A széppróza ókora

Amit mi már jó ideje szépirodalomnak nevezünk, az kezdetben és nagyon sokáig kizárólag költészet volt: ritmikus, énekelhető vagy lantpengetéssel kísérhető szöveg; még akkor is, amikor a népköltészet már jócskán átfordult a műköltészetbe. Ez időben a verses forma túlterjedt azokon a határokon is, amelyeken belül mi a szépirodalmat meghatározzuk. A filozófiai és a mezőgazdasági szövegeket is versben fogalmazták. Így könnyebb volt emlékezetesen közölni, könnyebb volt megjegyezni. A próza csak az írás-olvasás gyakorlatával csatlakozott az irodalomhoz. Természetesen volt már azelőtt is próza. A mendemondákat, amelyek pletykáktól mesékig terjedtek, azelőtt is közölték egymással, ámde ez kívül esett a költészeten, még nem volt irodalom. És amikor már természetes volt az írásbeliség, először nem a költői képzelet alkotta tárgyakat fogalmaztak prózába, hanem a tudnivalókat. A prózát a bontakozó tudományos igény szülte. A földrajz, a történelem, a jog és igazságszolgáltatás, a filozófia szólalt meg prózában az ókori görög évszázadok folyamán. Ezek a tudós szerzők olykor kiváló stiliszták voltak. Platón, a filozófus, a görög prózának talán legművészibb mestere, hanem amit írt, az bölcseleti elmélkedés, a mi fogalmaink szerint nem szépirodalom. Ámbár Lakoma című, nagyon is csevegő hangú remekműve, amelyben okos és művelt emberek a szerelemről beszélgetnek, már nagyon közel van ahhoz a körhöz, amelyet szépirodalomnak nevezhetünk. A széppróza azonban mégsem a filozófiából vált le, hogy a költészethez csatlakozva kibővítse a szépirodalom fogalomkörét.

A mi európai irodalmunkban a szépprózát a görög történetírás és a görög szónoki művészet készítette elő. A történetírók tudományos igénnyel idézték a múltat, de közben anekdotikus, novellaszerűen zárt eseménysorokat szőttek műveikbe, vagy egy-egy történelmi alak életútját oly kereken fogalmazták meg, hogy utólag már-már regénynek tetszik. Itt az úttörő szerep az i.e. V. században élt Hérodotoszé és a nem sokkal későbbi Xenophóné.

Hérodotosz úgy világutazó és úgy történetíró, hogy tudását közölve a világirodalom egyik legvonzóbb csevegőjének bizonyul. Kilenc könyvre terjedő nagy művében lépten-nyomon olyan zárt elbeszélésekkel találkozunk, amelyeket utólag akár novelláknak is nevezhetünk. Egyiptomi, líd, perzsa mendemondákat formált anekdotázó hangon lekerekített történetekké, görög történelmi alakokról mesélt el hagyomány őrizte anekdotákat. Ha tetszik, ez már széppróza a történetíráson belül.

Xenophón Anabaszisz (Visszavonulás) című, a maga korában történelmi műnek ítélt beszámolóját egy háborús kalandról és a benne részt vevő görög katonák megmeneküléséről mi, közel két és fél ezer évvel később, már inkább nagy irodalmi riportnak nevezhetnők. Kürosz neveltetése című történelmi életrajzát pedig az életrajzregény első megjelenésének ítélhetjük. Ezek a nagyon gondos stílusban írt, olvasási gyönyörűséget adó művek már kezdenek leválni a szakirodalomról, és a szépirodalom határán vannak.

A szónokok pedig - akik politikusok és jogászok - egyre gondosabban fogalmazták népgyűlésen vagy bíróság előtt elmondott szavaikat. Példálódzó történeteket mondottak el, emberi magatartások összefüggéseit fejtették ki. A szónoki tevékenységet egyre inkább tartották művészetnek. A görög ókor legnagyobb szónokának mondott Démoszthenész politikai tárgyú és célzatú prózája akkor is irodalmi érték maradt, amikor már rég elmúlt mögüle az a közéleti helyzet, amelyben a nagy és tragikus sorsú államférfi szavakkal próbált szembeszállni a hódítóval. Démoszthenész prózája műfaji eszménnyé vált. Követőinek már fontosabb volt a stílus, mint a mondanivaló. Később a szónoklatot nemegyszer tömeggyönyörködtető okokból fogalmazták, s a nyilvános beszéd jobban emlékeztetett egy irodalmi előadásra, olykor élvezetes ismeretterjesztésre, mint politikai agitációra. Ezeket a beszédeket sok példányban másolták, és az olvasók viszonylag széles rétegei élvezték olvasva vagy felolvasva. A későbbi évszázadok legirodalmibb szónoka, Lukianosz (aki egyébként nem volt görög, hanem közel-keleti semita - szír vagy zsidó - jövevény, egy időben római állami szolgálatban állt, de a görög kultúra hanyatlásának idején a legjobb görög nyelvű író) nyilvánosan is előadott műveit elsősorban már olvasásra szánta, s nem egy közülük közelebb áll a későbbi fogalmak szerinti novellához vagy szatírához, mint a szoros értelemben vett szónoki beszédhez.

