Kedves Laci.

Azt mondták a szárazra vetett halnak, "az amerikai nép", először is azt, hogy háárjudúing, és amikor sem azt nem válaszolta, hogy fájntenksz, sem azt, hogy pritigúd háárjudúing, akkor azt mondták, hogy mit fuldokolsz itt, te lelkes állat, a szabad, tiszta, friss levegőn. Halandó hal.

Istenem, milyen egy ország ez.

Valójában semmiféle vad meglepetés nem ért itt. Amerikáról minden lényegeset lehet tudni otthonról, ha tudod, mit kell elolvasnod-megnézned és mit kell elhinned. Mint ismeretes, Szent Tamás sem járt, a Summa Theologica megírása előtt legalábbis, soha a mennyek országában, mint ahogyan Karl May lába sem tapodta soha a Valaha Talán Korlátlan Lehetőségek Hazájának Tűnő Szép Új Proletárparadicsom földjét. Mégis mennyit tudtak róla. Ki tud többet Mennyországról.

Mindazonáltal a tapasztalat más. Bonyolultabb és erőszakosabb, mint a tudás. Magába húz, bekebelez. Mocsár. Tényleg, nincs sok különbség, csak egy kicsit más, ha az ember csupán elgondolja a lápot mint olyat, illetőleg ha süllyedőfélben időzik benne. Másképp éli meg. Más viszonya lesz a láphoz, még ha nem is tudott meg többet róla: az, ami elnyel.

Mindazonáltal a tudás is tapasztalat. De most passzoljuk ezt a problematikát.

Alighanem összevissza fogok fecsegni. "Tenkjúverimácsköszönömszépen" megértésedet.

Nem tudom, Hollandiában tényleg annyi-e a szélmalom meg a fapapucs. Azt tudom, hogy Magyarországon mennyi a csikós meg gulyás, még ha a leveseket is beleszámoljuk. Amerikában viszont tényleg annyi az optimizmus meg a kípszmájling meg a hepinesz.

Mindenki hepi. Egy winner mindig hepi. És mindenki winner. Hiszen mindenki hepi.

Örvendek a szerencsének. Hepi vagyok.

Nem, nem vagyok lehangolva. De kerülöm a felhangoltság minden külső megnyilatkozását. Ez a természetes reakciód a kötelező és univerzális feldobottságkényszerre, az üvöltő howareyoudoingra, oh-yeah-okay-wow-right-great-satöbbire. Ha még emlékszel némelyest szellemi érdeklődésemre, tudhatod, hogy mindig is az öreg kultúra nagy destruktőrei érdekeltek, Nietzschétől Duchampon át Feyerabendig, azok, akik, a reflexió erejével, nem feltétlenül öncélú anarchizmusból, tönkretettek, összezavartak, megdöntöttek, kérdésessé tettek, lelepleztek. Akik azt mondták - Frigyes Mester után szabadon -, hogy ez a dolog tán nem is annyira mély, legfeljebb többször felszínes. Nincs az a király, amelyik ne meztelenedne le pillanatok alatt kegyetlen pillantásuktól. Ezek először "csupán" gondolatok, de azután testeddé és véreddé válnak, és szép lassan zsigeri szinten is kifejtik a maguk hatását. S habár nem fenyeget semmiféle komoly apatheia, azért a semmi halmozódik benned.

Ha ettől megijednél, gyere ki Amerikába. Bármennyire is megszűnőfélben van létezni valamiféle körvonalazható európaiság, mi több, közép-kelet-európaiság, itt hirtelen mégiscsak az európai kultúra ragaszkodó és nyafka gyermekévé leszel, hirtelen valami elvesző kincs örökösévé leszel, kényes kultúrantropológussá, aki számára mégiscsak tűrhetetlen, hogy minden csak egyszer felszínes. Hogy kötelező a "helyesen funkcionálás" (e helyesség kritériumaihoz semmi közöd), a működőképesség látszatának megtartása minden körülmények között, az operacionalitás harmóniája, a mosoly, az optimizmus, a felhangoltság. A "The Show Must Go On" című nonstop darab szereplőjeként. És nincs mit leleplezni rajta, annyira áttetsző. Nem tudod azt mondani, várjunk csak egy picit, gyerekek, nem viselkedünk autentikusan, mert olyan nincs. Nincs én, nincs belső, nincs természetesség, valóságosság és irrealitás között nincs határvonal. "Természetes" európai magatartásod itt egy mesterkélt viselkedésmód a többi között. De nem valami nyerő. Kerülnek, ha nem látszol feldobottnak, dinamikusnak. Önnön rossz lehetőségeik szimbóluma vagy, maga a Rossz.

Perpetuált hipermotilis entuziazmus, különben get the fuck out of here.

Ugyan, ugyan. Semmi sem kötelező. Azt csinálsz, amit akarsz. Senkit nem izgat. Szabad vagy.

Szabad akkor vagy, ha senkihez semmi közöd, és ezt tudod csinálni sokáig. Leben und sterben lassen. Ha viszont társas lény lennél inkább, akkor hepi vagy és mosolyogsz.

És te mosolyogsz. "Az immunitás mosolya, a reklám mosolya: »Ez az ország jó. Én jó vagyok. Mi vagyunk a legjobbak. Mosolyogj, hogy megmutasd, milyen áttetsző, milyen őszinte vagy. Mosolyogj, ha nincs mit mondanod. És mindenekfölött, ne rejtsd el, hogy nincs mit mondanod, vagy a mások iránti teljes közönyödet. Engedd ezt az ürességet, ezt a mélységes közönyt spontán ragyogni mosolyodban. Add oda nekik ürességedet és közönyödet, világítsa be orcádat az öröm és élvezet nulla foka, mosolyogj, mosolyogj, mosolyogj..." (Baudrillard)

"A nevetés az amerikai tévében azt a szerepet tölti be, amit a kórus a görög tragédiában. Nyomatják engesztelhetetlenül; kábé a hírek, a tőzsdei és az időjárásjelentés kíméltetnek meg tőle. De olyannyira rögeszmés ez a dolog, hogy ezt hallod Reagan hangja vagy a bejrúti tengerészeti katasztrófa alatt. Sőt a reklámok alatt. Ez a szörny az Alienből, amely portyázik körbe az űrhajó minden folyosóján. Ez a puritán kultúra szarkasztikus vidámsága. Más országokban a nevetés foglalatosságát a nézőkre bízzák. Itt a színre vitt nevetés a show része. Ez kérem szépen most az a műsor, ahol nevetés van és jól érezzük magunkat. És egyszerűen egyedül maradsz a döbbeneteddel." (Baudrillard)

Egy itteni ismerős mesélte, magyar lány, bentlakó baby-sitter egy Staten Island-i családnál, hogy a szülők minden nap megkérdezik tőle: "Are you happy?", és rettenetesen zavarban volt mindig a válasszal, míg rá nem jött a happy igazi jelentésére. Nem is tudom, hol olvastam a történetet, hogy két Amerikába szakadt német (zsidó?) emigráns találkoznak a szokott törzshelyükön, és üdvözlik egymást. "Are you happy?" - kérdezi az egyik. "Yes, I am happy. Aber glücklich bin ich nicht."

Amerika hihetetlen dokumentum. Csak bámulsz és az agyadban reflexióhegycsuszamlások zajlanak. Nézed a wrestlingezőket, a közönségüket, elméd lázasan dolgozik. Soap-opera, video-clip, hollywood, horror, porn, enormous ceaseless celebration, celebrities, reklám, reklám, reklám. És ezek másolatai a valóságban. Exacerbatio cerebriben, agyhevülésben szenvedsz: a valószerűtlenség e hagymázas gépezete arra lett kitalálva, hogy rest agyakat mosson, sulykoljon, dögönyözzön, ajnározzon, átvágjon - s te, a Nagy Leleplező, Az Eszélyes Intelligenzler Európából, unatkozol a megfejtéseknél, annyira primitívek, annyira egyformák. De akkor mi lehet az izgalmas, a lebilincselő, az érdekes, a varázslatos mindezekben? Valami fontosat nem tudsz. Mégsem értesz semmit.

Nem értesz semmit, de kitalálsz mindent. Kitalálod előre, mit fog válaszolni az elnök az újságírók kérdésére. Tudod, hogy öt órakor nem fogsz tudni sétálni az Ötös Avenue-n, mert nincs hely. Még csak az ajtóban állva szócsatáznak sziporkázó gúnnyal, de te jó előre kitaláltad már, hogy ez lesz az a jelenet, amikor Robert DeNiro először csókolja meg Barbara Streisandot.

Belép a metróba a henger alakúra vágott hajú fekete gyerek. Jóllehet még csak a haján legelteted a tekinteted, érzed, hogy a csávón hózentróger lesz, szépen rákapcsolva a nadrágjára, de nem feltéve rendesen a vállára, hanem kötelezően lógva. Kitalálod azt is, hogy a nadrágja tizenhárom és fél számmal nagyobb lesz a kelleténél, tényleg minden pillanatban leeshet róla, ülepe a gyerek térdénél. Kitalálod, hogy a szóban forgó nadrág tizenhárom és fél redőt vet a cipő fölött, a cipő pedig, hajjaj, a cipő, az egy sneaker lesz, magasszárú, Nike, esetleg LA Gear márkájú, nem lesz megkötve a fűzője, és egy irdatlan elefántfülnyi nyelve lesz. Lassan és elégedetten hordozod rajta végig tekintetedet. Várakozásaid - ez várható volt - pontról pontra beigazolódnak.

Manhattan, Midtown. Börleszkké gyorsított mindennapok. Öltönyös-nyakkendős, busy kis sisyphosok görgetik a dollárgalacsinokat az üres gazdagság rabszolgatelepén. Órájukra pillantanak. Állatalatti és emberfeletti. Túlvilág nélküli mitológia. Metavesztett fizika. Én is ott vagyok. A betonrengeteg közepén. Viszont öltöny és nyakkendő nélkül. És egy kicsit kevésbé metaforikus a sziszifusziság. Merthogy tényleg nehezek azok a cuccok, amiket fel kell cipelni, az iroda magasan van, ahova fel kell cipelni, és nem akar vége lenni sehogyse ennek a cipelésnek. "A csúcsokért vívott küzdelem elég betölteni egy emberi szívet. Boldognak kell képzelnünk Sisyphost." Ezt írta Camus barátunk a cipelésről. Szép. Nekem is éppen ilyen - szó szerint - felemelő feladataim vannak. Ráadásul közben még keresem is a kenyerem. Illetve már nem. A Kenyér Ameszba' ugyanis olyan konzisztenciaértékkel bír, kérlek szépen, hogy fél köbméternyi kenyeret csekély erőfeszítés árán egy biliárdgolyónyira tudsz összegyúrni. És ez nem jó. Szóval végre pénzt keresek. Nehéz recesszió idején feketemunkát találni. Ha igaz, hogy "Isten a józan észt osztotta el a legigazságosabban, mert senki sem panaszkodik, hogy neki kevés van belőle", akkor a pénzt osztotta el a legigazságtalanabbul. Ilyesmikre gondolok a betonrengeteg közepén. De csak ha üresjáratban vagyok, a következő felcipelendőért lemenőben.

