|
GEOFFREY CHAUCER
A londoni Westminster apátság pompás székesegyházának van egy tágas sarokkiszögellése, amelyet mindmáig a "Költők sarkának" (Poets corner) neveznek, és amelyben öt évszázad híres költői, művészei nyugszanak, vagy emléküket feliratos kőtábla őrzi. A legelső költősír az 1400-ban elhunyt Geoffrey Chauceré, akit az angol irodalom atyjának szoktak nevezni. Ha akadt is előtte írástudó, aki angol nyelven fogalmazott, mégis ő az első világirodalmi színvonalú és jelentőségű angol költő.
Az angol nyelv - akármilyen meglepő az utókorok számára - sokkal később alakult ki, mint a többi európai irodalmi nyelv. Amikor már régóta volt olasz, francia, német, orosz beszélt nyelv és irodalom, az akkor és előbb írt magyar szövegek máig is érthetően olvashatók - az angol nyelv még nem is létezett, noha az angol államiság már évszázadok óta szervezett valóság volt. Hadserege is félelmetes volt, királyi épületóriásai - például a Tower, sok évszázados múltra tekinthettek vissza. Csak éppen angol nyelv nem volt, mivel több nép többféle beszélt nyelvéből felettébb lassan keveredett ki. Az ókori Britannia lakói kelta nyelven beszéltek. Erre rakódott rá Julius Caesar hódító hadjárata után az uralkodóvá vált latin nyelv, amely elkeveredett az őslakosság beszédmódjával. Következett azután a középkor, amelynek folyamán a kalandozó-hódító saxonok elfoglalták egész Angliát, betelepültek és elkeveredtek a kelta-latin keverék nyelven beszélő őslakossággal. (Ezeket a saxonokat szokás "angolszász"-oknak is nevezni.) A nyelv hódítók és hódítottak közt elvegyült. Most már, az első évezred vége felé hét egymástól független szász királyság alakult. Itt keletkezett Artus király és a Kerekasztal mondaköre. Itt alakult ki az a betyárvilág, amelynek végső korszakában Robin Hood is élt. Artus király és Robin Hood egy szót sem értene a mai angol beszédből. Ezt a széttagolt területet azután az egyik szász király, Nagy Alfréd egyesítette egyetlen állammá. Ezt már hivatalosan is Angliának hívták. Azután 1080 táján Hódító Vilmos vezetésével támadtak és győztek a normannok, akik rég elfelejtették hajdani germán nyelvüket és Észak-Franciaországban (Normandiában) élve régóta franciául beszéltek. Ez a hódítás végérvényes volt. Hódító, azaz Első Vilmos építtette fel a Towert, szervezte az országot igazi, európai feudális királysággá. A normann lovagok és csatlósaik lettek az uralkodók, s a már alaposan kevert nyelvű őslakosság a szolgáló jobbágyság. Még a keresztes háborúk idején sem értette egymás szavát a földesúr és a föld népe. Robin Hood erdőből ki-kicsapó vitéz betyárjai és Oroszlánszívű Richárd, Földnélküli János nemesei meg a lázongó saxonok más-más nyelven beszéltek.
Aki olvasta Walter Scott nevezetes történelmi regényét, az "Ivanhoe"-t, az tudja, hogy még a XIII. században se volt angol nyelv. Angol királyság, erős angol hadsereg, ahol jogrend már volt, csak angol nemzet és angol nyelv nem volt. Erre csak a XIV. században kerülhetett sor. A hódító, nagy létszámú hadseregben szükségszerűen elegyedtek a különböző idiómák. A feudalizmuson belül igen korán alakulni kezdő polgárság már nem volt se saxon, se normann, még kevésbé kelta britannus. Ezeknek nyelvei elvegyültek egymással. A száz évig tartó angol-francia háborúban már egy kikeveredett nyelvet beszéltek, amelynek volt ősi kelta, germán és francia eleme, de már mindegyiktől elkülönült. És ha már megvolt az új nyelv, az óangol, akkor a nép ezen énekelt, a kereskedő így könyvelt, és amikor a királyi udvar, a harcias nemesség, a szorgos polgárság és a termőföldek népe már ugyanegy nyelven beszélt, akkor meg kellett születnie az angol költészetnek is. A legelsők tehát már Chaucer előtt is írtak verseket. De hogy elérjék a kor olasz, francia, német költészetének a színvonalát, ahhoz Chaucerra volt szükség. Ő emelkedett és emelte az angol irodalmat az európai szellem legmagasabb színvonaláig. A Westminster "költő sarkában" az irodalomtörténetnek megfelelően ő a kezdet.
