Kelet távoli világa felé mindig érdeklődéssel hajolt az európai ember. Vonzotta őt titokzatossága, színei, különös emberei, mesevilága, sokszor pedig éppen az ismeretlensége.
A történelem folyamán sok kötelék csatolta Kelethez Európát s ezek vitték bele Kelet világát az európai ember gondolkodásába. Ezek a kapcsolatok elsősorban gazdaságiak és politikaiak voltak, a görögök és rómaiak korától napjainkig. Volt azonban egy nagyon erős szellemi kapocs is, amely kétezer éven keresztül volt összekötő hídja a két világnak s ez az a vallás, amely Jeruzsálemből kiindulva Rómába érkezett: Krisztus vallása. Keleti miszticizmusát sokszor átgyúrja a racionális, latin kultúrával áthatott európai lélek, érzelmi oldalait elmellőzve tételeit sokszor csak az értelem síkjára redukálja, akár a skolaszticizmus száraz filozófiai spekulációit tekintjük, akár Luther és Kálvin racionális reformját. De az Ó- és Újszövetség keleti téma- és képanyaga mégis állandó tényezője lesz az európai kultúrának éppen úgy, mint a középkorban behatoló zsidó és arab filozófia gondolatai. A festőknél feltűnnek a napkeleti három királyok, a legendákban megjelenik Alexandriai Szent Katalin és Buddha alakja s a költők műveiből Jeremiás siralmainak reminiszcenciái csendülnek ki.
A romantikus kor kezdetén, a XVIII. sz. végén, egyszerre aránytalanul nagyobb szuggesztivitással jelenik meg Kelet az európai gondolkozásban. Megsokasodnak a keleti témák a művészet minden terén és a romanticizmus bengáli fényében egészen különös megvilágítást kapnak. A romantikus kor e divatját tárgyalja a jelen dolgozat, keresve egyrészt a belső rugókat, amelyek a keletiesség fellendülését eredményezték a romantikus korban, másrészt azokat a szempontokat, amelyek szerint e divatjelenségek osztályozhatók. Megvizsgáljuk:
1. Hogyan függ össze az orientalizmus a romantikus szellemiséggel, milyen helyet foglal el a romantikus törekvések között, és melyek a jelenség általános pszichológiai és szellemtörténeti okai. Röviden áttekintjük, hogyan nyilvánul meg az orientalizmus a művészetekben és irodalmakban, és ebben az áttekintésben a magyar kapcsolatokat is szem előtt tartjuk. Arra is ki kell térnünk, hogy mennyiben különbözik a romantika orientalizmusa más orientalista jelenségektől.
2. Második feladatunk, hogy megvizsgáljuk, hogyan módosulnak az orientalizmus általános pszichológiai és szellemtörténeti indítékai a magyar romantikában és ennek következtében hogyan alakul a magyarországi orientalizmus a magyar fajiság, a hagyomány, a történeti tudat, a földrajzi, politikai és történelmi helyzettől meghatározott magyar szellemiségben. Amint magyar romantikáról beszélünk, éppen úgy beszélhetünk magyar orientalizmusról is, amelynek éppen úgy megvannak a maga sajátosan magyar vonásai, mint a romantikus eszmekomplexumnak, amelybe beletartozik.
3. Végre megvizsgáljuk azokat a pszichológiai motívumokat, amelyek a nemzeti és faji közösségen belül egyéni különbségeket mutathatnak, és az indítékok módosulásai következtében előállított tárgyi különbségeket. Itt nem mellőzhetjük el a forráskutatást sem és rá kell mutatnunk az egyes témák származásrendjére, az íróhoz való viszonyukra és esetleges változásaikra is.
Korhatárul 1849-et jelöljük meg, nem mintha a magyar romantika és vele az orientalizmus teljesen megszűnnék itt, hanem mert ez az év a magyarság külső és belső életében oly nagy változást jelent, a dolgok színe annyira megváltozik, hogy a szabadságharc utáni kort nem nézhetjük ugyanazon szemüvegen keresztül, amelyen a romantikus ízlésnek ezt a tünetét vizsgáltuk.
Ez a tünet pedig egy tartalmi jelenség: a keleties témák elszaporodása. Mi ennek a lélektani okait keressük, s ezért a dolgozat nem más, mint a romantikus tárgyválasztás pszichológiája, amely azonban a romantikus tárgykörnek csak egy részére vonatkozik. A művészeti, formai mozzanatokat elmellőzve, az orientalista divat mindennemű megnyilvánulására rámutatunk s minél szélesebbkörű elterjedését akarjuk igazolni, annál értéktelenebb rétegekbe kell leszállanunk. A magyar romantikának egy, az európai romanticizmussal rokon jelenségét fogjuk bemutatni, amely ugyan nálunk nem volt olyan uralkodó törekvés, mint nyugaton, de mégis belekapcsolja Magyarországot nyugati eszmék áramlatába.[1]
[1] Előre bocsátjuk, hogy az eddig alaposan feldolgozott egyéniségeknél (Kőrösi Csoma Sándor, Vajda Péter) csak az eredmények összefoglalására szorítkozunk.
II.
Romantika és orientalizmus
Sokszor hangsúlyozzák, hogy a magyar romantikának nincs világnézeti alapja s így nincs jogosultságuk olyan törekvéseknek sem, amelyek a magyar romantika megmozdulásai mögött világnézeti problémákat keresnek. Ezzel szemben az emberi szellem komplexségére és mindennek mindennel való összefüggésére hivatkozva úgy gondoljuk, hogy nincs emberi megnyilvánulás, amely mögött tudatosan vagy öntudatlanul ne állana valamely világfelfogás. Meg kell találnunk minden esetben azokat az egységes látást adó szempontokat, amelyek minden emberi törekvés mögött állnak, legyenek azok rendszeresek, vagy rendszertelenek, következetesek, vagy következetlenek, tömegesek, vagy szórványosak. Ez a gondolat vezetett bennünket, amikor a nyugatitól különböző, magyarrá módosult romantikában végeredményben ugyanazon romantikus diszpozíciókat kerestük, amelyek a nyugati szellemben is hatottak, s világnézeti alapelveit egyetemes emberi eszmékben ismertük fel.[1]
"Romantikus" alatt végső értelmezésben bizonyos formai diszpozíciók összességét kell értenünk, amelyek a romantikus kor minden alkotásában megnyilvánulnak. Ezeket a formai diszpozíciókat kell kielemeznünk a romantikus lélek szövetéből, mert csak ezáltal kaphatjuk meg a romantikus jelenségek osztályozásához szükséges szempontokat és csak így láthatjuk meg a különböző törekvések összefüggését.
Ha szellemtörténetileg vizsgáljuk a romantikus életet, annak kiindulópontját az individualitás új értelmezésében kell látnunk a XVIII. sz.-ban. Két eszme találkozik itt: az egyéniségnek és a végtelennek gondolata. Azáltal, hogy az egyén számára végtelen lehetőségek nyílnak fel, ebből a találkozásból megszületik az első romantikus eszme: a szabadság. Ez a gondolat az egész romantikán átvonul, mint vezető elv, annak ellenére, hogy a szabadság elv nem is lehet, miután hiányzik belőle minden formai momentum. Erre rámutatott már Brunetière is: "La liberté n'est pas un principe, mais une simple possibilité de faire ou de ne pas faire, et en art, non plus en politique, - on n'en tire absolument rien. La liberté conditionne tout, et elle n'engendre rien."[2]
A szabadság, mint abszolút elv már Kantnál is felmerül, innen veszi át Fichte, aki ezt a szabadságot az abszolút Én formájában fogja fel. Nála már az alany lesz minden, melyet Kant még ellensúlyozott a Ding an Sich-hel.
A szabadon érvényesülő Én nem ismer semmiféle korlátot s ezért a szabadság nem más, mint a formátlanság elve. Egyedül az alany a fontos s megnyilatkozásainak is csak ez a szuverén alany határozza meg a formáját. Ezért az abszolút Én megnyilvánulási módja a kiterjeszkedés s minthogy formai akadályokat nem állít maga elé, célját minél több tartalom segítségével éri el. A romantikus léleknek ezt a törekvését, amely az individuum kiteljesedését az élménytartalmak halmozásában látja, expanzivitásnak nevezzük. Az egyén száz oldalon tágul bele a világba s mint egy köröskörül növekedő oázis nyeli magába a végtelent mindig nagyobbodva, gazdagodva, színesedve, de formájában ugyanaz marad. Ezzel szemben a klasszikus egyéniség mozgása lineáris, s így nem az élmények sokaságát és gazdagságát , hanem formai tökéletesedését keresi. Goethe már kifejezte ezt a romantikus expanzivitást, amely az egyénnek a végtelen utáni vágyából támadt:
"Willst Du ins Unendliche schreiten
Geh nur zum Endlichen nach allen Seiten"
A romantikus individualizmus tehát az alapja az egész romantikus eszme- és érzésvilágnak. Az individualizmusnak különböző formáit találjuk meg az élet különböző síkjain.
1. Az egyénre vonatkoztatva egyenes vonalat húzhatunk a rousseau-i természetes embertől, az Én fichtei korlátlanságán és Schopenhauer filozófiáján keresztül az Übermenschig és a Wille zur Macht lelkiismeretlen jelszaváig. Ez az individualizmus nyilatkozik meg a romantikus zseni- és hőskultuszban is.
Egy másik vonal szintén a rousseau-i természetes ember elgondolásból indul ki s az egyéni szabadság eszméjéből az emberi egyenlőség következtetését vonja le. Ennek a vonalnak a mentén helyezkednek el a jobbágyság és rabszolgaság felszabadítására irányuló mozgalmak, a zsidó- és nőemancipáció, majd a modern demokrácia és liberalizmus harcai. Így jut el két ellentétes konklúzióhoz ugyanannak az eszmének kétirányú kifejlesztése.
2. A principium individuationsnak néptömegekre való alkalmazásából származik a nemzeti elv, amely a nemzetet fejlődésében és jelen állapotában az egyéni élet alapján ítéli meg. (Herder, Kölcsey). A romantikus történetfelfogás szerint a népeknek is van gyermek-, férfi-, és aggkoruk, s viszont a népeket is az egyén jogai illetik meg. Ez a formája az individualizmusnak főleg az elnyomott népek között jelent meg és végső konklúzióját a szabadságharcokban vonta le.
3. Művészi téren az individualizmus a lírizmusban jut kifejezésre. A líra lesz a romantikus kor legjellemzőbb műfaja, amely mellett még az epika is háttérbe szorul. A romantikus irodalom epikája (eposz, regény) át van hatva szubjektív motívumokkal s így tulajdonképpen csak álepika, mert a romantikus emberből hiányzott az objektív történet- és természetszemlélet. Ugyanezen oknál fogva, nem tud drámát sem létrehozni, jóllehet kevés kornak volt még olyan hőskultusza, mint a romantikának.
De nemcsak a műfajokban nyilvánul meg az individualista elv, hanem a művészi tárgyakban is. Eredetiséget követelnek a művészi témáktól, szenzációt, érdekességet, újdonságot, szóval azt, hogy a tárgy önmagában lekösse az érdeklődést. Ez természetes is, mert a romantikus író formálással nem tudta biztosítani a tárgy művészi önállóságát, (hiszen formai problémái nem voltak) s így a témának magával hozott érdekességével kellett művészi jogosultságát és a közönség érdeklődését biztosítania.
Egyes országokban, ahol az írói önállóság még nem volt tudatos, az eredetiség értelmezése az író munkájára is vonatkozik. Önállót, saját maga kitaláltat írjon, ez volt a jelszó Magyarországon is, s így az eredetiség tulajdonképpen nem más, mint az írói munka egyediségének hangsúlyozása.
Így végigkísérhetjük az individualizmus magnyilatkozását az egész romantikus életben. Morális téren ez az elv az egyén teljes demoralizálását jelenti, egyéni erkölcsöt hirdet, relativista etikát, gazdasági téren elvisz a szabadverseny kialakulásához, a politikában pedig világot vet egy Napóleon államkoncepciójára és a nacionalista államalakulatokra. E mozgalmaknak azonban csak kiindulópontjuk a racionalisztikus: a francia felvilágosodás. A romantika átszövi őket érzelmi motívumokkal annyira, hogy racionalisztikus eredetük sokszor teljesen eltűnik. Lássuk azonban, hogyan függ össze a romantika eszmevilága a romantikus érzelmiséggel.
Az Én a kezdet és a vég, hirdeti a romantika, s minthogy az Én csak mint örökös változás fogható fel, a romantikus szellem alapmotívuma: az öncélú mozgás. A romantika tehát az abszolút szubjektivizmus és lírizmus programja. Így érthető, hogy az romantikus szellem is egységre törekszik, de nem az osztható és elhatárolható klasszikus egységre, hanem egy oszthatatlan egységre, a mozgás egységére: az érzés egységére. Így függ össze a szubjektivizmussal az érzelmi hajlamosság, a romantikus szentimentalizmus. Ez másképpen is indokolható: a romantikus ember határt és törvényt önmagán kívül nem ismer, tehát a végtelenbe tör. Ez pedig intellektuális úton a priori lehetetlenség.
