Jean-François Lyotard A posztmodern állapot: riport a tudásról[1] című könyve, rövid, ám enciklopédikus vállalkozás. 1979-ben íródott. Tárgya és ismeretanyaga igen széles körű. Rengeteg tudományos, filozófiai és művészeti "nyelvjáték" tapasztalatát veszi tekintetbe.[2] Céljai azonban korlátozottak. A tudományos tudás legutóbbi változásainak elemzése és egy vele szemben elfoglalandó tudás- és magatartásformára tett javaslat. Stílusa "analitikusnak" mondható, bár a szerző gondolkodása alapvetően "kontinentális" hagyományba ágyazódik. Az alábbiakban néhány megjegyzést fűznék a műhöz, néhány olyan gondolkodásmód szemszögéből, melyek talán fontos meglátásokat nyújthatnak.[3] Megjegyzendő, hogy Lyotard ma sok tekintetben "túl van" azon a korszakán (is), melynek centrális műve a Riport.[4] Mindazonáltal ez máig legismertebb és legnagyobb hatású műve. Megjegyzendő továbbá, hogy lehetséges a műnek olyan olvasata is, amelyben Lyotard-nak a "posztmodern" fogalmához való viszonya ambivalensként, sőt bizonyos vonatkozásokban ellenségesként jellemezhető.[5]
(AZ INVENTOR PARALÓGIÁJA ÉS A BALOLDALI GYERMEKBETEGSÉG) (Adorno felől) Az egyik legerősebben jelen levő "nyelvjáték" a Riportban a baloldali[6] és avantgarde tradíció, valamint e tradíciók "meghaladásának" tradíciója. Ugyanakkor Lyotard bizonyos pontokon kétségkívül elég meredeken átsodródik a (menetirány szerinti) jobboldalra. E régi politikai kategóriák valószínűleg értelmüket vesztették, de azért még működnek és kavarnak. Lyotard szellemi, esztétikai és morális-politikai magatartását mindenesetre muszáj e szempontból elgondolni. És fölötte ambivalensnek nyilvánítani. És ezzel nem áll egyedül Lyotard. A francia szellemi élet utóbbi évtizedeinek néhány stabil sztárja ugyanezt a történetet élte végig. Ennek iránya: balról - valamerre. Foucault már régen, az ötvenes évek elején lerendezte a dolgot néhány hónapig tartó kommunista párttagságával, azokban a legendás időkben, amikor a pártban "Sartre-ot akképpen definiálták nekünk, mint a burzsoá imperializmus legutolsó bástyáját, épületének legutolsó kövét"[7]. Althussernek lényegesen több idő kellett, csak nyolcvanban hajtja végre a rituális bolsevikgyilkosságot (?), aki történetesen a felesége volt, továbbá saját lényének egy része, egyre kevésbé szívesen látott kísértet, amely pedig valaha szebb napokat látott, amidőn például egész Európát bejárta.[8] Lyotard tagja volt a Socialisme ou barbarie nevű, "kvázi-trockista"[9], "kritikai és forradalmi orientációjú lap"[10] (1949-1965) köré szerveződött csoportnak, de később az ő politikai nézetei is bonyolultabbakká válnak. Kétségtelen tény, hogy a "posztmodern"-nek nevezett[11] filozófia amennyire "posztstrukturalista", legalább annyira "posztbaloldali" is. De nézzük Lyotard 1979-es ambivalenciáit.
Például. A posztmodern kondíció - úgymond - a posztindusztriális társadalom gazdasági alapjain jön létre. Az erről szóló elmélet viszont alapvetően "stabil rendszer"-elvű (ez Lyotard-tól egy durva szitokszó[12]) és genezisében marxizmusellenes. A társadalmi mozgások "dialektika"-ként és "általános agonisztika"-ként való felfogása azonban Lyotard-ra éppúgy jellemző, mint Marxra és változatos következményire. A nem lényegtelen különbség azonban az, hogy Lyotard simán átveszi e marxizmuskritika (pl. Daniel Bell) egyik legfontosabb érvét: a Marx által leírt osztályantagonizmus csak az indusztriális korszakra érvényes; ma már túl vagyunk ezen. Az egyre inkább szegényedő és kizsákmányolt és radikalizálódó proletariátus vízióját a fokozatosan tollasodó és egyre elégedettebb "középosztály" valósága váltja fel. (Lyotard persze nem osztja Bell és még számtalan teoretikus, köztük az ortodoxabb marxizmusok képviselői, nézetét, hogy az egész marxizmus mint "az igazságosság iránti vágy" egy lehetséges módja ezen a ponton áll vagy bukik, hanem sokkal tágabban értelmezi: nem katekizmusként, betű szerint veendő szentírásként, hanem - és ebben a kritikai elmélet örököse - egyfajta szociális elkötelezettségként, kritikai ethoszként, minima moraliaként. Az új örök avantgarde-jaként. Erre mondja viszont Raymond Aron, hogy a marxizmus "az értelmiségiek ópiuma".) Az új "antagonizmust" nem a(z ipari) burzsoázia és a(z ipari) munkásosztály ellentéte jelenti - hiszen (és ez a posztindusztriális korszak lényege) az ipar kiszorul a gazdaság centrumából és hatalmi helyzetéből, és helyét sokminden más veszi át (a politikai és gazdasági hatalomgyakorlást biztosító exkluzív információ, a tudományos tudás, a technológia, az informatika, az új és új telematikák, az adatbankok, a szoftverek stb.) -, hanem ez utóbbiak tulajdonosai, kezelői, működtetői, egyszóval: "a döntéshozók"[13] és azok között, akik mindezekhez nem férhetnek hozzá. Lyotard azonban "már többé nem hisz" abban, hogy ebből forradalmi elméletet kéne csinálni.
Az említett ambivalencia egy másik példája Lyotard egyik leglényegesebb, "az inventor paralógiájáról"[14] szóló tézise. Most ne említsük, hogy az erről szóló szövegrészek (főként a bevezetés és az utolsó fejezet) érvelései, előfeltevése és logikája egészen másképp is kinézhetne - ez retorika kérdése. (Erről később.) Mindenesetre az, hogy ennyire könyörtelenül hajtja ezt a paralógia-követelményt, nagyon hasonlít a kritikai elmélet magatartására valamint az avantgarde szellemiségére. A gondolat általában esztétikai írásokban bukkan fel - még Habermasnál is.[15] Mint Fredric Jameson megjegyzi: "Mégis, éppen ez a kísérlet és új iránt való elkötelezettség egy olyan esztétikát hoz létre, amely sokkal közelebb áll a magas modernizmus tradicionális ideológiáihoz, mint a jelenlegi posztmodernizmusokhoz, és valójában - meglehetősen paradox módon - egészen közel kerül a magas modernizmus forradalmi természetének koncepciójához, amelyben Habermas a frankfurti iskola hű örököse."[16] Még élesebben - és megrovólag - fogalmaz Jencks: "Lyotard írásaiban továbbra is összekeveri a posztmodernizmust a legújabb avantgardizmussal, azaz a késő modernizmussal."[17] Ugyanakkor, mint ezt az alábbiakban kifejtem, Lyotard "forradalmi újítása" implicite éppen e "modern" formációk "posztmodern" körülmények közötti elégtelenségéről (is) szól. Vagyis megőrzi a magatartásmód formális lényegét, de "elavult" konkrécióit és egyben azok radikalizmusát elveti. Mivel nem akar semmit se (kívülről) megdönteni. Ez azonban értelmezhető árulásnak is. (Az is igaz persze, hogy A felvilágosodás dialektikájával kezdődően Adorno és Horkheimer sem akarnak már megdönteni, de az inkább a küzdelem reménytelenségéből, a történelem menetének nagyon sötét víziójából ered. Ez viszont Lyotard-tól és "a posztmoderntől" általában idegen.[18] És, tegyük hozzá, Habermastól is.[19])
Egyértelműen "árulásnak" tűnik például az a lyotard-i antitézis is, amely megtagadja az elnyomottaktól a történelem transzcendentális szubjektumának Marx által rájuk testált szerepét, általánosabban fogalmazva elveti azt a morális törvényt, hogy a gyengék és nyomorultak szempontjait közvetlenül érvényesítve kell befolyásolni a rendszert - mivel a hatalom mai erőrendszereinek nyers logikájában szerinte ez több mint naivitás. Gyermekbetegség. Amin túl kell esni, hogy aztán immunisak legyünk. "A leghátrányosabb helyzetűek szükségletei nem szolgálhatnak szabályozó elvként a rendszer számára"[20] - írja. "Az erőnek ellentmond, hogy a gyengeség szabályozza."[21] Ilyet csúnyát azonban egyetlen, mégoly vaskonzervatívvá lett, hajdanvolt baloldali sem merne mondani. Lyotard is csak azért, mert látja előre, hogy a dolgok maguktól fognak megoldódni. (Pedig Lyotard több helyen is kétkedve emlegeti mindenféle futurológia megbízhatóságát.)
De úgy is lehetne fogalmazni, hogy Lyotard szemszögéből Habermas "renegát", "jobboldali elhajló", amikor a konszenzust szorgalmazza és "a Diskurs a végső fegyvere a stabil rendszer elméletével szemben"[22]. Ugyanis - így a tökéletesen klasszikus baloldali, kritikai elméleti előfeltevés - a konszenzus mindig az erő oldalán, az eleve-rossz establishment oldalán, a természete szerint merev és konzervatív status quo oldalán áll. Ekképpen a harmónia mindig gyanús. Amiként Adornónak vagy Tristan Tzarának, Walter Benjaminnak vagy - szinte akármelyik avantgardistának. Az új, az eredeti, a váratlan, a megdöbbentő, a kegyetlen és még számos érték, melyet az avantgarde mentalitásából ismerünk, Lyotard számára éppoly fontosak.
Mind az avantgarde, mind pedig a kritikai elmélet reakciója önnön, stabilitással és harmóniával kapcsolatos gyanakvására a radikalizmus, a forradalom, a változás tisztelete, az állandó metázásra és transzcenzusra törekvés. Mondhatni: a paralógia.
Durvábban fogalmazva pedig - a neofitizmus. Amely éppen a kapitalizmus alaptörvénye. A divaté. A neoavantgarde-é. A szükséglettermelő gazdaságé. A szüntelen változásra utalt idiotizmusé.
Az újdonság e kettős természete magyarázza, hogy az avantgarde olyan könnyen korrumpálódhatott neoavantgarde-dá, a masszív kritikai beállítódás hamar megunt anarchizmussá, a radikalizmus ártalmatlan kuriózummá.
A neo- (transz- és egyéb) avantgarde jó párhuzam, nemcsak a kétes értékű neofitizmus tekintetében. A neoavantgarde "feltalálásai", "technikai problémák megoldására" irányuló erőfeszítései, "experimentális" fixációja művészetelméleti, -történeti és -technikai reflexiók demonstrációjává redukálta a műveket. Gesztusokká, művek helyett. Nem lehet többé órákat tölteni egy kép előtt, csak fel kell ismerni, hogy mi itt a technikai, elméleti, művészettörténeti truváj, és továbbmenni. A televíziós kvízműsor dramaturgiája, egy teszt-típusú tudást követelve és végképp lemondva a "változtasd meg élted!" igényéről.
