Írásomban néhány észrevételt szeretnék tenni arra vonatkozólag, hogy mik azok az alapvető szempontok, amelyeket Rorty filozofálásmódja érvényesít; továbbá néhány célzást tenni arra vonatkozólag, hogy az az európai filozófia, amellyel Rorty foglalkozik, vajon képes lehet-e magáévá tenni azokat. A Rorty-féle filozofálási stílus nem rendszerszerű, nem szigorú fogalmisággal operáló, csevegő jellege ellenére sem nehéz kitapintani azokat az instanciákat, amelyekhez a szövegekben "észrevétlenül" állandó rekurzus történik. Ilyenek a "használhatóságra", a "polgártársakra" és egy "banálisabb szótárra" való folyamatos hivatkozás.

"Hasznos, használható" (Useful)

Rorty egyik alapproblémája az "anglo-saxon" és a "franco-german" filozófiai hagyomány különbsége illetve összeegyeztethetősége. Szeretné őket összebékíteni.^[2] Rorty ugyanis jó ember. Tényleg. Nem szereti az ellenségeskedést. Mindkét felet szépen kéri, hogy legyenek szerényebbek és gyakorlatiasabbak, hogy hagyjanak fel a másikkal szembeni gőgjükkel. Az analitikusok hagyjanak fel módszertani önhittségükkel, a kontinentálisok kvázi-metafizikai öntömjénezésükkel. Hiszen a köztük levő leglényegesebb különbség csupán a beszédmód, a stílus különbsége. Egyébként hasonló irányba tartanak.

Itt van például Dewey és Nietzsche. Közöttük - a stíluson túl - egyetlen lényegi különbség van: a demokratizmus vs. arisztokratizmus. De mind a ketten pragmatisták például. "Nietzschét úgy látom - írja Rorty -, mint aki a legtöbbet tett azért, hogy az európai entellektüeleket meggyőzze azokról a tételekről, amelyeket az amerikaiaknak James és Dewey szállított." Mindketten darwiniánus szempontokat érvényesítenek, szemben a katreziánus-kantiánus elképzelésekkel. "Ha ott tudjuk Darwint Nietzsche és Dewey mögött..., könnyebb látnunk, miként konvergál a posztnietzscheánus európai filozófia és a posztpozitivisztikus analitikus filozófia egyetlen, pragmatista típusú kutatás irányába..."^[3]

Hát igen. De lehetséges, hogy Dewey azon tudatának, hogy az emberi cselekvésnek nincs túlvilága, az ő "cél-eszköz-kontinuum"-ának és Nietzsche azon kijelentéseinek, hogy "a jó cél képtelenség", hogy "mindig csak arról van szó, mire jó valami", összevetésével még nem intéztük el a problémát. Azáltal, hogy bemagyaráztuk magunknak a cselekvés transzcendenciátlanságát, transzcenzusának problémája még nincs megoldva. Mert például az, hogy mindannyian meghalunk, mindannyiunk számára problémátlanul belátható. A probléma az, hogy ez mit jelent számunkra. Hasonlóképpen: annak felismerése, hogy "a jó cél képtelenség", lehet, hogy csak megnehezíti, vagy abszurddá teszi, de meg nem oldja cselekvéseim értelmének vagy az életem céljának a problémáját.

Rorty nagy békéltető hevületében, túláradó jóindulatában, a nagy igazságért nagy tévedéssel fizet. Dewey és Nietzsche kijelentései ugyanis a valós gondolati párhuzam ellenére valami irdatlan távolságra vannak egymástól, merthogy abban a kontextusban, amelyben Dewey van, abban ez a kijelentés "használható", sima, okos; de amelyikben Nietzsche, abban használhatatlan, botrányos és megrázó.^[4]

A pragmatizmus problémája a hogyan. A Nietzsche-típusú filozófia problémája pedig a mit. És ez utóbbi kontextusában kell elgondolnunk Nietzsche "pragmatizmusát", és ez a magyarázata annak, miért megrázó. A mit problémájára centrált gondolkodás egy magatartás következménye, amely lényegileg nem pragmatista: ha belátja, hogy "a jó cél képtelenség", ettől még továbbra is ott áll a probléma előtt. Van valami amerikai abban, hogy Rorty miképpen lépne rögtön tovább: az, hogy a válaszadási kísérletek erre a mitre mint általános igényűek és mint univerzalisztikus teóriák megbuktak, számára azt jelenti, hogy a kérdést ejteni kell. Neki nem bukkan fel újra és újra a kérdés mindezek ellenére kényszerítő erővel. Pedig, hogy egy jeles "pragmatistát" idézzek, "Érezzük, még ha feleletet is adtunk valamennyi lehetséges tudományos kérdésre, életproblémáinkat ezzel még egyáltalán nem érintettük."^[5]

