GAIUS SALLUSTIUS CRISPUS
Cicero óriási levelezésében több Sallustius nevű levelezőtárs szerepel. Ezek mind közeli-távoli rokonai voltak egymásnak. Ismert, többféle közéleti szerepet játszó "lovagcsalád" volt. Az ókori latin nyelvben a "lovag" nem lovon járó vitézlő férfit jelentett, mint sokkal később a középkorban, még kevésbé nagylelkű, szolgálatkész embert, mint az újkorban. Ekkor és még jó ideig a "lovag" gazdag embert, akinek a vagyonából arra is telt, hogy lovat vagy éppen lovakat tarthasson. A birtokos, régi tekintélyű patríciusok (előkelőek) és a közrendű plebejusok között a lovagok jelentették a vagyonos osztályt, politikai pártjuk az arisztokratikus és a demokratikus törekvések közt a hatalomért versengő harmadik politikai áramlatot jelentette. Maga Cicero is ebből a lovagi rétegből emelkedett a Római Köztársaság legmagasabb közéleti ormaira.
Sallustius, a jómódú család leghíresebb fia úgy indult a közélet felé, hogy Cicero pártfogoltja volt. A nagy szónok és tudós mellett ragadta el már ifjan a választékos nyelvezet, a szép stílus mámora, amely idővel a legirodalmibb hangvételű történetíróvá tette.
Kortársai és a későbbi korok is kedvtelve foglalkoztak túl mozgalmas, felettébb változatos életútjával. Ahogy történelmi jellemrajzai már-már a történelmi regény műfaját készítik elő, ő maga mintha egy izgalmas történelmi kalandregény hőse volna. Többen is megírták, hogy már gyermekkorában értelmes, érdeklődő tanulónak bizonyult, de ugyanakkor féktelen, verekedős, hazudozó, elviselhetetlen kisfiú volt. A kisiskolákban ő volt egyszerre a legjobb tanuló és a legveszélyesebb csínytevő. Amolyan elkényeztetett gazdag gyerek volt. Majd ifjú éveiben léha, iszákos, nőhajhász, tékozló botránykavaróként viselkedett. És amikor felsőbb iskolái idején szenvedélyesen érdeklődött a jog, a filozófia és a történelem iránt, a nagy tekintélyű Cicero - aki alighanem szüleinek közeli barátja - felfedezte és maga mellé vette afféle ifjú titkárnak, vagy még inkább tanítványnak.
Kitűnő tanítvány lehetett, a nagy pártfogó mellett igen nagy műveltségre tett szert, bármit fogalmazott - akár leveleket, akár hivatali beadványokat vagy jegyzeteket fontos eseményekről - egyre jobb, választékosabb nyelvezetű stilisztának bizonyult. Nagymértékben izgatták az erkölcsi kérdések: az állami életben tapasztalható közerkölcs és a társasági életben megnyilvánuló magánerkölcs. Korai írásai közül csak két Julius Caesarhoz intézett közérdekű levele hiteles. Ezenkívül több kisebb-nagyobb levél, elmélkedés, vitairat maradt fenn az ő neve alatt, ezek azonban későbbi keletű hamisítványok, többen is rejtőztek az ő akkor már híres neve mögé, többen is igyekeztek utánozni gondos - néha túl gondos - stílusát. A két fennmaradt levél a közélet erkölcsének romlásáról szól. De a történelmi vizsgálatok is megnyilvánulnak bennük. Korszakolni igyekszik a római állam történetét, rámutatva, hogy a változásokkal együtt hogyan romlik az erkölcs. Későbbi halhatatlan történelmi jellemrajzainak is fontos kérdései az erkölcs és erkölcstelenség változatai. Ez már azért is érdekes, mert ő maga - minden szellemi értéke és erénye mellett - a legkétesebb erkölcsiségű emberek közé tartozott. Volt úgy, hogy szembefordult jótevőjével, Ciceróval. Akit a nagy szónok megtámadott, azt ő kedvtelve védte (büntetőperekben is), közben rosszakat mondott, leginkább hazudott Ciceróról. A nála húsz évvel idősebb államférfi ezt természetesen rossznéven vette. Hálátlannak mondta Sallustiust, a viszony alaposan megromlott közöttük, de később, amikor Sallustius már visszavonult a politikától, óriási vagyont felhalmozva rendkívül korrupt közéleti tevékenysége "hozadékaként", és elismerték mint történetíró, akkor az öreg mester is megbékélt vele.
Az egyre magasabbra jutó Julius Caesar körébe tudta emelni magát. Ez a kapcsolat többféle hivatalt adott. Volt quaestor (pénzügyi főtisztviselő), volt tribunus (a nép érdekeinek képviselője a szenátusban), volt afrikai gyarmaton kormányzó. Ahol csak megfordult, sikkasztott, hűtlenül kezelt, harácsolt. Újra meg újra bíróság elé került, de Caesar befolyása mindig kimentette. A felhalmozott pénz mindig megmaradt és gyarapodott, bár a szenátus erkölcstelenség miatt több ízben kizárta a szenátorok közül. Többször is vissza tudott kerülni. De az óriási afrikai harácsolás után úgy vélte, gondtalanul elélhet mindhalálig, és idejét fő szenvedélyére, a történetírásra fordíthatja. Ekkor visszavonult a politikától. Sértetlenül élte át a Caesar meggyilkolása utáni polgárháborús éveket, többször is megnősült, elvált, újra megnősült. Csélcsap ifjúságától kései nősülgetéseiig a szerelemben is megbízhatatlan, túl kalandos szellemű és életmódú férfi volt. Sokan voltak indulatosan dühösek rá, de híre és megbecsülése nőttön nőtt. Még a későbbi, nála jelentékenyebb történetírók is - például Tacitus - igyekeztek követni ábrázoló módszerét és rendkívül szép stílusát.