Polgárfiú volt, módos borkereskedő gyermeke. Angliában pedig már a lovagkorban is módja volt a tanulni akaróknak, hogy iskolába járjanak, még ha nem is kívántak papnak menni. Értelmiségi pályákra - persze papnak is, de ugyanúgy jogásznak, orvosnak, tanítónak - a parasztfiú is mehetett, állami rangokat is elérhetett. Hát még a magasabb iskolákat is fizetni tudó polgári ifjak. Ott az se volt képtelenség, mint a feudalizmus más országaiban, hogy a nemesség nélküli férfi nemeskisasszonyt vegyen feleségül, ha az hozzáment. Chaucer is felnövekedvén nemesi családba házasodott, és egyetemeken szerzett nagy műveltségével befolyásos királyi hivatalokat is viselhetett. Külföldön is utazgathatott. Itáliában huzamosan tartózkodott, jól megtanult olaszul, felismerte, ami a többi országban még ritkaság volt, hogy nemcsak az egyház és a jog latin nyelvén lehet verseket, gyönyörködtető prózai műveket írni. Dante nem rég halt meg, Petrarca és Boccaccio még élt és divatos volt. Chaucer ugyan jól tudott latinul, de amikor hivatalai mellett írni kezdett, elsősorban a polgári olvasóknak, a hölgyeknek, a katonáskodó köznemeseknek akart gyönyörködtető olvasnivalókat adni. Ezek nem tudtak latinul, de már számosan közülük kedvelték a verseket, a történeteket, az olvasás gyönyörűségét. Ő pedig nagy műveltségű is volt, kimeríthetetlen képzelettel tudott mesélni, kitűnően verselt, és a gúnyolódó humort is kedvelte. És habár olykor vámügyi főtisztviselő volt, máskor a középítkezések felügyelője, a királyi udvarhoz közel álló férfi, aki nemesi házból származó feleségével boldog szerelemben élt, sógorságban állt államférfiakkal és hadvezérekkel - már igen korán versekkel és történetekkel gyönyörködtető íróművész akart lenni, és lett világirodalmi mértékben.
Manapság és már régóta "Canterbury mesék" című verses elbeszéléssorozatát tartjuk főművének. Ezt évszázadok óta újra és újra fordítják, mindig sokan olvassák, az értők mindig újra értékelik, magyarázzák. Ezenkívül azonban számos remekműnek mondható főleg verses műve van. Ne feledjük el például, hogy talán legkerekebb, legérdekesebb, és teljes terjedelmében fennmaradt műve az a "Troilus és Cressida" című remekmű, amely még Shakespeare azonos című drámájának is forrása volt. Ennek a műnek és még néhány verses elbeszélésének a Chaucer-stanzának is nevezett hétsoros, hetes jambusoknak írt versszak a formája. Ő kezdeményezte, utána évszázadokig kedvelt versforma volt. Legtöbb verses elbeszélését azonban párrímes jambikus sorokban írta, a Canterbury mesék java részét is.
56 évet élt, sok dicsőségben, sok bánatban volt része. Olykor királyi kegyekben gazdagon élhetett, máskor távol kerülve a nagy tűzhelytől a nyomor határáig is süllyedt, hogy mihamarabb újra emelkedjék. Meg kellett érnie nagyon szeretett felesége halálát is. Az általában inkább vidám hangvételű költő a gyász bánatának is remekmívű elégiáit tudta írni. Egész életét összegezve azonban derűs és sikeres életet élhetett. Hogy mekkora tekintéllyé emelkedett, azt bizonyítja az ünnepélyes temetés a legünnepélyesebb nyughelyre. Halála óta pedig minden kor minden kultúrnemzete a nagy örökségnek kijáró tisztelettel és népszerűséggel tudja saját hagyományának.
Hát mi is ez az örökség?