Mégiscsak arról van szó, hogy a kontinentális filozófia meghatározó vonulata a lelke legmélyén: életfilozófia illetve egzisztenciálfilozófia; az angolszász-analitikusé pedig: módszerelvű tudományelmélet, mely a mit kérdését metafizikainak nyilvánítja, illetve a "polgártársakra" (lásd alább) és a megrendelőkre bízza. Durván fogalmazva: Amerikában a filozófia problémái - mondjuk - egy számítógépes fordítóprogram problémáiból nőnek ki, Európában pedig a "Mi az életem értelme?" kérdés derivátumai. Bár a jelek szerint ugyanolyan fontosak számára a módszertani és ismeretelméleti kérdések, a kontinentális filozófia alapvetően nyilvános töprengés egzisztenciális kérdésekről. Az analitikus filozófia ezt rámhagyja, azt mondja, ez privát probléma, de ha megmondod, hogy mit akarsz, lehet, hogy tudok segíteni, hogy hogyan érheted el.

Jogos persze a pragmatista ismeretelmélet szempontjából a hasonlóság hangsúlyozása. De Nietzsche szempontjából ez teljesen lényegtelen szempont. Lehet azt mondani, hogy a szubjektum-objektum reprezentacionalizmusa vagy a "cél-eszköz-kontinuum" tekintetében, pusztán ismeretelméletileg tekintve, Dewey és Nietzsche (sőt Heidegger, Derrida, Wittgenstein és Quine) egy oldalon állnak, szemben mondjuk a karteziánus-kantiánus elképzeléssel. De itt a pragmatista szempont legyűri azt a szempontot, amelyet nem ártana először megértenie, mielőtt sietve továbblép e különböző tradíciók konvergenciájának elhamarkodott téziséhez.^[6] Ez a történet ugyanis alapvetően másról szól. Ami ebben lényegi distinkciónak tűnik, azt inkább a Kierkegaard kontra Hegel oppozíció szimbolizálja (vagy akár az "életfilozófia" kontra neokantianizmus, vagy a Derrida kontra Husserl, vagy a Nietzsche kontra Wilamowitz-Möllendorff stb.). Ebben az értelemben Descartes, Hegel, Dewey és Quine állnak az egyik oldalon, a másikon Kierkegaard, Nietzsche és Heidegger.

Rorty "pragmatizmusa", sokszor úgy tűnik, abban áll, hogy koholmánynak minősíti és nem veszi komolyan a "kontinentális" filozófia problémáit. Habermasnak a modern/posztmodernre vonatkozó problémáját például elegánsan azzal intézi el, hogy "túl komolyan veszi Kantot"^[7]. Figyelemre méltó érv. Szimpatikus. Mindazonáltal felveti azt a kérdést, érdemes-e valakinek beszállnia abba a játékba, amelyről azt gondolja, hogy ez egy hülye játék. Továbbá világossá válik az is, Rorty mennyire került valójában közel a Kontinenshez. Mert bár kétségtelenül a kettő között hajózik, de jóval közelebb az amerikai partokhoz. Úgy a Bermuda-háromszög tájékán.

"Polgártárs" (Fellow citizen)

- ez a másik nagy metafizikai instancia, a végső hivatkozási alap. A demokratikus fundamentum. Rorty úgy gondolja el magát, mint aki - elsősorban Dewey pragmatista útmutatásait követve, de minden aggály nélkül felcsipegetve bármely filozófiai tradíció "használható" morzsáit - szerényen hozzájárul polgártársai különféle problémáinak megoldásához; életük jobbá tételéhez kíván hozzájárulni "hasznos" filozófiai javaslataival. És ez az, ami Rortyt és a deweyi filozófiai stílust valóban közelíti a kontinentális hagyomány felé - egy behaviorista vagy logikai pozitivista^[8] stílushoz képest legalábbis. Ez az "életük jobbá tétele" azonban alapvetően másképp van értve, mint az európai filozófia fontos vonulataiban: nem "spekulatív", hanem "pragmatikus", nem egzisztenciális, hanem politikai értelmű.

