Kukorelly stílusának két jellegzetességéről
Kukorelly elég jellegzetes és markáns stílust teremtett. Ennek számos - máshonnan eredeztethető és eredeti - összetevője van, amelyek a különböző szövegekben különböző mértékben dominálnak. Ezek közül kettővel fogok foglalkozni. Egyrészt a "hétköznapi" beszéd és az "ügyetlen" fogalmazás szerepéről, valamint ennek a három alapvető és többé-kevésbé ma is eleven irodalmi hagyomány beszédmódjaival szembeni ambivalens viszonyáról. Másrészt Kukorelly gyakori toposzainak régebbi hagyományokba nyúló, szintén játékos, többértelmű és bonyolult használatáról.
Amilyen kritikus a stílus teremtésének pillanata (amelyben létrejön Kukorelly nyelve), legalább annyira az a stílus működésének stádiuma (amelyben inkább a nyelv Kukorellyje beszél). Mindegyikhez hatalmas intuitív tudás, pontos érzékenység, rengeteg kudarc, szenvedés, nagy ügyesség és szerencse kell. Láttunk már nagy példákat arra, amikor nagyszerű stílus kisszerű manírként működik, mint például Ady számos (főként későbbi korszakaiból származó) verse esetében, de előfordul Kosztolányinál vagy Tandorinál. Kukorelly két gyűjteményes kötetében - ezekről fogok beszélni most -, a prózákat tartalmazó A Memória-part[1] és a verseket tartalmazó Egy gyógynövény-kert[2] általában jól tartja a stílust, és csak ritkán feneklik meg a manírban - ezekről nem fogok beszélni most.
(BESZÉDMÓD - AZ ÚJ) A Kukorelly-szövegek beszédmódjának alaprétegét illetően majd minden elemző egyetért. Radnóti szerint Kukorelly beszéde "A tautológia retorikája", "a »dilettáns vers« imitációja", "a mindennapi fecsegésre, arra a zúzalékos beszédgörgetegre emlékeztet, amelyet mindannyian ismerünk: a beszélő nem tulajdonít neki különösebb jelentőséget, folyvást ismétli és helyesbíti magát, néha megtorpan, kerülő útra téved, az alany keresi állítmányát, grammatikailag minden bizonytalan, kezdete és vége csak alkalmi, nem szükségszerű."[3] Márton: "a versek igen gyakran egy-egy jelentéktelen alkalom vagy ürügy körül kristályosodnak ki, s nyelvileg is erősítik az esetlegesség benyomását."[4] "Az irónia és annak rejtett pátosza formálja paradigmává a szintaxis állandó megtorpanását, a verssorok brutális eltördelését, a reflexió gyors kiélezését, majd lefelé stilizáló ejtését, a folytonos helyesbítéseket (amelyek ugyancsak a lefelé stilizálást célozzák)"[5]. Margócsy: "megszólalásának alapjául a mindennapi nyelv töredezettségét, pongyolaságát, szabályozatlanságát, ha tetszik: hibásságát tette"[6]. Földényi: "költeményei nem a zavaros világgal szegülnek szembe, hanem éppen annak zavarosságából merítenek erőt (azaz formát)"[7].
Földényi egy érdekes történetet mond el ezzel kapcsolatban. 1990-ben költőnk egy müncheni irodalmi kávéházban felolvasást tartott, s mikor a német nagyérdemű már éppen ráhangolódott és élvezni kezdte, felállt egy idegenbe szakadt és harcosan ecsetelni kezdte a "megtévesztett" németeknek a borzalmakat, amit ő mint magyar születésű hall. Felháborítónak találja, amit "Kukorelly a magyar nyelvvel művel, a tiszteletlenséget, amelyet a költészet iránt tanúsít, s a gátlástalanságot, hogy oly nagy elődök nyomdokaiba mer lépni" és ő, "bár magyar, mégsem értett egy kukkot sem abból, ami elhangzott. Németül szólt, akcentussal, magyaros hanglejtéssel, hibázva, nyelvi gátlásokat sem ismerve. Később magyarra váltott; ez az anyanyelve volt ugyan, mégis germanizmusokat kevert bele, magyartalan szófordulatokkal fűszerezte, s időnként a helyes nyelvhasználat szabályait is megsértette. Olyan benyomást keltett bennem, mintha egy Kukorelly-versből lépett volna elő."[8] Nem folytatom Földényi egyébként érzékeny és pontos interpretációját: sapienti sat. Kukorelly művészete, mint minden nagy művészet, realista. Nem az egyszerű naturalizmus értelmében, mert nem egyszerű utánzás, mert ennél jóval sűrűbb, és mélyebb világismeret[9] halmozódik fel benne.
Margócsy szerint "[e] költő úgy beszél verseiben, szó szerint, ahogy a mindennapi beszélgetés utcán, társaságban, ismerősök és ismeretlenek között nap mint nap, magától folyik - nem tisztítja, nem javítja, nem »emeli föl« nyelvét. A mindennapi beszéd hű imitációja..."[10] Szilágyi Márton viszont úgy látja, hogy "[a] - Hekerle László nem szép, de érzékletes szavával - »lestilizáltnak« nevezhető szóválasztás és mondatszerkesztés lényege a nagyon finom eszközökkel megrajzolt hétköznapiság. Ez viszont éppúgy nem jelenti a prózaiságot, mint ahogy bármiféle parole-jelenség imitációját sem. Valamifajta tudatos, finoman stilizált antiretorikusságról van inkább szó: Kukorelly lemondott a lírai megszólalás előfeltételeként működő költői retorikai pozíció stiláris regisztereiről."[11] Radnóti mindkét lehetőséggel számol: "Vajon stilizálja-e a henye és hányaveti mindennapi beszédmódot, vagy valóban az - ez a kérdés hozza zavarba az olvasót."
