kényszeríti.
186 Penetráns sürgölődés a boldogságban, AMP 21.
187 H. B.: The Anxiety of Influence. A Theory of Poetry. Oxford University Press, New York & London, 1973. 148. o.
188 Az "erős költő" fogalmát egy kicsit "gyengébben" használom, mint Bloom, aki szerint "az erős költők ritkák; századunkban, megítélésem szerint, csupán Hardy és Stevens azok, az angolul írók között". (A Map of Misreading. Id. könyv, paperback ed., 1980., 9. o. Megjegyzendő még, hogy a fogalom Bloomnál korántsem a szokványos használatában szerepel, hiszen érvényes például Nietzschére és Freudra is; tulajdonképpen egy új, befolyásos nyelvezet megteremtőjére vonatkozik.)
189 Mindezekkel hetvenes évek közepi tetralógiájában (és persze a későbbiekben is) foglalkozik: The Anxiety of Influence (id. mű); Kabbalah and Criticism (Seabury, New York, 1975.); A Map of Misreading (Oxford UP, New York & London, 1975.); Poetry and Repression (Yale UP, New Haven, 1976.) Ez utóbbiból magyarul is olvasható részlet a Helikon 1994/1-2. számában: Költészet, revizionizmus, elfojtás. 58-76. o.
190 Költészet, revizionizmus, elfojtás. Id. h. 59. o.
191 Kukorelly költészetében például a bloomi "askesis"-nek kitüntetett szerepe van, ugyanakkor ez nem jár együtt a metafora trópusának kitüntetett helyzetével.
192 Ezt a gadameri elmélet által uralt fogalmat nem egyetlen kontinuus történetként, "a" történetként értem, hanem teljesen diszperznek és folyamatosan változónak.
197 Azt mindenképp elismerhetjük, hogy a buziverő, például, szabadidejének ezen, talán túlzás nélkül extrémnek nevezhető felhasználási módjával különösen intenzív viszonyt árul el a homoszexualitáshoz, még ha nem is osztjuk azt az interpretációt, hogy a benne magában lappangó buzi megsemmisítésének szimbolikus aktusa ez. Ám ha elfogadjuk ez utóbbi interpretációt, akkor sem tekinthetünk el a ténytől, hogy röpke földi létének idejét a fenti tevékenységgel múlató attól még az, ami per definitionem. Ennyit az ambivalenciáról, mely szerintem minden erős (v)iszonyt jellemez. (Haßliebe. Lásd még a Kukorellyre szintén nagy hatást gyakorló Thomas Bernhardot, a Kegyetlen Bécsverőt, és az Irtás utolsó két lapjának nyálas allegóriáját.) Ha mindenképpen digitáliában akarunk gondolkodni, akkor egy alapvetőbbet javasolnék: viszony/közöny.
198 Vö. még a K kötetet bevezető Egy nehéz elhatározással: "Irodalom körüli ügyek. Mert nekem lassacskán minden aköré épül, az egész életem. S hogy akkor mit érdekelne tehát?" (Kiemelés az eredetiben.)
200 Kukorelly számára ez a legfőbb költői értékek gyűjtőneve. Etimológia: lat. authenticus 'hiteles, igazi, valódi' < gör. authentikosz 'ua.' < authentész 'self-made-man, gyilkos' < autosz 'ön-' + *hentész (csak összetételekben haszn.) < IE. gyökű 'nyer, szerez, elér' ige. Bloom valami "archetipikusat" talált?
201 Mindez persze távolról sem jelenti azt, hogy ők sohasem "mímeltek mámort" (J. A.) vagy sohasem "csaltak a szavakban" (P. J.). Ha ez lehetséges lenne, nem létezhetne irodalom, vö. az Író monológjával Tarkovszkij Sztalker c. filmjében, arról, hogy vajon tényleg azt kívánná-e a mindent teljesítő Szobában, hogy puszty vszigdá búgyet zseniális és tévedhetetlenül csak tökéleteset alkosson, hiszen mi értelme lenne akkor bármiféle írásnak, vö. Borges halhatatlan A halhatatlan c. művével, ahol a trogloditák elfelejtenek beszélni, hisz halhatatlanok.
202 Kurt R. Eissler, német pszichoanalitikus Todestrieb, Ambivalenz, Narzißmus című művében (Kindler Vlg., München, 1980) azt állítja, hogy minden intenzív érzelmi kapcsolat alapszerkezetében ambivalens. Haßliebe. Éppen az extrém gyűlöletben pillanthatjuk meg a legnyilvánvalóbban a vágy elfojtásának jeleit; s éppen a legerősebb szeretetben/szerelemben érhetők tetten a legtisztábban a rajongott tárgy iránti agresszió megnyilvánulásai.
203 Vincent B. Leitch: Amerikai irodalomelmélet és irodalomkritika. JPTE BTK, Pécs, 1992. 297. o. Az idézeten belüli idézet: M. H. Abrams: How to Do Things with Texts. Partisan Review, 46 (1979). 568. o.
204 Gadamer Kierkegaard-tól kölcsönzött fogalma. Ld. Az esztétikum időbelisége. In: Igazság és módszer (id. mű 100-104. o.): "Az, hogy a művek valamilyen múltból erednek, melyből tartós monumentumokként nyúlnak bele a jelenbe, létüket még korántsem teszi az esztétikai vagy a történeti tudat tárgyává. Amíg betöltik funkciójukat, addig minden jelennel egyidejűek." (I. m. 99. o.)
206 JAÖV 2. 385. sz. Ami azért is furcsa, mert a vers a korábbi kiadásokban a legtöbbet olvasott 1937-esek között szerepelt. Stoll Béla szerint - és szerénytelen véleményem szerint holtbiztos, hogy igaza van - a vers korábbi. Stoll '29-re teszi. A '27-'28-ban keletkezett Medáliák tájékát valószínűsíti a 9. medáliával való motivikus egybecsengés ("s míg gőggel fortyog a bab és sziszeg").