Lyotard "posztmodern" tudása is teljesen mélység nélküli, valójában információ, egy kumulatív data bank, amely "a döntéshozók" fegyvere a hatalomgyakorlásban és amely rendszerré, paradigmává válva rögtön főellenséggé válik, tehát rögtön szembe kell szegeznünk vele valami benne rejlő paralóg tudást, ki kell találnunk bármit, ami robban, hogy becsempészhessük az illegitim módon legális terrorizmus, a Konszenzus főhadiszállására. Lyotard csupán annyiban tekinti elégtelennek a systemtheoretisch, információelméleti, kibernetikai tudást, amennyiben az nem veszi tekintetbe a társadalom eredendően agonisztikus karakterét - ám ha játékelmélettel közvetítődik, minden oké lesz.[23]
Lyotard sejtései valószínűleg nagyon jók a tudás egy jelentős területén, ahol valóban végbement/megy annak digitalizálása, kompjuterizációja, teljes kommercializálása, a "hatékonyságnak" és operacionalitásnak való egyre erősebb alárendelődése. Úgy tűnik, Horkheimer és Adorno obligát "instrumentális esze" köszön ránk Lyotard soraiból. Ám Lyotard új stratégiája, hogy nem kritizálja "többé" "a pozitivistákat", vagy új nevükön: technokratákat - mint tette eddig mindenki, politikai alapállásától függetlenül, aki komolyan úgy gondolta, hogy nem a CIA, Carnap és Popper, a big science milliónyi hangyája, vagy a számítógépes mágusok képviselik az emberi tudás egyetlen igazi formáját -, hanem az "ellenség" terepén háborúzik.[24] Az "ellenség" - körülbelül - az egymással összefonódott gazdasági-politikai erőlogika és technokrata szellemiségű tudományosság. De a tudást végső soron Lyotard is akként kezeli, ahogy "ők". (Ebből a szempontból nem olyan döntő, hogy a legitimáció nem a hatékonyság, hanem a paralógia által alapozódik meg: a stílus ugyanaz.) Pedig, ha létezik komoly szellemi erőt felvonultatni képes paralógia, akkor (többek között) ez lehetne az: "a kritikai, reflexív, hermeneutikus típusú", amelyről azonban csupán egy félmondatban emlékezik meg. Ennek több oka van. Az egyik az az effektus, amelyet "outsider incorporated"-nek nevezhetnénk. Lyotard szerint a "»hagyományos« [marxi típusú, kritikai] elmélet mindig ki van téve annak a veszélynek, hogy beépítik a társadalomegész programozásába mint egyszerű eszközt teljesítményének optimalizálására..., A politikai gazdaságtan bírálata (Marx A tőkéjének alcíme) és az elidegenedett társadalom ezzel összefüggő kritikája ilyen vagy olyan módon mindenhol segédeszközként szolgál a rendszer programozásában."[25]
Lyotard posztmodern utópiája... pardon: teleológiája... illetve - mit nem mondok - "kis elbeszélése" két dologra fut ki. Az egyik a "disszenzus legitimációja". Ez azt jelenti, hogy a tudományos közösségnek asztalánál az emlegetett paralóg inventor egyaránt helyet foglalhasson, azaz senki homológ terrorista el/le ne nyomhassa. A másik: "a nyilvánosság férhessen szabadon hozzá a memóriákhoz és az adatbankokhoz. A nyelvjátékok így a teljes információ játékai lennének bármely adott pillanatban"[26]. Így - és ez a Riport zárómondata - "olyan politika rajzolódik ki, amely egyformán tiszteli az igazságosságra és az ismeretlenre irányuló vágyat"[27].
Ez utóbbira később térünk ki. Most nézzük meg kicsit közelebbről ezt a "paralógiát". Lyotard nem tisztázza pontosan, mit tekint paralóg tudásnak. Ez az antidefinitív hajlandóság nem baj, sőt, bizonyos esetekben a "metodológiai" tisztaság, a gondolati igényesség jele (lásd Későbbi Wittgenstein). Az én értelmezésemben a paralógia nagyjából olyasféle, mint amit Kuhn "anomáliának" nevez. (Amikor észreveszik, hogy a vizsgált dolog "valamiképpen megsérti a paradigma által indukált elvárásokat, melyeket a normál tudomány határoz meg".[28]) A hasonlóság főként abban áll, hogy Kuhnnál az anomália kiindulópontjában mindig "normál" paradigma-immanens. És Lyotard-t az afféle paralógiák érdeklik, amelyek az "informatizált" tudástípuson belül mutatnak fel problémákat, "inkonzisztenciákat", "anomáliákat".
Miért nem paralógia tehát Adorno? Tulajdonképpen azért, mert nem hatékony. (Hoppá.) Popper vádjára - mely szerint a marxizáló szociológia többek között abban a tévedésben ringatja magát, hogy míg a természettudományokban könnyű objektívnek lenni, addig a társadalomtudományokban nehéz - a "posztmodern" "többé már nem"[29] fogalmazhat úgy, hogy "a társadalomtudományban nem lehet társadalmi tényállások parciális megfigyeléséből ugyanolyan mértékben előrelépni azok - akárcsak korlátozott - általános érvényéhez, mint ahogyan megszoktuk, hogy egy darab ólom sajátosságainak megfigyeléséből minden ólomra következtessünk"[30] vagy hogy "a társadalom ellenáll annak, hogy faktumként leszögezzék".[31] Kimustrált, ósdi, hatvannyolcas stratégia. Lyotard javaslatai persze szarkasztikus kacajra ingerelték volna Adornót. Az ő számára ugyanis az, hogy "biztosítani kell a memória- és adatbankokhoz való szabad hozzáférést mindenki számára" egyet jelentene azzal, hogy megássuk a saját sírgödrünket, hogy aztán szépen belelőjenek oda bennünket. Mert ha mindenki ugyanazoknak az "adatoknak" és "tényeknek" a nyelvén beszélne - az lenne csak igazán a világvége. (A végzetes "homológia" - mondhatnánk mindent leretorikázó cinizmusunkban.) Az "adat", a "tény" ugyanis Adorno számára konstrukció, egy meghatározott gondolati művelet korolláriuma, például a gazdasági vagy politikai érdekek mentén szerveződő gondolkodás "ténye", egy menthetetlenül ideologikus valami. ("Ne higgy a statisztikáknak, kivéve, ha te manipuláltad őket" - mondta ki Churchill a nagy kritikai elméleti igazságot.[32]) Lyotard persze nyilván ugyanígy kezeli "a tényt", ám ő hajlandó túllépni azon a makacs meggyőződésen, amely nem hajlandó túllépni a makacs meggyőződésen, hogy "a tény" nem egy ismeretelméletileg egyszersmindenkorra megoldott kategória, nem is szólva szociális meghatározottságairól - mindenesetre Lyotard úgy érzékeli, hogy a posztpozitivisztikus, stabilszisztéma-elvű megközelítés voltaképpen győzedelmeskedett (a szociológiában például a Parsons-Luhmann-féle a frankfurti-habermasival szemben), és nem hisz a "normál"-tól ennyire radikálisan eltérő paradigmák bomlasztó hatásában.[33] Úgy látja, hogy a Szisztémában elég rejtett akna és időzített bomba van - saját maga által - beépítve ahhoz, hogy ne kelljen kívülről és erőszakosan döntögetni. Eszerint az értelmezés szerint tehát a paralóg inventor: a tudatosan vagy tudtán kívül "baloldali" - a szisztémát anarchizáló - technokrata.
Szóval Lyotard - "taktikai" megfontolásokból - elfogadja a tudás általa leírt formáját mint kényszerítő realitást, melyet alapjaiban, gyökeresen eltérő ontológiai alapállásból támadni, sőt, lényegbevágó ismeretelméleti vitákat folytatni vele - például, hogy a "tény" vagy az "igazság" kategóriája egyáltalán nincs megoldva, hogy a döntőbíróként szerepeltetett "empíria" nem ahistorikus univerzálé, hanem a történeti "paradigmák" korrelatívuma, vagy hogy a "lényegi" tudást csak az egzisztenciális meghatározottságok korlátain belül szemlélhetjük stb. stb. - naivitás. A "posztmodern kondíció" lényege ugyanis éppen ez: a modern "metanarratíváival szembeni hitetlenség", vagyis "többé már" nem hihetjük elfogadhatóan legitimáltnak ezeket a másfajta tudástípusokat sem, hiszen az ezek alapját képező "nagy történetek/elbeszélések, mint a szellem dialektikája, az értelem hermeneutikája, a racionális vagy a dolgozó szubjektum emancipációja, vagy a jólét megteremtése"[34], megbuktak. Tehát nem arról van szó, hogy Lyotard tényleg azt gondolná, hogy ez a - digitalizált, rendszerelméleti, kompjuterizált - tudás lenne az egyetlen igazi, az egyetlen racionális, amelynek - az operacionalitás és a hatékonyság kritériumai alapján történő - legitimációja legitim; viszont erősnek, sikeresnek és expanzívnak gondolja el, amellyel a jövőben mindenfajta gondolkodásmódnak és tudományos módszertannak számolnia kell. Fő célja nem az, hogy mint téveset vagy nem-autentikusat vagy nem-progresszívet vagy antiemancipatorikusat (mind lejárt "nagy elbeszélés"-lemezek) opponálja (hiszen talán mégiscsak üde színfoltok ezek a paraparalógiák kavalkádjában), sőt nem is az, hogy mint illegitimet támadja (a verifikáció és falszifikáció ezen a szinten lehetetlenség: bizonyítsd be, hogy a bizonyítékod bizonyít etc. ad infinitum[35]); hanem hogy mint homológiára kényszerítő, egyneműsítő, konformizáló hajlamú szisztémával szemben hatékonyan lépjen fel, vagyis annak saját high-tech fegyvereivel.
"A döntéshozók - írja - a társadalmiság ezen felhőit mégis megkísérlik input/output formában kezelni, olyan logikát követve, amely azt implikálja, hogy elemei kommenzurábilisak és az egész determinálható. Életünket a hatalomnövelés szempontjából rendszerezik. Társadalmi igazságosság dolgában, csakúgy mint a tudományos igazság esetében, e hatalom legitimációja a rendszer teljesítményének optimalizációján alapul - a hatékonyságon. E kritérium alkalmazása minden nyelvjátékunkra szükségszerűen a terror egy bizonyos fokát jelenti, finomabban vagy durvábban: legyél operacionális (azaz kommenzurábilis), vagy tűnj el."[36]
Lyotard, a "posztmodern" stratéga azt mondja erre: oké, gyerekek, kommenzurábilis leszek, de akkor nektek annyi. Azt nem teszitek a kirakatba.
(INKOMMENZURÁBILITÁS) (Feyerabend felől) Lyotard olyan rendszerelméleti, játékelméleti, logikaelméleti, makrogazdaságtani stb. példákra, elméletekre utal pozitíve, amelyek a szisztéma működ(tet)ésének különféle belső aporiáit tárják fel, olyasféléket, hogy "a rendszer tökéletes kontrolljának ideája" vagy "a maximális teljesítmény logikája kétségkívül inkonzisztens, mégpedig többféle értelemben"[37]. Utal Gödel híres tételére a logikai rendszerek nemteljességéről és az axiomatikus módszer konzisztenciájának garantálhatatlanságáról, kvantumelméleti vagy mikrofizikai aporiákra, a Palo Alto iskola double bind-elméletére, Mandelbrot fraktálteóriájára, René Thom katasztrófaelméletére.[38] A wittgensteini szemléletmód alapvető a Riportban. Csakúgy, mint a feyerabendi inkommenzurábilitás-tétel.