A fogalmazásmód nem az "irodalmiságon" túlinak tünteti fel magát - mint mondjuk egy töredékmondatokban, központozás nélkül, de szépen vagy fenségesen beszélő Éluard-vers, vagy egy követhetetlen, de "irodalmilag" kifogástalan mondatokban beszélő Beckett-próza - hanem "irodalmiságon" inneninek. Azt játssza el, hogy borzasztóan szeretne irodalmi lenni, de nem "bír" az istennek se. Nem úgy különbözik, ahogy a modern "transzgresszív" hagyománya: nem túl van már mindenen, nem mindent ismer már és mindent un, nem mindent végigzongorázott és mindent tud már - hanem próbálkozik, de hiába. Nem tudja teljesíteni az irodalmiság legelemibb kritériumait sem. Azt írja, hogy eztet. Meg hogy piszok pokoli. De nem vagánykodni akar, nem egy kimunkált, stílusos argóban akar beszélni. Olyasmi a stílusa, mint a túlkoros nyolcadikosé, aki ismét a jól ismert tanévkezdési programmal birkózik magyar nyelv és irodalom tárgyból: Egy nyári élményem. Fogalmazás. Tartalom, helyesírás, külalak. Valami rémlik neki, hogy szépen, emelkedetten kéne csinálni, valahogy mondvacsináltan, ahogy mondva sose csináljuk. De a bukott-tanuló-Kukorelly fogalmazása mindig elégséges.[12] (De csak azért, mert magyarból nem buktatunk.) Pont úgy fogalmaz, ahogy nem szabadna. Éssel kezdi a mondatot. Meg háttal. Hát. Tud helyett bírt ír. Tényleget valóban helyett. Egy csomót számos, rengeteg, miljom, miriád, tengernyi, igen sok, tömérdek helyett. Nem használ választékos jelzőket. Annál sűrűbben azt, hogy de azonban. Az egyes szám első személyű, jelen idejű ikes igéket makacsul kával írja. Ragaszkodok. Alszok. Játszok. A vonatkozó névmások nem vonatkoznak semmire. Hol alany nincs, hol állítmány. A trágárságokról nem is beszélve. Sose lesz belőled költő vagy író, fiam. Legfeljebb lánghegesztő. Vagy fotbalista.
Az irodalomból kettes tanuló "stílusa" mint a Kukorelly-féle beszédmód egyik alaprétege persze csak egy hasonlat sok más lehetséges közül. Semmiképp sem univerzalizálhatjuk ezt mint az összes írást jellemzőt. A Maniere című vers például egészen más. Vagy a Kátránypapír című kispróza. Itt csak nyomokban fordul elő.
Az viszont általánosságban elmondható, hogy a legtöbb írás sok nyelvjáték elemeit veszi fel magába, mégpedig olyan, egymástól nagyon távoli nyelvjátékokéit, amelyek "valóságosan" ritkán fordulnak elő egyugyanazon beszédben. Ám éppen ezek az esetek érdekesek Kukorelly számára.[13] Azokra "valóságos" szituációkban előforduló beszédekre gondolok, amelyekben egy nyelvjáték bejáratott és természetes retorikája elégtelen, ezért a nyelvjáték elbizonytalanodik és a beszélő esetlenné válik. Például egy olyan beszéd, amelyre egy tanulatlan segédmunkás kényszerül egy jogi processzus során. Vagy amikor a felesége elmagyarázza neki, hogy az a mondat ott mit jelent az adóbevallási íven. Amikor egy egyáltalán nem hozzáértő, ám annál tudálékosabb ember szakterminusokat sűrűn, ám annál tévesebben alkalmazva megfogalmazza az ország alapvető makrogazdaságtani összefüggéseit. Vagy amikor a foci, a strand, az akciófilmek, a Nintendo és a Guns 'n' Roses világában élő "csávónak" "Vajda János szerelmi lírájáról" kell "dogát" írni. Részben tehát igaz, hogy Kukorelly nyelve - amennyiben imitáció - a mindennapi beszédre épül, de csak azzal a megszorítással, hogy nem kompakt és monolit nyelvjátékok vagy beszédmódok tiszta utánzásáról van szó. A nyelv kukorellyje inkább olyan típusú szövegeket generál - és ebben akár "realistáknak" is mondhatók -, amelyekben a nyelvjátékok keverednek.[14]
Valamely beszédmód imitációja, ha jó, nem csupán egy formális művelet, amelyet akárki akármikor megcsinálhat, ha egy kicsit is ügyes. Ráadásul a jó mimetikus képesség az csak a minimum, az még nem egy nagy kunszt. Nem, ez sokkal bonyolultabb, összetettebb dolog. "Nehezebb leírni, mint csinálni; ebben a biciklizésre hasonlít."[15] Ahogy én látom, Kukorellynél a kunszt az, hogy miként játszadozik más beszédmódokkal, hogyan ír bele a szövegbe "irodalmi", sőt olykor filozófiai áttűnési pontokat; és tartja közben a beszédet következetesen az antiirodalmi stíluson belül. "[A] dilettáns, az ügyetlen, a hagyományosan költőietlen nyelvi szférához közelíti líráját, arra a határsávra települvén rá, ami ezt a művészi stilizációtól elválasztja"[16] - írja Szilágyi Márton. Margócsy István szintén felfigyel erre: "legegyszerűbb, legprimitívebb mondataiba is a legáltalánosabb kérdés visszfényét és visszhangját hagyja... belesimulni."[17] Ugyanezt fogalmaztam meg Ki beszél? c. írásomban: a mű által konstruált - hagyományosan nem-irodalmi - beszédmód vagy nyelvjáték, bár mindvégig stílusos marad, olyan mondatokat, mondatrészeket, olyan áthallásokat, áttűnési pontokat[18] tartalmaz, melyek a különböző, tradicionálisan irodalmi nyelvjátékok határát súrolják, "gyanúsan" irodalmiak (is lehetnének). A hétköznapiságból, az írás esetlegességei és a fogalmazás ügyetlenkedései közül minduntalan kibukkan a metafizika.
Vagy fordítva. A nagy irodalomnak, súlyos metafizikának "szánt" mondatoknak mintha az ügyetlenség, az esendőség lenne a transzcendentális jelöltje. "Vagy mégis, ha tényleg mindenki ilyen mégis. Onnan fentről nézve, valahonnan olyan nyolcvanezerről. Vagy esetleg már nyolcvanezer millió, ahol az Úr lehet, arra, fenn az égen."[19] De az "Úr Isten", mint tudjuk, saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert: ebben a világban ő is ugyanolyan ügyetlen és esendő, ugyanolyan szeretreméltó marha, mint teremtménye. "Nem használnám / föl, először gondolta / úgy a virágot / de másnap rájöve nagyon is / hogy buta volt, kell, magára / mein Gott, berágott / és látta, mert visszatette, hogy rosszul / repülnek, a teheneket / a legelőre / szarvakat döfve beléjük / hátra (rossz) középre / (rossz) legelölre."[20] Az ügyetlenül fogalmazó egyes szám első személy, ez a gyermeki gép, érző lelkű primitív, szent "egy-ügyű", kedves barom, mosolyognivaló marha valahogy mégis mindig elég sokat "bír" "kifejezni". A gyerekes szemlélet, ahogy (például) Klee vagy Piaget munkáiból is világosan látható, a metafizikai kérdések nagyon radikális szemlélete. És bár ritkán vannak nyíltszíni (magaskulturális) allúziók, a szövegbe bonyolult és szövevényes kulturális allúziók aknái vannak elhelyezve. De sosem lép rá az aknára. Az intelligens és cizellált, jólformált szöveghez szokott olvasó számára szokatlan a "naivitásnak" ez a foka; hogy szinte sohasem használja ki az allúziós ziccereket. Ráadásul a szöveg nyelvtani és nyelvhelyességi "primitivitása" retorikailag felerősíti gazdagságát, s ez állandó ambiguitást és feszültséget indukál.