207 Bevezetés a jóistenbe. Esterházy Péter: Hrabal könyve. Holmi, 1990/10. Ez az ellentmondásosság érzésem szerint abból fakad, hogy Angyalosi nem tisztázta önmaga számára, miből fakad az egész írásból áradó ressentiment-ja, feszítő erővel érez valami alapvető hiányt, s így a kritika nagyon lehúzónak látszik, de mivel nem mondja meg, hogy mi az, az sem világos, miért korbácsolt fel benne a mű mégis ekkora várakozásokat, ami nyilván a mű erénye. Tisztázandó tehát: hol a hiány helye? S ha "idebenn", vádolható-e a Hrabal könyve azzal, hogy odabenn is? Vagy azzal "vádolható", hogy nem fáj neki eléggé a hiány? Nem "sebe a világ" igazán? "Festett seb"? "Villámolva véső ha kivágja / még nagyobb seb lesz a seb hiánya"? Ilyenek?
208 Angyalosi azt mondja, hogy az Esterházy-életmű egyik vezérszólama a keresés: az író-apa-keresés, a hazakeresés, a transzcendentális főhatóság-keresés. Rendkívül okos és szellemes író, a kétely, az irónia és önirónia zsonglőrje, de mindezt visszavonja, komolytalanná teszi az, hogy a "dolgok nála egy bizonyos ponton mind »komolyan vannak véve«, és arra törekszik, hogy ezt itt és most elfogadhatóvá tegye. Vagyis többszörösen visszavonja, kifigurázza, idézetekbe burkolja ezt a komolyságot, ugyanakkor pedig gondoskodni kíván róla, hogy ez a komolyság észrevehető legyen. Hogy legyen valami vagy valaki, ami vagy aki határt szab a kételynek és a játéknak; aki az asztalra csap, mint a Hrabal könyvében az apa. Kell neki az apai princípium."
209 Tasnády: Naumburg és környéke. Minden itt szereplő Tasnády-idézet Kukorelly írásából való, hisz őt jellemzi az is, hogy mik azok, amiket idéz.
210 Vö.: Napos terület 10. EGyK 124.
211 Szerintem egyáltalán nem ez történik vele. Azért nincs benne eléggé az irodalmi köztudatban, mert nem adminisztrálja magát eléggé. Ennyit "az irodalmi köztudatról", rólunk.
212 Tasnády kötete, az Együgyű kísértet (Holnap, Bp., 1989) számomra valami hihetetlen módon egyenetlen. Elképesztően erős részeket meglehetősen gyenge részek tudnak követni, és viszont, minden átmenet nélkül, olykor pillanatonként váltakozva.
213 "A múltkor egy idősebb úr megjegyezte, csupa szeretetből, hogy és-sel ő nem kezd mondatot, valamint tulajdonnevek előtt nem használ névelőt. Amihez csak azt lehet hozzászólni, hogy helyes, jól teszi, ne tegye, mert minimum ennyire más az élet, mint az irodalom, de hogy maximum mennyire más, olyan határok nincsenek is." (Int. Keresztury, 87)
214 Hála Istennek, a BBS-nek és más szabadabb szellemiségű intézményeknek, filmes, performance- és képzőművészeti munkásságuk azért valamelyest megmutatkozhatott.
215 Mi sem beszédesebb, mint hogy a javarészt hetvenesévek-beli szövegeket tartalmazó Szógettó 1989-ben jelenik meg.
216 In: említett antológia, 109-112. o.
217 Ez a tagmondat teljesen kukorellys. A nyelvőr változata a "fölösleges" ("a »fokoz«-ban benne van a »fel«") eliminálása és "a helyes" fókuszálás kívánta szórendcsere után: "fokozza a felelősségérzetet írás közben". A fókuszproblémákra ld.: "Mindenképp majd az ilyesmikre számítani lehet." (Tévedhetek. AMP 10. "Helyesen": "Ilyesmikre mindenképp számítani lehet majd.") Az igekötőproblémákra ld.: "Egy férfi miért ne belemenne." (Uo. 11. "Helyesen": "Miért ne menne bele egy férfi?")
218 "Kétségtelen, hogy Kukorelly nem annyira sajátos arcvonásokkal, inkább közvetve jellemzi, környezetét írja le, tartozékokat emel ki a közeléből" - írja Bodor Béla a szerző istenképéről szóló írásában (1993).
219 Én senkivel sem üldögélek (Öt), EGyK, 27
220 A vele utazók pedig némán álltak, EGyK, 158
226 S így értelmezi: "indulatos, káromló szöveg, ami arról szól, hogy Isten az emberhez (világhoz?) való közeledésében tehetetlen." (Bodor 1993, 20)
227 Bergman Suttogások, sikolyok című filmjében a halálos beteg főszereplőnő, amikor rátör egy iszonyatos fájdalomroham, fokozhatatlan önkívületében a nővérével kezd el üvölteni, hogy mit állsz csak ott és bámulsz, nem tudsz segíteni, segíts már, de persze nincs ember és nincs isten, aki rajta segíteni tudna, és ezt persze ő is nagyon jól tudja, de a fájdalom más logikával dolgozik.
228 S ha így van, kifejtheti-e gyógyhatását?
229 Azt, ugye, tudjuk, hogy a parafrázis tilos. Oké.
230 A zuhanás-motívumnak a halálhoz való kapcsolatáról ld: Valamelyik kijárat (AMAÉ, 82-83), ill. a szerző hozzá fűzött kommentárját in: Int. Tóth, 38.
