(MEGTÉVESZTÉS)
Garaczi műveiről veszélyes beszélni. Úgy vannak megírva, hogy bármit mondasz róluk, tévedsz. De nem ez az egyetlen csel. Úgy vannak megírva, hogy késztetést érezz arra, hogy mondjál valamit. Néha mintha valami értelmezést kényszerítene ki belőled. Persze aztán rendesen össze leszel zavarva.
És ennek a fordítottja. Amikor úgy érzed, hogy most kész, vége, a pasas belefulladt a káoszba, az esetlegességbe, az összevissza ökörködésbe, amikor még mindenféle transzposztneó unalmain edzett és metaesztétikailag jól kiképzett olvasóként is fáradni látszol, akkor mindig jön valami régi, valami kényelmesen olvasható, a hagyományosabb olvasói várakozásoknak megfelelő, valami túl értelmes, túl mély, túl filozofikus, túl "megvilágító erejű". Bár ezt heveny gyanakvással fogadod, mindenesetre tudomásul kell venned, hogy ezzel rekontextualizálta az ökörködést. Nem mintha megtudtad volna, világosan, hogy miről is van szó, nem eligazított, hanem még jobban összezavart: csak azt tette ismét világossá, hogy az, amit gondolsz, nem úgy van. Néha úgy látszik, mintha támpontokat adna, amelyeken a halált megvető olvasó, az esztéta-felfedező-kutató becserkészhetné a veszélyes tájat. De szegény nem ússza meg ilyen szárazon. Ha Garaczi tényleg cölöpöket ver az ingoványba, akkor előzőleg gondosan be is fűrészelte őket, az álnok.
Szórakozik veled. Azzal szórakozik, hogy összezavarja az agyadban meglevő struktúrákat, elvárásokat, értékelési és kategorizálási mintákat. Akkor ez egy krimiparódia, mondod az egyik résznél. De nem. Vitriolos társadalomkritika, villan eszedbe, aztán tovább olvasva elszégyelled magad, hogy ekkora marhaságot gondoltál. Mítoszparódia, meseparódia, pikareszkparódia, történelemparódia, értekezésparódia, szónoklatparódia, paródiaparódia.
Illetve, pontosabban fogalmazva, nincsenek is ilyen hosszú etapjai a szövegnek, hogy egy komplett stílus paródiája álljon elő: ennél sokkal csapongóbb. Inkább csak mondat- vagy kifejezésklisék és -paródiák fordulnak elő, rendkívül sok műfajból és stílusból merítve, a pervertáltságig sokféle nyelvjáték mondatait és szótárát vonva bele a szövegbe. Ezeknek külön-külön mindnek megvan a maga hozadéka, de hogy ebben az új kontextusban mivé állnak össze - ez Garaczi egyik kedvenc játéka és szórakozása. Azzal szórakozik, hogy tudja, hogy valami értelmeset és értékeset akarsz kiolvasni, vagyis akaratlanul is úgy olvasod a szöveget, hogy az utalások hozadékait (kénytelen-kelletlen, nem is tehetsz másként) is odagondolod, és kíváncsi vagy, hogy ezekről mit hoz ki. Azt gondolom, Garaczi tudja, hogy mindenki így olvassa, sőt, azt gondolom, ő sem képes másképp írni - hogy az utalások és allúziók nehéz és sűrű hordalékától, a kulturális konnotációhegyről nem tudja magát függetleníteni. Vagyis ezek az új kontextusban is dolgoznak, és elvileg új értelmet kell hogy kapjanak. De ő makacsul keresztbetesz ennek.
De mi értelme van ennek? Talán, hogy bizonytalanná tegyen. De miért? Talán mert ezt élvezi.
Nem lehet megfogni.
Ki akarja megfogni? Én is élvezni akarok.
És ez az a pont, ahol Garaczi jó. Mert lehet élvezni. Mert a kiismerhetetlenség csábítási trükkjein, a rejtvényfejtő ösztönök felkorbácsolásán, az ismeretelméleti és hermeneutikai önistenítésen túl, vagy innen, nagyon szórakoztató.
Bár a Nincs alvás!-t úgy kell olvasnia az embernek, mintha egy elég jól, de azért messze nem tökéletesen ismert idegen nyelven olvasna. Koncentrálni kell, nincs alvás, különben a szöveg bosszút áll: unalmas lesz. Ugyanis nagyon sűrű. Ha viszont odafigyel az ember, nagyon jókat fog röhögni. (Vigyázat. Ez az egyik legkomolyabb képességünk.) Az elvárás("horizont")oknak nem is kell ennél "feljebb" menni. Legyen elég "csak" annyi, hogy jókat lehet röhögni, sőt: mulatni, mosolyogni. Fölösleges "magasabbra" hágni próbálni, hogy: oké, oké, de hol van itt a...
Micsoda is? Segítek. Mélység. Súly. Komolyság.