(TOPOSZOK - A RÉGI) Kukorelly írásainak az irodalmi hagyományokhoz való viszonya tekintetében is nagyjából egyetértés van az elemzők között. Kukorelly "elemeiben szinte porig zúzza a költői nyelvformálás hagyományát, s minden költői nagyotmondással szemben a legérzékenyebb kritikával él", de "nem egyszerűen (...) a nagy témák és ideák tabuírozásáról van itt szó (hisz ráadásul a nagy témák és ideák is szóba kerülnek e beszédáradat során)"; "nyelvi fogásaiban és trükkjeiben valóban radikális elhatárolódásokat is szeret alkalmazni, költészetének alapjaiban és egészében szinte rendíthetetlenül képviseli a valahai »nagy« költészet hagyományát - verseit arról írja, amiről, tudjuk, a »nagy« költők szokták. Nyelvhasználatának mindennapos fordulatai mögül (alól?) rendre kibukkannak a nagy témák, a megkerülhetetlen alapmeghatározások: a szív, az isten, a halál, az idő, az angyal, a lélek". Versei "tematikailag és műfajilag... bejárják a költészeti hagyomány által felrajzolt teljes természeti és történeti térképet" (Margócsy). Költészete tematikailag az iskolás feloszthatóság iskolapéldája: vannak istenes, szerelmes, hazafias, gondolati versei (Ambrus Judit)[21]. "[P]roblémamentesen értelmezhető az európai költészet nagy hagyományaiból" (Márton)[22]. "Nem antitradicionalista tehát" (Radnóti)[23].
Egyfelől tehát porig zúzza a hagyományt, másfelől nem antitradicionalista. Ez az ellentmondás stílusának állandó hatáseleme és feszültségforrása. Nézzük ezt egy kicsit részletesebben.
A modern kor két meghatározó vonulata, az esztéticista (Baudelaire, Rilke, Proust, Eliot stb. sőt, Mallarmé, Benn, sajnos) valamint az avantgarde, miközben a hagyományos toposzok felszámolásában a legradikálisabb végkifejletektől sem riadt vissza, mindvégig a stílus, a technikák, a "forma" bűvöletében él. Merthát a művész a művészetből él. És mitől művészet a művészet? Attól, hogy van neki formája. Hogy művészien van megcsinálva: profin, technikásan, stílusosan, a mindenkori vagy épp a jelen művel megteremteni kívánt esztétikai etalonoknak megfelelően. A huszadik századi művészet kulcsszava a forma. A forma, Bajkovics, mondja utánam! A forma! Ismételje meg! Forma, forma, forma! - mondaná a mai Sápkóros tanár úr.[24]
Figyeljük csak meg: a dilettantizmus - egyébként logikus - végkonklúziójához a legádázabb rombolók sem jutottak el soha, pedig tényleg derekasan csinálták a dolgokat. Egy kivétel van: a dada. Ám demonstrációnak ennyi is elég: ez igen rövid életű volt, mert gyors önmegsemmisítését maga írta be eleve sorsába. Ez nem folytatható tehát. A technika, a forma, a stílus meg kell hogy maradjon elemi feltételnek, hogy megmaradhasson a művészet. És - kérdi a művész(ettudós) - mivé lenne a világ művészet nélkül?
Az önfelszámolást a Kukorelly-féle irodalom se engedi meg magának. Mégis: a dilettantizmussal kezd el játszadozni. Ez komoly dolog, mert ez azt jelenti: a formával (az életével) játszik. Egészen eltérő módokon, de más jelenkori magyar szerzők is komolyan művelik ezt: Parti Nagy, Szijj A futás napjában és helyenként Garaczi.[25] Kukorelly stílusos marad, de egy olyan stílust művel, amely a legnyilvánvalóbban hordozza magán a stilisztikai érzéketlenség, a kifejezésbeli esetlenség, az irodalmilag reménytelen, az ügyefogyott megszólalás jegyeit. E szempontból legfűzfá(nfütyülő)bb toposzok beemelése egy ilyen szövegbe csak tovább erősíti a "stílust". Hiszen a dilettáns az, aki gátlástalanul használja őket. Bátran le lehet őket írni. Nem kell körülményeskedni. Illetve körülményeskedés az van bőven, de nem olyan, hogy: jaj, csak azt ne, hogy csillagok, meg szerelem, meg lelkem, meg szomorúság. Kukorelly megszerezte magának a jogot, hogy büntetlenül leírhassa, hogy élet, halál, boldogság, mulandóság. De mint az várható, ez csak elsőre vicc. Másodszorra a szavak ismét élni kezdenek. Kiderül, hogy jelentőségük egyáltalán nem - bár jelentésük erősen - változott. "Kukorelly nagyszabású kísérlete pontosan annak a beszédmódnak a megtalálása, amelyen újra s még mindig megszólaltathatók nagyszabású érzelmek, hagyományos létérzékelési alapkérdések"[26] - írja Szilágyi Márton.