231 Idézve az (Áttűnés) fejezet végén.
232 Vajon kapcsolódik az ugyanerre a képre épülő (ti. dombra felmászás) Hazai szakaszokhoz?
233 Ahogy a költő mondja: "a feldaraboltról pedig / olyan kevés derült ki" (EGyK 58)
234 Tulajdonképpen a játék (immanencia) és az értelem (transzcendencia) kérdését vetik fel a szokásosnál határozottabban. A kérdés egyszerre rossz és kényszerítő. (A "lét pásztorai" vagyunk-e vagy az "azért-hogy" (um-zu) végtelen láncolatának rabjai stb.) Amikor két ember sakkozik, a legritkább esetben vetődik fel bennük a kérdés, hogy "Mi értelme van annak, hogy sakkozom?", vagy "Mi értelme van a sakkjátéknak?" Ezek nem feltétlenül értelmetlen kérdések, noha nem a játék "immanens értelme" szempontjából; vagyis egészen más típusú kérdések, mint az, hogy "Vajon értelmes lépés lenne az, hogy...?" - ezért "rosszak". Viszont valamennyi válasz arra a még immanens kérdésre, hogy "Mi a játék (végső) célja?", a transzcendens kérdések közé hatol be: "A győzelem", "A játék élvezete maga" válaszok az "És miért akarsz győzni?" vagy "És miért találod élvezetesnek?" kérdéseit "kényszerítik ki".
236 H., II. Kézirat. Változata: MMTSÁ 67.
237 És tanúja voltam Nyolcadik darabja, a "darálós" szöveg egy - New York-i - felolvasásának, és tanúsíthatom, az ottani egész közönség számára is rendkívül mulatságos volt. Majd leestek a székről a röhögéstől. Magyarul is, angolul is.
239 Tizenhat, AMP 51. A kontingencia játékai: a DMK kiemeli a Javulásokból, és a kötet első darabjává teszi, aminek nyilván jelentőséget kell tulajdonítanunk. Az esetlegesség jelentősége. A jelentőség esetlegessége.
241 Abody Rita szép mondata Garacziról szóló alapvető és - nézetem szerint - e legalapvetőbb ponton elhibázott tanulmányából. Ld. A. R.: A légy szeme. In: Csipesszel a lángot. Id. könyv 152. o.
242 "A százas pedig Dantétól van. Tőle loptam." (Int. Németh, 5)
245 Vö.: Visszahozhatatlanul rohan az idő, EGyK, 104-105. Lásd e versről Radnóti kitűnő meglátásait. Radnóti 1994, 616
248 A versről ezt írja Radnóti: "Kukorelly szokásos költői eljárásának éppen fordítottja. A tiszta költőiség hangja, amelyet e kritika elején kerestünk, s amelynek általában eléhordott törmelékeken kell átverekednie magát, amelyet a »dilettáns vers« imitációja akadályoz, itt elejétől végéig szól, a leütés, az ívelés és a zárlat szokatlanul határozott. A Kukorelly-féle disszonancia, amely nélkül persze csorbulna a vers értéke, egyetlen kis részben jelenik meg: »Inni / kell, kívánni egy kis / pancsot. / A csípőd két kicsi / grüberlijéből inni.«" Nos, ez utóbbi mondat - ez a költő szíves közlése - "vendégszöveg", melynek szerzője "inspirálta" őt, inzertálja már be ezt a mondatot, legyen olyan kedves, valamelyik versébe. S a költő - íme - ezt készséggel megtette. Radnótinak igaza van: ez is egy "Kukorelly-féle disszonancia".
249 A kabbalisták egy sajátos szövegolvasási eljárása.
251 Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés. 6.4 és 6.42.
252 Vö.: Az EGyK kötet mottószerűen kiemelt verse. "Leülök és billentek másképp. / Sokféleképpen zongorázni. Ha másképpen kell zongorázni / akkor hát zongorázzunk másképp." A jelölőlánchoz kapcsolható egy érdekes történet, amit Michael Polanyi mesél el Destruktív elemzés cím alatt: "Az a tény, hogy a készségekről nem lehet kimerítően számot adni részleteik alapján, komoly nehézségekhez vezethet annak megítélésében, hogy egy készséget igénylő teljesítmény autentikus-e vagy sem. A zongoristák »billentésével« kapcsolatos széles körű vita példázhatja ezt. A zenészek a napnál világosabb ténynek tekintik, hogy egy hang sokféleképp szólalhat meg a zongorán, a zongorista »billentésétől« függően. Minden tanuló arra törekszik, hogy elsajátítsa a helyes billentést, s az érett művész fő teljesítményei közé számítja ennek birtoklását. A zongorista billentését a publikum is, a növendékek is méltányolják, s pénzben is komoly értéke van. Mégis, amikor egy hang megszólaltatásának folyamatát elemezzük a zongorán, úgy tűnik, nehéz számot adni a »billentés« létezéséről." A billentés szempontjából mintha csupán egyetlen fontos változó lenne: "a kalapács hatását a húrra teljesen meghatározza az, hogy milyen volt a kalapács sebessége szabad mozgása közben abban a pillanatban, amikor megütötte a húrt. [...] Ezért nem lehet különbség egy kezdő és egy virtuóz között azoknak a hangoknak a tónusa tekintetében, amelyeket egy adott zongorán leütnek, ez pedig végletesen diszkreditálná a zongorista teljesítményének egyik legtöbbre értékelt minőségét. Az ember ilyen következtetésekkel találkozik olyan általánosan használt kézikönyvekben, mint Jean Science and Music (1937) és A. Wood Physics of Music (1944) című munkája. Ez az eredmény azonban téves alapokon nyugszik: a zongorista készségének hiányos elemzésén. J. Baron és J. Hollo mutatták ezt ki (nagy megelégedésemre), akik felhívták a figyelmet arra a zajra, amelyet egy billentyű lenyomása okoz, ha eltávolítanak minden húrt egy zongorából." (M. P.: A személyes tudás. Atlantisz, Bp., 1994. 96-97. o. Kiemelések természetesen tőlem.) És végül e lábjegyzet margójára: Mi az, hogy "másképp"? Az idézett vers - abszolút kiemelt pozíciójánál fogva - az egész kötetre érvényesnek tekinthető. Ami kimondatlanul ordít benne, az az, hogy lehet <így> zongorázni. És ami kimondva: de ha másképpen "kell", akkor hát tessék: itt vannak ezek a versek. Ez a "másképpen". De milyen akkor az <így>? Titok. Az "Összes költeményei" alatti (mögötti, feletti) valami. Az összeset, az egészet másképp kell olvasni? És mi ez a dühödt billentés, ez a bosszú-ízű zongorafutam, ez a hát-akkor-nesztek tónus?