Proletár-ovi. Nem lehet komolyan venni a felhőkarcolókat, az űrutazásokat, a neutronbombát. Minden egy mesevilágba tartozik, de ezek dekoncentrált gyerekek, nem képesek komolyan beleélni magukat a mesébe. Decentrált egók, két pólus közt vergődnek. Egyikben sem ők maguk szabják meg a törvényeket. Az egyik a külső, a pénz, a struggle for life, a csavar-mivolt a gépezetben; a másik az ösztön, az agresszió, a brutalitás, a vadon szava. Érósznak is Árész-arca van.

A lehetőség éppúgy megcsal, ahogy az élvezet.

Megvenni - eldobni. Megnézni - elfelejteni. Megenni - kiszarni. Hajszálpontos teleológia.

A hét halálos bűn: gőg, kapzsiság, bujaság, harag, torkosság, irigység, lustaság. Ennyire nem lehet eltalálni. Az egyik legbizarrabb hipokrízis, hogy itt "mindenki keresztény". Pontosan ezek a keresztény bűnök az amerikai lélek és társadalom legalapvetőbb mozgatórugói. De pontosan. Az egy lustaság kivételével, hiszen ezt a másik hat bűn alapos és lelkiismeretes betartása kizárja.

Különös dolog a Hit Ameszba'. Greatest hit: Billy Graham "atya", ez a végső pojáca. És az a másik "szent" barom, a televízió képernyőjén keresztül kézrátétellel gyógyító, akinek "hatásos" mimikája mellett egy hipermotilis elmebetegé depresszív katatónia. A vallás: show. A nyáj pásztorai showmanek. Muszáj. Mindenünnen a konkurrencia, egyszerű nevén a Sátán, leselkedik ugrásra készen.

Mindenütt vannak bulvárlapok, de nem tudom, létezik-e még egy ország, ahol az összes komoly példányszámú bulvárlap ilyen rezzenéstelen arccal ilyen bizonyosan, megbízhatóan és hitelt érdemlően hazugságokkal van tele. Nem hiszed el, hogy van, aki elhiszi őket, de hidd el, vannak. "First Photo Ever Made of a Vampire Bite". A képen egy gyönyörű - naná, majd bányarémeket szopogatnak Drakula grófék - lány, két kis véres pöttyel a nyakán, a szeme, mint a legrosszabb és -olcsóbb horrorfilmekben, fennakadva, lenge hálócuccban (The Beauty and the Beast - a szigorúan érvényesülő mitologéma, horror és szex incesztuózus promiszkuitása), combja érzékien és láthatóan beállítottan kitakarva. A cikkben áldozat-anyu elmeséli, hogy már érintkezésbe is léptek a leghíresebb exorcistával Ploiestiből. Aztán az Atlanti-óceánból, a Karib-szigetektől keletre (v.ö. Atlantisz) rövidesen két, kontinensnyi sziget fog kiemelkedni, amelyről rengeteg víz alatti felvétel is van. Tele van titokzatosabbnál titokzatosabb archeológiai lelettel, ufóval. Ennek következményeképpen az óceánok szintje x lábbal emelkedik, és súlyos dollármilliókba fog kerülni, hogy megépítsék a gátakat Floridában és New York körül (ezt a két helyet említették, úgy látszik, a vízszintemelkedés csak a közeli partokat érintené). Fidel Castro természetesen rögtön kijelentette, hogy Kuba a leghatározottabban igényt tart a területekre, amihez persze a "magát megnevezni nem kívánó" CIA-ügynöknek is volt néhány szava. Ufók egyébként mindenütt nagy számban nyüzsögnek, akárcsak a halottaikból feltámadtak, vagy még meg sem haltak, Adolf Hitlertől Elvis Presley-ig. Szóval minden a hollywoodi film forgatókönyve szerint készül, csak a dokumentum, illetve riport stílusjegyeivel tálalva. "The American postmodern": Borges-novellák a valóságban: reális és irreális, dokumentum és fantasztikum konfúziója. Ez persze minden vallásos tudatformában így volt, de nem is volt köztük különbség. És jóllehet, a "valóságról" szóló történet maga valóságosabb volt mindennél, és mindig is aprioritásként határozta meg a "valóságot", de az elkülönülésük tudatosítása utáni periódusban most következett el az az idő, amikor nem számít többé a különbség. Hogy mi tartozik a valósághoz és mi a róla szóló történethez, az eddig is stíluskérdés volt, de jól elkülönültek e stílusok. Ma nem. A gondolkodás entrópiája. Kulturális infláció, nemtelenség. Világvesztés: értékvesztés, értelemvesztés, történelemvesztés, énvesztés.

Az egót nemcsak körülveszi a világűr, hanem benne magában is ez tátong. A horror vacui új metafizikáért könyörög. A bulvárlapok Hollywooddal, a szexiparral, a "keleti filozófia"-kurzusokkal, az egészséges táplálkozás-hisztériával, a milliónyi kváziidentitást nyújtó klubbal, mozgalommal és szektával, a gépmitológiával, satöbbivel karöltve ezt kínálják fel, profi módon, elérhető áron. Ilyen a Hit Ameszba'. "The best religion money can buy."

"In God we trust" - minden egyes amerikai pénzen. Ez több, mint allegória.

Megyek, mendegélek "hazafelé", a 91. számú utca 136. számú épülete felé, bambán nézem az utcában parkoló autókat. Az egyik ablakában a szokásos, kocsifeltörőket és -fosztogatókat tájékoztató tábla:

NO VALUE
NO NOTHING

"Amit látsz, azt látod; semmi többet. Ott a jelentés, ahol vagy. Nincs rejtett jelentőség, belső jelentés... Amit belül várnál, hogy történjék, itt kívül történik. Nincs belső... Az elv egyszerre spirituális és fizikai - vagy, pontosabban, az elv a belső semmissé tétele révén a spirituálisat egy a fizikain belüli kategóriává változtatja... Az akarat mindenképpen megtalálja tárgyát, és erejét ebbe a tárgyba helyezi... Hogy megteremtse szerelmetes célját, szeretője kiürítette magát... A szubsztanciát kirabolta a részvétlenség. Az én kívülre emigrált." (John Berger)

Minden ideiglenes, minden funkcionális, minden transzparens. Az épületek hivalkodnak szerkezetükkel. Az operacionalitás obszcenitása. A funkcionalitás mint elsődleges esztétikai elv. A kommunizmust megélt halandó előveszi jellegzetes, perverz közép-európai mosolyát: a Stuyvesant Town Sztálinváros potemkinfalva. Esetleg fordítva. (Külön misét érne meg a "két nagyhatalom" nyugtalanító hasonlóságainak elemzése.) Gyönyörű századeleji épületek ablakaiban bazi nagy, ocsmány légkondicionálók. A tűzlépcső az épülethez kapcsolódó utolsó esztétikai igényt is eltünteti. A funkcionalitás nevetségessé tesz mindent, ami nem illeszkedik logikájába. Ha van amerikai építészeti "stílus", akkor ez az. Minden fölösleges lefejtése az épületről, és néhány hihetetlen "érzékkel" odavetett "stílusjegy".

Néha a stílustalanság egzotikum formájában jelenik meg. Az öreg kontinensről érkezett - akár egy amerikai cartoonfigura - szemét törölgeti, jól lát-e, magába csíp, ébren van-e, nem tud napirendre térni például az Atlantic City-i Taj Mahalt látván. Megrettenve jár-kel a N. Y-i Plaza Hotel Napkirály Versailles-ától harsogó termeiben és folyosóin. A legutolsó búcsús bóvlik, mondhatnánk, ha nem kiabálna mindenünnen az ár, a bekerülési költség, a drágaság. Arany értékű bizsu. ("A 20 million dollar movie!") Pösze franciaság. Az originalitás művi vetélése. Szegény Fragonard. Lekopott aranyfesték alatt a szürkés rózsaszín műanyag.

"Amikor az amerikaiak átteszik a román kolostort a New York-i Cloystersbe, mi ezt megbocsáthatatlanul abszurdnak találjuk. De ne kövessük el ugyanazt a hibát, hogy áttesszük a mi kulturális értékeinket Amerikába. Nincs igazunk ebben a konfúzióban... Amikor Paul Getty Rembrandtokat, impresszionistákat, görög szobrokat gyűjt össze egy pompeji stílusú villában Kaliforniában, ő amerikai logikát követ, Disneyland csupasz barokk logikáját. Ő eredeti; ez a cinizmus, naivitás, giccs és szándékolatlan humor nagy húzása - van valami megdöbbentő és átütő ebben a nonszenszben."

"Banalitás, a kultúra hiánya, vulgaritás teljesen mást jelentenek itt, mint Európában... Az az igazság, hogy bizonyos banalitás, bizonyos vulgaritás, amely Európában elfogadhatatlannak tűnik számunkra, itt több mint elfogadhatónak, egyenesen izgalmasnak tűnik. Az az igazság, hogy mindenféle analízisünk az olyan fogalmak alapján, mint elidegenedés, konformizmus, standardizáció, elembertelenedés, önmaguktól összeomlanak: ha Amerikát nézzük, az analízis maga az, amely vulgárisnak tűnik.