A szövegek úgyis csordultig vannak. A Titanic állóbüféjében úszik egy sértődött moréna, kindertojás, a büntetőjog mint a feketemágia vadhajtása, Biszku Béla és az E.T. találkozása az íróasztalon, millió, millió, millió rózsaszál, alma, Éva, Párisz és Newton emlékére, a Huszton merengő Kölcsey és a CIA, a Vízipók-Csodapók és a komprádor burzsoázia és mindenféle kulturális, történelmi, irodalmi allúziók sűrű tömege - ezek maguktól is dolgoznak. Fölösleges elméletileg csavarni próbálni rajtuk még egyet, hogy elégedetten dörzsölhesd sznobtenyeredet a zsenitenyeredhez, hogy: micsoda truváj. Milyen ilyen meg olyan. Éppen a szöveg súlyos és komoly kulturális terheltsége miatt adódik számtalan ilyen lehetőség. De ha engedsz ennek a csábításnak, akkor te magad válsz rossz tréfává. A csábítás tényleg létezik, mert az, hogy ez irodalom, és hogy az irodalom az micsoda szokott lenni, arról az embernek vannak bizonyos érzései és negligálhatatlan prekoncepciói. És ezt Garaczi ugyanígy tudja. És szórakozik velünk. Na, hatoljál le mélyre, öcsi. Lássuk, mit bányászol ki onnan, kicsi Novalisom, te derék bányamérnök.
És bármivel jössz elő, nevetséges vagy. De a folyamatos ökörködés, mesteri összekanistrálás, szellemesen rendezett káosz, a legszebb dadaisztikus tréfák és a metafizikaivá súlyosodó kontingencia játékai közepette folyamatosan megszólal a hang: "Arab, áss, kincset találsz!" És az arab, ez a metodológiailag túlképzett hermeneuta alászáll a műbe, túrja a homokot. De nem túrhatja föl az egész Szaharát, úgyhogy amit felszínre hoz, tényleg mindig nevetségesen/siralmasan kevés.
(KUNSZT)
Ez önmagában nem kunszt, mert a világ legegyszerűbb dolga is röhögni/zokogni kezd a legmélyrehatóbb és legéleselméjűbb analízis végtelen primitivitása láttán. Az analízis mondatai mindig brutálisak a valóság finom világával szemben. Primitív grammatikai mátrixokból öntött otromba oszloplábaikkal törnek-zúznak a hiperbonyolult reáliában, mint az egyszarvú a porcelánboltban.
A kunszt az, hogy egy szöveg kimegy a valóságba és ilyen dolog lesz belőle. Művészet. Écriture, nyitott mű, transzgresszió, sublime, negatív dialektika, a Távollevő, a hiány, poliszemantikusság, az értelmezések összességét mindig meghaladó transzcendencia és a Ding an sich egyéb ragozásai. A kunszt az, hogy az a brutális állat átlényegül "hiperbonyolult reáliává".
Ezzel az átlényegült lénnyel kapcsolatosan aztán bármely analízis természetszerűleg brutális és nevetséges - mindaddig, amíg maga nem válik ugyanilyen dologgá. Így hát nem is kell tartania semmiről, hogy jajistenem, oda minden méltóságom, átvágott a szöveg, meg akartam ragadni az elérhetetlent. Arra kell csupán koncentrálnia, hogy döntése és "érvelése" ráérezzen a mindenkori ansichizálódás irányára. A döntés: mit hajlandó (magánvaló) dologgá emelni. Vagyis mit tart jónak arra, hogy segítségével és ürügyén magát az analízist is felterjessze ugyanerre az ontológiai státuszra.[1]
(KOMOLYTALANSÁG)
A bohózat kísértése, a kabaré-jelleg, a (nem tisztán, csak egy kicsit) dadaisztikus humor mindazonáltal nem értékelő kategóriák, sőt még önmagukban való értelmezésük is problematikus. Amikor Tinguely Tisztelgés című gépe sikeresen - bár nem a tervezett módon - semmisítette meg magát, Duchamp elismerően gratulált neki és kijelentette, hogy a humor nagyon méltóságteljes dolog. Ennyit az értelmezésükről. Az értékelésükről pedig annyit, hogy érdemes a legkomolyabban vennünk, amit az egyik legszebb emlékű kabaré névadója szállóigéjében megfogalmazott: minden műfaj jó, kivéve az unalmas műfajt. Viszont nevezzük bátran komolytalannak Adorno szintén szállóigévé vált kijelentését, mely szerint Auschwitz után nem lehetne ugyebár eztmegazt csinálni, mert a komolyság fogalmát teljességgel összezavarja, amennyiben műfajhoz köti. (A történelem komoly, a művészet meg nem tudom.) Ezt valami evokatív funkciójú fájdalomkiáltásnak kellene inkább tekintenünk, amely azonban - kivált Adorno saját esztétikája szerint - ostobaság. Természetesen nem arról van szó, hogy bagatellizálnám Auschwitzot, hanem hogy Adorno bagatellizálja a költészetet. Pedig ez ellen szólt egész esztétikája, amelyet, Nietzschével szólva, ekként jellemezhetnénk: "Hanem éppen ők talán meg is botránkoznak majd, látván, hogy egy esztétikai kérdést egyáltalán ennyire komolyan veszünk, amennyiben ők a művészetben mellékes vigasságnál, az »élet komolyságát« kísérő s alighanem jól nélkülözhető csengettyűszónál semmi többet nem képesek felismerni: mintha senki sem tudná, hogy mit hordoz magában ez a szembeállítás az »élet« ilyenféle »komolyságával«."[2]
Azt gondolom, Garaczi azokat is megtéveszti, akik azt mondják: ez hülyéskedés. Nem rosszak a poénok, jók a gegek, jó kis ökörködés ez, de irodalomnak egy kicsit túl komolytalan.