253 In: J. L. B.: Az idő újabb cáfolata. Gondolat, Bp., 1987. 35-39. o.
256 Számomra csak történeti helyiértékével menthető az a türelmetlenség, a Nagy Magyarázat meglelésének hisztériája (ahogy csak a frissen "megtért" fanatikusok tudják felosztani és érteni a világot), ami az instabilitás filozófusa, Derrida szavaiból árad - hogyan is lehet ilyen élesen szembeállítani a játék élvezetét és az értelmezés szükségességének száműzetésként való megélését. (Ld. A jel, a struktúra és a játék... (A modernista páncéling...) fejezetben idézett szövegét.)
257 Farkas 1990, 1052. (Vö.: Witgenstein Tractatusának 6-7-es pontjait, ill. Paul Engelmann megjegyzését: "Tanítványok egész nemzedéke pozitivistának vélhette Wittgensteint, mert valami roppant fontosban osztozik a pozitivistákkal: ő is, csakúgy, mint azok, elválasztja azt, amiről beszélhetünk, attól, amiről hallgatnunk kell. A különbség mindössze annyi, hogy azoknak nincs miről hallgatniok." (Id. Nyíri Kristóf: Ludwig Wittgenstein. Kossuth, Bp., 1983. 27. o.)
260 Mint az - például a Nincs alvás!-ról szóló írásomból - kiderülhetett, a viccet nagyon komoly dolognak gondolom. Általában jól veszélyes. Ritkán militáns, viszont majdnem mindig szubverzív, és jól, hiszen derűs.
261 Teli üres, MMTSÁ 63 ill. 64
267 Kivételek persze akadnak. Pl. A békásmegyeri rabszolgatelep.
268 Azt hiszem, a magyar irodalom nagy adósságát törlesztené az, aki nem átallaná komolyabb elemzés tárgyává tenni a nyolcvanas évek underground zenéjének nagyon fontos, és helyenként nagyon jó költészetét.
271 "Ha elképzelhető az, hogy valamely borongós hangvételen átüthet némi derű, úgy az sem elképzelhetetlen, hogy a derűn is átsugározhat egy mély megrendültség, az egészséges elhárítás ellenére is inzultáló jelenvalósága kritikai tudatnak, módszeresen fejlesztett iróniának" - írja Thomka Beáta (1990).
272 Ezt Bodor Béla (1993, 13) is hangsúlyozza: "Kukorelly Endre költészetének értékelése mind a mai napig meglehetősen egyoldalú. A váteszi hagyományt elutasító, ironikus és keresetten infantilis költői magatartás elterelte a figyelmet másik sajátosságáról: a logosz totalitásáról a szövegekben."
273 Thomka 1990, in: 1993, 103
279 Itt ismét párhuzamot lehet vonni, főként Parti Nagy és Garaczi írásaival.
280 És - Wittgenstein fogalmát eredeti kontextusában elgondolva - itt nemcsak a nyelvjátékok, hanem az életformák konfúziójáról van szó; nagyon sok nagyon eltérő kultúra és szemléleti forma találkozásáról, konfliktusáról, összeolvadásáról. Mindez a jelenkor egyik legalapvetőbb társadalmi jelensége.
283 Az "Igyekeztem elkerülni..." kezdetű.
284 Ezen a mondaton lehet a legjobban tesztelni, miről beszélek. Aki ezt értéktelített mondatnak olvassa, a "meghaladás" öndicsőítő gesztusának, az nem érti, vagy nem hiszi el, amit mondok; vagyis abszolút modernista.
289 AVÉ 46. 1981-es keltezésű. A költő a költemény javított változatát azért a BP-ba betette ((11)-es szöveg). "Most tél van és csend és hó és a hóban kiskutyák / szaglásszák egymás végeit. A Vörösmarty téren áll / egy csomag naponta megcsodálom mikor kijövök a f / öldalattiból Mindenki tudja hogy benne van Vörös / marty M.* jelentékeny magyar költő akiről még a G / izella teret sőt a Zserbót is elnevezték de elég / mert folyton Szép Ilonkára gondolok A Mestert kö / rülveszik halhatatlan alakjai Szép Ilonka stb. v / alamint a nép egyszerű gyermekei carrarai márván / yból Kallós E. és Telcs E. műv E. jelenleg az eg / ész egy ponyva alatt a hatóság így védi a költőt / a repedéstől"
*Régi lakcímem egy kedves cipész - komoly - verziójában: "Vörös M. u. 2."
290 AMAÉ 50. "Astue Zenthe / El F. Oggy / Otta Regime / N. Tje / Ham Egeg / Yser Az / Tűz Eni / Minny Ayun Knack / El Khelmeni / Eli Jena / Magi Ar-Sabbath / Sage Ljena / Hazako Su Thla / J.Os" A versről ld. András 1995 kitűnő megfigyeléseit.
293 "Mi a pincében / tartjuk a kará / csonyfaállványt. Te? / Én a mellemben. / De hát úgy senki / sem él! És a göm / böket, gyertyákat / meg a többi díszt?" (EGyK 83; kelt: 1991; a - sejtésemet támogató - kiemelés az eredetiben).