Miért van az, hogy olyan bekezdések, mint az alább következő (G. Faye) igazak és ugyanakkor teljesen elhibázottak? »Kalifornia úgy ragyog fel, mint a jelenkor totális mítosza... Multirasszizmus, hegemón technológia, pszichoanalizált narciszizmus, városi bűnözés, audiovizuális túltelítettség: mint Szuperamerika, Kalifornia a tökéletes antitézise az autentikus Európának... Hollywoodtól a disco-bébipapiig, az E.T.-től a Csillagok háborújáig, az egyetemek ál-lázadó viszketegségeitől Carl Sagan ömlengéseiig, a Szilikon-völgy neognósztikusaitól a vindszörf-misztikáig, a neo-indiai guruktól az aerobicsig, a dzsoggolástól a pszichoanalízisig mint a demokrácia egy formájáig, a bűnözéstől mint a pszichoanalízis egy formájától a televízióig mint a despotizmus eszközéig - Kalifornia megteremtette magát mint a szimuláció és az inautentikus világközpontját, mint a tökéletes szintézisét a sztálinizmus egy 'frankó' változatának. Hisztérikus hely: a gyökértelenek centruma és találkahelye. Kalifornia a történelemnélküliség földje, de ugyanakkor az állandó örvénylésé is, a divat szűnhetetlen ritmusáé, vagyis a sehova-sem tartás remegése, ez a remegés tartja megszállva, folyamatosan megfélemlítve, akár a földrengések... Kalifornia nem talált ki semmit: mindent Európából vesz, és újra feltálalja egy eltorzított és értelmetlen formában, Disneyland mázával bevonva. Az édes őrület centruma, ürülékünk és dekadenciánk tükre. A californitis, az amerikanizmusnak e heveny változata eloldotta magát a ma fiatalságától és az AIDS mentális változataként jelentkezik... Az európaiak forradalmi angstjával Kalifornia szembeállítja hamisítványainak hosszú menetelését: a tudomány paródiája a rítustalan campuson, a város és az urbanizáció paródiája a szétterülő Los Angelesben, a technológia paródiája a Szilikon-völgyben, a borászat paródiája ízetlen sacramentói boraival, a vallás paródiája guruival és szektáival, az erotika paródiája a tengerparti srácokkal, a szociabilitás paródiája 'közösségeivel'... Kaliforniában még a természet is hollywoodi paródiája a régi mediterrán tájnak: tenger, túlságosan is kék, hegyek, túlságosan is zordon-vadregényesek, éghajlat, túlságosan is lágy és száraz, lakatlan, kiábrándult természet, istenektől elhagyatva: baljóslatú föld a túlságosan is ragyogó nap alatt. A mi halálunk kifejezéstelen arca...«" (Baudrillard)

"A New American Tradition!" (Gitano-reklám) Contradictio in adiecto? Ki figyel ilyesmire. A reklám varázsszavai közül a három talán legfontosabb. Az új = jobb képlete a "Fejlett Technikai Civilizáció" és a "Jóléti" Társadalom szükségleteket is termelni kénytelen gazdaságának standardja. Az American = Number one axióma. A tradicionális = valami menő importáru, viszonylag új, de erős törvény.

"A new American tradition." Ez nagyon tetszik. A minden ízében amerikai paradicsomszósz reklámja is üdítő aporiákat vet fel: amerikai vidéki középosztálybeli ebédlő. Család, harmónia, boldogság. A tökélyhez már csak egy dolog hiányzik. Snitt. Premier plán: paradicsomszószos üveg "Ragù" felirattal. Összetéveszthetetlenül hollywoodi zene múltszázadi klisékkel. Snitt. Antik római katona, ahogyan annak Kaliforniában ki kell néznie, vadul vágtat harci szekerén, paripáját ostorozva. (Paradicsom = Itália = római harcos, nincs kegyelem, a logika könyörtelen.) A női kórus fortissimóba csap. Snitt, zene zeng tovább. A család minden tagja egyként legdédelgetettebb kedvencét nézi a beteljesülés mosolyával. Ragù paradicsomszósz.

Műveltkém.

Örülj, hogy nem utazott a római harci szekéren grizzly-, jeges-, panda- vagy koalamaci.

Oké, örülök.

Nemtelenség. A férfi popsztár lányos, a női fiús. Női izompacsirták, férfi kurvák, transzszexuálisokra specializálódott pornómagazin. A néger nő haja kötelezően kiegyenesítve, a fehér nőé begöndörítve.

"Szeretem Hollywoodot. Mindenki műanyag. Műanyag akarok lenni." (Andy Warhol)

"Ha mindent tudni akar Andy Warholról, csak nézzen a felszínére képeimnek, filmjeimnek és jómagamnak, és ott vagyok én. Semmi sincs mögöttük. (Andy Warhol)

"Image is everything." (André Agassi egy fényképezőgép-reklámban)

"Minden arra ítéltetett, hogy szimulációként jelenjék meg. A táj mint fotó, a nő mint szexuális szcenárió, a gondolat mint írás, a terrorizmus mint divat, a média, az események mint televízió." (Baudrillard)

Van egy hely 200 km-re New Yorktól, Atlantic City, kicsinyke Las Vegas, amerikaesszencia, oda járogatok ki. Milyen hely az. Amesz. Ülsz a rulettasztalnál, miniszoknyás lányok szervírozzák a jegeskólát. Ingyen van, de nincs pofád bevezetni a történelmi jelentőségű újítást, hogy nem adsz borravalót. Az asztalon vándorló összegekhez képest ez úgyis bagatell. Mindenki kedves hozzád: úgy van kitalálva az összes játék, hogy hosszú távon csak veszíthetsz. Maradjon még, kedves Mister Sir. Mélán nézed, ahogy beváltja tizenhetedik százasát is a melletted ülő New Jersey-i vaddisznó. Ahelyett, hogy neked adná. A rohadék kaszinótulajdonosnak enélkül is meglenne a mindennapi kenyere. Mindenki misztikus, szerencseszámokat játszik, magában Istenhez fohászkodik, és nem zavarja, hogy a Kifürkészhetetlen minden jel szerint a valószínűségszámítás neurózismentes törvényeit tünteti ki jóindulatával. 10 centiméteres amplitúdóval remegő kezű öreg pillanatokon belül több ezer dollárt nyer. Órákba telik, míg elveszíti. Közben gondosan jegyzetel. Legközelebb is a "megérzéseire" fog hallgatni. A legfantasztikusabb látvány az automatáknál fogad. Irdatlan hosszan gépek sorjában. Aprópénzt kell bedobálni és húzogatni kell a kart. Idősödő molett hölgyek, végeláthatatlan sorban dobálják be a pénzeket és húzogatják a karokat. Van valami tökéletes ebben. Amikor már nincs tovább. Megbocsájtasz az összes prófétának. Ilyet nem lehet kitalálni. Rájössz, hogy Franz Kafka mennyire lokális, hogy Beckett mennyire didaktikus. Kegyetlen, boldog elégedettség és rémület küzdenek benned.

Oscar Wilde híressé vált ostoba aforizmája szerint nem a művészet utánozza az életet, de ellenkezőleg. Nos, ez a pepitaöltönyös, maniero-szecesszív jampec, Amerika esetében, vaktyúkként, mégiscsak talált valamit. Azzal a csekély különbséggel, hogy művészet helyett műviség a példakép, az eredetiség. Ezek a művi dolgok, elsősorban a vizuálisak (krimi, thriller, soap-opera, musical, videoclip, reklám, reklám, reklám), amelyek egyáltalán nem utánozzák az életet - viszont viszont...

Ahogy a koolguy-ok a Bud Light reklámban a sivatagban összecsapják a kezüket, azt a tökéletes koreográfiát látod nap mint nap az utcán esetlen kivitelben. Ahogy a klipgörlök tovasuhannak sejtelmesen a két másodpercnél sohasem hosszabb snitten, azt látod a hideg, de szentimentális tyúkok viselkedésén. A "latest" videoclipsztár viselete a divat.

Milyen az ideális Gyümölcs Ameszba'. Legfőbb kritérium, hogy minél jobban hasonlítson önnön műanyag változatára. Nagy, kemény, makulátlan, féregtelen, magtalan, ízetlen, gyönyörű.

Milyen egy tűzoltóautó? Amilyennek lennie kell. Szirénázik. Közben dudál is. Éjszaka is, ha egy autó sincs a láthatáron. Nem mintha a sziréna nem lenne elég fülsiketítő. Nem. Tűz van. Esemény. Megyünk oltani. Átmehetünk a piroson. Az esti híradó műsorelőzetese. Show. Ünnepély. Hőstett.

Milyen egy tűzoltóautó? Piros. Fényes. Mindenféle kiállók vannak rajta, tartályok, tekercsek, létra, színes feliratok, az elején hosszú rúdon ott lobog a nemzet zászlaja. Gyönyörű. Amilyennek a valóságban lennie kell: mint egy Matchbox.

"Nobody plays NBA basketball like Michael Jordan and TNT - vagyis egy tévé. - Bigger than life."

"This is Mozart and one-o-for-doubleyoo-en-see-en!"

"The greatest hits of the seventeenth century!"

"I can't believe, it's not butter!" (Vajreklám.)

"Science and nature are working for you!" (Szagtalan-fokhagyma-reklám.)

Camembert-sajt reklám. Minden "autentikusan", dokumentumszerűen beállítva: "régi", "francia" táj, az öreg francia paraszt az ősi módon készíti a sajtot. Mint egy dokumentumfilmben, kiírják a képernyőre a "szikár tényeket": "Hidden Valley, France." S íme, a kamera közelít, az ősi francia táj közepén, egy régi, ütött-kopott, összeeszkábált fatáblára, nem hiszed el, amerikaiul van kiírva: "Hidden Valley".

Minden nemamerikai, szinkronizált filmben a szereplőknek olyan akcentusa van, ahogyan az illető ország tagjai az amerikait beszélik, vagy legalábbis ahogy azt Beverly Hillsben elképzelik. Nem vonom le messzemenő következtetéseimet. Gyanítom, hogy azoknak az "amerikaiaknak", akik a National Enquirer (egy valószerűtlen bulvárlap) vagy a USA ("America's Favorite Cable Network") intelligenciaszintjén állnak, meggyőződésük, hogy a világon mindenki amerikaiul beszél, csak nem tudnak rendesen.

Ahhoz ki kell jönni, hogy a wrestling jelenségét - nem hogy megértsd, hogy - elhiggyed. Ahhoz is, hogy megértsd, miért nem lehet itt népszerű az európai foci. De ezért nem érdemes kijönni. Ha viszont nyelvfilozófus vagy, akkor esetleg. Nem a pénzért, az kit érdekel. Engem. Hanem a szemiotika nagy trükkjét figyelni: hogy cserélődnek fel a szemantikai viszonyok, hogy aztán minden egyetlen - kompúterizálható - szintaxissá váljon.

"All the real thing - from the movie!" A Terminator Harley-Davidsonját és bőrdzsekijét hasonmásban megveheted. Az összes valódi cucc - a filmből! Mintha Baudrillard-t olvasnának és "túlzó általánosításait", "képtelen teóriáit" reklámszaktanácsadásként megfogadva és túllicitálva nyomatnák a valószerűtlenség filozófiáját. "The triumph of simulacra."

"Dehát ki vagy te, sötétben ülő, aki ezt a te valós életedtől teljesen idegen kommerszfilmet nézed? Semmi sem idegen tőlem - válaszolná, ha a verbalizációs készségeknek ezen a szintjén állna -, ami idegen. Dehát ez nem rólad szól, te egy utolsó senki vagy egy gyárban (egy állatfarmon, egy vágóhídon, egy konyhán), csúnya vagy, jelentéktelen, gátlásos és unalmas, itt pedig emberfeletti hősök világokat mentenek meg, szebbnél szebb nőket hódítanak, és közben szellemesek. Én nem az vagyok, akinek mondasz - válaszolná szelíden, ha nem volna agresszív -, én a vágyaim vagyok. Hős egy világ megmentésének történetében. Dehát nem veszed észre, hogy közben odakinn, a mozi falain kívül az igazi világ elpusztul, nem olyan látványos katasztrófával, mint itt a filmen, de az igazi katasztrófa, és éppen mert nem olyan látványos, apokaliptikusabb minden itteninél? Ne haragudj, kérlek - válaszolná, ha értené az »igazi« értelmét, és értené, mért kell odafigyelni egy olyan dologra, amely nem »látványos« -, nem értem, miről beszélsz." (F. Zs.)