Kérdés mármost, hogy e javaslatok hogyan realizálódnak. Arra gondolni sem lehet, hogy antidemokratikusan be kell vezetni őket, anélkül, hogy megkérdeznénk felőlük a polgártársakat. Kérdés tehát, hogyan szivárogtassuk le Rorty javaslatait a polgártársak köreibe. Merthogy egy-két, pénzt érő idejét foglalkozásszerűen efféle dolgokkal múlatót és még kevesebb vájtfülű amatőr filozoptert leszámítva, nem valószínű, hogy bárki Rorty olvasására vetemednék. Ez persze több szempontból kifogásolható érv. Rorty például nem alkalmazhatná az elitista Nietzschével szemben.^[9] Ezzel szemben Rortyval szemben minden egyéb megszorítás ellenére is alkalmazható, éppen mivel ilyen nagyigényű. Gondoljunk bele: Nietzsche mindössze az Übermensch felé vezető útra akarta terelni az istentől elárvult emberek némelyikét (vagyis "mindenkit és senkit"), mindössze fel akarta fogni, mit jelent az ugyanannak örök visszatérése és ilyesmik - Rorty viszont nem kisebb feladatot tűzött ki magának, mint a társadalom hasznos tagjává lenni, polgártársainak javaslatokat tenni arról, hogy hogyan is lenne jobb és ilyesmik.

De nyilván ő is tudja, hogy kik olvassák, és úgy is ír. Az írás aprioritásai közé tartozik a feltételezett olvasók imaginárius stade du miroirja, az írás mindig valaki(k)nek-írás is.

Tehát amikor az antielitista-demokrata lekacsint a démoszra, akkor 1. a démosz ott sincs és 2. csak az (intellektuális) elit láthatja ezt a gesztust. Az aktus valójában ez utóbbiaknak szól, nem is lehet ez másképp. Ha valóban eljutna "az amerikai néphez" Rorty "goodwillingness"-e (ez is egyik kedvenc kategóriája), ha elhíresülne, hogy van itt egy jóindulatú derék ember, aki segíteni akar nekünk, akkor a benne bízó "polgártársak" odajárulnának hatalmas, könyvekkel megrakott íróasztala elé és így szólnának hozzá: "Thanks, Ritchie. Rendes tőled, hogy ennyire szíveden viseled a sorsunkat... Szóval... Kéne egy kis pénz. Sok pénz." S ha valóban eljutna Rortyig a nép szava, sokminden mást kitalálhatna, de talán a legutolsó lenne ezek között ("bocsáss meg, kedves Szókratészem"), hogy filozófusnak menjen. Elmehetne például a megváltó ökonómiai fordulatot kieszelő közgazdásznak, és az ezért kapott Nobel-díját szétoszthatná a szegények között, hogy végre megnézhessék a recens hollywoodi "twenty-million-dollar-movie"-t. Vagy valami ilyesminek. És belátná, hogy néhány, a filozófiában institucionális-egzisztenciálisan érdekelt kollégáját kivéve, a polgártársak számára valami iszonyúan mindegy, hogy mit csinál. Ezeket a fájdalmas közhelyeket azért kell elővenni, mert Rorty azt gondolja, hogy a "polgártársaknak" és "banális szótáruknak" (lásd alább) az értelmiségi elit általi lenézése a fő oka annak, hogy a filozófiai hagyomány nagy része nem "használható", és nem gondolja, hogy ez távolról sem a (sok kritikájának fókuszába állított) Nietzsche-, Heidegger- vagy Derrida-típusú elitizmus bűne, hanem megmásíthatatlan fátum.

Rorty néha nagyon belelovalja magát az egyszerű polgártárs szerepébe. Rosszallja, hogy a Kontinensen "makacsul él az a feltételezés, hogy az entellektüelnek az a küldetése, hogy avantgarde legyen", és lekozmáltak "a baloldal egyik legostobább ideájánál", hogy a fennálló opponálása automatikusan valami jó dolog.^[10] Ezzel azonban valójában eltávolítják magukat társadalmi közegüktől, a profán realitástól, és olyan "magaslatokba" helyezik magukat, ahol a normál "fellow citizen" nem jár és nem is akar. Sőt, odáig mennek, hogy modellként állítják be önmagukat. "A romantikus entellektüel önmeghaladásának és ön-megalkotásának célja jó modellnek tűnik számomra (sok más jó modell mellett) egy individuum esetében, de nagyon rossz modell egy társadalom számára. Ne próbáljunk az autonómiára való törekvésnek egy társadalmi megfelelőt találni. Az ilyesféle próbálkozások »az új típusú ember megteremtéséről« szőtt Hitler-féle és Mao-féle fantáziákhoz vezetnek."^[11]