A végtelen csakis érzelmi úton közelíthető meg. Az irracionalizmus és szentimentalizmus tehát szorosan összefüggnek.
Miután a romantikus lélek tartalmi tendenciáját és érzelmi magatartását meghatároztuk, meg is kell jelölnünk azokat a tartalmakat, amelyek segítségével a romantikus érzelmiség megnyilatkozik. Ez a romantikus érdeklődés, illetőleg a romantikus tárgykörök kérdése.
Mindenekelőtt megállapítható, hogy a tárgykörökkel szemben mindig csak egy szubjektív, érzelmi indítékot találunk a romantikában, miután hiányzott belőle a tárgy objektív valósága iránti érdeklődés. A couleur locale törekvés csak látszólag hangsúlyozta a tárgy objektív jegyeit, lényegében a pittoreszk hatás és az érdekesség felkeltésére szolgáló külsőséges eszköz volt. Mivel a tárgyakat nem valamely objektív művészi formán keresztül látta a romantikus író, a tárgy teljesen az író szubjektív érzelmei szerint igazodott. Csak olyan tárgyakat választott, amelyek érzelmi hajlamainak megfeleltek.
A téma tehát csak ürügy, hogy az író érzelemvilága megnyilatkozhassék. Mivel pedig ez csak bizonyos témákban sikerült, a romantikában kötött témakörrel találkozunk. A klasszikus embernek mindegy, hogy mit dolgoz fel, a fontos a forma. Ezért dolgoz fel legtöbbször rég ismert, sokszor feldolgozott tárgyakat. A romantikus embernek azonban nem mellékes a téma. Érzelmi indítékok alapján válogatja meg tárgyait, amelyek közül a legfontosabbak: történeti, népies, primitív, egzotikus, természeti, vallásos, titokzatos, fantasztikus és borzalmas témák. Amint látjuk, a cél minél jobban eltávolodni időben és térben a megkötő jelentől. Azonban valamennyi csak érzelmi ürügyet képvisel, így csak áltörténetiség, népieskedés, álvallásosság és szentimentális természetkultusszal találjuk magunkat szemben, mert a romantikus ember nem a tárgy művészi átéléséből alkot, hanem csak egyénileg indul meg a tárgyon. Tehát vagy érzelmei számára keres alkalmas témát, (természet, történelem, népies és vallásos témák), vagy fantáziája számára szabad lehetőséget (fantasztikus, borzalmas, titokzatos és történeti témák). Még a romantikának az az altruisztikus gesztusa is csak érzelmi ürügy, amely az irodalomból világmegváltó eszközt, a társadalomnak használni akaró, tendenciózus irodalmat csinál. Ennek is végeredményben csak az apostol szerepében való tetszelgés és egy társadalmi érzelmesség kiélése a célja.
Az abszolút Én-ből származó szubjektivizmus természetszerűleg relativizmushoz vezet. Csak ez a világnézeti alap magyarázhatja meg számunkra azokat az ellentétes és sokszor ellentmondó jelenségeket, amelyek romantikus lélekben egymással szemben állanak. A romantikus embernek két arca van s ezek relativista világérzésből születtek. Romantikus antitézisek: Az individualizmus (Rousseau: Emil, Fichte: Én, Nietzsche: Übermensch) és a kollektív tendencia (Le contrat social, egyenlőség, demokrácia, liberalizmus, Marx.) A fejlődés elve (Herdertől Spencer evolucionizmusáig) és a forradalmi elv (ugrás a fejlődésben). Az optimizmus (a haladás bálványa) és a pesszimizmus (Le mal du siècle, sírköltészet), vagy az állandó hangulati kettősség a romantikus művész lelkében: az ódai és elégikus hangoltság, (Hugo, Vörösmarty). A népiesnek és hazainak a kultusza s e mellett kalandozás fantasztikus és egzotikus tájak felé. Vagy az írói figurák ellentétessége: a hős, az ideálisan jó és az intrikus, a gonosz stb. Így még számtalan ellentétet és ellentmondást bányászhatnánk ki a romantikus lélek szövetéből. Az ellentéteknek ez a szimultán valósága állandó feszültséget teremt a romantikus ember lelkében. Ezért volt olyan nyugtalan és lázas az a kor és megnyugvást nem is találhatott, mert a biztos talajt, az abszolútumot már megszületésekor elvesztette. De nyugtalansága a pozitív tudományokban és a technikában előrevitte az emberiséget, mert ezek azok a területek, ahol a tartalmi törekvés eredményt érhetett el.
Hogyan helyezkedik el a romantikus lélekben az orientális tendencia? Említettük, hogy a keleties témakör egyike azon ürügyeknek, amelyeket a romantikus ember érzelmi fűtöttsége keresett. A keleti tárgyat indokolja tehát mindenekelőtt a romantikus lélek expanzív törekvése, amely százfelé való tágulásában Kelettel is találkozik. Kelet egyik színe annak a kaleidoszkópszerű tarkaságnak, amelyet a romantikus érdeklődés maga körül teremt.
Ha kutatjuk a közelebbi motívumokat, amelyek az orientalizmus fellépését eredményezték, akkor a romantikus lélek mélyéből a következő elemeket tudjuk felszínre hozni:
1. Az első ok, amiért a romantikus ember keleti témához nyúl, magában az eredetiség programjában rejtőzik. Rámutattunk már arra, hogy az írói eredetiség nem más, mint a principium individuationisnak az írói működésére és témáira való alkalmazása. Az írótól önálló, egyéni működést, a témáktól pedig újdonságot, szenzációt, szokatlanságot vártak. Erre pedig igen alkalmasak voltak a keleti témák, amelyekben mindig megvolt a messziről jöttségnek, idegenségnek, különösségnek s így az eredetiségnek a színe. Az eredeti benyomását keltette minden keleties munka, mert eddig még soha el nem ismételt színeket és keretet hozott. Legtöbbször a Keletnek éppen az ismeretlensége keltette az eredetiség hatását, mert minden ismeretlen, még ha hazug színekkel festik is, különösnek és érdekesnek tetszik előttünk.
2. Egy másik motívum, amely indokolja a keleti témák fellépését, a romantikus szentimentalizmus, mely a színes keleti keretben és ösztönös keleti karakterekben jobban el tudta helyezni "szívreható" történeteit, mint a mindennapi, megszokott s ennélfogva konkrétabb hazai keretben. Hogy az érzelmes témák keresése is egyik motívuma volt a keleti történetek közkedveltségének, vagyis, hogy a keleti tárgyakat, mint érzelmes, szívet meglágyító témákat keresték, arra vonatkozólag idézünk néhány sort, amelyre egyébként Gorove László is hivatkozott a Jetzid és Hába Előbeszédében (1806.): "Az efféle változások, melyek a napkeleti történetekben szüntelenül elé fordulnak, sokkal jobban meglágyítják a szívet, mintsem minden a mi erköltsi tudományunk száraz szisztémája" (R. munkáinak töredékeiből. Magy Mus. II. utolsó negyed.)
Ez az érzelmes tendencia nemcsak a keleti témában jelentkezik, hanem a fiktív keleti karakterek felfogásában és az irodalmi munkák stílusában is megnyilvánul. Az emberek itt ösztönös lények, akik mindig érzésük, szívük, ösztöneik és indulataik szerint cselekszenek s így teljesen megfelelnek az általános romantikus ideálnak, amelyből a kor antiintellektualizmusa igyekezett az értelmi elemet kikapcsolni. Különösen a női alakok megrajzolásában jut ez kifejezésre, akiket határozatlan, lágy, légies tüneményeknek s kizárólag a szerelmi érzés által érvényesülő lényeknek fest az orientalista író. Ez a keletiesen rajzolt női alak egyébként az egész romantikára jellemző s ezért mondja Riedl Frigyes, hogy Vörösmarty valamennyi női alakja keleties benyomást kelt.[3] Keletiségük az előbb említett tulajdonságaik által jut érvényre.
A keletieskedő stílus pedig szóvirágaival, jelzőhalmozásaival, körülírásaival, metaforáival és szimbólumaival egyenesen érzelmi tendenciát szolgált. Valahányszor a nyelv lesiklik az értelem síkjáról s a kifejezést nem a fogalmak egyszerű kapcsolása által akarja elérni, nyilvánvaló, hogy ez érzelmi szempontok érdekében történik. A jelzők és a különleges kapcsolások (metafora, metatézis, hasonlat stb.) mind az érzelmi velejárót hangsúlyozzák. Ez adja a keletieskedő stílus megértéséhez is a kulcsot. Meg kell azonban jegyezzük, hogy a keletieskedő stílust nem szabad valódi érzés szülte stílusnak tekintenünk, csak manier-nak, amelyben eltanult stílus-fordulatok mögött át nem élt tartalmak zavaros tömege szorong anélkül, hogy őszinte érzés csoportosítaná őket meggyőző sorrendbe.
Másodrendű motívuma az orientalizmusnak a kor kolorisztikus törekvése. Keleten a színek gazdag, még eddig nem látott skáláját keresték, festészetben éppen úgy, mint zenében és irodalomban. Csakhogy maga a kolorizmus a szentimentalizmusnak a folyománya. A színek az érzések hordozói s valahányszor az élet érzelmi oldalát hangsúlyozzák valamely korban, az mindig színtörekvésekkel függ össze. Az orientalizmus többek közt tehát kolorista ürügyet keresett a keleti témákhoz.
3. Kétségkívül közrejátszik a keleti témák népszerűségében ugyancsak a korszellem irracionalizmusából fakadó miszticizmus is. A romantikus léleknek a titokzatosság iránti érdeklődése közismert. Alig van dráma vagy regény e korból, amelynek cselekménye ne valamely titok körül forogna. (Hugo, Vörösmarty stb.) A misztikum utáni vágy viszi az írókat tömegestől a katolicizmus misztikus tanításaihoz (Chateaubriand stb.) és ugyancsak a titokzatosságot keresik a keleti vallásokban (Czakó, Vajda), keleti történetekben és keleti karakterekben is. Az egész Keletnek éppen az kölcsönzött legnagyobb vonzóerőt, hogy nem ismerték és mindenki előtt, mint egy titokzatos, csodákkal teli világ élt.
4. Fontos motívumként szerepel a romantikus szabadságképzet is. Keleten a szabad, természetes, primitív embert keresték, akit nem rontott meg a civilizáció, hanem aki még egészséges ösztönei szerint él. Ez a motívum Rousseau társadalombölcseleti egzotizmusára megy vissza s jellemző példája a magyar irodalomban a Verseghy Ferenctől németből áldolgozott Gróf Kaczaifalvi László vagy a természetes ember c. regény, ahol az író egy indiai pária leányának személyében mutatja be a "természetes szerelmet". A természetesség alatt az ösztönös élet, az érzelmek szabad megnyilvánulása, s minden társadalmi és erkölcsi konvenciótól való megszabadulás értendő. A természetet a maga érintetlen vadságában látták keleten. A szabadság motívuma azonban nemcsak mint "természetesség" szerepelt, hanem, mint lehetőség is; a fantázia játéka számára nyújtott végtelen lehetőség, amely az írót semmiben sem korlátozta, sőt minél kevésbé ismerte a Keletet, fantáziája annál szabadabban, annál felelőtlenebbül működhetett. Fantasztikus történeteik számára ezért keresnek az írók olyan szívesen keleti keretet.
5. Igen gyakran erotikus indítékai is vannak a keletiségnek. Kelet úgy élt a nyugati ember lelkében, mint a szerelem világa. Ez a látás valószínűleg az Ezeregyéj meséinek befolyása alatt fejlődött ki. Különösen a keleti nő alakját rajzolják igen erotikusan és egyetlen jellemvonásának a szerelmi érzést hozzák fel. Ez némileg meg is felelt a valóságnak, mert a háremek rendszere valóban csak erre az egyre nevelte a keleti nőt. Magyarországon különösen Jósika Miklós novelláiban fedezzük fel azt az erotikus motívumot.
6. Végül az a körülmény is kedveltté tette a keleti témákat, hogy a Keletet egyáltalán nem ismerik. Így a romantikus író, aki félt a jelen és a mindennapiság fantáziabénító valóságától, szívesebben kalandozott keletre, ahol felelősség nélkül helyezhette el romantikus történeteit. Ez kettős előnyt jelentett; egyrészt a keleti erkölcsök és jellemek ismeretlenségüknél fogva szabad utat hagytak fantáziájának, másrészt az író fel volt mentve ezek részletes és hű rajzolása alól is.
Ezek tehát azok a szálak, amelyek az orientalizmust a romantikus lélek szövetébe fűzik. Láthatjuk, hogy majdnem valamennyi romantikus diszpozíció szerepet játszik az érdeklődésnek Kelet felé hajlásában, sőt azt mondhatnók, hogy a romantikus diszpozíciók teljes kifejlődésüket éppen a keleties irányzatban érik el. Erre utalt Wilhelm Schlegel is, mikor azt mondta: "Im Orient müssen wir das höchste Romantische suchen." (Athenaeum. Gespräch über die Poesie. 1800. III.)