Az inkommenzurábilitás problémája egy sajátos "elbeszélés" egyik epizódja. Az elbeszélés szerzői olyasfélék, mint Carnap, Neurath, Wittgenstein, Gödel, Tarski, Reichenbach, Kuhn, Popper, Lakatos, Feyerabend. Továbbá a fizika tudománytörténete, mely Newton óta a módszertani bezzeg-gyerek, a metodológiai eszmény, a klasszikus paradigma, melyhez képest a többi tudományterület ismeretelméleti állapota gyógyítható, mások szerint gyógyíthatatlan betegség, fertő, eltévelyedés. A történet pedig valami olyasmi, hogy a metodológiai önelégültségben dagonyázó, más nyelvjátékok felé folyton az obligát "nem értem, kérem"-et[39] röfögő unikornis letarolni igyekszik a "fölösleges létezők"[40], a "metafizikai kijelentések"[41], az "index verborum prohibitorum"[42], a megbízhatatlan, obskurus tudományok és mindenféle irracionalizmus sűrű, vad és veszedelmes dzsungelét, hogy helyét elfoglalhassa a jól ellenőrizhető, konzisztens, "clara et distincta"[43] tudományosság rendezett édenkertje.
Azért nem igazán jó eszköz Lyotard kezében Feyerabend inkommenzurábilitás-koncepciója, mert kettejük elméletei, magatartása, tradíciója és szándéka teljesen inkommenzurábilis, ha a fogalmat a Lyotard által kitágított értelemben használjuk. Érthető persze, miért fontos Lyotard számára a feyerabendi tétel. Ez ugyanis a logikai pozitivizmus, a "kritikai racionalizmus" magát "szigorú"-tudományosnak elgondoló attitűdjét veszi célba, és egy saját maga által kreált tükröt tart elébe. Az a követelményrendszer ugyanis, amelyet ez a tudományelméleti tradíció a tudományok elé módszereszményül állít, paradox módon éppen a "tiszta és világos" megértés beteges exaltációjából adódóan, teljesíthetetlen akadályokat gördített a megértés és a tudományos kommunikáció útjába. Mesterséges nyelve csak néhány különleges területen alkalmazható, miközben igénye az, hogy "az egyesített tudomány" anyanyelvévé váljon. Fontosnak tartja a "racionális" megvitathatóságot és kooperációt, a tudósok interszubjektív kritikáját, miközben nyelvezetét oly módon formalizálta, hogy az teljesen összevethetetlenné vált más tudományterületekéével. Feyerabend elsősorban ezt a tradíciót érintő, szűk problémakörnek tekinti az inkommenzurabilitást, mely csak "néhány együgyűbb filozófiai nézet számára nehézség"[44], amelyek makacsul ragaszkodnak hozzá, hogy az ő metodológiai ármádiájuk és igazságkritériumaik alkalmazhatók igazán két teória összevetésére.
Lyotard szélesebb értelemben használja a szót, de meglátja benne a belső aknamunka egyik legszebb példáját, és ekképpen válik számára fontossá Feyerabend koncepciója. Merthogy ez az általa bírált tudományos szemléletnek - annak saját stílusában - bizonyítja, hogy a saját maga által támasztott követelményrendszernek ő maga nem képes eleget tenni. Hogy két, ugyanazt a nyelvjátékot beszélő elmélet még csak össze sem vethető a fene nagy egzaktságban. És Lyotardnak éppen erre van szüksége. Az új stratégia ugyanis, mint láttuk: a belső aknamunka. Az "ismeretelméleti dadaista" Feyerabend - mivel ez bizonyos parazita "entellektüelek (fizikusok, orvoskutatók, szociobiológusok, mindenféle »racionalisták«) szűk csoportjának"[45] a koholmányaiból (végső soron pénz- és hatalmi igényeikből) ered - az inkommenzurabilitást negatívan értékeli.
Lyotard viszont nem. Ő azt mondja, ez jó. Ez ugyanis számára termékeny paralógiát jelent, a nyelvjátékok üdvös heterogenitását, a disszenzus invenciózusságát, amely meggyengíti az uralkodó homológia intoleranciáját, konszenzusának terrorát. Ha "nem lehet már többé" kívülről megdönteni a szisztémát, élvezettel elemezzük és bátorítjuk a saját maga által kitermelt inkonzisztenciát, anarchiát. Szisztémán kívüli (ir)racionalitások, mindenféle gyanakvó hermeneutika és rendszeren kívülről érkező leleplezési kísérletek helyébe szisztémán belüli, annak rendszerelméleti nyelvét beszélő katasztrofizmus. A forradalmiság forradalmi megújítása à la Lyotard éppen ebben rejlik. A pozitivisztikus tudományeszménnyel és stílussal szemben Feyerabendet mint beépített ügynököt alkalmazza.
Lyotard élvezettel veti magát a fent említett inherens paradoxonokra, de, miként említettük, távolról sem azért, hogy megoldásukat szorgalmazza: "Marxszal ellentétben - immár nem várunk gyógyírt ezekre az inkonzisztenciákra."[46] Mint láttuk, Lyotard számára az olyasféle figurák, mint Feyerabend, Gödel, Mandelbrot, Thom az igazi paralóg tudás hősei. De, ha igaz a sejtésünk, amely szerint az anarcho-technokraták a posztmodern kondícióban a frankó gyerekek, és ugyanakkor elgondolkodunk e hősök névsorán, rájövünk arra, hogy itt a baloldaliság valószínűleg nem személyes elhatározás, szimpátia és politikai akarat függvénye, hanem maguk az elméletek bal-, illetve jobboldaliak.[47] Sőt. A mindenkori hatalom mindig jobboldali, a destruálására törő anarchisztikus erő mindig baloldali. Az előző mindig merev, terrorisztikus struktúra, illetőleg, ha valamilyen elmozdulás jellemzi, az imperialista. Az utóbbi mozgékony, szabadságelvű, kritikus, lázadó, bomlasztó.[48]
És itt világosodik meg, hogy Lyotardnak nem az a fő baja Habermassal, hogy marxizál, hiszen régi balos fiúk, stabil emancipatorikus idealisták ők mind a ketten, akik viszont már nem esnek neki "a kapitalizmusnak" - idem esse: "a modern liberális demokráciának". Sőt, igazándiból még csak nem is az a baj vele, hogy a felvilágosodás "nagy elbeszélését", egy rég kihűlt, halott metanarratívát melenget a kebelén még mindig ez a nekrofil pária, ahelyett, hogy haladna a korral, és megértené a gyökeresen új, posztmodern szituációt. Hanem az a fő baj, hogy amit pozitíve felkínál, a Diskurs, végső soron ugyanaz, amit "a döntéshozók" erőlogikája és a posztindusztriális társadalmi szisztéma big science-ének hatékonyság-logikája kínál fel: homológia, asszimiláció, terror. "Legyél kommenzurábilis - vegyél részt egy lehetséges konszenzus kimunkálásában, egy racionális Diskursban - vagy tűnj el" - értelmezi Lyotard a habermasi "projektumot". A Riport legfőbb pozitív tézisei - a nyelvjátékok heterogenitásának megóvása és disszenzusra törekvés - a szerző szándéka szerint "felszámolják azt a hitet, amely még mindig Habermas kutatásainak alapját képezi, nevezetesen hogy a humanitás mint kollektív (univerzális) szubjektum az összes nyelvjátékban érvényesülő »lépések« szabályozása révén közös emancipációra törekszik, és hogy bármely kijelentés legitimációja abban áll, hogy elősegíti ezt az emancipációt."[49]
És ez a másik ok, amely magyarázattal szolgál arra, miért fontos Lyotard számára az inkommenzurábilitás tézise. Habermas ugyanis éppúgy azt állítja magáról, hogy a kritikailag kezelt, jó értelemben vett felvilágosodás örököse, hogy valamiféle univerzalitás irányába mutató racionalitás sztenderdjei után kutat, amiként Karl Popper, a feyerabendi éleslövészet kitüntető gyakorisággal megtisztelt céltáblája. Mielőtt azonban elsüllyesztenénk ezt a "tényt" egy data-storage-ba, mellékeljünk hozzá egy preposztmodern interpretációt.
1. Popper "kritikai racionalizmusának" sok baja van Feyerabend szerint. Ezek közül kettőt emelnék ki. Az egyik, hogy Popper univerzálisnak szánt racionalitása ugyan racionalitás, viszont csak egy a sok közül, ezért távolról sem univerzális. Nincs ok arra, hogy sztenderdjeit más racionalitásokra is ki kellene terjeszteni, és főleg, hogy jobbaknak, racionálisabbaknak gondoljuk el azokat, mint a többiéit, amelyek fölött döntőbíráskodhatna. (Mintha Kuhnt elfelejtették volna, a paradigmák holizmusával egyetemben.) Másfelől Popper a "knowledge" gőgjével és az "opinion" vagy "belief" lebecsülésével operáló tradícióba tartozik. Feyerabend azonban az előbbit kiagyalt és jogtalan arisztokratizmus igényével fellépő, a formalizálás révén a sajátját objektívnek feltüntető tudásnak gondolja, míg az utóbbi szerinte a normális emberi élethez tartozik, amelyet az "szíve szerint" termelt ki magából. Miért kellene hát alávetnünk ama másik racionalitásnak? "El kellene ismernünk, hogy illúziókban élünk, hogy az igazság el van rejtve előlünk, és hogy azt speciális eszközökkel kell felfedezni? Nem inkább saját közönséges világképünket kellene érvényesíteni néhány specialista koncepcióinak realitása fölött? Muszáj alkalmazkodnunk életünkkel olyan ideákhoz és szabályokhoz, amelyeket entellektüelek egy kis csoportja eszelt ki?"[50]
2. Feyerabend tehát végső soron - mondhatnánk - az "életvilág" szempontjából kritizál, akárcsak Habermas. (Megjegyzendő, hogy Lyotard is bírálja a tudományos univerzalizmust, de "paradigmán belüli"(-nek számító) érvekkel: wittgensteini módon a nyelvjátékok "összekeverésének" kritikájával és (kissé) félreértett-feyerabendi módon az inkommenzurábilitás hangsúlyozásával. De nem azzal az "emancipatorikus" hévvel, és végső soron politikai érvvel, ahogyan Feyerabend és Habermas teszi.)
3. Az inkommenzurábilitás kétségtelenül afféle trójai faló, mint Kuhn főműve az Egyesített Tudomány[51] bábeli hübrisszel épített falain belül. Lyotard ezért szereti. (És könnyen lehet - furcsa egy posztmarxistától -, hogy Kuhn tulajdonképpen történeti, vagyis "külső" megközelítése miatt jut a Riportban csupán marginális szerephez.) De még miután a szeme láttára özönlöttek ki belőle az akháj harcosok, is azt hiszi, hogy az istenek ajándéka. Túlértékeli a jelentését, miközben nem pontosan érti rendeltetését - akárcsak Laokoón. Feyerabend egyáltalán nem univerzalizálja, és főleg nem olyan extrém módon, az inkommenzurábilitást, mint Lyotard. Azt hangsúlyozza, hogy egy elmélet rendszerint apránként cseréli le elemeit, és egy totális paradigmaváltás, ahol a probléma élesen jelentkezik, valójában speciális, ritka eset. "De az inkommenzurábilitás még ebben az esetben sem vezet teljes kapcsolatnélküliséghez... Emellett még számtalan mód van két inkommenzurábilis konstrukció összevetésére."[52] Feyerabend soha nem állítaná, hogy mondjuk a platóni és a plótinoszi paradigmák inkommenzurábilisak, noha jelentős különbségek mutatkoznak közöttük, ám alapmagatartásuk és ontológiáik jellegéből következően fel sem vetődik a probléma. Éppen a Popper-típusú konstrukció követelményei azok, amelyek kitermelik az inkommenzurábilitás problémáját. Például egy nagyon egzakt és nagyon szigorú definíció ilyen tényező, mivel szigora folytán ellenáll az összevetés flexibilitást igénylő műveleteinek; nem beszélve arról a legitimálhatatlan igényéről, hogy a vele összevetendőtől ugyanazt a típusú szigort követeli meg, vagyis végső soron csak a saját nyelvjátékát hajlandó beszélni. Feyerabend kézzel-lábbal tiltakozik például Laudan interpretációja ellen, amely tulajdonképpen összekeveri a fogalmat a "különbség" fogalmával, és éppen ez az, amely Lyotard értelmezéséhez is közel áll. "De van összehasonlítás - hangsúlyozza Feyerabend -, sőt, »objektív« összehasonlítás, ám az sokkal összetettebb és kényesebb procedúra annál, ahogy azt a racionalisták feltételezik."[53]
4. A "kritikai racionalizmus" - tévesen - magát az "objektív" összevethetőséget érzi megtámadva az inkommenzurábilitás koncepciója által - akárcsak Lyotard. És ebből a szempontból tökmindegy, hogy az egyik örül neki, a másik meg nem.