295 Értelmezésemben ezt a jelleget emeli ki Schein Gábor az írását szervező barikád-metaforával: "Barikádépítésre minden tárgy alkalmas. Még arra sincs szükség, hogy pontosan illeszkedjenek egymáshoz, csak az a fontos, hogy többé-kevésbé eltakarják, védelmezzék, aki mögöttük meghúzódik, illetve hogy akadályt emeljenek az erő elé, amely nem akar tudomást venni az ellenállásról." (Schein 1995)
296 A lacani terminus (az alapját képező metafora érzéki eleme - szó szerint - kipárnázott felületek steppelésére, bélések rögzítőpontjait jelenti) a szignifikációs folyamatok fixációs pontjaira vonatkozik, ahol a "jelölő a jelentés egyébként korlátlan csúszkálását rögzíti." (Ld. Jacques Lacan: The subversion of the subject and the dialectic of desire in the Freudian unconscious. In: Ecrits: A Selection. Tavistock /Norton, London & New York, 1977. 304. o.)
298 Frank Kermode: Felismerés és megtévesztés a regényben. In: Mi a modern? Európa, Bp., 1980. 316. o. A hasonlat egyébként eredetileg Michael Polanyitól való. De idézhetnénk Robbe-Grillet-t is: "A műelemzés/kritika bonyolult dolog, sokkal inkább, mint a művészet, bizonyos értelemben." (Idő és leírás a regényben ma. In: For a New Novel. Essays on Ficion. Grove Press, New York, 1965.)
299 Thomka 1990, in: 1993, 105
303 Megmondjam, milyenre fonnyadtam el, AMP 163.
308 András Sándor írja: "[a]z allegóriáról is le kell mondani, holott mennyire kísért is, mennyire emlékeztet rá egy-egy Kukorelly-vers: rájátszik, de csak játszik, s akkor mire? Például: Balra láttam fordulni és a fényes Napba nézni. »Nem ütköztem bele / semmibe. Behunyom a szemem / összeszorítom. Megpróbáltam átdugni / az egyik ujjamat az égbolton. / De elkapta egy égi / kapus, és erővel kapaszkodik / belé. Nem engedi el, / mert nem / szabad. Nem nyúlhat át. / Nem szabad átnyúlni, mondja / de nem mérgesen. Világít az / a kis bőrdarab, csont-, húsdarabka. / Az este sötét és napfényben kék / s a hét vad kék vakító / égboltozat mögött ücsörög / az égiek kara. Ott ragyog. / Ragyoghat most az ég, ragyoghatunk / mi égiek. És teli / ragyogással azok lent / mi, itt, lent, a földön.«" (Vegyük észre az alany jellegzetes csúszkálását.) András hozzáfűzi: "A metafora-kultusz, íme az idézett bizonyság, az allegória, a szimbólum, valamint az imagista kép leáldozásának köszönheti közel sem érdemtelen elterjedtségét. Tegyük hozzá persze az abszolút metaforát (Hans Blumenberg), ami metaforaként hat, anélkül, hogy tudható lenne, minek a metaforája. Ez felel meg az irodalmi abszurdnak." (András 1995)
309 Szijj Ferenc A futás napja című könyvében valami hasonlót fedezhetünk fel. Szijj alakjai mindvégig egyszerű, nem-reflexív módon szövegelnek, amelyből konzekvensen hiányzik minden explicit szemantikai többrétegűség, ám ugyanilyen konzekvensen nyitva van hagyva az a lehetőség is, hogy az egész par excellence irodalmi alak-zatként, például allegóriaként is olvasható legyen. Kitűnő példája ennek a kötet címadó darabja. A legnagyobb hiba az lenne, ha ezt "igazi", elsőrendű olvasatként próbálnánk kitüntetni, illetve ha Szijj direkt utalásokat tenne erre a lehetőségre. Ezt azonban nem követi el, ellenkezőleg: tökéletes stílusérzékkel tartja benn a szöveget az alak beszédmódjának határain belül.
310 Christiaan L. Hart Nibbrig, svájci irodalomelmélész és -történész Rhetorik des Schweigens (Suhrkamp, Frankfurt/Main, 1981.) című művében azt állítja, hogy az irodalmi műben a(z el)hallgatás mindig kölcsönös (ön)(re)prezentációs értelmezéseket kényszerít ki: a beszéd elhallgatott alapjának feltevése ott kísért minden olvasásban és írásban (hisz ezek mindig interaktívak), ott kísért a kimondatlan kód, amely "a kimondást vezérli", amely "a nyelvi tematizálás vakfoltja" (i. m. 46. o.), ott kísért a gyanú, hogy "under what is said, another thing is being said" (pontosan és magyartalanul: "a mondott alatt más dolog van mondva" - Harold Pinter, id. Hart Nibbrig i. m. 217. o., kiemelés tőlem).
311 Ez a MMTSÁ-ban felerősödni látszik. Lásd pl. A felület (18-21), Nem találom el (25-28), sőt A beszéd és a szabály (7-13).
312 Ezekről bővebben lásd András 1995 ill. Czigány 1995 (120: "számos monologue intérieur Samuel Beckettre emlékeztet (pl.: Ha megyek...)")
313 Értelmezésem szerint, saját fogalmi rendszerembe kalapálva, ugyanerről beszél Bazsányi Sándor; a kiszólás veszélyére figyelmeztet, majd az áthallás ambiguitását fogalmazza meg: "számomra azok a mondatok szólnak igazán erőteljesen, amelyek bennrekedtek. Amikor a szöveg nem lép túl. De az is lehet, sőt valószínű, hogy Kukorelly szövegeinek e két komponense csakis együtt értelmezhető: benn-rekedése és túl-lépése (transz-cendálása) magamagán." (Bazsányi 1995, 280)
315 Igazi - rossz - kiszólás viszont a Tévedhetek hatodik bekezdésének a vége (AMP 10), ráadásul kurziválva is van, számomra elég bántó.