Kétféle formáját különböztetjük meg az orientalizmusnak: az egyik, amely csak a tárgyban rejlő egzotikum iránt érdeklődik, a másik, amely nemcsak tárgyban, hanem stílusban is igyekszik keleti benyomást kelteni. A két változat időrendben követte egymást.
Ha a romantikus Európa irodalmain végigtekintünk, mindenütt megtaláljuk az orientalizmus nyomait. Ez az irodalmi divat nem tűnik fel mindenütt egyforma intenzitással, egyes országokban azonban rendkívül fontos szerepet kap.
A franciaországi orientalizmus[4] visszanyúlik egészen a XVII. sz.-ig. Fejlődésének legjelentősebb mozzanatai: Galland francia orientalista Ezeregyéj fordítása (1708), amely kibővülve újabb és újabb kiadásokat ér meg és népszerűségének csúcspontjára a romantika idején érkezik. Egész sereg utánzat is támad a nyomában, amelyek közül magyar vonatkozásánál fogva fontos Pétis de la Croix: Ezeregy nap c. mesegyűjteménye, amelyet a francia orientalista Seid Moklez írásaiból fordított le. A keleti műfordítások mindjobban szaporodnak s apránként hozzáférhető lesz a keleti irodalmak minden nagyobb alkotása a nyugati ember számára. A századfordulón különösen De Sacy francia orientalista fejt ki nagy munkásságot.
De a Kelet iránti érdeklődés nemcsak fordításokban nyilvánul, hanem mindjobban elszaporodnak az irodalomban a keleti témák is. Montesquieu Perzsa leveleiben (1784) keleti álarcban kritizálja a hazai viszonyokat, Voltaire keleti tárgyú tragédiáiban és elbeszéléseiben, Favart a Trois Sultanes c. darabjában, Crébillon Le fils Le Sopha c. regényében áldoz a kor divatjának.
A XVIII. sz. orientalizmusa azonban még erősen intellektuális érdeklődés eredménye. A XVIII. sz. erős racionalizmusa erre is rányomta bélyegét. Folytatódik ez az orientalizmus, sőt általános egzotizmussá bővül ki Rousseau fellépésével. A romantikus embert már érzései viszik keletre s így egész orientalista megnyilvánulásának már nem intellektuális, hanem érzelmi színezete lesz.
Az egzotikum iránti vágy hajtja az utazókat keletre, akik aztán táplálékot adnak a keletieskedő irodalomnak. Ugyancsak sok keleti elemet közvetít a köztudat számára az egyiptomi hadjárat és az északafrikai francia kolonizáció is.
Az ebből a szellemből született munkák közül Bernardin de St. Pierre La chaumière indienne-je (1791.), Florian meséi (1792.), Victor Hugo Orientales-jai (1829.) és Lamartine Voyage en Orient-ja (1835.) a legnevezetesebbek. Mellettük száz meg száz novellista és költő elégíti ki a folyóiratok közönségének mindennapi igényeit.
Angliában is nagy mértékben elősegítik az orientalista törekvéseket Angliának a Kelettel való politikai és gazdasági kapcsolatai. Éppen ezért az angol keletieskedő irodalomnak középpontjában India áll. Legjelentősebb termékei: Beckford Vathek c. regénye (1798.), Southey Course of Kehama ind. tárgyú elbeszélő költeménye (1810.), Thomas Moore Lalla Roukhja, mely regényes keretben négy elbeszélést mond el (1817.), Walter Scott Count Robert of Paris-a (1831) és Morier Keleten játszódó regényei: Hajji baba, Zorab, Aysha stb. Ez utóbbiakat nálunk Petrichevich Horváth Lázár ismertette (Ath. 1837. I. II. ). Megemlíthetjük még, hogy Kalidásza híres drámájának, a Sakuntalának fordítása 1789-ben jelent meg. (Németül 1791.)[5] Jones kiváló orientalista pedig latinul adja ki a keleti költőket.
Az angol keletieskedő irodalomnak legnagyobb alakja azonban Lord Byron, aki a Kelet imádatában valamennyi kortársát felülmúlta. Görögországba utazik, harcol a görög szabadságért, albán ruhát ölt magára és beszélyeiben is megeleveníti a déli Balkán színes életét. Elbeszélései rendkívül erős hatással voltak az egész európai keleties irodalomra: The Bride of Abydos (1813.), The Giaour (1813.), The Corsaire (1814.), The Island (1823.), Mazeppa (1818.), Sardanapal (1821.), The Siege of Korinth (1816.). Fantáziáját az Ezeregyéj is megtermékenyítette, amellyel sokat foglalkozott. Végül egy sereg zsidó költeményt írt, amelyeket egy zsidó zeneszerző megzenésített és kiadott Hebrew Melodies c. alatt (1815.).[6]
A német irodalomban találjuk a legnagyobb mértékben a keletieskedést. A tudományban igen erős volt a Kelet iránti érdeklődés. Schultens, Friedrich Schlegel és Hammer Purgstall munkássága a legfontosabb. Schultens kiadja a Calilah wa Dimnah-t bő kommentárokkal (1778.), Schlegel keleti nyelvekkel foglalkozik és 1808-ban megjelenik nevezetes munkája: Über die Sprache und Weisheit der Indier. Hammer Purgstall 1809-ben folyóiratot alapít Fundgruben des Orients címmel, melyben 1818-ig számtalan cikkben tárja fel a keleti irodalom kincseit. 1812-ben megjelenik Hafiz fordítása, majd később nagy tanulmányokat és keleti antológiákat ad ki. Fontos dátumot képvisel az Ezeregyéj első teljes német fordítása is (1825.), amelyet Habicht, von der Hagen és Schall adtak ki.
A keletieskedő irodalom legjellemzőbb alkotásai: Lessing Nathan-ja (1779.), Schikaneder Varázsfuvolá-ja (1791.) Mozart zenéjével és ehhez hasonló sok keleties tündéri játék, amelyek a pesti német színház színpadán is nagy sikereket arattak. Wieland Dchinnistan címen keleties tündérmese-gyűjteményt ad ki (1791.) s regényei közül is több Keleten játszik (Abderiten stb.).
Goethe Westöstlicher Divan-ja (1817.) egyik legérdekesebb megnyilvánulása a keleties divatnak. Goethét részben Hammer Purgstall Hafiz-fordítása, részben késői szerelme (Marianne Willemer=Suleika) inspirálta a versgyűjtemény megírására, amelynek később sok utánzója is akadt.[7]
Platen Ghazelen címen ad ki egy versgyűjteményt (1821., 1828.), Rückert pedig Östliche Rosen c. kötetével (1822.) tűnik fel. Igen jellemző, amit Rückert magyar ismertetője ír a német keleties költészetről: A német költészet az idegen népszellemet közbirtokká kívánta tenni, mégpedig két úton igyekezett ezt a célt elérni, ú. m. fordítások és a keleti költészet szabad reprodukálása által. "Goethe az utóbbi utat örök időkre megállapítá s egyszersmind a keletnek a nyugatra vitele s alkalmazása által nemzetiesíté is. Őt követé Rückert, Kelet rózsái-ban, utóbb jöve Platen, és végül Stieglitz, ki az egész keletet képekben, azaz életben és mozgásban igyekezett ábrázolni.
De Rückert azonban ama másik utat t. i. a philologiait sem feledé, érezve, hogy csak ennek a költészettel párosításától lehet igaz és tetemes haladást reményleni. E végre ő azon mezőre lépett, mellyen egy Hammer, egy Bohlen és mások járdaltak s azóta Rückert e nemű studiumából egy sereg csodálatra méltó fordítmányt láttunk előkelni, mellyek az arab, a perzsa, a chinai és indus költészetekben a keletnek főbb formáit újítják fel előttünk". (Gesammelte Gedichte von Friedrich Rückert. Társ. 1836.) Rückert és Platen változatos formajáték számára keresett ürügyet Keleten.
Keleties tárgyakat találunk Chamissónál, Heinenél, Tiecknél, Kotzebuenál, Grillparzernél, Körnernél, Bodenstedtnél is. A kor ponyvaregényei tele vannak keleties kalandokkal és a folyóiratok rengeteg keleti vonatkozású cikke állandóan ébren tartotta a közönség érdeklődését. Legjellemzőbb példája az Ausland c. folyóirat, amely tele van keleti vonatkozású tanulmányokkal és hírekkel.
Jellemző, hogy magyar témák Nyugat romantikus irodalmába, mint keleti kuriózumok vonultak be. Az írók ugyanolyan egzotikumot keresnek vidékeinken és a magyar jellemben, mint az ázsiai vagy afrikai témákban.
Byron Werner vagy az örökség c. drámájában (1812.) sűrűn szerepeltet egy Gábor nevű magyart; ezt a figurát a Lee nővérek Canterbury Tales c. elbeszélésgyűjteményének (1804.) egyik elbeszéléséből vette.[8] Magyar tárgyat dolgoz fel Samuel Taylor Coleridge Zápolya c. drámájában is (1817.).[9] A darab Illiriában játszódik és sok magyar név szerepel benne (Bethlen, Emeric, Andreas stb.), amelyek egy részét egy régi angol Bánk-bán tragédiából vette: Lillo: Elmerich or Justice Triumphant (1739.) c. szomorújátékából.[10]
A francia irodalomban Rousseau magyar tárgyú vígjátékát és novelláját[11] és egy ismeretlen író Le Pacha de Bude c. regényét sorolhatjuk ide.[12]
Németországban különösen kedveltek voltak a magyar témák, elsősorban török témákkal kapcsolatban. Grillparzer feldolgozza Bánk-bán históriáját,[13] Kotzebue Benyovszky Móric kalandjait és Béla futását. Körner Zrínyi Miklósról írt tragédiát[14], Birch Pfeiffer Karolina pedig Szapáry Péterről írt egy értéktelen, de sok sikert aratott színdarabot, amelyet a pesti német színház is számtalanszor adott. Legművészibb formában Lenau szólaltatta meg a magyar puszta hangulatait. Megemlíthetjük Freytag Gusztáv magyar tárgyú elbeszéléseit is, amelyek a század közepén képviselték a magyar egzotikumot a német irodalomban.[15]
Az orientalizmus azonban nem csak az irodalomban követelt helyet magának, hanem a romantikus élet minden síkján. A hatást legelőször a színpad érezte meg, amely legszorosabb összefüggésben volt a kor irodalmával. A keleti dekoráció és kosztüm a keleties tárgyú darabokkal vonul be a színházba, kielégítve a színháznak egy mindig titkolt, de mégis állandóan kifejezésre jutó vágyát, a látványosságra való törekvést, amely a keletiségben gazdag táplálékot talált.[16]
Az összes művészetek közül legerősebben a festészetben nyilvánult meg a keletieskedés.[17] Különösen a francia festők (Gros, Delacroix, Decamps, Fromantin, H. Vernet, Champmartin, Chassériau stb.) foglakoztak keleti témákkal. Az orientalizmus a festészetben szoros összefüggésben van a kor kolorista áramlatával. A festők színfantáziájuk számára keresnek megvalósulási keretet s ezt megtalálják a napsütötte Kelet színes világában. De Kelet szellemébe ők sem hatolnak be, nem törekszenek objektív, drámai átélésére s Kelet így számukra is csak ürügy színproblémáik kifejezésére. A magyar romantikus festészetben is állandóan él a vágy keleti témák után Markó Károlytól kezdve.[18] Különösen sok keleti anyagot hoznak haza keleten utazó festőink.[19] (Ligeti Lajos, Libay Károly Lajos, Roth Imre, Petrovits Pál, Schoefft Ágoston.) Itthon dolgozó festőink számára Bécs közvetítette a keleti anyagot. Az Életképek kiállítási beszámolóiból láthatjuk, hogy a tárlaton nagy számmal szerepeltek keleties képek. (1844., 1847.)
Külön csoportot alkotnak keleties könyvillusztrációink, amelyek részint keleti vonatkozású könyveinket (B. Patay S.: Régi indusok böltselkedések, Gorove L.: Jetzid és Hába stb.), részint folyóiratainkat és évkönyveinket díszítették. Ezek legnagyobbrészt külföldi képek utánnyomatai s csak elvétve kerülnek ki magyar műhelyekből.
Az építészet is meghozta a maga áldozatát a keletieskedő divatnak. Bécsben Müll és Siccardsburg az opera építői, Pesten pedig főleg Feszl Frigyes képviseli a keleties irányt.[20] A Vigadó zseniális építőjének tanítványai pedig egészen a század végéig keleties ornamentikával dolgoznak. (Pán József, Weber Antal, Máltás Hugó.)
Elősegítették ezt a mozgalmat a hírlapok és folyóiratok híradásai is, amelyek Ceylon szigeti festészet, Keleti gyors festészet, Chinai építőmesterség, Egyiptusi építészet stb. c. cikkekkel állandóan ébren tartották az érdeklődést. Különösen a Honművészben (1833-tól) találunk sok, keleti művészetről szóló híradást.