Hogy hogy kerül a Feyerabenddel hadonászó Lyotard Popper oldalára, és hogy Habermas Feyerabend oldalára, ismét azzal a kérdéssel állít szembe bennünket: muszáj-e elfogadnunk, hogy "az új tudás" alapja: databank? És hogy az új igazságosság alapja: az ehhez való hozzáférhetés?[54] Nem kellene-e mégis egy, a disszenzus legitimációját és az inkommenzurábilitás tolerálását szorgalmazó, tudásról szóló riportnak beszámolnia a már létező és radikálisan paralóg tudásokról? Mert - hogy csak egy példát említsünk - a hermeneutikai gondolkodásmód és tudástradíció (lásd később) megvilágíthatná Lyotard számára, hogy a (nyelv)játék regulativitása nem feltétlenül egyenlő a terrorral, vagy hogy a dialógus szándéka nem feltétlenül egyenlő hatalmi stratégiák kimunkálásával. Hogy a tudást semmiféle "nyelvjáték" nem teheti egyenlővé az információval, és ha a posztmodern eljátssza, hogy azt hiszi, de közben belülről nyíltan rombolja és nyíltan kireflektálja magát belőle, akkor nem teszi-e őt hűvösre az a nyelvjáték, amely ellen terrorcselekményeit elköveti. Hiszen láttuk, hogy olyan komoly csapásoktól, mint Gödelé, Kuhné vagy Feyerabendé, sem dőlt össze a "szcientista" világ. És azt is láttuk, hogy a "posztindusztriális társadalom" hihetetlenül ügyes minden, az övétől eltérő vagy vele szemben ellenséges jelenség semlegesítésére és integrálására. A fizikának mint a bezzeg-tudománynak a fejlődése is - a bizonyosság- és az igazságtermelés szempontjából - visszafejlődés: az ismeretek gyarapodása az ismeretlenséget gyarapítja. Lehet, hogy az asztrofizika, akaratán kívül, már most (legalább Einstein óta) "posztmodern"? Úgy tűnik. Az egy jelenséget magyarázó elméletek száma és egy vele kapcsolatos igazság bizonyosságának meggyőző ereje fordítottan arányos. Soha nem volt ennyi konkurrens elmélet. De történt-e valami azáltal, hogy ennyi legitim paralógia létezik, hogy, úgy tűnik, nemhogy az eredetileg is kaotikus diszciplinák, de még a "szigorú" fizika sem fog egyhamar kikeveredni a disszenzus permanens állapotából?[55]
Kár, hogy - mint Lyotard későbbi művei mutatják - ő maga sem vette komolyan saját, a technokratikus big science-szel szembeni magatartásra vonatkozó javaslatait. Érdekes lett volna pedig.[56]
(MI AZ, HOGY TUDÁS?) (Gadamer felől) Egy igen érdekes feledékenységnek lehetünk tanúi a Riport végigolvasásakor. A rendkívül fontos és összefoglaló Bevezetésben, amikor Lyotard felsorolja a modern nagy elbeszéléseit, amelyek nem képezhetik a posztmodern tudás legitimációs bázisát, négy (vagy öt) darabot említ: 1. a szellem dialektikája, 2. a jelentés hermeneutikája, 3. a racionális vagy (3a.) dolgozó szubjektum emancipációja és 4. a jólét megteremtése. Mármost, amikor kifejti, miért hitetlen a posztmodern a metanarratívákkal szemben, kimerítően foglalkozik az 1. és 3. elbeszéléssel, a másik kettőről (2. és 4.) viszont a Bevezető idézett helyén kívül egyetlen további szó sem esik. E feledékenység több szempontból érdekes. Egyrészt olyasféle konklúziót vonhatunk le, hogy az elemzett metanarratívák kritikája hozzávetőleg megadja a többiét is: egykutya mind. A "jólét megteremtése" című elbeszélésre talán még tudjuk extrapolálni a Riport kritikáit: el tudjuk képzelni, miféleképp lehet inkonzisztens és katasztrofikus ez a történet. Roppant kíváncsi lennék viszont a "jelentés hermeneutikája" című nagy elbeszélésre, mert nem csupán az esetleges "posztmodern" kritikát nem tudom kitalálni, s az sem világos, mi itt egyáltalán az elbeszélés. Valószínű, hogy szereplői olyasfélék lehetnek, hogy Gadamer, Ricoeur, esetleg Schleiermacher, Dilthey, Heidegger (bár őt már betette az 1. számú történetbe[57]).
Lyotard, miközben "nehézkesnek és esetlegesnek" minősíti a "funkcionális", "pozitivista" típusú és a "kritikai, reflexív vagy hermeneutikai" típusú (itt egy lábjegyzet Dilthey Natur- illetve Geisteswissenschaftjára utal) tudás megkülönböztetését, elkezdi leírni az előző típus működési elveit és várható jövőjét - mint a tudomány kizárólagos stílusát és egyetlen lehetséges jövőjét. A Gadamer-, Habermas-, Foucault- vagy Rorty-típusú tudás nem igazi paralógia és nem is számít. Valószínű, hogy a két tudástípus közötti distinkció ismeretelméletileg nem védhető, ám ettől függetlenül még történeti valóság és eleven tradíció, amely - ha szabad egy futurológiai megjegyzést - még sokáig fenn fog állni, és amelyre még sokáig nem fog állni Lyotard jövőképe.
Arra a kérdésre, hogy Lyotard miért nem tekinti reális paralógiának ez utóbbi tudástípusokat, már próbáltunk válaszokat adni.[58] De a probléma továbbra is fennáll. Mert első pillantásra is világos, hogy ez a kritikai, reflexív, hermeneutikus tudástípus egyfelől a kiváltképpeni paralógia, másfelől igazságait, erejét és hatását Lyotard, tézisének fontosságát kiemelendő, alábecsüli. Ráadásul ez a tudástípus számos olyan jellemzőt tud felmutatni, amelyet Lyotard a posztmodern tudás erényei között tart számon, például, hogy egyáltalán nem mindig egy adott játszma keretein belül mozog, itt próbálva meg megtalálni a legjobb input-output-egyenletet, ezzel egyúttal biztosítani vélvén legitimációját, hanem mindig rákérdez magára a játszmára. Hogy az maga legitim-e, jó célt szolgál-e, mi az, hogy "jó cél" stb. Ám félő, ha valamely álláspont mellett elkötelezi magát, Lyotard szemében azonnal egy "nagy elbeszélés" közepében találhatja magát. Azt ugyanis nem tudja (a Riportból legalábbis nem tudhatja meg, mert egyetlen rövid lábjegyzet szól róla[59]), hogy milyen lenne a "posztmodern" tudás számára akceptálható "petit récit", "grand" rokonának, az erőszaktevő, ámde pusztulásra ítélt tyrannosaurusnak ezen életképesebb változata. Így igencsak zavarban lehet az a diszkurz, amely nem informatizált nyelvet beszél és állandóan figyelni óhajt "az igazságosság iránti vágy és az ismeretlen iránti vágy" esélyeire. Érzésem szerint az, hogy Lyotard e tanulmányában nem vesz tudomást ezekről a "soft scientific" paralógiákról, nem csupán "stratégiai" jelentősége van, hanem - és talán ez a legfontosabb - valamiféle evokatív funkciója. Figyelmeztetés, amely azt mondja: gyerekek, miközben ti itt a "kritikai", "hermeneutikus" "reflektálást" nyomatjátok, addig ez az új típusú tudás/hatalom lesöpör benneteket a színről.
Pedig, azt hiszem, szerencsés lett volna, ha Lyotard szembesül "a jelentés hermeneutikája" című elbeszélés néhány epizódjával. Mert akkor a "tudás", A posztmodern kondíció kulcsfogalma nem lenne ilyen problémátlan. A másság, a heterogenitás abszolutizálása és glorifikálása, leküzdhetetlen idegenségként, diszkrét, egymással kapcsolatba nem lépő, "inkommenzurábilis" nyelvjátékokként való elgondolása Gadamer szemében "a másik igazságigényének eleve-felfüggesztése", sőt magának a megértésnek a meg-nem-értése. A "disszenzus legitimálása" ebből a szempontból azt jelenti: neked is meg van a magad nyelvjátéka, holisztikus igazságával és módszerével, nagy vagy kis elbeszélésével, meg nekem is, ezek megítélése fölött nincs döntőbíró, de hiába is lenne, ezek inkommenzurábilisak, amit a konszenzusra törekvés nem képes tolerálni, hát akkor szevasz.