317 De megjegyzendő, hogy a - rengeteg tulajdonnevet használó - szöveg végig, következetesen csak kisbetűket használ.
319 Pár sorral alább azonban sajnos megmondja az olvasónak egy kiszólással, hogy igen, jó nyomon járt: "ilyen nevek között éltem, így élsz, az életedet töltöd így" (AMP 134).
320 Annál inkább Parti Nagy. A Szódalovaglásban efféle szép "rondítások" szerepelnek: "fiaim, csak énekeljetek"; "Magyar, tudat hasad!"; "Hass, alkoss, gyarapíts, s a haza jókat derűl!"
321 Magyarul: "Az emberek szavát sosem értettem."
322 How to get a sweethart. In: T. A.: Együgyű kísértet. Holnap, Bp., 1989. 68. o. Tasnády mondata "látszólag" értetlenkedik és idegenkedik. De "logikailag". Mert ha minden ember halandó, és bár Hölderlin halhatatlan, ennek ellenére ember, akkor helyes a behelyettesítés: Hölderlins Worte verstand ich nie, vagyis pontosan azt jelenti (be), amit Hölderlin: az értetlenséget (az idegenséget). Vagyis: nagyon is érti. Ugyanúgy tudja, de ez kommunikálhatatlan. (A: Jön a vonat! B: Mi? A: Jön a vonat!! B: Nem hallom! A: Jön a vonat!!! B: Nem hallom, me' jön a vonat!)
324 MMTSÁ 14. Kell-e mondani, A Dunánál híres kezdősorai stb.
326 [Csak most...], JAÖV II. 389
327 Gyönyörűt láttam, JAÖV II. 401
329 Kirakják a fát, JAÖV II. 320.
335 Sztavrogin elköszön, Kráter 179.
336 A Duoradores utca. Fernando Pessoáról. (K)
337 [Leülepszik...], JAÖV II., 240.
338 Parti Nagy sok szövegére is érvényes mindez. Az ő alakjának "dilettáns" része azonban nem a bámészkodó, tautologikus és redukált nyelvezetű figura, hanem az, aki mindig a fennebb stílt próbálja nyomatni, és mindig elszáll a trópusokkal: "kontaktlencséje a szívnek a költő" vagy "ki lát a lélek fásliján át?" Ezek egyszerűbb, szép "diletthák". "A bálban minden este ég a függöny." Ez is jó vicc, de már az abszurd erejével hat. Zavarba akkor kerülünk, amikor ilyesmit olvasunk: "ajkához lassan az idő / odaszorítja trombitáit". Jelentős és erős kép lehetne ez egy Ady-versben, de a Parti Nagy-szövegek kontextusában már elbizonytalanító. "S a szív körül mázsás izzadás" - ez éppúgy beleférne egy Rimbaud-versbe, mint egy nevetségesen rossz költeménybe. Irodalomellenes orvtámadás: nézőpont kérdése, mi direkt és mi ironikus, mi metonímia és mi képzavar. Parti Nagy helyenként fergeteges, infernális tréfát űz a nagy erejű költői kép és a fűzfapoétika ügyetlenségei közötti skálán, sőt, olykor egyetlen szekvenciába sűrűsödik gyanúsan nagyszerű és zseniálisan dilettáns. Az egészséges stílusérzék összeomlik e tobzódás közepette: "Ha képeslapot kap a lélek / odatűzi egy szemmel jól látható helyre, / a vitrinajtó, mint egy szép hajat, lágyan ringatja a tengert. / [...] / Az elme jóval messzebbre ellát, mint a csalfa szem, / ha mint egy periszkópot az ábránd állványára teszem. / Ott már közel van a messzitávol, a Szocsi meg a Rimini / és luxushajóz az ember, mikor csak elsétál a vitrinig, / ahol a panelház, benne a sok-sok príma kabin, / tovaúszik a boldog beutaltakkal a képeslap hullámain. / Mert minden ember legmélyén ott horgonyoz egy-egy óceánjáró, / és a legnehezebb vele ilyenkor nyáron, / ha a pirosbronz alkonyatban kürtölni kezd a lélek tükre, / és egy kicsivel nagyobb rálátás nyílik az életükre." (Navigare neszesszer est, In: Csuklógyakorlat, Magvető, Bp., 1986. 82. o.) Az utolsó sor már-már kiszólás erősségű áthallás; mintha hirtelen komolyra váltana a szöveg, bár stílustörés nélkül belefér a dilettáns beszédbe is. Másfelől a rekeszizmot ugyancsak próbára tevő képzavarok közepette ott van az a gyanúsan jó panelház-óceánjáró metafora, vele az igazi tenger és a trópusok (a luxus) elérhetetlenségének szomorúsága, a betonba zárt nyári pokol nyomorúsága, az egész cucilizmus és a nevetségessé tett vágyak grandiózus képe.
339 A D a változó érték jele az "egzakt tudományokban".
340 Vö. Kukorelly reprezentatív elmúlás-versével, a "Visszahozhatatlanul rohan az idő"-vel.
341 J. A.: Emberiség. JAÖV 256.
342 Hasonló trouvaille-t mutat be Parti Nagy a maga másfajta alakjával együtt a Szódalovaglás (36)-ban (Jelenkor, Pécs, 1990. 22. o.): "itt van az ősz itt van ujjé / s szép mint mindig énekem / istentudja hogy mi okból / jövök haza a kioszkból / s húzgálom a zörgő avarban / mint kiskocsit az életem". Ilyen egy ősz ez. A Petőfi-parafrázis negyedik sora már nem fér bele. Egyrészt, mert ki kell használni ezt a rímziccert. Másrészt, mert ez az ősz nem ilyen nagyszerű. Nem rossz, inkább, mondhatni, nem lehet megmondani, milyen. Jön haza a költő a kioszkból, isten tudja, hogy mi okból. Aztán ez a hasonlat az élet és a kiskocsi között - az ügyetlenkedés mesterműve, a dilettáns hasonlatoknak valóságos gyöngyszeme. És mégis. Ez a fáradt viccelődés, szomorú bohóckodás valahogy elhúzza a kiskocsit, a verset, és talán az életet is, és valahogy egyszercsak nagyon jó lesz a hasonlat. Fintorogva, lágyan és ügyetlenül. A korai Szabolcska Mihály és a kései József Attila találkozása a boncasztalon.