A rúzs fontosabb, mint a csók. A szexuális film izgalmasabb, mint a szexuális élet. A pénz többet ér, mint amit megvehetni rajta. Az intézmény szabja meg annak törvényeit, amely dolog intézésének puszta eszköze lenne csupán. ("Az institucionális farok csóválja a tudományos kutyát" [Rorty], avagy Duchamp a piszoárral.) A cél-eszköz viszonyok teljes eltűnése. A wrestling mint evidensen szimbolikus, ugyanolyan valóságos, mint az "igazi", "éles" erőszak, pankráció. "Real", "natural" - amennyire agyonhasznált, annyira értelmetlen szavak. "Fact" - jelentésnélküli varázsige.

"Fact" - ebben hisznek a legtöbben, bizonyosan lényegesen többen, mint Istenben. Tudjuk, egy matematikai egyenletben ugyanannyi retorika és ideológia van, mint a legőszintébb demokrata politikus kortesbeszédben. Minden tény egy mese eleme. Ez a reflexív gondolkodás meséiben főszerepet játszó tény. De ez nem amerikai mese.

179 520 000 amerikainak van videója és 143 616 000 nem tudja programozni. 9 120 000 lép(ett) szexuális kapcsolatba állatokkal. Ugyanennyi amerikai privát házon lobog rendszeresen a dicső amerikai zászló. Évente 241 milliárd dollárt játszanak meg különböző szerencsejátékokon. A felnőttek (kb. 190 000 000) közül 170 000 000 hisz Isten, 100 000 000 az ördög, 130 000 000 a mennyország, 98 000 000 a pokol létezésében. A 192 114 000 karácsonyfából 97 978 860 mű, szenteste 59 555 340 néz footballt a tévén. A kutyát tartó amerikaiak (46 361 183) több mint fele vallotta, hogy közelebb áll a kutyájához, mint bármely emberi lényhez. A felnőttek közül 18 567 664 néz napi öt-tíz órát tévét, 3 458 682 napi tíz-tizenöt, 1 274 251 még ennél is több órán át, 23 712 000 rendszeresen egyidejűleg legalább három programot követve. 162 000 000 felnőtt vallja, hogy elégedett az életével, közülük 82 000 000 "very satisfied".

"Santa Barbara hangulatos lejtőin a villák, mint kripták. A gardéniák és eukaliptuszfák között, a növényi genusok pazar bősége és az emberi species monotóniája között, itt nyugszik a valósággá tett utópikus álom tragédiája. A jólét és a felszabadulás szívében mindig ugyanazt a kérdést hallod: »Mit csinálsz az orgia után?

Vesszen a minden-elérhetőség. Vesszen a jólét. Vesszen a demokrácia és a szabadság. Mit akar ez a hülye francia?

Eléggé szánalmas, ahogyan Kelet-Európában a szabadság hirtelen támadt bajnokainak harsány csapata ma milyen bátran szidalmazza az ancien régime-et. Persze, szűk volt a hely, de azért láttunk egy-két embert remekül játszani azon a kispályán. Zsebkendőnyi területen brillírozni.

Jó dolog az, ha van tér mozogni, de ha túl nagy a pálya, azt nem lehet befocizni. Legalábbis komoly erőnlét kell hozzá, ami éppen itt, az elpuhult, rút szibarita polgárságnak egyre kevésbé van meg. Ez a másik szánalmas dolog.

Amerikában a pótcselekvéseknek, a nyíltan értelmetlen, őszintén ostoba aktivitásoknak iszonyú tömegével találkozunk. Nincs mese: a szabadság űrt jelent. Nem tudják elviselni. A szabadság, amivel elvileg rendelkeznek: szabadon megválasztani, melyik börtöncellát választják. Az amazon feminizmusét, a heroinét, a krisna-paródiáét, a keresztrejtvényfejtését, a gyufacímkegyűjtését, az Állatokkal való Emberséges Bánás Összamerikai Mozgalmáét, a Nagyon Kövér Nőket Kedvelők Egyesületéét, a Ku Klux Klanét.

Szóval mindenütt nehéz az élet.

És ezért szép.

Szabadság. Egy szőrszál a fölösleges létezők bozontos sűrűjében. A highway mentén egy részen kiborotválva, közepén vasszerkezeten óriás reklámtábla: "We have so much to raze. Ockham Razor."

A nyugaton élő magyarok szinte kivétel nélkül súlyos értékkettősségben élnek. Élvezettel hallgatják a legújabb hazai korrupciókat és borzalmakat, de egy szót sem akarnak hallani "a Nyugat" aranyborjút imádó csőcselékéről, az egyre hűlő és egyre inkább a puszta érdek alapján működő emberi kapcsolatokról szóló nyavalygásból. Akkor hirtelen minden átfordul érvekből érzelmekbe, igazságkeresésből önigazolásba és vádaskodásba. Nem tudod levetkőzni azt, nem tudod megérteni ezt, önkéntelen KGB-ügynök, menj haza a szocialista édes anyaföldre. Furcsa törvény: a leghangosabb "Kelet"-gyűlölők váltak a legkevésbé "nyugativá", akik a leginkább szajkózzák, hogy "ha nem tetszik, akkor menjél haza", a szívük mélyén azoknak tetszik a legkevésbé itt és vágynak tudattalanul leginkább haza. (Mint ahogy azok keverik a legtöbb angol szót indokolatlanul beszédükbe, akik a legkevésbé tanultak meg angolul.) Éppen ezért van szükségük állandóan a harsány önmegerősítésre. "Otthon lenne havi tízezrem - forintban; itt van havi tízezrem - dollárban": ez a tűz, amely elégeti a honvágy, az érzelmi és a kulturális kötődés boszorkányát.

Az Amerikába bevándorlók sorsa számomra a világ sorsát szimbolizálja: odahagyni a régi kultúrát, és bekerülni egy konfúz masszába, a nagy darálóba, a Gépbe, melyet a Pénz kezel.

Ahogy hallom otthonról, kintlétem alatt már két behívót kaptam. Hogy melengeti az én szívemet, hogy van, ahol számon tartanak, odafigyelnek rám, az én édes kis hazámban, nem úgy, mint itt, ahol akár végelgyengülésig tartózkodhatnék fél évre szóló turistavízumommal, anélkül, hogy bárkinek feltűnne (nem)létezésem.

Isten előbb rejtőzködő lett, majd meghalt. Helyébe látható, kézzelfogható, materiális istenségek léptek. Belső értékek nincsenek. Csak külső értékek vannak. Az ego kiürült, a tulajdonságok nélküli ember értékét tulajdonának értéke adja.

"Dehát tényleg így néz ki egy megvalósult utópia? Ez egy sikeres forradalom? Igen, az. Mire számítottál, hogy néz ki egy »sikeres« forradalom? Ez itt a paradicsom. Santa Barbara egy paradicsom; Disneyland egy paradicsom; az USA egy paradicsom. A paradicsom az csak paradicsom. Siralmas, monoton, és, meglehet, egy kicsit felszínes, mégiscsak paradicsom." (Baudrillard)

"All you need is a dollar and a dream." (New York Lottery)

"All you want is what you get." (MacDonald's) Bizony, Szabad Világ Felséges Népe. Utopia achieved. All you want is what you get. (Sztálin a legsátánibb pillanatban nem mert ilyet gondolni.)

Az olasz másodosztályú labdarúgás arról híres, hogy még az első osztályénál is keményebb a catenaccio, viszont a nagy "idegenlégiós" és "életveszélyes" (Knézy Jenő) hazai csatárok hiányoznak. A leggyakoribb eredmény a 0:0, nem ritka az 1:0 és az 1:1. Most láttam a Pescara-Avellino meccset az olasz adón. Az eredmény 0:0 lett. Actionless European boredom. Soccer.

Annak idején Schwäbisch Hallban, abban a sváb, nyárspolgári, csendes, gyönyörű, mesebeli kisvárosban három graffitit számoltam össze. Ezek a következők voltak: 1. "Polizei = SS.". 2. "Besser lebendig, als normal." 3. "Man is peace and woman is power."

Pécsett a harmincas tanárképző előtti megállójánál azon a sárga tűzfalon talán még mindig ott van az a fekete, téglalap alakú ráfestés, az ancien régime belügyi szerveinek keze munkája. Alatta a graffiti ez volt: "A Párt árt."

New York graffititermelése szerintem meghaladja a világ összes többi részéét együttvéve, még a néhai berlini falat is beleszámítva. Kitartóan figyelem őket. Értelmes üzenettel még nem találkoztam. Kriksz-krakszok, szignók, monogramok. A puszta létezés legelképesztőbb helyekre pingált jelei.

Párizs híres és "klasszikus" kávéházai ma új bizniszmenek tulajdonai, hasonszőrűek számára, műanyagplakettes, matricás, műanyageiffeltornyos turistahelyek. A bohók klasszikusokká lettek, forradalmárok és anarchisták nagypolgárokká. Butikot csinálni az életből.

Azt mondják, New Yorknak is volt egy párizsi (firenzei, athéni stb.) pillanata. Talán. Én gyanakvó vagyok. A képzőművészet korrumpálódása (a művek teoretikus tézisekké, illetve ezek illusztrációjává, neofita, üres művészettörténeti gesztusokká válása stb.) pontosan arra az időre esik, amikor a centrum kétségkívül New Yorkba tevődött át. Mindenesetre elmúltak azok az idők, amikor a világ legmenőbb festőinek egyike az obligát festékfoltos farmerban megjelent valamelyik Soho-beli kocsmában, és antiteoretikus kijelentésekkel szórakoztatta hallgatóságát, akik egyértelműen úgy tudták, hogy a világ művészeti (és egyéb) központjának a közepében vannak, és most jöttek egy Kaprow-happeningről (fényképező azért volt náluk). Elmúltak azok az idők, amikor Jackson Pollock megjelent atomrészegen Peggy Guggenheim top-upper-class partyján (festékfoltos farmerban) és az estélyis hölgyek és urak őszinte döbbenetére belehugyozott a kandallóba. Elmúltak azok az idők, amikor a város egyetemistáktól és mindenféle "szubkultúráktól" bizsergett, amikor még bármelyik szegény és bennfentes kapcsolatokkal nem rendelkező, az üzletszerű networkingre képtelen művész reménykedhetett a befutásban. Mindegy, hogy a befutás már akkor is pénzt jelentett, hic et nunc hírnevet (naná, majd az ósdi van Gogh-féle romantika, az kéne csak, hogy egy fucking képemet/írásomat se adjam el), nőket, cikket a New York Times-ban, azt, hogy a NYU-n vagy a Columbián rólam tartsa az eszteta élcsapat a szemináriumot. Elmúltak azok az idők, amikor nem csak üzletszerű lézengők jártak galériákba. A Soho úgy, ahogy van, elmúlt. Pólóing-felirat. Antikvár áru. De itt nincs nagy keletje a történelemnek. Kronosz felfalja fiait. Szóval, "a helyek, ahol az alternatív nagyságok megfordulnak", azok - kapcsolatok függvénye - vagy légkondicionált, high-tech stúdiók, vagy lepusztult és fellelhetetlen helyek. Azért fellelhetetlenek, mert már ezret láttál ilyen lebujt, és abban mind elviselhetetlen művészkedés folyt. Elképesztő mennyiségű magát az alternatívnak nevező hordalék van itt, és borsódzik a hátad az unalomtól, a borzalomtól és - nem hiszed el - attól, hogy felismered az üzleti fogásokat. Tisztán, áttetszően. A visítás, mázolás, artikulálatlanság, formátlanság, lihegés, izzadás, zagyválás egyetlen szóvá kristályosodik: apokalipszis. Ez az apokalipszis nevű árucikk ma jól forgalmazható. (Apokalyptein: ent-decken, dis-cover, le-leplezni; felfedezni. És igen: minden Deckung és covering és lepel lehullt, egyetlen felszín maradt. Tévéképernyő. A világ. Metátlanított fizika.) Apokalipszis, hogy a fenébe ne, aztán hazamegy, kiveszi a hűtőből a doboz sörét, rámászik a macára, majd édes, álomnélküli alvásba süllyed.