Vagyis a tolerancia édestestvére az indifferencia.[60]
Az eleve eltérő tudások ignorálásával áll elő az a dichotómia, amely szerint valaki vagy a szisztéma öntudatlan kiszolgálója lesz, vagy pedig paralógiát termel és disszenzust legitimál. Az a logika, amely alapján Lyotard Habermas Diskursát, a konszenzusra törekvést a terror elősegítésével vádolja (és persze ő is megkapja ugyanezt a vádat Rortytól[61]), nemcsakhogy (retorikailag) borzasztóan esetleges, hanem (hermeneutikailag) értetlenkedő és rosszindulatú is.[62] "A konszenzus elavult és gyanús értékké vált."[63] Az az előfeltevés, hogy mindenki egyforma, és egyformának kell lennie, a terror előfeltevése - mondja Lyotard. Tudjuk, mi(k)re, ki(k)re gondol. De azt is tudjuk, hogy a logika: retorika. Mondhatni: líra. De nem tudomány. Érveljünk így: a terror előfeltevése valójában az (, ami Lyotard-é), hogy mindenki javíthatatlanul más. Nincs mód a meggyőzésre és egymás megértésére, a különböző nyelvjátékok úgyis inkommenzurábilisak. Ezért, hogy a terror az egyetlen fegyver. Ha nem tudnánk, hogy a francia kegyetlen fiúkat nem kell mindig olyan komolyan venni, mint amilyen komolyan nyomatják néha a megvesztegethetetlen liberátort, ha nem tudnánk, hogy Lyotard valójában egy áldott jó ember, az mondhatnánk: A posztmodern kondíció elméletének derivátuma a Rote Armee Fraktion gyakorlata - talán egy kissé szublimáltabb változatban.[64]
Wittgenstein azt írja a Tractatusban: "ha minden lehetséges tudományos kérdést megválaszoltunk [is], életproblémáinkat [ezzel] még egyáltalán nem érintettük"[65]. A tudományfilozófia azonban, amellyel a szóban forgó "rapport sur le savoir" foglalkozik, továbbra is csak részterülete marad a filozófia és a tudásról szóló diszkurz egészének. "A jelentés hermeneutikája" éppen annak a filozófiai tradíciónak a képviselője, amely makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy ne csak a tudományos tudás, hanem mindenfajta tudás - például a "narratív tudás" is - érdemes a figyelmünkre; ahhoz, hogy az "életproblémákat" benntartsa a filozófiai diszkurzban. Lyotard azonban egyáltalán nem problematizálja az ilyen jellegű tudást és megértést. Ha túl sokáig időzik a szemünk a lyotard-i szabadság-retorika radikalizmustól csillogó felszínén, könnyen elvakíthat bennünket. Leszűkített területén nagyjából következetes, de indokolatlan marad maga a leszűkítés. És az is kétségtelen, hogy a nagy invenciókhoz mindig hozzátartozott a disszenzus mozzanata, a paralóg nyelv. Ám a folyamatos paralógiára törekvés - komolyan véve és szigorúan értve - értelmetlenség. Rorty pontosan fogalmaz: "Lyotard megalapozatlanul jut arra a következtetésre", hogy a tudománynak "permanens forradalmakra kell törekednie. Azt állítani, hogy a tudomány célja az, hogy paralógiát paralógiára halmozzon, olyan, mintha azt mondanánk, hogy a politika arra irányul, hogy forradalmat forradalomra halmozzon"[66]. Lyotard-nak ez a tévedése azzal a másik tévedésével van szoros kapcsolatban, amely tulajdonképpen összemossa a (per definitionem "homológ") "nyelvjáték" fogalmát a "terror" fogalmával. Végkonklúziója szerint a már meglévő játékszabályok keretein belül maradás a szisztéma támogatásával egyenlő, s mint ilyen a posztmodern számára elítélendő. Ebből látszik, hogy Lyotard nem gondol igazán bele a (nyelv)játék lényegébe, működésébe és funkciójába. Egyetlen dolog fontos számára: hogy regulatív-normatív. Ezt pedig mint avantgarde liberátor nem tűrheti. Játékelméleti szemszögből, amelyre pedig éppen Lyotard hivatkozik előszeretettel, különösen élesen világlik ki "az inventor paralógiájának" - szinte kategorikus imperatívusszá és tudományos módszerré változtatva - értelmetlen és végső soron érdektelen exaltációja. Lyotard azt szereti, ha egy (nyelv)játékban új húzás, új "lépés" vezettetik be. De még jobban szereti, ha maguk a szabályok újulnak meg. Ha komolyan vesszük ezt és elővesszük mondjuk a Wittgenstein által előszeretettel alkalmazott példát, a sakkot: Kaszparov, példának okáért, akárcsak összes e századi társa, valami menthetetlenül kispolgári módon bele vannak ragadva a konform homológiába, a változatlanul, mindig ugyanazokkal a szabályokkal működő játékba. "Normál" sakkot játszanak, és már így is fognak meghalni. (Hogy egy újabb futurológiai jellegű megnyilatkozást kockáztassunk meg.) Eszükbe sem jut új játékszabályokat kitalálni. Nem problematizálják a nyelvjáték konzervativizmusát és bambán hagyják érvényesülni a konszenzuális szabályrendszer terrorát. A legtávolabb áll tőlük az inventor paralógiája. Nem képesek elviselni az inkommenzurábilisat.[67] Egy más - tudományos - példával élve: az, hogy a newtoni mechanika mellett/ellen fellépett egy "paralógia" - az einsteini -, nem jelenti, hogy minden szempontból idejétmúlttá tette azt; inkább csak érvényességi körét korlátozta. Bár radikálisan más alapokra helyezte ama régi fizikát, sőt saját disszenzusát sikeresen legitimálta, egy műhold pályára bocsátásakor vagy egy ház építésekor ma is newtoni elvek szerint gondolkodnak a "modernhez" odakozmált technokratái - mert nem érdemes másképp: ezeknek a szabályoknak a megújítása fölösleges. Megint egy másik példa: automatikusan jobb-e egy vers, ha nem engedelmeskedik a szonettszabályok terrorának és új versformát vezet be (amelynek léte aztán egyetlenegy értelmet hordoz: hogy megújíthassuk szabályait)?[68] Vagy egy fiktív történettel illusztrálva: Moore felemeli a kezét: íme a bizonyság. Wittgenstein riadt, kutató tekintetet színlelve néz körül, ide-oda, míg végül tágra nyílt, ártatlan szemekkel, pimaszul eljátszva, hogy nem látja feltartott kezét, egyenesen Moore szemébe néz és őszinte érdeklődéssel a hangjában azt kérdezi: hol? Ha Lyotard a szívén viselné, amiket a nyelvjátékokról a Riportban mond, odarohanna Moore-hoz és melegen megszorítaná magasba emelt jobbját és ünnepélyesen, röviden, de velősen azt mondaná neki: Uram, gratulálok. Ön a Posztmodern Paralóg Inventor.[69]
A terror elkerülése nem logikai művelet. "Azt gondolom - írja Foucault -, hogy a dolgok struktúrájába nem építhetők be a szabadság gyakorlásának inherens garanciái. A szabadság garanciája a szabadság."[70]
Lyotard azért mégiscsak hivatkozik egy már meglevő, az informatizált tudástól radikálisan eltérőre, a "narratív tudásra". Ez tulajdonképpen a "primitív", az ősi társadalmak mitikus, vallásos tudása, mely elbeszélése(ke)n alapul. Mint láttuk, a "nagy elbeszélések" nem jelenthetnek többé elfogadható legitimációs alapot, ugyanakkor a narratív tudás Lyotard szerint rendelkezik azzal a toleranciával, amellyel a legitimáció követelményétől megszállott tudományos tudás nem. Ezért van szüksége rá: a két tudástípus keresztezéséből egy életképes hibridet lehetne kitenyészteni. (Lenin után szabadon: "big science" + "petit récit" = "posztmodernizmus".) A narratív tudás - írja Lyotard - "saját legitimációjának kérdését nem juttatja érvényre, az áthagyományozás pragmatikájával hitelesíti önmagát, anélkül, hogy érvekhez és bizonyítékokhoz folyamodna. Ezért a tudományos diskurzusok problémáival szembeni értetlensége egy meghatározott toleranciával kapcsolódik össze: mindenekelőtt úgy fogja fel azt, mint egy játékmódot a narratív kultúrák családjában. A fordítottja nem igaz. A tudós rákérdez a narratív kijelentések érvényességére, és megállapítja, hogy érveknek és bizonyítékoknak sohasem vetik alá őket. Más mentalitáshoz sorolja őket: vad, primitív, fejletlen, elmaradott, zavaros mentalitáshoz, mely vélekedésekből, szokásokból, tekintélyelvűségből, előítéletekből, tudatlanságból és ideológiákból áll. Az elbeszélések asszonyoknak és gyerekeknek való dolgok, mítoszok és legendák. Az ember legjobb esetben azt kísérelheti meg, hogy a maradiságra fényt derít, civilizál, képez és kibontakoztat... Ez a kulturális imperializmus egész történelme a nyugati civilizáció kezdete óta. Fontos ismernünk azt az eszmei tartalmát, amely az összes többitől megkülönbözteti: a legitimáció követelménye vezérli."[71] Nagy igazságok és apró tévedések elegye - mint a Riport szövegei általában. A felvilágosodás jogos kritikájának jól ismert tézisei - és jól ismert hibái.[72] A toleráns "primitív", a "jó vadember" képzete, "a nyelvjátékok heterogenitását" toleráló narratív tudás fikciója már a romantikusoknál (akikben e toposz "inventorait" tisztelhetjük) is árnyaltabb volt. Persze, hogy nincs legitimációs válság a narratív tudás kultúráiban, hiszen ott egyetlen igaz és helyes világ"magyarázat" van, egyféleképpen van helyesen minden, ahogyan az istenek teremtették és akarták, keine Diskussion: az eredendő "konszenzus" olyan evidens, mint a levegő. Mi szükség is lenne konkurrens kozmológiára, amikor a dolgok egyszerűen így vannak? Ezzel a felfogással szemben a tudomány és filozófia nyugati metatörténetei paralógiák sorát teremtették és teremtik folyamatosan. Ez lételeme és alapvető jellemzője.
Összefoglalva a fent idézett gondolatok ellen felhozható kritikát: 1. az európai eredetű tudománytörténet és technika, civilizáció és kultúra, a "felvilágosult" ember valóban imperialista, de ne próbáljuk levezetni a "logikát", mely "szükségszerűen" ide vezeti. 2. Miután Lyotard kiválasztotta az európai tudománytörténet egyik, a más nyelvjátékokkal szemben legintoleránsabb vonulatát és ennek filozófiáját mint meghatározót (a logikai pozitivizmustól az angolszász szcientizmusokig), úgy csinál, mintha az egész felvilágosult Nyugat, cakk-pakk, úgy, ahogy van, egyként és folyamatosan megvetné a "primitíveket", "mesebeszédként" denunciálva minden tudásukat[73], mert az nem tudomány, míg ez utóbbira a megkérdőjelezhetetlen bizonyosságnak kijáró áhitattal nézne fel. Itt lehet igazán fájlalni, hogy a "jelentés hermeneutikájának" metanarratívájáról Lyotard elfelejtette lerántani a leplet. Ha eszébe jutott volna ezen leírás közben - mondjuk - a gadameri hermeneutika, amely mással sem foglalkozik, mint a más nyelvjátékok megérthetésének problémájával, az irántuk tanúsítandó tolerancia szükségességével, a szcientista gőg kritikájával stb. stb., akkor már rögtön nehezebb lett volna ilyen szép éles téziseket fogalmazni. 3. Ha létezik totális paralógiaellenesség, akkor az a narratív tudás kultúráiban létezik. (És érdemes megjegyezni, hogy a disszenzus lovagja, aki szerint a konszenzusra törekvés hiba, a toleranciának csak egyik értelmét ismerheti.) A narratív tudás azért homológ, mert isteni[74], a tudományos tudás azért szükségképpen örök paralógiatermelő, mert emberi. 4. Lyotard "terror"-fogalma ahistorikus, karteziánus univerzálé. Ha valóban azonosíthatnánk - mint Lyotard - a homológiát a terrorral, akkor minden narratív tudáson alapuló kultúrát terroristaként kellene látnunk. (Ez számos emancipatorikus elmélet egyik legsúlyosabb hermeneutikai buktatója: az egyiptomi rabszolgák az "osztályantagonizmust" sem nem "magyarázták különbözőképpen", sem nem tűzték "feladatul, hogy megváltoztassák".[75] Ide tartozik az a kérdés is, hogy "az igazságosság iránti vágy és az ismeretlen iránti vágy" vajon csak a modern és a posztmodern kondíció[76] emberét jellemzi-e, vagy netán egy kifejtetlen filozófiai antropológia slágvortjai. Mert azt feltételezni sem merem, hogy egy az egész világtörténelmet - tehát benne a pre-, poszt- és prefixum nélküli modern korszakait - meghatározó nagy elbeszélés cselekményének mozgatója lenne. S ha igaznak fogadjuk is el, hogy e két alapvető vágy a különböző történeti téridőpontokon átívelő, univerzális érték, akkor még nem mondtunk semmit a lényegről: hogy ezek mennyire mást és mást jelentenek a különböző történeti téridőpontokon.)