Rortynak teljesen igaza van, de borzasztó retorikának - vagy, a "banális szótár" (lásd alább) szerint: marhaságnak - minősítve hagyjuk figyelmen kívül Hitler és Mao emlegetését. Nem a legrosszabb esetet véve alapul, a filozófus nem hatóság, az "entellektüel" nem rendőr. Javaslatainak érvényesítéséhez nem áll rendelkezésére, és nem is igényel sem gumibotot, sem mézesmadzagot. Ezért annyira talán nem is kéne félni tőlük. És félteni őket, hogy elszállnak. Hogy beletranszgrediálnak a nem tudom micsodába, meg mindenféle ilyesmibe, a nyomorultjai. Nem a filozófia, hanem a politika az, amely e tekintetben lényegénél fogva veszélyes terep. De azért a kettő tényleg nem nagyon keveredik. Ha mégis, akkor inkább az az eset szokott történni, hogy az utóbbi mocskolja össze az előbbit. Amiképpen sajnálatos, hogy Marxot, úgy tűnik, végérvényesen összemocskolták (talán ez az a pont, amikor az embert elfogja a kétely, hogy nem kéne-e mégis a hatástörténeti tudatnak egy hangyányi ideológiakritikával közvetítődnie), azonképpen nem kéne Foucault-t (Nietzschét, az "irracionalizmust" stb. - ismerjük a logikai és történelmi levezetéseket) Hitler és Mao mellé zagyválni. (Megjegyzendő, hogy ezt a politikai kártyát mégis majd minden filozófus és "entellektüel" kijátssza - legalább - egyszer filozófus ellenfelével szemben: a lét pásztora a technika rabszolgái ellen és viszont, Adorno Popper ellen és viszont, a francia kegyetlen fiúk a humanizmus ellen és viszont, Lyotard Habermas ellen, a szabadság gyanakvó bajnokai a felvilágosultak ellen és viszont stb.)

"Egy banálisabb szótár" (A more banal vocabulary)

Karl Popper Ész vagy forradalom? című írásában^[12] tanulságos esetét találhatjuk az egyszerű nyelvre vágyásnak. Popper úgy látja, hogy nem látja értelmét, hogy bármely problémát is megvitasson Habermas professzorral, mert bár "Biztos vagyok benne, hogy ő tökéletesen őszinte. Úgy vélem azonban, nem tudja, hogyan kell a dolgokat egyszerűen, világosan és szerényen, nem pedig hatásosan tálalni." És hoz egy "hatásos" szöveget és lefordítja "hatástalanra". Érdemes megnézni.^[13]

Egy másik kitűnő "banális" példa az amerikai analitikus Charles Taylor Foucault-"fordítása".^[14] A jeles filozófus arra a merész elhatározásra jutott, hogy Foucault néhány szövegét komolyan véve - azaz: analitikus vizsgálat tárgyává téve - kihámozza, mit is akar mondani ez a hírhedt obskurus, akinek a nevétől hangos az összes politikatudományi és literary criticism-tanszék. E vizsgálatról mondja Paul Bové: "...meglehetősen naiv dolog Taylortól, hogy úgy közelíti meg az írás, a nyelv, az irodalom és a stílus egy vezető teoretikusának a szövegét, mintha annak írása egy puszta elhibázott kísérlet lenne arra, hogy világosan kifejtse »pozícióit«, mintha az pusztán egy szerencsétlenül »homályos« valami lenne."^[15]

"Szerintem le kell állítani azt a tévhitünket - írja Rorty -, hogy az entellektüel szerepe a radikális kritikusé, aki megkísérel lehatolni a felszín realitásai alá. Bízom benne, hogy leállunk az olyasféle kifejezések használatával, mint »misztifikáció« és »ideológia«, az olyan kifejezésekével, amelyek azt sugallják, hogy mi egy olyan pozícióban vagyunk, hogy át tudunk látni a puszta szociális konstrukción, és ki tudunk tapintani valamit, ami több, mint a szociális konstrukció."^[16] Bár nem világos, hogy mit ért itt "(puszta) szociális konstrukció"-n, a felszín alá hatolni akarók e kritikája egy kicsit túl radikálisnak tűnik. És az még kevésbé világos, hogy a "többé már nem lehetünk leninisták"^[17] miért egyenlő azzal, hogy "többé már nem használhatjuk azt a szót, hogy »ideológia«". Vagyis: ha használjuk, akkor leninisták vagyunk.