És most nézzük egy "kis elbeszélés"[27] formájában, mit csinál a toposzokkal és a hagyományokkal Kukorelly - illetve amazok ezzel. Kukorelly 1970-ben utazik a villamoson. "A villamos pedig ment végig a Bajcsy-Zsilinszky úton, nagyokat rándult, vaspor szállt, és semmi sem jelent meg tisztán. Remélem, nálam volt a bérlet. [...] Olvastam az irodalmat, és abból meg lehetett tudni, hogy nem leszek író [...]. Az irodalom valamilyen volt, egy kicsit elég félelmetes, szárnyai voltak, kerengett, és nem volt bocsánat. Szép arányosan foglalta el a papírt az irodalom. Hogy egyre kisebb lett, aki olvasott."[28] Később azonban megváltoztak az idők. Lassan alábbhagy a "csillag-világ-mindenségezés" meg a nagyképű (nagy képeket író) írások áradata. Tandori, Petri, Esterházy. Lehet egy kicsit lazítani, a XX. század költői már nem annyira lángoszlopok és nem vezetnek senkit sehova, az univerzum összes terhei lassan egyesegyedül Juhász Ferenc vállain nyugszanak. Mindenki igyekszik profánabbnak, hétköznapibbnak, viccesebbnek, avangárdabbnak, polgáribbnak, nagyvárosibbnak, esztéticistábbnak lenni. Az eléggé alaposnak nevezhető paradigmaváltás lezajlása után, nyolcvanas évek végére, kilencvenes évek elejére aztán mindenki[29] - jók és közepesek egyaránt - rettenetesen profi, könnyeden rokokó és posztmodern, provokatívan felszínes és csillogó, bravúros és budapesti. Minden második versben vagy kisprózában - nagyon jóban és nagyon közepesben egyaránt - kötelezően ott van egy villamos, egy budapesti utcanév, egy lepusztult szecessziós ház lépcsőházának hulló vakolata. Lassan a legkommerszebb poétikai toposzok és a leggeilebb "költőiség" jelei ezek az eredetileg tüntetően profán, neusachlich, urbánus kellékek.[30]
De ne szaladjunk előre. Kukorelly tökéletesen átélte ezt a történetet. Mégis, a nyolcvanas évek elején olyan hangütéssel indult, amelynek már a legtermészetesebb közege a fordulat-utániság, amikor már sem az ősmélyvátesz, sem a transzposztneó formabontó nem aktuális. Pedig ezek - más-más módon - alapvetően befolyásolták Kukorelly költészetét. A jellegzetes Kukorelly-féle "manière" elgondolható úgy is, mint a nagy-képű irodalom - inkább lezser, mint avantgarde hevületű - provokációja.[31] "Kukorelly költészetén [Tandori és Erdély mint neoavantgarde alkotók] hatása világosan látható, de mintegy túlnan: egy olyan kulturális helyzetből visszatekintve, amelyben sem a provokációnak, sem a nyelvkritikának nincs sarkalatos jelentősége, amiképpen az avantgarde kultúra és a folyamatos tradíciójú nagykultúra ellentétének sem."[32] Leginkább egy rilkés-nyugatos-esztéticista hagyományhoz kötődik, ám a legkevésbé sem találjuk meg szövegeiben amazok "irodalmiságát". Kukorelly indulása a mítoszok kora. Még nem a mitológiáé, de már az istenek és héroszok (Ottlik, Mészöly, Mándy, Pilinszky, Tandori, a földalatti magyar neoavantgarde) világalapító tette után.
Hogy Kukorelly mennyire túlnan és után van, bizonyítja, hogy simán leír ilyeneket: "A szívekről van szó. A szívről, amíg csak élünk."[33] Egy ilyen mondat már a Nagy László és Juhász Ferenc nevével fémjelezhető irodalom számára is ciki, vagy legalábbis a határon van. Azt mondani sem kell, hogy egy (neo)avantgarde szövegben hogyan és miért fordulhatna elő a fenti vagy ahhoz hasonló idézet. A nyugatos-újholdas irodalomban talán csak az egy Szép Ernő merészelt volna ilyet leírni, esetleg Kosztolányi egy ripők pillanatában. De a nyolcvanas években? Kukorelly mindezeket az olvasatokat "beleírja" a mondatba, de ugyanakkor komolyan is gondolja - vagyis az említett hagyományok hatástörténeti közvetítésétől megtisztított olvasatot is ambicionálja. A kontextusból kiderül, hogy tudja ő a fenti idézetnek a gyanakodón-szemöldökráncolva, a harsányan röhögve, a felszisszenve, az ironikusan mosolyogva olvasott értelmezését - mindazonáltal tényleg azt mondja: a szívről van szó, amíg csak élünk.[34]
Bár mindhárom fent említett irodalmi tradícióhoz erőteljes viszony fűzi, mindegyiktől erőteljesen el is határolódik. Egyfelől megengedi a hagyományos, bevett esztétikák szerinti olvasatot, ugyanakkor a tőlük való elhatárolódás révén egy szabad teret hoz létre, amelyet azok nem érhetnek el. A jónéhány irodalomtörténeti brosúrával ezelőtti, legesleghasználtabb költői toposzok - szív, Isten, lélek, szerelem, romantikus táj, szentimentális érzemények stb. - csak pillanatokra hagyják magukat a későbbi (ma is működő) esztétikák és poétikák karmai között - aztán kiszabadítják magukat, és visszatalálnak legprimérebb jelentésükhöz. Vagyis ahhoz a ponthoz, ahol még nem vált - kötelező vagy tiltott - toposszá, viszont már elég fontos volt ahhoz, hogy sorsa semmi más ne lehessen, mint a toposszá válás. Mert a "legprimérebb jelentés" természetesen nem - amiként egyébként maga Kukorelly is elgondolja - valamiféle kultúra által érintetlen natúrához, egy "természetes", tiszta és érintetlen állapothoz, egy antropológiai adottsághoz vezet vissza bennünket, hanem egy kultúrtörténeti formációhoz. Kukorelly ezt mondja a már említett interjúban: "Valamennyien ugyanazt mondjuk állandóan, nem is tudunk mást mondani, az irodalom és az életünk visszavezethető néhány tucat toposzra. Fájdalom, gyűlölet, szépség, szeretet és csillagos ég."[35] Ez nem egészen így van, de ha egy toposzt esetleg minden kultúr- és művészettörténeti téridőponton meg is találnánk, az sem ugyanaz lenne.[36] Egy toposz megléte sosem "antropológiai" motiváltságú, hanem kulturális (ha úgy tetszik, az "antropológia" mindig kultúrantropológia), vagyis valamennyien mást mondunk állandóan azzal a néhány tucat toposszal.[37] Gondoljuk el, mi a szépség Boileau-nak, Lautréamont-nak, Rilkének és Adornónak. Mi a csillagos ég Klopstocknak, Tzarának és S. Nagy Istvánnak.