A "hatalom/tudás" "igazságrezsimjét" leleplező liberátor minden tudást gumibottal és/vagy mézesmadzaggal felszerelt Wille zur Machtnak lát. Csak annyira akarja megérteni, hogy biztos lehessen benne, ő maga nem tartozik (sem elnyomóként, sem elnyomottként) az uralkodó "episztémé" rezsimjéhez. Ezért állandó tudásdeficittel dolgozik. Nem kérdez rá, hogyan lehetséges, hogy az elnyomók ilyen elegáns arisztokratizmussal és háborítatlanul birtokolják a gumibotokat; hogy az elnyomottak ennyire megszerették a mézet. Elvileg elzárja magát bizonyos dolgok megértésétől: "Mit csinálhattak a tömegekkel, hogy önnön elnyomásukat akarják?" (Wilhelm Reich) "[Mi lenne, h]a mindez a mutáció nem a szubjektumok és a vélemények manipulációjából eredne, mint sokan hiszik, hanem egy szubjektum nélküli logikából, egy olyan logikából, amelyben a szubjektum beleomlott az elbűvöltségbe?" (Baudrillard) "Marx nem tudhatta előre, hogy a proletariátus milyen előszeretettel fog parfőmöket vásárolni." (Galbraith) A "helyesen értelmezett autoritásnak... egyáltalán nem az engedelmességhez, hanem a megismeréshez van köze." (Gadamer) Stb., stb. Mintha ezek megértési kísérlete az involválódással lenne egyenlő. Talán ezért, hogy a minden "paradigmára", "episztémére", "homológiára" fasizmust kiáltó Wille zur Paralogie lényegileg megértésellenes. Egy diszkurz, egy nyelvjáték megértése és a benne való részvétel azonban nem csupán azt eredményezheti, hogy mindörökre benne ragadunk. Ám még ebben az esetben is meg kell válaszolnunk a kérdést: ha felfedtük, továbbra is akarjuk-e vállalni tudatos előfeltevéseinket. Számomra az biztosnak látszik, hogy egy ilyen fixációhoz való viszony lényegileg és megszüntethetetlenül ambivalens. Egyrészt otthonos, másrészt félelmetes. (Un-heimlich.) "A feladat ma talán nem is az, hogy feltárjuk, mik vagyunk, hanem hogy visszautasítsuk, amik vagyunk" - írja Foucault.[77] Az identitástól való menekülés formája azonban nem csupán a puszta negáció lehet. Pozitív formája, anélkül, hogy erre törekedne, a megértés. Pontosan a másság mint megértendő az, amely örök kihívás és imperatívusz: du mußt dein Leben ändern! Semmilyen lényegi változás nem történik, ha minden diszkurzra az az egyetlen reakciónk, hogy automatikusan elemezzük logikáját és normáit, de csak azért, hogy megtudjuk, merre kell menekülnünk, merre van a szabadság. Ezzel szemben aki megért, az átváltozik. A megértő lét örök transzcenzus, a másság folyamatos inkorporációja.[78] "You are what you eat" - ahogy a New Age reklám mondja.
Jegyzetek
1 Századvég-Gond, Bp., 1993. 7-145. o. (Eredetileg: La condition postmoderne: rapport sur le savoir, Les Editions de Minuit, Paris, 1979. Néhol tekintetbe vettem az amerikai kiadást: The Postmodern Condition: A Report on Knowledge, University of Minnesota Press, Minneapolis, 1984. A magyar kiadás a továbbiakban: PÁ. Ehhez képest néhol apró eltérésekkel idézek, ezt a lábjegyzetben (v)-vel jelzem.) A magyar kiadás - kitűnő, hiánypótló könyv - még néhány, a modern/posztmodern problémáját érintő írást tartalmaz Richard Rorty amerikai és Jürgen Habermas német filozófusoktól. A "posztmodern" fogalmát Lyotard e műve tette széles körben ismertté. A "modern" legismertebb apologétája Habermas, aki szerint a modern programja beteljesítetlen, csupán a különböző konzervativizmusok szeretnének sietve túllenni rajta. (Lásd a kötet két Habermas-cikkét vagy 1985-ben publikált előadásait.) Rorty e szempontból pártatlannak nevezhető. Ő egy szimpatikus csevegő - az európai filozófiákat figyelemmel kísérő, de alapvetően az amerikai pragmatisták hagyományait követő filozófus. Beleszólása a vitába ezért rendkívül érdekes és termékeny.
2 Néhány lényeges tudományos, filozófiai, művészeti, kulturális trend, amely meghatározó a Riportban: 1. A francia strukturalizmus és posztstrukturalizmus eredményei, főként a filozófiában, a nyelvészetben és antropológiában. (Saussure, Lévi-Strauss, Barthes, Derrida, Foucault, Deleuze, Baudrillard) 2. Egy marxizáló-baloldali hagyomány, főképpen a "kritikai elmélet" vagy Frankfurti Iskola (Adorno, Horkheimer, Habermas). 3. Átfogó rendszerelméleti szociológiák (Parsons, Luhmann). 4. Pozitivista-szcientista tudományelméletek (Bécsi Kör, Popper). 5. "Anarchisták" a "hard science"-ben (Gödel, Feyerabend, Thom, Mandelbrot, sőt Wittgenstein) 6. "Posztindusztriális társadalom"-elméletek (Bell, A. Touraine). 7. A "posztmodern" fogalmát korábban már használó, az építészeti modernizmussal szemben álló építészek és elmélészek (Sterling, Venturi, Jencks) 8. A kompjúterek térhódítása az élet minden területén. Stb. (A felsorolás távolról sem kimerítő. Lyotard hozzáállása a felsoroltakhoz persze rendkívül változó.)
3 Vakmerő hiúság lenne, ha azt tűztem volna ki célul, hogy: "így olvasná Adorno", "ezt mondaná Feyerabend", "ezt a kritikát adná Gadamer". Inkább csak tág értelemben vett gondolkodásmódokról, aspektusokról van szó, melyek mederbe terelik a discursus- (a.m.: 'összevissza rohangálás')-t. A kiválasztott szempontok némiképp esetlegesnek - és, ismétlem: hozzávetőlegesnek - nevezhetők. Talán indokoltabb lenne Rorty vagy Habermas felől közelíteni - mivel az ő írásaik szerepelnek még az említett könyvben -, ám azokat inkább elolvasásra ajánlanám most, mint kommentálnám, megjegyezve, hogy más írásaimban már foglalkoztam ezekkel, ha csak érintőlegesen is. De érdekes lehetne bármelyik, az előző jegyzetben felsorolt trend aspektusa, esetleg az IBM "creative department"-je 1994-es elnökének imaginárius szemeivel rápillantani a Riportra. Most így jött ki a lépés. Az itt olvasható három szempont jött nekem először. A többit vagy tudásom, vagy az olvasó türelmének végességére való tekintettel mellőzöm.
4 Lásd pl. Az embertelen: csevelyek az időről című esszégyűjteményében A modernitás újraírását (1986-os előadás, újraírva 1988), ahol teljesen egyértelmű, hogy Lyotard nemcsak a modern és posztmodern fogalmait írta újra, hanem - ezekhez képest - saját pozícióját is. (The Inhuman. Stanford University Press, Stanford, Cal., 1991. 24-35. o.) De a folyamat már jócskán tetten érhető az 1982-es Válasz a kérdésre: Mi a posztmodern?-ben (In: The Postmodern Condition. Id. könyv 71-82. o.) Ezek lényege e szempontból, hogy 1. elhatárolja magát bizonyos művészeti mozgalmaktól és jelenségektől, melyek magukat "posztmodern" áruvédjeggyel forgalmazzák és 2. a posztmodernt modernen belüliként kezdi értelmezni. (Magyarul néhány mondat erről in: Nagy Pál: "Posztmodern" háromszögelési pontok. Magyar Műhely, Párizs - Bécs - Bp., 1993. 59-61. o.)
5 Létezik is ilyen recepció. Sajnos más nem emlékszem, kitől, hol olvastam. Itt nem követjük ezt a vonalat, mert ez csak Lyotard későbbi megnyilatkozásai, művei felől lehetne esetleg dokumentálható.
6 Fontos megemlíteni, hogy a "baloldali(ság)" fogalma nagyon másképp cseng a nyugat-európai és amerikai füleknek, mint a kelet-/közép-európaiaknak. Nem elsősorban Rákosi, Kádár, Aczél, Brezsnyev, Ceausescu, Honecker és a helyi párttitkár képe és szelleme asszociálódik hozzá, hanem elsősorban szociális és kritikai elkötelezettséget jelent. Amerikában az értelmiségiek elsöprő többsége vallja magát baloldalinak, de a nyugat-európai értelmiségiek körében is igen jelentős az arányuk.
7 Foucault responds to Sartre. In: Foucault Live. Interviews with Michel Foucault, 1966-84. 1989, Semiotext(e), New York. 40. o. Ugyanakkor Foucault mindvégig megmarad a polgári társadalmak leggyilkosabb kritikusának.
8 A történetet maga Althusser is elmeséli. Önéletrajzi könyvének részletét ld. Valóság, 1992/11. 99-108. o. Az eset értelmezéséről ld. pl. Peter Sloterdijk: Critique of Cynical Reason, University of Minnesota Press, Minneapolis, 1987. 90-97. o.
9 Ahogy Alex Callinicos nevezi. Ő csak tudja. Máig kemény marxista. Ld. Against postmodernism. St. Martin's Press, New York, 1991. 3. o.
10 Ahogy Lyotard nevezi. PÁ 46. jegyzet.
11 A fogalom sok jól ismert - főként az értelemvesztésig tágított jelentés - problémájába nem megyünk bele. Itt elégedjünk meg a fogalomtörténet viszonylag bizonyosnak tűnő és csak a (tág értelemben vett) filozófiát érintő mozzanataival: egy bizonyos, elsősorban francia, filozofálási stílus, amelyet, elsősorban Amerikában, ezzel a névvel illetnek. Képviselői közé elsősorban olyan figurákat értenek, mint Baudrillard, Deleuze, Derrida, Foucault, Lacan, Lyotard, Virilio stb. De elkalandoznak az értelmezések ezerféle irányba, főképpen az itt egyáltalán nem érintendő művészeti besorolások szenvednek abban a betegségben, hogy mindenre ráhúzzák a címkét. Magyarországon valószínűleg azért örvend közimádatnak/közutálatnak a "posztmodern" kifejezés, mert ehhez az eredendő homályossághoz és túlhasználtsághoz az információk nyolcadkézből kapottsága illetve teljes hiánya párosul. (És itt kezd érdekessé válni a dolog - bár ezzel most nem foglalkozhatunk -, hogy mindezen körülmények dacára miért reagálnak mégis igen érzékenyen a fogalomra a legkülönbözőbb értelmiségiek.)
12 A Lyotard által főként Parsons és Luhmann nevéhez kapcsolt, a társadalmat egységes rendszerként leíró elmélet fogyatékossága szerinte elsősorban az, hogy nem számol a társadalmi csoportok, "alrendszerek" agonisztikus karakterével, ezeknek mint "lokális determinizmusoknak" (ld. pl. PÁ 13. fejezet, különösen 126-128. o.) kiszámíthatatlan viselkedésével.
13 Ez talán az egyik legjobb előrejelzése a Riportnak: amikor egy újfajta politikai korporatív rendszer újfajta elitjének növekvő szerepét hangsúlyozza. "Döntéshozókból áll ma is és a jövőben is az uralkodó osztály. Immár azonban nem a hagyományos politikai osztályok, hanem az a tarka réteg alkotja az uralkodó osztályt, amely cégek irányítóiból, vezető funkcionáriusokból, szakmai, szakszervezeti, politikai és vallási szervezetek vezetőiből áll." PÁ 36-37.