De a menőkre is egyre rosszabb idők járnak. Nagyon romlik a biznisz. Csak a Tom Wolfe iránti gyűlölet és megvetés a régi.

Hollywood versus NY. Van ilyen. De. Nem szabad elfelejteni, hogy még a Berlin-Tirana távolság is kisebb, mint a Berlin-New York. Ez nem vicc. Ha összeveted NY-ot és LA-t, mondhatod, hogy előbbi európaibb, mint utóbbi. De ha nem csak kéthetes turistaúton járnál Európában, akkor nem tulajdonítasz sok értelmet ennek a kijelentésnek, mert európaiként NY-on semmi mást nem érzel, mint esszenciózus amerikaiságot. Vagyis Tirana európaibb, mint NY. NY persze egészen más, mint az amerikai vidék, de nem nagyobb a különbség, mint mondjuk Budapest és Hőgyész között.

Hollywood bátrabb és merészebb. Tisztább. Myth Factory. New York ambivalens, gyenge, de határozott magasművészeti-kultúrcentrum öntudattal. Mindkét helyen hatalmas pénzek gyűltek fel, mert két irányítóról van szó. Az irányítás stratégiája azonban merőben eltérő. Hollywood antropológiája a primitív, állatiasságában művelhető ember, ősi, jól bevált mitologémáival és tudattalan vágyaival. NY stratégiája a művelt ember, civilizált kevélységével, sznobizmusával, kultúrarisztokratikus igényeivel. Az idő nem neki dolgozik.

"...the Rome, the Paris, the London of twentieth century, the city of ambition, the dense magnetic rock, the irresistible destination of all those who insist on being where things are happening..." Óh, Istenem, mit mondjak.

Az emberek magukban beszélnek az utcán. Hangosan. Fiktív párbeszédeket monologizálnak, színre viszik a daydreaminget. Nem az épp aktuális közönségnek. Senki sem figyel oda. Én is azon kapom magam, hogy beszélek az utcán. Éneklek. Ha legalább egy meglepett vagy zavart tekintet lenne, zavarba jönnék. De nincs. Senkit sem zavarok. Rendezgetem a dolgaimat, rendezem az életemet, hangosan. Nem zavarom őket. Atomokként keringünk a város alatt, a patkányokkal, egerekkel és szeméttel zsúfolt földalatti vájatokban, az agresszív és kedves homeless-ekkel és ártalmatlan elmebetegekkel zsúfolt utcákon. Vásárolunk. "Ablaktalan monászok." "Magányos tömeg." "Az önimádat társadalma." Az individualizmus csődje. Egoizmusparódia: önzés én nélkül. "To have or to be" - it's a nonsense alternation: being is having, more and more, having for having's sake.

A hihetetlenül csúnya és irreális játékbaba sír, gépiesen, megvigasztalhatatlanul. A kislányok egymás kezébe adva dédelgetik, csókolgatják, hiába. De már jön a Tulajdonos, kézbe veszi, mire elégedett, gépies nyögdécselésbe kezd. A titok: a Birtokos nyakában lóg a rádiós távérzékelő. A márkanév: "My Own Baby". Az ideológiai nevelőmunka teljes erővel.

Your personal. Your very own. Your private.

"Invasionofprivacy" - megszilárdult szókapcsolat, mint a "sonofabitch".

"Makes everybody feel like somebody special." (Egy cereal-reklám.) Gyönyörű mondat. Ennek a "kultúrának" a reklám a legtökéletesebb költészete.

"Everybody wants my Cocoa-Krispies!" - éneklik boldogan, agymosásszerűen naponta százszor. Mi az a Cocoa-Krispies. Mindegy. Ha megveszed, mindenki irigyelni fog érte. Persze mindenki megveheti. Hopp. Talán már el is érkeztünk a logikai végkonklúzióhoz: vegye meg mindenki.

Vagy itt van például a Citizen karóra. Egy csomó. Tényleg baromi sokat legyártottunk. Mármost azt mégse mondhatjuk, hogy "Vegye meg mindenki". Fogalmazzunk egy kicsit "szofisztikáltabban". Hogy' is gondolják a Mindenkik, amikor azt akarják magukkal elhitetni, hogy Nem Akárkik? Ya: Mindenki Profi. Ya: "Citizen. Only for professionals."

Neurózis. Testiesség. Tudományos táplálkozás. "Fat free. Cholesterol free." A tej is egészségtelen. Tényleg. Állati zsiradékokat tartalmaz, és minden állati zsiradék koleszterint tartalmaz, amely káros a szívre. "Smoking causes cancer." Yoga. Aerobic. Jogging. Mindenki jártas az orvostudományban.

"Individuality will not be tolerated." (Penn tennis balls)

Sehol féktelenebb, pervertáltabb individualizmus, sehol elsöprőbb, egyetemesebb érvényű konformizmus. Ennek a paradoxonnak a legtökéletesebb megnyilatkozása a nonkonformizmus mára tökéletesen uniformissá vált hajviselete: mindenki, aki eredeti, művészies, alternatív csávó, az egy diszkrét "ponytale"-t hord a tarkóján. Mindenki ugyanolyat.

A fehérek feketékhez való viszonya hasonló ahhoz, ahogy nálunk "a magyarok" a cigányokhoz viszonyulnak. De persze komoly különbségek is vannak. A feketék jobbára nagyvárosokban tömörülnek, a vidék a WASP-eké. (Ez a rasszista csúcskaszt: White Anglo-Saxon Protestant.) Az USA összlakosságának 12 %-a néger, a börtönökben 60 %-os az arányuk. Ahogyan fehér ember soha nem lesz képes úgy megmozdulni a zenére, ahogy csak egy fekete képes, azonképpen vannak ők a business-szel. Olyan, hogy sikeres fekete üzletember nincs. Valahogy nem nekik találták ki ezt a műfajt. Azért szép számmal akadnak köztük gazdagok és a felső akárhányezerhez tartozók. Kosárlabdasztárok, footballsztárok, bunyósztárok. Popsztárok, filmsztárok. Minden amerikai filmben kötelező legalább 1 db jó fekete szereplőnek lenni. Súlyos bevételkiesés lenne annak a tizenkét százaléknyi potenciális mozilátogatónak a távolléte. Nem beszélve a várható rasszizmusellenes tüntetésekről a mozik előtt, és az összes kisebbségi mozgalom (feministák, melegek, leszbikusok stb.) szolidaritási akcióiról, melyek veszteségessé tennék a forgalmazást. Ráadásul így le lehet majd írni a fehér rossz lelkiismeret mennyországi adóhivatalánál emancipációs költség címén. A Philip Morris-nak is súlyos bevételkiesés, hogy a feketék nem szívnak Marlborót, a tulajdonos valamikori Ku-Klux-Klan múltja miatt. Más kárán tanul az okos. De a magasan levő feketéknek talán a legnagyobb része a politika révén csinált karriert. Rendkívül visszataszító fajta. Szájtépés, demagógia meg elnyomás. Rossz hallgatni őket.

De rengeteg "kisebbség" van, akiket rettenetesen szorít az emancipő meg az elnyomás. A legszebb az, hogy az amerikai kényszerneurózis jelentéstani trükkjei révén - jóllehet Ameszba' is többen vannak, mint a férfiak - a nők is: "minority".

Lassan tanulod meg a különböző szociális, politikai és egyéb mozgalmak poétikáját, a névtilalmak és eufémizmusok sűrű szövedékét. A legeslegszigorúbb névtilalom a "nigger" szó. Ha ezt a szót kiejted, akkor az emberiség elleni bűnt követtél el, a nürnbergi per vádlottjai közt a helyed. De a "black" kifejezés is lassan ebbe az irányba halad. A legdemokratább akkor vagy, ha az "african-american" kifejezést használod. Egy kicsit hosszú, de megéri.

Az abortuszt elfogadók "Pro Choice"-nak nevezik mozgalmukat, az ellenzők - én soha nem tudnék ilyen ügyeset kitalálni - "Pro Life"-nak. (Merthogy implicite retorikailag zseniálisan tönkrevágja az ellenséget: ha mi vagyunk a Pro Life, akkor ők, nos igen, ők: Against Life. Pro Death. Pfuj. Nürnberg.) Ha azt hallod, hogy "sexual orientation problem", ne ijedj meg. A buzikról van szó. Ha azt mered mondani, hogy a kutya "megdöglött", akkor te egy brutális vágóhídi mészáros vagy. De egy floridai újság szerint akkor sem vagy sokkal különb, ha azt mondod, hogy "meghalt". Te durva ember. Helyesebb, ha azt mondod, "eltávozott", "itthagyott bennünket", de van még szebb megoldás is. "If people ask you about a particular animal that you know has passed away, please say »I don't know«" Nem hülyéskedek. Meg tudom adni a pontos bibliográfiát.

"America is still the number one." Akkor tehát még rajta kívül is lennie kell országoknak. Itt van például Kanada. Aztán Mexikó. Ott nagy a szegénység, jönnek is át ide, lefölözni mások gazdagságát. Aztán vannak a japánok. Ferde a szemük, és egyre több dolog az övék. Kínaiak. Olyanok, mint a japánok. Veszélyesek. Oroszok. A nagy ellenfél. Vagyis most már nem. Egyre rosszabb nekik. De a Gorbatchev az jó. Európában három ország van, Anglia, Franciaország és Németország. A németek fasiszták. Az angolok hülyén beszélnek. A franciák - azok igen. Ja meg van még Svájc. Ja meg Kuvait és Irak. Izrael. Kit érdekel?