Úgy tűnik, Rorty kiönti a fürdővízzel együtt a gyereket is. A "nagy leleplezők"-kel, a minden mögött ideológiákat keresőkkel, a "mélyekkel", a felszín alá hatolni akarókkal szembeni - egyébként érthető - furora meghökkentően felszínes kijelentésekre ragadtatja. Mert ha mondjuk Ceauşescu királyi életvitelével, sokmillió dollárjával, palotáival "egyenlőbb" országának sok millió éhező "egyenlőjénél", de közben a szocialista igazságosságról és egyenlőségről szónokol, akkor ez vérlázító hazugság, aljasság, cinizmus, hipokrízis, misztifikáció, ideológia. Nem igazán lehet megmondani, melyik minősítés banális és melyik nem, melyik lejáratott és melyik szalonképes. Mindegyik ugyanazt a hermeneutikai szerkezetet tartalmazza, ti. egy olyant, amely leleplezni véli a másik akármijét (tetszés szerint behelyettesíthető a fenti szótár szavaival), és ezt "radikális kritika" gyanánt teheti csak, amely "lehatol a felszín alatti realitásokhoz".

Kétségkívül jóvátehetetlenül monologikus szerkezetű ez a "reflexiós filozófia" és az a gyanakvó-leleplező hermeneuszisz, amelyet extrém formájában a marxi és freudi gondolkodásmódból ismerünk. Kétségkívül szemére vethető az a vád, hogy ha eleve tudni véli, mi határozza meg a másik (hamis)tudatát, hogy ha a másik megnyilatkozásait eleve csak az én feltételezett "mélyebb" tudásom terében értelmezem, akkor az ő "horizontja" és "igazságigénye"^[18] kizárt, hogy szóhoz jusson; ráadásul az efféle monologikus logika alapján bármit "bebizonyíthatok" a másikról. Másfelől azonban az is igaznak tűnik, hogy a dialóguspartnerek mindegyike saját előítélet-rendszerében áll, és éppen ennek tudata az, amely lehetetlenné teszi, hogy a "többé már nem lehet" szemétdombjára vessük e gyanakvó-leleplező hermeneutikát. A "babonák", a mítoszok és vallások "előítéleteit" éppúgy az elszabadult reflexió zúzta szét, mint a descartes-i cogitatio pótmítoszát és "az ész ítélőszékének" prejudícióit. Egyértelmű, hogy önmagát is romba dönti, de Rorty "felszínessége" nem sietteti a vég bekövetkeztét. A "minden úgy van, ahogy van" szellemi fogyatékossága és a "minden másképp van" paranoiája között húzódik az a formalizálhatatlan lelkivilág és gondolkodási stílus, amely megakadályozza, hogy balekok, vagy hogy agresszorok legyünk. Az "ártatlan" és a "gyanakvó", a "hívő" és a "reflexív" megértés és gondolkodás aporiája elvileg feloldhatatlan, és általában a gyakorlatban is nagyon nehéz "igazságot" tenni.

Nem hiszem, hogy Rorty szerény javaslata, egy banálisabb szótár, amelyet oly kitartóan ajánlgat a filozófusoknak és más hasonló szerénytelen entellektüeleknek, bármit is segítene ebben. Úgyis, "a jóisten rendszerint felettébb megkönnyíti övéinek a szerénység és más hasonló erények gyakorlását"^[19]. A szerénység éppúgy erény akar lenni, mint a bölcsesség. És hogy létezhetne szerény bölcs is, ez számomra túl szerény bölcsesség.^[20] Akkor már inkább komolyan veszem Kantot. Nem mintha azt gondolnám, hogy nekem mint egyszerű "polgártársnak" ez a végletekig nem-"banális" nyelvezetű filozóf bármire is "használható" lenne, dehát mit csináljak.

Jegyzetek

1. A három alapkategória nem - mint várnánk - a "kontingencia" "irónia" és "szolidaritás" (e három szó alkotja Rorty egy kitűnő könyvének címét), ugyanis ezek Rorty "fizikájához" és nem "metafizikájához" tartoznak.