14 A magyar fordítás ("felfedező") kénytelen-kelletlen leszűkíti a fogalom értelmét. Inventeur: felfedező, feltaláló, újító. Ezért itt - a magyarítók szempontjából joggal kifogásolható - latinos alakot használjuk.
15 A nyolcvanas évek közepe-vége felé, a posztmodernről szóló szövegáradat tetőzésekor a diszkusszió jobbára művészeti, esztétikai és filozófiai tematikájú (s inkább csak ezek derivátumaiként szociologikus, szemiotikus, politikus stb.), s a későbbiekben maga Lyotard is erre tér át (jóllehet a Riportban ilyesmiről úgyszólván szó sem esik) és el(fel)ejti (a Riportban oly lényeges) rendszerelméleti-logikai-informatikai-stb. vonalat. Ma egész különösnek tűnik, hogy a fogalmat diadalútjára elindító mű centrális témái mennyire mások, mint a későbbi, "posztmodernnel" foglalkozó szövegek zöméé. Erre az időszakra tehető egyébként a modern/posztmodern fogalmainak túlhasználása, kezelhetetlenné tágítása és kiüresedése is.
16 Lyotard könyve amerikai kiadásának (id. mű) előszavában. XVI. o.
17 What is Postmodernism? London, 1986. 14. o.
18 Ellentextusok természetesen felmutathatók. Itt azonban elsősorban arra a vonulatra gondolok, amit Derrida képvisel a végről és apokalipszisről prédikálókkal szemben. Ld. Minden dolgok vége. Századvég, Bp. 1993. A Riportra a legkevésbé sem jellemző bármiféle "ton apocalyptique".
19 Emiatt Habermast az angloamerikai marxisták részéről állandó kritikák érik. "Idealista társadalomelmélet", "a modern liberális demokráciáknak túlságosan kritikátlan szemlélete" stb.
23 Vö.: 5. fejezet, különösen a 41-42. o.
24 Vesd össze: hetvenes évek, kelet-európai másként gondolkodók: kívülről vagy belülről döntsük/reformáljuk meg a "Létezőt"? (Mármint a "létező szocializmust".)
28 Thomas S. Kuhn: The Structure of Scientific Revolutions. Second Edition, Enlarged, University of Chicago Press, Chicago, 1970. 52. o.
29 A "nem lehet már többé" kifejezés Lyotard egyik kedvenc szófordulata. Ez arra enged következtetni, hogy Lyotard alkalmasint túlságosan beleéli magát az új szerepbe (ahol is ugyebár a "tudományosság" kritériuma az előrejelzés). E kifejezés implikációi ugyanis a biztos alapokon nyugvó kumulatív tudás pozitivista fikcióját idézik, valami olyan progresszióét, amelyben bizonyos dolgok egyszersmindenkorra túlhaladottakká válnak és amelyben az archaizmus az ostobaság szinonimája.
30 Theodor Wiesengrund-Adorno: Szociológia és empirikus kutatás. In: Tény, érték, ideológia. Gondolat, Bp. 1976. 266. o.
31 Adorno: Előszó. In: id. mű 177. o.
32 Idézi Sloterdijk id. mű 287. o.
33 Vesd össze: a "Létező" kicsinál, édesapám, ha ennyire másként gondolkodsz.
35 Lásd PÁ 11. fejezet. Lyotard meglepő módon nem mutat érdeklődést egy csomó "beépített ember" és elmélet iránt - vagy nem ismeri őket, mint például Michael Polanyi "tacit tudása" vagy Quine "ontológiai relativitás"-elmélete esetében. Egyáltalán: az "ellenségnek" azt a fajta meditációját ignorálja Lyotard, amelyet Gödellel ekként foglalhatunk össze: "Az emberi értelem nem képes formalizálni összes matematikai intuícióit."
36 PÁ 9 (v) A feyerabendi terminus technicust - inkommenzurábilitás ('összevethetetlenség', 'összehasonlíthatatlanság', 'összemérhetetlenség') - meghagyom latinos formájában.
38 A 13. fejezetben (illetve Gödellel a 11. fejezetben is).
39 Adorno szerint "a pozitivisták" minden más beszédmódra csak így képesek reagálni: "nem értem, kérem".
40 William Ockhamnak tulajdonított híres kijelentés (amelyet azonban fennmaradt műveiben nem sikerült megtalálni), hogy a fölösleges létezőket fölösleges szaporítani, "le kell borotválni". Az unikornis (egyszarvú) - a jelenlegi francia király mellett - hosszú idő óta a logikai művek példamondatainak egyik legkedveltebb állata. Rendszerint akkor ront elő a logikai diskurzus bozótjából, amikor a (fregei értelemben vett) "jelentéssel" igen, de "jelölettel" nem rendelkező nevek nagy empirista-logicista problémájáról van szó.
41 A pozitivizmus kedves szava. Általában azt a kijelentést tekintik "metafizikainak", amelyben valamely elemnek nincs referenciája, "extenziója" (Carnap).
42 Az Otto Neurath által egykor a Bécsi Kör nevében követelt, a logikai pozitivizmus elméleti indoklásán alapuló "tiltott szavak jegyzéke", melynek állományából magára valamit is adó tudós-filozófus egyet sem használ.
43 "Claire et distincte", "tiszta és világos". Descartes híres metaforája A módszerről c. művében: ilyennek kell lenni a jó tudományos mű nyelvének.
44 Paul K. Feyerabend: Problems of Empiricism. Philosophical papers Vol. 2. Cambridge University Press, Cambridge - New York - Melbourne, 1981. ix. o.
47 Bár Feyerabend elméleti munkássága önértelmezése szerint anarchista (ez elsősorban persze ismeretelméletileg értendő, de politikai konzekvenciáit is levonja - s ezek alapján bizonyosan nem hatalomkonform) és bizonyos tudományos célkitűzései beilleszthetők bizonyos balos nézetrendszerekbe, ezekről szó sem esik. René Thom, Menoit Mandelbrot és Kurt Gödel személyes politikai nézeteiről sajnos egyáltalán nincsenek ismereteim, viszont hangsúlyozni kell, hogy mindhárman matematikusok illetve fizikusok, és hogy Lyotard mindhármuk esetében kifejezetten szakmai műveikre épít (Gödel: A Principia Mathematica és hasonló rendszerek formálisan eldönthetetlen kijelentéseiről; Mandelbrot: Fraktálok: forma, valószínűség és dimenzió; illetve Thom: A morfogenezis matematikai modelljei és Strukturális stabilitás és morfogenezis: Esszé egy általános modellelméletről), szigorúan ismeretelméleti vonatkozásaik és konklúzióik szempontjából.
48 Nem nehéz itt felismernünk a francia kegyetlen fiúk, a francia filozófia avantgarde-jának általános attitűdjét, szellemi alapbeállítódását és sematikáját sem. Például Gilles Deleuze kozmoszát, a "nomád gondolat" jelenlétét. Deleuze és Guattari Anti-Ödipuszának a hőse: az árva, a nomád, az ateista, a skizofrén. Szemben a familiálissal, a birodalmival, a vallásossal, a neurotikussal - röviden: Ödipusszal, a humanisztikus ideálok szimbolikus figurájával. Vagy gondoljunk Foucault történeti elemzéseire, az "igazságrezsimre", a különböző "exklúziós" technikák megvalósulásaira (a "hatalomnak a testre irányuló technológiája", a fegyelmezés, a börtön terrorjára (Felügyelet és büntetés), a hatalomra kerülő "normalitás" győztes kirekesztő hadjárataira (Őrület és civilizáció, A klinika születése, A szexualitás története) - és az ezeket leleplező "archeológiára". Georges Bataille szellemében az elemzett folyamatokkal szembeni attitűd mindig az eredeti szakrálissal szembeni attitűd: borzalom és csodálat, irtózás és hódolat, félelem és imádat örök ambivalenciája. Gondoljunk például Lacan szimbolikus rendjére, a jelentőlánc működésére, melyben az ego újra és újra megsemmisül: nem mi játsszuk a játékot, hanem a játék játszik velünk. Az "individuum" a struktúra terméke. Baudrillard elemzései - a médiáról, a szimulakrumról, a politikai obszcenitásról, Amerikáról, bármiről - szintén a kritika és entuziazmus szélsőségei közötti határozatlanságról tanúskodnak. Derrida indulása, három '67-es munkája mind egy-egy "robbantási kísérlet", melyeknek nem kisebb léptékű szándékai vannak, mint az egész filozófiatörténet átértékelése. Stb. E francia gondolkodói hagyomány számára a radikalizmus, a megdöbbentés, sőt bizonyos értelemben a kegyetlenség: kategorikus imperatívusz.
51 A késői Otto Neurath agyában megfogant kezdeményezés, mely Az Egyesített Tudomány Nemzetközi Enciklopédiája néven össze kívánta gyűjteni, sőt összehangolni, a különböző tudományterületek alapvetéseit. (Már amit ő és a "tudományos empirizmus" annak tartott.)
53 Laudan's Progress and its Problems. In: id. könyv 238. o.
54 Ez természetesen szükséges feltétel, de - mint Adorno imaginárius szemével láttuk - nem elégséges.
55 Bár - már vagy 30 éve - az a várakozás uralkodik az elméleti fizikában, hogy itt vagyunk a Nagy Egyesített Elmélet kapujában (ahol is a négy alapvető fizikai kölcsönhatás egyetlen konzisztens rendszerben leírható).