Rendkívül erősen jelentkezett az orientalista törekvés a zenében, ahol alkalmat adott egzotikus harmóniákra és színes hangszerelésre. Itt is a kolorista törekvésekből nő ki a keletiség, mert a romantikus zene főproblémája a színfolt volt. A keleti témák pedig kiválóan alkalmasak voltak a hangszerek színének kihasználására. Különösen az opera kultiválta a keleti témákat, melyekhez nemcsak zenei, hanem színpadi érdek is fűzte.
A pesti német színház számtalan ilyen keleti tárgyú operát játszott[21] s ezek így kétségkívül közvetítői lettek az orientalizmusnak Magyarországon.
Nyugat orientalista érdeklődéséből magyarázható ebben az időben a magyar cigányzenének európai elterjedése is.[22] Nyugat egzotikumot keresett és talált a magyar cigányzenében, amelynek közkedveltségét az is bizonyítja, hogy majdnem minden romantikus zeneszerző ír magyar táncokat és fantáziákat (Brahms, Rossini stb.), amelyeknek ihletét a cigányzenészektől vették. A magyar tánc keleti egzotikumként vonul be nyugatra éppen úgy, mint a gulyás, a csikós és a betyár három alakja.
Végül a kertművészetben is feltaláljuk a keleties elemeket, amelyek a XVIII. sz. végén kialakuló angol kerteket díszítő épületek között bukkannak fel. Ezek a kertek tele vannak mosquée-kkal, kínai tornyokkal és japán hidacskákkal. Németországban különösen Fr. Ludwig Schkell képviseli ezt a divatot, akinek leghíresebb műve a schwetzingeni park.[23]
Így szövi át ez a divat az egész romantikus életet, bizonyítva, hogy nem egy véletlen és szórványos, hanem a romantikus lélekkel szorosan összefüggő, általános jelenséggel állunk szemben.
[1] Bibliográfia. Erdélyi János: Valami a romanticizmusról. Szépirodalmi Szemle. 1847. Br. Kemény Zsigmond: Klasszicizmus és romanticizmus. 1863. Zsilinszky Aladár: Klasszicizmus és romanticizmus. 1924. Farkas Gyula: A magyar romantika. 1930. - L. Cariot et Ch. Règismanset: L'Exotisme. 1911. Lasserre: Le romantisme français. Nouv. Éd. 1908. Joseph Aynard: Comment définir le romantisme. Revue de lit. comp. 1925. Charles Maurras: Romantisme et révolution. 1928. - J. Nadler: Die Berliner Romantik. 1921. J. Petersen: Die Wesensbestimmung der deutschen Romantik. 1926. O. Walzel: Deutsche Dichtung von Gottsched bis zur Gegenwart. Romantik. Handb. d. Litteraturwissenschaft. 1930.
[2] Brunetière: Les époques du Théâtre français. é. n.
[3] Vörösmarty Mihály, Egyetemi előadás. 1905.
[4] Cariot et Régismanset: L'Exotisme. Paris. 1911. és elbeszéléseiben, Favart a Trois Sultanes c. darabjában, Crébillon Le fils Le Sopha c. regényében áldoz a kor divatjának.
[5] Arany J.: Monier Williams. A hindu dráma. Ö. M. X.
[6] Koeppel Emil: Byron. Ford. Esty Jánosné. 1913. Függelék: Morvay Gy.: Byron Magyarországon. - Gurnesevits Lajos: Byron Magyarországon. E. Ph. 1901.
[7] Nálunk Kazinczy Gábor ír egy Suleicha című elbeszélést, amelynek azonban a címen kívül semmi keleti vonatkozása nincs. (Emlény 1842.)
[8] Fest Sándor: Byron Magyar Gáborja. Irod. tört. 1913.
[9] Ulrich György: Coleridge magyar tárgyú színműve. Irod. tört. 1914.
[10] Csiky Gergely: Az Angol Bánk-bán. Kisf. Társ. É. XV. 1879-80.
[11] Rácz Lajos: Rousseau magyar tárgyú színműve. E Ph. K. 1911. - Hankiss: Rousseau magyar tárgyú novellája. E. Ph. K. 1917.
[12] Beöthy Zs.: A magyar szépprózai elb. II.
[13] Bayer: Egy német Bánk-bán. E.Ph. K. 1904. - Heinrich: Grillparzer Bánk-drámájához. E. Ph. K. 1895. és Figyelő III.
[14] Petz: Körner Zrínyi drámájáról. E. Ph. K. 1895. - Kardos A.: Körner Zrínyije. E. Ph. K. 1883.
[15] Trostler József: Freytag Gusztáv magyar tárgyú elbeszélései. E. Ph. K. 1918.
[16] Cohen: Historie de la mise en scène du moyen âge. Paris. 1926. - M. v. Boehn: Das Bühnenkostüm. Berlin. 1921. - M. v. Boehn: Puppen und Puppenspiele. München. 1929. Gregor: Wiener scenische Kunst. Wien. 1924. Lanson: Esquisse d'une historie de la tragédie française. Paris. 1927.
[17] Jean Alazard: L'Orient, thème romantique, Revue de l'art mai. 1930. - H. Focillon: La peinture au XIX. siècle. Paris 1927. - Staud Géza: Keletieskedés a romantikus festészetben. Élet. 1930. nov. 16.
[18] Szana Tamás: Markó Károly és a tájfestészet. 1898. - Keleti Gusztáv: Idősb Markó Károly. Magyar knyt.
[19] Kelp Anna: A XIX. sz.-i magy. festészet viszonya a francia festészethez. Bpest. 1928. - Lyka Károly: A táblabíró világ művészete. 1922.
[20] Vámos Ferenc: Feszl Frigyes és kora. Magyar Művészet. 1925.
[21] P. Kádár Jolán: A budai és pesti német színház története. 1913.
[22] Major Ervin: Bihari János. Zenei Szemle. 1928. jan.
[23] F. Hallbaum: Der Landschaftsgarten 1780-1883. München. 1927. - A franciaországi keleties kertdíszítésről megemlékezik D. Monet: Le romantisme en France au XVIII. s. p. 63.
A magyar romantika jelenségeit nem szabad idegen szemléletek alapján megítélnünk. A magyarság anyagi és szellemi adottságai különböznek más nemzetekéitől, s így az Európát átjáró romantikus szellemáramlat nálunk ezen adottságoknak megfelelően, a nyugatitól különböző formában jelent meg.[1]
Mindazonáltal azok a lelki alapdiszpozíciók, amelyek nálunk e kornak eseményeit irányítják, ugyanazok, mint amelyek a nyugati romantikában hatottak. Az individualizmusnak nálunk elsősorban nemzeti értelmezését találjuk meg. A nemzeti öntudat felébredése először az irodalomban, később a politikában is tapasztalható. Az irodalmon keresztül való nacionalizálódás a magyar romantikának legjellemzőbb vonása. Ezzel függ össze a nemzeti nyelvnek, mint az irodalom eszközének pallérozására irányuló törekvés: a magyarnyelvűség programja. Ebből a szempontból Kazinczy nyelvújítása is romantikus jelenség, mert a nemzeti individualitás eszméjét szolgálta. Eszközeiben ugyan racionalisztikus és inkább a XVIII. század racionalizmusának hatása alatt áll, viszont forradalmisága, amellyel máról-holnapra kívánja megváltoztatni a magyar szókincset, ismét romantikus eszmekörbe utalja.
Az irodalmi nacionalizálódás egy nagy egységesítő folyamat, amely a magyarság táji, faji, felekezeti különbségeit a nemzeti érzés egységes szempontja alatt egyenlíti ki.
Az irodalmi nacionalizálódás által megteremtett nemzeti öntudat ezután politikai következményeit is levonja a nemzeti gondolatnak. Ezt az újabb harcot két szimbolikus politikus képviseli: Széchenyi és Kossuth. Mindkettő romantikus és mégis ellentétei egymásnak. Egyik a fejlődés elve alapján áll, s Ázsiából kihozott sajátságainknak fokozott kifejlesztése által látja megvalósíthatónak a nemzeti elvet. A másik az érzelem erejétől elragadtatva, a forradalom romantikus gesztusával akarja megvalósítani ideáljait.
Az individualizmusnak nemzeti értelmezésén kívül az egyénre alkalmazott formája is megvan, s ez az, ami az irodalomban az eredetiség programjában nyilvánul meg, s amelynek felvetését Kármán József személyéhez kapcsolhatjuk. Az eredetiség eleinte csak azt jelenti, hogy ne csak fordításokra használjuk erőnket, hanem önálló munkákat is írjunk. Kármán az eredetiségen a magunkkészítettet érti. Döbrenteinél már az eredeti egyenlő a nemzetivel és ez átmegy a köztudatba is. Tehát az eredetiség az író munkájára vonatkozik. A későbbi romantika azonban az eredetiség követelményét az írói témákra is kiterjeszti, s ezért érdekességet, addig soha elő nem fordulást, izgató újságot követel a tárgytól. Az eredetiség felett való féltékeny őrlődés megnyilvánul a kor írói öntudatában is, bizonyítéka éppen a sok plágiumper.
A romantika expanzív törekvése nálunk a különböző kultúrák felé való fordulásban nyilvánul és rendkívül tarkává teszi a kor irodalmi képét. Egymás mellett áll több irodalmi "iskola" (németesek, deákosak), néha azonban ez a sokoldalú érdeklődés egy emberben nyilvánul meg (Csokonai).
Másik megnyilvánulási formája az expanzív romantikus léleknek a mindent szubjektív látással átfogó lírizmus. Ezért a mi romantikánk uralkodó műfaja is a líra, amely Aranyig és Keményig még epikánkat is teljesen átszövi, annyira, hogy romantikus eposzainkat és regényeinket sokszor alig tekinthetjük másnak, mint lírai ürügyek sorozatának (Zalán futása).
A magyar romantikának a lírizmusa legerősebben a természettel szemben jut kifejezésre. Romantikánk természetszemlélete tejesen szubjektív. Még Jókainál is ezt állapítja meg Zsigmond Ferenc: "Az életnek az az objektív képe, mely a regény és novella legfőbb célja volna, menthetetlenül elmerül a természet iránti rajongás áradatában".[2]
A lírizmussal kapcsolatos nyugati szentimentalizmusnak azonban nálunk hazai gyökerei nincsenek, és amennyiben találkozunk ilyen szellemű művekkel (Fanni hagyományai, A karthauzi), azok külföldi hatások alatt jöttek létre. Ellenben találunk egy faji vonást, amelyet Kölcsey "a magyar karakteri szentimentalizmusnak" nevez. Ez a búba merített kedv, a sírva vigadás vegyes érzelme, amely egész zenénket és irodalmunkat áthatja, s amely diszpozíció számára a romantika érzelmisége igen kedvező alkalmakat nyújtott.
Nálunk is megtaláljuk a relativizmusból származó ellentéteket. Olykor két ember képviseli az ellentétes pólust (Széchenyi és Kossuth), olykor pedig egy író lelkében van különös kettősség (Berzsenyi, Vörösmarty), amely az ódai és elégiai hangoltság szimultaneitásában nyilvánul. A szélsőséges érzések kedvelése a mi romantikánkra is jellemző, a drámai alakoknak az absztrakcióig menő ellentétessége (jó, rossz, hős, intrikus) pedig egészen nyugati minták után igazodik.
Megtaláljuk az optimizmus és pesszimizmus ellentétes érzéseit is az írók lelkében. De míg nyugaton ezek érzelmi divatok, részint általános lelkesedés az emberiség haladásáért, részint a mal du siècle beteges póza, nálunk szorosan hozzákapcsolódnak nemzeti létünk problémáihoz. Állandóan két érzés váltakozását látjuk: hit a nemzet jövőjében ("Magyarország nem volt, hanem lesz"), és keserű csüggedés a jelen reménytelenségén ("És más hon áll a négy folyam partjára, más szózat és más keblű nép"). Ez a romantikus ellentét is nálunk a nemzeti érzés mindent átható lángjából születik.
De a nyugati érzelmes pesszimizmusnak is van visszhangja a magyar lírában, nemzeti vonatkozásoktól függetlenül. Ezt főleg Kölcsey képviseli (Vanitatum vanitas), s rajta kívül a sírköltészetben nyilvánul meg (Ányos, az ifjú Vörösmarty, Petőfi: Cipruslombok).
A romantikus expanzivitás nálunk is azon témák felé irányul, mint nyugaton. Így megtaláljuk a történeti törekvést, a népies és primitív iránti érdeklődést, az egzotikus irányzatot, a társadalmi tendenciát, a természetet, mint romantikus tárgyat, s végül elvétve vallásos témák is kerülnek a romantikus látás középpontjába. Mindezek azonban nem céljai valamely objektív törekvésű érdeklődésnek, hanem csak alkalmak, ürügyek arra, hogy a túlfűtött romantikus kedély kiélhesse bennük fantáziáját és érzelmeit. Mindazonáltal meg kell jegyeznünk, hogy ezek a romantikus ürügyek a magyar romantikában sokkal kevésbé ürügyek, mint a nyugati romantikában, mert a magyarság kulturális adottságai mélyebben ágyazták bele őket a magyar irodalom fejlődés vonalába s így azok a folytonosság áramlatából szervesen nőttek elő.
