HOMÉROSZ
(Kr. e. VIII. század)

A világirodalom arcképcsarnokát Homérosszal kell kezdeni. Legalábbis a mi számunkra, európai olvasók számára azt kell felidézni, amit a legrégebbi ismert nevű költőről tudunk, illetve tudni vélünk. Ha tőlünk keletebbre képzeljük a kezdeteket, akkor az Ótestamentum legkorábbi részeinek szerzője maga Mózes, aki legalább három-négy évszázaddal korábban élt és fogalmazott. De ha még keletebbre lépünk, akkor a hindu őseposznak, a Mahábháratának állítólagos dalnokában jelölhetjük meg a legrégebbi név szerint ismert költőt, Vjászát. A hindu és a kínai ősköltészet viszonylag későn érkezett az európai tudatig. Ha magunkkal kezdjük és az európai irodalmi kultúra gyökereit kutatjuk, akkor minden olvasó ember számára kétségtelen, hogy európai tudatvilágunk és irodalmi emlékeink három nagy irodalmi gyűjteményből fejlődtek tovább: a homéroszi eposzokból, az Ótestamentum könyveiből és az Újtestamentum ezeknél évszázadokkal későbbi evangéliumainak és apostoli iratainak gyűjteményéből. - De az Iliász és az Odüsszeia Kis-Ázsiában keletkezett, az Ótestamentum legnagyobb része a Krisztus előtti ezer évnél is régebben Elő-Ázsiában, az Újtestamentum könyvei pedig ugyancsak Elő-Ázsiában fogalmazódtak meg a Krisztus utáni I-II. évszázadban. Vagyis amikor elindult az európai irodalmi kultúra, a mi földrajzi fogalmaink szerinti Európában még sokáig nem volt Európa.

Mire az evangéliumok és az apostoli levelek létrekeltek, a mi Európánk déli országaiban - görög földön, a Római Birodalomban már gazdag irodalom volt, íróikat, költőiket név szerint és életrajzuk adataival ismerjük. Az evangélisták és apostolok már történelmi időkben éltek, habár életrajzi adataik felettébb bizonytalanok. De a legeurópaibb európai költészet főalakja, Homérosz közel háromezer éve közismert, de az se bizonyos, hogy élt. Vagy egy ember volt-e és nem több költő a Krisztus előtti évezred elején? Lehetséges, hogy Homérosznak nevezték azokat, akik hőstörténeteket énekeltek. Ez esetben a "Homérosz" szó nem emberi nevet, hanem irodalmi életformát, foglalkozást jelentett. De még az is lehetséges, hogy abban a korai időben több dalnoknak is "Homérosz" volt a neve. És idővel hét görög város is versenghetett, hogy melyikükben született minden hősköltészet legfőbb példaképe. Az írás-olvasás elterjedése idején a Kr. e. VI. században a Homérosz nevéhez fűződő eposzokat már leírták és iskolában tanították. Ettől kezdve mondhatjuk, hogy a két nagy műnek állandó, már meg nem változtatható szövege van. De ettől kezdve kezdtek versengeni a görög városok, hogy melyikük volt Homérosz bölcsője. A nyelvészet és a történelemi emlékezés már a görög ókorban tisztázta, hogy ezek a remekművek a jónok lakta Kis-Ázsiában keletkeztek, a vetélkedők jórészt európai városok vagy szigetek voltak. Európa, s amint tudatossá vált az európaiság, minden európai görög ragaszkodott ahhoz, hogy Homérosz az övé. Már a hatodik század vége felé vagy az V. század elején keletkezett az a két hexameterből álló kis vers, amely nyilvántartja a vetélkedő városokat. Már jó régen a derék nyelvtudós és műfordító Ponori Thewrewk Emil magyarra fordította, nemzedékek gimnazistái ezt tanulták meg:

Persze lehetséges, hogy mindezeken a településeken élt és énekelt Homérosz nevű dalnok is. Vagy Homérosznak nevezték, aki lant pengetése mellett hősöket idézett. De talán még ennél a hétnél is több város igényelte, hogy Homérosz az övék legyen. Ki is találtak szerte a görög földön életrajzi adatokat. Volt, aki úgy tudta és hirdette, hogy Homérosz apját Maiónnak hívták, már ő is dalnok volt és nagy hírű fia se keresett sok pénzt halhatatlan művészetével. Sokkal később Ovidius elmeséli, hogy őt apja lebeszélte a versírásról azzal az indoklással, hogy maga Maión fia, vagyis Homérosz se hagyott maga után gazdag örökséget. Azt azután mindenki tudta, hogy Homérosz vak volt. Ez azonban különféle népek közös hiedelme volt a maguk ősdalnokáról. Hiszen a föld másik felén, Indiában is úgy tudták, hogy a Mahábhárata alkotója, Vjásza vak volt, és a távol északon élő kelták Oisin nevű ősbárdja is vakon idézte a múltba költözött skót daliákat. Ebből az Oisin névből formálta a lángeszű irodalmi hamisító, James Macpherson, az Osszián-énekek sohasem élt dalnokát, a gael nyelven hősökről énekelő, úgyszintén vak Ossziánt. Úgy látszik a példaszerű hősköltemények példaszerű dalnokainak - akár éltek, akár nem éltek - vakoknak kellett lenniük, hogy az épszeműeknél jobban lássák mindazt, ami volt. - Ez a szívós őshiedelem a nagy tetteket idéző énekmondókról nyilván közös tapasztalaton alapult. Azok az öreg emberek, akik tudták apjuktól, nagyapjuktól örökölt énekeiket, már nyilván nem voltak alkalmasak a kardforgatásra vagy nyíllal célbatalálásra. Bizonnyal az elődök is akkor énekeltek csak, amikor már nem voltak alkalmasak fegyverrel részt venni a mindennapos csatákban. De tudták az ősök példájának lelkesítő erejét. Manapság nyilván nem tartanók vakoknak őket, szemüveget kapnának és golyóstollal vagy írógéppel írnák le az olvasni tudó olvasók számára a múltakat őrző, lelkesítő szövegeket. Ama régi időkben vakok voltak, nem írtak, hanem énekeltek. És voltak is a valóságban, hiszen akár Homérosznak, akár Vjászának mondja a hiedelem, akár Ossziánnak írta a hamisító - ezeket az énekeket valaki mégis megalkotta, vagy valakik megalkották és idővel másvalakik véglegesítették, s ez már végleges szöveggé vált, amikor leírták, tehát már voltak, akik írni tudtak, és voltak - nem is kevesen -, akik olvasni tudtak.