56 Már csak azért is, mert akkor meg kellett volna birkóznia néhány érdekes problémával, amit "az informatizált társadalom" vet fel. Csak egyet említünk ezek közül. A média obszesszív karakterét. Tulajdonképpen szimpatikus a belső aknamunkának ez a szemlélete, de ismét felveti azt a kérdést, hogy: nem kellene-e mégis radikálisan más szempontokat érvényesíteni a pozitivisztikus, technikai tudásnak és kritikátlan alkalmazásának tárgyalásakor. A technokrácia imperializmusának, az ember egyre veszélyesebb természet elleni merényleteinek stb. bírálóit rendszerint azzal szokták bírálni, hogy az ellen bezzeg nem tiltakoznak, hogy... és itt felsorolás következik a civilizáció és a technika áldásairól (általában a villanykapcsolóval szokott kezdődni). Ennek ráadásul vannak még erősebb, "posztmodern" megfogalmazásai: a jelenlegi amerikai kulturális-civilizációs "folyamatok minőségileg új volta a korábbi változásokhoz képest, hogy képtelenség védekezni ellene, mivel a folyamat nem félelmetesként érzékelt. »Mi van, ha senki nem kiált segítségért? Ki nyúl fegyverhez a szórakozás/élvezet tengere ellen?«" (Christa Bürger: The Disappereance of Art: The Postmodernism Debate in the U. S. In: Telos, Summer 1986. 93. o. Az idézeten belüli idézet Neil Postmantől való.) Vagy: "És mi lenne, ha a valóság szemünk láttára szétfoszlanék? Nem a semmibe, hanem a reálisnál reálisabba (a szimulakra győzelme)? Mi lenne, ha a kommunikáció modern univerzuma elsüllyesztene bennünket, nem az értelmetlenbe, hanem a folyamatos szukcessziója által teljesen felemésztett jelentés egy rettenetes telítettségébe - a játék, a titok, vagy távolság nélkül? Ha minden nyilvánosság apológia lenne, nem a szóban forgóé, hanem a nyilvánosságé? Ha az információnak semmi köze nem lenne többé az eseményhez, csak magának az információnak mint eseménynek elősegítésével lenne elfoglalva? Ha a történelem csupán egy akkumulatív, pillanatnyi memória lenne, múlt nélkül? Ha társadalmunk többé nem a »látványé« lenne, ahogy '68-ban mondták, hanem, cinikus módon, a ceremóniáé? Ha a politika egyre inkább egy idejétmúlt kontinenssé válnék, melyet a terrorizmus szédülete vált fel, az általános túszszedésé; a lehetetlen cserének ez a tökéletes képlete? Ha mindez a mutáció nem a szubjektumok és a vélemények manipulációjából eredne, mint sokan hiszik, hanem egy szubjektum nélküli logikából, egy olyan logikából, amelyben a szubjektum beleomlott az elbűvöltségbe? Ha a pornográfia a szexuálisnak mint olyannak a végét jelentené, attól a pillanattól kezdve, amikor a szex obszcén formája mindent áthatott? Ha a csábítás a vágyat és szerelmet követné, azaz újra csak az objektum és a szubjektum uralmát? Ha, ennek eredményeképp, a stratégia helyettesítené a pszichológiát? Ha többé nem az lenne a kérdés, hogy igazságot állítsunk szembe az illúzióval, hanem hogy az uralkodó illúziót igazabbnak érzékeljük az igazságnál? Ha semmi más viselkedés nem lenne lehetséges, csupán megtanulni, ironikus módon, eltűnni? Ha nem lenne többé törés, több perspektívavonal, több törésvonal, csupán egyetlen felszín, amely teljes és kontinuus, egy felszín, mélység nélkül, megszakítás nélkül? S ha mindez sem izgalmas nem volna, sem kétségbeejtő - hanem végzetes?" (Részlet Guy Scarpetta egy Baudrillard-írásról szóló ismertetéséből, amelyet utóbbi véletlenül hagyott L'Autre par lui-même című kötetének kiadóhoz benyújtott kéziratai között - s miután ez kiderült: benne hagyta. In: Jean Baudrillard: The Ecstasy of Communication. Semiotext(e), New York, 1988. 103-104. o.) A Riport - jóllehet egyik fő érdeklődési területe a mediatizált szép új világ és közelítésmódja erősen politikai-szociologikus - nem foglalkozik ezekkel a kérdésekkel.
57 Ld. PÁ 81. o. Ráadásul a bevett Heidegger-recepció értelmezésével homlokegyenest ellenkező értelmezés következményeképpen, a hírhedt rektori beszédre hivatkozva, ám nem biztos, hogy indokolatlanul. Az ezen értelmezés jogosságát illető kételyek - melyek arra hivatkoznak, hogy Heidegger '33-as freiburgi rektorsága filozófiailag lényegtelen epizód - megalapozottsága azonban nem egyértelmű. Lásd például (ki más?, mint:) Habermas fejtegetéseit A modern filozófiai diszkurza című előadásaiban arról, hogy a heideggeri Kehre szempontjából - tehát a legszigorúbban filozófiailag - milyen konstitutív szerepe van a röpke náci kalandnak.
58 Emlékeztetőül: egyrészt az "outsider inc."-effektus miatt, vagyishogy szándékukkal éppen ellentétesen, segítséget nyújtanak a rendszer programozásában; másrészt mert az informatizált tudás hegemóniájának megtörését immár nem tudják (s talán nem is szükséges) végrehajtani, csak a belső aknamunkára érdemes koncentrálni.
60 (Szerintem) rendkívül érdekes probléma. Az én olvasatomban Deleuze-Guattari ennek a tézisnek az inverzét fogalmazza meg az Anti-Ödipuszban: (a stabil egók szociuumában) az egymással való törődés édestestvére a fasizmusnak. Erre most itt nem térhetünk ki.
61 Ld. Rorty: Morális identitás és privát autonómia: a Foucault-ügy. In: Essays on Heidegger and others. Cambridge University Press, Cambridge - New York - Melbourne, 1991. 193-198. o. Ebből idéz és a problémára pár szóban reflektál e sorok írója Amerikai polgár, európai filozófia c. tanulmányában (Nappali Ház, 1993/4. 78-79. o.).
62 Alighanem ez az oka annak, miért nem reagál "Habermas professzor" Lyotard megújuló támadásaira. (Pl. a modern/posztmodern tematika szempontjából legfontosabb előadásaiban - Der philosophische Diskurs der Moderne - egyetlen egyszer említi meg egy mondatban.)
64 Az sem érdektelen, hogy Habermas modernje és Lyotard posztmodernje, valamint kettejük politikai intenciói bizonyos tekintetben igen közel állnak egymáshoz. Ld. pl. e sorok írójának néhány megjegyzését: (")Posztmodern(") háromszögelési pontok: USA - FRA - GER. Jelenkor, 1994 február, különösen az 5. jegyzet.
65 6.52. ("wenn alle möglichen wissenschaftlichen Fragen beantwortet sind, unsere Lebensprobleme noch gar nicht berührt sind")
66 Rorty: Habermas és Lyotard a posztmodernitásról. PÁ 227-228. o.
67 E mondatok megfogalmazásai mind utalások Lyotard-nak a Bevezetőben írott mondataira. Ld. PÁ 9-10. o.
68 Annak igazolására, hogy a tudományos példa mellé nem feltétlenül jogtalan művészeti példát rendelni, lásd Paul K. Feyerabend: Wissenschaft als Kunst. Suhrkamp, Frankfurt/Main, 1984. Bevezetés ill. 1-4. fejezet.
69 Az "igaz történet" ugyebár arról szól, hogy G. E. Moore tartott egy előadást a Brit Akadémián A külvilág bizonyítása címmel. Hogy szavam szavamba ne öltsem, végső argumentuma az volt, hogy - például - keze létezésének elégséges bizonyítéka, ha megmutatja. Tessék, itt van. Mindenki láthatja. Létezik. Wittgenstein erre - A bizonyosságról (Európa, Bp., 1989.) címmel közzé tett feljegyzéseiben - kapásból így reagál: "Ha tudod, hogy itt egy kéz van, akkor minden egyebet elismerünk neked." (9. o.) Vagyis akkor már átléptél egy radikálisan más nyelvjátékba, a mindennapi-közönségesbe, ahol ez tényleg evidens, ahol viszont ilyen tökkelütött kérdéseket nem teszünk fel, hogy vajon létezik-e a kezem. Ezzel szemben ismeretelméleti-filozófiai előadásod nyelvjátékának nagy hagyományú és szigorú szabályai szerint ez a "válaszod" (hogy felmutatod a kezed) finoman szólva: nulla.
E meghökkentő bizonyítékról szóló történetet postlyotardment úgy is lehet olvasni, hogy Moore valójában új szabályt akart bevezetni a nyelvjátékba. Ezt támogatja az, hogy Moore nyilvánvalóan meglehetősen képzett és, ami fontosabb, a filozófiai-ismeretelméleti nyelvjátékot játszók közössége által elismert akadémikus, aki pontosan tudja, mit "illik" és mit nem, elég jól ismeri a nyelvjáték szabályrendszerét, el tudja dönteni, ha kritériumait formalizálni nem is, hogy mi tartozhat bele és mi nem. (És, innen nézve, Wittgenstein a változatlan, homológ Diskurs vaskonzervatív apologétája, amennyiben mindenre "értelmetlen"-t mond, ami megsérti a nyelvjátékok konszenzuális szabályait. Lyotard forradalmisága teljességgel idegen Wittgensteinnek a mindennapi, közönséges életvilág... pardon: életformák szabályrendszereit tiszteletben tartó habitusától.)
70 Az élvezet egy etikája. In: Foucault Live. Semiotext(e), New York, 1989. 265. o.
72 Megjegyzendő, hogy a felvilágosodás értékelése körüli viták súlypontja a nyolcvanas évekre - tehát a szóban forgó mű utánra - esik.
73 Milyen sokatmondó a retorikai hevület teremtette zűrzavar: Lyotard nagyon csúnyát akar mondani azzal a fordulattal - amelyet karikatúraképpen a felvilágosult imperialista szájába ad -, hogy "asszonyoknak és gyerekeknek szóló mesék". Az asszonyokat és gyerekeket alacsonyabbrendűnek tartó gondolkodásmód azonban sokkal inkább jellemző a narratív tudás kultúráira; továbbá e gondolkodásmód felszámolására tett kísérletet éppen a felvilágosult Nyugat egyik nagy elbeszélése részének kell tekintenünk.
De olvassuk el akár Wittgenstein Frazer-kritikáját annak példájaként, hogy egy alapvetően pozitivista-logicista indíttatású, de nyitott gondolkodású ember hogyan kezeli a problémát a század derekán. (Ld. Megjegyzések Frazer "Az aranyág" c. könyvéhez. Világosság. Melléklet. 1969. október. 22-25. o.)
74 És ebből a szempontból mindegy, hogy az isten(eke)t az ember teremtményének gondoljuk-e el vagy fordítva.
75 Utalás Marx híres 11. Feuerbach-tézisére. Ld. Marx-Engels válogatott művei. Szikra, Bp. 1949. 401. o.
76 A könyv címének "állapot" szava jó megoldás, ugyanakkor kényszerű leszűkítése is a "condition"-nak, mely egy kicsit többet fed le az "állapot"-nál: állapot, helyzet, szituáció, körülmény(ek), feltétel(rendszer).
77 A szubjektum és a hatalom. In: Art After Modernism. NMCA - Godine, New York - Boston, 1984. 424. o. Foucault másutt is hasonlóan nyilatkozik: "Amit én keresek, azok nem titkos, rejtett viszonyok, melyek hallgatagabbak és mélyebben húzódnak, mint az ember tudatos szintje. Ellenkezőleg, éppenhogy a diszkurz felszínének viszonyait próbálom meghatározni... Nem keresem a diszkurz alatt az emberek gondolatait, hanem manifeszt valóságában próbálom megragadni, mint egy gyakorlatot, amelynek - keletkezésében, létében és másokhoz való viszonyaiban - bizonyos szabályai és működési rendszerei vannak. Ez az a gyakorlat, amelyet én annak konzisztenciájában és majdhogynem materialitásában, leírok." (A tudás archeológiája. Interjú, 1969. In Foucault id. mű 46. o.)
78 A genitivus mindkét értelmében. A diszkurz, a nyelvjáték
szubjektuma - a strukturalista, posztstrukturalista, posztmodern és hermeneutikai
felfogásában egyaránt - decentrált. "A játék igazi szubjektuma... nem a
játékos, hanem a játék." (Gadamer) "A szubjektum hely a szimbolikus rendben."
(Lacan) A másság is inkorporál, de hiba lenne, ha a diszkurzot tökéletesen
autonóm transzcendentális szubjektumként gondolnánk el, amely majdhogynem
úgy működnék, mint a descartes-i cogiatio vagy a hegeli szellem. A játék
és a játékos viszonya reciprok. A szubjektum (is) inkorporálja a másságot.
Mert az a felismerés, hogy a szubjektum a játékszabályok szub-jektuma
(vagyis alávetettje), nem jelentheti azt, hogy a játékosok maguk is játékszabályok.
Valóban rendkívül szubverzív és izgalmas a gondolat, hogy a humanizmus
önhitt "individuuma" mennyire lényegileg nem-szabad, hogy a nyelv beszéli
őt, hogy a szabályok lépnek helyette, ám legalább ilyen izgalmas, hogy
léteznek identifikálható játékmódok, stílusok, karakterek; még egy nagyon
egyszerű szabályrendszerben is nagyon eltérő szabálykövetési rendszerek.