A történetiség nálunk is áltörténetiség volt, mint nyugaton, akár irodalmi (Dugonics), akár tudományos (Horváth István) megnyilatkozásait tekintjük. Jogosultságot és őszinteséget azonban minden naivitása mellett is a nemzetieskedő törekvés adott neki, amely az irodalmon keresztül akart céljához érni, s így a magyar történeti témákat is az ébredő nemzeti eszme szolgálatába állította. A történeti tárgyak tehát nem csak a szélsőséges romantikus fantázia számára nyújtottak felelőtlen keretet, mint nyugaton, hanem a jelen nemzeti mozgalmainak nyújtottak lelkesítő ősöket, vagy esetleg éppen menekülést a jelen vigasztalanságán elkeseredő hazafinak.
A népies érdeklődés nálunk szintén nem csak a romantikának a primitív ember ösztönös életmegnyilvánulásai iránt felébredt figyelme, hanem a sok idegen behatással szemben támadt konzerváló, hagyománymentő mozgalom, amelynek sugalmazója éppen a nemzeti érzés. Nem irodalmi kuriózumok és szellemi delikateszek hajhászása, hanem a nemzeti irodalom alapjainak keresése, amelyre nálunk egyedül épülhetett később a magyar klasszicizmus irodalma. Kétségtelen, hogy közrejátszott megindulásában a romantika etnográfiai különlegességeket gyűjtő szenvedélye is, de valódi magyar formáját a népiességnek is a nacionalizálódás, a feltörő nemzeti érzés adta meg.
Ugyancsak belejátszott ez a motívum a társadalmi témák szerepébe is. A romantikus költő szeretett az apostol világboldogító szerepében tetszelegni, s a művészetet is eszköznek tekintette művészeten kívül álló eszmék közvetítésére. Így lép fel a romantikában a programművészet, amely elsősorban társadalmi eszméket közvetít. Magyarországon ennek közvetlen indítéka volt: az új nemzeti társadalom megalakulásának problémája. Nemzeti nyelvű, nemzeti kultúrájú, öntudatos magyar társadalom, illetőleg az új magyar középosztály áll a társadalmi tendenciájú munkák középpontjában, míg Nyugaton, ahol ezek a problémák nem voltak már aktuálisak, hiányzott a témakör nemzeti-faji motivációja és csak általános emberi keretekben mozgott. Ez a jellemvonás egyébként az egész magyar irodalomra jellemző, amely egy évezred óta kénytelen volt mindig politikai és társadalmi célokat is szolgálni és soha sem engedhette meg magának a l'art pour l'art fényűző gesztusát.
Ami a természetnek, mint romantikus témának felbukkanását illeti, itt sem jelölhetjük meg a romantikus szentimentalizmust egyedüli motívumként. Nálunk csak gyönge visszhang volt a retournons à la nature rousseau-i jelszava, mert a faji karakter keleti örökségként hordozott magában olyan erős természetérzéket, amelynek felébresztéséhez nem volt szükség a romantika szentimentális természetimádatára. Ez a természetérzék a múltban is megnyilatkozott (Balassa, kuruc költészet, népdal), s így a romantikus áramlat csak erősítette a természet szerepét irodalmunkban.
A fantasztikus és borzalmas témák, amelyek a szenzációs meglepetéseket és erős hatásokat kedvelő, romantikus ember fantáziájából születtek, nálunk igen erősen el voltak terjedve, bár legtöbbnyire idegen (francia, német) befolyások eredményei. Különösen drámaíróink kedvelték e témákat (Katona, Vörösmarty stb.), amelyek gyakran történeti álarcban jelentek meg.
Ami a vallásos témákat illeti, azok csak igen ritkán jelentkeznek irodalmunkban (Báróczi: Erkölcsi mesék, Vörösmarty: Hedvig, Bajza: Az apáca, Eötvös: A karthausi), s legtöbbször idegen, főleg német befolyás eredményei. Egész külön ágát képezik a vallásos tárgyaknak azok, amelyek bibliai történetek, vagy szenttörténeti beszélyek alakjában jelentkeztek és szintén német minták után terjedtek el irodalmunkban. Ezek közül azokat, amelyeknek hangsúlya nem annyira a vallásos tartalmon, mint inkább - lévén főleg zsidó tárgyúak, - a keleti népi karakteren van, külön tárgyaljuk a jelen dolgozatban és úgy mutatjuk be őket, mint az orientalizmusnak egy speciális ágát.
Végül az a romantikus tárgykör, amelynek tárgyalását magunk elé célul tűztük ki: az egzotikus témák köre. Mi ezt a magyar irodalomban az orientalizmusra korlátoztuk. Nálunk azért beszélhetünk majdnem kizárólag csak orientalizmusról, mert egzotikus törekvéseinkből hiányzik a nyugati, amerikai és spanyol-mór egzotizmus, amely a francia irodalomban oly nagy helyet foglal el. Szórványosan van erre is példánk (Perczell Imre: Atala, Kuthy L.: Tohub stb. ) de e jelenség nem volt általános irodalmunkban, azért itt nem foglalkozunk bővebben vele. Tekintetünket az egzotizmusnak csak arra a formájára fordítjuk, amely a keletieskedésben nyilvánult meg.
Az orientalizmus tárgykörébe tartoznak bizonyos fokig egyes görög témák is, amelyek romantikus megvilágításban egészen más színezetet kapnak, mint a klasszicizmus görögös tárgyai. Annak a módnak, ahogy Byron látta a görögöket, nálunk is vannak nyomai. Byronnál éppen úgy, mint egyes magyar íróknál a szabadságvágy volt az az érzelmi szál, amely Görögországhoz csatolta őket (Garay: Háremi hölgy, Fáy: A szulióták, Jókai: A janicsárok végnapjai stb.). Ezen kívül a pittoreszk iránti érdeklődés is tárgyat talált a görög témákban, mert a romantikus ember a görögökben már a színes ruhájú, fantáziadús, forróvérű keleti népet látta.
Mindezeknek a tárgyköröknek megvan a maguk stílusbeli modora is. Így a történeti tárgyaknál megtaláljuk az osszianizmust, a népies tárgyaknál a népieskedő stílusváltozatot (magyaros-népies és szerbus manier), a vallásos témáknál bizonyos bibliai kenetességet, a keleties témáknál pedig a keleties stílust.
A magyar romantikában 1800 körül jelenik meg a keletieskedő irányzat, bár nem lép fel olyan szuggesztív erővel, mint a nyugati irodalmakban. Csak szórványos jelenség, mert más romantikus tendenciák, mint a népiesség és nacionalizálódás nem engedik kifejlődni, a maguk számára követelve a vezető szerepet. De azok a diszpozíciók, amelyek nyugaton az orientalizmust megteremtették, nálunk is megvannak és elnyomatásuk által nem szűnnek meg, hanem összeolvadva az őket elnyomó történeti és nacionalista törekvésekkel, megteremtik a magyar orientalizmus egészen speciális alakját, az őshazát kereső és dédelgető tendenciát, amely tudományos téren épp úgy megnyilatkozik, mint a lírában, epikában és drámában. A "Kelet népe" gondolat a nyugatitól különböző magyar orientalizmus legjellemzőbb vonása. Ebben a formájában már egyenrangú a népies, történeti és nemzetiesedő törekvéssel, míg a nyugati értelemben vett orientalizmus, amely hindu, arabs, néger témákat csak különösségük miatt keres, jelentőségben háttérbe szorul.
Vizsgáljuk először azokat a tényezőket, amelyek ennek a romantikus tendenciának magyarrá módosult alakját megadják. Ezek a tényezők: a fajiság, a hagyomány, a történelmi helyzet, a történeti indulat, a földrajzi elhatároltság és végül a politikai viszonyok. Ezek adják meg a keleti témaválasztás speciálisan magyar indítékait és azt a színezetet is, ahogyan a magyar lélek Keletet látja.
1. A magyarság, ez a keleti faj a történelem folyamán nem a maga fajiságából kitermelt kultúrát, hanem tőle idegen, nyugati népek kultúráját vette magára, mert erre történeti helyzete kényszerítette. Ezt az idegen kultúrát nem tarthatta meg úgy, ahogy kapta, mert úgy állott volna rajta, mint egy másra szabott köntös; hogy szellemi életének szerves alkotórészévé avathassa, át kellett alakítania ezt a maga faji adottságaihoz képest. Ezért a magyar kultúra egészen speciálisan formált nyugati kultúra. Ennélfogva, amikor a romantika orientalista törekvése Magyarországra ért, ezt is átértelmezték a magyar faji diszpozíciók.
A magyarság számára az orientalizmus kevesebb szenzációt jelentett, mint nyugaton, mert a magyar keleti faj lévén, már fajiságában bírta nagyrészt azon tulajdonságokat, amelyeket a nyugati romantika a szenzáció kedvéért hajszolt. A színes fantázia, a keleti képgazdagság, még a lírát is átszövő reflektáló elmélyedés,[3] szélsőséges temperamentum, amiket a nyugati romantika is keresett és keletieskedő műveiben utánozni próbált, magyar faji sajátosságok voltak, s így ezeknek a hangsúlyozása a magyarságban nem az egzotikum, hanem a magára találás érzését keltette. Viszont az is megérthető ebből, hogy miért látott a Nyugat a magyarságban már egzotikumot, s miért bukkan föl a magyar olyan gyakran a nyugati orientalista irodalomban. Ez a "flegmatikus és mégis tüzes, ázsiai lélek"[4] tehát igen közel állt a romantikus elképzeléshez, aminthogy a magyar psziché valóban sok romantikusnak nevezhető hajlamot tartalmaz.
Kelethez tartozásunkat egész népművészetünk is elárulja.
A magyar mesevilág,[5] a népdalköltés szimbolizmusa és virágos nyelve, a magyar népzene egész ritmikája és melodikája, a népies kézműipar motívumai és színei a keleti lélek formáit tárják elénk. Anekdóta-kincsünk hasonlóképpen ezt bizonyítja. A magyar "keleties kényelemszeretete, keleties derült bölcsessége kedvelte ezt a formájában mindig könnyű és rövid, magvában mindig mély, tanulságos mesélést", mondja Tóth Béla.[6]
Ugyancsak erre utalnak példabeszédeink és közmondásaink is. Ez a gondolat egyébként Dugonicsnál már tudatossá is válik és amint az Etelka Előszavában mondja (1788), azért használ annyi közmondást és példabeszédet, mert "magyarinknak napkeleti eredeteket" igyekszik megmutatni. Keletiségünket népies elemekkel akarja dokumentálni.
Az újabb tudományos kutatás is keleti, bolgár-török keveredés mellett foglalt állást,[7] s beigazolta azt, amire a magyar népművészet formakészlete is utalt. A nyugati romantika azonban a keletiségben csak tartalmi elemeket keresett. S midőn az orientalizmus e sajátságok hangsúlyozását hirdeti, ezáltal nálunk a faji vonások előtérbe nyomulását segíti elő. Ami tehát a nyugati romantikának egyik tartalmi törekvése volt, az a magyarságban mint faji vonás formailag élt.
Az orientalizmusnak az a tendenciája tehát, amely az egzotikum hajhászása, a szenzációs a pittoreszk hatáskeltés végett keresi a Keletet, nálunk letompul és kevésbé lesz ürügy, mint a nyugati romantikában.
2. Az irodalmi hagyományt is vizsgálat alá kell vennünk az orientalista témák szempontjából. Fontos, hogy milyen keleti témákkal foglalkoztak a magyar irodalomban a romantika koráig s ezekből mi jutott át a romantikába.
A keresztény középkor teljesen át volt itatva keleties elemekkel, amelyeknek közvetítője a keletről származó vallás volt. A Biblia az összekötő kapocs Kelet és Nyugat között. Az Ó- és Ujtestamentomnak számos fordítását őrizték meg kódexeink. Az Apokalipsis lovasai, a Biblia egyiptomi és babiloni történetei, a zsidó nép képes keleti fantáziáját tükröző Dávid-zsoltárok újra meg újra benyomulnak irodalmunkba. Legendáinkban is számtalan keleti elemet találunk (pl. Szent Helenust egy krokodil szállítja át a Níluson), sőt egyesek hosszú vándorlás után egyenesen Keletről származtak hozzánk, míg kódexíróink megörökítették őket.[8]
A vallásos keleties témákon kívül van egy világi témacsoport is, amely a történeti események (keresztes háborúk, tatárjárás, török kor) sodrából emelkedik ki és krónikáinkban, meg históriás énekeinkben található fel. E világi keleties témákhoz sorolhatjuk a magyar hunmondák és magyar eredetmondák keleti vonatkozásait is, amelyek szintén krónikáinkban kapták meg végső fogalmazásukat.
A magyar költői próza történetének legelején mindjárt egy keleti tárgyú munkával találkozunk, a Barlám és Jozafát legendával, amelyet a Kazinczy kódex őrzött meg (1526., 1527., 1541.). Ez a kereszténnyé formált indiai történet tulajdonképpen Buddha királyfi históriája, amely tele van szép keleti hasonlatokkal, parabolákkal és a keleti képzeletnek számtalan megnyilvánulásával.[9] A magyar fordítás Jakobus de Voragine Legenda Aureája után készült.