Kukorelly tehát többé vagy kevésbé elhatárolódik mindhárom többé vagy kevésbé eleven hagyománytól. Emlékeztetőül: 1. a váteszivel szemben a leglátványosabb távolságtartással, 2. a (neo)avantgarde-tól a transzgresszió és a szubverzió kényszerétől való mentességével, 3. az esztéticistától az irodalmiságon-inneniséggel. De természetesen korának gyermeke ő is, s ha akarná, sem tehetné meg, hogy ezek nézőpontjait, olvasási módjait teljességgel ignorálja - de nem is akarja. Ugyanakkor visszanyúl az e hagyományok - főként későbbi, mai formációik - által mellőzött vagy kritikailag kezelt toposzokhoz és általuk az eredeti, a toposzt toposszá változtató világhoz. Ez nagyjából olyasvalami, amit Szigeti Csaba "radikális archaizmusnak" nevezett. A radikális archaizmus a Költészet fogalmának szétszóródásával, a Kánon megszűnése után a költészet egy még értelmes modelljéhez nyúl vissza a költészettörténeti múltba. Szigeti két megszorítást alkalmaz: egyrészt egy konkrét történeti ponthoz nyúl vissza, nem pedig valamely "költött ősállapothoz"[38], és, másrészt, ez a pont távolabbi, nem egy élő és kontinuus tradíció része, hisz "[k]özelre archaizálni definitíve nem lehet"[39]. Kukorelly régi toposzokhoz való visszanyúlása mindkét kitételnek megfelel. Történeti pontja elsősorban a XVIII. század vége-XIX. század eleje. Külön érdekessége, hogy egy radikálisan új forma révén valósítja meg e visszatérést.[40]
Nézzük például a Nyaraljak című darabot. "Először is: telihold van. Van szikla, homok és svédasztal. Hideg söregységek. Óváros. Tenger mormolása. És egész nap süt, a parton a nők pedig félmeztelenül napoznak, és csípi a bőrt, ahogy kell, a só. Meg valami jóságos nagy hegy van a háttérben, előtérben viszont egy istenien vízbeszakadt szigetecske, de milyen jó helyen elhelyezve. Szóval eléggé ki van gondolva az egész. ¶ Ettől az embernek először is nem jut eszébe semmi. Vagy hát inkább kezd nem tudomást venni egyebekről. Mintha ilyen volna az élet. Hogy például éjszaka tükröződnének a fények a vizen, és ezt úgyszólván kötelező lenne figyelni. Hogy a tengernek már nem lenne vége. Nincs vége, erről ne vitázzunk. Vagy mintha lassan kezdenél belesüllyedni egy hatalmas bödön lekvárba, annyira egyáltalában nem kell gondolkodni, sőt mintha egyenesen rossznéven vennék ha gondolkodnál, és már olyannyira nem kell, hogy majdnem kedve kerekedik hozzá ettől az embernek. ¶ Akkor nyaralok. Olvasgatok, kinézek a keblekre, és száradok. Száradni a legjobb. Minden a legjobb."[41]
Itt van minden: tenger, hegyek, szigetecske, gyönyörű táj, éjszaka, telihold, fények tükröződnek a vizen, alighanem csillagokéi. És boldogság. De a szöveg nagyon mai. Felvonul az összes profanizáló retorikai kellék, néhány blaszfém rekvizitum, fenségességellenesség. Lehet ironikusként, kritikaiként olvasni. Másfelől, bizonyos értelemben, tényleg, mintha nem változott volna semmi. A szöveg "tartalma" a táj áhitatos szemlélése: ó, természet, ó, dicső természet meg minden. Avantgarde kegyetlenség ide vagy oda, a romantika beépült az ezredvégi irodalom szervezetébe is. Alapvetően meghatározza metabolizmusát: ha nem lenne, elvonási tünetek jelentkeznének. Az, hogy a szentimentalizmus vagy a biedermeier hangján nem lehet többé megszólalni, nem jelenti azt, hogy ezek nyomtalanul tűntek el a süllyesztőben. És sokminden más is beépült. Például az avantgarde, amely - szigorúan formalista, neoklasszicista esztéticizmus ide vagy oda - lehetővé teszi, hogy akárhogyan meg lehessen szólalni. Akár úgy is, mint az irodalomból kettes tanuló.
Le a romantikával. Vissza a romantikához. Az érzelmesség nem szégyen. Elrejteni az érzelmességet. Éljen a szabadság. Mi az, hogy szabadság. Több fényt. Menj a felvilágosodott anyádba. Ez giccs. Ez őszinteség. Ez puszta imitáció. Ez paródia. Itt arra gondolhat, hogy. Gondolta a fene.
Sok lehetséges, egymásnak ellentmondó olvasat kiprovokálása, lebegtetése - és bármelyik győzelmének módszeres megakadályozása. Kukorelly stílusának ezt az alapjellegzetességét erősíti a (pre- és késő)romantikus toposz is.
Az irodalmi toposz valamely klasszikus irodalom teremtménye. A klasszikus nem csupán attól klasszikus, hogy - ahogy Lessing írta Klopstock Messiása kapcsán - mindenki nagyra tartja, de senki sem olvassa. A klasszikussal nem úgy ismerkedünk meg, hogy olvassuk. Nem akkor találkozunk vele először: beleszülettünk. Lehet tárgya az esztétikai ítéletnek, de mindenekelőtt feltétele annak. Különböző korokon átívelő maradandósága nem valamiféle, a műben rögzített esztétikai immanencia hatása. A kultúrába beépültként előítéleteket alapoz meg: a priori szemléletformáló. Nem - miként a karteziánus cogitatio - valamiféle abszolút értékű, egyetlen helyes (jó, igaz, szép) struktúra, amelyet veleszületett képességeik és idea innatáik alapján, függetlenül neveltetésüktől, az egyes emberek mind klasszikusnak ítélnek, hanem a klasszikus az, amely felneveli őket. Klopstock neve és műve feledésbe merült, de ezt megelőzte egy olyan pillanat, amely meggyőzhet bennünket arról, hogy az anonimitásba süllyedés bizonyos esetei a klasszifikálódás bizonyos esetei.
Lotte és Werther az ablaknál állnak. Odakünn... Szóval kint egy igazi, vad, gyönyörű vihar dúl, egy echte szentimentalista vihar. "Lotte kikönyökölt, tekintete bejárta a vidéket, az égre nézett és rám; láttam, hogy a szeme csupa könny; kezét az enyémre tette, és azt mondta:
- Klopstock!"[42]
Goethe csak ráerősít a viharnak, és egyáltalán a természetnek arra a szemlélésére, amely a szentimentalizmus produktuma. Később mások is ráerősítenek. Még később megvetik ezt a látásmódot, de megsemmisítése dühének mértéke fennállásának bizonyosságával és létezésének erejével arányos. Kitiltják a költészet területéről a lágy zöld völgy ölén vidáman csörgedező csillámló patakot, s bár el is tűnik, nem szárad ki: búvópatak lesz.