Bizonyos, hogy a világ leginflálódottabb nyelve az amerikai. Minden lukból szuperlatívuszok ömlenek. The most, the largest, the greatest, the best-selling. "The best pizza on the planet." (Minden második pizzériában.) "The best magazine of the world, perhaps the best magazine ever was. Yes. The New Yorker."

Milyen az élet, kérded. Gazdasági.

Az "egzisztenciális" (köznyelv - "megélhetési") problémák léteznek csak, nevetségessé téve minden "egzisztenciális" (Kierkegaard stb.) problémát.

Ultraibolyaillat, infravöröscsillag.

"Semmi, semmi, semmi, semmi." (J. A.)

Nem nyafognék. Nem jó. Ha itt is lennének olyan jó kis történetek, mint a tieid, nem lennék ez az intelligens-kényes kultúrantropológus. De nincsenek. Csak szilánkjai. Egy mozdulat, egy gesztus, egy hangsúly, egy pillantás, amiből megtudhatsz mindent, milyen az Élet Ameszba'. Az elesettség a magabiztosság perszónáját tartja arca előtt, iszonyú magányban, kozmikus, atomi egyedüllétben.

So what the hell are you doing here, most már lassan másfél éve, miért nem mész haza a jó európai anyádba?

Megyek.

Na jó, akkor elmondom, mi jó Amerikában. Minden. Jó az, hogy minimális munkával is remekül meg lehet élni. Ki tudod fizetni a rentedet, akár még Manhattanben is. Telefonálhatsz haza és nem zörögnek-zúdulnak közben a tantuszok lelki szemeid előtt. Jó az, hogy van kompjútered, egyheti kereset. Jó a Discovery Channel. Jó a Harper's magazin. Jó a Telos folyóirat. Fantasztikusan jó a Tropicana narancs juice, főleg a Home Style. Jó Amerika úgy, ahogy van. Ha nem lenne, azért lenne óriási veszteség, mert ilyet nem lehet kitalálni.

Azt mondják az itteni értelmiségiek, igen, hogyne, Amerika alapvetően barbár, igen, ha úgy tetszik, "az utolsó primitív társadalom", ahogy Baudrillard, ez a beteges kultúrember fogalmaz; de ez egyúttal azt is jelenti, hogy erős, egészséges, dinamikus, lendületes, tántoríthatatlanul optimista.

Ez azonban nem igaz már.

És hát recesszió van. Konok. Ez nem piskóta. És - ahogy mondják az okosok, hogy- nem úgy, mint a másik két nagyobb válság idején - most nincs közgazdasági alternatíva. Persze hatalmas ország ez, hatalmas piaccal, pénzmennyiséggel, vagyonnal, és nyilván Bábel tornya is méltóságteljes lassúsággal zuhant össze, de persze a legalja fogott először talajt, és nem a magasan levők.

Egy ennyire vagyon- és pénzcentrikus társadalom, mely megtapasztalta a jólétet, nem bírja ki a gazdasági leromlást. Ha ez bekövetkezik, nagyon csúnya világ lesz itt. Akkor az erő erőszak, a dinamizmus vadság, a lendület tehetetlenségi nyomaték lesz.

"Take it easy." Ha nem pénzről van szó, tényleg ez a vezérlő maxima, az Életfilozófia Ameszba'. ("Money isn't funny - but serious business.") Végső soron a pragmatizmus, a logikai pozitivizmus, az analitikus filozófia, vagyis a "hivatalos" amerikai profi filozófia is erről szól. Take it easy. A Kierkegaard-ok, Nietzschék és Heideggerek filozófája meg arról: do not take is so easy.

Alexis de Tocqueville A demokrácia Amerikában című könyvében arról ír, hogy az itteni társadalmi szabályrendszerben az erkölcsnek elsődleges szerepe van, szemben például a politikával. A mai Amerikával kapcsolatban ez teljességgel értelmetlen kérdésfeltevés, bár - és ebben van talán mégis valami tradíciószerűség, valami történeti kontinuitás - ezeknek a kategóriáknak óriási szemantikai torzulást szenvedett változataival kell dolgoznunk ma is.

A "nagy" politika totálisan függetlenítette magát az erkölcstől. Ez persze korántsem amerikai sajátosság. Európa ezen a téren sokkal tovább ment - akár Franciaország és Nagy-Britannia mocskos szerepét nézzük a Közel-Kelet, Afrika és Közép-Kelet-Európa történelmében, akár Németország, akár a Szovjetunió véres huszadik századi kalandjait. A politika mai bennfentesei nyíltan, a "naivakat" valami újfajta, agresszív "profi" gőggel oktatják le, hogyan is van ez ma, obszcén élvezettel mesélik a "realitást" az "idealistáknak" a jogállam formális szigorát és a morál veszélyes képlékenységét, és nem találnak kivetnivalót abban, hogy a politika emancipálta magát a moralitástól. A politika a hatalomért folyó kegyetlen harc, kíméletlen erők küzdelme, barátocskám, hagyd már abba ezt az erkölcsi érzelgést, légy már egy kicsit reálisabb, vegyél már vissza egy kicsit abból a fene nagy igazságérzetedből.

Amerikában, bár a fenti elkülönülés éppoly egyértelmű, mint Európában, ennek nyílt vállalása tabu. Mivel "nincsenek üres komédiák az életben", ez azt jelenti, hogy az amerikai politika bizonyos szűk és kisebb jelentőségű területeken, amelybe a polgároknak valódi beleszólása van, mégiscsak morálisabb, mint Európában. A képet azonban bonyolítja, hogy itt a morál maga legalább olyan szemérmetlenül hipokrita, mint a politika. (Bár inkább tudattalanul, mint tudatosan.)

Tévedsz, ha azt hiszed, hogy az 1991-es évben az amerikaiak nagy többsége számára a legizgalmasabb és érzelmileg a legerősebben involváló hatása az Öböl-háborúnak volt a politika színpadán, vagy akár az évek óta rettegett szovjet keményvonalas puccsnak. Nem. A legintenzívebb érdeklődéssel kísért, a legnézettebb cirkusz a Clarence Thomas - Anita Hill-ügy volt. Thomas egy szenátor, akit egy évekkel ezelőtti (hölgy)munkatársa megvádolt, hogy az annak idején több ízben szexuálisan "molesztálta". Még mielőtt arra gondolnál, hogy mondjuk több ízben meg akarta erőszakolni, sietek leszögezni: a legsúlyosabb vádpont az volt, hogy Thomas megemlített neki egy pornófilmet, amiben állatok is voltak. Egy álló hétig ezen csüngött Amerika. És két részre szakadt Amerika. És így csüngtek. Egyik Clare oldalán, a másik Anita oldalán. Tárgyalások, kihallgatások, a legapróbb részletekbe menően, az összes tévé, a nézettségi index a csillagos égben. Amiként Fichte is megmondta, nem jó a tényeknek. Sőt, annál rosszabb nekik. Nem bírnak objektívek lenni sehogyse.

Nem is érdekes. Viszont mindenki megmondhatta a magáét. Némelyek szerint miss Hill egy kis hisztérika, aki megérdemli, örüljön, hogy nem erőszakolták meg. A feministák szerint ez csupán egy újabb adalék ahhoz, amit rajtuk kívül mindenki cinkos sunyisággal tűr és/vagy támogat: a durva, brutális férfi felsőbbrendűség gyalázatos történetéhez. Bush, mi alapján, nem tudni, kijelentette, hogy Thomas frankó srác, ő tudja, ismeri, nem csinál ilyet, jó gyerek, tényleg. (Persze: ritka madár a fehér holló és a fekete republikánus.) A Forradalmi Kommunista Párt (RCP) lapja, a Forradalmi Munkás vitriolos leleplezést írt az uralkodó osztályról, melynek tagjait nemes egyszerűséggel és következetesen "disznók"-nak nevezi, hatalmaskodásairól és gonosz összefogásáról (Bush-Thomas), miközben szegény elnyomott munkásosztály (Anita) meg megalázva hever láncaiban. A Daily News-ban egy fekete nő sír, hogy előző nap utazott a liftben két fehérrel, akik, nyilvánvalóan tüntetően, előtte, hangosan, ekképpen beszélgettek: "Mindent ezek a niggerek tesznek tönkre. Ezért megy olyan rosszul ebben az országban. Nem véletlen, hogy ez a Thomas is nigger. Mind a kettő szép sütemény." A CNN, amely rendszerint lapos és érzéketlen ("objektív"), az ügy végeztével egy fortélyos vágással élt: Hill (amikor Thomast felmentették) elcsukló hangon mondja, hogy nem is tudja, most mit kezdjen az életével, snitt, (két héttel később) mosolyogva, dinamikusan, magabiztosan egy harcos feminista nagygyűlésen, remekbe szabott retorikával szónokol.

A másik nagy eset, amikor az egyik Kennedy-csemetét egy ifjú hölgy beperelte - na, szabad a gazda? úgy-úgy: - nemi erőszak vádjával. A fénypont az volt, amikor a felperes ügyvédje kikérdezte Billyt az ő verziójáról. Elmondta szépen, részletesen. Aznap este a tévében kapcsolgattál az egyik adóról a másikra, egyfolytában, mindenhol ugyanaz a jelenet játszódott le: (Billy arca premier plánban, szemérmesen, halkan beszél) "... és megfogta a péniszemet... és... elélveztem..."

A legnézettebb talk-show-k, a leghíresebb műsorvezetők (Geraldo, Donahue stb.) telis-tele vannak "sexual abouse/harrassment"-témával, erkölcstelen borzalmakkal, mindenki csüng a rettenetes történeteken, a néhány reprezentatív polgár a stúdióban vagy a telefonnál, kikérdezik a szereplőket a legapróbb részletekig, hogy aztán egy emberként, összefogva mélységesen elítéljék a bűnöst.

A külpolitika hátországa: egy brooklyni metrómegállónál a neonerdőben egy falra kifeszített nagy amerikai zászló. Középen az egyik vörös csík helyén fekete felirat: GIVE EM HELL.

"Marx nem tudhatta előre, hogy a munkásosztály milyen előszeretettel fog parfőmöket vásárolni." (John Kenneth Galbraith) Ma már egészen hihetetlennek tűnik az a marxi naivitás, hogy a kapitalizmus javaiból a munkásosztály kimaradván egyre erősebb osztályöntudatra tesz szert, és csak idő kérdése, mikor dönti meg a burzsoáziát. A szisztéma ennél sokkal jobban ki van találva. Ráéreztek arra, amit a "legsikeresebb" sztálini elnyomó rendszerek nem láttak be: a totális külső kényszer nem szervezheti tartósan egy társadalom életét. Tőkefelhalmozódás helyett rezisztenciafelhalmozódást eredményez. Ráadásul önkéntelenül is életprogramot adnak polgáraiknak: vagy az erőszakos hatalomhoz való simulás életre szóló taktikai feladatait, vagy a szabadságharc evidens programját. Nyugaton hosszú idők óta súlyos probléma az emberek életének programmal való ellátása. A politikai hatalom így könnyű helyzetben van: elvárják tőle, hogy irányítson. Itt a szisztéma nem külső erőszakként, hanem "belsőleg", kreált szükségletek és igazi elvárások formájában okkupálja polgárait.