A Krisztus előtti V. században már az egymástól távol eső görög városállamokban iskolában tanulták, atyák gyermekeiknek felolvasták, híres mondatait idézték az Iliásznak és az Odüsszeiának.

Abban a fényességes és vérgőzös ötödik században volt görög-perzsa háború, városok szintig pusztultak s következett Periklész fénykora. Szókratész új arculatúvá varázsolta a filozófiát. Ez a gondolkodásmód máig is érvényes az egész földkerekségen, de Szokratészt azon a címen, hogy megrontja az ifjúságot, halálra ítélték és kivégezték. A demokrácia különböző városállamokban diadalmaskodott, de hamarosan meg is bukott. Pheidiász a szobrászatot és a várostervezést sose ismert magas színvonalra emelte, de őt magát egy igazi koncepciós perben (sikkasztással vádolták) hosszú börtönre ítélték. S mindeközben közös gyönyörűséggé vált az új művészet, a színjátszás, és elkövetkezett a tragédia első igazi klasszikus kora: Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész évtizedei. Ebben az időszakban a művelődés úgy terjedt a széles néprétegek körében, hogy általános igény támadt az olvasásra, tehát olvasmányos történelmi műveket is és gyönyörködtető hőskölteményeket is érdemes volt másolni és eladni. Homérosz eddig is régóta volt ismert és népszerű, de amint árucikké vált, ő lett a legkeresettebb szerző. Történeteket tanítottak és meséltek, mellszobrokat és egész alakos, lantot tartó szobrokat mintáztak róla. És senki se hitte volna el, hogy a fegyvercsörgéstől hangos Iliász és az úti kalandokról, leleményes hazugságokról éneklő Odüsszeia nem ugyanannak a nagy költőnek az alkotása. Jó két évezred kellett ahhoz, hogy a nyelvtudomány és a régészet a két eposz szövegéből kielemezze: legalább százévnyi különbség volt létrejöttükben. Ezt azonban máig se hitte el mindenki. Akadt - talán ma is akad - nyelvész is, történész is, aki úgy képzeli, hogy az Iliászt az ifjú, az Odüsszeiát a már igen öreg Homérosz alkotta. Ebből csak annyi kétségtelen, hogy az Odüsszeia Homérosza jól ismerte az Iliász Homéroszát, még fordulatokat, verssorokat is örökölt tőle. Maga is úgy énekelt, hogy Odüsszeusz kalandjait a trójai háború kalandjai folytatásának vegyék tudomásul. Ha a két eposzt olvassuk, tartalmilag az derül ki, hogy Odüsszeusz már ott volt az Iliász küzdelmeiben, és az Odüsszeia arról szól, hogy a Trója elpusztítása után hazaigyekvő leleményes vezér miféle kalandokon át jut el hazájába, türelmesen várakozó feleségéhez. Persze azt is megtudjuk, hogy a hazavágyakozó hős milyen különböző asszonyok ágyában csalja meg hűséges feleségét. (Nem tudunk olyan férfi olvasóról, aki ezt rossz néven vette volna tőle.)

A legtüzetesebben vizsgálódók nagy része tehát két nagy költőnek tartja Homéroszt, ezek körülbelül százévnyi időtávolságban éltek egymástól. Vannak azonban, akik három költőt vélnek Homéroszban, mert az Odüsszeia első négy énekét egy valamivel későbbi énekes művének tartják. Hiszen ebben a négy kezdő énekben nem is szerepel Odüsszeusz, hanem fiáról, Télemakhoszról szól, aki elindul megkeresni apját. És csak az ötödik énekben derül ki, hogy az eltűnt hős, amíg hozzátartozói kutatják, él-e, meghalt-e, békésen élvezi egy kellemes barlangban egy szépséges nimfa szerelmét. Ezt a leválasztott első négy éneket egyes tudósok "Telemacheiá"-nak nevezik. És akadnak itt-ott különböző helyeken és korokban, akik szerint még sokkal többen énekeltek egy-két századon át Trója veszedelméről és Odüsszeusz úti kalandjairól. És talán csak a nyolcadik század elején akadt egy olyan énekes, aki egybeszerkesztette a Homérosz nevében alkotott verssorokat. Ezt a végső összeszerkesztést énekelték nemzedékről nemzedékre, míg ismét századok múltán a már olvasni szerető athéniak számára leírták és ezzel véglegessé tették a szövegeket. Akadt olyan is, aki ezt az eposzok szövegeit egységesítő halhatatlan dalnokot tartja Homérosznak. Talán ez is igaz.

De akár így van, akár úgy, akár amúgy - maga Homérosz mint egyszeri, meghatározott énekmondó nyilván nem élt, de Homérosz mint irodalomtörténet, mint az epika európai kezdője élt, él és élni fog, ameddig Trója hősei, a tengerek rémei, nimfái, hűséges és csapodár asszonyai létező lényekként élnek örök olvasmányaink világában.