343 Ígérem, utoljára gyalogoltam bele többes szám első személlyel az olvasó szabadságjogaiba és privátszférájába.
344 Vö.: "A szerzőt éppoly tévedés lenne a valódi író oldalán keresni, mint a fiktív elbeszélőén; a szerző-funkció éppen e kettő hasadásában, kettejük szétválasztásában és távolságában keletkezik." (Ld.: Mi a szerző? Világosság-melléklet 7, 1981. 30. o.)
345 Hiszen nem csak a szöveg van. Az irodalom is, de kivált az irodalmi reflexió több mindenből van. Ezért nincs decens idézőjel. A kémikusok attól remélték tudományosságuk fokozását, hogy egy reakciót leíró egyenlet végére már nem írják többé, hogy "+hő" (külső nézőpont), csak azt, hogy "-hő" (a leírt rendszer nézőpontja). Mi nem követjük ezt az utat. Ld. még Nietzsche: Önkritika-kísérlet, 2. vége. (In: A tragédia születése. Európa, Bp., 1986. 9. o.)
346 És ebbe bizony belefikcionálom a valóságos, vagyis az én imaginárius Kukorellymet. "Nem érdekel, hogy a tulajdonnév mivel azonos vagy nem azonos, metafora-e, metonímia, szinekdokhé (egyébként minden fogalom elkerülhetetlenül mindhárom), különválasztjuk-e Derridát mint testet (melynek minden sejtje, mint tudjuk, hét évenként az utolsó atomig kicserélődik) vagy mint különböző szövegek egy márkajelzését az akadémiai szövegtömegtermelés bejárhatatlan piacán. Amikor azt mondod, hogy »Garaczit olvasok«, akkor mire gondolsz? Amikor tulajdonnevet használok, annak sincs erősebb fogalmisága, mint bárminek. A polgári név a »point de capiton«-ja annak a »csúszkáló anyagnak« (J. L.), ami a többszörösen elidegenített szövegtől a legdurvább személyességig sokmindent lefed. Ez rendkívül jól illeszthető mindenféle »posztbeszédbe«; sőt, én inkább azt furcsállom, hogy a strikt fogalomhasználat-ellenes posztfiúk és posztlányok miért vannak annyira ráizgulva a szerzőség körüli definíciókra, miért pont itt próbálják kihalt fogalmi posztasággá szárasztani a trópusok termékeny humuszát." (F. Zs. Odorics Ferenchez írt leveléből.)
347 Az újkritika "szoros olvasása" vagy a strukturalizmus "kizárólag a műre" fixált olvasása szigorúan véve "aporiákba és nevetségbe torkollik. A probléma nagyjából ugyanaz, mint ami a kanti analicitásfogalom kapcsán felmerül, nevezetesen, hogy mi van eleve benne egy nyelvi megnyilatkozásban, és mi az, ami a tapasztalatra, a kontextusra stb. utal bennünket. A »műre és csakis a műre« koncentrálás katekizmusa »szoros olvasatban« a viszonylag egyszerű Lakodalom Lajos-féle poétika »üzeneteivel« sem tudna megküzdeni. Például a »Nem voltam én hozzád durva, / mégis megcsaltál te engem. / A szerelmünk nem volt maszlag, / gyere vissza, jól megleszünk« dalának legprimérebb megértéséhez is »művön kívüli« tapasztalatokat kell bevonni." (F. Zs.: A Halálnapló mondatairól. Holmi, 1994/8. 1218. o. 12. jegyzet.) Tulajdonképpen a heideggeri-gadameri "előzetesség" fogalmáról van szó. Ennek és a gadameri "nem-gyanakvó" hermeneuszisznak figyelembe veendő korrektívumát Habermas fogalmazta meg. A "dialóguspartnerek mindegyike saját előítéletrendszereiben áll, és éppen ennek tudata az, amely lehetetlenné teszi, hogy a »többé már nem lehet« szemétdombjára vessük [a] gyanakvó-leleplező hermeneutikát." (F. Zs.: Amerikai polgár, európai filozófia. In.: Mindentől ugyanannyira. JAK-Pesti Szalon, 1994. Bp. 56-67. o.)
348 Vö.: Ortega y Gasset: A terv, amit énnek nevezünk. (In: Goya. Helikon, Bp., 1983. 65-72. o.), ill. Uő: A történelem mint rendszer, 7-8. (In: Két történelmi esszé. Európa, Bp., 1983. 185-211. o.).
349 Ortega y Gasset (utóbb) id. mű 204. o.
350 Persze maga az énideál mint terv sem szubsztanciális karakterű: történésekben nyilatkozik meg és folyamatosan változik.
351 T. S. E.: Poe-tól Valéryig. (Elképesztően rosszindulatú írás. In: Káosz a rendben. Gondolat, Bp., 1981. 398. o.) Hangsúlyozom: az én az egyetemes enantiodromia alávetettje. Sosem "lét", mindig "levés" (Hegel). Az énideál prezentációja lehet, de nem feltétlenül hazugság, "beugratás", "(ön)becsapás" - inkább terv.
352 Napos terület (10.), EGyK 124
353 Az idézet pontos helyét sajnos nem tudom felidézni.
354 "Emeld fel, ahogy akkor felemelted, / és üss vele, ahogy akkor ütöttél."