Le kell szögeznünk, hogy ökörködés metafizikája egyáltalán nem zárja ki magából a tragikusat, sőt a fenségest, mégha az összeráncolt homlokú humanista a katarzisnak csak a klasszikus és klasszicista módján képes és vágyik is megrendülni. Ha Garaczinál csupán megemlítődik Macbeth, Monty Manna[3], vagy egy lámpaoszlopra felakasztott bőrkabátos, akkor ez nem feltétlenül csak azt jelentheti, hogy egymás hegyére-hátára hordja össze a dolgokat, amelyek ekképpen nem jelentenek semmit, hanem azt is jelentheti, hogy csak nem meséli el újra a történetet, de esetleg mélységesen tudja, hogy miről van szó.
De kiderül-e ez? Ne menjünk már bele az alkotó vagy a befogadó lelkébe, maradjunk csak strukturalista szigorral magánál a műnél: nem derül ki.
De nincs is kizárva, hogy kiderülhet. Semmi se derül ki. Az se, hogy kiderülhet-e. (Derültség.) Garaczi nem reagál az anyagára. Nem csóválja rosszallóan a fejét, nem ül ki arcára döbbent megrendülés vagy cinikus vigyor, nem hunyorog sokat sejtetően, mint Marlon Brando a napba, merthogy, ugye, az igazság vakító.
Nietzsche vagy nouveau roman ide, dada oda: az olvasat sztenderdizálódásának és az értelem kifürkészhetőségének ennyire ellenálló szöveget még mindig iszonyú nehezen vagyunk hajlandók elviselni. Pedig a Nincs alvás! ilyen szempontból igen radikális.
(MESE)
A Nincs alvás! darabjai tulajdonképpen mesék. Garaczi a jelzésszerűen megidézett, jobbára kultúránk jól ismert, következésképp igen bonyolult elemeit, dolgait új, (nem tisztán) abszurd történetté rakja össze. Ilyen poétikája van neki. Nádasnak mondjuk olyan, hogy aprólékosan bontja ki világát, précieux pontossággal írja le a történéseket, az embereket. Garaczinak olyan, hogy utal. Neki más a fontos. Úgy is mondhatnánk, hogy tovább de(kon)struálja a "grand récit"-ket, melyek a régebbi esztétikák legitimációs bázisát nyújtják. De nem mondjuk így. Garaczi hálistennek nem ennyire koncepciózus. Nem akar művészetelméletileg és esztétikatörténetileg megrázkódtatni. Sima polgári művészet, szórakoztatni és tanítani akar, meg mindent, amit a régiek, a szürrealisták vagy a nouveau roman vagy a hatvanas-hetvenes évek amerikai írói Pynchonről Barthelme-ig. Garaczi esztétikájában nem erény a neofitizmus és nincsenek antiművészeti intenciói.
Hogy néz ki e jelzésszerű utalásoknak és az új, megtévesztő és értelemRejtő történet "összerakásának" a játéka? A Tranzit Mundi így kezdődik: "Elmesélem nektek, hogy tudjátok, egy: hogyan lettek a kajova indiánokból neofita drúzok, kettő: a hírhedett Don Pirulóból sértődött pacifista, három: a rezervátum három koboldmakijából három bokor szagos müge."
Miért meséli el nekünk? Hogy tudjuk.