E toposzok Kukorelly-féle rehabilitációját megerősíti egy másik összefüggés is. Egy olyan kritikai nyelvben például, ahol az understatement az egyik fő retorikai elem, ott egy mű kapcsán a "szórakoztató", "tanulságos", "érdekes" vagy "meghökkentő" kifejezések ironikus kontextusba helyezve megfelelhetnek egy másik nyelvjáték "ekkora barmot még nem láttam" vagy "ez egy gyógyíthatatlan ősdilettáns" kifejezéseinek. S ha ugyanez a mindig óvatos, visszafogott kifejezésekkel élő nyelvhasználati mód mégis erős kifejezést használ, az kirívó voltánál fogva rendkívüli emfázist képviselhet. Egy nyelv, amely láthatólag nagy hangsúlyt fektet arra, hogy ezeket az erős kifejezéseket elkerülje, ezáltal különleges helyzetbe hozza őket.[43] Kukorelly, amikor - bizonyos szempontokból - vállalja azokat a hagyományokat (is), amelyeket Mándy, Mészöly, Tandori vagy épp Erdély Miklós képvisel, akkor egy (többek közt) ilyen megalapozású szövegben a német kitsch-szentimentum, a gyönyörű táj iránti elragadtatottság, az éjszakai tengeren tükröződő csillagok fénye láttán érzett áhitat - a fenti példa analógiájára - szintén különleges pozícióba kerül. De az archaizálás csak a toposzok szintjén valósul meg, a beszédmód szintjén nem: "Az Alpok nagyon változatosak bírnak lenni, vagy nagyon változatos bír lenni, attól függően, hogy egyes számba teszem, vagy többes számba, mert ha az ember egy kilométerrel odébb megy, máris egészen megváltozik a táj, az alakulatok alaposan átrendeződnek."[44] "[M]ondandó és hang egymás elleni kijátszása"[45] - ahogy Radnóti írja. Vegyük észre itt is az ügyetlen fogalmazás mint irodalmon-inneniség hangját: a mondat grammatikailag pontos olvasata szerint az Alpok attól függően változatos(ak), hogy az az "alak"[46], aki ezt a mondatot írja, egyes vagy többes számban érti-e e tulajdonnevet - de nyilvánvalóan nem ezt akarja írni. Az esetlen és hibás megfogalmazás humorára aztán Kukorelly még egy lapáttal rátesz a "mert" kötőszó hasonló logikájú trükkjével. És vegyük észre itt is a radikális archaizmust: Solomon Gessner kísértete járja be a textust. Az itt példaként felhozott szép táj (pre- és giccs)romantikus toposza persze csak egy apró példa a sok közül, de maga a toposzokkal való sokértelmű, bonyolult - és mégis kényelmesen olvasható - játék lényegi konstituense Kukorelly szövegformálásának.
Jegyzetek
1 Magvető, Bp., 1990. A továbbiakban AMP.
2 Magvető, Bp., 1993. A továbbiakban EGYK. Itt nem foglalkozom azzal a problémával, hogy ebben Kukorelly miképpen rostálta meg és írta át a régebbi verseket. Ez nem késztet különösebb ítélkezésre. Ezért könnyedén akceptálom a költő intencióit: vegyük csak ezt tekintetbe. (Vö.: NG: "A Gyógynövény-kert javításai, természetesen elméleti értelemben, visszavonják az ősszövegeket?" KE: "Sajnos csak elméleti értelemben. Ha lehetne, fizikailag is visszavonnám őket." Száraz felületek. Kukorelly Endrével beszélget Németh Gábor. Magyar Napló, 1994. március 4. 5. o. Illetve: a Radnóti Sándornak adott példányba írt ajánlás: "A többi könyv nem gilt." (Nyilván a verses könyvekről van szó.) Idézi Radnóti: A tautológia retorikája. Holmi, 1994. április. 615. o.)
4 Márton László: Az áhitatos embergép. Nappali ház, 1993/3. 55. o.
6 Margócsy István: (Ki mondja azt, hogy...). Nappali ház, 1993/3. 51. o.
7 Földényi F. László: Napos területeken kóborolva. Jelenkor, 1993/9. 776.
9 "Világismeret" persze itt nem egyetlen igazi világról alkotott egyetlen igaz ismeretet jelent, ahogyan azt egy pozitivisztikus ismeretelmélet előfeltételezi. És itt kezdődik az igazi tudás: tudni, hogy nem egyetlen igazi tudás van. Itt most nem foglalkozom a divatos irodalomelméleti-ismeretelméleti frázissal, hogy ugyebár a textusnak semmi köze a "való világhoz", a "valósághoz" (illetve hogy a textus az egyetlen "valóság"). Csak annyit jegyzek meg, hogy 1. ez ugyan majdnem tökéletesen tartható nézet, de ugyanúgy az ellenkezője is. (A végső legitimáció természetesen egyikük esetében sem alapozható meg és nem demonstrálható univerzális érvénnyel.) 2. Attól a pillanattól kezdve azonban evidensen nem tartható, amikor az egyetlen igazi világról - a (hétköznapi értelemben vett) "világ"-vonatkozások nélküli (inter)textusról - alkotott egyetlen igaz ismeretként gondolja el magát. A problémát abban látom, amire Wittgenstein utal A bizonyosságról címmel közzétett írásaiban (Európa, Bp., 1989.). Az irodalmi szöveg "valóság"-vonatkozásának kérdésében sincs egyetlen igazság, csak sok, különböző "életformán" alapuló, különböző ismeretelméletet implikáló "nyelvjáték" különböző olvasásmódjai - amelyeknek "valóság"-fogalma is különböző. Egy naturalista eszményű elvárásrendszer semmivel sem kevésbé legitim, mint egy szigorúan intertextualista. És végül megjegyzendő, hogy 3. az utóbbi nézőpontot vallók emblematikus figurája, Derrida sokkal ritkábban veti el a sulykot, mint a követők "izmista" zelótái, akik rettenetesen túl vannak a metafizikán, iszonytató távolságban vannak, ugye, a logocentrizmustól, alapvető bináris oppozícióitól, vagy legalábbis ezek privilegizált terminusaitól stb.
11 Szilágyi Márton: Egész és kezdet. Kortárs, 1993/10. 94. o. Kiemelés tőlem.
12 Vagy háromnegyedes, mint Skurek Ferencé. És úgy nem bír, ahogy az egykettedes: Goldfinger Rezső. (Vö.: Karinthy: Tanár úr kérem. Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, é. n. 44-46. o.)