Keleti vonatkozásokat találunk a tyrusi szűz szenvedéseiről szóló Krisztina legendájában, amely latin eredeti után készült és a verses Alexandriai Szent Katalin-legendában is.[10]
A misztériumdrámákban is a biblia képanyaga kelt életre. Szövegeik nem maradtak meg és ezért csak határozatlan képet alkothatunk magunknak róluk. Legtöbbet a bártfai misztériumokról tudunk, amelyeknek egyik színlapja ránk maradt[11] s így meséje is nagyjából megállapítható.
A magyar renaissance korában új keleti vonatkozású témakör hatol be a gondolkodásba: a török harcok mozgalmas világa. Mátyás királynak a törökökön vett győzelmét mondja el a legrégibb magyar elbeszélő költemény, a Szabács viadala (1476) és nem feledkezik meg a törökökről a Mátyás király halálára írt emlékdal sem (1490 után).
És ettől fogva a török állandó alakja lesz epikus irodalmunknak. Szegedi Kis István Siralmas éneke a tatár rablásáról és Hálaéneke a török rabságból való kiszabadulásáért[12] már ezt a hangot ütik meg. A törökök pusztításaira még zsoltárfordításainkban is állandóan utalnak.
Számtalan históriás ének foglalkozik a török harcokkal és Tinódi Sebestyén munkásságának legnagyobb részét ezek a történetek teszik (Cronica 1554). De a keleties elemek nemcsak a magyar történelmi eseményeket tárgyaló költői művekben találhatok fel, hanem a reformáció korának bibliai históriáiban is. Farkas András, Kákonyi Péter, Sztárai Mihály, Batizi András, Ilosvai Selymes Péter, Dézsi András verses történeteit énekes könyveink tartották fenn (Heltai-Hofgref: Énekes könyv, Kolozsvár, é. n. - Bornemissza Péter: Énekeskönyv, Detrekő, 1582). Még Tinódi Sebestyén is ír bibliai históriákat: Judit asszony históriája, Dávid királyról (Cronica 1554) és Jónás prófétáról (Lugossy Kódex 1553). Igen sok keleti vonatkozást találunk az ókori görög-római históriák magyar átdolgozásaiban, amelyek a Cyrus mondát, Nagy Sándor történetét, perzsa királyok históriáit, vagy a Chariklia mesét dolgozták fel. Eredeti magyar monda: Szilágyi és Hajmási históriája (1571), hősei valóban élt történeti alakok. A szép török császárleány meséje később kedvelt témája lesz a romantikusoknak.[13] Szövege a Csoma kódexben maradt fenn.
Az indiai eredetű Hét bölcs mester keretes elbeszélésének fordítása 1753-ból való: Ponciánus históriája,[14] amelynek meséi közül több átment a magyar nép meseköltészetébe. Latinból fordították, Bécsben jelent meg és a XVII. században több új kiadást ért.
Balassi Bálint költészetében sok nyomot hagyott a keleti költészettel való érintkezés.[15] Balassi tudott törökül és olvasta a török költőket is. Török nótára ír verseket (Ez világ sem kell már nékem, Hogy Juliára talála így köszöne néki). Törökös verset is ír török nótára (Minap mulatni mentem). Valahány Török Beeyth kit magyar nyelvre fordítottak című versében közli a török szöveget és annak Júliára alkalmazott átköltését. Követői közül Barakonyi Ferenc és Petrőczi Kata Sz. is emlegetik a török "nótákat". Igen erős a török hatás Balassi nyelvében is. Hasonlatai közt igen sok keleti elemet találunk.
Egy bécsi török kódex megőrizte Divényi Mehmednek egy magyar renegátnak törökös versét: a Madzsar Türkit, amelyet Gévay Antal császári levéltárnok fedezett fel 1839-ben. (Először Toldynál, Magy. költ. kézikönyve.) Az érzékiség erős megnyilvánulása a költeményben a keleti szellem befolyását igazolja.
Heltai Gáspár nyomdájából került ki Nagy Sándornak a macedónok győzhetetlen királyának históriája (Kolozsvár, XVI. sz. 2. fele). Ebben a regényes elbeszélésben Nagy Sándor sok kaland után eljut Indiába is.[16] A főforrás Kalliszthenész görög regénye, amelyből számtalan átdolgozás sugárzott át Európába. A magyar fordítás egy strassburgi kiadás után készült. Nagy Sándor históriája később újra belekerül a magyar irodalomba, Haller János Hármas históriájában, aki ugyancsak egy augsburgi kiadás után fordította.[17]
A barokk korban a török az érdeklődés középpontjában áll és Zrínyi Miklós eposzában igen hangsúlyozott szerepet kap. A török harcok magyar hősei köré ettől fogva állandóan csoportosítanak török alakokat is, ami később a romantikus korban túlzott mértékben ismétlődik és sokszor hangsúlyeltolódást hoz létre úgy, hogy a magyar történeti tárgyú munkákban a törökök kerülnek az érdeklődés középpontjába.
Gyöngyösi István eposzaiban gyakran szerepelnek törökök és tatárok, a keletiesség szempontjából azonban legfontosabb új életre hozott Charicliája, Heliodorosz Afrikában játszó regénye, amelyet Gyöngyösi Czobor Mihály elrongyolt szövegéből költött újra Andrássy Péter felszólítására.[18]
A XVII. sz. lovagregényei a kalandok változatosabbá és érdekesebbé tétele kedvéért hőseiket mindig eljuttatják valami úton-módon Törökországba, Perzsiába, vagy még keletebbre. Ezeknek első példánya irodalmunkban Magelónia históriája, amely Tesseni Vencel fordításában jelent meg, Lőcsén, 1676-ban. E francia származású históriát Warbeck Vitus német fordítása után fordította magyarra Tesseni Vencel.[19] A regény hőse itt rablók kezébe kerül és így jut a babiloni szultán fogságába.
A keletiesség szempontjából fontos munka Rozsnyai Dávid Horologium Turcicuma (1682), amely a Pancsatantra első magyar fordítása. Rozsnyai, aki sokat járt Keleten, jól tudott törökül és így fordításánál Ali Cselebi török fordítását használta.[20] Munkája azonban kéziratban maradt s így nem hatott korára.
Van ellenben egy nyomtatott munkánk is a XVII. sz.-ból, amely ugyancsak az erdélyi török kapcsolatokból született. 1626-ban Kassán jelent meg a következő címmel: Machumet Propheta, Vallásán levő egy fő irás tudó Doctornak irásából Törökből Magyarrá fordítatott Könyv, mellyet Envarvl Asikinnac hívnak. Ezt Házi János Bethlen Gábor török deákja fordította. "A bidzsán" (halvajáró) Mehemmed Megháribu'z-Zemán (az idők alkonya) c. arab munkájának, a szufi bölcsesség tárházának török prózai fordítása ez, - mondja Dézsi Lajos, a Horologium Turcicum előszavában[20] - melyet testvére, a szintén bidzsán v. halvajáró jelzővel felruházott Ahmet végzett II. Murád szultán (1421-51) korában.
A XVIII. sz.-ban Mikes leveleiben találunk nagyon sok keleti vonást, amelyek közül több a romantikusok tollára kerül. "Egzotikumok iránti érzékét - mondja Zolnai - mindenesetre Párizsból kell datálni és irodalmi ízlése határozottan a romantikus népies felé hajlott."[21] Párizsban ugyanis abban az időben sok egzotikus operát és mesejátékot láthatott (Crébillon, Mme Gomez). Valószínűleg látta Chateaubrian tragédiáját: Mahomet Second-t, amely az Iréne tárgyát dolgozza fel.
A kuruc bujdosók, akiknek nagy része Törökországba menekül, újabb kapcsolatot létesítenek Magyarország és Törökország között.
Afrikai mórok szerepelnek Lázár János Florindájában (1766), amely egy francia könyv nyomán készült (Voyage historique 1704). Végül Taksonyi János Válogatott történeteiben (Két kötet, Győr, 1740-43., 2. kiad. 1758., 3. kiad. 1805.) is találunk keleties elbeszéléseket, többek közt Barlám és Jozafát és Iréne történetét.
Mindezen munkák nemcsak azért fontosak, mert a keleti témáknak a magyar irodalomban való folytonosságáról tanúskodnak, hanem azért is, mert a romantika hagyománymentő tendenciája ezeket egyszerre felszínre hozza, s így az írók és közönség számára ismét hozzáférhetővé teszi.
A magyar eredetmondák a krónikák kiadásai révén jutnak napvilágra és a tudomány kezdetben történeti hitelességet tulajdonít nekik (Toldy). A legendák a kódexek kiadásai által kerülnek a közönség elé. Toldy nyomatja ki először Szilágyi és Hajmási históriáját (Magyar költői régiségek, 1828). Kazinczy Ferenc Zrínyi Miklós munkáit rendezi sajtó alá (Zrínyinek minden munkái. 2. kiad. 1817). Dugonics pedig Gyöngyösit (Gyöngyösi István költeményes maradványai 2. k. 1796), amely kiadás által a Chariclia mese is újra hozzáférhetővé válik. Mikes törökországi levelei Kulcsár István kiadása révén válnak ismeretesekké (1794). Így játszik közre a magyar irodalmi hagyomány a magyar orientalizmus módosításában. A hagyománymentő törekvés maga tárja fel a magyar irodalmi múlt keleti tartalmait is, amelyekből a magyar romantika orientalizmusa gyakran meríti ihletét. A keleties és különösen törökös témák irodalmi elterjedtségén kívül, egy más folytonossági vonalát is megtaláljuk a keleti tárgyköröknek, s ez a szájhagyomány, amely meséinkben és anekdótáinkban jut kifejezésre.
A keleti mesekincsnek a magyarral való érintkezéséről sok felvilágosító adattal szolgál Trostler József: Mesenyomok c. munkája.[22] Mi azonban rá akarunk mutatni arra, hogy a magyar népies mesekincsben élt a törökösségnek speciálisan magyar formája is, amely elsősorban a gazdag, ragyogó és zsarnok török császár figuráját és a kontyos basák komikus képét alkotta meg a népi képzeletben, s amelyet Petőfi irodalmivá olvasztott János vitézében. A típus kialakulásában mindenesetre nagy része volt a török-magyar érintkezésnek is. E meséket, a romantikus kor hagyománymentő törekvése, a többi népmesével együtt felszínre veti és gyűjteményekbe foglalja. (A bűbájos lakat, Gaal Gy. Magy. népmesegyűjtemény; A török szultán fia. Merényi: Sajóvölgyi ered. népmesék, 1862. stb.) A keleties mesék felélesztését és összegyűjtését tehát nem valamely speciálisan orientalista érdeklődés magyarázza, hanem azok a népies törekvések, amelyek minden népi megnyilvánulás iránt figyelemmel voltak.[23]
Anekdotakincsünkben is számtalan törökös adomát, és anekdotát találunk. Egyik nagy anekdótagyűjteményünk[24] a XVIII. század végéről való: Elmés és mulatságos anekdóták, melyeket iminnen, amonnan válogatva egybegyűjtött és magyar nyelven kiadott Andrád Sámuel. Bécs 1789 és 1790. Két kötet. Igen sok, törökökre és szerecsenekre vonatkozó anekdótát tartalmaz. Újabb gyűjtés Tóth Béla: Anekdótakincsünk c. hatkötetes munkája, amelyben szintén nagyon sok anekdótát találunk.
Láthatjuk tehát, hogy a keleties témák állandóan megvoltak a magyar irodalomban éppen úgy, mint a népi hagyományban.
A romantika hagyománymentő gesztusa egyszerre felszínre hozta őket, ezáltal az írók gyakrabban fordultak tárgyért a régi feldolgozásokhoz, s így szorosabban kapcsolódtak a magyar történeti fejlődés vonalához.
3. A magyarság történeti múltja is erősen módosítja a magyar romantikának egyes keleti témakörökkel szemben való érdeklődését. A tatárjárás, a török harcok, a másfélszázados török megszállás oly viszonyba hozták a magyarságot a keleti népekkel, amely az irodalmi szemléletre is erős hatást gyakorolt. Ezek a történeti tények nagy nemzeti élményei voltak Magyarországnak, amely élményekben a nemzeti szempont az uralkodó és jóllehet a nemzeti lélek ezekben egy egzotikus világgal érintkezett, az egzotikum élménye egészen a háttérbe szorul.
Jellemző, hogy a keresztes háborúk aránylag kevés nyomot hagytak a nemzeti pszichében, míg Franciaországban a török-francia kapcsolatoknak és a keleti érdeklődésnek szinte középpontjában állottak (Voltaire).
A tatár és török témák tehát nálunk nemzeti asszociációkat keltettek s így a romantikában is inkább a történeti, mint a keleties érdeklődés körébe estek, annál is inkább, mert a romantikus hőskultusz is megtalálta bennük alakjait (Hunyadi, Kinizsi, stb.).