Ezután egy karikírozott hollywoodi-karlmayi western-zsáner. Megtudjuk, hogy a csapos, Don Piruló "gyűlölte a kajovákat, mosakvásra idomítani őket lehetetlen, azonkívül »kurvára faragatlanok, bazd meg«, és biztos forrásból tudta, hogy egy világuralomra törő, nemzetközi összeesküvés részesei, szabadkeresztes rózsakőművesek." Itt aztán konkrétan gondolunk valamire. Mindenfélére. A Cion bölcseinek jegyzőkönyvére, az Összeesküvésre, a Mein Kampfra, a Királyok és bolondok könyvére egyszóval Néhány gondolatra - hogy csupán néhány komolytalan "holt betűre" és ne a komoly "eleven történelem" egészére utaljunk. Rendkívüli érzékenységünk, fogékonyságunk, nyitottságunk, biztosan aláhermeneutikázott recepciónk ismét enged "az igazi", "a helyes" olvasat kényszerneurózisának: na, akkor olvassuk így a szöveget, hogy ilyesmiről szól. Ott van ugye az indiánok kiirtásának a tematikája. Cigányok (mosakvás), zsidók (nemzetközi összeesküvés). És igen: jön a "narodnyik romantika" ("bibsikomcsi duma"). Aztán a mohamedanizmus "agresszív hittérítő tevékenysége" - a kajovák istene ugyanis hirtelenjében "Manillah, és Mohacsguk az ő prófétája." Aztán Don Piruló Karl Mayjal akar szövetkezni a "»hiperaktuális konzervativizmus« jegyében", de annak "ez nem állott módjában, lévén anyai ágon drúz származású, akik ugyan nem moszlimok, nem is keresztények, sőt nem is zsidók, és vallásuk révén nem is arabok, hanem egyszerűen az Isteni Kegy Fiai, és a legritkább esetben szoktak többfrontos harcokhoz csatlakozni." Elég sok jel mutat arra, hogy jó nyomon járunk. Alapos vizsgálódások után bár, mégis elhamarkodottan, azt mondhatnánk tehát, hogy a Tranzit Mundi a "fajgyűlöletről", "vallási türelmetlenségről", "sovinizmusról", "másság iránti intoleranciáról", az ideológiai vakhitűségről, mindenféle fasizmusokról szól.
De nem arról szól. Kétségtelenül annak világában játszódik, egy szürrealisztikus-imaginárius történelmi világban, szinte az álommunkára emlékeztető eltolásokkal és kompilációkkal, ahol a "valós" és a "kitalált", ahol az emlékezet és a képzelet nem különíthető el. De, abban az értelemben, ahogyan Hegel a történelemnek vagy Jung az álomnak "megtalálja az értelmét", ilyen értelemben Garaczi történeteinek nincs értelme (Sinn, Bedeutung, Verstand). Az, hogy az álomnak vagy a történelemnek értelmet talál valaki, személyes pszichognómiájának függvénye. E kijelentés lehet, hogy bizonyos nézőpontból radikális agnoszticizmus; szerintem történelmi körülmény. Akár így van, akár úgy, Garaczinál mindenesetre így van. Vagyis úgy van, hogy az ő történeteinek pontosan annyi értelme van, amennyi a történelemnek, vagy egy álomnak. Vagy a Piroska és a farkasnak.
(HASONLATOK)
Vegyünk egy hasonlatot. Danilo Kiš írja a fent emlegetett Királyok és bolondok könyvében[4], amely az Összeesküvés avagy Az európai társadalom romlásának gyökerei című, Maurice Joly egy politikai pamfletjéről, III. Napóleon rendőrsége által hiánytalanul elkobzott és egy kivételével hiánytalanul megsemmisített könyvről a századforduló antiszemitizmusának néhány "zseniális" szürke eminenciása által kompilált, egy állítólagos titkos és totális tervről, a világ zsidók általi meghódításáról szóló hamisítvány keletkezés- és hatástörténetét írja le vázlatosan:
"A mendemondák, amelyeket a »rágalmazásnak ez a remekműve« terjesztett, olyan gyorsan bejárták a világot, amilyen gyorsan csak a pletyka meg a spanyolnátha terjedhet. A könyv az európai kontinensről eljutott a brit szigetországba, onnan Amerikába, majd ellenkező úton, egészen a Felkelő Nap Országába. Rejtélyes eredetének köszönhetően és mert az embereknek szüksége van rá, hogy értelmet leheljenek a történelem folyamataiba egy világban, melyben nincs Isten, az Összeesküvés valóságos breviárium lett, amely arra tanít, hogy a történelem minden veresége mögött egy »misztikus, sötét és veszedelmes erő« áll; ez tartja kezében a világ sorsát, titokzatos hatalmi források ura, háborút indít és felkeléseket szít, forradalmat csinál és zsarnokokat emel hatalomra, vagyis »minden rossz forrása«. A francia forradalom, a Panama-csatorna, a Népszövetség, a versailles-i szerződés, a weimari köztársaság, a párizsi metró - az ő műve. (Apropó: a metró nem más, mint a városfalak alatt húzódó lagúna, amelynek segítségével levegőbe röpítik az európai fővárosokat.) Ez az »okkult és felelőtlen szervezet« pénzeli sötét alapjaiból a hit és a törvények ellenségeit, a felforgatókat; köztük olyan személyeket tart nyilván, mint Voltaire, Rousseau, Tolsztoj, Wilson, Lubbe, Clemanceau, Eduard Sam, Lev Davidovics Bronstajn; cselszövéseinek áldozatai: II. Sándor cár, Szeliversztrov tábornok, Ferdinánd főherceg; tagjai és akaratának engedelmes végrehajtói Machiavelli, Marx, Kerenszkij, B. D. Novszkij, sőt maga Maurice Joly is."[5]
Tranzit Mundi.