355 Hadd ne foglalkozzam az "erős félreolvasók" teoretikus harcosainak lehetséges ellenvetéseivel, mert nem szeretem az agressziót. Az erős félreolvasás elsőrendű szórakozás, ha invenciózusan és derűs mértéktartással művelik, ám a világnézetté tett világ ismeretelméleti szofizmáival lövöldözők, a différance terminátorai a legkevésbé szövegek (erős félre)olvasásával foglalkoznak; háborúzni akarnak. És csak teoretikus fegyverekkel, aminek mitikus, titáni erőt tulajdonítanak. Annál kevésbé maguknak az irodalmi műveknek. Leereszkedő mosollyal fogadnak minden "naiv" attitűdöt, amely még képes (a teória műre applikálásának és a teoretikus hozzáértése diadalának örömén kívül) intenzív (re)akciókra egy irodalmi mű olvastán; csak irodalomelméleti logikákat hajlandók működtetni. A műét annál kevésbé: "Kispofám, az »alkotói intenció« csicskása, te tényleg azt hiszed, hogy valami »oda van téve« a szövegbe, valami fix értelem, amit »rekonstruálnod« kell? Nevetséges. A jelentés sosincs..." Stb. Derrida nem azt mondta, hogy nincs semmi a szövegben, hanem hogy kívüle. (És az is tévedés volt.)
356 Kermode: Salinger. In.: Id. könyv. 239. o.
359 Ld. Gesang des Deutschen. H. V. E. ("Egyszer észrevette, hogy írok valamit, az nagyon kellemetlen volt. Kínos volt. És próza lesz vagy líra, Bandika?")
360 Vö.: K. E.: Néhány mozgásforma, EGyK, 20; valamint Ihab Hassan Műfaj/Határ "nyitott diszjunkciója".
361 Ez egy meglehetősen kevéssé vizsgált, ám annál alapvetőbb probléma. Érdemes lenne egy kis gyűjteményt összeállítani - nagyoktól lehet a legjobban tanulni - a magyar költészet legjobb verselőinek, Aranynak, Babitsnak, Kosztolányinak efféle rím- és ritmuskényszeres nyögvenyeléseiből, komikus zakatolásaiból, szemantikailag fülsértő csikorgásaiból. Ez persze inkább e sorok írójának problémája, nem annyira Kukorellyé.
362 Ma jött egy levele (2. Nem lehet, mivel tilos), EGyK 91.
365 EGyK 104-105. Mottója: "Dilettáns vers. Parti Nagy Lajosnak."
366 Lásd Radnóti Sándor pontos megfigyeléseit. Radnóti 1994, 616
367 Ugyanez a tanácstalanság uralja az olvasót, amikor megpróbálja kifürkészni Kukorelly "számmisztikáját". Lásd a ("Kabbalisztika") fejezetet. - Ugyanezt a címre rácáfoló enjambement-tréfát követi el a MMTSÁ 29. oldalán: Ny. Sz. Hruscsov: Természet. "Természet / esen amit / az elnökl / ő elvtárs / mondott a / zt én nem / értem / de" stb.
368 R. Jakobson: Nyelvészet és poétika. In: Hang - jel - vers. 239-276. o.
369 Vö.: Nietzsche: "In summa: a trópusok nem hébe-hóba járulnak a szavakhoz, hanem azok alkotják legsajátabb természetüket. Egyáltalán nem lehet szó valamiféle »voltaképpeni jelentésről«, amely csak speciális esetekben válnék átvitté." (Rhetorik. Darstellung der antiken Rhetorik; Vorlesung, Sommer, 1874, dreistündig, magyarul megjelenés előtt.)
370 Vö.: Rilke: (egy gyönyörű műalkotással találkozván) "Meg kell változtatnod életed!"
373 Bagossy 1989, 187. Kiemelés tőlem.
374 Lásd még Keresztury 1995 figyelemreméltó észrevételét, miszerint a legutóbbi időszakban a publicisztikai jellegű műfajok "legjelentősebb teljesítményei érdekes módon olyan szerzők nevéhez köthetők, akiket a felületes szakmai közvélemény - többnyire bíráló éllel - at ún. »irodalmi írók« legjobbjai között tart számon. Ezek a tárcával, az írói esszével, a kisprózával, a novellával, a glosszával, a jegyzettel, máshol pedig a rövid, egylendületű publicisztikával érintkező írások evvel szemben nem egyszerűen cáfolják, hogy szerzőik kívül vagy felül állnak a közéleti kérdéseken, hanem meggyőződésem szerint egyenesen belőlük bontakozik ki az elmúlt öt-hat év Magyarországának leghitelesebb, történeti érvényességű képe. A napi zsurnalizmus eszköztárát mellőző, irodalmi publicisztika" e meghatározó figurái között említi Keresztury Esterházyt, Parti Nagyot, Kukorellyt.
376 "A versekben a mindennapok világának olyan metszete jelenik meg, amely esetlegességével adja vissza érdekes és unalmas, fenséges és közönséges, fontos és érdektelen, egyébként valóban elrendezetlen életszerűségét." (N. Horváth 1987)
377 Itt természetesen nem a publicisztika dícséretéről van szó, hanem az ércnél maradandóbb irodalomra törő akarat nevetségességéről.
379 Van Bruegelnek egy képe. Ikarosz bukása a címe. A hegyoldalról a tengerre lehet látni. »Látványok« vannak. Nyugodtan ringatózó hajókra, apró szigetekre. Felkelő napra. Gyönyörű égboltra. Itt fönt, előttünk paraszt szántja lovával s ekéjével a földet. Kicsit lejjebb birkák legelésznek, pásztoruk háttal a tengernek bámul fel az égre. És aztán ott lent, a jobb sarokban két kicsi, kalimpáló lábat lát az ember, habár alig venni észre. Szegény Ikarosz az, a címszereplő. Néhány kicsinyke ecsetvonás a színek tengerében. A kép főszereplője és a mítosz tragikus hőse. De senki sem figyel oda. Kicsit vicces és csak egy kicsit szerencsétlen. Még jó, hogy a feje már a vízbe merült, s nem látja, hogy ez a szörnyűség így is megtörténhet." (Bagossy 1991, 189)