Sokat és sokakkal vitatkoztunk itt, hogy létezik-e és milyen erős Amerikában a "manipuláció". Furcsa dolog ez. Mindenképpen létezik. Olyan propagandagépezetek és demagógiatenger, mint itt, elképzelhetetlen másutt a világon. Mindazonáltal nincs szükség túlságosan körmönfont és "sophisticated" manipulációra. Ugyanis az emberek - elnézést a reminiszcenciáért - "maguktól marhák". Rendkívül hálásak, ha megmondják nekik, mit kell gondolniuk, érezniük, cselekedniük, ha iszonytató érték-űrüket betölti valaki - legyen az zen, tudományos táplálkozás, a legkitűnőbb vasalómárka fellelése, "Mad Ass" (Saddam hazafias és invenciózus anagrammája egy öngyújtón) homokba tiprása. Demagógia nélkül szomjan halnának, megfulladnának; demagógia nélkül partra vetett hal lenne "az amerikai nép". (Egy ilyen háborút - Irak - egyetlen más ország sem tudott volna véghezvinni és kiváltképp nem ilyen nagy hazai ováció közepette. A legprimitívebb és legbarbárabb ösztönökre épül ez a politika. És kitűnően bánik a primitivizmussal és barbársággal. Ahogy Rambo lekaszabol minden útjába eső lényt, úgy kaszaboltuk le a rohadék szemét arabokat. Give 'em hell. Lobogtatjuk is az amerikai zászlót mindenütt, ablakokban, kocsikon, lakásban. Az üres erő, az üres büszkeség, az üres identitás szimbólumát. Bush leghatásosabb érve az újabb "igazságos és győzelmes háború" megindítására az volt, hogy Saddam egy új Hitler. A bagdadi hi-tech rakétaesőben viszont a legprecízebb hadművelet az volt, hogy Adolf Saddamnak egy haja szála se görbüljön. Ma is ott ül, édesdeden működtetve a kurd auschwitzot. Senki se kér számon semmit. A nép a "latest scandal"-ra tapad.) De ami ennyire tiszta és áttetsző, az nem manipuláció.

"Mi van akkor (...) ha mindez a mutáció nem a szubjektumok és vélemények manipulációjából ered, mint egyesek hiszik, hanem a szubjektumnélküliség logikájából, egy olyan logikából, amelyben a vélemény beleomlott az elbűvöltségbe"? (Baudrillard)

Nietzsche nyáj-hasonlata nem a megvetés kifejezése, hanem komolyan veendő metafora. A "csendes többségnek" nincsenek különleges igényei és céljai, megy, amerre terelik, önfeledten, békésen, bármerre, mindegy, csak alatta a fű kövér legyen.

Sehol még egy "demokrácia", ahol ilyen legitim és általános lenne a faji, osztály és egyéb alapon működő diszkrimináció, ahol ilyen ártatlan arccal, ilyen szemrebbenés nélkül egyértelműen szociáldarwinista törvényeket alkalmaznának, akár formális-jogi, akár informális-közéleti értelemben. A kisebbség zsarnokságainak - beleértve a keleti despotizmusokat is - soha nem volt olyan romboló változata, mint itt a többség zsarnokságának. Lefelé nivellálás - a bunkósághoz, a kulturálatlansághoz, a barbársághoz való jog, mely mindenkit egyformán, származásra, felekezetre, anyanyelvre való tekintet nélkül megillet: ez a Demokrácia Ameszba'. A butaság ítélőszékének törvénye előtti egyenlőség. Jog a primitivizmusra.

Ejnye, micsoda arrogancia.

Amerikai. Nincs kedved az árnyalatokhoz és kivételekhez. "Life is short. Play hard. Reebok."

Mégis: a Wille zur Macht "sikeres" amerikai példányai - művész, tudós, politikus, sima milliomos, egyszóval a sztárok - mind proletárpártiságodat erősítik. Arisztésszé válni sokféleképp próbálkoznak itt. Valójában mindegyik egyetlen dologról szól. Nem találod ki: a pénzről. Mérhetetlen gőg, kevélység, sznobizmus és kegyetlenség. Mindenük kívül van, belül semmijük.

Na és.

De "aki szegény, az a legszegényebb". Anyagilag és lelkileg. (Ez itt ugyanaz.) A "homeless"-ként eufemizált élőlénysereglet az amerikai szociális "érzékenység" szimbóluma. Nem azért nem dolgoznak, mert lusták; nem azért nem illeszkednek bele a társadalomba, mert rosszak; nem azért hugyozzák össze a metrót és szarják tele a parkokat, mert erkölcstelenek. Egyszerűen annyira alulszocializáltak, hogy a szellemi fogyatékosság határán tengenek. Heavy junk, non-recyclable.

Itt fekszik egy részegen, ott rázza a pénzes műanyagpoharát a másik, amott bűzlik egy harmadik, s ha földi porhüvelyük nincs is éppen jelen, jelen vannak az egész metróban húgyszag formájában. Egyfolytában zavarban vagy a jelenlétüktől. Több okból. Ott van az a gátlástalan állat. Félsz tőle, látszik rajta, hogy alig tudja megállni (iszonyú sok a rendőr), hogy ne üssön le, zsebeljen ki. Mínusz öt fokban, takaró nélkül fekszik a járdán a másik. Sajnálatod éppen tettekért kiált, amikor fütyörészni kezd. Vidáman. Ilyen az élet. No problem. Nem vagy biztos benne, nem szellemi fogyatékos-e. Jót húz a piájából. Nem azért nem adok neki pénzt, mert erre költi. Nem magyarázom meg, miért nem adok neki pénzt. Ugyanis az összes érvre rátelepszik a moralitás. Minden magyarázat önfelmentő ideológia: nem én vagyok az a társadalmi közeg, amely ilyenné tette őket (milyenné?, Morál bácsi csak úgy tudja elképzelni a világot, hogy mindenki ugyanúgy erkölcsös: járt iskolába, nem részeges, dolgozik, nem drogozik, családja van és rendes, istenfélő ember), ezért más a felelős, miért én fizessek azért, amit a családja és ez az egész társadalom elmulasztott megtenni vagy tönkretett? Vagy a másik: ha egy rövid, a közeli supermarketig tett utamon az összes kéregetőnek adnék, a napi kajapénznek annyi lenne. Lopom én a pénzt? Ott van a zöld kártya a zsebedben, te legálisan dolgozhatnál, mégis én adjak neked, a feketemunkás? De ha engednéd moralizálódni a problémát, akkor véged. Mert meghalad. Te túl kevés vagy, a nyomorult meg túl sok. Persze Etiópia elég messze van ahhoz, hogy nyugodtan zabálhasd a pizzát, mehess színházba, dolgozhasd ki a stratégiát a nő becserkészéséhez, hogy édesdeden alhass. Itt viszont ötméterenként ütközöl a nyomorba. Bár valami miatt egyáltalán nem tragikus. Itt a homeless is vidám. Megvan. I'm fine, thanks. Don't worry, be happy. Nélküled is megélnek, akár a tetteid, amiket megpróbáltál elfelejteni. De nem az igaz keresztényekből élnek, hanem a farizeusokból: ha az a huszonöt cent a beugró a mennyországba, akkor nosza. Nesze. De hogy melyik "poor devil" lesz a kapupénzt szedő kerub, azt általában minden "rendes" polgár úgy választja ki, hogy vagy az első jöttmentnek adja, vagy - Morál bá homeopatikus imperatívuszára - a legjobban öltözöttnek, legkevésbé büdösnek, fekélyesnek, részegnek; de csak egynek. Az új divat homelesséknél, hogy akkor is megköszönik, a legalázatosabb hangon, ha nem adtál nekik semmit: "Thank you very much. Have a nice day." Nem néznéd ki belőlük. Építenek a zavarodra. És hosszú távon is dolgozik némelyik: sztenderd helyen van, megismer, amikor megint arra jársz, megdicséri a ruhádat, miközben kinyújtott kezét (benne a pohár, benne a pénz, rázza) kerülöd ki. A nagy busz- és vasúti állomásokon szakosodtak a fiúk. Némelyek lefoglalták maguknak a placcot (egy ilyen territóriumért folytatott verekedésnek tanúja voltam) a bejárat előtt, ahol a taxik állnak meg. Odarohannak, kinyitják az ajtót a delikvensnek és - tényleg, nem képletes: - tartják a markuk. Mások megmutatják neked, hogy a 45-ös vágány. Előre kérik a pénzt. Nem szabódnak az árnál. De persze legtöbb csak fekszik a járdán, a metróperonon és rázza az "I New York"-os poharat. Vagy már azt se. Pohara összehányva fekszik a betonra hajtott arca előtt, alszik, nyitott szájából plazmatikus halmazállapotú nyál csorog, édes álom.

A marxizmus itt olyan, mint a kaliforniai bor. Különleges desszertként fogyasztják, tengernyi van belőle, inautentikus és komolytalan.

Mire a teória fölfedezte, hogy ellentéte, a történet sokkal tökéletesebben, árnyaltabban, bonyolultabban képes beszélni arról, amiről ő szeretett volna, addigra denunciálta a történet lehetőségét megteremtő alapokat. A Rechtfertigungsproblem vagy legitimációs válság nem csupán a teória területén jelentkezett, hanem mindenütt. A politikában, a művészetben, a hétköznapi moralitásban, mindenütt. (Hogy helyét átvehesse az "instrumentális ész", és a "gazdasági racionalitás" törvénye.) Pascal szerint nagyon is jól ki van találva, hogy a királyság intézménye örökletes, mert így van törvény, szabály, rend, de abban a pillanatban, amikor, mondjuk - "igazságosabb" módon -, "rátermettség" alapján próbálnák betölteni ezt az intézményt, meg kellene adnunk a kritériumokat, amely fölött persze végtelen vita alakulna ki a véges emberek között, és csak egy lenne biztos: az anarchia. Még szerencse, hogy nincs a világon, és nem is lehetséges, igazi demokrácia. Az lenne csak a katasztrófa. Ha a démosz valóban uralkodhatna. Nem mintha demagógjaik - bocsánat: "képviselőik" - jobbak, demokratábbak, igazabbak, okosabbak lennének náluk, de számukban és politikai akaratukban limitáltak lévén legalább technikailag lehetővé válik bizonyos irányítás és rend. A "demokrácia" fogalma azért futott be ekkora karriert, mert megszűnt az örökletes vezető intézménye. Az új kiválasztási elv - véletlenül vagy nem véletlenül - "statisztikai babona" (Borges) lett: akire a többség szavaz, az a fej. Más kérdés, hogy a többség jól választott-e saját szempontja szempontjából, mindenesetre azóta - angol és francia polgári forrongások kora óta - mindenki, aki arisztokrata akar lenni, demokráciát kiáltoz. Minél jobban ráérez a démosz reflektálatlan vágyaira, annál valószínűbb, hogy arisztész lesz. Ajnározni kell őket, és arról biztosítani őket, hogy "ha engem segítetek hatalomra, ti lesztek hatalmon. És ti vagytok a leglegitimebb hatalom, ó drága Nép! Felség? Megválasztanak?"