Kiš e dokumentarista szövegéhez, apró (bár kétségtelenül fontos) stiláris különbségek ellenére, zavarba ejtően hasonlít a Garaczié. Különösen a metró mint igazi értelme szerint a titkon készülődő terror ördögi tervének legálisan épített labirintusa, ez az ötlet nagyon garaczis. Talán nem is olyan "szürrealisztikus-imaginárius" mesék a Garacziéi. Talán az abszurd drámát Jarry, Ionesco, Beckett nem feltalálta, hanem felfedezte.
"»Nem létezik immár sem a valóság, sem a személyiség; Isten volt a mindentudó szerző, ő azonban meghalt, és most már senki sem ismeri a cselekményt...« Abszurd cselekményű, halmozó szerkezetű neo-pikareszk... szándékolt egyszerűség, ami az önkényesnek tartott kommentárok elkerülésének kényszeréről fakad, s így bármiféle szélsőséges emberi helyzet jelenjék is meg a lapokon, az érzelmi involváció ilyetén hiánya furcsa, olykor hátborzongatóan jeges komédiába, börleszkbe futtatja az írást... a sorok között nincs semmi... A képek, események, az egymással alig összefüggésbe hozható cselekménytörmelékek (hiszen a cél egyebek között épp az olvasóban meginduló konstrukciós folyamat lehetetlenné tétele) mindazonáltal mintha valami prózaritmus szabályainak mégiscsak engedelmeskednének, ám sohasem akképp, hogy az elemek olyasféle szerkezetbe rendeződnének, amelyről kibomolhat az elbeszélés témája, vagy amely fokozatosan kielégítené az olvasói várakozásokat, feloldaná a mű során keletkezett feszültségeket... A fikció mögött nincs igazság, vagy ha van, megismerhetetlen... nagyon heterogén elemekről összehordott, félig komoly, félig komikus, de mindenkor áthatolhatatlan értelmű cselekmény keretében ismeretlen célból világuralomra törő Nagy Összeesküvés a világ metaforája... pótontológia és póttranszcendencia... álvalóság, a tévé, a reklámfilmek, a bűnügyi és cowboytörténetek szereplővilága és patronkészlete - magasztaltatik egy gúnyos gesztussal világmagyarázattá." Ezek az idézetek Bart Istvánnak az Entrópia című, az amerikai "posztmodern" írók írásainak kis gyűjteményes kötetének végén található tanulmányból[6] valók. Az idézettek tökéletesen állnak a Nincs alvás!-ra. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Garaczira az antológia szerzői hathattak, hanem azt, hogy az egyre kaotikusabbá váló "magas" kulturális környezet még mindig képes hasonló reakciókat kitermelni, jóllehet ez az "entrópia" felé tartó történet éppen e "magas" kulturális közösség atomizálódásáról szól, a korszakok, a stílusok, az izmusok, az iskolák, a poétikák, a módszerek, a paradigmák mint legalább néhány ember által beszélhető közös nyelvjátékok leépüléséről szól, az egyre kiismerhetetlenebb paralógiatermelésről, az idioszinkráziák burjánzásáról. Lehetséges, hogy éppen a narratív tudáson alapozódó egységes kulturális világok felbomlása - azaz a káosz - az az egységes alap, közös kondíció, amely mindezen művészeti reakciók hasonlóságát magyarázza. Vagyis csak félig van igaza Paul Kleenek, amikor azt mondja, hogy a művészet nem visszatükröz, hanem láttat, nem a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá tesz - amennyiben tényleg láttat, de visszatükröz is, tényleg láthatóvá tesz, de visszaadja a láthatót. Vagyis minden jó művészet realisztikus - amennyiben a reália fogalmát nem Carnap vagy Lenin határozza meg.
De hasonlóságok fedezhetők fel Robbe-Grillet és a nouveau roman poétikájával is. Eszerint az irodalom nem a meglátás, a felismerés közege, hanem a megtévesztésé és az elrejtésé.
"Raymond Roussel leír; és túl azon, amit leír, nincs semmi, semmi, amit tradicionálisan üzenetnek lehetne nevezni. Átvéve az akadémikus irodalmi kritika egyik kedvenc kifejezését, Rousselnek úgyszólván »nincs mit mondania«. Semmiféle transzcendencia, semmiféle humanista metamorfózis nem biggyeszthető hozzá a tárgyak, gesztusok és történések sorozatához, amelyek, első pillantásra, az ő világát alkotják.