13 Itt ismét párhuzamot lehet vonni Parti Nagy, Garaczi és Szijj írásaival.
14 És - Wittgenstein fogalmát eredeti kontextusában elgondolva - itt nemcsak a nyelvjátékok, hanem az életformák konfúziójáról van szó; nagyon sok nagyon eltérő kultúra és szemléleti forma találkozásáról, konfliktusáról, összeolvadásáról. Mindez a jelenkor egyik legalapvetőbb társadalmi jelensége.
15 Frank Kermode: Felismerés és megtévesztés a regényben. In: Mi a modern? Európa, Bp., 1980. 316. o. A hasonlat egyébként - ismereteim szerint - eredetileg Michael Polanyitól való. De idézhetnénk Robbe-Grillet-t is: "A műelemzés/kritika bonyolult dolog, sokkal inkább, mint a művészet, bizonyos értelemben." (Idő és leírás a regényben ma. In: For a New Novel. Essays on Fiction. Grove Press, New York, 1965.)
18 Ezt ott "transzgressziós pontnak" neveztem, de - tekintve a szó Foucault-uralta jelentését - szerencsésebb az itt használt "áttűnési pont" vagy "áthallás" terminus.
21 Ambrus Judit: Mikor Isten épp --. Holmi, 1994. április. 608-612. o.
24 Vö.: Gombrowicz: Ferdydurke. A művészet a jelek szerint már régesrég végrehajtotta a tartalom/forma fogalompárjának dekonstrukcióját, amennyiben annak korábban privilegizált első elemét megfosztotta primátusától. Ám ha Derridának igaza van - márpedig a harcos dekonstruktorokkal és önnön élesebb megfogalmazásaival szemben szerintem igaza van - abban, hogy e "metafizikus" dualizmusok nélkül "egyelőre" képtelenek vagyunk gondolkodni, illetve abban, hogy a "szupplementum" totális elnyomása lehetetlen: a "tartalom" "beírja" magát a forma modern eredetfilozófiájába. Az elnyomott Birodalom visszavág, vagy ahogy az amerikai horrorreklám mondja "the Dark Side is always waiting us to enter, waiting to enter us".
25 A grammatikai szinten elkövetett dilettáns manőverek kedvelőjeként megemlíthetnénk Esterházyt is, de nála nincs ilyen jelentősége ennek. Még lényegesebb különbség, hogy ő a nyelvrontást, a szövegromlást, a (köz)nyelv hibáit, pontatlanságait, slamposságát elsősorban ironikus-kritikai éllel, aufklérista-leleplező módon emeli be szövegébe. Mert a (köz)gondolkodás hibáit, pontatlanságait, slamposságát kritizálja, leplezi le. Számomra egyáltalán nem nyomasztó ez a normativitás, ellenkezőleg: szimpatikus. Más kérdés, hogy legalább ilyen izgalmasak azok a kísérletek (Kukorelly, Parti Nagy, Szijj és helyenként Garaczi szövegei), amelyekben nemigen érhető tetten a rontott nyelv (rontott gondolat) kritikája és az ez utóbbi alapját képező normarendszer. (Ettől függetlenül persze a "scriptible" olvasat dolgozik vele - és mi mást provokálnának ezek a szövegek, mint ilyen olvasatot.)
A Kukorelly-szövegek által beemelt idegen elemek olvasatában a kritikusok között nincs egyetértés. Van, aki szerint ironikus-felvilágosító jellegűek ezek, és van aki szerint pusztán humorosak, értékelés nélkül beemeltek. Mint Szilágyi Márton megjegyzi: "Kukorelly [a különböző nyelvhasználati kódokból kölcsönzött frazémákhoz] iróniával viszonyul - ebből fakad játékossága is -, mivel azonban tudatában van a nyelv eredendő korlátozottságának, emez irónia mögött nem mögött nem sejlik föl egy abszolút érvényességű kódba vetett bizalom." (Szilágyi id. mű 94. o.) Hasonlóan nyilatkozik Margócsy: "a mindennapi nyelv hű imitációja persze nem bírálatot takar." (Margócsy id. mű 51. o.) Ha jól érettem, Márton László ennek ellenkezőjét fedezi fel némely korai Kukorelly-versben, és - igaz, egyre kevésbé fenyegető - veszélynek látja: "Kukorelly korai verseire a leleplezés, a feltárás, a felvilágosítás (...) iróniája, egyszersmind ennek az iróniának rejtett pátosza volt jellemző", "s Kukorellynek keresztül kellett törnie saját költői vívmányán ahhoz, hogy tágasabb horizontokat emelhessen be költészetébe." (Márton id. mű 55. o.) Valóban jellemző némi - főként politikai - aufklérizmus, egyértelmű értékrendszert feltételező szabadságretorika Kukorellynél, de ezt nem látom túlságosan gyakorinak. Számos más vonatkozásban azonban - szinte várakozásainkat kijátszva - kifejezetten hiányzik a paródia- vagy irónia-jelleg. Kukorelly ezen eljárása - mely más kitűnő "fiatalabb" szerzőkével, úgymint Parti Nagy, Szijj, Garaczi, állítható párhuzamba (lásd erről Ki beszél? c. tanulmányomat, in: Csipesszel a lángot. Tanulmányok a legújabb magyar irodalomról. 248-255. o.) -, például a művészeti ambíciójú dilettantizmus, vagy más, nem-irodalmi beszédmódok, vagy az ügyetlen, hibás nyelvhasználat idézésének-beemelésének aktusa és kontextusa általában látványosan nélkülözi az értékelést, a bírálatot, az ítélkezést. A beépített beszédstílusokat és -fordulatokat e szerzők inkább élvezik, mint megvetik.
A formai dilettantizmus kicsit komplikáltabb ügy. Mint azt a Ki beszél?-ben bizonygattam, egy olyan váltásnak lehetünk tanúi e szerzőknél, hogy a szövegformáló erőt, a lírai beszéd integritását már nem annyira a hagyományos ornamentika, a poétikai "párhuzamosságok" (Jakobson) rendszere adja, hanem az "alak". Parti Nagy és Garaczi szövegei persze sokkal tagoltabbak, kaleidoszkóp-szerűbbek, decentráltságuk több "szkiz" labirintusában bolyong: az alak nem olyan markáns és karakteres, mint - durván, címkézéssé egyszerűsítve "jellemzésüket" - Kukorelly irodalomból kettes tanulója vagy Szijj leszázalékolt, magányos, trottyos, tragikus figurája. De aligha férhet kétség hozzá, hogy e szerzők versei illetve kisprózái hagyományos értelemben nagyon sok bevett formai jegyet nélkülöznek. Ezért, ha nem hangzanék nagyon komolyan, azt mondanám, nagyon komoly kísérletekről van szó.