2. Az - általában túl bonyolult - igazsághoz hozzátartoznak Rorty hirtelen felindulásból elkövetett, ellenkező értelmű kijelentései is: "nem azon kell buzgólkodnunk, hogy »hidat verjünk« az analitikus és a kontinentális filozófia között. Egy ilyen tervnek akkor volna értelme, ha... mindkét fél közös problémákat feszegetne eltérő »módszerekkel«. Ám... ilyen közös problémák nincsenek..." (Rorty: A filozófia ma Amerikában. Magyar Filozófiai Szemle, 1985/3-4. 596. o.) Meghökkentő kijelentés. Egyrészt, mert e két stílus képviselői talán mégsem külön bolygón élnek, és ha olyan kifejezéseket hallanak, hogy "nyelv", "politika", "módszer", "művészet", sőt: "tudomány", "igazság", akkor vagy nagyjából hasonlót értenek alatta, vagy nagyjából elég jól tudják, mit ért alatta a másik - de bárhogy is van, e problémák közösek. Másrészt Rorty itt figyelmen kívül hagyja saját munkásságának jó részét, melyek éppen a közös problémákról és a két hagyomány konvergenciájáról is szólnak.

3. Rorty: Essays on Heidegger and Others. Cambridge University Press, 1991, Cambridge. 3. o.

4. Az értetlenség és érzéketlenség persze vice versa is fennáll: a kontinentális filozófus nem érti, miért olyan megrázó Kuhn az analitikusoknak, amikor ő ezt egészet már ezer éve tudja. És akkor még nem beszéltünk Feyerabendről - gondolja -, akit, dacára annak, hogy az ő stílusukban beszél, még meg se emésztettek. Mi lesz akkor a pozitivista marháival! - sóhajt fejét ingatva. Nem képes belátni, hogy számukra Kuhn akceptálása egy olyan álom feladását jelenti, amely legalább olyan megvalósíthatatlan és legalább olyan szép lehet, mint a sajátja, legfeljebb érzéketlen amannak esztétikája iránt. Hajlamos Prótagorasra csak akkor emlékezni, amikor ellenük érv.

5. Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés. Akadémiai, 1963, Bp. 177. o. (6.52)

6. Megjegyzendő egyébként, hogy, ha van valamiféle konvergencia, akkor ez inkább az analitikus hagyomány "kontinentalizálódása", mégpedig nem elsősorban abban az értelemben, hogy ez utóbbi hatást gyakorolna rá, hogy beépítené azt saját hagyományába, hiszen Schopenhauert vagy Foucault-t amerikai filozófia tanszéken nem tanítanak, Arisztotelészt is inkább csak az Organon miatt, Newtont vagy Darwint sokkal inkább, mint Kantot vagy Hegelt, Pascal és Leibniz: matematika tanszék, a filozófiatörténet nagyjából Russell-lel kezdődik és Feyerabend neve nagyjából ismeretlen. Mindazonáltal gondoljunk éppen Rortynak az amerikai filozófiáról szóló történetére: hogyan lesz a reichenbachi szigorból formalizálhatatlan stílus. (Lásd: Rorty: A filozófia ma Amerikában. Id. h.)

7. Rorty szerint az egész "kulturális szakadás"-ügy, amelyet Kant három Kritikája szimbolizál és amely Habermas egyik fő problémáját jelenti, valójában "mesterséges probléma, melyet az teremtett, hogy Kant túlságosan komolyan van véve. Ebből a nézőpontból a téves fordulat [nem, mint Habermas gondolja, a késői Hegelnél, hanem] akkor következik be, amikor Kant elszakítja egymástól a tudományt, erkölcsöt és művészetet, és ezt elfogadják mint donnée-t, mint die maßgebliche Selbstauslegung der Moderne." Ha egyszer Kant állítólagosan "kényszerítő differenciációját" elfogadjuk mint "alapvető filozófiai problémát" - amiként ezt az elsősorban Hegelre és Weberre hivatkozó Habermas teszi -, ezzel semmi mást nem érünk el, mint hogy megindítjuk "a redukcionista és antiredukcionista lépések végtelen sorozatát. A redukcionisták megpróbálnak mindent tudományossá tenni, vagy politikaivá (Lenin), vagy esztétikaivá (Baudelaire, Nietzsche). Az antiredukcionisták aztán megmutatják, mit hagytak ki ezek a próbálkozások." (Rorty: Habermas and Lyotard on Postmodernity. In: Rorty: Essays... 170. o.) E vélemény kritikájára itt nem vállalkozhatunk, csupán annyit jegyezzünk meg, hogy ha a "redukcionizmus" bűnére "Kant túlságos komolyan vétele" csábít bennünket, egyébként pedig "mesterséges probléma", akkor vajon miért van az, hogy a "mindent tudományossá" tenni akaró redukcionisták (nem véletlen, hogy itt Rorty elfelejt példát említeni) túlnyomó többsége olyan messze áll Kanttól - hogy Hegelt, Webert, Habermast ne is említsük -, mint Makó Jeruzsálemtől?