Alkalomadtán, hogy eleget tegyen egy nagyon szigorú leíró irányvonal követelményeinek, el kell mondania valamiféle pszichologizáló anekdotát, vagy valamiféle kitalált vallási szokást, primitív erkölcsről szóló beszámolót, egy metafizikai allegóriát... De ezeknek az elemeknek soha nincs semmiféle »tartalmuk«, semmiféle mélységük; semmi esetre sem járulhatnak hozzá még a legszerényebb mértékben sem az emberi jellem vagy a szenvedélyek tanulmányozásához, a szociológia gyarapításához, a legcsekélyebb filozófiai gondolat inspirálásához. Tulajdonképpen mindig őszintén konvencionális érzelmek vannak benne (gyermekszerelem, felszentelés, önfeláldozás, árulás - mindig közhelyszerűen), vagy egyéb "indokolatlan" rituálék, vagy felismert szimbólumok és avíttas-elnyűtt filozófiák. Az abszolút értelmetlenség és a túlhajtott értelem között ismét csak maguk a tárgyak, gesztusok stb."[7]
A dolog természetéről fakadóan fogalmad sincs (arról se), hány százalékát ismerhetted fel az allúzióknak. Az "intertextualitás" hálás témájába most nem mennék bele. Ehelyett ismét hozzunk egy hasonlatot. Borges a Három Júdás-változat című zseniális "novellája"[8] úgy csinál, mintha egy recenzió lenne egy svéd teológus, Nils Runeberg döbbenetes felfedezését tárgyaló könyveiről, melyek szerint az igazi messiás valójában nem Jézus, hanem Júdás. A műfaj szabályainak megfelelően néhány lábjegyzetet találhatunk a lapok alján. Olyan szerzőkre hivatkoznak, mint De Quincey, Robertson, Lars Peter Engström, Axel Borelius, Euclides de Cunha, Almafuerte, Maurice Abramowicz, Erik Erfjord, Jaromír Hladík és Ézsaiás próféta. Jaromír Hladík nevénél megtorpansz. ő ugyanis biztosan kitalált személy, Borges A titkos csoda című novellájának hőse. Hivatkozott állítólagos műve, Az örökkévalóság története pedig Borges egy valóságos esszéjének a címe. Elkezdesz utánanézni a lábjegyzetek szerzőinek, ki lehet valóságos, ki nem. Felderíted-e őket, vagy sem, "igazság"-vágytól űzött vad, a lényeget nem érinti. Mert a lényeg az, hogy valóság és valótlanság, mítosz és felvilágosodás, világ és káosz elválaszthatatlanok.
Garaczi P. bácsija, aki "meg volt győződve róla, hogy a terézvárosi önkormányzat ügynökei arzéntrioxiddal preparálják a tapétáját", "csak abban bízhatott, hogy megszokja a mérget, mint a tiroli arzénevők, akik Dél-Tirol arzéntartalmú hegyei közt egy elefántcsorda halálos adagját képesek bekebelezni." Először is fogalmad sincs róla, van-e olyan, hogy arzéntrioxid. Másodszor elég valószínűnek hangzik, hogy Dél-Tirolban tényleg arzéntartalmú hegyek vannak, amelyhez az ott élő lakosság bámulatosan adaptálódott. De közben lehet a legnagyobb ökörség is, amivel valaha beetetni próbáltak, beleértve azt is, amikor tízéves korod ápriliselsejéjén tréfás kedvű nyolcadikosok beküldtek a háztartási boltba, hogy vegyél nekik egy üvegdomborító kalapácsot.
(ALLÚZIÓK)
Ez persze felveti azt a problémát, hogy az, aki nem tudja, hogy - mondjuk (mert rögtön a kötet első mondatában van) - Dormán, a favágó, "aki értett a madarak, a fák és a szén nyelvén", akármilyen módon is, de Pilinszky Gyónás után című versére utal; vagy aki nem hallja, amikor felzúg az Elektromos temetés, mert sohasem hallott még a Black Sabbathról; egyszóval aki nem ismeri fel az allúzióknak jelentős részét, az képes-e olvasni a Nincs alvás!-t, nem unatkozik-e.
Nem tudom, mindenesetre veszélyes technika ez. Ugyanis aki - ab ovo - a legtöbb allúziót ismeri, az a szerző maga. Vagyis ő az, aki a leggazdagabb konnotációs anyaggal dolgozik és - ab ovo - nem tudhatja, hogy gyengébb konnotációs anyaggal mennyire marad még a mű élvezetes. Ad absurdum: élvezhetők-e a szövegek, ha csak a "váz" marad, egy puszta történet. A mindentudó szerző erről semmit sem tud. ő ugyanis nem képes elvonatkoztatni attól, amit tud. Olyan ez, mintha a tengert megpróbálná víz nélkül elképzelni.
Ernst Gombrich azt válaszolja erre, hogy a fel nem ismerő számára nem élvezhető a szöveg: "Az ártatlan szem nem lát semmit". Erre persze a Gadamer emlőin cseperedett azt válaszolja, hogy: ártatlan szem nincsen. Most ne oldjuk meg ezt a problémát (se). Hanem inkább tegyük félre azzal, hogy olyanok úgyse fogják olvasni a Nincs alvás!-t, akik ne értenék az allúzióknak legalábbis komoly hányadát.