27 Lásd Lyotard: A posztmodern állapot. Századvég-Gond, Bp., 1993.
29 Ez egy retorikai eszköz (túlzás).
30 Mindez különös módon a táj, a természet(esség) rousseau-iánus, szentimentalista, pietista, romantikus apoteózisának megismétlése. Később persze - a "paradigma" "normál" (Kuhn) szakaszában - ez a romanticista toposzrendszer nagy változásokon ment keresztül, például a természeti környezettől való fokozatos távolodással egyre reflektáltabb, aztán egyre populárisabb, egyre nagyobb a kereslet iránta, vagyis egyre olcsóbb (a "giccs" szó egyik etimológiája a "verkitschen": 'olcsón eladni'). A magaskultúra természetesen elhatárolódik tőle, a transzgresszió lovagja kegyetlen, mint a gép, a nagyvárosi dandy és bohém Sade, Darwin és Nietzsche hatása nélkül is le tudja leplezni mint misztifikációt. De tézisünk az, hogy külsővéválásainak devalválódása belsővéválásának legbiztosabb jele. A természet iránti vágy csak erősödik. Ráadásul a nagyvárosnak mint tájnak, mint természet(esség)nek a kritikája egyidős a kultuszával is. És nem gyengül. Talán elég csak Thoreau-t, Spenglert, Heideggert vagy a mai zöld gondolkodást említeni. De feltehetően a nagyvárosi tájköltészet sem fog gyengülni, mégha valamivel nehezebb lesz is az ólmot, zajt, agressziót valamint a parkoló autók és az omladozó vakolatú házfalak közti tíz centis járdasávot borító kutyaszarszőnyeget zu verkitschen.
31 Ám hiba lenne tökéletes ellenségességként és gőgös-felvilágosult-kritikai-ironikusként látni ezt a viszonyt. Lásd pl.: "És nem vagyok valami egészen más." AMP 68. o., néhány sorral a fent idézett mondatok után.
34 Ez a többrétegűség lehet az oka annak az első pillanatra meghökkentő, és nagyon pontosan megragadott kettősségnek is, amit Németh Gábor fejt ki Kukorelly-interjújában: "Amikor a Ha megyek, mi van az alatt című szövegedet olvastam, egyértelműen tragikus, megrendítő szövegként hatott rám. Pár nappal később, a legnagyobb megdöbbenésemre, egy irodalmi esten a közönség belehajszolt egy ironikus olvasatba..." (Száraz felületek. Magyar Napló, 1994. március 4. 6. o.) Kétségkívül irónia is van benne, de talán még pontosabb lenne humorról beszélni, abban az értelemben, ahogy Márton László írja: "az évek során mintha összecementeződött volna tréfa, dac, fanyarság, siránkozás, büszkeség és hedonizmus. Ebből a konglomerátumból lassan kioldódott a feltáró szándékú irónia, viszont erősebbé vált a humor jelenléte." (Márton id. mű 57. o.)
36 Ennek radikális megfogalmazása a "jelentésadás dilemmája" Lévi-Straussnál: egy kulturális "tény" mindig egy adott nyelvi-gondolkodási struktúra eleme, amelyhez ha egy másik nyelvi-gondolkodási struktúra hozzányúl - a "tény" már nem ugyanaz.
37 Tehát messze nem feltétlenül "közös mondanivalót" hordoznak ezek - mint Kukorelly a fent idézett mondatok után pár sorral állítja. Persze itt valójában mindig fokozati kérdésekről van szó: a "közös" és a "különböző" arányairól. Biztos, hogy a XII. századi provanszál költészet valamint Kukorelly "szerelem"-fogalma nem tökéletesen különböző.
38 Ez a szép szintagma nem Szigetitől, hanem Marxtól származik, de pontos. (Ld. Gazdasági-filozófiai kéziratok. Kossuth, Bp., 1977. 93. o. A nemzetgazdaságtan hamis előfeltevéseiről.)
39 Néhány szó a radikális archaizmusról. Nappali ház, 1992/2. 65-71. o.
40 A visszatérés - kell-e hangsúlyozni - nem azt jelenti, hogy negligálni tudná vagy akarná a toposzok "hatástörténetét" (Gadamer).
42 J. W.Goethe: Werther szerelme és halála. Szépirodalmi, Bp., 1986. 34. o. Werther így folytatja: "Rögtön eszembe villant az a nagyszerű óda, amelyre gondolt, és elmerültem az özönlő érzelmekbe, amelyekkel e név idézése elöntött. Nem bírtam tovább, a kezére hajoltam, és megcsókoltam, mialatt szememből kicsordultak a boldogság könnyei. És megint a szemébe néztem. - Nemes költő! bár láttad volna istenülésedet ebben a szemben, s bár soha többé ne hallanám annyiszor megszentségtelenített nevedet."
43 Szélsőséges, patologikus formája ennek például Csáth G. A. kisasszonya. Anélkül, hogy pszichológiai elemzésbe bocsátkoznánk, pusztán a nyelv szintjén megfigyelhető, hogy bizonyos kifejezések nyelvből való kizárásának különlegesen erős szabálya különlegesen erős pozícióba hozza a kizártat. A hölgy tökéletesen "erkölcsös": a szexualitás szavait nem használhatja. "»Soha ily dolgokról nem fogok beszélni. Nem tudom, nem tudom, nem akarom tudni« - hárítja el a szexuális kérdések megbeszélését" (Csáth Géza: Egy elmebeteg nő naplója. Magvető, Bp., 1978. Mészöly Miklós bevezetője, 14. o.) Hallani se bírja, amikor az orvos ilyesmikről akar vele beszélni. Ugyanakkor "a Lény", pszichózisának "reális" (Lacan) lénye, élete főszereplője mindig trágárságok kimondására kényszeríti.
46 Vö. a már említett Ki beszél? c. tanulmányommal, ahol az alak egyrészt az a "valóságos", az irodalmiság különböző nyelvjátékait kitűnően beszélő szerzőtől látványosan különböző valaki, akinek látásmódja és verbális viselkedése formálja a szöveget, de akivel a hagyományos, problémátlanabb (a szöveg szignójával azonos, "valóságos") lírai énnek - nem csupán az irodalmi és egyéb nyelvjátékok határait súroló áttűnési ("transzgressziós") pontokon - titkos azonosulási pontjai vannak. Margócsy István már említett írásában szintén kitér arra, hogy a Kukorelly-szövegek alanya problematikus, nem egyértelmű, állandóan a "ki beszél" kérdését vetik fel.