8. Ebből a szempontból lényegtelen az az ellenvetés, hogy a logikai pozitivizmus valójában bécsi születésű. Mert ami ebből a szempontból lényeges, az az, hogy odaát mit sikerült mindabból adoptálni, ami bécsi.

9. Voluntarista módon alkalmazza viszont az olyan, polgártársaiért legalább annyira aggódó demokratákkal szemben is, mint Habermas, és ilyen "karzatnak szánt" megjegyzésekhez nyúl: "Ami Habermast az általa bírált francia gondolkodókhoz [Lyotard, Foucault, Deleuze stb.] köti, az az a meggyőződés, hogy a modern filozófia története fontos része a demokratikus társadalmak önmegerősítésére tett kísérletei történetének. De ez utóbbi történetet alighanem nagyjából úgy mesélhetjük, mint a reformista politika történetét, anélkül, hogy különösebben sokat kellene utalnunk ama teoretikus visszajelzésre, amelyet a filozófia kínált fel e politikának." (Rorty: Habermas and Lyotard on Postmodernity. In: Rorty id. mű 171. o.) Habermas joggal mondhatná erre: akkor te minek pofázol, misimókus?

10. Rorty: Habermas and Lyotard on Postmodernity. In: id. mű 175. o.

11. Lásd a fenti, Foucault-ról szóló írását.

12. In: Papp (szerk.): Tény, érték, ideológia. Gondolat, 1976, Bp. 147-163. o.

13. Id mű 158-159. o. A problémát nézetem szerint az kuszálja végképp össze, hogy mindeme rossz fordítóknak elvileg igaza van. Vagyis egyetlen tudományos és filozófiai hagyomány - természetesen a "kritikai racionalizmust" és az analitikus iskolát is ideértve - sem mentes a természetes nyelvtől és gondolkodásmódoktól való indokolatlan (vagy talán tényleg valamiféle gőggel magyarázható) eltávolodás bűnétől. Figyelemre méltó, hogy éppen az itt vádolt Habermas teszi ezt a problémát filozófiájának centrumába: az egymástól "végzetesen elszakított" kultúrszférák, a tudomány, a művészet és a morális-politikai szféra elszakadván az "életvilágtól" egyre inkább a "professzionalizált kezelésmódok" martalékává válik. Habermas szerint (de pl. Feyerabend is vad harcosa ennek az intenciónak) ezt a folyamatot meg kell állítanunk, mert az "életvilág" menthetetlenül elszegényedik, nem is beszélve arról, hogy véleményei és döntései így minden, róla leszakadt szféra esetében marginalizálódnak. Rortynak "egy banálisabb szótárra" tett javaslata ugyanezen, számomra elvileg szimpatikus tendenciához tartozik.

14. Taylor: Foucault on Freedom and Truth. In: David Hoy (szerk.): Foucault: A Critical Reader. Basil Blackwell, 1986, N. Y., Oxford. 157-174. o.

15. Bové: The Foucault Phenomenon: The Problematics of Style. Előszó In: Gilles Deleuze: Foucault, University of Minnesota Press, 1988, Minneapolis. xiii. o. Bové még megjegyzi egy lábjegyzetben (xxxviii. o.): "Tudatában vagyok annak az ellenvetésnek, mely szerint Taylor jó szolgálatot tett, hogy komolyan vette Foucault-t analitikus kollégái szeme láttára, akik számára Foucault, akárcsak nagy elődei, Nietzsche, Marx, Freud nem »filozófusok«. Nem fogadom el ezt, mivel e »komolyan vételben« különböző taktikai effektusok vannak, és nem vagyok benne biztos, hogy Foucault-nak az analitikus filozófia anglo-amerikai professzorai számára érdemleges figuraként való feltüntetése, önmagában, nem túl drága kompromisszum-e. Természetesen alapvetően azt állítom, hogy Taylor inkább »értelmetlen«-nek veszi Foucault-t, mint »komolyan«."