(STÍLUSRÉTEGEK)
A nyelv legkülönbözőbb rétegei iránti érzékenység Garaczi írásainak egyik legszembetűnőbb sajátossága. A kommunista zsargontól a tudományos értekezésig, az argó finomabb és durvább változataitól az irodalmi toposzokig, a slágerszöveg poétikájától a Kis növényhatározó stílusáig ezerféle nyelvjátékból áll össze a szöveg. Igen: ezekről áll össze. Garaczi szövegei sajátosak és egyediek, de nem oly módon, hogy lenne a szövegeknek egy kifejezetten garaczis stílusrétege, amelybe aztán beépülne a többi stílusréteg. A mű anyaga kizárólag "vendégszövegekről", de még inkább: "vendégstílusokból" szövődik össze. Hogy ez egészen könnyen olvasódik, és teljesen bevett poétika, valószínűleg Esterházy meghatározó szerepének köszönhető. Garaczi különböző stílusok iránti érzékenysége és fogékonysága mégis inkább Parti Nagyéhoz, Kukorellyéhez, Szijjéhoz áll közel, amennyiben ez utóbbiaknál az "idegen" stílus szinte természetes közeg, a "saját" stílus elválaszthatatlan része, míg Esterházynál van egy kifejezetten elkülöníthető esterházys dikció, valamint - többek közt épp ennek következtében - Esterházynál a probléma sokkal reflektáltabb és hangsúlyozottabb.
Garaczi hihetetlenül érzi a nyelvet, a különböző nyelvjátékokat és beszédmódokat. Az, hogy a szöveg nem rokkan bele sokrétűségébe, kizárólag Garaczi halálosan pontos stílusérzékének köszönhető.
(ISMERETELMÉLETI KEGYETLENSÉG)
Bármelyik Garaczi-írást olvasod, pillanatok alatt megállapítod, hogy a csóka iszonyú sokat tud, mégpedig ez utóbbi igének sokféle értelmében: "tényszerűen", "hallgatólagosan", "zsigerileg", "nyelvileg", sőt, még úgy is, ahogy Pilinszky használja (KZ-Oratórium, Egyenes labirintus). De mindig feldühít egy kicsit: minek? Minek, ha mindebből semmit sem tud kihozni? Történt valami azáltal, hogy ez a mű létezik? Elért valahova? Elért valamit? Megtudtunk belőle valamit? Mit akar mindezzel kifejezni a költő? A dühösség akkor látszik a legjobban, amikor olyan kijelentésekre hajlasz, hogy: ez egy jobb-rosszabb tréfagyűjtemény, a szerző egy szürrealista kabarettista, nem is a legrosszabb, de ez igen kevés az üdvösséghez.
Persze: Persze: a humor nem feltétlenül illetlenség vagy ciki az irodalomban. Mégis: ha egy szerző ilyen keményen errefelé tendál, akkor számolnia kell azzal, hogy az igazi nagyok pantheonjába elvileg nem kerülhet be, esetleg akkor, ha valami más - komor, magasztos, megrendítő, tragikus - módon is operál. Swift vagy Gogol végül is humoruk ellenére kerülnek a pantheonba, mert a ott a humor még mindig blaszfémia. Nem attól nagyok, hogy röhögni lehet rajtuk, hanem mert nagyszerűen leleplezik a(z)..., és megmutatják, hogy az ember..., és ezzel a legnagyszerűbb..., ...a humánum... örökérvényű..., ...ügyét szolgálja satöbbi.
Távol álljon tőlünk, hogy az Esti-féle síró-bohóc-metafizikát vezessük elő. Hogy mily sekély a mélység és mily mély a sekélység és mily tömör a hígság és mily komor a vígság és mily könnyű, mit mondanak nehéznek és mily nehéz a könnyű, mit a medvék lenéznek. Azt a butaságot sem állítanánk, hogy mi, nehézkes medvék csak cammogunk az eszünkön és hetedhét határon túl járó Garaczi után, és ezért vagyunk dühösek rá. Nem, mert bár szereti az ilyen fogócskát, mindazonáltal ismeretelméletileg valamiféle "engagement immobile" jellemzi, sőt: realista - amennyiben tudomásul veszi, hogy az értékkáosz, a relativizmus nem szemléletbeli hiba, hanem történelmi körülmény, kulturális kondíció.
Talán erre vagy dühös. Arra a komoly pszichés zavarrá súlyosodó csapdahelyzetre, hogy bár minden ítélete(de)t cáfolni vagy képes, hogy bár az ítélkezés(ed) képtelenségeiről minden rosszat el tudsz mondani, mégis kényszerítve vagy arra, hogy - Hume szavaival - úgy ítélkezz, ahogy levegőt veszel.
Távol álljon tőlem, hogy a Nincs alvást általában mint komoly, súlyos művet állítsam be. Ellenkezőleg. Vicces és szórakoztató. Más kérdés, hogy vajon számon lehet-e kérni Garaczi írásain az "élet komolyságát", vagy ez utóbbi szintagma legalább egyik elemét. Számon lehetne mondjuk kérni, elszámolt-e Auschwitzcal vagy akár egyetlen halállal, egyetlen egy halállal. Az alexandriai könyvtár leégésével. Hamlettel, az MTV esztétikájával, a Kádár-rezsimmel, a keleti filozófiákkal, a jegyellenőrök pszichológiájával, Hajnóczy Péterrel és Hajmási Pállal.