Oly sokan utánozták, hogy hosszú idők gondos vizsgálódásaira volt szükség, amíg eléggé bizonyosak lettek, hogy kétségtelenül hitelesen az övé a két történelmi jellemrajz, a "Catilina" és a "Jugurtha". Valószínűleg hiteles a két Caesarhoz címzett levél, és a javarészt elveszett történelmi mű a köztársaság néhány évtizedéről, melynek csak előszava és néhány töredékes részlete maradt fenn. Ezekből egyértelmű képünk van Sallustius stílusáról. Azonnal feltűnőek nyelvi megoldásai. Sajátos hangulatot teremt a régies szavak gyakori használata: még jól érthető, de már rég nem használt fordulatok idézik fel az elmúlt idők hangulatát. Ezt a módszert a stilisztika "archaizálás"-nak nevezi. - Sokat tanult Cicero gondos fogalmazásától, de a mester hömpölygő előadásmódjával szemben ő tömörségre törekszik. A legjellemzőbb szövegeire, hogy ritmikus próza uralkodik bennük, úgy skandálhatók a mondatok, mintha versszövegek volnának. A bekezdések vége pedig egészen dallamos. Ez a ritmizálható próza jellemző Cicero nem egy szónoki művére is. Sallustiusnál mindez a múltidéző elbeszélés fontos mozzanata lett.
Életművéből hiánytalanul fennmaradt, hiteles írói-történetírói helyét a halhatatlanok közt meghatározó két mű a "Catilina összeesküvésé"-ről és a "Jugurtha elleni háború"-ról szóló két regényes hangú mű, amely tanulmánynak is, történetnek is, jellemrajznak is tekinthető. Ezek az ókori latin próza legolvasmányosabb, legkellemesebb művei közé tartoznak. Mind a kettő egy-egy emberfelettien jellemtelen kalandor szemléletes ábrázolása. Mintha a szerző saját jellemtelenségének tanulságait érvényesítette volna e két rendkívüli kalandor bemutatásában.
A Catilina-ügy már Sallustius életében rázta meg a római közéletet. Leleplezője és felszámolója Cicero volt, aki akkor "consul"-ként az állam élén állott. Valószínűleg Sallustius magától Cicerótól hallott a hírhedt eseményekről és szereplőikről. Az azonnal sikeres műnek Cicero volt a diadalmas hőse, s minden bizonnyal ekkor támadt fel újra a nagy szónok és tanítványa közt a hajdani jó barátság. Ez a mű még Caesar életében jelent meg, amikor sokan emlékezhettek Catilinára, aki úgy tört a főhatalomra, mint később maga Caesar. Catilina azonban kalandor, szélhámos volt, Caesar pedig új kort előkészítő igazi történelmi alak. Ez a két szerep nem mindig válik szét világosan, csak a nagy idők múlása dönti el, ki kicsoda a történelemben.
Catilina, a léha, vagyonát elherdáló szenátor pártot szervez, a nép jótevőjének akar látszani, hogy társadalmi felfordulással magának szerezze meg a főhatalmat. Megalázott szegények és kétes elemek csatlakoznak hozzá. Polgárháború van kitörőben, amikor Cicero - akit Catilináék halálra szántak - a szenátusban leleplezi Catilinát és szándékait. Catilina elmenekül és sereget tud szervezni. Cicero azonban mozgósítani tudja a józan elméket, a hadsereg tisztjeit. Végül egyetlen nagy ütközetben Catilinával együtt megsemmisül az egész mozgalom. - Sallustius műve a kitűnő jellemrajz mellett rámutat a közerkölcsök romlására mint a közveszély felidézőjére. Máig is izgalmasan érdekes olvasmány.
Néhány évvel később jelenik meg a Jugurtha-történet. Ez a Jugurtha nagy formátumú történelmi-nemzetközi kalandor volt. Numídiai - tehát afrikai - királyi családból származó törvénytelen fiúként született. Behízelegte magát királyi rokonaihoz, királyok ismerték el jogát az uralomra. Részben még trónörökössé is tették. Amikor királyi atyja meghalt, féltestvéreit egymás után megölette. Ezekért római pártfogóik bosszút akartak állni. Római sereget küldtek Jugurtha ellen, de ő nagy pénzekkel megvesztegette a római vezéreket. Az egész történet főleg a római hatalmasok korruptságát mutatja be. Jugurtha még Rómába is elmerészkedik, nagy pénzével maga mellé állítja a főtisztviselőket is. A kalandor már Észak-Afrika nagy részének ura, kétségbe vonja a római hatalom tekintélyét is. Végül a megvesztegethetetlen Marius és főleg rideg alvezére, Sulla - később ádáz ellenfelek, de ekkor még együtt képviselik Róma hatalmát - legyőzi és elfogja Jugurthát, akit Rómában kivégeznek. - Sallustius jellemrajza a közéleti erkölcstelenség példatára.
Ez a két el nem avuló mű szerzőjét az irodalom és benne a történetírás klasszikusai közé sorolja.