A nemzeti történelem e korszakait felölelő irodalmi művekben egymás mellett lépnek fel hazai és török (v. tatár) alakok. Ennek a ténynek még semmi köze az orientalizmushoz. De a költő gyakran szemmel látható kedvteléssel időzik tovább keleti környezetben (Vörösmarty: Eger) és a hangsúly így sokszor áttolódik a török milieu-re, amikor ezt sem történeti, sem művészi-formai szempontok nem indokolják. Ebben az esetben az érdeklődésnek eltolódásával állunk szemben, amely a történeti tárgyban rejlő keleti tartalmat is felhasználja. A magyar történeti témák nagy része igen alkalmas arra, hogy az író orientalista törekvéseit is kiélhesse, mert nemzeti és keleties asszociációs sorok kereszteződnek bennük.
4. A történeti tudat adta meg a magyar orientalizmusnak legsajátosabb nemzeti vonását. A hun-magyar rokonság és a magyarság keleti eredetének gondolata feltalálható pogánykori mondáinktól kezdve az egész magyar történelem folyamán a XIX. századig. Ez a nemzeti hagyomány a romantika ébredésével egyszerre lángra kap, amikor a történeti érdeklődés közelít feléje és a magyar romantikának egyik legvilágítóbb útmutatója lesz. Az őshaza keresést nemcsak a múltba táguló, romantikus, expanzív törekvés magyarázza, hanem az öntudatra ébredő, ősöket kutató nemzeti individualizmus is.
Mindazon népeknél, amelyek a XIX. századig nem éltek elég öntudatos, a kultúra minden ágára kiterjedő (a nyelvre is) nemzeti életet, a romantika első sorban nacionalizálódást, a nemzeti individualitásnak teljes érvényesítését jelentette. Ez az individualizálódás politikai és irodalmi téren nyilvánult meg elsősorban, ahol a nemzeti egyéniség a legszembetűnőbb. Ezért van tele e kor alkotmányos küzdelmekkel és szabadságharcokkal (Magyarország, Olaszország, Görögország stb.) és ezért tapasztaljuk itt a nemzeti nyelv és irodalom erős fellendülését is. Mivel egyrészt Magyarországon e korban a nemzeti lélek egyedüli kifejezési lehetősége az irodalom volt,[25] s másrészt pedig az irodalom és a nyelv még nem volt nyugati értelemben nemzeti, a nacionalizálódás és nemzeti individualizálódás romantikus gesztusa az irodalmon keresztül valósult meg. Kezdetben még a politikai individualizálódás szerepét is az irodalom vállalja. Ez a momentum uralkodó mozzanata a magyar romantikának, s ezért hajlandók egyesek a nemzeti életnek az irodalmon keresztül való megújulását a magyar romantikával azonosítani.
Az irodalmon keresztül való nacionalizálódás még nem meríti ki a magyar romantika fogalmát. Itt is feltalálhatók azok a romantikus diszpozíciók, amelyek a nyugati romantikában működtek, csak szembe találván magukat a magyar faji, történeti, kulturális és politikai adottságokkal, módosult formában jelentkeznek.
Ilyen módosulás a romantikus múltba törekvésnek és az orientalizmusnak találkozása a magyar történeti tudat újonnan megerősödött képzetével: az őshazával. Természetesen ezt is felhasználja a romantikus lélek expanzív törekvéseinek kiélésére, annál is inkább, mert ebben még a nemzeti érzés számára is újabb táplálékot talált.
A magyarság keleti származásának tudata az előkerült krónikák és a nemzeti lelkesedés következtében erősödött meg, amit történetíróink is ápolgattak és tudományosan is igazolni akartak (Horváth István). A mondavilág anyaga a kor tudatában történelmi valósággá vált és végeredményben egy zseniális politikai gondolat kiinduló pontját képezte. Széchenyi a Kelet népében ázsiai származásunkból indul ki (1841). "A magyar népnek - mondja - nincs csekélyebb hivatása, mint képviselni ázsiai bölcsőjében rejtőző, eddigelé sehol ki nem fejlett, sehol érettségre nem virult sajátságait." (Kelet népe) Széchenyihez hasonló gondolatot pendít meg már Horváth Dániel is a Nemzeti Múzeumban levő kéziratos munkájában: Magyarok eredete Ázsiában. Bodzavár, 1819. Csak ő nem a jövőre, hanem a múltra alkalmazza, s új történeti szempontot ad: "Magyarország polgári s védő alkotásának első eredetét és talpkövét Ázsiában kell és csak utóbbi lassú kiképzését lehet az európai feudale szisztémában keresni."
A "Kelet népe" gondolat inspirálja a magyar keletutazókat az őshaza felkeresésére (Kőrösi Csoma), az irodalom képviselőit történeti mezbe bujtatott keletieskedő művek írására, amelyekben a keleti, vad magyarok ürügye alatt romantikus alakokkal népesítik be az Aral-tó és a Volga mellékét (Vajda Péter: Joguz, vagy a honkeresők, Garay: Az utolsó magyar Khán). Az orientalizmust itt éppen a nemzeti és történetieskedő törekvés indokolja. Keleti származásunkat még keleti munkák fordításának indoklására is felhozzák. Deáki Filep Sámuel Ezer egy nap című perzsa regék fordításában így nyilatkozik: "Előttünk magyarok előtt már csak azért sem lehetnek érdektelenek, mivel eleink hazájával talán szomszédos földek, népek, szokások és életmód leírásait is közlik. Ily nézetből lát most a munka »Ezer egy nap« napvilágot" (1833).
Jóval előtte már Kisfaludy Sándor is ezt hirdeti a Regeköltő hattyúdalában (IX. 39):
"Holott
a fajt, melly keleti
Csak az érdekelheti
A Mi kelet-eredetű
S a mi kelet nemzetű."
Ő tehát faji eredetiséget kíván, amikor keleti témákra fordítja a figyelmet, s az ilyen nyugati formákkal ellentétes irány nemzeti egzotikumot jelentene.[26]
Garay János egyenesen tanácsolja a keletieskedést ugyanezen gondolat hatása alatt: "A keletieskedés költőinknek több okokból még tanácsolandó is, mi is keleti nép vagyunk, szellemünk könnyen rokonul amazokéval" (Honművész, 1836. 30.).
De nemcsak a magyarság ázsiai származásának tudata játszik nagy szerepet a magyar orientalizmusban, hanem a finnugor nyelvrokonság felszínre kerülő gondolata is. Sajnovics Demonstratioja (1770) és később Gyarmathy Affinitása (1799) erős hatást gyakoroltak a kor gondolkodására. Karjel, mint az őshaza egyik elgondolása vonul be az irodalomba és különösen Dugonics András és Perecsényi Nagy László működésében hagy erős nyomot.[27]
Ezt a jelenséget is joggal sorozhatjuk a magyar orientalizmus megnyilvánulásai közé, mert alapja szintén a távolra, egzotikus vidékek felé törekvő romantikus vágy, csak itt egy koradta rekvizitumban realizálódik. A magyar viszonyokból termelődött ki ez a gondolat s az írók nemcsak orientalista, hanem hazafias törekvéseik számára is anyagot találtak benne.
Karjel egyébként éppen olyan határozatlan, homályos vidék, mint a Volga, vagy az Aral-tó mellé képzelt őshaza, vagy akármely vidéke a magyar orientalizmusnak, csak a nevekben különbözik a romantikusan látott Indiától, vagy Afrikától. Ez is csak ürügy romantikus mesék kiélésére és romantikus típusok bekeretelésére.
5. A magyarság földrajzi helyzete is módosulást jelent az orientalizmusban, amelynek relativitása az országok fekvése szerint is nyilvánvaló. Mindenütt mást neveznek keletinek: így nyugaton a magyar témák együtt élnek az ázsiai témákkal, míg Magyarországon csak az ázsiai-afrikai témák számítanak orientálisnak, s így a nyugatihoz képest megszűkül a témakör.
Fontos vidékeinknek egzotikus színezete is. A magyar puszta képzete a nyugati orientalizmusnak szinte közhelyévé lesz (Lenau), míg nálunk elveszíti egzotikus értékét és népies színezetet kap (Petőfi). Más az a lelki motívum, amely a nyugati költőkben kelti fel a puszta képzetét és egészen más indítékok viszik a magyar költőt a pusztához. A német költőnél a magyar puszta és ázsiai sivatag körülbelül ugyanabba az asszociációs sorba tartozik, a magyar költőnél azonban két egészen különbözőbe. Egyiknél a távolság, szokatlanság, különösség érzése merül fel, a másiknál az otthon, a haza, a nép képzete asszociálódik a pusztával. (Közös a szabadság és végtelenség érzése.) A puszta költői megbecsülése azonban keleti eredetünk tudatával is kapcsolatos, mondja Horváth János.[28]
Földrajzi helyzetünkből folyik a német kultúrterülettel való érintkezésünk és ezáltal a német orientalizmus erős hatása is. Bécs közvetíti ezt az orientalizmust először a lovag és rablóregények,[29] majd folyóiratok és hírneves orientalisták (Hammer Purgstall) révén. A német lakosság nagy száma következtében egy másik fontos közvetítő szerv is sok keleties anyagoz hoz a magyar szellemi életbe, s ez a német színház, amelynek szerepét eddig meglehetősen elmellőzték. Erdélyben sokkal kevesebb a német befolyás. Az ő orientalizmusuk anyagért leginkább Franciaországhoz fordul, amint azt a keleti fordítások és átdolgozások bizonyítják. E két vidék tehát két különböző kultúra befolyása alatt áll, ami orientalizmusukban is visszatükröződik.
A földrajzi szemponttal együtt felmerül a néprajzi szempont is. Ez különösen két témakörre vonatkozólag döntően fontos:
A zsidó és cigány tárgyakra, amelyek a nyugati orientalizmusban, mint keleties ürügyek szerepelnek. Nálunk azonban másképpen áll a dolog. A zsidó és cigány a magyar népéletnek állandó alakjai voltak századok óta, s a magyar irodalomba is mint népies alakok vonultak be.[30]
Elszórtan találunk olyan feldolgozásokat is, amelyek az egzotikumot keresik bennük, de ezek nyugati hatások eredményei. A cigány már Csokonainál népies színben jelenik meg és a népszínműben éri el népies értelmezésének legteljesebb alakját (Szigligeti). Némi egzotikumot mégis jelent a cigány a magyar szellemi életben s ez onnan származik, hogy a Fáraók utódjainak gondolják őket. Ennek a felfogásnak azonban csak a tudományos érdeklődés körében van nyoma.
A zsidó témák népszerűségét nálunk három motívum határozza meg s ennek következtében három egészen különböző formája van. 1. Egy a XVIII. századból származó humanitárius gondolat: az emancipáció (Báró Eötvös József). 2. A népies tendencia, amely a zsidóban falusi figurát lát (népszínmű, genrekép). 3. Az orientalista törekvés, amely a keleti népet, az egzotikus színeket, a különös szenvedélyeket keresi bennük (Boross Mihály: Bibliai történetek, Zima János: Ruth). Bennünket ez az utóbbi érdekel, amely főleg német befolyásra terjed el nálunk. Van azonban e bibliai történeteknek magyar előzménye is: a XVI. és XVII. század bibliai epikája és drámája, amely zsidó tárgyakat dolgozott fel és számtalanszor hozta összefüggésbe a magyarság sorsát a zsidó történelemmel.
A zsidó és a cigány alakját tehát nem nézhetjük a nyugati orientalizmus szemüvegén keresztül, mert etnográfiai helyzetük erősen módosította szerepüket a magyar romantikában.
6. A politikai viszonyok Magyarországon az egész irodalomnak a nyugatitól eltérő színezetet adtak. Amint a romantikus pesszimizmus és világfájdalom összefolyik nálunk a súlyos politikai helyzet miatta való keserűséggel, egy sír szélén álló nemzet miatti kétségbeeséssel s egész történetünkből levonható szomorú tanulságokkal, úgy az orientalista törekvés mögött is gyakran politikai indítékok rejtőzködnek. A magyar romantika pesszimizmusa ezért őszintébb a nyugatinál s ezért őszintébb a magyar orientalista, egzotikus törekvés is. Mindkettőnek több az élményi alapja Magyarországon.
Az orientalizmus igen gyakran meneküléssé válik. Az író keserűségében elkívánkozik messze vidékekre, ahol felejteni tud. Itt ugyanaz a rugó működik, ami a magyar történeti törekvések egy részének mozgatója. A múltba is azért menekülnek, hogy itthagyhassák a kétségbeejtő jelent. Nyugaton például a Századok legendáiban hiányzott ez a lelki motívum s azért ezt a momentumot, amely menekülést keres a tér és idő távolságaiban, a romantika sajátosan magyar vonásának ismerhetjük fel.
Minden magyarázatnál jobban megvilágítják ezt Kölcsey Ferenc szavai, amelyeket A ferrói szent fa című novellájának bevezetésében olvashatunk:
..."Midőn a jelenlét csak gyászképeket tüntet elő, a haza szent körében lelket leverő történetek következnek egymásra; s hosszú sikertelen küzdés kínosan fáraszt el: akkor elfordulnak gondolataink más kor, más világrész felé, ha talán valamit feledni s feledés által parányi vigasztalást találni lehetne." (A ferrói szent fa. Töredék.)