16. Lásd a fenti, "banális politikai szótár"-ról szóló írást. Már itt érdemes megjegyezni, hogy Rorty retorikájának nyilvánvaló túlzásai és képtelenségei (aki mélyre akar hatolni, az leninista, régen leninisták voltunk stb.) arra engednek következtetni (hogy "ideológiája" mélyére hatoljak), hogy elsősorban csak szerénységre int bennünket. Ami szimpatikus is lenne, ha valamiféle szókratészi "tudatlanságról" mint intellektuális becsületességről lenne szó. Ám Rorty a problémát a politika síkjára tereli, ahol ez a fokú "gondolkodásbeli szerénység" számomra önveszélyesnek tűnik, ugyanis ott a fogalom egy másik jelentése - az "ostobaság" - felé tendál.

17. E Rortynál többször előforduló retorikai alakzat némi magyarázatra szorul. Először is tudni kell, hogy Rorty nemhogy leninista nem volt sose, de még a marxizmus közelében is csak igen távolságtartóan járt. Ez azért is érdekes, mert az értelmiség - művészek, tudósok, különösen az egyetemi tanárok (ezen belül is főként a "humán" szakokon) - túlnyomó többsége baloldali az Egyesült Államokban. A baloldaliság mértéke persze nagy mértékű szóródást mutat a 68-ból nem engedők, továbbra is Lenint és hasonlókat idézőktől egészen azokig, akiknek baloldalisága annyiban merül ki, hogy mindig, elvileg a Demokratákra szavaznak. De mindenképpen az értelmiség az, amely - szemben a (főleg vidéki) "polgártársak" meglehetősen merev és általában intoleráns moralitásával - tradicionálisan nagyobb érzékenységet árul el szociális témákkal kapcsolatban. (Ennek fő megnyilvánulási terepe a különböző "kisebbségek" - feketék, szegények, homoszexuálisok, nők (!) - védelme. Az, hogy a nők is "kisebbség", egyértelműen mutatja, hogy a szó valójában "elnyomottak"-at, "kirekesztettek"-et jelent. Az amerikai nyelvhasználat betegesen hajlamos az efféle eufémizmusokra. Ezt azért jegyezzük meg, mert Rorty "banális szótár"-problémája valószínűleg összefüggésben van e szóhasználatbeli érzékenységgel.) Rorty baloldaliság tekintetében mindenképpen a soft változat, vagyis soha nem szavazott a Republikánusokra és szívügye a "kisebbségek" elnyomásának kritikája. Másfelől óvatosan kell olvasnunk Rorty efféle mondatait: "nekünk, baloldali értelmiségieknek be kell látnunk, tévedtünk, amikor olyan fogalmakkal próbáltunk operálni, mint..." - és itt jönnek a klasszikus marxista kategóriák. De Rorty ismert műveiben soha nem operált ilyenekkel. Ez a csel. "Most, hogy már többé nem lehetünk leninisták..." - nem valószínű egyébként, hogy Rortynak, ennek a "kispolgári ideológusnak" ez a retorikája meghatja az amerikai leninistákat, akik kemények, mint a kő.

18. Gadamer kifejezései. Lásd Igazság és módszer. Gondolat, Bp. 1984. Különösen érdekesek e problémakörben Gadamer és Habermas vitái. Egybegyűjtve: Hermeneutik und Ideologiekritik. Suhrkamp, Frankfurt/M., 1971.

19. Heinrich Heine: Előszó a Szalon első kötetéhez. In: Kultusz és áldozat. A német esszé klasszikusai. 163. o.

20. És nem is érdemes operálni ezekkel a fogalmakkal. Magában a filozofálásban van valami végtelen szerénytelenség (Kukorelly után szabadon: "a filozófiához pofa kell"), viszont éppenhogy filozófiai az a közhely, hogy "Minél többet tud valaki, annál több a tanulnivalója. A tudással egyenes arányban nő a nemtudás, vagy inkább: annak tudása, hogy mit nem tudunk." (A. W. és F. Schlegel: Athenaeum-töredékek. 267.) De még szebben beszél erről Pascal (Gondolatok, 72. passzus. Gondolat, Bp. 1983. 30-39. o.); vagy Hume (Értekezés az emberi természetről, 4. fejezet 7. szakasz Gondolat, Bp. 1976. 354-366. o.). Általánosítva talán elmondható, hogy az amerikai polgári értékrendszernek és az (itt érintett) európai filozófia értékrendszereinek dialógusa nem túl termékeny.

TARTALOM