A szónoki beszédről vált le ily módon a szatíra is. Sajnos, a legjobb görög szatirikus szerzőnek mondott Menipposz művei nem maradtak fenn. De utánzóiból gyaníthatjuk, hogy fontos szerepe volt a széppróza előkészítésében.

A történetírásnak és a szónoklatnak s részben a filozófiának kellett olyan becsületet szereznie a prózai fogalmazás számára, hogy olyan tárgyakat is kezdjenek prózában elmondani, amilyeneket addig csakis versben lehetett megfogalmazni. Ehhez azonban az is hozzájárult, hogy az elbeszélő költészet már nemcsak hősi eposzokban idézte a példamutató elődöket. A későbbi görög századokban kialakult egy köznapi, sőt falusi életet ábrázoló, főleg szerelmes tárgyú elbeszélő költészet is: a pásztorokról és pásztorlányokról beszélő idill. Az idilleket, ha tetszik, akár verses novelláknak is mondhatjuk. És amikor a gondosan fogalmazott prózának már irodalmi becse volt, elkövetkezett a találkozás szerelmes történet és próza között. Ez teremti meg az új műfajt: a regényt. A kezdetek kezdeténél - az i.e. II. században - egy remekmű áll: a Daphnisz és Khloé. Írójáról, Longoszról, a nevén kívül semmit sem tudunk. De a világirodalom nagy írói közé tartozik ezzel az egyetlen ismert művével is. Több mint kétezer év múlva ugyanolyan friss, bájos, lebilincselő és bámulatosan kerekded történet a két ifjú, tapasztalatlan szerelmesről, mint megírása idején. Ez már - nem kétséges - széppróza. Nem történelem, nem szónoklat, nem filozófia - ez már a költészethez tartozik, csak éppen prózában. Vagyis itt tágul ki az irodalom prózává és költészetté.

A Daphnisz és Khloétól kezdve létező műnem a regény. A legkülönbözőbb kalandok sorozatait lehetett elmesélni olvasásra szánt prózában. Népszerűek is lettek a pusztán szórakoztatás kedvéért halmozott hajós, háborús és rablókalandok, a szerelmi viszontagságok, a felettébb sok baj és veszedelem után végre összetalálkozó szerelmesek. Azt is mondhatnók, hogy a kalandos ponyva szinte egyszerre született meg a szépprózával. A görög ókor szerelmes kalandregényei közül a leghíresebb Héliodórosz Theagenész és Kharikleája. Ennek a szerzőjéről sem tudunk többet nevénél, de terjedelmes műve amolyan igazi kalandos ponyva: kétezer év alatt nagyon sokszor és nagyon sok nyelvre fordították, átdolgozták, utánozták. (Nálunk már a jó öreg Gyöngyösi István is magyarította a XVII. század végén, méghozzá versben; a XVIII. században pedig Dugonics András mesélte el prózában magyarul; persze van modern fordítása is.)

A rómaiak azután már készen kapták a görögöktől az irodalmi igényű történetírást is, a szónoki lehetőségeket is, meg a kialakult regényt is. Liviusban is sok a szépirodalmi elem. De például Sallustius két történelmi életrajza, a Catilina összeesküvése és A Jugurtha-háború a mi fogalmaink szerint közelebb áll a történelmi regényekhez, mint a történelmi tanulmányokhoz. A császárkorban pedig a görög példák nyomán meghonosodik a szatirikus regény is, majd a kalandos regény is. Petronius nagy terjedelmű Satyriconjából csupán egy összefüggő részlet maradt fenn Trimalchio lakomája címen, de ebből is tudomásul vehetjük, hogy milyen pompás gúnyrajza lehetett ez a regény a római társadalomnak. A kalandos regényekből azután reánk maradt egy teljes, kitűnő mű: Apuleiusé, Az aranyszamár. Közel kétezer év múltán is a legmulatságosabb olvasmányok közé tartozik.

Mindez véletlenül vészelte át az időket, ezeknél sokkal több regényt és novellaszerű történetet írtak az ókorban. De ha valamennyi fennmaradt volna, együttvéve is elenyésző mennyiséget jelentene a költészet mellett. Az európai ókorban - görögül és latinul - még csak éppen megjelent az irodalom szélén a széppróza. De még nagy időknek kellett eltelniük, hogy kifejlődjék belőle a későbbi korok olvasmánya.


TARTALOM