Aki a világirodalom évezredeinek remekírói közül próbál arcképcsarnokot összeállítani, eleve tudja, hogy befejezhetetlen munkára vállalkozott. Hiszen ez olyan, mintha egy képzőművészeti múzeumban kívánnánk felhalmozni a világ valamennyi fontos festményét. Az anyag végtelen, a helyiség véges.

Szűkös gyűjteményünk tehát megelégszik az európai irodalmi kultúrával, ennek nyugat-ázsiai, főleg kis-ázsiai előzményeivel, valamint Észak-Amerika angol nyelvű irodalmával.

Egyébként, ha minden kedvezően alakul, az idei karácsonyra a VILÁGIRODALMI ARCKÉPCSARNOK újabb kötete is napvilágot lát további száz portréval azok közül, akiknek a mostani kimaradását leginkább fájlalja a szerző, s vélhetőleg az olvasó is. Ez a könyv, amelyet kezében tart az olvasó, némiképpen tanítani is akar, de mégis szépirodalom, aminek nemcsak a tudat bővítése a célja, hanem az is, hogy szórakoztasson, jó esetben gyönyörködtessen. Hátha sikerül.

Ezzel ajánlja az olvasóknak, nem is szerényen, könyvét

Aki ennek az arcképcsarnoknak az első termét a szerző kalauzolásával végigjárta, vagy legalább nézelődött az arcképek között, talán kedvet kap átlépni az itt nyíló második terembe is. Mielőtt azonban folytatná a nézelődést vagy éppen a tüzetes vizsgálódást, nem árt felhívni a figyelmét, hogy mit ne várjon ettől a további gyűjteménytől.

A könyv élén az olvasható, hogy "második kötet". Ez nyomdatechnikai, könyvkötészeti megkülönböztetés az egymást követő két gyűjtemény között. Nem jelent azonban tartalmi folytatást, ez nem folytatás sem időbelileg, sem értékrendben. A második terem arcképei időrendben ugyanúgy az ókornál kezdődnek és a közelmúltig tartanak, mint az első kötetben felsorakozottak. A stílusuk sem különül el. Aki az első kötetben szerepel, helyet foglalhatna itt, a másodikban is. A második kötet bármelyik darabja pedig már ott lehetett volna az elsőben. - Ezt a második gyűjteményt az a hiányérzet hozta létre, amelyet az első nyomán számos olvasó és maga a szerző érzett.

Hiszen amikor felmerült a terv egy világirodalmi arcképcsarnok összeállítására, azonnal kétségtelen volt, hogy reménytelen bármiféle teljességre törekedni. Aki végigkíséri a száz írói arcképet, azonnal felteheti - és fel is teszi - a kérdést, hogy miért hiányzik ez vagy az a nem kevésbé jelentékeny vagy akárcsak érdekes író-költő-drámaszerző. Az évezredek írásművészei között okvetlenül található több olyan alkotó, akit sokan hiányoltak az első gyűjteményből. A szerző eleve - az első kötet előszavában - szabadkozott is, említve, hogy nincs az a mértékegység, amely sorrendet állapíthatna meg az alkotások értékrendjében. Leszámítva a hagyományosan legnagyobbaknak tartottakat - például Dantét, Shakespeare-t, Goethét - iránytűként csak a válogató, vagyis a szerző ízlése szolgálhatott. Aligha akad azonban olyan válogató-értékelő, aki ne kételkednék saját ízlése gyakran nagyon is szubjektív értékrendjében.

Az első száz arckép összeválogatása és megírása után a szerző hiányolta leginkább azokat az irodalomtörténeti nagyságokat, akik kimaradtak. De hát egy száz képre méretezett teremben nem lehet besorolni, száz arcképnél többet kiállítani. A válogató kénytelen volt szakadatlanul öncsonkításokat végezni. Hadd említsünk csak egy jellegzetes példát az ilyen, a kényszerű kihagyásokra. Szophoklész természetesen jelen volt az azonnal válogatottak között, hiszen évezredek óta őt vallják a legnagyobb, a legművészibb ókori görög drámaszerzőnek. Ámde ez a kezdetek óta műfaji ősminta, a görög tragédia nem vele, hanem Aiszkhülosszal kezdődik, tőle tanult Szophoklész is. És az ő nyomába lépő Euripidész volt és maradt a műfaj legnépszerűbb, az utókorra legnagyobb hatású szerzője. A második terem falára tehát fel kellett függesztenünk mindkettejük arcképét. Folytathatnók a példázatokat, az indokokat, miért kellett fontos alakokat kihagyni, és miért kellett a kihagyottakat pótolni a második teremben. Ámde bizonyos, hogy amiként a kihagyásoknál, azonképpen a pótlásoknál is menthetetlenül érvényesült a képcsarnokot berendező szerző ízlése is.

Beszélni kell itt röviden az arcképek jellegéről. Ezek az arcképek: jellemzések. Ha tetszik: kis tanulmányok, vagy még inkább: esszék. De semmiképpen se lexikoncikkek, és nem is bekezdések vagy fejezetek egy irodalomtörténeti összefoglaló műben. Az arcképcsarnok két kötete a gyönyörködve olvasók számára igyekszik szórakoztató összképet, talán még impresszionisztikusnak is mondható jellemzéseket adni. A portrék igyekeznek adataikban hitelesek lenni, de műfajukat tekintve irodalmi művek irodalmi alkotókról. De ha a két termet végigjárja az olvasó, talán kap némi összképet magáról a világirodalomról is, persze felettébb impresszionista módon.

Ehhez az összképhez az első terem igen hiányos. A válogató a legnagyobbakat, a legfőbbeket keresve kénytelen volt egész területeket - valódi földrajzi területeket - kihagyni. A földrajzi területek olykor egész kultúrköröket jelentenek. Hiszen az első teremből hiányoznak a keleti tájak: India, Kína, Perzsia. Holott az irodalom világában is érvényes az ősi igazság: "Keletről jön a fény." Talán hitelesebb, ha mi most így fogalmazunk: "Keletről is jön a fény." Tehát ezekből a számunkra távoli irodalmakból is legalább két-két alkotót - egy nagyon régit és egy későbbit - bemutatva sejtethetjük a messzeség fényeit is. Számunkra, európaiak, sőt közép-európaiak számára ennél is nagyobb hiányosság az első teremben, hogy a hozzánk legközelebbiek, a szomszédokról és a szomszédok közvetlen szomszédairól nem is esik említés. Öncsonkítás, ha a messzeségek mellett nem nézünk a közvetlen szomszédság kincsestárába. A román, cseh, szlovák, szerb, horvát, szlovén irodalmak gazdagságának ismerete (s ide vehetjük a közeli lengyel, bolgár kultúrát is) nélkül, magunkat sem ítélhetjük meg hitelesen, hiszen ebben a szomszédságban élünk. Nem elegendő, ha csak a legerősebb hatású kultúrák nagyjait sorakoztatjuk fel.

Az első kötet is szükségszerűen vitákra ingerelt, ez a második kötet talán még több ellentmondást vált ki majd az olvasóból. A szerző és az olvasó ismeretanyagának és méginkább a szerző és az olvasó ízlésének a különbözősége hasznos vitákra ösztönözhet. Ki-ki lépjen tehát érdeklődéssel is, kritikai igénnyel is tovább az elsőből a második terembe. Gyönyörűség a megismerés is, a tisztázódáshoz vezető vita is.

Ezzel kíván kellemes olvasást