Alig volt túl huszadik évén, amikor rövid néhány év alatt lefordította angolra a francia költészet középkori fő művét, az óriási terjedelmű "Rózsa-regény"-t. Ennek sajnos csak töredékei maradtak fenn, de ennyiből is nyilvánvaló, hogy teljes birtokában volt a költői mesterségnek. De már az 1369-ben - tehát 25 éves korában - írt elégiának, "A hercegnő könyvé"-nek szövege teljes egészében megmaradt. Ezt a gyászoló költeményt sógornőjének, John of Gaunt herceg feleségének halálára írta. Ebben már minden költői erénye felismerhető. Az akkor már igen fejlett francia költészet hatása ugyanúgy felismerhető, mint költői munkásságának jó részében. A francia lovagi epikában ismerte meg Troilus és Cressida álmitológiai történetét is, amelyet a maga kitűnően szerkesztett és szemléletes jellemábrázolásával oly hatásosan feldolgozott, hogy sokan ezt a művét tartják költészete csúcsának. Kétszáz évvel utóbb majd Shakespeare ebből ismeri meg az évszázadról évszázadra öröklődő témát. - Ebből a viszonylag korai korszakából még két töredékét ismerjük: az "A jó hírnév házá"-t és "A madarak törvényszéké"-t. Nem tudjuk, hogy vajon ő hagyta-e félbe ezeket a szatirikus históriákat, vagy az elkészült műveknek csupán töredékes részletei maradtak-e fönn. Lehetséges, hogy későbbi másolók csak a számukra érdekes részleteket írták le újra. Ezek a jellegükben a francia lovagköltészethez kapcsolódó, bár sohase másoló-epigon művek addig jellemzőek írásaira, míg Olaszországban meg nem ismeri Dante, Petrarca és Boccaccio műveit. Élete főművéről, a "Canterbury mesék"-ről elmondhatjuk, hogy habár sehol sem utánzat, de jól érezhető, mennyit tanult a szerző a nagy olaszoktól. Egyes lexikonok szerint Boccaccio Dekameronját nem is olvasta. Ezt nehéz elhinni, hiszen a "Canterbury mesék" két történetének a témája már ott olvasható, és jó néhány szerelmes tárgyú históriájának témakezelése is nagymértékben emlékeztet az olasz mesterre.
Hírét korábbi művei is bizonyára fenntartották volna, de a főmű, ez a verses kalandsorozat alapozta és tartja fenn halhatatlanságát. Ezt hosszú éveken át írta. Sokszor hosszú ideig nem is ért rá verses történeteket írni, hiszen gyakran volt tekintélyes királyi főtisztviselő. Szokás a nagy művet töredéknek tartani. Ez igen felületes megállapítás, hiszen az elbeszéléssorozat minden egyes története kerek, befejezett egész. Legföljebb kevesebb, mint amennyire a költő tervezte. Boccaccio mintájára egy társaság unaloműzésből történeteket mond egymásnak. A keretelbeszélés szerint 30 zarándok tart Canterburybe. Úgy tervezik, hogy a hosszú út folyamán mindegyikük két-két történetet fog elmondani. Ez összesen 60 mese vagy anekdota vagy szomorú történet lett volna. Ez a terv valóban töredék maradt, sorozatos írását megszakította Chaucer 56 éves korában bekövetkezett halála. Így csak 24 verses novella (régi magyar nevén: költői beszély) készült el. Ez a 24 azonban befejezett, kerek, mindegyik önálló mű a legkülönbözőbb műfajokban. Van tragikus és van komikus, van szerelmes és van kalandos, van magasztos, választékos nyelvű és van néhány kifejezettén trágár, ha az elbeszélt történet alpári környezetben játszódik. Vagyis az egész sorozat nem egy mű, hanem egy egész sok műfajú füzér. Minden irányban folytatható. Nemcsak Shakespeare-ig, hanem mindmáig nyomot hagyó előzménye az angol irodalomnak. Méltó helyen alussza örök álmát a feledhetetlen álmodozó ott a westminsteri "költők sarká"-ban. Ott is ő a kezdet, amiként a dúsgazdag angol irodalomban. Igaz a felirat is: "Az angol irodalom atyja".