De fölösleges számonkérni. Mert ez a fajta számonkérés túl határozott pozíció, amelynek szigorú normativitása nem tudja megközelíteni (és így megtámadni sem) Garaczi ezerfajta normativitás törmelékeiről épített pszeudo-várát. Mert ez a fajta számonkérés valamilyen értelmet tulajdonít annak a káosznak, amelyben él. De Garaczi radikális agnoszticista.
Ismeretelméletileg tehát véresen komoly. Nagyon élesen rögzíti azt a kulturális állapotot, amelybe az egységes kulturális paradigmák felbomlásával kerültünk. Itt egy szigorútudományos törvény ugyanaz, mint egy asztrológiai jóslat, egy mitologéma ugyanaz, mint egy történelmi tény, egy Piliszky-vers ugyanaz, mint egy vaddisznó politikus nyilatkozata. Mindenhez egyforma távolságra/közelségben vagyunk; "mindenről tizenöt centire"[9].
De nincs túlhajtva ez a dolog, hogy káosz, romlás, nihil, apokalipszis, meg ilyesmi. Pontosan ettől pontos. Ha a Nincs alvás!-nak efféle intenciói lennének, ilyen hamvasbélásak, későheideggeres világéjszakázók, egy új jánosjelenések, akkor fel lehetne tenni a kérdést: honnan a pátosz? Honnan a tragikum? Miért apokalipszis ez, miért borzalmas? Vagyis lenne egy olyan értékelő szempont, amely ezt a káoszt borzalomként éli meg. De nincs ilyen.[10]
Ez az értékekkel szembeni tárgyszerűség és ismeretelméleti kegyetlenség az, ami hallatlanul mai, Wittgensteintől Gilles Deleuze-ig, Musiltól John Barth-ig. Ha létezik ennek a korszaknak paradigmatikus jegye, akkor ez az.
(SZEMÉLYESSÉG)
Ebről az következik - vagy: ez abból következik -, hogy Garaczi a személyesség abszolút nulla fokán beszél.
A Garaczi-produkálta irodalom legérdekesebb problémája ez, de itt most ezt megkerüljük. A Nincs alvás! egyetlen személyes, direkt és értékelő szövegrésze[11] (meglehetősen kilóg a könyvről) természetesen idézet (fogalmam sincs, kiről): ez arról szól, hogy helyesen is cselekszünk, ha kikerüljük a személyesség problémáját.
Jegyzetek
1. Ez nagyjából Dantónál a "közhely transzfigurációja", de persze csak a művészeti alkotásokra értette ezt, mintha nem éppen ez a teóriája alapozta volna meg az összes Brillo-boxes utáni izomagyú izmista művész metafizikáját.
2. A tragédia születése. Előszó. Európa, Bp., 1986. 23. o.
3. Valószínűleg/nyilván Honthy Hanna és a Monty Python kompilációja. Ez egy tipikus mikroorganizmusa a Garaczi-féle szöveg bonyolult rendszerének. Hasonlók ezreiről épül fel a nagy organizmus. Ily módon az asszociációs-allúziós háló rendkívül sűrű. Hogy ez áttekinthetetlenséget jelent-e, vagy pedig valamilyen módon a szöveg mégis megőriz egyfajta kompaktságot - nos ez az, ahol a diszkurzív analízis korlátai egészen nyilvánvalóakká válnak. Ennél a bonyolultsági foknál semmit sem lehet verifikálni vagy falszifikálni a szöveg mikroszerkezeti szintjén: bizonyítani az unatkozóknak, hogy te, figyelj, ez baromira meg van szervezve; avagy bizonyítani az entuziasztáknak, hogy oké, oké, de nézd meg, hogy hogyan hullik szét a szöveg jobb-rosszabb gegek összefüggéstelen romhalmazává. Ezt valaki vagy így éli át, vagy úgy. A probléma nagyszerű elméleti kifejtését lásd: Csányi Vilmos: Evolúciós rendszerek (Gondolat, Bp. 1984), 1.4. rész, különösen 19-22. o.
4. In: A holtak enciklopédiája. Forum, Újvidék, 1986.
6. Európa, Bp. é. n. 307-329. o.
7. Alain Robbe-Grillet: Enigmák és transzparencia Raymond Rousselnél. In: For A New Novel. Essays on Fiction. Grove Press, New York, 1965. 79-80. o.
8. In: A titkos csoda. Európa, Bp. 1986. 168-176. o.
9. V. ö.: Egyenes kör. In: A terület visszafoglalása a madaraktól. Magvető, Bp. 1986. 38-39. o.
10. Pontosabban az összes ilyen nyelvjátékai felvonulnak, legalább egy szintagma erejéig, a Nincs alvás! lapjain.
11. Az utolsó előtti előtti bekezdésről van szó.