7. Németes irány. Emellett az átértelmezett orientalizmus mellett megvan a magyar irodalomban a nyugati, különösen a német értelemben vett orientalizmus is, sőt egy vezető egyéniséget is teremt magának Vajda Péter személyében, akinek egész működésére rányomja bélyegét. Mellette azonban számosan foglalkoznak keleti témákkal egy-egy dráma vagy novella keretén belül. Ugyanazt keresik Keleten, amit a nyugatiak: eredeti témát, színpompát, szenvedélyességet, az ösztönös embert, misztikumot, sokszor erotikát, különleges dekorációt vagy helyesebben mindezek alkalmazására ürügyet, amely ismeretlen, határozatlan voltánál fogva még vonzóerőt is gyakorolt a romantikus kedélyekre. Kelet azonban külsőség marad, a keleti nevek tömegével sem tudják közelebb hozni, s ha a művekről lehántjuk a dekorációt, romantikus történetek csontvázai merednek felénk, amelyekre csak rá volt aggatva a sok keleti gyöngy és ragyogó szövet, de bennük Kelet lelkéből semmi sincs.
Nagyon jellemző Obernyik Károly egyik novellájának bevezetése, amelyben néhány egészen szubjektív momentumon kívül világosan látszik, hogyan menekül a romantikus ember keletre és mit keres ott. (Obernyik K.: A gyöngyhalász. Novella, Pesti Divatlap. 1847. II.)
Hajszolja az ellentéteket, színeket és érzelmes képeket. Egészen világosan megmondja: azért menekül keletre, hogy mindezt megtalálja. Szüksége van egy keretre, amelyben a benne forrongó mozgásokat és képeket elhelyezze s ez: a Kelet, amelyet senki sem ismer, amely titokzatos az európai ember előtt, ahol nem vonhatják felelősségre a valószínűtlenségekért. Obernyiknél ez nagyon feltűnő, mert a novellában néhány keleties néven kívül semmi keleti sincs. A keletieskedésnek e hazug voltára rámutatott már a nagyműveltségű, széles látókörű Petrichevich Horváth Lázár is. Ő az egyetlen, aki a maga korában világosan látja és nyilvánosan elítéli a romantikus irodalomnak ezt a kinövését. "Divatba jött korunkban úgynevezett keleti elbeszéléseket írni. Mik azok? Néhány cifrán hangzó keletieskedő nevek, európai charaktert viselő szívkalandok s egy erőltetett, tömött dagályos stil teszik azok nagyobb részének főbb bélyegeit. S ha egyes érdemök megvan is s néha tehetségnek hordozzák jeleit: hibázik bennök amaz egyszerűség, ama fesztelen valami, mely főbb charaktervonását teszi az oriensnek. Hibázik azokban a szokások, keleti sajátságok és előítéletek alapos ismérete, a stílusnak az értelmi és lelki tehetségekkeli combinátiója, a szenvedélyeknek - hogy így mondjam - napkeletisége; az indulatoknak hol túlságos indolentiája, hol pedig vért kereső fellobbanása. Szóval nagyobb részénél amaz iratoknak hibázik az oriens szelleme." (Petrichevich Horváth Lázár: Morier regényeiből. Előszó. Ath. 1837. I.)
Az orientalizmusnak ez a németes formája nálunk külföldi mintákon nőtt fel. Ha e nembeli fordításokat összehasonlítunk magyar eredetiekkel, közöttük semmi különbséget sem találunk. Fontos a keleti keret, a nevek, amelyekbe egy romantikus történet van elrejtve. Legjobb esetben a motiváció keleti elemekkel történik s a pszichológiai rugók a keleti lélekbe vannak ágyazva.
Ez az irány perzsa, hindu, mór és török témákat dolgoz fel s legjellemzőbb példái: Fogarassy János: Abdallah és Balsora (F.M.M. 1832. II.), Péter Károly: Zelima (Honderű, 1845. II.) és Halászy József: Hüida (Szivárvány, 1844.) c. novellái. Ide tartozik Vajda Péter is.[31]
A drámában kevesebb német imitációt találunk a fordításokat leszámítva. A tárgyat illetőleg két darab kapcsolódik különösen a német keletieskedő drámához: Pataky Mihály: A gyermekgyilkos (1842) és Magyarósi Szőke József: Iba és Szelima (1831) c. drámája.
Ezek mellett a bibliai zsidó témák feldolgozói is német nyomokon haladnak, így Boross Mihály Bibliai történeteivel a novella és Zima János Ruthjával (1841) a dráma terén. Szórványosan francia kapcsolatok is akadnak, ilyet találunk Bonyhádi Perczell Imre Atalájában (1821). aki Chateubriand után dolgozott és ennek egzotikus regényét próbálta dramatizálni.
Hogy ez a németes orientalizmus, amelynek lelki indítékai közt semmi magyar motívum nincs, eléggé el volt terjedve, annak oka a német kultúrterülethez való közelségünkben rejlik. Még Pest is nagyrészt német volt ebben az időben és a német irodalmi divatok a leggyorsabban érkeztek el hozzánk.
8. A keletieskedő stílus. A keletieskedés elsősorban tartalmi vonatkozású volt s a keleti tárgyak nagyszámú feldolgozásában nyilvánult. Maga a tárgy hatott egzotikumával s a keletieskedő munkák stílusban semmit sem különböztek más romantikus termékektől. A későbbi romantika azonban már nemcsak a tárgyban, hanem feldolgozásában, a stílusban is egzotikumot keresett.
Az orientalizmusnak ez utóbbi formája sokkal ritkábban lép fel s Vajda Péteren kívül alig egy-két írónál figyelhető meg. A keletieskedő stílus abban áll, hogy az író keleti mintára virágos, jelzőkkel és körülírásokkal zsúfolt nyelvet használ, hasonlatokkal és metaforákkal tűzdeli tele mondanivalóját, sejtelmes és érzelmes, amely kifejezésmód azonban legtöbbször nem a tárgy és a keleti szellem mély átéléséből fakad, s így erőltetettség és póz benyomását kelti. A keleties nyelv objektív átélés híján csak külsőséges, eltanult technikai eszköz marad. Hasonló stílusbeli modort képvisel e korban az ossianizmus is,[32] amelyet Kisfaludy Károly kigúnyolt Hős Fercsijében. Az orientalizmusnak nem akadt ilyen paródiája, csak Petrichevich Horváth Lázár mondja meg róla nem éppen hízelgő véleményét. (Morier regényeiből. Ath. 1837. I.)
Almási Balogh Sámuel ellenben A románokról című értekezésében (Tud. Gyűjt. 1824. IV. ) egyenesen tanácsolja a keletiek manierját a kísérteti történetekről szólva: "Valamint tehát a keleti regéknek, úgy ezeknek is alapjok a tudatlanság és babona, de mit akadályozhatna ez, hogy mi is azokat a keletiek manírjok szerint kiékesgetni, sőt, filozófiával is elegyíteni és ekképpen mulattató s oktató Lecturré változtatni ne merjük, ne merhessük."
A keletieskedésnek ez a formája, mely ilyen felcicomázott álkeleti nyelvben jelenik meg, részint a műfordítások (Hafiz stb.), részint pedig keletieskedő német költők (Rückert, Platen stb.) hatásának tulajdonítható.
Vajda Péteren kívül, akivel külön fogunk foglalkozni, alig egy-két alkalommal találjuk fel ezt a keleties maniert. Így a Rajasthani leány Holló álnéven szereplő szerzője, igyekszik tehetségtelenségét a fellengzős, sejtelmes keleties stílus mögé rejteni. Ilyen virágos stílusban írja később Samarjai Károly is Kelet Gyöngyei c. verseskötetét.
Egészen különleges módon jelentkezik a keleties stílus a zsidó tárgyú, ú.n. szenttörténeti beszélyeknél, amelyeknek Boross Mihály a főképviselője. Ezek főleg a Biblia színes, keleti stílusát utánozzák, legtöbbször azonban erőltetett szóvirágcsinálásba rekednek, A bibliai, kenetes, keleties stílusnak egyik elrettentő példája Zima János Ruth c. drámája, amely már az érthetetlenség határán jár.
Mégis a keleties stílusú alkotások már az orientalizmusnak egy magasabb rendű fajtáját képviselik a tisztán tartalmi törekvésű keletieskedésnél, mert igyekeznek eleget tenni a tárgyból következő formai követelménynek is. A hiba csak az volt, hogy ezt a formai követelményt nem a tárgy és így a keleti szellem teljes átéléséből valósították meg, hanem külsőséges eszköz maradt a kezükben s így az orientalista stílus is csak úgy tekinthető, mint egy romantikus divatjelenség felszínes megnyilvánulása.
[1] Farkas Gyula: A magyar romantika, 1930. Farkas Gyula: Romános, romántos, romantikus, 1929. Zilinszky Aladár: Klasszicizmus és romanticizmus, 1924. Koszó János: Die Ungarische Romantik, Gragger Gedenkbuch. Berlin, 1928. Szekfű Gyula: Három nemzedék, 1922. Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig, 1927. Horváth János: A magyar irodalom fejlődéstörténete. Egyetemi előadások. Szerb Antal: Magyar preromantika, 1929. Bánóczi József: Magyar romanticizmus, 1882. Alszeghy Zsolt: A 19. sz. magy. irodalma, 1923. Vértessy Jenő: A magy. romantikus dráma, 1913.
[2] Zsigmond Ferenc: Jókai, 1924.
[3] Horváth János: A faji kérdés az irodalomban. Minerva, 1922.
[4] Babits Mihály: Tanulmány a magyar irodalomról. Élet és Irod. é. n.
[5] Solymossy Sándor: Népmeséink keleti rokonsága. - A magyar mesék keletiségére utalt már Benfey is: Das Pancsatantra c. munkájában, 1859.
[6] Tóth Béla: Magyar Anekdótakincs. Előszó.
[7] Gombocz Zoltán: A bolgár kérdés és a magyar hun-monda. Magyar Nyelv, 1921.
[8] Horváth Cyrill: Középkori legendáink és a Legenda Aurea. Budapest, 1911.
[9] Beöthy Zs.: A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban, 1886. Katona Lajos: Barlám és Jozafát legendája. Magy. K. Vincze József: Szent Barlám és Jozafát, Szent Elek legendái. Budapest, 1906.
[10] Katona Lajos: Alexandriai Szt. Katalin legendája középkori irodalmunkban. Budapest, 1903.
[11] Ábel Jenő: Színügy Bartfán a XV. és XVI. században. Századok, 1884.
[12] Földváry László: Szegedi Kis István élete. Budapest, 1894.
[13] Kardos Albert: Szilágyi és Hajmási mondája a magy. költészetben. E. Ph. K. 1885.
[14] Heinrich G.: Poncianus históriája. (Figyelő VI.) - U. a.: R. M. K. 5. sz.
[15] Eckhardt S.: Balassi B. irodalmi mintái, 1913.
[16] Király György: Világbíró Sándor mondája régi magyar irodalmunkban. Irod. tört. közl. 1918.
[17] Kohányi Menyhért: A Nagy Sándor monda magyar fordításai. E. Ph. K. 1912.
[18] Rédei Kornél: Gyöngyösi Charicliája. Kassa, 1912.
[19] György Lajos: Szép Magelónia. Kolozsvár, 1911. (Szövegkiadás) - Heinrich Gusztáv: Szép Magelónia. Bp. Szemle, 1911.
[20] Bittenbinder Miklós: A Humájun Náme első magyar származéka. Budapest, 1908. Gálos Rezső: A Pancsatantram és egyik magyar származéka. Irod. tört. Közl. 1906. - Ujjabban kiadta Dézsi Lajos. R. M. K. 1926.
[21] Zolnai B.: Mikes Kelemen. Minerva, 1930.
[22] Trostler József: Mesenyomok a 18. század magyar irodalmában. Budapest, 1927.
[23] L Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. 1927.
[24] Ezt megelőzte Bod Péter anekdótáskönyve: Szent Hilarius. Szeben, 1760.
[25] Farkas Gyula: A magyar romantika, 1930.
[26] Horváth János: A m. irod. fejlődéstörténete. Egyetemi előadás.
[27] Halász Ignác: Sajnovics hatása a magyar költészetre. Budapesti Szemle, 1880.
[28] Horváth János: A magy. irod. népiesség Faluditól Petőfiig, 1927.
[29] Dr. György Lajos: Egy fejezet regényirodalmunk történetéből. E. Ph. K. 1913.
[30] Doboczki Pál: Népies alakok az irodalomban a népies irány előtt. Budapest, 1912. - Kecskeméti Ármin: A zsidó a magyar színműirodalomban. Magyar Zsidó Szemle, 1896.
[31] Trostler J.: Vajda P. és a német romanticizmus. E. Ph. K., 1913.
[32] Heinrich Gusztáv: Ossian, 1903.