A demokrácia, a szó szigorú értelmében véve, lehetetlenség. Igen, tudjuk: vannak fokozatok és árnyalatok. Kételyem nem cinizmus, amely szerint mindegy, hogy a harmincas évek Németországának vagy Szovjetuniójának - vagy pedig a kilencvenes évek Amerikájának politikai szisztémájában élünk. Mert nem mindegy.

Viszont Amerikában nincs demo-krácia, népuralom. Mint említettem, jobb is, nem azért, mintha a jelenlegi uralmi rendszer, amely a tényleges politikát csinálja, az "alapvető morális", "emberi" értékek alapján cselekedne, bármennyire fröcsög is a nyála a gátlástalan és szemérmetlen és vérlázítóan hipokrita politikai elitnek. Nem. A politika jóvátehetetlenül, lemoshatatlanul és kivakarhatatlanul a mocsok birodalma - morális szempontból.

Nem érték-, hanem leíró kategóriákkal fogalmazva - erők harca, amelyben a különböző típusú, nagyságú és nyelvezetű érdekek és akaratok csapnak össze egy többé-kevésbé formalizált játékszabályokkal regulált-konstituált küzdőtéren. A lényeg: a hatalom, amelynek saját logikája van. Nem egy "racionálisan" meghatározott "élettérre" van szüksége - ahogyan ideológiailag legitimálni próbálja magát -, hogy majd "tere" meglévén "élhessen", hanem legbenső lényege szerint expanzív. "Élete" "élettér"-szerző háború. Ez az egyetemes agonisztika alaptörvénye: mivel nem lehetségesek stabil viszonyok, amelyek lehetővé tennék, hogy másra is lehessen koncentrálni, egyetlen dolgot kell csak szem előtt tartani: vagy te uralkodsz másokon, vagy mások uralkodnak rajtad. Vagy te semmisíted meg a másikat, vagy az semmisít meg tégedet. A hatalom logikájának és expanzív alaptermészetének egy másik változatát Max Weber írja le A protestáns etika és a kapitalizmus szellemében. Az ott idézett Benjamin Franklin-szöveg döbbenetes dokumentuma ennek a "racionalitásnak".

A meggyilkolt isten átka. A túlvilág nélküli, magára maradt evilág transzcenzusa értelmetlen (bedeutungslos, sinnlos). Nietzsche, a hatalom filozófusa, ez a kegyetlen ember már annak idején levonta a következtetést: "mindig csak arról van szó, mire jó valami", "a jó cél képtelenség". (Rorty ezt elegánsan összedolgozza Dewey "cél-eszköz-kontinuumával". Mennyire nem érti a pragmatista jenki, hogy miről van szó. Hogy mekkora a különbség ezek között, kontextusuk miatt. Amerikában Dewey kijelentése okos, értelmes, sima. Európában Nietzschéé megrázó. Patetikus, melldöntögető európai majom, te, transzcendencia láncos king kongja - mosolyog vissza Rorty.)

Állandóan ajnározni próbálnak engemet. Én vagyok a fizetőképes kereslet. Arctalan arc vagyok a tömegben, aki különlegesnek akarja hinni magát, vagyis "rich, famous and powerful" (Amerikában ez egyet jelent, nincs egyik a másik nélkül) akar lenni. "This is special made for you." "It's just for you. Not for them." Az "individualizmus" nem összeférhetetlen a tömegtermeléssel, ugyan, ósdi avantgardista-leftista-modernista babona. ("Ne követeld a politikától, hogy helyreállítsa az individuum jogait, ahogy azokat a filozófia definiálta. Az individuum a hatalom terméke." (Foucault Deleuze-Guattari Anti-Oidipusának összefoglalásaként.).

"Just for you." Iszonyú és leplezetlen - mert öntudatlan - cinizmus. Hülyének nézi a fizetőképes keresletet, és az esetek döntő többségében igaza is van. A reakció ugyanis - ó, Karl, te szegény széplélek - nem felháborodás, a döbbenet, a "humanizmus", a romantika hangja: "Végsőkig elvetemült vagy. Senki vagyok számodra. Egy zseb vagyok számodra, amelyben bankók lapulnak. Semmi más. Szégyelld magad, te elembertelenedett." Nem. A szégyen annak az osztályrésze, akinek nem eléggé vastag az a bizonyos bankóköteg. Egy ember társadalmi megítélésének legfontosabb kritériuma ez. A Manhattanben-lakás a paródia élességével mutatja ezt a hiúság vásárát: az, aki megteheti, sőt az is, aki nem tehetné meg, hacsak teheti, a Park Avenue-ra költözik. Kétszáz méterrel odébb, az Első Avenue-n háromszor akkora, vagy háromszáz méterrel odébb a York Avenue-n ötször akkora lakásban lakhatna olcsóbban, "hiperarisztokratikus" körülmények között. Nem számít. Az a gazdagok utcája, és ha én nem ott lakom, nem is érzem magam gazdagnak, mert nem látják, nincs demonstrálva, nincs bemutatva az irigység színpadán. A társadalmi mobilitás - amely Amerikában is inkább mítosz, mint valóság - nem a demokrácia, hanem az irigység fokmérője. Ebben az "ordre symbolique"-ban az egyéni apoteózis: mások irigységének centrumában élni, s ennek mitikus "szent berkei" a Fifth, a Madison, a Park Avenue vagy a Central Park East.

"Whoever said money can't buy happiness isn't spending it right." (Hirdetés a New York Timesban)

"We have the money and the power to do everything we want." (Egy amerikai politikus.)

A kultúra, vagyis az interiorizált érték kipusztul. eminens ellentétei, az intézmény és a pénz magába szippant minden "manát", lelki energiát.

Mint egy evolúciót modelláló számítógépes program. A hatalmi harc a közvetlen emberi irányítástól egyre inkább függetlenedő logikát követ. Az egyetemes agnosztika önállósult expanzív logikáját. "Az erő agresszivitása teljességgel önzetlen, oktalan, nem akar egyebet, mint tulajdon akarását; vegytiszta irracionalitás... A modern idők korában a karteziánus értelem sorra szétmarta a középkorból örökölt valamennyi értéket. De az értelem teljes győzelmének pillanatában a tiszta irracionalitás (az egyedül tulajdon akarását akaró erő) fogja birtokba venni a világ színpadát, minthogy egyetlen általánosan elfogadott értékrendszer sem lesz már, mely útját állhatná." (Kundera)

Mint egy önműködtetésre képes, aztán programozói által magára hagyott számítógépes rendszer. A gazdasági szisztéma kezdi meghaladni a kontrollálhatóság és kiszámíthatóság kereteit; nem abban az értelemben, hogy az anarchia, káosz vagy entrópia irányába tartana, ellenkezőleg, a rendszer úgy van megalkotva, hogy folyamatosan növeli "hatékonyságát" és "operacionalitását", hanem, éppen emiatt, egyre kevésbé ad esélyt az övétől eltérő logika és racionalitás "kézi vezérlésű" beépítésére. A szisztéma intoleráns és hisztérikus "személyiséggé" válik: nem tűri a modern individualizmusának "belső emberi értékekre", "kultúrára" és más haszontalan dolgokra koncentráló alternatíváit.

Működik a Gép.

Ó, Gép. tégy csavaroddá minket.

Elfáradtál, gondolom. Hosszadalmas ez a levél. Magunkról nincs mit írni. Telnek a napok. Múltkor nagyon sok pénzt hagytam egy Saint Marks-i könyvesboltban. Sok könyvet árulnak itt. A galériák működnek. Művészek és alternatívok melegszenek indusztriális stílusú otthonaikban. Brooklynban utcai háború a zsidók és a feketék között. Tőzsdekrach. Éldegélünk a Városban. Szerény alkatrészek, engedelmesen forgunk a Gépezetben. Már a Nagy Puccs végeztének másnapján pólóing feliratok adták tudtul, hogy "Gorby is back". Megy az üzlet. Holnap megint megyek a (barbár és kozmopolita) Metropolitan múzeumba. Olvasgatok. Írogatok.

Vagy kavarom, kavargatom a maltert, mint Piszkos Fred a málnaszőrt, Brooklyn "S" elnevezésű avenue-ján egy milliomos házához. Bonyolult, nehéz dolog. Mert úgy kell azt csinálni, hogy közben lelkednek nem szabad lenni. Nem éri meg. Gondolkodni lehet néha. Úgysem tudod megakadályozni. És, ahogy ott kavarod, arra gondolsz, miért kell ennek így lennie. Hogy ilyen hideg van, például. És neked itt kinn kell állni és kavarni. Hogy mért kell ezt csinálni. Mármint a világnak. Hogy miféle törvényeknek rendelte alá magát. (Minden benne volt a nő pillantásában. A Mercedes sötét ablakán, rajtad, ahogy a maltert kavarod, és a koszos, ocsmány tájon: három dolgon kell átnéznie, hogy a semmibe révedhessen.) Te tróger vagy. "Nullentitás." "A munkaerő ára." Te nem az vagy, akinek az az anyja volt, nem az vagy, aki már az óvodában átélte a világtörténelem legnagyobb eseményeit, nem az vagy, aki megváltoztattad élted, mert találkoztál azzal a verssel, azzal a szerelmeddel, azoknak az érthetetlen embereknek a gondolataival. Nem az vagy, aki azt a kimondhatatlanul szép csángó dalt énekled. Nem az vagy, aki azon gondolkodik, hogy miért kell ezt csinálni. Tróger vagy. Nincs más szempont. Nem tudod elmondani senkinek, hogy van más szempont, mert nincs. Tudás? Miért nem te vagy a Columbia filozófiaprofesszora? Lélek? Miért nem te írtad a legkönnyesebb bestsellert? Érték? Még bankkártyád sincs. Nem létezel. A malter, az igen. Meg amit kapsz azért, hogy kavarod. Live in reality. This is the only possibility to be happy. The rest is just imagination of a looser.

Na, akkor gyakorlok egy kicsit a ruletten, a - bizony - magam készítette kompjúterprogramon. Na. Távozom. Kérem a köpenyem. Majd. "Szevasz, Csávó." És ha ott a Nő is, akkor ő is: szia, Vandácska. Éjjel lemegyek a delibe gyümölcsért, akkor bedobom már végre ezt a levelet.

H-hm.

Zsolt.

TARTALOM